Kopátsy Sándor EV 2017 08 17
Szükség volna az
újabb reformációra
Ötszáz éves évfordulóját ünneplik
a protestáns egyházak a puritán európai
kereszténység megjelenésének. Azon nem érdemes vitatkozni, hogy mi volt a reformáció
születésének tényleges dátuma, inkább azt kellene tudatosítani, mint hozott a Nyugat számára. Erről
sajnos egyetlen szót sem hallottam, pedig a reformáció nem csak új keresztény
egyházak megjelenését jelentette, hanem azt, hogy Európai puritán népeinek nagy többsége a vallását a puritanizmusához
igazította. A római katolikus kereszténység ugyanis Szent Pál által Európa
latin népeinek a viselkedési kultúrájához lett igazítva. Szent Pálnak sikerült
a keményen egyistenhitet valló zsidó vallást, ami a közel-keleti kultúrának az
igényeit fejezte ki, olyan egyistenhívő kereszténységé átépíteni, ami megfelelt
a görög-római kultúra felfogásának.
A 11. század derekáig egységes
európai kereszténység kettészakadt, amikor Európa népei úgy váltak
gabonatermelő keresztényekké, hogy a
kontinens keleti felén a feudális társadalmukat továbbra is nagycsaládosnak
tartották, a nyugati felén pedig áttértek a kiscsaládra. A nagycsaládos
társadalmak megtartották az ortodox kereszténységet. A kiscsaládosak pedig vallásukkal a kiscsaládos társadalomhoz igazodtak.
Ezt úgy kellene megfogalmazni, hogy a
római katolikus vallás lett az első olyan vallás, ami a kiscsaládos
társadalomhoz igazodott.
A magyar történészek ki sem
térnek ki arra, hogy milyen okok és politikai erőknek volt köszönhető a
nagycsaládos pogányságról a kiscsaládos kereszténység választása. Azt ugyan
hangsúlyozzák, hogy a kiscsaládos
feudális társadalmú állam vezetői a kiscsaládos társadalom kereszténysége mellett
döntöttek. Azt azonban nem is érintik, hogy kik hozták meg ezt a döntést,
és hogyan valósították meg. Pedig a
következő ezer évben hozott politikai döntéseink elsősorban azon múltak, hogy
kiscsaládos feudális rendszerünkkel a Nyugathoz akartunk igazodni. A
történelemtanításunk azt csak sejteni engedi, hogy a Kárpát Medencében
bejövetelünk idején mind a görög, mind a latin szertartású kereszténység már jelen
volt. Az is nyilvánvaló, hogy ebben a kérdésben Géza fejedelem és István király
döntött azzal, hogy a Német Római Birodalom felé keresett feleséget, családi
kapcsolatot, és a római pápától kérte a királyi koronát. Arról azonban említést sem találtam, hogyan sikerült a kiscsaládokra
történő átállás. Ez ugyanis azzal is járt, hogy az akkor egyetlen házasság
az egyházi volt. A házasságot megelőző
döntéseket a nagycsalád családfője döntötte el, nem a házasodók. Arról
ugyan semmit nem tudok, hogyan történt a pogány magyar társadalomban a
házasságkötés, de kétségtelen, hogy abban is a döntést a nagycsalád feje hozta.
Ezzel szemben, a már keresztény kiscsaládos jobbágyrendszerben a
házasságkötés feltétele az volt, hogy a földesúr számukra jobbágytelket
biztosított. Ez a házassági feltétel,
hogy a házassággal gyermeket vállalható kiscsalád jött létre, az első feltétele
annak, hogy Nyugat-Európa ezer évre minden más kultúránál fejlődésképesebb
lett.
A kiscsalád volt a fajunk történetében az első, és a jelenkorig
egyetlen családforma, amiben megoldódott a házasság késleltetése, ezzel a
kevesebb gyermekvállalás, vagyis a túlnépesedés fékezése, és ez a családforma
lett először olyan társadalmi sejt, amiben az értéktermelők rendelkeztek a
megtermelt érték elosztása felett.
Ezt akkor tudtam igazán
értékelni, mikor azt láthattam, hogy a nagycsaládos népek mennyire képtelenek a
családokon belüli racionális döntésekre, a szorgalomra, a takarékosságra, hogy csak
a kiscsaládos társadalomban nevelődtek lehettek következetesen puritánok.
Ennek a felismerésemnek alapján fogalmaztam
meg, hogy a kommunista társadalom a
nagycsaládos, azaz nem puritán kultúrában sem lehet hatékony. Ezzel mérem
fel először, hogy miért volt igaza Max Webernek, amikor azt állította, hogy a jelenkor társadalmait hatékonyan csak a
puritán népek képesek hatékonyan működtetni. Ezt a felismerést ma már úgy
fogalmaznám meg, hogy ezer éve csak azok
a társadalmak járhattak az élen, amelyek kiscsaládosak voltak.
Aki az utóbbi ezer év világtörténelmét
meg akarja érteni, annak a kiscsaládossá válást kell nyomon követni.
Az ipari forradalom technikai
találmányainak a jelentőségét ugyan méltatják, de meg sem említik, hogy ennek
volt köszönhető, hogy az megkerülhetetlen
iparosítás automatikusan megvalósította a kiscsaládos társadalmak kialakulását.
A termelés és a szolgáltatások nagyüzemi ellátása azt kívánta meg, hogy a munkaadók
egyének munkaerejét vásárolják meg. Ezzel nem a családdal, hanem annak
tagjaival kötöttek munkavállalói időre szóló szerződést. Ennek következtében
nem a családokkal, hanem azok munkaképes tagjaival kötöttek szerződést. Vagyis
a nem családi vállalkozások önálló keresőkké tették a munkaképes családtagokat
megszüntetve ezzel a családokkal kötött munkavállalói szerződést.
A kiscsaládos jobbágyságban
először a történelmünk során a kiscsalád lett a munkavállaló. A tőkés és az
állami vállalkozás már nem a családdal, hanem csak annak egyik tagjával kötött
munkavállalói szerződést. Ezzel a munkavállalás nemcsak a nagycsaládot, de még
a kicsit is, elemeire bontotta. A kiscsalád csak önfenntartó és a következő
generációt felnevelő egység maradt meg. A munkaképes családtagok, mint
értéktermelők egyedi munkaviszonyokat jelentenek. Az ipari forradalom tehát túllépett a kiscsaládos jobbágyrendszeren is
azzal, hogy a társadalmi munkamegosztást egyedekre bontotta le.
Mivel a tudományos és technikai
forradalom elődlegesé tette a következő generáció minőségének javítását, ennek
eredménye egyre inkább a szülők nevelési teljesítményétől függ, a társadalom
elsődleges feladatává vált, a szülők nevelésének jutalmazása.
Teendők az eredményesebb gyermeknevelés érdekében.
A gyermekvállalást a családok gyermeknevelési potenciájához kell
igazítani. Semmi sem segít annyit a gyermeknevelés eredményén, mint a
szülők gyermeknevelési potenciáljához történő igazodás. Vagyis a magasabb
képzettségű és jövedelmű családok vállaljanak viszonylag több, a gyenge
adottságú családok viszonylag kevesebb gyermeket. Jelenleg minden társadalomban
ennek az ellenkezője történik.
Nem találtam olyan társadalmat,
amiben az anyák felső iskolázottsági tizedében a termékenységi mutató 1.5
felett van. A fejlett társadalmakban
mindegyikében a gyermekvállalás minőségi kontraszelekció van.
Ez csak azért nem tragikus, mert
a társadalom egyre többet tesz a következő generáció minél jobb és magasabb
képzésében, és a diákok egymással versenyeznek. Vagyis a társadalom a gyermekvállalást úgy támogatja, hogy az
kontraszelekcióssá válik, ugyanakkor a következő generáció mégis javul, mert az
érdekek az egyre jobban a képességhez történő igazodást és az egyre magasabb
képzettséget támogatják. Ennek következménye, hogy a generációk minősége
példátlanul javul a gyermekvállalási kontraszelekció ellenére, de lényegesen
kevésbé annál, ami akkor lenne, ha a társadalom a gyerekvállalást úgy
támogatná, hogy az minél jobb családi háttér felé forduljon. A jelenkori puritán társadalmak ugyan
példátlanul gyorsan fejlődnek, de ez még gyorsabb lenne, ha a társadalom jó
irányban ösztönözné a családi struktúra javulását és a felnevelés
eredményességét.
A családi háttér jelentősége.
Kínában azzal, hogy minden városi
családban csak egyetlen gyermeket lehet vállalni, óriási lépést tett a
hatékonyabb gyermeknevelés irányában. Eddig nyomát sem találtam a pedagógus
irodalomban annak, hogy a gyermeknevelés hatékonysága hogyan függ a különböző
családi hátterekben. A kínai tapasztalat azonban a gyermekek számától függő
eredményt illusztrálják. Bizonyítják azt, amit a józanész természetesnek tart,
hogy minél szegényebb és kevésbé iskolázottak a szülők, annál nagyobb előny, az
egyetlen gyermek vállalása.
Természetesnek tűnt volna, ha
kínai reform a gyermekvállalást úgy korlátozza a lakosság létszámát tartó
szintre, hogy a legszegényebb, fiatal házasok gyermekvállalását tiltja, illetve
azt csak bizonyos feltételek mellett engedi meg, ugyanakkor a családok felső
harmadában megengedi a két, a felső tizedében a három gyermeket is. Ezzel az
anyák átlagos gyermekvállalását 2 alatt tartják.
Ennek ellenére a kínai reformmal
egyetértettem, mert az ilyen korlátozást nagyon le kell egyszerűsíteni, hogy
elfogadhatóbb és végrehajtható legyen. A kormány 26 év után fokozatosan
biztosítja a második gyermek vállalását. Azt mégis hangsúlyozni kell, hogy az
emberi fej történelmének legnagyobb gyermekvállalási korlátozása példátlan,
fajunk egészét érintő sikert hozott. Az amerikai demográfusok szerint, 1990 óta
600 millióval kevesebb gyermek született. Azt pedig a laikusoknak is látni
kell, hogy 600 millióval nagyobb
lakosság esetében még az egy főre jutó jövedelem sem lett volna biztosítható.
Így meg Kínában 600 millió ember léphetett ki a napi egy dolláros jövedelmi
minimumból, többen, mint ez idő alatt az egész világon. Még azt sem írta le
senki, hogy az egész emberiség sorsát hogyan befolyásolta volna, ha a
létszámunk nem 7.5, hanem 8.1 milliárd lenne. Ez még a klímaváltozást is
súlyosan érintené.
Elsősorban az egyetlen gyermeket
nevelő Kína azért léphetett előre az ENSZ PISA felmérés alapján a közép
mezőnyből az élvonalba, mert az egyetlen gyermeket a szegényebb Családok is
lényegesen eredményesebben nevelhetik, mint a többet. Ez ugyan a legegyszerűbb
közgazdaságtani feladat, hogyan arányul az egy minimál bért kereső családban az
egy személyre jutó jövedelem, ha egy, két és három gyermeket nevelnek. Aki ezt
nem képes felmérni, az ugyan megbukna középfokon, de közgazdász tudósként
akadémikus is lehet.
Régi mániám a vallások társadalmi értének a mérése. Azt tartom jobb
vallásnak, amelyikben jobban élnek az emberek. Ezt világosan mutatják az ENSZ
korrupciós rangsorai. A latin katolikus országok mindegyikében nagy a
korrupció, a reformátusokban kicsi. Ebből Rómának tanulni kellene.
De ugyanez a rangsor az
államadósságok és az infláció esetében is.
A római katolikus egyházra nagyon ráférne a reformáció.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése