Tartalom
Kopátsy Sándor EF 2017 01 10
Foglalkoztatás
1954 óta prédikálom, hogy a
társadalom érdeke a viszonylag magas foglalkoztatás, ezért a munkaerőt olyan árunak kell tekinteni, aminek olyan legyen az ára,
amin viszonylag magas foglalkoztatás valósul meg. Azt mégsem fogalmazta meg
egyetlen társadalomtudós sem, hogy minden
osztálytársadalomban azért volt alacsony a foglalkoztatás, mert a munkaerő
kínálata meghaladta a keresletét. A munkaerő kínálata pedig azért volt a
keresleténél sokkal nagyobb, mert gyorsabb
volt a spontán népszaporulat, mint amennyivel a munkaerő kereslete nőhetett. Csak
az értheti meg az osztálytársadalmak közgazdaságtanát, aki a túlnépesedéssel, a
társadalom foglalkoztatási igényénél több és jobb munkaerő kínálatával nem
számol. Ezzel azonban egyetlen társadalomtudós nem számolt. Marx sem.
A Marx által elképzelt kommunista társadalom sokkal több és jobb
munkaerőt termelt volna, mint ami a tőkésosztály igényéhez mérten is jobb és
több lett. Fel sem vetette, hogyan lehet majd ezt a jobb és több munkaerőt
foglalkoztatni. Ez a logikai hiba fényesen bebizonyosodott 1990 előtt Kínában.
Pedig ott is megtörtént az erőltetett iparosítás, ami minden bolsevik
szocialista társadalomra jellemző volt. Azonban kiderült, hogy a gyorsan
növekvő lakosság felnevelését, munkahely teremetését és vagyonigényét
képtelenség biztosítani.
Ahogyan a kínai pártvezetés
felismerte, hogy az évente 25-30 millióval növekvő lakosság felnevelése
felszívja a felhalmozási források jelentős hányadát. Ehhez járult, hogy évente
ennél is többel nőtt volna a spontán urbanizáció, a munkahely teremtési igény.
Kínában is bebizonyosodott, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb lakosságnövekedés
esetén nem lehet növelni az egy laksora jutó jövedelmet, vagyont és
iskolázottságot. Ezért nyúlt az erőszakos gyermekvállalás korlátozásához a
kínai reform. Az amerikai demográfusok számításai szerint, a reform első 25 éve
alatt 500 millióval csökkent a gyermekvállalás. Azt azonban nem számolta ki
senki, hogyan alakult volna Kínában az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, az
iskolázottság átlaga és színvonala, ha nem történik meg az egyetlen
gyermekvállalás drasztikus kikényszerítése.
Miért maradt a nyilvánvaló
túlnépesedés rejtett.
Minden társadalmi sejt, a családtól az államig természetes adottságnak,
problémamentesnek fogadta el a népszaporulatát. Csak azt látták, hogy a
közvetlen versenytársaikkal szemben előnyt jelent a nagyobb létszám. A népesebb
állam, a népesebb település és a népesebb család látszólag előnyt jelentett a
versenytársakkal szemben. De csak látszólag, az erőszak alkalmazása esetén.
Bármennyire egyértelmű volt az
általános jelenég, hogy a kisebb
államokban magasabb volt az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, mint a
nagyokban. Ami óta, ha nem is mérni, de felbecsülni tudjuk az egy lakosra
jutó jövedelmeket, a városállamokban mindig magasabb volt ez a mutató, mint a
nagy államokban. Az európai középkorban a városállamok voltak a leggazdagabbak,
az államokon belül pedig az önkormányzatú városok. Jelenleg Európa hat
leggazdagabb, legfejlettebb állama, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország,
Svájc és Hollandia, viszonylag kis lakosságú. A másik négy a tíz között,
Kanada, Új-Zéland, Ausztrália és az Egyesült Államok között csak az utóbbinak
van 50 milliónál nagyobb lakossága. Az EU négy legnagyobb lakosságú országa
közül csak kettő van az első húsz között, kettő pedig csak az első harmincban.
A katonai erő és a jólét mércéje
szinte ellentétes volt. A történészek mégis az államok nagyságát a
lakosságukkal mérték és mérik ma is.
A családok esetében még inkább
egyértelmű, hogy a kisebb családok a gazdagabbak. Ennek ellenére még nem
találkoztam olyan szociológiai felméréssel, ami kimutatta volna, hogy a családok egy tagjára jutó jövedelem
döntően a keresők és az eltartók arányától függ. Ez a jelenkori társadalmakban
még markánsabban jelentkezik, hiszen egyre jobban kitolódik a keresővé válás.
Ennél is fontosabb mérce a
jelenkori fejlett társadalmakban a felnevelés költsége. A jelenkori nemzedéknek
már közel vele diplomázik, és 80 százaléka középfokú végzettségű lesz, azért a
keresővé válás 19-24 éves korra nyúlik. Az pedig az egyik utolsó felmérésem
eredménye, hogy az iskolázottság szintje és minősége szorosan függ a
gyermekszámtól. Az egyetlen gyermek felnevelése a legjobb, és ez a vállalt
gyermekszámmal egyre csökken. Ez olyan markánsan jelentkezik az oktatási
rendszerben, hogy az államok igyekeznek titokban tartani.
A római katolikus vallás
hisztérikusan ragaszkodott a dogmához, hogy a fogamzás isteni akarat, amibe a
szülőknek nincs beleszólása. Ez a fogamzásgátlás megoldása esetében
elviselhetetlen népszaporulatot jelentett volna. Vagyis e vallás hívei lényegesen több gyermeket neveltek, mint amennyit
akartak. Illetve a katolikus vallás hívei, ha nem elviselhetetlenül gyors a
népszaporulatuk, rendszeresen használják a fogamzásgátlókat.
A történészek azt sem vetik fel,
hogy a nagyarányú gyermekvállalás fontos oka volt a megszületett gyermekek
magas halandósága. A középkorban a gyerekek harmada egy éves kora előtt
meghalt. Több évszázadon keresztül csak egyéves korban keresztelt az egyház,
mert a szülők szerették volna a keresztnevüket a gyermekükkel örököltetni.
Még meggyőzőbb a tapasztalat,
hogy még a leginkább elmaradt társadalmakban is csökkent a gyermekvállalás,
ráadásul a szülők jövedelmével és iskolázottságával fordítottan arányosan.
A mindkét nem számára elérhető
fogamzásgátlók előtt nem volt eszköze ahhoz, hogy a fogamzást szabályozzák. Az
emberi faj természetes szexuális vágya, ahogy 25 év fölé emelkedett a várható
életkor egyre több szülést eredményezett, mint amennyi utód eltartásának a
képessége növekedhetett.
Először a gabonatermelő és a
pásztorkodó társadalmak biztosítottak a 25 évnél magasabb várható életkort, ami
viszonylag gyorsan, spontán egész százalékos népszaporulatot eredményezett.
Ezzel szemben az életterek eltartó képessége legfeljebb 1-2 ezrelékkel nőtt. Ezért az osztálytársadalmak spontán
népszaporulata nagyságrenddel nagyobb lett, mint a lakosságeltartó képesség
növekedése.
Minden társadalmi egység a családtól az államig a versenytársaival
folyó versenyben arra törekedett, hogy népesebb legyen. A családtól az
államig az egymással szembeni erő látszólag a létszámtól függött. Ezért aztán
tudomásul sem vették, hogy az elért
eredmény, vagyis az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon optimuma csak a nagyon
kismértékben változó lakosságszám mellett volt biztosítható. Ennek ellenére
csak két kivételes példát ismerek az optimális lakosságszám elérését szolgáló
megoldásra.
A földesurak felismerték, hogy a
birtokuk jövedelme akkor lesz maximális, ha a földjüket viszonylag nagy
jobbágytelkekre osztják fel a kiscsaládos jobbágyaik között. Ez a nyugat-európai társadalomfejlődés
egyik legjelentősebb forradalmi változása volt. Ennek ellenére a
történészek szinte említést sem tesznek arról, hogy Nyugat-Európa elsősorban
annak köszönhetően vált a sokkal ősibb magas-kultúráknál hatékonyabbá, mert a kiscsalád sokkal hatékonyabb társadalmi
sejt, mint a nagycsalád.
Ezt már középiskolás koromban
felismertem. A Nyugat nagy társadalmi
forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás,
a tudományos és technikai forradalom csak a kiscsaládos Nyugaton terjedhetett
el. Azt már csak most teszem hozzá, hogy a Távol-Kelet is csak akkor vált a
Nyugat versenytársává, amikor ott is a kiscsalád vált a jellemző családformává.
A jelenkorban pedig egyre inkább
a kiscsalád válik jellemzővé még a túlnépesedő és lemaradó társadalmakban is.
Annak ellenére a családformával alig foglalkoznak a
társadalomtudományok, pedig ez volna a jelenleg folyó események megértésének
egyik kulcsa.
Ezzel a problémával már nagyon
fiatalon találkoztam. Fülep Lajos könyve, a Magyarság pusztulása hívta fel rá a figyelmemet. Nemcsak az
enyémet, hanem a népiekét általában. Aztán, mint a Nemzeti Parasztpárt
Baranya-megyei titkára munkaterültem részévé vált az egykével való foglalkozás
is. Többször találkoztam vele Zengővárkonyban a református parókián. Mivel
apámnál is idősebb, mogorva református papot ismertem meg, nem pedig Ady Endre
ivó cimboráját, vitába nem keveredtünk annak ellenére, hogy én az egykésben inkább a pozitívumot
láttam. Erre Baranya-megyében bőven volt alkalmam, hogy az egykézés előnyét
is lássam. Előtte ugyanis három Somogy-megyei faluban földosztó voltam, és az
kellett látom, hogy a falvakban háromszor annyian kényetlenek megélni, mint
amennyi elegendő volna a föld megművelésére. Elsősorban azért maradnak szegények a falvak, mert többen voltak kényetlenek
megélni a falu határának megműveléséből, mint amennyi elegendő volna a
megműveléshez. Baranyában aztán az is láttam, hogy az egykéző reformtus
falvak lényegesen gazdagabbak, mint a sok gyermeket vállaló katolikusok.
A másik érven pedig az volt, hogy
nálunk nem kevesen születnek, hanem
hamar meghalnak. Akkor Ausztriában és Csehországban annyi volt a nők
termékenysége, mint nálunk, de 8, illetve 6 évvel hosszabb volt a várható
életkor. Ezért fel sem merült a népesség pusztulása. Tehát nem a születés volt kevés, hanem a halálozás sok.
Már akkor is feltűnt, hogy az egyetlen gyermeket jobban felnevelték,
iskoláztatták. A Parasztpárt községi titkárai között a sikeresek szinte
mind református egyetlen gyermek voltak. De akkor még nem volt tényleges
értelmiséghiány, mint ma. Most az írogatom, hogy az egyetlen diplomás nagyobb érték a társadalom számára, mint hat
képzetlen. De a 40-es években még én sem ott tartottam. Most azt hirdetem,
hogy Kínában ugyan túlságosan csökkent a gyermekvállalás, de az átlagos értékük
sokkal nagyobb lett. A jelenkor
társadalmának nem több lakosra, hanem több kiművelt emberfőre van szüksége. Ennek
ellenére a liberális Nyugat ma is
darabra méri a következő generációt, pedig az értékével kellene mérni. Ekkor
kiderülne, hogy Kínában ugyan csökken a generáció létszáma, de az éréke sokkal
gyorsabban nő, mint bárhol a világban.
Megint csak idézem a tanácsomat.
„Ha Magyarországon a családok felső harmadában annyi gyermek születne,
mint az alsóban, az alsóbban pedig csak annyi, mint jelenleg a felsőben, ötven
év múlva háromszor gazdagabb társadalom lennénk, mint a jelenlegi
gyermekvállalási struktúra mellett.”
Még egyszerűbben megfogalmazva, a jelenkori társadalom jövője elsősorban a
gyermekvállalás családi struktúráján múlik.
Az emberi faj története Amerika
felfedezéséig lényegében az egymással alig érintkező kultúrák életterében
játszódott. Azon belül kellett egymástól szinte függetlenül, eredményt mutatni.
Amerika és Óceánia felfedezése azonban a Nyugat számára teljesen új,
megkülönböztető lehetőséget biztosított. A
nyugati keresztény Európa mintegy 5 millió négyzetkilométer életteréhez 50
milliónál nagyobb új, viszonylag alig lakott, és a társadalmi fejlődésben
elmaradott élettérhez jutott. Ennek a jelentőségét még nem vetette fel
senki.
Európa nyugati fele soha nem volt olyan túlnépesedett, mint a nála
évezredek óta sokkal fejlettebb eurázsiai magas-kultúrák. Az emberiség
három magas-kultúrája, a távol-keleti, vagyis a kínai, a dél-ázsiai, vagyis az
indiai, valamint a közel-keleti, vagyis a mezopotámiai és az egyiptomi
viszonylag gyorsan túlnépesedettek lettek, és terjeszkedésükre nem kínálkozott
további élettér.
Ezzel szemben a Nyugat kezdettől
fogva viszonylag alulnépesedett volt, mivel a természetes csapadékra épült
gabonatermelése tized akkora népességet tudott eltartani, mint az önözött
gabonatermelés. Ehhez járult, hogy a
Nyugat feudális társadalma egy nőre 2-3 születéssel alacsonyabb
gyermekvállalású volt. Tehát sokkal alacsonyabb túlnépesedési nyomás alatt működő
táradalom volt.
A felfedezett kontinensek viszont eleve nagyon kis lakosságúak voltak.
Amerikában ugyan volt két magas-kultúra, de azok mindegyike
megrekedt a kapás növénytermelés szintjén, és a kultúrát eltartó képességű
térségeknek tizedét sem talpülte be.
A maya kultúra Észak-Amerikában
csak a mai Mexikó
területén volt, amelyik ugyan tudásban, kultúrában, mindenekelőtt az
építészetben és a csillagászatban, valamint a kapás növénytermelésben a három
klasszikus magas-kultúra szintjére emelkedett, de képtelen volt a nagy
lakosságot eltartó szántóföldi növénytermelésre. Tegyük hozzá, hogy Amerikának a
pásztorkodásra alkalmas óriási térsége viszonylag lakatlan maradt.
Dél-Amerikában pedig csak az
Andokban volt hasonló szinten az inkák kultúrája. A szántóföldi öntözött gabonatermelésre
alkalmas térségei ennek is kihasználatlanok maradtak.
Az eleve alacsony számú őslakosság nagy többségét az európai
telepesekkel behozott betegségek is elpusztították.
Óceániában, azaz Ausztráliában és Új-Zélandon, pedig nagyon gyér
őslakosságot találtak, akik többtízezer évvel elmaradottabb szinten éltek.
Így lett a viszonylag kis életterű Nyugatból a legnagyobb életterű, de
viszonylag alulnépesedett magas-kultúra. Ez a klímaváltozás hatására még
karakterisztikusabb lesz, hiszen az északi térségek eltartó képessége nő meg.
A klímaváltozással foglalkozó tudósok ezrei között szinte senki sem
akad, aki a változás pozitív hatásaival is foglalkozna. Én ugyan azok közé
a kevesek közé tartozom, aki a klímaváltozás egyenlegét pozitívnek tartom, de
ezen belül is a legnagyobb nyertes Eurázsia és Észak-Amerika északi térsége
lesz.
Érdekes módon nemcsak az érintett
emberiség, de a tudósok is a jégkorszak megszűnésének egyenlegét negatívnak
látják, holott fajunk történetében óriási pozitív eredménye volt. Még nem írta
le senki, hogy a jégkorszak viszonyai között Eurázsia és Észak-Amerika északi
harmada szinte lakatlan, nagyon hideg és többségében jéggel takart volt. A jelenleg már folyamatban lévő
felmelegedés fő haszonélvezője Oroszország és Kanada lesz.
1954 óta prédikálom, hogy a
társadalom elsődleges érdeke a viszonylag magas foglalkoztatás, ezért a munkaerőt olyan árunak kell tekinteni,
aminek olyan legyen az ára, ami viszonylag magas foglalkoztatást valósít meg. Azt
mégsem fogalmazta meg egyetlen társadalomtudós sem, hogy minden osztálytársadalomban azért volt alacsony a foglalkoztatás, mert
a munkaerő kínálata meghaladta a keresletét. A munkaerő kínálata pedig
azért volt a keresleténél sokkal nagyobb, mert gyorsabb volt a spontán népszaporulat, mint amennyivel a munkaerő
kereslete nőhetett. Csak az értheti meg az osztálytársadalmak
közgazdaságtanát, aki a túlnépesedés állandó problémájával nem számol. Ezzel
azonban egyetlen osztálytársadalom nem számolt.
Minden társadalmi sejt természetes adottságnak fogadta el a
népszaporulatát. De nem is volt eszköze ahhoz, hogy ezt szabályozza. Az
emberi faj természetes szexuális vágya több szülést eredményezett, mint amennyi
utód eltartásának a képessége növekedhetett. A gabonatermelő és a pásztorkodó
társadalmak olyan várható életkort biztosítottak, ami mellett egész százalékos
lett a spontán népszaporulat. Ezzel szemben az életterek eltartó képessége
legfeljebb 1-2 ezrelékkel nőtt. Ezért az
osztálytársadalmak spontán népszaporulata nagyságrenddel nagyobb volt, mint a
lakosságeltartó képesség növekedése.
Minden társadalmi egység a családtól az államig a versenytársaival
folyó versenyben arra kényszerült, hogy népesebb legyen. A családtól az
államig az egymással szembeni erő elsősorban a létszámtól függött. Mind a
népesebb család, mind az állam versenytársához viszonyított ereje a létszámától
függött. Ezért aztán tudomásul sem vették, hogy az elért eredmény, vagyis az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon
optimuma az optimális lakosságszám mellett volt biztosítható. Ennek
ellenére csak két kivételes példát ismerek az optimális lakosságszám elérését
szolgáló megoldásra.
A földesurak felismerték, hogy a
birtokuk jövedelme akkor lesz maximális, ha a földjüket viszonylag nagy
jobbágytelkekre osztják fel a kiscsaládos jobbágyaik között. Ez a
társadalomfejlődés egyik legjelentősebb forradalmi változása volt. Ennek
ellenére a történészek szinte említést sem tesznek arról, hogy Nyugat-Európa
elsősorban annak köszönhetően vált a sokkal magas-kultúráknál hatékonyabbá,
mert a kiscsalád sokkal hatékonyabb
társadalmi sejt, mint a nagycsalád.
Ezt már középiskolás koromban
felismertem. A Nyugat nagy társadalmi
forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás,
a tudományos és technikai forradalom csak a kiscsaládos Nyugaton terjedhetett
el. Azt már csak most teszem hozzá, hogy a Távol-Kelet is csak akkor vált a
Nyugat versenytársává, amikor ott is a kiscsalád vált a jellemző családformává.
A jelenkorban pedig egyre inkább
a kiscsalád válik jellemzővé még a lemaradó társadalmakban is.
Ennek ellenére a családformával
alig foglalkoznak a társadalomtudományok, pedig ez volna a jelenleg folyó
események megértésének a kulcsa.