Kopátsy Sándor Pgyőr. 1996. május
5.
A letelepedett emberi
társadalmakban egészen az ipari forradalom kibontakozásáig, néhány kivételtől
eltekintve, a lakosság nagy többsége, 95-90 százaléka falvakban élt. A tanított
történelem eddig alig számolt ezzel a többséggel, a kultúrát vizsgálva a kis
számú, többnyire nem a falvakban lakó uralkodó réteget kísérte figyelemmel,
annak a kultúráját tartotta fontosnak és tekintette magas kultúrának. Ez azért
is hibának bizonyult, mert az a kultúra,
amelyik a társadalmi fejlődésben döntő szerepet játszotta, mindig falusi
kultúra volt. Az az erkölcs, értékrend, ami a technikai vívmányokat
hasznosítani tudta, amelyik hosszú távon a történelem menetét alakította,
mindig a falun élő többséget és nem az uralkodó elitet jellemezte.
Az elit kultúrája annyiban volt magas kultúra, hogy a tudományban és a
művészetekben élenjárt, hozta az újat, de a történelem menetére, különösen
hosszú távon nem volt jelentős hatással. Ezért nemcsak megengedhető, de
indokolt is, hogy a tudományok és a művészetek elsősorban az elit kultúráját
elemezzék. De még az a magas kultúra esetében is egyre inkább bebizonyosodik,
hogy nem tud teljesen elszakadni a népi kultúra
gyökereitől, alapvető jellemvonásaitól. A nagy művészeti újítók csak
akkor maradtak tartósak, ha karakterük nem tagadta meg a népük kulturális
szabályait, stílusjegyeit, sőt az a művekben fellelhető.
A művészetek története azt
igazolja, hogy a nagy stílusok mindig jellemzőek maradtak arra a népre, melyikből
az új stílus követői származnak.
- A görög klasszikus szobrászat nemcsak klasszikus, az előzőkkel
szemben minőségileg új, de hű kifejezője a görög kultúrának, amelyik karaktere
előbb kialakult, mint a klasszikus görög szobrászat. Minden nép ókori művészetétől
elsősorban abban tér el, hogy görög.
- A reneszánsz Itáliában olasz, Németalföldön holland karakterű
lett. Nem nehéz felismerni, hogy melyik alkotás melyik nép kultúrájának a
talajából táplálkozott. Tehát még a magas kultúrák esetében is fordított az
alapvető viszony: Nem a magas kultúrából fakad a népi, hanem a népiből a magas.
Ez még akkor is igaz, ha a népi kultúrára is hatással voltak a magas kultúra
egyes értékei. Nem mind, hanem elsősorban az, amelyik nem tagadta meg a saját
népiségét, hanem tovább fejlesztette azt.
- Az impresszionista festészet alapvetően francia. Ez a festészeti stílus azért Franciaországban
született és ott érte el csúcsait, mert a francia kultúrát fejezi ki.
- Ha valakinek meg akarom
magyarázni, mi az északi puritán és a déli individualista németség közötti
különbség, azt mondom, hallgassa Bach és Mozart muzsikát.
- Az orosz kultúra karakterét
semmi sem tükrözi jobban, mint a klasszikus regényik.
- A világ magas kultúrája számára
semmi nem fejezi ki jobban a magyar kultúra sajátosságait, mint Bartók
muzsikája.
Az a felismerés, hogy a történelem nagy vonulatait a népi kultúra
alakítja ki, Max Webert olvasva és korom világgazdaságának eseményeit
szemlélve alakult ki bennem. Kiderült, hogy a világ népeinek gazdasági fejlettségét elsősorban a történelem során
az determinálta, hogy a népi kultúrájuk mennyire felelt meg a technikai,
újabban a tudományos, fejlődés támasztotta követelményeknek.
Az ipari forradalom és a vívmányait gyümölcsöztető kapitalizmus csak ott valósította meg
pozitív, másokénál dinamikusabban fejlődő formáit, ahol több száz évvel
korábban a falusi világban kialakultak azok a puritán erkölcsök, amelyek a
protestantizmusban öltöttek vallási, ideológiai formát.
A puritanizmus tehát sokkal előbb
kialakult a nyugat-európai népek körében, mint az ennek megfelelő protestáns
vallás, a vallás pedig pár évszázaddal megelőzte azt az ipari forradalmat,
aminek eredményei csak ott hasznosultak, ahol puritanizmus jellemezte a nép
erkölcseit.
A nyugat-európai esős-földművelő társadalom alakította ki a maga
alapvetően zárt, gazdasági tekintetben autarch világát, egyesítette a
család-centrikus individualizmust és a faluközösségi kollektivizmust, először
tudta szabályozni a népszaporulatát. Ez a falusi társadalom először
termelte meg nem öntözéses gazdálkodás mellett azokat a tartós forrásokat,
amelyek eltartották a kor szűk hatalmi rétegét, aminek erkölcsei ugyan nem
voltak függetlenek ettől a falusi erkölcstől, de általában lényegesen
különböztek tőle. A történelemben sokszor fordult elő, hogy az uralkodó elit
valami idegen kultúrát majmolt, teljesen elszakadt a falusi nép erkölcsi
világától, egészen más volt az értékrendje.
A történészek sem hangsúlyozzák
annak az alapvető jelentőségét, hogy a nyugat-európai volt az első, a kora
élvonalába felzárkózni képes olyan társadalom, amelyik nem öntözéses
földművelés mellett alakulhatott ki. (A megelőző görög és romai kultúra
kenyerét még szinte kizárólag öntözéses gazdálkodással termelték.) Ahhoz, hogy
öntözés nélkül meg lehessen termelni a kívánatos lakosság-sűrűséget (10-30 fő
per négyzetkilométer) eltartó élelmiszert és ezen felül a városi lakosság
számára 5-10 százalékos többletet, a nyugat-európai éghajlatra volt szükség. (A
csapadékot és enyhe telet biztosító Golf-áramra és a tagolt, jó talajadottságú
területre.)
Ha nyugati kultúráról beszélünk,
mindig azzal kellene kezdeni, hogy miért alakult olyanná, amilyen. A megelőző
kultúrák vagy öntözésen, vagy pásztorkodáson alapultak. Nyugat-Európában jött
létre a kettő közötti típus, az esős szántóföldi gazdálkodáson alapuló kultúra.
Az öntözéses gazdálkodáson alakuló kultúrák stagnálásra voltak ítélve Szinte
még arra sem voltak alkalmasak, hogy más, közben fejlettebb viszonyokat teremtő
kultúrák vívmányait átvegyék. A pásztorkodáson alapuló kultúrákra épülő
társadalmak pedig képtelenek voltak néhány generációnál tovább tartó
államszervezeteket fenntartani. Makro szervezeteiket a gyors, az üstökös szerű
felemelkedés és a még gyorsabb megszűnés jellemezte.
A falu mindig sokat adott a városnak, a még inkább a hatalomnak, de
alig szorult azokra.
- Egészen a legutóbbi századig a falú alig jelentett a város számára
piacot. Az ipari forradalom előtti városok elsősorban az uralkodó osztályt
és egymást látták el árúval, a falvak lakossága csak sót, néhány fűszert és
festéket vett a városi gazdaságoktól. A falu csak az ipari forradalom utáni
tömegcikk- termelés elterjedése után került szoros gazdasági kapcsolatba a
várossal. Ezért lehetett korábban a városnak más nyelve, vallása, erkölcse,
mint a körülvevő falusi világé.
A falu a városokat népességének
pótlásával is szolgálta. A városok soha nem voltak képesek tartósan fenntartani
a népességüket, ott a természetes népszaporulat mindig negatív volt. Ez a
népesség-utánpótlás azonban az eleve kis városi lakosság miatt nem lehetett
jelentős abban a tekintetben, hogy a falvak természetes népszaporulatát
felvegye. A járványok után a városok ugyan rá voltak szorulva a lecsökkent
népesség pótlására, de sokkal inkább jellemezte őket az, hogy a falvakból
bevándorolni akarókat távol tartották, éjszakára még a város fali közé sem
engedték azokat.
A falú és a város viszonyát az ipari forradalmat követő iparosítás
változtatta meg alapvetően. A változás mind minőségi, mind mennyiségi volt.
Mennyiségi változást az
jelentett, hogy a városok felvették a falvak meggyorsult népszaporultát. A
század végére a városok lakossága megsokszorozódott, és elérte a népesség 70-80
százalékát. Az iparosodás megindulása után jó ideig a városok lakosságának első
nemzedéke döntően falusi születésű
volt.
A várost csak a modern korban hódította meg a körülvevő falvak
etnikuma. Korábban a városok lakosságának a nyelve nem követte
szükségszerűen a körülvevő falvakét, hiszen azoktól politikailag és
gazdaságilag független volt. A jelen
század közepére a városok sorra elvesztették eredeti nyelvüket, ha az nem volt
azonos a falvakéval. Ennek két oka volt:
A/ A városi lakosság többsége a falvakról vándorolt be, azok nyelvét
beszélte. Ez a jelenség egyértelműen játszódott le nálunk az elmúlt száz év
során a dunántúli német és rác városokban.
Az ipari és közigazgatási
feladatokat ellátó városok lakosságának a vidék nyelvét kellett átvennie azért
is, mert az lett a fő piacuk. A falvak autarchiája megszűnt. A lakosságuk egyre
inkább árutermelővé vált, a termékeit városi kereskedők vásárolták fel. De
nemcsak árút termelt a falú, hanem árút is vásárolt. A kereskedőnek és iparosok
érdeke lett, hogy beszéljék a falvak nyelvét. Ez egészen új jelenség a
társadalmak történetében. Jellemző példa, hogy a századforduló idején a
néprajzosok felmérése szerint egy heves megyei falú fogyasztásának alig öt
százaléka volt városi termék. Ma ez ugyanott 80 százalék körül mozog, és a
fejlett országok falvaiban a 90 százalékot is eléri.
A falvak és a városok közötti
viszony akkor változott meg jelentősen, amikor a gyáripari tömegtermeléssel már
nem tudott versenyezni a háziipar, ugyanakkor a mezőgazdaság autark jellege
megszűnt és árútermelővé vált. Ekkor már a városi termelés jelentős hányadát a
környező vidék vette fel. Ugyanakkor a mezőgazdasági felvásárló kereskedelem a
városi bolgárság számára jelentőssé vált.
Az, hogy a falvak etnikai tekintetben elfoglalják, meghódítják a
városokat a nyugati fejlett
társadalmakban csak a jelen század végén válik egyre nyilvánvalóbbá. Az
európai civilizáció legfejlettebb társadalmait mindmáig a puritán erkölcsök
elfogadása jellemezte. A század végének ifjúsága azonban már minden csak nem puritán. Ezt tanúsítja az,
hogy már nem takarékos, nem fegyelmezett, nem tekintélytisztelő. Ezt a
változást jól tükrözi az a látszólag nem történelmi tény, hogy a század
hatvanas években a németek még a puritán, bogárhátú Volkswagenen jártak, ma az
individualista igényeket kielégítő Mercedes, a BMW és az Audi a divat.
B/ A falvak csak a más népek elitjének hódításaival szembeni védekezés
céljából szorultak a hatalmi elitre és annak makroszintű katonai szervezetére. Ezért fizettek súlyos adókat és adtak katonát
az uraknak. Jellemző volt ebből a szempontból a nyugat-európai középkor, amikor
a földesurak lényegében katonák voltak, a falvakhoz csak az adók behajtása
kötötte őket.
Az ipari forradalom előtt a
falvakból a természetes népszaporulatukhoz képest jelentéktelen volt az
elvándorlás. A népességének legfeljebb egyetlen százalékát érthette el azok
száma, akik mint papok, iparosok, művészek elszármaztak a városokba. A falvak és a városok között úgy alakult
ki a demográfiai egyensúly, hogy a városok negatív népszaporulatát a falvakból
bevándoroltak pótolták. Ez azonban a falusi lakosság egészéhez viszonyítva
jelentéktelen volt. Tekintettel arra, hogy a városokban a népességnek 5-10
százaléka lakhatott, azok átlagosan éves 1-2 százalékos természetes
népség-csökkenést a falusi lakosság ezreléknyi szaporulata pótolni tudta. Természetesen
nagy járványok és háborúk esetében ennél nagyobb volt a városi lakosság
csökkenése, a normális években pedig ennél is kisebb.
Az iparosodás és a gyors urbanizáció azonban felborította a sok
évszázados egyensúlyt a falak és a városok között. A városok népessége
gyorsan a lakosság 5-10 százalékáról a
lakosság felére, majd az is meghaladó arányra nőtt. Tekintettel arra,
hogy mindez az arányeltolódás gyors népszaporulat mellett ment végbe, a városok
rohamos népességelszívása ellenére a falvak népessége alig változott. Ez a
falusi népesség a korábbinál sokszorta nagyobb népszaporulat ellenére csak
azért maradhatott változatlan, mert gyors volt az elvándorlás.
Az ipari társadalom urbanizációja sehol nem volt képes felszívni a
gyors falusi népszaporulatot, ezért az érintett országok mindegyike a
népesség-feleslegét kivándorlásra kényszerítette. A nyugat-európai
falvakban az ipari forradalmat követő időszakban jellemzővé vált a nagyarányú
kivándorlás. Részben a városok, részben a gyarmatok felé.
A társadalomtudományok mindmáig a
nyugat-európai ipari országok gyarmatosítását első sorban azzal indokolják,
hogy a tőkéseknek szükségük volt nyersanyagokra és piacokra. Mindkét indoklás
sántít, csak részben igaz:
A társadalomtudományok mindmáig a nyugat-európai ipari országok
gyarmatosítását első sorban azzal indokolják, hogy a tőkéseknek szükségük volt
nyersanyagokra és piacokra. Mindkét indoklás sántít, csak részben igaz:
A klasszikus kapitalizmus gyarmatosításának, mint minden
gyarmatosításnak a történelem során, nem gazdasági, hanem demográfiai indokai
voltak. Az imperializmus fő okát a nyugat-európai népesség
túlszaporodásában kell keresni. Az ipari forradalom hatására összetört a
nyugat-európai civilizáció népességstabilizáló mechanizmusa, a népesség gyorsan
növekedni kezdett. Ezzel szemben a gyáripari termelés munkaerőigénye csökkent,
mert a termelékenység gyors növekedése
mellett a lakossági fogyasztás stagnált. A gyáriparra áttért társadalmakban
óriási népességfelesleg keletkezett. Ennek kellett kirajzania a gyarmatokra,
illetve ezt kellett elvinni gyarmatszerzési és megtartási célokra katonának.
A nyugat-európai civilizációban nem piacokat akartak szerezni a nyugati
tőkések, hiszen a piac mindig kétoldalú kapcsolat, csak az a népesség piac,
amelyiknek van pénze, azaz van mit eladnia. A gyarmatokból a gyarmattartók
legfeljebb nyersanyagokat szerezhettek, amit olcsón, kevés munkával előállított
termékekkel fizethettek meg. Az ilyen nyersanyag feldolgozása azonban még
nagyobb piacot igényelt, azaz fokozta a piachoz képest mért túltermelést.
A nyugat-európai civilizáció
történetében a tőkés imperializmusnak ugyan az volt az oka, mint a térség előző
nagy technikai forradalma után a keresztes háborúknak és a kelet-európai betelepüléseknek.
Alig fejeződtek be a keleti nomádok betörései, a nyugat-európai országok
jobbágyai kezdenek el letelepedni Európa keleti felében. Ez a nyugtról keletre
történő népességmozgás egészen a török kiűzéséig tart
A hármas vetésforgó emelte fel a
nyugat-európai térséget a kor fejlett civilizációi sorába. A termelékenység
gyors növekedése azonban gyors népszaporulatot okozott, amihez nem állt
elegendő és megfelelő termőföld rendelkezésre. Ezért egyre nőtt azok száma,
akiknek nem jutott élettér. Ezt a népesdési nyomást vezették le a keresztes
háborúk és népes jobbágytömegek keletre való áttelepülése. A történészek mondhatják, hogy a keresztes háborúk célja a Szentföld
elfoglalása volt, de a tényleges ok az marad, hogy nem tudtak mit kezdeni a
felesleges népességgel. A keresztes hadakba a másodszülött fiukat sorozták
be, azokat akik nem remélhettek örökséget akár mint földesurak, akár mint
jobbágyok telket.
A hármas vetésforgót követő
túlnépesedés elleni vallásos formába öltözött védekezés nemcsak a keresztes
háborúkat váltotta ki, hanem ilyen fékként erősödött fel a szerzetes rendek
elszaporodása és a celibátus, a papi nőtlenség bevezetése is.
Ahogy a keresztes háborúk
alapvető oka a középkor derekén nem vallási, hanem demográfiai volt, úgy a tőkés imperializmust, mindenek előtt a
gyarmatosítást sem gazdasági, hanem túl népesdési okok váltották ki.
Miért lett a nyugat-európai erkölcs puritán? Azért, mert annak az
értékrendje felelt meg a kiscsaládos társadalmi viszonyoknak.
Mi jellemzi a puritanizust? Az erkölcsi normák betartásának
szigorúsága. A takarékosság és a szorgalom. A tisztaság.
A társadalomtudományok is kevés figyelmet szentelnek annak a ténynek,
hogy a nyugat-európai puritaznizmus volt az egyik legkevésbé képmutató európai
civilizáció. Ez alatt értve, hogy kontinensünkön körükben volt az erkölcsi
elvárások és azok betartása között a legkisebb a különbség. Ebből a szempontból
hasonlítsuk össze a puritánok kereszténységét és viselkedési formáit a
mediterrán katolikusokéval illetve a kelet-európai pravoszlávokéval. A puritánok viszonylag lazább vallási
dogmákat ismernek el, de azokat a mindennapi életben szigorúan betartják.
Ezzel szemben a latin és pravoszláv népek vallási szabályai szigorúbbak, a
betartásuk azonban laza. Fokozottan így van ez az erkölcsök terén is. A
puritánok gyakorlati élete erkölcsösebb mint a latinoké és a pravoszlávoké,
akik ugyan szigorúbb normákat állítanak fel. Ez a különbség mára már jelentősen
megkopott, de azért még mindig egyértelmű.
Az erkölcsi elkötelezettség okát a falusi kiscsaládos társadalomban
kell keresni. A nyugat-európai puritanizmus olyan falu értékrendje, amelyik
meglehetősen izolálva élt a földesuraktól. Itt jutunk el mondanivalóm
lényegéhez. Az egészséges és erős népi
erkölcs csak a társadalmi tekintetben homogén falusi életforma viszonyai között
alakulhat ki. Márpedig az ilyen falu ugyancsak nyugat-európai specialitás.
Az erős erkölcsöt formáló falunak
két tekintetben kell homogénnek lennie:
a/ Ne éljenek köztük az uraik. Ha a földesurak a falvakon élnek,
körülöttük kialakul a szolgaszemélyzet és azok szolgai erkölcse, a falvak
népében pedig az urakkal szembeni képmutatás, azok kedvének keresése, hízelgés,
helyezkedés. A szigorú erkölcs szempontjából ideális volt a nyugat-európai
falvak többsége, mivel a földesuraik a falvaktól távoli kastélyokban éltek, ott
alakult ki a szolganépük hada is. Nem így volt az sem Dél-, sem
Kelet-Európában.
b/ Ne legyenek a falusi lakosság körében nagy vagyoni különbségek.
Ez is csak a nyugat-európai jobbágyfalvak esetében volt jellemző. A jobbágyok
között 1:2 aránynál alig volt nagyobb vagyoni különbség. (Egész illetve fél
jobbágytelek.) A jobbágytelekkel nem rendelkezők arány ritkán volt jelentős, az
ilyenek a helyi közösségben soha nem játszottak szerepet.
Itt jegyzem meg, hogy a nyugat-európai városok többsége azért vette át
a falusi világ puritán erkölcseit, mert a földesurak nem városokban éltek.
Ebben a térségben a város a céhiparosok közössége lehetett.
A mediterrán városokban a
földesurak is a városokban életek. Sőt sokáig ebben a térségben a városok a
földesurak várainak és várnépeinek együtteséből álltak. Ezért nem is
alakulhatott ott ki homogén és őszinte erkölcs.
Kelet-Európában is egy,
viszonylag népes településen belül éltek a bojárok és a szegény, jogtalan,
tulajdonnal nem rendelkező jobbágyaik.
Abból az alapkövetelményből, hogy erkölcs, legalábbis olyan, amelyben
az elvárások és a tettek fedik egymást, csak olyan kisebb településen
születhet, ahol viszonylag homogén a társadalmi státusz és a vagyoni helyzet,
és az élet szinte minden vetülete nyilvános. Ilyen pedig alapvetően csak a
nyugat-európai középkori falú volt. Kisebb mértékben a nyugt-európai
polgárvárosok, amelyek többségében a
lakosság létszáma ugyan elérhette a néhány ezret, de a polgároké ennek alig
tizede volt.
A fenti állítás bizonyítása előtt
nézzük meg, hol és miért nem jöhetett létre az erkölcs és a tényleges élet
közötti lapvető átfedés. A kettő közötti legnagyobb ellentét a klasszikus
kapitalizmus nagyvárosaiban volt.
a/ Ahol több száz ezer ember él egy városban, ott a többség egymás
számára ismeretlen, tehát a viselkedésük nincs személyes kontroll alatt.
Márpedig az erkölcsi normák betartásának csak egyetlen biztosítéka van: Mások
személyes ítélte. Az ilyen személyes ítéletnek csak a személyes ismerősök
felé van súlya. Az ismeretlenek megbotránkoztatása következmények nélkül marad.
A modern nagyváros lakói számára ismeretlen a tolvaj, a prostituált, a
szemetelő, a részeges. A bérkaszárnyákban
még az egymás mellett lakók is ismeretlenek maradnak. De még a felismertek
viselkedésével szemben is közömbösek az emberek, hiszen nincsenek rokoni
szálak, nem mondhatja senki, hogy a te rokonod tolvaj vagy kurva.
b/ A kapitalista nagyváros lakossága a társadalom szinte minden rétegét
képviseli. Vannak benne dúsgazdag tőkések, bankárok, gyárosok. Él ott az
alsó rétegeket lenéző, felfelé helyezkedő állami és magántisztviselők, iparosok
és kereskedők középosztály. A munkás-arisztokráciát jelentő szakmunkások, akik
a munkahelyükön megbecsülést és biztonságot élvezhetnek. A lakosság többségét
azok a munkások jelentik, akiknek van munkájuk, de félniük kell az
elbocsátástól. Alattuk sokan vannak azok is, akiknek nincs munkájuk, akik
munkanélküliek. Végül a teljesen leszakadt rétegek, akiknek nincs is legális
jövedelmi forrásuk ahhoz, hogy a törvények kerete között megélhessenek, akik
koldulni, rabolni, lopni kényszerülnek.
Ahány társadalmi réteg, annyi erkölcs. Ahol azonban sok erkölcs van,
ott lényegében egy sincs. Nem véletlenül tarja a közvélemény a modern
várost a falvakhoz képest erkölcstelennek, romlottnak.
Ezek után könnyebb válaszolni a
kérdésre: Miért erkölcsös a falu?
a/ Azért, mert mindenki ismer mindenkit. Ráadásul az élet szinte
teljesen nyitottan, egymás által ellenőrizhető formában folyik. Mindenki tudja
mindenkiről, hogyan végzi a munkáját, milyen tiszta a lakása, az udvara, az
istállója, a kertje, hogyan bánnak
egymással a család tagjai. Szinte minden
erkölcsi szabály átlépése nyilvánosságra kerül. Ez a nyilvánosság nemcsak
szigorú, de félelmetes is. Az elvárt erkölcsi szabályok megsértői
kiközösítéstől félhetnek. A kiközösítés legenyhébb formája is súlyos
büntetésnek számít, azaz az erkölcstelen magatartásért magas árat kell fizetni.
Egyetlen lopás, erkölcsi botlás kegyetlennek tűnő következményekkel jár. A puritán erkölcs sokkal szigorúbb, mint a
keresztény dogma, amely a bűnök megbocsátását hirdeti, a puritán erkölcs nem
ismeri a megbocsátást. Ha egy asszony megcsalta az urát, annak bélyegét
évtizedek múlva is viselnie kell. Ha valakit egyszer lopáson kaptak, azt
évtizedek múlva is tolvajnak bélyegzik.
b/ Az ipari forradalom előtti nyugat-európai falvak, amelyekben
alakosság nagy többsége élt viszonylag homogén kistársadalmak, legfeljebb pár
száz lakosú jobbágyfalvak voltak. Szinte mindenkinek azonos volt a
társadalmi státusza és a vagyoni helyzetekben is kicsik voltak a különbségek.
Ebből fakadóan mindenki számára azonos erkölcsi normák lehettek az irányadók és
betarthatók. Az ilyen falu tehát erkölcsi tekintetben is homogén volt.
A nyugat-európai puritanizmus akkor kapott igazi ideológiai, vallási
formát, amikor a kereszténység a falvakat is meghódította.
A középkori nyugati kereszténység a nyugati falusi társadalmakra
szabott ideológia volt. Ezt nemcsak a falvak, hanem a kolostorok erkölcse
is hűen jellemezte. Ebben a kereszténységben az volt az ellentmondásos, hogy a
felső hierarchiája Rómában székelt, bíborosait, pápáit a mediterrán világ adta.
Márpedig a mediterrán valóság és az alapvetően puritán keresztény erkölcsök között
óriási ellentmondás van. A mediterrán
ember szereti a pompát, a szertartásokat, ugyanakkor görögös könnyedséggel
kezeli a szigorú dogmákat. A nyugat-európai puritanizmus ezzel szemben elítéli
a fényűzést, a dogmákat nem szorítja szigorúbbra, mint ami betartható, de
azokat aztán szigorúan be is tartja.
A mediterrán egyházi hatalmi csúcs és a puritanizmus akkor kerül
ellentmondásba, addig volt tartható, amíg Európa gazdasági centruma és csúcsa a
mediterrán térség volt. Ennek a XVI. században vége szakadt. A gazdasági
centrum egyre inkább Észak-Nyugat Európába tevődött át. Ekkor lépett fel aztán
elemi erővel az igény, hogy a kereszténység dogmái és gyakorlata közötti
ellentmondást fel kell számolni, a mediterrán keresztényi gyakorlat helyett a
nyugt-európai puritanizmus gyakorlatához kell a keresztény dogmatikát is
igazítani, vagyis a katolikus, azaz mediterrán kereszténység reformálásra
szorul.
Amikor kiderült, hogy a megreformált, a puritán értékrendhez jobban
igazodó keresztény felekezetek meghódították az akkori Európa gazdasági és
kulturális centrumát, a katolicizmus is felismerte, hogy reformálásra szorul.
Ha nem is gyökeresen, de legalábbis ott, ahol a lakosság értékrendje közelebb
állt a puritánsághoz, mint a mediterrán világhoz. Ez azért okozott és okoz
mindmáig nehézségeket, mert a keresztény hívek nagy, és mindmáig a
leggyorsabban növekvő többsége távol áll a nyugat-európai puritanizmustól. A
katolicizmusnak ez az ellentmondásossága a centralizált szervezete miatt
nehezen és csak a kor követelményeitől lemaradva oldható fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése