Kopátsy Sándor EH 2013-01-16
Értsük meg
Trianont
Elmúltam 90
éves, és még mindig várnom kell arra, hogy középiskolás vágyam
megfogalmazhassam Trianonról a véleményem. Most mégis megírom azzal, hogy
legalább a halálom után publikálják.
75 éve tudom, hogy hazámnak addig nincs
reménye a sikerre, amíg nem azzal törődik, amit reálisan megtehetne, hanem
siratja azt, amin nem változtathat.
Máig szinte
látom a történelmi atlaszt, ami ötödik gimnazistaként előírt segédlet volt. Abban
még minden térkép a Trianon előtti országot tekintette Magyarországnak. Volt
benne egy etnikai térkép, amiben piros volt a többségben a magyar etnikum által
lakott terület. Rá voltak rajzolva a trianoni határvonalak. Egy pillanat elég
volt látom, hogy az etnikai határvonalaknál ugyan kisebb lett az ország, tehát kárunkra sértették meg a hangoztatott
etnikai elvet. De ennél sokkal világosabb volt, hogy az etnikai elvet,
vagyis a többség hovatartozási jogát
sokkal jobban sértette az elsőző állapot. Nagyságrenddel tarthatatlanabb
volt a Kárpát Medence politikai megosztottsága Trianon előtt, mint utána.
Ezért aztán, minden olyan revizionizmust
erkölcstelennek, igaztalannak tartottam, ami a határokkal érintkező,
többségében magyarok által lakott területnél többet akart. A teljes
revíziót nemcsak irreálisnak, hanem erkölcstelennek is tartottam. Kétségbeesetten
láttam, hogy megértőt nem találtam.
Ehhez járult a fasizmus
végső bukásában való hitem, és a felismerés, hogy esetleges győzelme az ország teljes
elvesztését jelentené. A zsidó osztálytársaim is, akik számára halált jelentett
volna a náci győzelem, a Hitler kegyeiből visszaszerzett területeknek mégis örültek.
Nem találtam
egyetlen olyan embert, aki legalább a kétoldalú megoldást elfogadhatónak
tartotta volna. Máig a történészek is lapítanak arról, hogy az eredeti bécsi döntés az érintett felek
megegyezését írta elő. Még azt is elhallgatják, hogy a tényleges politikai
erőviszonyokat felmérő szomszédjaink, jelentős engedményekre készek voltak.
Ennek az elhallatása azért bűn, mert utólag sem ismerjük el, hogy a tengelyhatalmak döntése alapján
visszakapott terület jelentős hányada, talán megtartható lehetett volna, ha a
két fél közös döntése alapján történik. De nemcsak a magyar kormány, de a
magyar közvélemény 99 százalékának szinte mindent, nem csak a reálisan indokolhatót
akarta, de a fegyverrel kikényszerítve is támogatta.
Nem akadt
egyetlen magyar diplomata, tudós, miniszter, aki megértette volna a
különbséget, hogy a két fél által aláírt szerződés, vagy a másik fél által el
nem fogadott náci döntés alapján módosulnak a határok. Nemcsak az illetések akartak
mindent, és bármi áron, hanem a magyar közvélemény 99 százaléka is.
Azon ugyan lehet
vitatkozni, hogy esetleg a kétoldalú határmódosítást sem veszik tudomásul a
háborúvesztés után, de azon nem, hogy a határrevízió erkölcsi alapja egészen
más, lett volna.
Már a háború
előtt felismertem, hogy az arisztokrácia
és az úri középosztály hatalmának megtörése nélkül nincs menekvés az irreális
revizionizmustól. A magyar
társadalomban nem volt olyan erő, ami e két osztály hatalmát megtörhette volna.
Azzal is tisztában voltam, hogy a demokrata Nyugatnak nem érdeke, hogy a háború
elvesztését követő megszállása esetén kikényszerítse a demokratikus
átalakulást, a két feudális osztálytól való megszabadulást. Ezért aztán csak a
bolsevik megszállásban volt reményem. Annak ellenére, hogy kezdettől fogva
tisztában voltam, hogy a bolsevik rendszer
Kelet-Európában lényegében az ortodox marxizmusnak a vallása, amiben a klérus
hatalma tartja fenn a rendet.
A még a két első
demokratikus választások eredménye is azt igazolta, hogy a magyar társadalomban
többsége mindig az arisztokrácia, a katolikus egyház és az úri középosztály
befolyása mögött áll. Az ország többsége, még a Horthy rendszernél is konzervatívabb
főpapra, Mindszenti hercegprímásra hallgatott.
Az 1956-os
forradalomban is elég volt egy hét arra, hogy a forradalmat előkészítő
kommunisták ellen forduljon a közvélemény 90 százaléka, és hogy olyan gyökeres
társadalmi változást követeljen, amit az adott nemzetközi helyzetben irreálissá
volt. A történészek máig nem foglalkoznak azzal, hogy milyen társadalmi helyzet
lett volna a várható, ha a szovjet csapatok nem szállják meg az országot.
Lehet, hogy ez csak az én félelmem, de az első szabad választáson a jobboldali
konzervatív erők négyötödös győzelmét vártam.
Tudom, hogy nem
veszélytelen történészi feladat a meg nem történtek feltételezése, de ennél is
nagyobb hiba az események tényleges folyása felett ítéletet mondani a nélkül,
hogy nem térünk ki arra, mi volt várható, ha másként történnek az események. Az 56-os forradalom őszinte szándékában nem
kételkedem, de a várható kimenetelről egészen más a véleményem.
Az 1990-es
választás is igazolt abban, hogy a
politikai restaurációtól félni kellett 1956-ban. Az első demokratikusan
megválasztott magyar kormányt, sok tekintetben társadalmi visszarendeződésnek
tartom Viszont megnyugtatott az 1994-es választás, amiben a konzervatív erők
katasztrofális vereséget szenvedtek. A közben felnőtt generációk ugyan
elutasították a bolsevik rendszer bármiféle folytatását, de amikor kiderült,
hogy az úri középosztály uralma restaurálódik, az utódpárt a választók
többségének támogatását kapta. Ahogyan az Antall József által deformált MDF egy
kormányzati ciklus után megbukott, először nyugodtam meg. Pedig Horn Gyulának
az SZDSZ-el való koalícióját visszakanyarodásnak, túlságosan szoclib irányzatnak
tartottam. De nemcsak én, a választók is, akik a közép-jobb párttá átalakult
Fideszre szavaztak a harmadik választáson.
Egy ciklus után
a Fidesz is megbukott, mert nem volt elég erős a káderállománya, és a
parasztromantikával szövetkezett. Kiderült, hogy nemcsak a klerikális erők, de
a parasztromantika is kihalt ahhoz, hogy kormányzati erők legyenek.
Újra a szoclib
erők kerültek két ciklusban a hatalomra. Ezek azonban túlságosan liberálisok
voltak ahhoz, hogy 2010-ben a közép-jobb Fidesz ne nyerje meg a kétharmadot,
sőt a szélsőjobb Jobbik is jelentős parlamenti párttá váljon. A baloldali és a
liberális erők pedig a törvényhozás negyedére zsugorodtak. Tehát nem csak a Fidesz kétharmados, hanem a politikai erők négyötöde,
ilyen vagy olyan mértékben, de jobboldali. Aki ezt a tényt nem veszi
számításba, az nem számíthat kormányzati szerepre. Sajnos, ezt a szoclib
erők utólag sem veszik tudomásul. Ezért
aztán a 2014-es választáson irreális a Fidesz leváltása.
Ahogyan a
háborút követő 45 évben nem számíthatott politikai szerepre az, aki a
Szovjetunióval nem egyeztetett, a
rendszerváltás óta nem győzhet az, aki nem veszi tudomásul, hogy a magyar
társadalom kétharmada közép-jobb.
A középé-jobb
ellenfeleként nem lehet nyerni, még akkor sem, ha kormányzásukkal a választók
nincsenek megelégedve. A közép-jobb
Fideszt csak azzal lehet gyengíteni, ha nem ellenségnek, hanem kevesebb hibára
kényszerítőnek ígérkeznek.
A
rendszerváltást követő 24 év arra volt csupán elég, hogy a magyar társadalom többsége
az úri középosztály hatalmára nem vágyik, a liberálisok szerepvállalását pedig
elutasítja. A magyar választók többsége
olyan kormányt támogat, amelyik számára elég romantikus nacionalista, nem
vallásellenes, és ellenáll a liberális nyomásnak. Aki ezt nem veszi tudomásul, politikai bukásra van
ítélve.
Elismerem, hogy
a Fidesz kormány az én hitemnél nacionalistább, konzervatívabb, klerikálisabb,
és liberális ellenesebb, de ilyen, és mögötte áll a többség. Aki jó irányban
akarja érvényesíteni a befolyását, olyan mértékben mérsékelne a Fidesz
nacionalistát, konzervativizmusát, és klerikalizmusát, ugyanakkor a liberalizmus
felé ösztönözön, amit még ez a többség elfogad. Aki ennél többet erőltet, a
várható választási eredményt jobbra tolja el. Márpedig most éppen az folyik az
ellenzék részéről.
Visszatérve Trianonra.
Lassan száz éve
lesz annak, amikor a háborúvesztés után, Szegeden összegyűlt a magyar
arisztokrácia és az úri középosztály. Felismerték, hogy nem lehet olyan irreális a revízió, amivel nem lehet megnyerni az
ország közvéleményét. Nem tudom, hogy valaki azt racionálisan látta, vagy
csupán az érdekük alapján döntöttek. Az ő osztályérdeküknek csodálatosan
megfelelt a közvélemény etetése a háború előtti állapotok visszaállításával.
Mára azonban kihalt a magyar arisztokrácia,
és az úri középosztály is erejének töredékére zsugorodott. A revízió szellem azonban még mindig él.
Ezt nemcsak a választók hatodára számítható Jobbik ereje, de még a Fidesz támogatottsága
is bizonyítja. A revízióval való hitegetés még ma is jelentős tábort vonz.
A revízió
társadalmi támogatottságának zsugorodása számomra elfogadhatatlanul lassú, a
kihalását, bármilyen sokáig élek, nem várhatom. Történészként mégis meg kellene
elégednem, ahogyan csökken.
Ezt illusztrálom
azzal, hogy apám még vőlegényként ment úgy a háborúba, hogy menyasszony anyán
virágcsokorral búcsúztatta az állomáson. Az én kortársaim között egyedül voltam
katonaszökevény, aki ebben nem ismertem egyetlen társat. Nem örültek a kalandor
háborúnak, de hazafias kötelességnek érezték, hogy menjenek. A fiaim már
nyűgnek vették a katonai szolgálatot. Az unokáim nemzedéke pedig már hallani
sem akar a háborúzásról. Egy életben megélni, bármilyen hosszú, ekkora
változást gyors. Főleg megnyugtat az, hogy a fejlett világban hetven éve nincs
háború, mert nincs háborús ok. Nincs a
fejlett világban olyan nemzetek közti ellentét, aminek megoldása megérne egy
háborút.
Ki járt rosszul Trianonban?
Azt már tizenéves
korban felismertem, hogy az ország
jelenlegi lakossága rosszabbul élne, ha fennmaradtak volna a történelmi határok.
Aztán egyre több ismeretet szereztem arra, hogy a jelenlegi ország területe
a mintegy 15 millió magyar számára elegendő ideális, a jelenlegi határon túlinál
lényegesen jobb életteret jelente nemcsak most, de a várható jövőben még sokkal
inkább.
A politikusaink
és tudósaink hibája, hogy fel sem vetik, hogy hol várna jobb élettér a határon túli magyaroknak, ahol most élnek,
vagy az országunk jelen területén. Nem magyarázzák meg, hogy az életszínvonal
szempontjából hol a jobb. Ezt elhallgatják, nehogy otthagyják a határon túli
lakhelyüket, mert akkor elveszne a jogunk, hogy egyszer majd a beláthatatlan
távoli jövőben, visszakövetelhessük. Ez is a teljes revízió egyik
folytonosságát szolgáló bűnünk.
Politikai úttévesztésünk egyik oka, hogy az
ország nagyobb területét előnyösnek tekintjük.
Az ország
számára a nagyobb terület nem mindig előny, sokkal gyakrabban hátrány. A reneszánsz óta, mindig a
városállamok voltak a gazdagabbak, szabadabbak. Jelenleg is a törpe államok
emelkednek ki, ezért aztán azokat, tapintatból, nem is rangsorolják. A
nagyobbak országok közt is a kisebbek vannak fölényben. Európa hat
legfejlettebb államában a lakosság létszáma nem éri el a 15 milliót. A Nyugat
legfejlettebb kilenc állama is ebbe a kategóriába tartozik.
A magyar történészek
is felelősek abban, hogy nem hangsúlyozzák, hogy az állam nagysága csak a
politikai, katonai erő szempontjából előny, de a területszerző erőfeszítések többször
vezetett tragédiákhoz, mint a kisebb államok szükségszerű szerénysége.
Még nem merte senki leírni, hogy a Trianon
utáni Magyarországban ma az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon nagyobb, mint
akkor volna, ha az egész Kárpát Medence egyetlen Magyarország volna. Ez
ugyan vitathatatlan, de nem mondjuk ki, nem tanítjuk, mert ezzel a holdkóros
revizionizmusunk alapja dőlne romba.
Az is
vitathatatlan, hogy a burgenlandi magyar lakosság háromszor lett gazdagabb
annak köszönhetően, hogy Ausztriához csatolták. Sopron lakossága viszont harmad
olyan életszínvonalon él, annak következtében, hogy Magyarország része maradt.
Az is tény, hogy
a Csehszlovákiához került magyarok, a két háború között, lényegesen szabadabban,
és jobban éltek, mint a Duna magyar oldalán maradtak.
Viszont,
súlyosan vesztettek a Romániához és Jugoszláviához került magyarok.
Az is megéltem,
hogy a Bécsi Döntés alapján visszakerült magyarság ott is lelkesen fogadta a
visszatérést, ahol ezzel nem járt jobban. A Romániától visszakerültek
boldogsága érthető volt, és marad mára is. Ez következett abból, hogy Románia
nálunk is elmaradottabb ország. Trianon előtt Erdélyben a magyarság úrnak
érezhette magát, utána pedig egy nálunk is szegényebb országban még
egyenrangúnak sem. Ez igaz a Jugoszláviához kerültek esetében is.
Nagy hiba, ha csak a magyar etnikum
szempontjából nézzük a változást.
Még nem olvastam
annak beismerését, hogy az elcsatolt terülten a magyarság aránya alig haladta
meg a nyolcad részt. Az utódállamok etnikumai pedig mindenütt felül voltak a
kétharmadon.
A zsidóság volt a magyarsággal együtt
érző egyetlen jelentős etnikum. Ők, mint okosak, tudták, hogy számukra
gazdasági paradicsom volt a Trianon előtti Magyarország. A zsidóüldözést előre
nem láthatták, de likvidálásuk ott még a magyarországinál is kegyetlenebb,
következetesebb lett.
A germán etnikumokból a svábok
viszonylag közömbösek voltak. Ők nem érezték meg azt, amit a zsidóság. Azt,
hogy a szászok és svábok a magyarok alatt sem voltak egyenrangúak, megmutatta,
hogy többségük Hitler uralma alatt nem magyarnak, hanem németnek érezte magát.
A románokkal, illetve a szerbekkel összevetve a magyarországi soruk volt a kisebbik
rossz. A szászok azonban mind Erdélyben, mind a Felvidéken sértettnek
érezhették magukat, mert a szabadságharc során elvesztették történelmi jogaikat.
A második világháborút követő kitelepítésük a leszakított területeken még a
magyarországinál is következetesebb volt.
Azt is le
kellene írni, hogy a Trianon előtti
Magyarországon csak a szidó és a germán etnikum járt mind a polgárosodásban,
mind az iskolázottságban, mind a jövedelemben a politikai hatalom monopóliumát
évező magyarság előtt. Ezek azonban
a zsidóüldözés és a kitelepítések során szinte eltűntek. Az elszakított
térségekben még következetesebben, mint Magyarországon.
E két etnikum felszámolásának minden
politikai vereségnél, a szovjet megszállásnál is nagyobb, főleg tartósabb
hatásáról nem beszélnek a térség országainak történészei. Nemcsak a második
világháború óta eltelt idő, de még a következő száz év története nem érthető
meg a két etnikum elvesztésének figyelembe vétele nélkül.
Egészen másként alakul nemcsak a magyarok,
de legalább annyira a lengyelek, a balti népek, a szlovákok, a románok, a
jugoszláv népek sora, ha ezt a két etnikumokat megőrzik.
Magyarországon,
ha megmarad a háború előtti zsidó és sváb kisebbség, ma mintegy 30-50
százalékkal magasabb lenne az egy laksora jutó jövedelem. Azaz más szinten
lehetnénk az EU tagországai között. Ez, miden bizonnyal, hasonló lenne az
említett közép-európai országokban is. Le kellene már egyszer írni, hogy mit vesztettek a közép-európai államok
azzal, hogy felszámolták a zsidó és germán kisebbségüket.
E térség
országai ezer éve igyekeznek nyugat-európai módon élni, és viselkedni. Ebben
akkora visszaesést semmi sem okozott, mint a zsidó és germán etnikumok
felszámolása.
Magyar
történészként ezer éves történelmünk tárgyalása során nem hangsúlyozzuk, hogy nekünk az osztrákok és a csehek útján
kellett volna járnunk, nem pedig ezektől minél jobban függetlenedni.
Csak két
királyunk volt, aki e helyes orientációt követte.
Első királyunk,
István, aki germán feleséget választott, és germán lovagokra támaszkodott.
Legnagyabb
királyunk, Mátyás, aki Bécset és Prágát tekintette igazi politikai értéknek.
Nem törődött a balkáni fenyegetettséggel.
A magyar történészek azonban százszor
annyit hangsúlyozzák az osztrákoktól való függetlenség fontosságát, mind a
velük való együttélés előnyeit.
A csehekkel
szembeni félelmét még Deák sem tudta reálisan kezelni. A kiegyezést közvető
magyar kormányok pedig hisztérikusan csehellenesek voltak.
A Mohács utáni magyar történelmet nem lehet
reálian ábrázolni, ha nem ismerjük fel az osztrákokkal és a csehekkel közös
országban élés előnyeit.
Történelmünk
során, a magyar állam vezetői mindig sokkal inkább a gyengébbek irányában, a
Balkán felé akartak terjeszkedni, nem pedig az erősebbekhez közeledni. Jellemző
módon, Kossuth a szabadságharc bukása után, az emigrációban az osztrákok, és a
csehek helyett a balkáni államokkal akart közös föderációt. Erről sem mondtuk
ki, hogy ostobaság volt.
Trianon után azzal
romlott tovább az orientációnk, hogy az utódállamok lettek a fő ellenségek. A
szovjet megszállás ugyan ezt nem engedte felszínre törni, de nem múlt el. A
rendszerváltás után sem keressük az egymás jobb megértésének útjait, amin csak
lehet, fennakadunk.
Trianon után száz év sem elég, hogy tudomásul
vegyük a revíziónak nincs semmi reális értelme, azt kell keresni, hogyan lehet az
országunkban élő, és a határon túl élő magyarság jövőjét javítani. Erre azonban
nincs más reális lehetőség, mint hazafogadni minden magyart. Ezzel ők
nyernek a legtöbbet, de mi is nyerünk. Nyugodt
akkor lehet a lelkiismeretünk, ha minden magyarnak, aki karja, ha szülőföldjén nem
is, de magyar hazája lehet. Nem kettős
állampolgársággal kell őket etetni, hanem a Magyarországon való boldogulás
lehetőségének biztosításával.
Ezt azonban csak
akkor értjük meg, amikor átírjuk a történelmünket. Meg kell érteni, hogy
Trianon ugyan fájó sebeket ütött, de megnyitotta azt a lélektani kaput, ami
ezer évig elzárta előttünk a nyugatosodáshoz vezető utat.