Kopátsy Sándor PG 2016 03 16
Kiket kell betelepíteni Nyugat-Európába?
Az ugyan vitathatatlan, hogy az EU
protestáns tagállamainak érdeke volna évente akár egymillió viszonylag
igénytelen munkaerőt, és mintegy félmillió értékeset, magasan képzettet,
diplomást és kiváló szakmunkást befogadni.
Kezdem a mintegy százezres elittel.
Ezeknek fele a kevésbé fejlett
tagországokból spontán, minden politikai segítség nélkül is áttelepül a
kétszer, ötször magasabb jövedelem, és a sokkal kedvezőbb szakmai karrier
érdekében. Ezt biztosítja az EU térségében a munkaerő általános szabad mozgása.
Ez a réteg az EU nélkül is szabadon mozgó világpolgár.
Néhány százezret pedig a
túlnépesedése és a kultúrája okán egyre jobban lemaradó világból kellene
összehalászni. Ezt a válogatást se a politika végezze, hanem a fejvadász
irodákra bízzák, akik a sikeres betelepítés után jutalékot kapnak. De ezek
jelentkezni fognak maguk is.
A tehetséges és képzett munkaerő
beépülése ritkán jelent gondot. Évezredes tapasztalat bizonyítja, hogy a
tudósok, művészek, sportolók, kiváló mesteremberek mindenütt jól érzik magukat
és a befogadó ország közvéleménye is megbecsüli őket. Ezek ugyan a múltban is
világpolgárok voltak, de a jelenkorban százszor annyian vannak, és a befogadó
társadalom magnak érzi őket.
Ezt jelenkori magyar példával
illusztrálva, az olimpiai érmet szerző cigány boksz-bajnokra büszke az ország,
a munkanélküli cigányokat pedig parazitának tartja.
De így van ez Németországban is.
Török válogatott labdarúgóra büszkék a németek, de a török negyedektől
távolságot tartanak.
A puritán nyugat-európai államokban
ugyan nem probléma a minőségi munkaerő befogadása, de olyan nagy lehet ennek a
minőségéből fakadó társadalmi előny, hogy a politikának is érdeke a minél jobb
minőségre törekvés. A befogadó ország lakosságának ezrelékét kitevő elit
befogadása százalékokkal növelheti a társadalom teljesítményét.
A több százezres, viszonylag igénytelen betelepülő.
Ezek befogadását már nem elég a
befogadó ország igényéhez igazítani, ez már az EU közösség érdeke. Ezért ezeket elsősorban az EU térségén
belül kellene megtalálni. Ez lenne a brüsszeli adminisztráció elsődleges
feladata. Az a tény, hogy ezzel nem is foglalkoznak, bizonyítja, hogy nélkülük
az EU jobban járna.
Az első feladat annak a
tudomásulvétele volna, hogy az EU nemcsak a távol-keleti, de még az óceánokon
túli négy angolszászhoz viszonyítva alacsonyabb foglalkoztatási szinten, és a
foglalkoztatottak kevesebb órájával akar versenyképes lenni. Ez alól még az
európai protestáns társadalmak sem kivételek. Az EU protestáns országaiban 70
százalékos a foglalkoztatási rátája 5 százalékkal alacsonyabb, mint a négy
óceánon túli angolszász, és 10 százalékkal alacsonyabb, mint a távol-keleti
államokban. Ez a különbség még egyszer magasabb lesz, ha azt is figyelembe
vesszük, hogy hol mekkora a munkaviszonyban évente ledolgozott órák száma.
Az európai szakszervezetek egyik
betegsége, hogy a heti, illetve az évente ledolgozott órák számát a
fejlettségtől függetlennek tartja. E szerint a szegényebbeknek úgy kell
utolérni a fejlettebbeket, hogy hetente, évente azonos munkaórát dolgoznak.
Az EU puritán lakosságú tagállamai a
világgazdaság fejlett ötödébe tartoznak, azon belül folyik köztük a verseny, de
évente 10-20 százalékkal kevesebb órát teljesít a munkaképes korú lakosságuk.
Ezért aztán a világgazdaság fejlett ötödén belül egyre jobban lemaradnak. Tehát
nemcsak az EU, de azon belül még a lefejlettebb országok is egyre hátrább csúszik
nemcsak a távol-keleti siker országokhoz, de a négy angolszász óceánon túli
társághoz képest is. Elsősorban azért, mert lényegesen kisebb mértékben
hasznosítja a munkaerejét.
Az EU tagállamai között is egyre jobban lemaradnak a latin országok,
mindenekelőtt a négy mediterrán ország. Ezek is úgy akarnak felzárkózni, hogy a már gazdagoknál is
kevesebbet dolgoznak, alacsonyabb a foglalkoztatási rátájuk, előbb mennek
nyugdíjba, évente több ünnepnapon nem dolgoznak.
De lemaradnak a közép-európai, a
baltikumi és az ortodox keresztény tagországok is.
Becslésem szerint ezekben a latin és a fél-perifériás országokban mintegy
20 millióra tehető a tartósan munkanélküliek száma.
Végül a még nem EU tag két ország,
Ukrajna és Törökország rejtett felesleges, legalábbis a gazdag Nyugatra vágyó
munkaképes lakossal rendelkezik. E két ország között azonban ebből a szempontból
is, jelentős különbség van.
A kisebb, alig harmad akkora
lakosságú Ukrajnából mintegy 5 millió ember boldogan települne át a fejlett
nyugati országokba.
Az ukránok
nemcsak a lényegesen kisebb bevándorlót jelentenének, de a sokkal könnyebben
asszimilálódót is. Az észak-amerikai tapasztaltok alapján az ukránokat a
sikeres asszimilálódóknak lehet tekinteni.
Az ukránok voltak az egyetlen olyan
ortodox keresztény nép, akik engedtek a Habsburg és a lengyel nem erőszakmentes
térítésnek, és a lakosság nyugati része elismerte a latin pápák elsőbbségét.
Lényegében Nyugat-Ukrajna még a náci
seregek beözönlését is felszabadulásának tekintette.
A jelenlegi ukrán válságban is az
ország lakosságának nyugati fele örömmel csatlakozna az EU tagjai közé.
Az ukrán bevándorlók az Egyesült Államokban és Kanadában a latin népeknél
sokkal sikeresebben beépültek.
Sajnos a jelenlegi, Merkel
kancellárasszony vezette politika nem mérte fel, melyik etnikum mennyire
alkalmas az asszimilációra, pedig nekik van tapasztalatuk.
Európában Németországnak van a
legnagyobb török etnikuma. Lassan a harmadik generáció nő fel, de alig történt
asszimiláció. Nekik kellene a legjobban látni, hogy a török etnikum milyen
nehezen asszimilálódik. Ebben a tekintetben velük ugyanaz várható, mint az arab
etnikum esetében.
A nyugat-európai protestáns országok kormányainak gondosan meg kellene
válogatni a szóba jöhető betelepülőket, és a képzetlen munkaerő esetében az
elsődleges szempont az legyen, mennyire alkalmas az asszimilációra. Ez az elsődleges racionális szempont
azonban fel sem merül. Csak erkölcsi szempontokat vesznek figyelembe. Ebből
aztán eleve kiesik a tagországok tartós munkanélkülisége, akik az állami
segélyekből is úgy élhetnek, amit a szírek, afgánok örömmel elfogadnának.
Az európai gazdagoknak azt kellene megérteni, hogy az EU 500 millió
lakosságának az alsó, nem dolgozó tizede irigylésre méltó módon él azokhoz
képest, akik százszor annyian vannak Dél-Ázsiában és Afrikában. Ezeken, ha
egyáltalán lehet, nem Európában, hanem otthonukban lehet segíteni.