Hogyan mérjük a munkanélküliséget?

Kopátsy Sándor                 PF                   2013-07-29

Hogyan mérjük a munkanélküliséget?

A közgazdaságtan egyik általános hibájának tartom, ahogyan a munkanélküliséget méri. Mi ennek az ostobaságnak is a csúcsán vagyunk azzal, hogy kitaláltunk a „nyilvántartott” munkanélküliek fogalmát, ami ezt jelenti, hogy nem az a munkanélküli, aki nem dogozik, hanem aki a hatóságnál keresi, és nem találja.

A rendszerváltás előtt az ostobaság másik pólusán voltunk, amikor bűnösnek minősítettük, aki nem dolgozik, mert szent dogmának tartottuk a teljes foglalkoztatottságot. Ezzel aztán felszámoltuk azt a minimális munkanélküliséget is, amire a munkapiac működéséhez szükség van.

A társadalmi érdek egyértelmű, van optimális foglalkoztatási szint, ami mellett szinte minden szakmában és minőségben van rövid, átmeneti munkanélküliség, hogy új feladatokra is lehessen vállalkozni.

Azon lehet vitatkozni, hogy mekkora az ideális munkanélküliség. De azon nem, hogy a liberális demokráciákban ez az optimálisnál nagyobb, különösen a fiatalok és a gyenge minőségűek között. Most ez válik egyre krónikusabbá. A tőkés demokráciákban a fiatalok, és a képzetlenek munkanélkülisége már katasztrofális. Nemcsak a gazdaság potenciális lehetőségét fékező, és a munkaerkölcsöt romboló, hanem már a társadalom stabilitását veszélyeztető. A fiatalok és az alacsonyan képzettek foglalkoztatása politikai kérdéssé vált.

Azon sem vitat ható, hogy a bolsevik rendszerben kisebb munkaerő volt a piacon, mint amennyi kellett volna, hogy kellő legyen a munkafegyelem, hogy ne kellejen a bérek emelkedését az állami bürokráciának fékezni. Az csak most az optimálisnál sokkal alacsonyabb foglalkoztatás viszonyai között derül ki, hogy ugyan hiba volt az optimálisnál sokkal magasabb foglalkoztatás, de annál is nagyobb kárral jár az optimálisnál sokkal alacsonyabb.

Jelenleg a Nyugat legnagyobb gondja a foglalkoztatásnak a társadalmi érdekhez való igazítása.

A fentiekből is fakad a másik gondom.

A rövid, néhány hónapnál nem hosszabb munkanélküliség a társadalmi érdeket szolgáló, pozitív jelenség. Ezzel szemben a tartós munkanélküliség mind gazdasági, mind társadalmi szempontból nagyon káros. Az előbbi tehát pozitív, az utóbbi negatív. Ezeket az előjelük figyelembevétele nélküli összeadás elemi iskolás hiba. Semmi baj nem történne, ha a néhány hónapnál rövidebb munkanélküliséget figyelembe sem vennék.

E téren pozitív irányú változás tapasztalható az Egyesült Államok munkaügyi statisztikájában, ahol a munkanélküliséget az időtartama alapján bontják. A tartós munkanélküliségre megkülönbözetett figyelmet fordítanak.

A legutóbbi The Economist közöl egy érdekes statisztikát. A 15hétnél hosszabb munkanélküliségnek az összes munkaerőhöz viszonyított százalékát. Ezzel a mutatóval még nem találkoztam, de lelkesen fogadtam. Ez a mutató az Egyesült Államokban, 1970-ben még az 1 százalék alatt volt. 1980-2008 között 2 százalék körül hullámzott, de 2009-ben elérte a 6 százalékot.

A másik mutató, a munkanélküliség átlagos hossza. Ez 1970-ben még 10 hét volt, 2008-ig lassan emelkedve hullámzott, majd 2012-re, 40 hétre emelkedett.

Feltételezem, hogy hasonló adatok nálunk is rendelkezésre állnak, de figyelmen kívül hagyjuk. Pedig sokkal világosabban meg lehetne ítélni a magyar foglalkoztatáspolitikát, ha ismernénk. Nyilvánvalóvá válna, hogy a rendszerváltás óta folytatott foglalkoztatáspolitika elképesztően hibás, és kártékony volt.

A politika örök törvénye, hogy a hibáinak lelepleződését meg kell akadályozni. Ez jelenleg is sikerrel teszi.

A vásárlás forradalma

Kopátsy Sándor                  PG                  2013-07-28

A vásárlás forradalma

Az elektronika forradalma lehetővé tette a vásárlás egy új formáját. A vevő vásárlási szándékának teljesítés idejét az eladó állapítja meg.

Ennek volt az első, még kommunikációt sem igénylő formája az olcsóbb éjjeli áram. A nagy villamos áram termelők képtelenek a naponta széles határok között ingadozó fogyasztási igényhez igazodni. Akkor is termenek, amikor nincsen elég fogyasztójuk. Ezt oldották meg azzal, hogy külön árammérőkön lehet, éjszaka viszonylag olcsóbb áramoz jutni.

Ez az éjszakai kisebb igény idején ösztönözte a fogyasztókat az olcsóbb áramhoz való igazodásra.

Jelenleg azonban az elektronika már lehetővé teszi az olyan áramórákat, amelyik folyamatosan mutatja az áramellátó mindenkori árajánlatát. Vagyis a fogyasztó képes a folyamatosan változó árakhoz igazítani a fogyasztását. A vevő az árajánlathoz igazíthatja fogyasztási igényét.

Ez a folyamat egyre szélesebb forgalomra terjed, és ma még nem is láthatjuk, hogy húsz év múlva hol válik lehetővé.

Ennek egy példáját mi is megértük, amikor a nyugdíjasok számára ingyenessé tettük az utazást.

Ez a vasúti közlekedésben viszonylag problémamentesen működik, mivel a vonatok utas befogadó kapacitása könnyen bővíthető újabb vagon rákapcsolásával.

A belső városi közlekedésben és a távolsági buszforgalomban azonban nehézségeket, és többlet költséget okozott. Mivel ezeknél a járatok kapacitása adott, a csúcsforgalmak esetén hátrányosan érintette a fizető utasokat. Ezek a nehézségek könnyen elkerülhetők lettek volna, ha az ingyenesség nem szól a csúcsforgalmi időre.

A repülőkre szóló ingyenesség gyorsan csődöt mondott. Ezt, tudomásom szerint, jól oldják meg néhány nyugati légitársaságnál. A kedvezmény csak az indulás előtti órákban derül ki. Ezért az öregek számára nem felehet meg. Annál inkább élnek vele az egyetemek diákjai, akik rugalmasan vállalkozhatnak az utazásra. Az egyetemek aulájában a villanyújságon megjelenik, hogy melyik járat, mikor fogad diákigazolvánnyal utasokat. Az utazni vágyók magukkal hordják a kis csomagjukat, és azonnal indulhatnak a repülőérre. A visszatérést már a reptereken várják, ahol sokszor csak egy órával az indulás előtt derül ki, hogy van-e számukra ingyenjegy.

Az olcsó éjszakai áram hasznosítását már száz éve felismerték a hegyvidéki tározók építői. Ezek éjszaka az olcsó árammal feltöltötték a tározót, és csúcsfogyasztáskor engedték le a turbinákra. Ezt hetven éve már tanulhattam az egyetemen. Most az Alföld öntözésének gondolatával foglalkozva újítottam fel az ötletet. Az öntözést igénylő területekre tározókat kell építeni, amit éjjel fel lehet tölteni az atomerőműben termelt árammal, és azokat az üzemeltetők gravitációs úton használhatják fel. Az elemzés közben rájöttem, hogy nemcsak éjszaka van a fogyasztásnál nagyobb áramtermelés, de szinte minden nap folyamán is. A nappali termelésnek is folyamatosan késznek kell lenni a néhány százalékos ingadozásra. Ezt azonban olyan fogyasztók használhatnák fel, akiknél a fogyasztást nem a felhasználó, hanem a szoláltató kapcsolja be. Vagyis az öntözővizet tárolók szivattyúit az áramszolgáltató elosztó központjában kapcsolják be, és ki.

A villanyárammal működő gépkocsik esetében nemcsak a feltöltést lehet ilyen módon olcsóbbá tenni, de meg is lehet fordítani a folyamatot, hogy az áramszolgáltató vásárol a gépkocsik áramtartalékából.

A szélturbinák és a napelemek esetében még nagyobb jelentősége lesz annak, hogy a kétirányú áramforgalmat biztosítsa a kommunikációs automatizmus.

Jelen világunkban már olyan gyorsan fejlődik a technika, hogy az áruk és a szoláltatások forgalmazása nem tart vele lépést. Akik erre jobban odafigyelnek, a leggyorsabban gazdagodók lehetnek.

A klasszikus közgazdaságtan még csak azzal foglalkozott, hogyan igazodjon a termelő és a kerekedő a piac várható igényeihez. Jelenleg ott tartunk, hogyan tudnak a vevők igazodni az eladók igényéhez.

Tapasztaltból tudom, hogy a háziasszonyok, feleségek vásárlási képességei között mekkora különbségek lehetnek. Ezért az oktatásnak a fogyasztói viselkedést is tanítani kellene. A technika ezen a téren is nagyon gyorsan fejlődik.

Új ENSZ anyag a klímaváltozásról

Kopátsy Sándor               PP                     2013-07-27

Új ENSZ anyag a klímaváltozásról

Ötévenként jelenik meg az ENSZ összefoglaló anyaga a klímaváltozásról. A most esedékes nehezen születik. A mondanivalója egyelőre csak a bennfentesek számára ismert. A lényegét ma olvasom. Az anyag lényege, hogy a klímaváltozás sokkal kevésbé tragikus, mint ahogyan évtizedek óta a tudósok ezrei jósolták. 2100-ban a felmelegedés harmadával kisebb lesz. Tört része annak, ami a jégkorszak végét jelentette.

Mindez számomra örömhír. Nem azért, mert az ükunokáim unokái kisebb bajban lesznek, hanem azért mert én a klímaváltozásoknak a várható pozitív hatását sokkal jelentősebbnek tartom, mint a hozzáigazodással járó nehézségeket.

Történészként az a meggyőződésem, hogy fajunk még mindig gyűjtögetne, az egy laksora jutó jövedelme és létszáma tizednyi sem lenne, ha nem történik a jégkorszak végét j elentő felmelegedés. Az első magas-kultúrák akkor születtek, amikor jelentős felmelegedés történt. Ennek következtében a gyűjtögetésből való megélés lehetősége az ember számára megszűnt. Sok-sok ezer faj kipusztult.

Éppen a klímaváltozás vezetett arra a felismerésre, amit Darwin még nem vett észre, hogy fajfejlődés csak ott történhet, ahol a klíma jelentősen változik. Ezt akkor vettem tudomásul, amikor Ausztráliban azt láttam, hogy ott a biológiai fejlődés órája az egyszikű növényeknél, és az erszényes állatoknál megállt. Megállt, mert ezen a kontinensen 70 millió éve nem változott jelentősen az éghajlat.

Ez tapasztalható, hogy Madagaszkáron 30 millió éve, amióta elszakadt Afrikától, áll a biológiai óra.

A Galapagos Szigeteken 110 millió éve, vagyis amikor elkülönültek Amerikától, áll a biológiai óra, mert ott sem volt klímaváltozás.

A mély tengerekben 300 millió éve nincs fajfejlődés, mert ott aztán semmi sem változott.

Felismerésem ugyan cáfolhatatlan, de nem veszik tudomásul.

A közelmúltban újabb bizonyítékot kaptam. Kínában a tudósok megállapították, hogy a jelenlegi fajok legtöbbjének elődei mintegy 700 millió éve jelentek meg, amikor egy viszonylag rövid, pár tízmilliós időszak alatt több tucat nagyon jelentős éghajlatváltozás történt.

Fajok életében tehát csak akkor várhatunk előrelépést, ha változik az éghajlat, ugrást pedig csak akkor, ha nagyon változik.

Azt, hogy a közvélemény minden faj pusztulását tragédiának élik meg, el kell fogadnunk. Azon azonban joggal botránkozhatunk, ha a tudósok változásokkal járó nehézségek felnagyításával ijesztgetnek.

Horvátország is EU tag lett

Kopátsy Sándor                    PG               2013-07-26

Horvátország is EU tag lett.

Ezzel a Trianon előtti Magyarország területének 90 százalékán útlevél nélkül utazhattunk. Ennek ugyan történelmi szempontból csak szimbolikus jelentősége van, számunkra mégis történelmi esemény. Országunk ezer éves történelmében ugyanis Horvátország szerepe mellőzhetetlen. Ezért volt érthető, hogy a közép-jobb magyar kormány lelkesen támogatta Horvátország tagságát.

Ezen túlmenően, illett volna jobban foglalkozni egyrészt azzal, hogyan érint minket az Adria könnyebb elérhetősége, másrészt hogyan illeszkedik be az EU stratégiájába egy újabb balkáni ország.

Ami közvetlenül bennünket érint.

Magyarország vezetői a honfoglalás óta fontos stratégiai szempontnak tartották az Adria elérhetőségét. Ez valóban sokkal fontosabb volt még annál is, ahogyan utólag tanítjuk. Ez akkor derülne ki, ha a Kárpát Medence távolságát a nyugati piacoktól szállítási időben és költségben mérnénk. Történelmünk alakulásában ugyanis nagymértékben közrejátszott, hogy mind az ember, mind az áru, gazdasági szempontból, szinte legyőzhetetlen távolságra volt Nyugat-Európától.

Ez a távolság a vasúthálózat kiépülése után ugyan tizedére, majd a jelenkorra könnyen kezelhetőre csökkent.

Ennek ellenére még mindig stratégiai jelentősége lehet annak, hogy az Adrián lehet korszerű, az olaj és földgáz fogadására alkalmas kikötő. Csak az ilyen jelentene potenciális lehetőséget arra, hogy térségünk világpiaci áron juthasson e két energiahordozóhoz és nyersanyagokhoz.

Arra is illett volna felhívni a figyelmet, hogy Horvátország tagságával leértékelődik a Balaton idegenforgalmi értéke. Ez a leértékelődés ugyan a hidegháború végével elkezdődött, de felgyorsítja az útlevél nélküli határátkelés. A Balaton ugyanis nem lehet versenyképes a horvát tengerparttal. Ugyanaz az ingatlan az Adria partján ugyanis háromszor annyit ér. A magyar idegenforgalomnak számolni kell azzal, hogy a téli turizmust leértékelte az Alpok, a nyárit pedig az Adria könnyű elérhetősége.

Ami pedig az EU bővítést illeti.

Az EU jelenlegi 27 tagja annyira vegyes, hogy abba bőven belefér az inkább közé-európai, mint balkáni Horvátország. Kezdettől fogva a latin kereszténységhez tartozott. Ahogyan az Adria északi és nyugati partvidéke is. Majd a Magyar Királyság részeként pedig a politikai Közép-Európához tartozott. Ahogyan az ugyancsak Jugoszláviához tartozó Szlovénia az etnikailag és vallásilag tarka alpi népek egyike. Sokkal inkább beleér az EU-ba, mint az ortodox keresztény és még elmaradottabb Románia és Bulgária.

A megújuló energia elviselhetetlenül drága

Kopátsy Sándor                PG                    2013-07-25

A megújuló energia elviselhetetlenül drága

Napelemes áramtermelést először a 60-as években láttam nyugatnémet mérnökbarátom háza tetején. Az első pillanatban felmértem, hogy ostobaság ott építeni napelemeket, ahol kevés a napsütés. Az is kiderült, hogy a német állam dotálja az ostobaságot. Azóta témám maradt a megújuló energia figyelemmel kísérése.

Azt nagyon könnyű volt megállapítani, hogy napenergiát csak ott érdemes árammá átalakítani, ahol sok a napsütés, és az energiacsúcsokat a légkondicionálók fogyasztása jelenti. Akkor ilyen helynek csak Kaliforniát és Texast tartottam. Semmi esetre sem Németországot, vagy éppen Magyarországot. Akkor még azt hitem, hogy ez a divat Spanyolországban még elviselhető.

Azon is csodálkoztam, hogy Németország hisztérikusan ráállt a napelemek fejlesztésére és gyártására.

Közben a másik két megújuló energia, a szél és a biomassza nálunk is divattá vált. Mivel sem szélben, sem a biomassza termelésben nem jók az adottságok, eleve ostobaságnak tartottam. Szerencsére e butaságokhoz nem voltunk elég gazdagok.

Közben eltelt egy félszázad. Németországnak minden esztendőben a megújuló energia mániája sok tízmilliárd euróba került.

Közben fejlődött a napelem gyártásban is a technika. Ma negyedébe sem kerül, de csak Kínában. A felépített kapacitásokat le kellett állítani.

Németország azonban nem gyógyult ki a megújuló energia mániájából. Mivel szeles területek viszonylag Északnyugat Európában vannak, a nap helyett a szénre tettek. Különösen azóta, hogy megijedtek az atomenergiától, és törvénybe foglalták a leállításaik határidejét. De előbb csak azt nézték, hol szelesebb a táj, az ország északnyugati részén lázas tempóban építettek szélturbinákat. De kiderült, hogy kereslet csak délen van, ahova nincs olyan hálózat, ami elvinné az áramot. Kiderült, hogy ez nemcsak drága, de a sok oszlopot sem akarják az érintett terület lakói látni.

Közben ugyan az Egyesült Államokban is van lobbija a megújuló energiának. Ott is épülnek nap és szél erőművek. Ezek, mindenek előtt a kukoricából készült üzemanyagot erősen dotálják, amivel felverték a kukorica, ezzel a hús árát.

A tőkének azonban több esze volt. Egy évtized alatt megoldották a palagáz kitermelését. Ezzel jelentősen leszorították az energiahordozók árát. Tíz éven belül az Egyesült Államok lesz a világ legnagyobb olaj, és földgáz termelője. A gazdasága harmad áron kapja az energiahordozókat, mint Európa nyugati fele. Ez az energiaár különbség évente sok százmillió dollárba kerül.

Eddig jutottam, amikor a kezembe került egy írás arról, mibe került Európa legnaposabb országának a napenergia termelése. A kapacitásokat ész nélkül fejlesztették. 2007-baen még csak 0.6 GW, de tavaly már 6.5 GW volt a kiépített kapacitás. Ennek megfelelően nőtt az ártámogatás éves összege 200 millióról, 8.000 millió euróra, negyvenszeresre ugrott. Csak az elviselhetetlenül drágán termelő kapacitást 30 milliárd eurós hitelkövetelés terheli.

A butaságot a tudomány sem képes féken tartani.

Az EU válságának oka

Kopátsy Sándor                  EG                  2013-07-26

Az EU válságának oka.

Kezdettől fogva elsietettnek tartottam az EU bővítését. Mivel működésképtelennek tartok minden olyan integrációt, ami különböző kultúrájú, és gazdasági fejlettségi szinten lévő országok esetében túlmegy a vámmentes áruforgalmon.

Ideje volna tudomásul venni, hogy még a közös nyelv sem elég erős összekapcsoló erő.

Már a nemzeti államok kialakítása során általános volt a meggyőződés, hogy az egynyelvű népek erősebbek, ha egy államban élnek. Ezen az alapon történt meg például Olaszország egyesítése. A következő másfél évszázad azonban egyértelműen bizonyítja, hogy az Olaszország északi és déli fele között akkora a kulturális és színvonalbeli különbség, ami mindkét fél számára hátrányossá teszi a közös államiságot. Az ország mindkét fele, ha önálló államként élte volna át az elmúlt százötven évet, ma gazdagabb lenne annál, ahova mára a közös államban eljutott.

Annyit megtanulhattunk volna a marxizmusból, hogy az állam politikai felépítmény, ami csak akkor hatékony, ha az alépítményéhez igazodik. Az alépítmény két legfontosabb pillére a gazdasági fejlettség, és a lakosság viselkedési kultúrája. Márpedig Olaszországban az északi rész közel háromszor olyan fejlett, az ott élő emberek pedig egészen másként viselkednek, mint a déliek. A két nagyon elérő országrésznek nem lehet olyan közös felépítménye, ami akárcsak az egyik félnek megfelelhet.

Kisebb különbséggel szétesett Csehszlovákia.

Nagyobb és sokrétűbb, fejlettségi, nyelvi és vallási tagoltsággal nemcsak szétesett, de egymást ölte Jugoszlávia minden etnikuma.

Még nagyobb különbségekkel, és óriási távolságokkal megküzdő Szovjetunió úgy robbant szét, hogy még a keleti szlávok is saját államokat alkottak.

Ugyanakkor a három nyelven beszélő lakosságú Svájc fényes sikerrel működő államnak bizonyult, mert a kultúrájuk és a fejlettségi szintjük homogén volt.

A 20. század Európája számára a legnagyobb történelmi lecke lett volna az, hogy tartós és hatékony közösséget, azaz felépítményt csak a közös kultúrájú és a hasonló gazdasági fejlettségű népek alkothatnak. Minden ettől eltérő alapokra épülő közösség szétesik. Ezért omlik össze nemcsak a puritán és a latin népek közös valutája, de a fejlettségi szakadék is tágul közöttük.

Elég volna, ha a társadalomtudomány, és a politika tanulna a tényekből. Minden tapasztalat azt mutatja, hogy a homogén kultúrák nagy egységekbe szerveződnek, ha ennek adva vannak a szállítási feltételei. A nagy folyamok homogén kultúrái nagy, belvízi szállításra épült egységekbe szerveződnek, ugyanakkor a nagyon tagolt, szárazföldi szállításra kényszerült térségek politikailag is tagoltak. Az Alpokban még ma is viszonylag sok állam él egymás közelségében, a kelet-európai síkságon óriási ország él.

A nemzetállamok kialakulása a belvízi hálózatok kiépítésével kezdődött, és csak a vasúti szállítás tette ezeket általánossá.

Az, hogy Európából, de akár annak a nyugati feléből politikai és gazdasági egységet lehet létrehozni, eleve irreális vállalkozás volt.

Ugyanakkor a tengeri szállítás fölénye először ad lehetőséget arra, hogy a hasonló kultúrák egyre hatékonyabb egységbe szerveződhessenek. Ma Észak-Amerika és Óceánia lehet szoros gazdasági egység, de a viszonylag törpe Európa nem.

Az ember mikor agresszív a fajtáján belül

Kopátsy Sándor                 ET                   2013-07-26

M

Az ember mikor agresszív a fajtáján belül

Közel húsz éve tudom, hogy azért volt az osztálytársadalom szükségszerű felépítménye minden termelésre épült társadalomnak, mert az eszünk fejlettebb életvitelre lett képes, mint ami összhangban volt a genetikai szaporodásképességével. Minél jobban élt, annál gyorsabban szaporodott, a társadalom csak erőszakkal fékezhette meg a túlszaporodását azzal, hogy kegyetlenül harcolt a túlnépesedés ellen. Ezt a feladat csak kegyetlenül, önpusztítóan volt megoldható.

Az ismert történelmi tapasztalatok, és a 20. század két világháborúja hatására általánossá vált a felfogás, hogy az ember a saját faján belül természeténél fogva agresszív. Vagyis az emberi fajra azért jellemző az emberpusztítás, mert ez a fajunk tulajdonsága. Ennek a felfogásnak a képviselői tételüket a tényekre hivatkozva bizonygatják. Meg sem kísérlik az ember-ember elleni agresszió okát keresni. Az embert is, mind a jelenkor csúcsragadozóit, ösztönösen a fajtáján belüli ragadozónak tekintik.

Mintegy tizenöt éve döbbentem rá, hogy mind a csúcsragadozók, mind az ember azért lettek fajtájuk pusztítói, mert túlszaporodóvá váltak. Nemcsak a ragadozók, az ember is, ösztönösen felismerték, hogy szaporaságuk túllépi a fajuk érdekének megfelelő állományt. Ez a csúcsragozók esetében nagyon egyértelmű, mert adott a zsákmányállataik számára az eltartó képesség. A zsákmányállatok is csak annyian lehetnek, amennyi a térség eltartó képessége. A ragadozók érdeke pedig az, hogy annyi zsákmányállat legyen, aminek a szaporulata számukra elegendő táplálék. Ha ezt túllépi a ragadozók száma, a saját létük válik veszélyeztetetté. Ezért lett a csúcsragadozók feladata, hogy lefékezzék a saját szaporulatukat.

Mivel ezt nem értették meg az állatvilág szakértői, kitalálnak egy mesét. A csúcsragadozók azért ölik meg a kölyköket, mert a szexuális vágyukat akkor tudják előbb kielégíteni, ha az anyaállatoknak nincsenek szoptatásra szoruló kölykei. Ezt a magyarázatot fenntartják annak ellenére, hogy ők tudják a legjobban, hogy a kölykét elvesztő anyaállat nem lesz ettől azonnal párosulásra kész. Nem akarják tudomásul venni, hogy mivel a csúcsragadozóknak nincs természetes ellenségük, magukra kell vállalni a természetesnél lassabb szaporaság megoldását.

A csúcsragadozók azért lettek saját fajukat pusztítók, mert túlszaporodtak.

Azt kell tehát keresni, mikor, és miért vált az ember túlszaporodó fajjá.

Fajunknak a fejlett agyához képest eleve nagy volt a szaporasága. Már mind gyűjtögetők is túlszaporodók voltunk, mert nemcsak a természetes fizikai adottságainkkal, de az eszünkkel is gyűjtögetettünk. Az eszünknek köszönhetően lett a gyűjtögető képességünk nagyobb lett, mint a biológiai elődeinké.

Mivel sok évtizedes tapasztalatom van a gyűjtögetésben, tudom, hogy az nagyon értelmiségi életmód. A természetben található táplálék megszerzése értelmiségi feladat. Tudni kell, hogy mi, hol, mikor, milyen növényi környezetben található. Az eredi gombák gyűjtésében nagy fölényt élvez, az ugyan olyan fizikai adottságú egyének között az, ki milyen okosabb és több tapasztalta van.

Az ember az agyának köszönhetően emelkedett ki minden biológiai elődje közt azzal, hogy szinte minden természeti környezetben feltalálta magát, az eszével alkalmazkodott a környezet adottságaihoz.

Még nem találtam olyan antropológust, aki felette volna a kérdést.

Minek volt köszönhető, hogy az ember volt az első, és maradt az olyan főemlős, amelyik néhány tízezer év alatt képes volt minden természeti környezetben kialakítani az ahhoz igazodó életmódját?

Darwinnak sem tűnt fel, hogy az ember az egyetlen faj, amelyik nem a szelekció és a mutáció révén, hanem az eszére hallgatva igazodott a természeti környezetekhez. Méghozzá nagyon gyorsan, és folyamatosan tökéletesítve azt.

Fajunk életének első kilenctizedében is túlnépesedett, de azt elsősorban azzal vezette le, hogy újabb és újabb természeti környezetet keresett magának. Elképesztő gyorsan, néhány tízezer év alatt, a földünk szinte minden természeti környezettébe kialakítottuk az annak megfelelő életformát. Ezek az életformák ráadásul nagyon különbözők voltak. Ilyen, vagy csak ehhez hasonló differenciálódás sem fordult elő a fajok történetében. Minden faj csak új faj formájában volt képes a nagyon eltérő környezethez igazodni. Az ember az első olyan faj, amelyik nagyon különböző életmóddal igazodott a nagyon különböző környezethez anélkül, hogy mint faj változott volna.

A gyűjtögető életmód viszonyai között nagyon alacsony volt a várható életkor. Fajunk természetes szaporodási képessége és nagy halandósága nem okozott nagy túlnépesedési nyomást. A gyűjthető táplálék nagyon ingadozó volt. A gyenge termésű években az éhhalál ellen nem volt védelem, és ekkor a népesség az átlagos években eltartható létszám alá zuhant. Az ilyen szűk esztendőkben törvényszerű volt az élelemért történő gyilkosság.

Kimondhatjuk, hogy az emberölés csak a túlnépesedés esetén volt jelentős. Már ekkor kiderült, hogy a túlnépesedett társadalomban az ember önpusztítóvá válik.

A termelésből való élés azonban minőségi változást hozott.

Az adott terület a megművelésének köszönhetően a korábbi eltartó képességének a sokszorosára ugrott. Az eltartható lakosság az öntözéses kenyérgabona termelés mellett szinte százszorosára nőtt. Ráadásul viszonylag kicsi volt a termés időjárástól való függősége, egyenletesebb, biztosítottabb lett a táplálkozás, megnőtt a várható életkor.

Meggyőző volna annak ábrázolása, hogyan függ össze a várható életkor évenkénti hosszabbodása, és az ennek következtében történő népességnövekedés. A gyűjtögető életmódban valahol a húszas évek elején volt a várható életkor. Ennél már a várható életkor egyetlen éves hosszabbodása is jelentős gyorsulást okozott a népszaporulatban. Ennek tudatosulása esetén azonnal érhetővé válik, miért érte el a népesség száma olyan gyorsan akár a korábbi százszorosát is. Ez ad magyarázatot arra, hogy az öntözéses gazdálkodás megjelenése és a túlnépesedés bekövetkezte között eltelt időről miért nem tudunk szinte semmit.

Márpedig akkor jöttek létre az osztálytársadalmak, amikor a népesség növekedését már meg kellett állítani.

Még inkább máig titok maradt az, mennyire volt tudatos, illetve ösztönös a népszaporulatot féken tartó társadalmi felépítmény kialakulása. Ma már meggyőződésem, hogy minden osztálytársadalom elsődleges célja az eltartható létszámhoz igazodó kevesebb születést, és elegendő halált garantáló állapot fenntartása.

Ezt garantálta minden osztálytársadalmat egyaránt jellemző négy eszköz működtetése. Nem volt olyan osztálytársadalom, amelyikben e négy módszer valamilyen kombinációja nem volt jelen.

Minden osztálytársadalom közös jellemzői.

I. Az értéktermelő nagy többség jövedelmét súlyos adók és szoláltatások tartották a létminimum közelben. Ezzel hozták létre a legnagyobb halálozási okot.

II. A nemzeti jövedelem magas hányadát költötték a hadseregre és a hadviselésre. Jelenleg a fejlett társadalmakban 1-2 százalék a hadikiadás. Az osztálytársadalmakban ez tízszer nagyobb hányad volt. Ebben szerepelnek a hadsereg felállításának és fenntartásának a költségei, a hadkötelezettség szolgáltatása, a hadviselés okozta károk, emberélet, anyagi pusztítás és a járványok. Valószínű az utóbbi volt a legnagyobb halálok.

III. Az uralkodó osztály luxusa, kincsképzése, pazarlása. Még nem találtam adatot arról mibe került ez. Gyanúm szerint, minél szegényebb volt a társadalom, annál nagyobb volt a pocsékolás aránya. A társadalmi pazarlás a szegény többségre is jellemző volt. Az ünnepek munkatilalma, jövedelmükhöz képest a pazarló ünneptartás.

IV. A tudásvágy üldözése. Ez bármennyire minden osztálytársadalomra jellemző volt, a társadalomtudósok máig nem vesznek róla tudomást. Ez különösen karakteresen jelent meg a zsidó – keresztény – és mohamedán vallások esetében, ahol nyíltan is a tudásvágyat tekintik az eredendő bűnnek. Azt, hogy miért, meg sem merik kérdezni. Pedig egyértelmű, hogy az osztálytársadalmak csak azért viselhették el a felépítmény embertelenségét, mert bűn volt azt megkérdőjelezni.

De nem ismerünk olyan vallást, amiben nem volt súlyos bűn a tradíciók, a dogmák megkérdőjelezése.

Még meglepőbb, hogy az osztálytársadalmakat elutasító forradalmárok sem tették fel a tudásvágy üldözésének indokoltságát.

Miért volt a tudásvágy bűn?

Milyen lett volna a népszaporulat, ha nem működik az első három rendszer?

A válasz.

Gyorssá válik a túlnépesedés.

Bármennyire könnyű belátni, hogy fajunk a megéltnél gyorsabb népszaporulatot nem lett volna képes eltartani, nem ismertük fel, hogy ez csak akkor sikerülhet, ha az ember maga válik az elsődleges halálokozóvá.

Az osztálytársadalom tehát mindaddig szükségszerű társadalmi felépítmény marad, ameddig a jobban élő ember túlszaporodik.

Még azt sem ismertük el, hogy a jobban élő ember nem azért szaporodik az elviselhetőnél sokkal gyorsabban, mert több utódot akar, hanem azért, mert a szexuális ösztönének kiélése a számára kívánatosnál is több utódot eredményez.

Ezért volt az osztálytársadalmakon való túllépés elsődleges feltétele a fogamzásgátlás olyan megoldása, ami a szexuális ösztön kiélését nem rontja el.

Ha a fogamzásgátlás megoldható, a gyermekvállalás azonnal felére, a potenciális nép szaporulat pedig a töredékére csökken.

A tapasztalatok szerint a fogamzásgátlás megoldhatósága óriási eredmény, azonban nem elég. Van még két másik feltétele annak, hogy az ember ne legyen túlszaporodó faj. El kell érni az anyagi jólét és az iskolázottság bizonyos szintjét.

Kiderült, hogy a fogamzásgátlás megoldhatósága esetén működik a kontraszelekció. A társadalom egészén belül viszonylag a szegényebbek, és a kevésbé iskolázottak az átlagnál jobban szaporodnak.

A történelmi tapasztalatok is egyértelműen igazolják, hogy emberpusztító csak akkor lesz az ember, ha emberfelesleges a társadalom.

A pásztortársadalmak mindig emberpusztítóbbak voltak, azokban mindig kisebb értéke volt az emberéletnek, mint a növénytermelő társadalmakban. Ennek egyértelmű okai voltak.

- A pásztortársadalmakban gyorsabb volt a népszaporulat. Egészségesebben táplálkoztak, és ritkábban éltek.

- A túlnépesedés esetén sokkal meredekebben csökkent a hatékonyság. Az eltartó képességet elsősorban nem az ember munkája alakította, hanem a legelők állateltartó képessége determinálta.

- Az eltartható állatállományhoz a szükségesnél eleve több volt a munkaerő. Vagyis állandó volt a munkaerő felesleg.

- Ahol munkaerőhiány lépett fel, ott értékessé v ált az élet. Az uralkodó osztály a rabszolgatartó lett. A gazdagságot azok számával mérték.

Az ember érdekorientált faj, azt értékeli, amiből hiány, és nem becsüli azt, amiből felesleg van. Azt még Marx sem vette tudomásul, hogy a munkaerő kizsákmányolása nem a tulajdonviszonyból, hanem a munkaerő feleslegből fakad. A profit sem a tőkés tulajdonformából, hanem a tőkehiányból ered.

Az ember tehát nem embergyűlölő, vagy emberszerető, hanem érekétől vezérelve emberpusztító, ha abból van felesleg, és emberszerető, ha hiány van abban.

A protestáns Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet sikere.

Kopátsy Sándor                  EE                  2013-07-21

ÚJ KÖZGAZDASÁGTAN

IV.

A protestáns Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet sikere.

A protestáns Nyugat sikerének kulcsa.

1. A magas-kultúrák között a Nyugaton volt legkisebb a túlnépesedési nyomás. Ez a közepes lakosságsűrűséget és urbanizációt eltartani képes, a természetes csapadékra épült mezőgazdaságának, mindenek előtt azonban a kiscsaládos jobbágyrendszernek volt köszönhető. Erről már sokszor írtam.

2. Az élettere az óceánok meghódítása után a tízszeresére nőtt. Ez nemcsak jelenetős kivándorlást tett lehetővé, és vezette le a túlnépesedés jelentős hányadát, hanem az Amerikából behozott élelmiszerek, nyersanyagok szinte megkétszerezték Európa térségének eltartó képességét. Elég arra gondolni, hogy Európában néhány Amerikából behozott kultúrnövény milyen mértékben növelte meg az egységnyi terülten az eltartható népsűrűséget, és az amerikai gabona milyen szerepet játszott Európa városi lakosságának kenyérellátásában.

Kalkulációm szerint, Európa hűvösebb éghajlatú felén az eltartó képesség közel kétszeresére nőtt csupán a burgonyatermelésnek, és a gabonaimportnak köszönhetően.

3. Az óceánok meghódításának és az ipari forradalomnak köszönhetően a fejlett Nyugat minden másik kultúrát kizsákmányolhatott. A történészek és a politikusok sokat írtak arról, hogy a Nyugat kizsákmányolta a világ népességének nagy többségét, arról azonban ma sem olvashatunk, hogy ez a kizsákmányolás milyen szerepet játszott a felemelkedésében. Pedig aligha vitatható, hogy a gyarmatokból származó jövedelem nélkül, lényegesen lassabban juthatott volna el a Nyugat arra a szintre, ahol spontán leáll a túlnépesedése.

Ez a három tényező játszotta a főszerepet abban, hogy az utóbbi közel ötszáz évben Európa nyugati fele a többi magas-kultúra fölé emelkedhetett.

A dinamikus Nyugat alatt nem lehet Európát érteni.

Európában három, egymástól lényegesen különböző kultúra van.

- A mediterrán. Ez lényegében a római kultúra folytatódása. Azt is mondhatjuk, hogy a latin népek kultúrája. Arra Földközi Tenger európai, északi térségét jelenti. Az óceánok meghódításáig ez volt Európa kapuja a többi magas-kultúra felé. A reformáció óta, sok tekintetben azt is lehet mondani, hogy a római kereszténység kultúrája. Az egyértelmű elsőbbsége is eddig tartott. Az óceánok legyőzését még ez a kultúra érte el, de az eredményéből egyre kevesebbet élvezhetett. Ma már világpolitikai szerepe inkább Latin-Amerikának van.

A leginkább északi, és leginkább nyugati nép a francia. Az országuk kiváló adottságainak köszönhetően, csak most kezd leszakadni a puritán Európától. Ennek ellenére, még mindig európai nagyhatalom, annak ellenére, hogy csak árnyéke annak, mi a 20. század elejéig volt.

Ma már háromszor annyi lakosa van a latin-amerikai országoknak, mint az európaiaknak, és a legnépesebb is Brazília.

Az ortodoxok. Lényegében a görög ortodoxia balkéni és kelet-európai adaptációja. Etnikai súlypontja a keleti szlávság. Vallási különállásuk a 11. században megtörtént. A másik két európai kultúrától két tényező távolította el. Egyrészt az Atlanti Óceántól való viszonylagos távolsága, másrészt a nagycsaládos feudális múltja. Azt is mondhatjuk, hogy a karakterében sztyeppe kultúra lett. Annak ellenére, hogy a forrása a görög kultúra, a közel ezerötszáz év alatt a legtávolabb került az európaiságtól.

- A protestáns. Ez a legfiatalabb, mégis a legmesszebb jutott. Csak a reformáció során szakadt ki a nyugati kereszténységből.

A század végére pedig egyértelművé vált, hogy a belátható jövőben, néhány generáción belül, az Egyesült Államok mellé szuperhatalommá csak Kína emelkedhet.

Kína szuperhatalommá emelkedését ugyan nem lehet, de értelme sincs megakadályozni.

A jelenkori világgazdaság ugyanis olyanná változott, amiben a fejlettek egyre jobban egymásra szorulnak.

A politika és a társadalomtudomány számára még nem tudatosult, hogy a fejlett társadalmak egyre jobban egymásra vannak szorulva. Egymással együttműködve nagyobb a teljesítményük, mint egymással harcolva.

Ez azért nem vált felismertté, mert a hidegháború viszonyai között a két tábor közti feszültség jellemezte a politikát. Még az sem vált nyilvánvalóvá, hogy a hidegháború milyen érdeket szolgált.

- A Szovjetunió imperializmusa nélkül nem alakulhatott volna ki a polgári demokráciák egysége. Ennek ugyanis az alapja a Szovjetunió katonai erejétől való félelem. Ha ez nincs, fel sem merül az Európai Unió gondolata. Nem is beszélve a német-francia tengelyről. Japánt is csak a Szovjetuniótól való félelem állította az Egyesült Államok mögé.

- A szocialista tábor katonai erejétől való félelem, és az azzal szövetkező nyugat-európai kommunista pártok belpolitikai befolyása nélkül nem megy végre ilyen gyorsan a gyarmatok felszabadulása. A gyarmatok már jóval előbb elvesztették az értéküket a gyarmattartók számára.

A hidegháborúnak tehát pozitív világtörténelmi szerepe volt.

A hidegháború végén új szakasz következett be Nyugat-Európa történetében. A volt gyarmattartók összefogtak, hogy szuperhatalmi státuszhoz elegendően nagyok legyenek.

Nem vették figyelembe, hogy mik a szuperhatalmi státusz előfeltételei.

- A szuperhatalom csak versenyképes kulturális egység lehet. A Szovjetunió azért sem lehetett szuperhatalom, a pravoszláv kultúra egységesen sem versenyképes. Ráadásul még az eleve alkalmatlan kultúrája is tagolt volt.

- Szuperhatalomnak katonai téren is annak kell lenni. Ezt a követelményt a Szovjetunió ugyan néhány évtizeden keresztül képes volt tartani, de a fegyverkezési verseny terhét nem bírta el a társadalom. Ebbe a teherbe roppant bele. A történészek még ma is azt hiszik, hogy a bolsevik politikai rendszer mondott csődöt. Ezzel szemben a Szovjetunió még ma is állna, ha nem fegyverkezik. Pedig nem volt ki ellen védekezni, hiszen az Egyesült Államoknak jól jött a Szovjetunió mumus szerepe. A többi pedig nem volt ellenfele.

Nyugat-Európa politikai vezetése nem mérte fel, hogy erre a kontinens egésze, de még a nyugati fele sem képes.

- Kulturálisan tagolt, és legfeljebb a fele megfelelő. Európán belül csak a puritán lakosú országok képesek a szuperhatalmi szerepre. A mediterrán és balkáni népekkel közösségben erőtlenebbek, mint egyedül.

- A katonai erejük eleve alkalmatlan a szuperhatalmi szerepre. Katona szuperhatalom csak az elehet, amelyik atomháborúban nem védetlen. Túlélhet egy első atomcsapást. Ehhez Európa nyugat fele kicsi. Európa puritán országainak az Egyesült Államokkal kell szövetkezni. Az ugyan egedül is vitathatatlan szuperhatalom, de az európai puritán népekkel szövetkezve még inkább az lenne.

Ma a puritán Nyugat két részre, európaira és tengerentúlira oszlik. Ez markánsan megjelenik abban, hogy jelenleg az ENSZ társadalom fejlettségi rangsorában az első tíz között hat nyugat-európai, protestáns, viszonylag kis ország, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, van, valamint Kanada, Új-Zéland, Ausztrália és az Egyesült Államok, szerepelnek. Ezek jelentik a Nyugat puritán maját, de a következő tízben van Belgium, Ausztria, Németország, Csehország és Anglia. Ezek jelentik a Nyugat puritán kultúráját. Csak ezek érettek arra, hogy szoros egységben működőképesek. Ezekből kellett volna létrehozni a Nyugat Puritán Közösségét.

A háromkultúrás Európai Unió működésképtelen, Európa akkor meg a legtöbbre, ha külön szerveződik mindhárom kultúra. Tehát létrejön a Nyugat Latin Közössége, és a Kelet-európai Ortodox Közösség. Azt kellene látni, hogy e három kultúra képtelen közös vágányon, közös sebességgel mozogni. Ez markánsan jelentkezik Amerikában, ahol a két észak-amerikai állam részéről fel sem merül, hogy a latin-amerikai országokkal közösséget alkossanak.

Európában, a fenti felosztásban nincs egyértelmű helye Lengyelországnak, Szlovákiának, Magyarországnak, Horvátországnak és Szlovéniának, valamint a három balti országnak. Ezek mindegyike nyugati keresztény, kevés protestáns hatással. Közös jellemzőjük, hogy a Nyugathoz akarnak tartozni, de ezer éve ezt nem érték el megfelelő mértékben. Nem puritánok, de a másik két európai kultúrától, a latintól, és az ortodoxtól azonban még távolabb állnak. Az észtek lényegben történelmi okokból lemaradt skandináv kultúrájúak. A szlovének pedig tipikusan alpi kultúrájú népek. E népek országait csak a Nyugat Puritán Közösségébe lehet beépíteni, kezdetben csak külső tagokként.

A Távol-Kelet integrációja

A tudományokban ugyan nagyon óvatosan kell bánni a feltételezésekkel, mégis csábító arra gondolni, mi lett volna akkor, ha Kína fedezi fel Amerikát.

Amerika felfedezése előtt erre Kínának jobb lehetősége volt. Kínában az óceánjáró flotta a császár kezében volt. Azzal a hozzá képest kis államok, még inkább azok fontosabb városállamai törpék voltak. Ezek számára csak azért volt lehetőségük a gyarmatosításra, mert a császár nemcsak megtiltotta a távoli térségek meghódítását, de az erre minden vetélytársainál sokkal képesebb flottát is megsemmisítette.

A nyugati államok az ipari forradalom technikai eredményein, és a gyarmatosításon pár évszázad alatt annyira megerősödtek, hogy elég volt néhány hadihajó Kína megalázására.

A 20. század derekára a Kínához viszonyítva kis Japán is akkora katonai erőt jelentett, amivel szemben az európai gyarmattartó demokráciák nem voltak versenyképesek a Csendes Óceán feletti uralom megtartására. Azt csak az angol gyarmatból szuperhatalommá emelkedő Egyesült Államok volt képes megakadályozni.

A Távol-Keleten, egészen az ipari forradalom kibontakozásáig, teljes volt Kína dominanciája. Először, a 20. század küszöbén Japán ébredt fel. Alig fél évszázad alatt elérte azt a szintet, amit a nyugat-európai gyarmattartók kétszáz év alatt.

Amennyire sok szó esett a második világháborút követő Japán Csodáról, annyira kevéssé felismert, hogy Japán milyen tempóban fejlődött a 20. század első felében. Ez az első japán csoda volt a tényleges bizonyítéka annak, hogy a konfuciánus kultúrájú népek csodára képesek. Ami az óta a Távol-Keleten történik, azt megmutatta Japán a második világháború előtt, és alatta. Ez esetben is ugyanaz történt, ami a német fasizmus esetében. Az is a háború előtti és alatti néhány év alatt csodás teljesítményt mutatott. Erről azért nem beszélünk, mert hibás, embertelen célokra fordították erejüket. Mind Németország, mind Japán háborús teljesítménye óriási volt, csak azért bukott el, mert gonosz és irreális eszközökkel, és célokra használták.

A második világháború után Dél-Korea, Tajvan, Szingapúr és Hong-Kong még Japánnál is nagyobb csodát bizonyított.

A távol-keleti csodát aztán a 20. század végén Kína koronázta meg.

Jelenleg már egyértelmű, hogy a 21. század közepére a Távol-Kelet gazdasági teljesítménye meg fogja haladni a puritán Nyugatét.

Max Weber azt ismerte fel, hogy a puritánok egyre nagyobb fölénybe kerülnek a többi kultúrával szemben. Ez mára minden tekintetben beteljesedett. Száz évvel később nyilvánvalóvá vált, hogy a távol-keleti konfuciánus kultúra még a nyugati puritanizmusnál is dinamikusabb fejlődésre lesz képes. Ez is bizonysággá válik alig ötven év múlva. 

A fogamzás előtti feladatok

Kopátsy Sándor                 EE                   2013-07-24

ÚJ KÖZGAZDASÁGTAN

V.

A fogamzás előtti feladatok

Fajunk az elmúlt fél évszázad során elképesztően megnövelte az emberi agyak közti kommunikációt, ezzel a fajunk agya ezerszer nagyobb tudományos feladatok megoldására lett képes.

Ez a rövid írás azt jelzi, hogy kezdetét vette az ember genetikai fejlődésének folyamata is.

A Népszabadság (2013. június 23.) még nem közölt az első oldalon, képpel illusztrálva, fontosabb hírt, mint a mai száma. Kínai bébi, magyar dizájn címmel. Ebben az érdekes, hogy talán rajtam, és az írását a címlapra tevő Ötvös Zoltánon kívül, senki sem tartja ilyen jelentősnek.

Annak ellenére, hogy agrárközgazdászként az 50-es évek óta lelkes híve vagyok a biológiai forradalomnak.

Másfél éve találkoztam azzal, hogy az ércekből a fémek kinyerését is baktériumokra bízzák. Ott is beláthatatlan következményei lesznek.

Társadalomtudósként megelégedtem azzal, hogy az ember fejlődésében a magzati kor, ami ma már az emberi élet alig százada, a legfontosabb életszakasz. A finnek felmért tapasztalati ezt ugyan egyértelműen bebizonyították.

Most azonban kiderül, hogy van egy még fontosabb mozzanat is, a gén kiválasztása.

Néhány napja Ötvös még azt közölte örömmel, hogy „történelmet írt Connor Levy történelmet írt, ő az első ember, akinek teljes genomját beültetés előtt megszűrték. Ám egy tegnapi kínai konferencián bejelentették, hogy az első ilyen módon alkotott gyermek kínai, már tíz hónapos. Azóta tizenöt újabb gyermek született Kínában hasonló módon – hathatós magyar közreműködéssel.”

„A különleges eredmény a világ legnagyobb genetikai kutatóintézete, a shenzheni BGI nevéhez fűződik. A munkába n elvülhetetlen érdemeket szerzett a magyar Vajta Gábor,…”

„A BIG-nek mintegy 4.500 dolgozója van. Vajta azon két külföldi egyike, akit professzori rangban alkalmaznak.”

Egyelőre még gazdag fantázia kell ahhoz, hogy mi rejlik az in vitro fertilizáció jövőjében.

Elképesztő megtakarítás az egészségügyben, ami a fejtett országokban egyre nagyobb kiadás jelent, és exponenciálisan növekszik. Súly már ma is többszöröse a hadikiadásokénak.

Százszor nagyobb eredmény várható attól, hogy jobb lesz a következő generációk teljesítménye. A tudományos és technikai forradalom ugyanis sokszorosára felértékelte az állampolgárok szellemi vagyonának jelentőségét. Márpedig várhatóan megoldható feladat, hogy a génekben megtalálják nemcsak a fizikai egészséget, de a tehetséget, a képességet is, és lehetővé válik az újszülöttek képességszerinti szelektálása is.

Ennek jelentősége felmérhetetlen. Aligha történt fajunk történetében hasonló tudományos eredmény.

Azt már többször kifejtettem, hogy fajunk életében a legfontosabb találmány a fogamzásgátlás megoldása volt. Ez teszi lehetővé, hogy a gyermekvállalás a tudatunktól, és ne a szexuális ösztönünktől függjön. Ezzel nyílt fajunk számára először lehetőség, hogy a fogazás a szülők akaratától függjön. Ezt a korszakos találmányt a két keresztény egyház, a római katolikus és az ortodox máig képtelen megemészteni. A gyermek élete ettől fogva nem az isten, hanem a szülők akaratának következménye. E találmány tette lehetővé, hogy a világ fejlett egy hatodában spontán leállt a túlnépesedései nyomás, ezzel a halandóságot fokozó osztálytársadalmak szükségszerűsége.

Most, a biológiai tudománynak köszönhetően, megnyílik annak a lehetősége is, hogy az utódok minősége is a szülői elváráson múljon. Megoldás felé közeledik a társadalmi tekintetben hasznosabb ember termelése.

Ezzel újabb csapás éri a vallásokat. Különösen a keresztény vallás katolikus és ortodox egyházait, amelyek még ma is ellene vannak annak a családtervezésnek, ami a gyermekvállalás számát illeti. Mit fognak mondani arra, amikor a szülők még arra is lehetőséget kapnak, hogy milyen legyen a gyermekük?

Az sem véletlen, hogy a fogamzás eredményének szabályozása felé a nagy lépést Kínában tették meg. Ott áll ezzel szembe a legkevésbé a vallás.

Az a tény, hogy kelet-ázsiai kultúra, az ipari forradalmat követő háromszáz évtől eltekintve, a többi kultúránál előrébb állt, annak volt köszönhető, hogy ez volt az egyetlen olyan, amelyik a társadalom működtetését a mandarin rendszer minőségi szelekciója alapján állította össze. Azaz a társadalmi pozíciók elnyerése a képességre épített tudás alapján történt. Minden más kultúrában a társadalmi rangsor vérségi alapra épült. Ezen jelentett továbblépési lehetőséget a tőkés osztálytársadalom, ahol a rangsor a tőketulajdon nagyságától függött. Ez sem lehetett azonban minőségi szelekció mindaddig, amíg a nagy tőkehiány és a lassú technikai fejlődés mellett a tőkejövedelem mértéke alig függött a képességtől, a tőke nagy többsége öröklődött. Ennek ellenére a tőkés osztálytársadalom már előrelépést jelentett még a mandarinrendszer szelekciójával szemben is. Az előnye abból fakadt, hogy csökkent a tőkehiány, és a gyors technikai fejlődés közepette egyre inkább a tőkés képességétől függővé vált a profit nagysága. Ugyanakkor a minőségi munkaerő, vagyis a kiképzett képesség vált az elsődleges szűk keresztmetszetté.

Az elmúlt száz év során már a munkaerő minősége lett a társadalmak közti verseny eredményének elsődleges feltétele. Ebben aztán újra előtérbe került a mandarin rendszer, ami évezredek óta szelektálta, és fejlesztette a képességet.

Jelenleg még a nyugati puritán népek vannak a társadalom élcsapatába, de egyre inkább kiderül, hogy a konfuciánus kelet-ázsiai népek munkaereje még a puritánokénál is jobb.

Azt, hogy a fejlődés tempója a Távol-Keleten gyorsabb, a munkaerő minőségén múlik.

Eddig a távol-keleti munkaerő ára főleg a minőségéhez viszonyítva volt alacsonyabb. A biológia tudományos eredményeivel élve azonban már a velük született képességben is fölénybe kerülnek. Ezzel a vívmánnyal szemben ugyanis a Távol-Keleten sokkal kisebb ellenállás várható, mint a Nyugaton.

Az EU agrárpolitikája ostoba

Kopátsy Sándor                 PA                   2013-07-16

Az EU agrárpolitikája ostoba

Az életem úgy alakult, hogy mindig nagyon közel lehettem az agrárpolitikához. Ez érthető volt a két háború között. Utólag is úgy látom, hogy a magyar társadalmi lemaradás vágányára eleve az agrárpolitika vitte az országunk, amikor a 18. század végén, megnyílt előttünk a jobbágyfelszabadítás lehetősége. Ehhez ugyan eleve nem volt meg a magyar társadalomban a szükséges társadalmi erő. Kívülről azonban megjött.

A mi II. József királyunk személyében olyan császár került a Monarchia élére, aki nem csak azt látta világosan, hogy a Monarchia nyugati felében, Ausztriában, Csehországban és Lombardiában már nagyon megérett az idő a jobbágyrendszer felszámolására, de már a Magyar Királyságban is. Nagyon gyorsan az örökös tartományokban ez meg is történt. Magyarországon azonban sikerült a reformot megakadályozni.

Máig nem jutottak el a magyar történészek, hogy Mohács után a jobbágyfelszabadítás megakadályozása volt az országunk legnagyobb veresége. Ami az után történt, egészen másként történhetett volna, ha sikerül a császárnak nálunk is keresztül kényszeríteni a jobbágyrendszer felszámolását.

A magyar politikának ez a bűne a bolsevik évtizedek alatt sem derült ki, mert a rendszer irtózott a kisárutermelő formától. Dogmája volt, hogy a kisárutermelés, vagyis a parasztság szüli a kapitalizmust. Ezért aztán sürgős feladatunknak tekintették a kisárutermelés likvidálását. Megpróbálták általánossá tenni a külterjes, gabonatermelő nagyüzemeket. Abban is azt hitték, minél nagyobb, annál jobb.

Pedig addigra már Észak-Amerikában bebizonyosodott, hogy a családi farmergazdaság még a tőkés nagyüzemet is legyőzi.

Ez a nagyüzemi mánia azonban az adott viszonyok között, a szocialista táborba kényszerítve nem is volt olyan rossz. Máig nem érjük meg, hogy Európában, különösen a fél-perifériás Magyarországon, a kisárutermelő parasztból nem lesz egykönnyen farmer. Ez az átalakulás lényegében csak Dániában valósult meg. Németországban, Franciaországban azt láttam, hogy a paraszti mezőgazdaság ugyan sokat modernizálódott, de mentalitásában, gazdasági hatékonyságában paraszti maradt.

Máig nem értjük meg, pedig jó száz éve Max Weber világosan kifejtette. Ahhoz, hogy az európai paraszt farmer legyen, Amerikába kellett menni. Az európai paraszt nemhogy a kapitalizmus szüli, sokkal inkább fékezi azt. Mint látjuk később, még a 20. század második felében is, a fejlett nyugat-európai tőkés országok parasztsága jelentette a konzervatív politikai erők derékhadát.

A kollektivizálás idején még magam is a társadalmi visszalépést láttam a mezőgazdasági nagyüzemek erőszakos terjesztésében. Azt csak a rendszerváltás után ismertem fel, hogy a magyar parasztság nagy többsége számára még a bérmunkássá válás is társadalmi modernizációt jelentett. Ma már tudom, hogy a bérmunkás falusi embereket könnyebb farmerré nevelni, mint a kisárutermelő parasztból. A kisárutermelő parasztból nehezebben lesz farmer, mint a bérmunkásból.

Eddig kellett eljutnom, hogy a bolsevik évtizedek agrárpolitikájáról jobb a véleményem, mint a hivatalos, de még annál is, ahogyan láttam, amikor magam is szereplője voltam. Az indokoltnál több sérelemmel járt, mint ami nem volt elkerülhető. A bolsevik évek alatt folyt magyar agrárpolitika mérlege mégis történelmi mértékben pozitív. Ebből az is következik, hogy ami a magyar agrárpolitikában a rendszerváltás után történt, történelmi mértékben kártékony volt. A társadalmi kár elsősorban abból fakadt, hogy a rendszerváltás előtti példátlan foglalkoztatás katasztrofális alulfoglalkoztatássá változott.

A magyar mezőgazdaság virágzásának egyik alapfeltétele volt a KGST, mindenek előtt a Szovjetunió piaca. A sztálinista agrárpolitikát a csőd jellemezte, de ezen belül a magyar mezőgazdaság óriási komparatív előnyt élvezett. A bolsevik rendszerű országok között kiemelkedett a magyar mezőgazdaság.

Ezért a rendszerváltást követő hisztérikusan nagyüzem ellenes politikát megfejelte a keleti agrárpiacok felszámolása. Nem akadt egyetlen agrárpolitikus, aki rámutatott volna, hogy a magyar falvak viszonylagos jóléte el sem lett volna képzelhető a KGST piacok kereslete nélkül.

Sajnos ma sem ismerjük el, hogy a falusi lakosság elviselhető foglalkoztatása csak a keleti, mindenek előtt az orosz piac felélesztésével érhető el.

 Az általunk elkövetett hibákat fokozta az EU tagságukkal járó negatív megkülönböztetés. Úgy lettünk EU tagok, hogy a régi tagok agrártámogatásának csak harmadát kaptuk. Ezzel nemcsak hátrányos megkülönböztetésbe maradtunk, de elvesztettük az agyondotált, tudati és technikai tekintetben messze előttünk járó nyugat-európai mezőgazdasági termékek importjával szembeni védekezés lehetőségét is.

Arról még kevésbé esik szó, hogy a bolsevik rendszerhez viszonyítva mennyire leértékelődött a mezőgazdaság. Abban a mezőgazdasági tárcának jelentős politikai súlya volt. Nemcsak a tárcát, de a még fontosabb pozíciót, az állampárt agrárpolitikáját, mindig olyan személyre bízták, aki a hatalmi ranglistán az első öt között volt. Elég felsorolni a neveket, hogy lássuk, kikre bízták nemcsak a mezőgazdaságot, de a falvak életét is: Nagy Imre, Hegedűs András, Fehér Lajos, Eredi Ferenc, Romány Pál. Mennyire szabad kezet kapott az újító szellemű Burgert Róbert.

Ezzel szemben, a rendszerváltás után az agrár, gyakorlatilag a vidékfejlesztési tárca vezetői súlytalanok, ami még rosszabb, néhány esetben hatalmat kapott kártékonyak voltak.

A magyar agrárpolitikának azonban nem volt Európa sorsa alakulására nagy szerepe. Annál inkább az EU agrárpolitikája, ami arra az ostoba elképzelésre épült, hogy Nyugat-Európának mezőgazdaági termékekben önellátóvá kell válni. Ennek érdekében a rendelkezésre álló pénzügyi források kezdetben többségét, jelenleg is aránytalanul nagy hányadát a mezőgazdasági termelés dotálására kell fordítani. Ez a stratégia önmagában is elég arra, hogy Európa demokratikus fele a világgazdasági versenyben lemaradjon.

Ráadásul remény sincs arra, hogy az EU vezetés elfogadhatja az agrártámogatások leépítését. Minél nagyobb egység lesz az EU, annál inkább többségben lesznek az olyan tagjai, amelyek számára az agrártámogatás olyan forrás, amiről nem lesznek hajlandók lemondani.

Mindez azért fogalmazódott meg bennem, mivel a Magyar Tudományos Akadémia illetékes bizottsága végre felébredt, és szót emelet a genetikai módosítások mellett. A magyar politikai és főleg az agrárpolitikai elit élharcosa annak a genetikai forradalommal ellenálló EU politikának, amelyik elzárja a génkutatás lehetőségei előtt az utat.

Ez most válik különösen aktuálissá, hogy az EU és az Egyesült Államok, valamint Kanada között a vámunió kötése végre napirendre került. Ez a vámunió azonban éppen a legfontosabb területen, az agrártermékek piacán értelmetlenné válik, mert a két észak-amerikai államban liberalizált a génmódosított termékek piaca, általános a termelésük.

Az elmúlt 16 év talán legjelentősebb tudományos eredménye a génmódosított termékek elterjedése. Ezek termelése 1996-ban még alig 1 millió hektár volt, az idén eléri a 200 milliót. Ezen a területen, a génkezelésnek köszönhetően, a többlettermelés mintegy 600 millió ember élelmezéséhez elegendő. Ezért mondhatjuk, hogy az elmúlt 16 esztendő népszaporodása számára csupán a génkezelt termékek többlete biztosította az élelmezést.

Ezelőtt hatvan éve még joggal kellett attól félni, hogy a 7 milliárdos emberiség élelmezése nem lesz biztosítható. Arra senki sem mert gondolni, hogy ma, ha nem is bőséges, de lényegesen jobb, mint akkor volt. Ezt szinte kizárólag a genetikának köszönhetjük.

Ahhoz már elég fejlett a tudomány, hogy mint minden újnak, ennek is vannak veszélyei, de aki csak a veszélyeket látja, soha nem juthat előre.

Amit fajunk elért, azt a bátraknak köszönhetjük.

A közgazdaságtudomány szégyene

Kopátsy Sándor                 PG                   2013-07-16

A közgazdaságtudomány szégyene

Hosszú életem során az antiszemitizmus tanított meg arra, hogy az emberi faj tulajdonsága, hogy meggyűlöli azokat, akik sikeresek. A magyar zsidóságnak azért pusztítottuk, üldöztük el az öthatodát, mert nálunk megszégyenítően jobban szerepeltek. Ráadásul még magyarok is akartak lenni.

A Monarchiában azért utáltuk a cseheket, mert nálunk is kisebb politikai rangjuk ellenére lényegesen többre vitték

A jelen világ már annyira nyitottá vált, hogy már a távoli Kínát utáljuk. Ez most azért bugyog az átlagnál is jobban, mert eddig tízszer jobban élt, most pedig csak nyolcszor. De még eddig sem jutottunk el, már az egész Nyugatot elönti a boldogság, illetve a káröröm, mert egy ostoba mutatóval mért éves növekedése 8-ról 7.5 százalékra csökkent.

Kezdem miért ostoba ez a mutató.

Ennél klasszisokkal jobb volna az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem növekedését mutatni. Ez Kínában 7.4 százalékkal nőtt, tehát alig kisebb mértékű. Ezzel szemben számos elmaradt országban, ahol a lakosság 2 százalékkal nő, ott ennyivel kisebb az egy lakosra jutó eredmény.

Azonban még ez a mutató is nagyon sántít. Nemcsak az egy laksora jutó jövedelmet, a vagyont is mérni kellene. A jelenkori társadalmakban elsődlegesé vált a szellemi vagyon, aminek a súlya gyorsan nő. A fejlett társadalmakban az egy laksora jutó fizikai és szellemi vagyon már mintegy 6-szorosa az egy lakosra jutó nemzetei jövedelemnek, a szinttartárhoz az ország nemzeti jövedelmének 6 százalékkal kellene növekedni ahhoz, hogy az 1 százalékos lakosság növekedés mellett újra termelődjön az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon.

Ma ugyanis az emberiség fel olyan társadalmakban él, ahol a lakosság növekedés miatt nem tudják tartani a vagyon szinten tartását. Márpedig ez hosszú távon azt jelenti, hogy nincs biztosítva az egy laksora vetített egyszerű újratermelés.

Ha a gazdasági fejlődést nem az ország nemzeti jövedelmének a növekedésével, hanem az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon változásával mérnénk, és azt az átlaghoz viszonyítanánk, akkor kiderülne, hogy Kínában változatlanul csoda történik.

Az ipari forradalom óta az általam javasolt két mutató 10-20 év átlagában legfeljebb néhány ezrelékkel nőtt. Ezzel szemben Kínában már 30 éve ennél tízszer gyorsabban. Tegyük hozzá, hogy néhány távol-keleti országban ez a fergeteges növekedés évtizedekkel korábban elindult, Kína csak tanult a szomszédjainak eredményeiből. Megtanulta, hogy az ilyen eredmény csak akkor lehetséges, ha leáll a népesség növekedése.

Azt már említettem, hogy még a fenti mutatókat is csak a világ és a többi ország eredményéhez viszonyítva lehet reálisan megítélni. Ha a világgazdaság lelassul, akkor csak a lassulásokat szabad összevetni. Az átlaghoz viszonyítva Kína nem lassult. Különösen nem az EU átlagához képest.

Reménytelen az Arab Tavasz

Kopátsy Sándor                  PP                  2013-07-15

Reménytelen az Arab Tavasz

Egyiptomban újra a katonák vették át a hatalmat. A viszonylag demokratikusan választott államelnököt fogva tartják a liberális erőkkel szövetkező tábornokok.

Sajnos, nemcsak Izrael, de az Egyesült Államok sem képes megérteni, hogy a mohamedán vallási vezetőkkel szemben nem lehet a demokratikus utat járni. Ezek biztatásával készítették elő a puccsot. Nem vették tudomásul, hogy az arab kultúrában nem lehet máról holnapra demokráciát kiépíteni. Ezt csak a mohamedán vallás híveinek megnyerésével, és évtizedek alatt lehet elérni. Akik sietették a folyamatot, az ellenfeleik hatalmát erősítették. A puccs után Egyiptom lényegesen messzebb kerül a társadalmi stabilizációhoz, mint juthatott volna akkor, ha a Mohamedán Testvériség békés szárnyával keresik az együttműködést.

A Nyugat, mindenek előtt az Egyesült Államok politikája ugyanarra a hibás stratégiára épül, amire az Európai Unió vezetése. Az utóbbiak úgy kezelik Európát, mint egy keresztény kulturális egységet, amire azonos felépítmény kerülhet. Ez a stratégia arra épül, hogy Európa népei egyetlen kultúrához tartoznak, a kereszténységhez. Ez azonban hibás megközelítés. Az európai kereszténység ezer éve három kultúrára tagolt.

Ezer éve, a Nyugat felemelkedése után azonnal kiderült, hogy a kiscsaládos Nyugat-Európának és a nagycsaládos Kelet-Európának még közös vallása sem lehet. A kereszténység ennek megfelelően kettészakadt.

Ötszáz éve, az óceánok meghódítása, Amerika felfedezése után a Földközi Tenger jelentéktelen beltengeré vált, a súlypont átkerült az Atlanti Óceán északi térségére, Európában a súlypont észak-nyugata tevődött át. Ezek után már Európa nyugati felének sem lehetett egyedüli vallása a római kereszténység. Európa észak-nyugati része puritánabb kereszténységre váltott.

Ezt a folyamatot felerősítette az ipari forradalom. Annak kibontakozása során a protestáns népek fölénye felerősödött. Egyre inkább a Nyugat élcsapata a protestáns keresztény része lett.

A második világháború után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a dinamikusan működő demokráciát a protestáns népeknek találták ki. Ezt azonban a hidegháború demokratikus oldalán lévő államok nem vették tudomásul, és Európai Közösségbe akartak szerveződni. A hidegháború után igyekeztek a közösséget szinte az egész kontinensre kibővíteni.

Érdekes módon, ez az egyesíthetőségben való hit nem talált követésre a tengeren túl. Amerikában természetesnek vették, hogy a protestáns Észak-Amerika más pályán jár, mint Latin-Amerika, vagyis a latin népek országai.

Az Európai Unió azért került vállságba, mert a három keresztény kultúrát, a protestáns, a latin és az ortodox kereszténységet akarta közösségbe szervezi.

A Nyugatnak ugyan vannak közös karaktervonásai, de ezek messze nem olyan erősek, mint a nagyon különböző viselkedési módjuk.

A mohamedán világ még kevésbé homogén. Ezért tartottam eleve hibásnak Huntington elméletét a kultúrák harcáról. Akár a kereszténység, akár az iszlám túlságosan heterogén ahhoz, hogy közös politikai felépítményben működhessenek.

Miden integrációnak abból kell kiindulni, hogy melyik kultúra mire képes.

Az elmúlt hetven év legnagyobb tanulsága, hogy a társadalmi és gazdasági élvonalba kerülésnek jelenleg két előfeltétele van.

1. A belső népszaporulata ne haladja meg a néhány ezreléket. Egyelőre nem ismerünk olyan országot, amelyik ennél gyorsabb belső népszaporulattal emelkedhetett volna az élvonalba. Ezt más sokszor kifejtettem, hogy miért. Egyelőre meg kellene elégedni azzal, hogy tudomásul vesszük a tényeket. Várjuk meg, amíg valamelyik ország ezt megmutatja.

2. A lakosság viselkedését vagy a nyugati puritanizmus, vagy a távol-keleti konfucianizmus jellemezze. Egyelőre arra sincs példa, hogy más kulturális viselkedésű lakossággal lenne ország az élvonalba.

Tehát a társadalmi fejlődés élvonalába csak a két előfeltétellel lehet kerülni. Az olyan országgal, amelyikben a lakosság e két feltétel mindegyikének nem felel meg, eleve le kell mondani a felzárkózásról. Márpedig az arab országok egyiknek sem felelnek meg, egyrészt gyorsan szaporodnak, másrészt nem puritánok. Ezért meg kell elégedni, ha lassan eleget fognak tenni e kettős feltételnek.

Már az is eredmény, ha az egyik feltétel létrehozásának útját járják.

Erre példa Törökország, ahol ugyancsak társadalmi zavargások vannak. Ez az ország abban a tekintetben helyes úton jár, hogy az iszlámvallási erkölcsével keresi az egyensúlyt. Szinte minden vallás a viselkedési erkölcse segíti a haladást. Törökországban is azért reménytelen a helyzet, mert a népszaporulatot is meg kell fékezni, amiben a mohamedán vallás ugyanolyan kerékkötő, mint a kereszténység.

A The Economist mai vezércikke is az Arab Tavasz egyiptomi kudarcával foglakozik. Azt írja, hogy 1960-ban Dél-Koreában és Egyiptomban azonos volt az egy laksora jutó jövedelem, ma pedig Egyiptomban a harmada. Két fontos szempontot azonban meg sem említ az írás.

1. Az óta Dél-Korea lakossága harmadával nőtt, Egyiptomé pedig közel háromszorosára.

2. A koreaiak keményen konfuciánusok, az egyiptomiak pedig nagyon nem puritánok.

De általánosítsunk.

Minden konfuciánus erkölcsű nép fergetegesen meggazdagodott. Gazdag arab ország pedig csak olyan van, amelyik munka nélkül, a mesés olajkincse járadékából lett az. Mivel Egyiptom nem számíthat a munkanélküli meggazdagodásra, nem lehetnek reményei.

A Török Tavasz nem annyira reménytelen, mint az Egyiptomi. A két ország újkori történelme meglepően hasonló. A feudális hatalmat a hadsereg vette át. A két hadsereg között azonban jelentős különbség van. A török hadsereg, mint általában a pásztornépeké, kemény fegyelmű, nem merül bele a gazdaági korrupcióba. Ezzel szemben az egyiptomi földműves társadalom katonai vezetése korrupt, mert a hatalma mellé gazdagságot is akar.

A hidegháborúnak köszönhetően az Egyesült Államok tudomásul vette, hogy egyre erősödik a világi, erősen muzulmán befolyású világi hatalom. Elnézte a politikai hatalomnak a katonai fölé emelkedését. Ezt Izrael is jól lereagálta, és stratégiai szövetséget kötött az egyre mohamedánabb politikát követő török kormánnyal. Ezzel először sikerült Izraelnek szövetséget találni a mohamedán világban. Sajnos Izrael képtelen volt elviselni, hogy a mohamedán érzületének engedve, a török kormány eltűrte a Gázai Övezetben sanyargatott hittestvérek megsegítését. Az izraeli kormány azonban hisztérikus módon megsemmisítette a segélyakciót, és megölt néhány török állampolgárt. Ezt a mohamedán török kormány nem nézhette el, és véget vetett az Izraellel való stratégiai szövetségnek. Az okos izraeli kormány ennél súlyosabb következményekkel járó ostobaságot el sem követhetett volna.

Az Izrael biztonságáért aggódó Egyesült Államok Egyiptomot is meg akarta nyerni az Izraellel való stratégiai szövetségre. Elkezdte az egyiptomi hadsereg nagyfokú támogatását, segítséget adott ahhoz is, hogy a hadsereg tábornoki kara és rokonsága rátelepedjen az ország gazdaságára is. Ez esetben tehát nem arra irányult az amerikai-izraeli politika, hogy a mérsékelt, civil politikai erőket támogassák, hanem megelégedtek azzal, hogy a hadsereg rájuk van szorulva. A hadsereg pedig brutális kegyetlenséggel üldözte a társadalom mohamedán, tehát iszlám erőit. Azok pedig annál jobban összefonódtak a Muzulmán Testvériség néven szervező iszlám erőkkel.

A tudományos és technikai forradalom időközben alapjaiban formája át a közel-keletei társadalmakat.

- Az iskolázottság gyorsan nő. A fiatalság iskolázottá válik. Ráadásul a nők még a férfiaknál is iskolázottabbak lesznek. A nők társadalmi alárendeltsége ezzel egyre inkább anakronisztikusbab lesz.

- A kommunikáció forradalma felszámolta a tudati izolációt, a fiatalok egyre szorosabb kommunikációs hálót építenek nemcsak a saját országuk, de az arab világ fiatalságával.

Ezért a felnövő generáció számára természetes igénnyé vált, hogy középosztály akar lenni. Ennek a lehetőségei azonban, az alkalmazott politikai rendszertől függetlenül, hiányoznak. A gyors népszaporulat következtében az új korosztályok számára még annyi munkahelyet sem lehet teremteni, amennyi az előző, lényegesen kisebb számú korosztályokat foglalkoztatta.

Elég volna arra gondolni, hogy a térségbe tartozó európai latin népek népszaporulata sokkal kisebb, és mégis katasztrofális méretű a fiatalok munkanélkülisége. Törökországban és Egyiptomban évente 1 millió új munkahelyet kellene ahhoz is létesíteni, hogy ne csökkenjen a foglalkoztatási ráta. Ezzel szemben évek óta csak harmadennyi új munkahely létesül. Ráadásul ezek többsége sem elégíti ki a már jobban iskolázott, a fejlett országok életviszonyairól jól informált fiatalok igényét.

A közgazdászok sem világosítják fel a politikai elitet és a közvéleményt, hogy Közel-Kelet nagyon gyorsan szaporodó országiban csak ott, és akkor nem lesz társadalmi robbanás, ahol jelentős bányajáradékból lehet alamizsnán tartani a lakosságot. De még ott is, csak bizonyos ideig. Az iskolázott munkanélküli, illetve társadalmi tekintetben elnyomott, ha már nem a világ viszonyairól tájékozódott, százszor robbanékonyabb, mint az iskolázatlan és tájékozatlan.

Márpedig az arab világban tízszer gyorsabb a népszaporulat az elviselhetőnél, gyorsan nő az iskolázottság, és szinte minden fiatal mobiltelefonnal, többségük internettel rendelkezik.

Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy az arab tavasz azt jelzi, hogy az arab világ robbanni fog.

Az életkort nem szabad csak az évekkel mérni

Kopátsy Sándor                  PP                  2013-07-19

Az életkort nem szabad csak az évekkel mérni

A közgazdászok körében is divat a társadalmak elöregedésétől való félelem. Nem számolnak azzal, hogy a jómódban élő iskolázott ember sokkal lassabban öregszik. Nemcsak sokkal tovább él, de sokkal korábban munkaképes marad. Amíg a fizikai munka és a szegénység gyorsan öregít, a szellemi munka és a jómód idősebb korban is öröm, és fiatalon tart.

A közgazdászok csak azt látják, hogy egy dolgozóra több öreg ellátása hárul. Azt figyelembe sem veszik, hogy egyrészt a munkaképesség egyre jobban kitolódik, másrészt a rövid életkorú társadalomban sok olyan fiatalt nevelnek fel, akik hamarabb halnak meg, minthogy munkaképesek lesznek, és sokan vannak olyanok is, akik munkaképessé válásuk éveihez viszonyítva, korai haláluk okán kevés évet dolgoznak.

Véleményemet fényesen igazolja egy angliai tanulmány, ami kimutatja, hogy nálunk 25 év alatt 25 százalékkal csökkent a 65 évesek körében a demencia, vagyis az öregkori szellemi leépülés. Ezt úgy kellene fogalmazni, hogy ma Angliában a nyugdíjkorhatáron 25 százalékkal kevesebben vannak azok, akik 25 éve már munkaképtelenekké váltak.

Az okot azonban a kutatást végzők nem vizsgálták.

A fizikai leépülés elsődleges okát az elszigetelődésben látom. E téren történt az elmúlt 25 év legnagyobb forradalma. Csökkent az öregséggel járó magány. A kommunikáció forradalma lehetővé teszi a világgal való állandó kapcsolatot. A telefon, a rádió, a televízió, és mindenek előtt a számítógép általánossá válása megszüntette a korábbi izolációt. A magam példáján, 92 évesen sokkal több információt kapok, és adok magamról, mint 25 éve. Ennek köszönhető, hogy szellemi állapotom sokkal jobb, mint akkor lenne, ha a 25 évvel korábbi technika állna rendelkezésemre.

Ahogyan 25 éve még a tudomány élenjáróinak sem volt fogalma arról, hogy hol tart ma a világ, az elkövetkező 25 év még kevésbé elképzelhető. Ezért aztán az elöregedést sem szabad a jelenkor viszonyaival mérni.

Ha valaki 25 éve leírta volna, hogy mára Angliában a 65 évesek fizikai és szellemi leépülése 25 százalékkal csökken, bolondnak tartották volna. Ma sem hinnénk annak, aki azt állítja, hogy öregedésünk az elkövetkező 25 ében még 25 százaléknak is jobban csökken. Én azonban azokon botránkozom, akik a tényekből sem tanulnak.