Kopátsy Sándor PP 2009-06-23
HOL LEGJOBB ÉLNI
A közelmúltban többen fogalakoztak az Economist-ban megjelent felméréssel, ami azt mutatta meg, hogy 140 város sorrendje hogyan alakult az életminősége szempontjából. Mi, magyarok azzal büszkélkedhettünk, hogy volt szocialista térségen belül Budapest áll a legjobban. Az 55. helyen. Ez legfeljebb azért lehet dicsőség, mert megelőztük Prágát, ami évszázadok óta előttünk járt. Talán a bolsevik rendszer utolsó húsz évében voltunk előttük. De a kimutatott különbség sem jelentős, egymás közelében van a két város. A szlovákok inkább büszkék lehetnek arra, hogy Pozsony is a nyomunkban van.
Én, azonban az első tíz városon gondolkodtam el.
A tíz legtöbbet nyújtó város között három kanadai és három ausztrál van. Ez nem volt meglepetés.
Európából négy. A második helyen Bécs van, amire joggal lehet büszke, de végiggondolva megértem az okát. A másik háromból kettő svájci, Genf és Zürich, valamint a finn Helsinki. Mindhármat oda vártam.
Leírom az én logikámat.
Kanada és Ausztrália régi tippem. A hetvenes évek második felében, amikor három fiam kettő azzal állt elő, hogy Nyugatra disszidálnak, és megkérdezték, mennyire lesz ez nekem kellemetlen. Az ő korukban én is lementem volna, tehát apai kötelességem viselni a következményeit.
A hova kérdése azonban nem ilyen egyszerű. Én, fiatalon, az Egyesült Államokba mentem volna, de nekik Ausztráliát és Kanadát ajánlom.
Első szempontom az angol nyelv, e nélkül sehol nem megy már könnyen, de ez mindenütt nagy előny. Ma a világon mindenütt legalább ötven százalékkal többet ér aki, ha angolul beszél.
Azt nem is kell magarázni, hogy korunkban már mindenkinek a munkaerő piacon az értéke a befogadó ország átlagához viszonyul. Ha olyan országba mentek, ahol az egy laksor jutó nemzeti jövedelem a mienk négyszerese, négyszer nagyobb lesz a jövedelmetek, mint itthon lenne.
Annyit az anyagiakról.
Idegen országban, még a ti korotokban is, évekig nem lesztek otthon. Ez ott könnyebb, ahol sok a bevándorló, vagyis ahol nem él az idegenkedés. Ebből a szempontból csak Észak-Amerika Ausztrália és Új-Zéland jöhet szóba. Már csak e két földrész népessége kisebb a kívánatosnál.
Ausztráliát azért teszem az első helyre, mert kontinensnyi, ott nagyobb lehetősé van a letelepedés megválasztására, olcsó a telek, kedvező a klíma és olcsó az élelmezés, vagyis az élet.
A két fiam közül az egyik Ausztráliába ment, és ott él úgy, amiről másutt nem is álmodhatott volna. A másik Kanadába menet megállt Párizsban, és ott is maradt, mert nagyon jól nősült. Az ő egyik, tehetséges fia pedig már Kaliforniában él, elképesztően kedvező körülmények között.
Az, hogy az életviszonyok alapján rangsorolt városok között három ausztrál és három kanadai van, igazol. Vagyis reálisan láttam harminc év is.
Helsinki és a két svájci város példája is tanulságos. Svájc kétszáz, Finnország pedig száz éve még Európa szegény országai közé tartozott. Az utóbbi száz évben Északnyugat-Európa és az Alpok között élő népek gazdagodtak a legtöbbet, száz év alatt az egy laksora jutó jövedelem tízszeresnél jobban nőtt, amíg a gyarmattartók, az erősebbek, a szénben és termőföldben gazdagabbak lényegesen lassabban fejlődtek.
Bécs második helye meglepő, mert előnyei nem tudatosultak, pedig a közeli szomszédunk. Nem ismerem a rangsor összeállításnál figyelembe vett 36 szempontot, csak a magaméit tudom.
Diákkorom óta irigyeltem az osztrákokat, mert ők bölcsen viszonyultak az elveszett háború következtében szétesett birodalmuk sorsához. Azt nem tudom, hogy ebben mennyi volt ebben a bölcsesség, és mennyi az osztrákok langyosabb hozzáállása. Azon ugyan botránkoztam, hogy lelkesen adták fel országuk függetlenségét annak érdekében, hogy Hitler birodalmához csatlakozzanak. Ezt azonban úgy elfelejtették, mintha nem is velük történt volna. Bécs pedig megelégedett azzal, hogy Európa nyugati felének egyik kulturális fővárosa.
Különösen érintett a tény, hogy a volt szocialista táboron belül csak három város, Budapest, Prága és Pozsony, szerepel az első hatvanban. Ez azért okozott örömet, mert egy régi álmom igazolja. Történészként találkoztam a felismeréssel, hogy Prága, Bruno, Bécs, Pozsony és Budapest, Európa közepének egyik kiváló adottsága arra, hogy gazdasági és kulturális agglomerációja legyen. Itt négy nyelv, négy állam eltérő, de rokon kultúrája találkozik a kiváló infrastruktúrával. Az utóbbit, kezdetben csak a vízi utak jelentették, de ma már autópályák modern vasutak hálózzák be. Mindegyik város egy-egy nép fővárosa, tele múzeumokkal, egyetemekkel. E térségnek valamikor a német volt a közös nyelve, egyre inkább az angol lesz. E városok vonzáskörzetében húsz millió ember él, tehát eléri az értéket, amit a világ nagy agglomerációi megkövetelnek.
Magyarország Nyugathoz való integrálódásának egyik feltétele e térség egységgé formálódása. Ezt Mátyás királyunk ismerte fel először, és sajnos utoljára.
"a Magyar Közgazdasági Társaság közgyűlése a legmagasabb kitüntetésben, életmű díjban részesítette."
2009. június 26., péntek
A jövő záloga
Kopátsy Sándor EE 2009-06-25
A JÖVŐ ZÁLOGA
A közgazdaságtan akkor lett tudomány, amikor a társadalom érdeke a felhalmozás, ennek érdekében a tőkés profit maximalizálása volt. Akkor csak azok a társadalmak fejlődtek az átlagnál gyorsabban, amelyek ezt tudomásul vették. A tőkés osztálytársadalmaknak az érdeke a profit maximalizálás volt. Tévedtek tehát a marxisták, amikor éppen a profit ellen harcoltak, és egyre nagyobb fogyasztást tartották a társadalom céljának. Az ipari forradalom olyan technikai alapot hozott létre, aminek általános elterjesztése volt a társadalom elsődleges célja. Az a társadalom fejlődött gyorsabban, amelyeikben nagyobb volt a felhalmozás.
A 19. századi tőkés osztálytársadalmakat nem azért kellett volna bírálni, mert a minél nagyobb profit érdekében egyre jobban kizsákmányolta a munkásokat, hanem azért, mert a profitból sokat luxusra pocsékoltak el. Ekkor még az volt a társadalom érdeke, hogy minél előbb befejeződjön az iparosítás, mert csak annak a tetőzése után kerülhet sor arra a tudományos és technikai forradalomra, ami aztán egészen más elvárásokat támasztott a társadalommal szemben.
Ahogy az ipari forradalom technikai eszköztárára olyan társadalomnak kellett épülnie, amiben a korábbi technikai eszközöket gyorsan le kellett cserélni. Ennek a cserének a sebességétől függött a társadalmi teljesítményének növekedése. Orr volt gyorsabb az egy laksora jutó nemzeti jövedelem termelése, ahol gyorsabban lecserélték a nemzeti vagyon technikai eszközeit.
A lecserélés során, a 20. század közepére, olyan szintre emelkedett a tudomány és technika, hogy annak működtetésére már nem volt elegendő a munkaerő 95 százalékának a fizika ereje és munkahelyei betanítása. A munkaerő gyorsan növekvő hányadának egyre kevésbé az ára, egyre inkább a minősége vált fontossá. Ezt az igényt csak a széleskörű oktatással és a javul életszínvonallal lehetett kielégíteni. Ez az igyekezet a 20. század közepére az iskolázottság és jövedelem elérte azt a szintet, amin leállt a magas gyermekvállalás és megszűnt a túlnépesedés veszélye. Ettől kezdve már nem a fizikai tőke, hanem a szellemi vagyon vált a táradalom szűk keresztmetszetévé. Ebből fakadóan már nem a profit, hanem a szellemi vagyon maximalizálása lett a társadalom szereződését szabályozó igény.
A fizikai tőke növekedését maximalizáló társadalom átalakult a szellemi vagyont maximalizáló társadalommá.
Ebből fakadóan a profitot maximalizáló közgazdaságtannak át kellett volna alakulni, a szellemi vagyont maximalizáló tudománnyá. Ebből azonban semmi sem valósult meg.
Mivel a modern társdalomban is a vállalkozásoknak a nyereségük maximalizálásra kell törekedni, a számukra a klasszikus közgazdaságtan továbbra is hasznos gyakorlati tanácsot ad. A társadalom egésze számára azonban haszontalanná vált.
A 230. század első harmadában jelentkeztek már közgazdászok, köztűk is kiemelkedett, Keynes, akik a fogyasztás növelésének gazdaságélénkítő hatását hangsúlyozta, de nem ismerte fel, hogy ez csak másodlagos szerepe a jövedelmek növekedésének, a tényleges ok, hogy csak a magasabb fogyasztás mellett javulhat a munkaerő minősége, nőhet a társadalom szellemi vagyona. Keynes tanítása mögött annak a spontán felismerése húzódott meg, hogy nem a profitot, hanem a jövedelmet kell növelni ahhoz, hogy a társadalom egészségesebb legyen.
A közgazdaságtudomány azonban szinte semmit nem vett tudomásul a legutóbbi száz év során végbemenő alapvető társadalmi változások közül.
Miben különbözik a tőkés osztálytársadalom a jelenkori fejlettől?
Miben más társadalom a száz év előtti, már iparosodott, és a jelenkori fejlett?
Szinte mindenben, ami igazán fontos.
I. Minden osztálytársadalom, a tőkés számára is, a fő feladat a túlnépesedés fékezése volt. A jelenkori fejlett társadalmakat nem fenyegeti ilyen veszély. Meggyőződésem szerint, ennek a ténynek az ismerte nélkül nem érthetjük meg az osztálytársadalmak mindegyikére jellemző vonásokat. Ennek ellenére azt a tényt egyetlen társadalomtudomány sem kezeli kellő súllyal. Arról sem olvastam, hogy minek köszönheti a fejlett társadalom, hogy megszabadult a túlnépesedés veszélyétől. Három megváltozott feltételnek.
a. Az átlagos iskolázottság túllépte az évi tizenkét évet.
b. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem meghaladta a tízezer dollárt.
c. Olcsó, és biztos lett a fogamzásgátlás.
E három feltétel létrejötte megváltoztatta fajunk demográfiai viselkedését. Ezzel szemben, ahol a három feltétel még nem jött létre, a lakosság rákosan szaporodik. Aki ezt nem tarja szem előtt, semmit nem érthet meg korunk világjelenségeiből. Ezt a tényt a társadalomtudomány nem ismerte fel, a keresztény erkölcs pedig bűnnek tarja. Pedig az utóbbi ötven év minden sikerének, és kudarcának ez az alapja.
II. Minden osztálytársadalomra a munkaerő minőségi kínálat meghaladta a keresletet. A jelenkori fejlett társadalomban a munkaerő minősége a szűk keresztmetszet. Nemcsak a közvélemény, a társadalomtudományok is csak azt látják, hogy az emberiség egyre több ismerettel rendelkezik, de azt nem vették tudomásul, hogy a munkaerő óriási többségével szemben támasztott igény, egészen a múlt századig csökkent. Vagyis az emberiséget egyre több tudás szolgálta, de az átlagos tudásigény egyre kisebb lett. Minél több ismeret, és technika állt a társadalom szolgálatába az átlagos tudásigény annál alacsonyabb lett. Soha nem volt olyan alacsony, mint a tőkés társadalmak fénykorában. Ebben a tekintetben is csak a tudományos és technikai forradalom hozott fordulatot. Alig néhány generáció alatt az olcsó is igénytelen munkaerőigény átfordult igényes és drága munkaerőre.
A jelenkori fejlett társadalmak közti versenyben az a társadalom, nemezt győz, amelyik eredményesebben bővíti a munkaerő szellemi vagyonát.
A tőkés osztálytársadalom és a jelenkori fejlett társadalom közti minőségi különbségek felsorolását itt abba is hagyom, hiszen mondanivalóm lényege, hogy a versenyben az győz, akinek nagyobb az egy lakosra jutó szellemi vagyona.
A SZELLEMI VAGYON FOGALMA
Annak ellenére, hogy a tények egyértelműen a szellemi vagyon elsődlegességét bizonyítják, még ennek a fogalomnak a tartalmát sem definiálták.
Az egyszerűség kedvéért a szellemi vagyonnak csak a lakosság személyes tulajdonában lévő részét definiálom, amit a munkaerő társadalmi értékének is nevezhetnénk. Ez három tényező eredője, nem összege, hanem szorzata. Húsz éven keresztül tudás, tehetség és erkölcs sorrendben használtam. Most Az erkölccsel kezdem.
Az erkölcs.
Mivel ezt a szót a vallási erkölcs fogalmaként használják, hangsúlyozom, hogy nem az, hanem a lakosság viselkedési kultúrája. Valami ahhoz hasonló, amit száz éve, Max Weber protestáns etika alatt értett, és helyesebb lett volna a puritán kifejezést használni. Puritánizmus alatt az észak-nyugat-európai viselkedési módot értjük, vagyis a takarékosságot, a fegyelmezettséget, a tisztaságigényt, a tanulás magas értékelését, a tulajdon tiszteletét, stb. Természetesen ahány kultúra, annyi viselkedési mód van. Európában például a puritán mellett mediterrán, kelet-európai, balkáni, és ezek különböző mértékű keverékei.
A közgazdaságtudomány ezt a viselkedési módot nem is érinti, holott a társadalmak közti versenyben ez a döntő elem. Ahol ez a kor igényének megfelelő, ott létrejön a másik két feltétel is, ahol pedig nem megfelelő, ott a másik kettő sem alakulhat kedvezően.
Mi bizonyítja az erkölcs elsődleges társadalmi jelentőségét?
A tény, hogy az elmúlt száz év során elért növekedés ott a legnagyobb, ahol a lakosságot a puritanizmus, vagy annak kelet-ázsiai rokona a konfuciánus viselkedés jellemzi. Ezt bizonyítja, hogy az elmúlt száz évben az egy lakosra jutó jövedelem tízszeresére, vagy annál is jobban csak ott nőtt, ahol e két viselkedés általános.
Felsorolom a példákat.
Európában a skandináv és az Alpokban élő népek.
Kelet-Ázsiának az egésze.
Azok az angolszász volt gyarmatok, ahol a nyugat-európai puritán telepesek rendelkeztek be. Az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland.
A siker-országokban csak a viselkedésük rokon, a történelműk, a gazdaságföldrajzi adottságuk nagyon különböző.
Kivételt jelent két, nem puritán siker-nép, a zsidó és az ír. A zsidóságnak azonban csak az a része, amelyik a nyugati kultúrkörben élt. Az írekkel közös vonásuk azonban, hogy elnyomottak, jogtalanok, még a nyelvüktől is megfosztottak voltak.
A viselkedési mód jelentőségét a hétköznapi tények is igazolják.
- Ahol a településeket, a házakat, az udvarokat, a lakásokat, a konyhákat a tisztaság jellemzi, ott ma már gazdagság van akkor is, ha száz éve nagyon szegények voltak. Ahol az ellenezőjét látom, ott a gazdagok is viszonylag szegényebbek lettek.
- Ahol gyenge a tulajdon tisztelete, ott a szegények is gazdagok lettek, ahol pedig lakattal, ráccsal kell védeni a tulajdont, ott száz éve fokozódik az elmaradás.
- Ahol a gazdag is szerényen ünnepelnek, ott meggazdagodtak, ahol a szegények, a jövedelmükhöz képest, gazdag ünnepeket tartanak, ott lemaradnak.
- Ahol a gazdagok is szerény gépkocsin járnak ott érdemes, ahol az újgazdagok azonnal drága autót vesznek, nem érdemes befektetni.
Tucatjával sorolhatnám azokat a társadalmi jelenségeket, amelyek jó iránytűül szolgálnak arra, hogy milyen viselkedés jellemzi az adott társadalmat. Számomra erről sokat mondanak a piacok, a temetők, a sportrendezvények, vagy akár a gépkocsi közlekedés kultúrája is.
Tanulság: A siker elsődleges kulcsa a megfelelő viselkedési normarendszer. Ezt a történelem lassan alakította ki. Nem egyszerű rajta változtatni, tehát több évtizedes távlatokban is adottként kell kezelni. A lassú technikai fejlődés viszonyai között, tehát fajunk korábbi életében az éghajlat és a termelési mód lassan alakította igényéhez a viselkedési módot. Korunkban a technikai feltételek olyan gyorsan változnak, hogy az adott technikának az adott viselkedési móddal kell élni, nincs idő arra, hogy az adoptáció megtörténjen. Ezért aztán ott a leggyorsabb a fejlődés, ahol a kor technika igénye találkozik a már adott viselkedési móddal. Ez történi korunkban, amikor a tudományos és technikai forradalom vívmányainak hasznosítása ott a leghatékonyabb, ahol a viselkedést a puritanizmus, illetve a konfuciánus kultúra korábban kialakította.
Azt is Max Weber ismerte fel először, hogy a viselkedés gyorsan átalakul, ha valaki más viselkedési környezetbe kerül. A német, patríciusi szülői házban azt látta, hogy a faluról behozott lengyel cselédlányok milyen gyorsan átvették az anyja által elvárt viselkedést. Ez tapasztalata, hogy az Egyesült Álalmokba kivándorolt lengyel parasztok milyen gyorsan amerikaiakká válnak, holott otthon, a falujukban maradva, még száz évvel később is lényegében változatlanok maradtak.
A Kanadába kivándorolt oroszok, ukránok gyorsan amerikai életmódra, viselkedésre álltak át, de otthon a hetven éves bolsevik rendszer sem volt képes változtatni rajuk.
Nápolyban a mediterrán térségből bevándorlók ügyeit intéző konzulátuson azt láthattam, hogy ők tudatosan alkalmazzák a Weber felismerését. Rájöttek, hogy az olasz negyedekben élők generációkon keresztül olaszok maradnak, de az angolszászok között nagyon gyorsan hozzájuk hasonlóvá válnak.
A 60-a években Csepelen azt láthattam, hogy a Szabolcsból oda telepíttettek nagyobb arányban küldték főiskolára a gyermekeiket, mint a generációk óta ott élő csepeli munkások.
A kollektivizálás során is csak a parasztokkal szembeni erőszakot láttam, de ma már tudom, hogy a szövetkezeti nagyüzembe való bekényszerítés olyan tudati forradalommal járt, úgy modernizálta a magyar falvak társadalmát, amint a paraszti kisüzemek generációk során sem érték volna el. A kollektivizálásnak köszönhetjük, hogy a falvainkban sokkal kevesebb a vagyoni, származási, etnikai, vallási korlát, mint akár a nyugat-európai falvakban, ahol a szerves társadalmi fejlődés nagyon lassú. Lengyelországban, ahol sikerült megúszni a kollektivizálását, óriási tehet jelent a falusi tudat és munkaerő felesleg kezelése.
TEHETSÉG
A közgazdaságtudomány figyelembe sem veszi a képességek kibontakoztatásának elsőrendű társadalmi szerepét. A pedagógia is másodrangúnak tartja az oktatási rendszernek a képesség kiválasztásban, és annak kiképzésében játszott szerepét. Ez egyre súlyosabb hiba, mert minél fejlettebb a társadalom, a szellemi vagyon nagysága, azon belül az erkölcs és a tudás értéke hatványozottan nagyobb lesz attól függően, milyen tehetséggel párosul.
Az ugyan kézenfekvő, hogy a rossz erkölcsű, például a bűnöző, az adócsaló, annál több kárt okoz a társadalomnak, minél tehetségesebb. Azt már kevesebben látják, hogy a nagy tehetségből annál nagyobb társadalmi előny származik, minél jobb erkölcsi magatartással párosul. Profánul, a nagyon tehetséges, de rossz erkölcsű politikus hatalma százszor több kárt okoz, mintha ostoba volna.
Saját pedagógusi tapasztalataim alapján tudom, hogy nincs könnyebb munka, mint egy törekvő, tehetséget tanítani, és több kudarccal járó, mint a közömbös és tehetségetlen tanítása. Ezt a tényt az oktatáspolitika figyelmen kívül hagyja.
A legnagyobb társadalmi kár abból származik, hogy a képességek feltárása, és az annak megfelelő oktatási iránya, szakmaválasztása későn történik. Az oktatási rendszer még mindig arra épül, hogy a gyerekeket meg kell tanítani, írni és olvasni, aztán majd lehet szakma felé irányítani. Ennek a célnak nagyon megfelel, hogy az oktatás hat éves korban kezdődik, és az első négy, hat, nyolc évben nincs szakosítás.
A modern társadalomban azonban csak a képességnek megfelelő képzés lehet hatékony.
Ezt a művészetek esetében más évszázadokkal korábban felismerték. Akinek festői képessége van, már gyermekfejjel tanulja ezt a szakmát. Akinek kiváló zenei képessége van, gyerekfejjel kórusba került.
Az elmúlt ötven évben a sportiskolák pedig egyre korábban kezdik a kiképzést. Az úszást, például, legjobb három hónapos kor előtt kezdeni. A labdajátékokat is minél korábban.
Ekét oktatási terület azzal is példát mutat, hogy azonnal szelektál, aki nem megfelelő, fel sem veszik, vagy gyorsan elküldik.
Minél fejlettebb a társadalom, abban a munkamegosztás, annál több lesz az olyan munkaterület, amiben a képesség a legfontosabb.
Minél szélesebb a tehetségfeltárás, a merítés, annál nagyobb annak eredménye. Ez pedig csak az olyan társadalomban lehetséges, ahol magas a foglalkoztatás, alacsony a jövedelmek differenciáltsága, nincsen széles leszakadó réteg. Itt derül ki, hogy kártékony a liberális gazdaságpolitika, amiben alacsony a munkára fogottak aránya, nagy a jövedelmek differenciáltsága, és ebből fakadóan széles a leszakadó réteg, kicsi az esélyegyenlőség, a tehetségek jelentős hányada kihasználatlanul marad, a következő generáció teljesítménye gyenge lesz. Ezt igazolja a jóléti társadalmak hosszú távú fölénye, Nálunk magas a foglalkoztatás, alacsony a jövedelmek differenciálódása, alig van leszakadó réteg, tehát jól állnak az esélyegyenlőség terén.
A jelenleg nyilvánvalóvá váló politikai és társadalmi válság fő oka, hogy a rendszerváltás óta a társadalom alsó ötöde, mindenek előtt a cigányság ki van zárva a legális munkajövedelem lehetőségéből, ugyanakkor körükben nagy a gyermekvállalás, és azok képességeinek feltárási lehetősége gyakorlatilag nulla.
Tanulság.
A fejlett társadalom oktatási rendszerében a legfontosabb feladattá a korai képesség korai felismerése vált. Ezzel azonban az oktatáspolitika egyáltalán nem foglalkozik, feladatkörén kívülinek tekinti. Ebből óriási társadalmi veszteség származik, mivel a következő generáció szellemi vagyona, társadalmi értéke egyre inkább azon múlik, milyen korán és mennyire sikerült a képzését a képességének megfelelő szakmára irányítani.
KÉPZETTSÉG
Ahol az erkölcs és a tehetség feltárul, az oktatásik rendszer, szinte a módszerétől és szervezeti felépítésétől függetlenül, nagyon hatékony. Ezt meggyőzően mutatják az oktatás eredményét rangsoroló felmérések. Az oktatás hatékonysága ott kiváló, ahol magas a foglalkoztatás, alacsony a jövedelmek differenciáltsága, vagyis nagy az esélyegyenlőség. Ez alól az egyetlen kivétel az egyetemi oktatás csúcsa. A legjobb egyetemek nagy többsége az Egyesült Álalmokban és Angliában működik. Ennek több oka van, az angol nyelvük, a diákon nagyon széles merítése, a világ egészéből drágán összevásárolt tanári kar, a kiemelkedő felszereltség.
A JÖVŐ ZÁLOGA
A közgazdaságtan akkor lett tudomány, amikor a társadalom érdeke a felhalmozás, ennek érdekében a tőkés profit maximalizálása volt. Akkor csak azok a társadalmak fejlődtek az átlagnál gyorsabban, amelyek ezt tudomásul vették. A tőkés osztálytársadalmaknak az érdeke a profit maximalizálás volt. Tévedtek tehát a marxisták, amikor éppen a profit ellen harcoltak, és egyre nagyobb fogyasztást tartották a társadalom céljának. Az ipari forradalom olyan technikai alapot hozott létre, aminek általános elterjesztése volt a társadalom elsődleges célja. Az a társadalom fejlődött gyorsabban, amelyeikben nagyobb volt a felhalmozás.
A 19. századi tőkés osztálytársadalmakat nem azért kellett volna bírálni, mert a minél nagyobb profit érdekében egyre jobban kizsákmányolta a munkásokat, hanem azért, mert a profitból sokat luxusra pocsékoltak el. Ekkor még az volt a társadalom érdeke, hogy minél előbb befejeződjön az iparosítás, mert csak annak a tetőzése után kerülhet sor arra a tudományos és technikai forradalomra, ami aztán egészen más elvárásokat támasztott a társadalommal szemben.
Ahogy az ipari forradalom technikai eszköztárára olyan társadalomnak kellett épülnie, amiben a korábbi technikai eszközöket gyorsan le kellett cserélni. Ennek a cserének a sebességétől függött a társadalmi teljesítményének növekedése. Orr volt gyorsabb az egy laksora jutó nemzeti jövedelem termelése, ahol gyorsabban lecserélték a nemzeti vagyon technikai eszközeit.
A lecserélés során, a 20. század közepére, olyan szintre emelkedett a tudomány és technika, hogy annak működtetésére már nem volt elegendő a munkaerő 95 százalékának a fizika ereje és munkahelyei betanítása. A munkaerő gyorsan növekvő hányadának egyre kevésbé az ára, egyre inkább a minősége vált fontossá. Ezt az igényt csak a széleskörű oktatással és a javul életszínvonallal lehetett kielégíteni. Ez az igyekezet a 20. század közepére az iskolázottság és jövedelem elérte azt a szintet, amin leállt a magas gyermekvállalás és megszűnt a túlnépesedés veszélye. Ettől kezdve már nem a fizikai tőke, hanem a szellemi vagyon vált a táradalom szűk keresztmetszetévé. Ebből fakadóan már nem a profit, hanem a szellemi vagyon maximalizálása lett a társadalom szereződését szabályozó igény.
A fizikai tőke növekedését maximalizáló társadalom átalakult a szellemi vagyont maximalizáló társadalommá.
Ebből fakadóan a profitot maximalizáló közgazdaságtannak át kellett volna alakulni, a szellemi vagyont maximalizáló tudománnyá. Ebből azonban semmi sem valósult meg.
Mivel a modern társdalomban is a vállalkozásoknak a nyereségük maximalizálásra kell törekedni, a számukra a klasszikus közgazdaságtan továbbra is hasznos gyakorlati tanácsot ad. A társadalom egésze számára azonban haszontalanná vált.
A 230. század első harmadában jelentkeztek már közgazdászok, köztűk is kiemelkedett, Keynes, akik a fogyasztás növelésének gazdaságélénkítő hatását hangsúlyozta, de nem ismerte fel, hogy ez csak másodlagos szerepe a jövedelmek növekedésének, a tényleges ok, hogy csak a magasabb fogyasztás mellett javulhat a munkaerő minősége, nőhet a társadalom szellemi vagyona. Keynes tanítása mögött annak a spontán felismerése húzódott meg, hogy nem a profitot, hanem a jövedelmet kell növelni ahhoz, hogy a társadalom egészségesebb legyen.
A közgazdaságtudomány azonban szinte semmit nem vett tudomásul a legutóbbi száz év során végbemenő alapvető társadalmi változások közül.
Miben különbözik a tőkés osztálytársadalom a jelenkori fejlettől?
Miben más társadalom a száz év előtti, már iparosodott, és a jelenkori fejlett?
Szinte mindenben, ami igazán fontos.
I. Minden osztálytársadalom, a tőkés számára is, a fő feladat a túlnépesedés fékezése volt. A jelenkori fejlett társadalmakat nem fenyegeti ilyen veszély. Meggyőződésem szerint, ennek a ténynek az ismerte nélkül nem érthetjük meg az osztálytársadalmak mindegyikére jellemző vonásokat. Ennek ellenére azt a tényt egyetlen társadalomtudomány sem kezeli kellő súllyal. Arról sem olvastam, hogy minek köszönheti a fejlett társadalom, hogy megszabadult a túlnépesedés veszélyétől. Három megváltozott feltételnek.
a. Az átlagos iskolázottság túllépte az évi tizenkét évet.
b. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem meghaladta a tízezer dollárt.
c. Olcsó, és biztos lett a fogamzásgátlás.
E három feltétel létrejötte megváltoztatta fajunk demográfiai viselkedését. Ezzel szemben, ahol a három feltétel még nem jött létre, a lakosság rákosan szaporodik. Aki ezt nem tarja szem előtt, semmit nem érthet meg korunk világjelenségeiből. Ezt a tényt a társadalomtudomány nem ismerte fel, a keresztény erkölcs pedig bűnnek tarja. Pedig az utóbbi ötven év minden sikerének, és kudarcának ez az alapja.
II. Minden osztálytársadalomra a munkaerő minőségi kínálat meghaladta a keresletet. A jelenkori fejlett társadalomban a munkaerő minősége a szűk keresztmetszet. Nemcsak a közvélemény, a társadalomtudományok is csak azt látják, hogy az emberiség egyre több ismerettel rendelkezik, de azt nem vették tudomásul, hogy a munkaerő óriási többségével szemben támasztott igény, egészen a múlt századig csökkent. Vagyis az emberiséget egyre több tudás szolgálta, de az átlagos tudásigény egyre kisebb lett. Minél több ismeret, és technika állt a társadalom szolgálatába az átlagos tudásigény annál alacsonyabb lett. Soha nem volt olyan alacsony, mint a tőkés társadalmak fénykorában. Ebben a tekintetben is csak a tudományos és technikai forradalom hozott fordulatot. Alig néhány generáció alatt az olcsó is igénytelen munkaerőigény átfordult igényes és drága munkaerőre.
A jelenkori fejlett társadalmak közti versenyben az a társadalom, nemezt győz, amelyik eredményesebben bővíti a munkaerő szellemi vagyonát.
A tőkés osztálytársadalom és a jelenkori fejlett társadalom közti minőségi különbségek felsorolását itt abba is hagyom, hiszen mondanivalóm lényege, hogy a versenyben az győz, akinek nagyobb az egy lakosra jutó szellemi vagyona.
A SZELLEMI VAGYON FOGALMA
Annak ellenére, hogy a tények egyértelműen a szellemi vagyon elsődlegességét bizonyítják, még ennek a fogalomnak a tartalmát sem definiálták.
Az egyszerűség kedvéért a szellemi vagyonnak csak a lakosság személyes tulajdonában lévő részét definiálom, amit a munkaerő társadalmi értékének is nevezhetnénk. Ez három tényező eredője, nem összege, hanem szorzata. Húsz éven keresztül tudás, tehetség és erkölcs sorrendben használtam. Most Az erkölccsel kezdem.
Az erkölcs.
Mivel ezt a szót a vallási erkölcs fogalmaként használják, hangsúlyozom, hogy nem az, hanem a lakosság viselkedési kultúrája. Valami ahhoz hasonló, amit száz éve, Max Weber protestáns etika alatt értett, és helyesebb lett volna a puritán kifejezést használni. Puritánizmus alatt az észak-nyugat-európai viselkedési módot értjük, vagyis a takarékosságot, a fegyelmezettséget, a tisztaságigényt, a tanulás magas értékelését, a tulajdon tiszteletét, stb. Természetesen ahány kultúra, annyi viselkedési mód van. Európában például a puritán mellett mediterrán, kelet-európai, balkáni, és ezek különböző mértékű keverékei.
A közgazdaságtudomány ezt a viselkedési módot nem is érinti, holott a társadalmak közti versenyben ez a döntő elem. Ahol ez a kor igényének megfelelő, ott létrejön a másik két feltétel is, ahol pedig nem megfelelő, ott a másik kettő sem alakulhat kedvezően.
Mi bizonyítja az erkölcs elsődleges társadalmi jelentőségét?
A tény, hogy az elmúlt száz év során elért növekedés ott a legnagyobb, ahol a lakosságot a puritanizmus, vagy annak kelet-ázsiai rokona a konfuciánus viselkedés jellemzi. Ezt bizonyítja, hogy az elmúlt száz évben az egy lakosra jutó jövedelem tízszeresére, vagy annál is jobban csak ott nőtt, ahol e két viselkedés általános.
Felsorolom a példákat.
Európában a skandináv és az Alpokban élő népek.
Kelet-Ázsiának az egésze.
Azok az angolszász volt gyarmatok, ahol a nyugat-európai puritán telepesek rendelkeztek be. Az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland.
A siker-országokban csak a viselkedésük rokon, a történelműk, a gazdaságföldrajzi adottságuk nagyon különböző.
Kivételt jelent két, nem puritán siker-nép, a zsidó és az ír. A zsidóságnak azonban csak az a része, amelyik a nyugati kultúrkörben élt. Az írekkel közös vonásuk azonban, hogy elnyomottak, jogtalanok, még a nyelvüktől is megfosztottak voltak.
A viselkedési mód jelentőségét a hétköznapi tények is igazolják.
- Ahol a településeket, a házakat, az udvarokat, a lakásokat, a konyhákat a tisztaság jellemzi, ott ma már gazdagság van akkor is, ha száz éve nagyon szegények voltak. Ahol az ellenezőjét látom, ott a gazdagok is viszonylag szegényebbek lettek.
- Ahol gyenge a tulajdon tisztelete, ott a szegények is gazdagok lettek, ahol pedig lakattal, ráccsal kell védeni a tulajdont, ott száz éve fokozódik az elmaradás.
- Ahol a gazdag is szerényen ünnepelnek, ott meggazdagodtak, ahol a szegények, a jövedelmükhöz képest, gazdag ünnepeket tartanak, ott lemaradnak.
- Ahol a gazdagok is szerény gépkocsin járnak ott érdemes, ahol az újgazdagok azonnal drága autót vesznek, nem érdemes befektetni.
Tucatjával sorolhatnám azokat a társadalmi jelenségeket, amelyek jó iránytűül szolgálnak arra, hogy milyen viselkedés jellemzi az adott társadalmat. Számomra erről sokat mondanak a piacok, a temetők, a sportrendezvények, vagy akár a gépkocsi közlekedés kultúrája is.
Tanulság: A siker elsődleges kulcsa a megfelelő viselkedési normarendszer. Ezt a történelem lassan alakította ki. Nem egyszerű rajta változtatni, tehát több évtizedes távlatokban is adottként kell kezelni. A lassú technikai fejlődés viszonyai között, tehát fajunk korábbi életében az éghajlat és a termelési mód lassan alakította igényéhez a viselkedési módot. Korunkban a technikai feltételek olyan gyorsan változnak, hogy az adott technikának az adott viselkedési móddal kell élni, nincs idő arra, hogy az adoptáció megtörténjen. Ezért aztán ott a leggyorsabb a fejlődés, ahol a kor technika igénye találkozik a már adott viselkedési móddal. Ez történi korunkban, amikor a tudományos és technikai forradalom vívmányainak hasznosítása ott a leghatékonyabb, ahol a viselkedést a puritanizmus, illetve a konfuciánus kultúra korábban kialakította.
Azt is Max Weber ismerte fel először, hogy a viselkedés gyorsan átalakul, ha valaki más viselkedési környezetbe kerül. A német, patríciusi szülői házban azt látta, hogy a faluról behozott lengyel cselédlányok milyen gyorsan átvették az anyja által elvárt viselkedést. Ez tapasztalata, hogy az Egyesült Álalmokba kivándorolt lengyel parasztok milyen gyorsan amerikaiakká válnak, holott otthon, a falujukban maradva, még száz évvel később is lényegében változatlanok maradtak.
A Kanadába kivándorolt oroszok, ukránok gyorsan amerikai életmódra, viselkedésre álltak át, de otthon a hetven éves bolsevik rendszer sem volt képes változtatni rajuk.
Nápolyban a mediterrán térségből bevándorlók ügyeit intéző konzulátuson azt láthattam, hogy ők tudatosan alkalmazzák a Weber felismerését. Rájöttek, hogy az olasz negyedekben élők generációkon keresztül olaszok maradnak, de az angolszászok között nagyon gyorsan hozzájuk hasonlóvá válnak.
A 60-a években Csepelen azt láthattam, hogy a Szabolcsból oda telepíttettek nagyobb arányban küldték főiskolára a gyermekeiket, mint a generációk óta ott élő csepeli munkások.
A kollektivizálás során is csak a parasztokkal szembeni erőszakot láttam, de ma már tudom, hogy a szövetkezeti nagyüzembe való bekényszerítés olyan tudati forradalommal járt, úgy modernizálta a magyar falvak társadalmát, amint a paraszti kisüzemek generációk során sem érték volna el. A kollektivizálásnak köszönhetjük, hogy a falvainkban sokkal kevesebb a vagyoni, származási, etnikai, vallási korlát, mint akár a nyugat-európai falvakban, ahol a szerves társadalmi fejlődés nagyon lassú. Lengyelországban, ahol sikerült megúszni a kollektivizálását, óriási tehet jelent a falusi tudat és munkaerő felesleg kezelése.
TEHETSÉG
A közgazdaságtudomány figyelembe sem veszi a képességek kibontakoztatásának elsőrendű társadalmi szerepét. A pedagógia is másodrangúnak tartja az oktatási rendszernek a képesség kiválasztásban, és annak kiképzésében játszott szerepét. Ez egyre súlyosabb hiba, mert minél fejlettebb a társadalom, a szellemi vagyon nagysága, azon belül az erkölcs és a tudás értéke hatványozottan nagyobb lesz attól függően, milyen tehetséggel párosul.
Az ugyan kézenfekvő, hogy a rossz erkölcsű, például a bűnöző, az adócsaló, annál több kárt okoz a társadalomnak, minél tehetségesebb. Azt már kevesebben látják, hogy a nagy tehetségből annál nagyobb társadalmi előny származik, minél jobb erkölcsi magatartással párosul. Profánul, a nagyon tehetséges, de rossz erkölcsű politikus hatalma százszor több kárt okoz, mintha ostoba volna.
Saját pedagógusi tapasztalataim alapján tudom, hogy nincs könnyebb munka, mint egy törekvő, tehetséget tanítani, és több kudarccal járó, mint a közömbös és tehetségetlen tanítása. Ezt a tényt az oktatáspolitika figyelmen kívül hagyja.
A legnagyobb társadalmi kár abból származik, hogy a képességek feltárása, és az annak megfelelő oktatási iránya, szakmaválasztása későn történik. Az oktatási rendszer még mindig arra épül, hogy a gyerekeket meg kell tanítani, írni és olvasni, aztán majd lehet szakma felé irányítani. Ennek a célnak nagyon megfelel, hogy az oktatás hat éves korban kezdődik, és az első négy, hat, nyolc évben nincs szakosítás.
A modern társadalomban azonban csak a képességnek megfelelő képzés lehet hatékony.
Ezt a művészetek esetében más évszázadokkal korábban felismerték. Akinek festői képessége van, már gyermekfejjel tanulja ezt a szakmát. Akinek kiváló zenei képessége van, gyerekfejjel kórusba került.
Az elmúlt ötven évben a sportiskolák pedig egyre korábban kezdik a kiképzést. Az úszást, például, legjobb három hónapos kor előtt kezdeni. A labdajátékokat is minél korábban.
Ekét oktatási terület azzal is példát mutat, hogy azonnal szelektál, aki nem megfelelő, fel sem veszik, vagy gyorsan elküldik.
Minél fejlettebb a társadalom, abban a munkamegosztás, annál több lesz az olyan munkaterület, amiben a képesség a legfontosabb.
Minél szélesebb a tehetségfeltárás, a merítés, annál nagyobb annak eredménye. Ez pedig csak az olyan társadalomban lehetséges, ahol magas a foglalkoztatás, alacsony a jövedelmek differenciáltsága, nincsen széles leszakadó réteg. Itt derül ki, hogy kártékony a liberális gazdaságpolitika, amiben alacsony a munkára fogottak aránya, nagy a jövedelmek differenciáltsága, és ebből fakadóan széles a leszakadó réteg, kicsi az esélyegyenlőség, a tehetségek jelentős hányada kihasználatlanul marad, a következő generáció teljesítménye gyenge lesz. Ezt igazolja a jóléti társadalmak hosszú távú fölénye, Nálunk magas a foglalkoztatás, alacsony a jövedelmek differenciálódása, alig van leszakadó réteg, tehát jól állnak az esélyegyenlőség terén.
A jelenleg nyilvánvalóvá váló politikai és társadalmi válság fő oka, hogy a rendszerváltás óta a társadalom alsó ötöde, mindenek előtt a cigányság ki van zárva a legális munkajövedelem lehetőségéből, ugyanakkor körükben nagy a gyermekvállalás, és azok képességeinek feltárási lehetősége gyakorlatilag nulla.
Tanulság.
A fejlett társadalom oktatási rendszerében a legfontosabb feladattá a korai képesség korai felismerése vált. Ezzel azonban az oktatáspolitika egyáltalán nem foglalkozik, feladatkörén kívülinek tekinti. Ebből óriási társadalmi veszteség származik, mivel a következő generáció szellemi vagyona, társadalmi értéke egyre inkább azon múlik, milyen korán és mennyire sikerült a képzését a képességének megfelelő szakmára irányítani.
KÉPZETTSÉG
Ahol az erkölcs és a tehetség feltárul, az oktatásik rendszer, szinte a módszerétől és szervezeti felépítésétől függetlenül, nagyon hatékony. Ezt meggyőzően mutatják az oktatás eredményét rangsoroló felmérések. Az oktatás hatékonysága ott kiváló, ahol magas a foglalkoztatás, alacsony a jövedelmek differenciáltsága, vagyis nagy az esélyegyenlőség. Ez alól az egyetlen kivétel az egyetemi oktatás csúcsa. A legjobb egyetemek nagy többsége az Egyesült Álalmokban és Angliában működik. Ennek több oka van, az angol nyelvük, a diákon nagyon széles merítése, a világ egészéből drágán összevásárolt tanári kar, a kiemelkedő felszereltség.
2009. június 25., csütörtök
Kit szolgáljon a versenysport
Kopátsy Sándor PS 2009-06-21
KIT SZOLGÁLJON A VERSENYSPORT
Indokolnom kell, hogy miért rakom fel a gazdaságpolitikai témák közé a versenysportról alkotott véleményem. Azért mert a sportot fontos társadalmi eseménynek tartom nemcsak az érintettek, hanem a közönség nevelése szempontjából is.
A római mondás, ép testben, ép lélek, talán soha nem volt annyira igaz, mint a jelenkorban. Korábban az emberek fizikai mozgására, testi erejének használatára mindennapi szükség volt. A fiatalokat nem kellett arra bíztatni, hogy mozogjanak, hiszen erre kényszeríttette a mindennapi élet. Ma széken ülve is meg lehet élni, sőt úgy a legjobban. A fizikai mozgásra tehát nincs szükség, meg lehet élni nélküle. De hogyan?
Korábban nem kellett attól félni, hogy az emberek elhíznak, ma népbetegség. Annyit ehetünk, amennyit akarunk. Ez a mozgásra úgy igaz, hogy csak annyit mozognunk, amennyit tudatosan elvégzünk, pedig mind a fizikai, mind a szellemi egészségünknek ennél jóval többre lenne szüksége.
Minél gazdagabb a társadalom, annál kevesebben pótolják a fizikai munkát sporttal, de annál többet áldoznak arra, hogy mások sportolásában gyönyörködjenek. Ennek lett a következménye, hogy a testedzés és a versenysport külön vágányra került. Ennek következtében külön szabályok szerint kellene velük foglalkozni.
A társadalomnak az egyik kötelessége, hogy teremtse meg a sportolás technikai feltételeit. Ezen a téren nagy az elmaradásunk, mert a politika számára a versenysport volt a fontosabb. De azzal is rosszul foglalkoztunk. Nem igyekeztünk a nézettségük feltételeit megteremteni. Illetve nem azokat a sportokat fejlesztettük, amelyek a nézőket vonzzák, hanem azokat, amelyek a politikai dicsőséget jobban, olcsóbban szolgálják. De még azt sem tettük meg, hogy a versenysportok szabályai a nézők igényéhez jobban igazodjanak. Az igazodás korunkban elsősorban a televíziózás szempontjainak figyelembevételét jelenti. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a sportok piaci értéke döntően attól függ, mennyire felelnek meg ennek az igénynek.
A két háború között ez, a sportvilágot jellemző tendencia azonban Magyarországon nem érvényesült. Már a két háború között a magyar sport kettős célt szolgált. Egyrészt a leventemozgalom kereteiben a fiúkat igyekezett előkészíteni arra, hogy fizikai adottságaik megfeleljenek a hadsereg igényeinek. Másrészt, hogy a nemzetközi versenyeken tekintélyt szerezzenek a tekintélyvesztett országnak. Ekkor jelent meg először, hogy az ország értékmérője a nyert olimpiai érmek száma. Ez akkor azt jelentette, hogy az ország előbb lett a sportpolitikában fasiszta, mint a politikában. Nemcsak a zsidó sportolókat igyekeztünk kizárni a részvételből, ha ezt megoldhatónak ítéltük, hanem még arra is kényesek voltunk, hogy a nem magyar nevük magyarosítsanak. Meg is lett az eredménye. 1938-ban a berlini olimpián már sporthatalom voltunk.
A Rákosi-rendszer igyekezett minden tekintetben teljesen elszakadni a Horthy-rendszertől, kivéve a sportot. Ott még rátett egy lapáttal. Ebben nem ő volt Sztálin legjobb tanítvány, hanem Sztálin is tőle tanult. Gyorsan kiderült, hogy a sportban nincs lényeges különbség Hitler és Sztálin között. A magyar versenysportot teljesen a nacionalizmus szolgálatába állították. Annak ellenére, hogy a demokráciák sportjában egyre inkább utat tört magának, hogy az értéküket is a piacon mérjék, nálunk ennek a tendenciának nyoma sem volt, mi a sportok értékét csak az érmek száma és súlya alján mérjük. Ezt lemérhetjük azon, hogy úgynevezett nemzeti sporttá csak azok váltak, amelyeket figyelmen kívül hagy a piac, amik csak arra jók, hogy olcsón lehessen velük gyarapítani az olimpiai érmeink számát. Ezt lemérhetnénk egy olyan adattal, ami azt mutatná, hogy a magyar olimpiai bajnokok piaci értéke hogyan viszonyul az átlaghoz és a piac által felértékelt sportokhoz. Kiderülne, hogy számos olyan olimpiai győztes van, akiknek a piaci értéke az összes magyar érmesét együtt, sokszorosan felülmúlja. Nincs olyan érmesünk, akinek a piaci értéke bekerülne az ezer legjobban kereső sportoló közé.
A diktatúrákban az élsport is a politika lánya volt, mert az anyagi és az erkölcsi elismerés a hatalomtól függött. E Rákosi-korban a magyar labdarúgók jövedelme sokszorosa volt a miniszterének és a nagyvállalati vezetőének. Az ismertségük és a népszerűségük pedig össze sem volt vethető. Azt a demokrácia csak a nagyon gazdag országokban engedheti meg magának.
A rendszerváltás ugyan alaposan felforgatta a korábbi társadalmat, szinte minden megváltozott, de a sportpolitika maradt.
Kabaréba illik, hogy a magyar liberális és baloldali erők olyan privatizációba fogtak, ami másfélmillió embertől elvette a legális munkát, piacosították még azt is, amivel nem kellett volna sietni, akkor is piacosítani akarták az oktatást és az egészségügyet, amikor az öngyilkosságukat jelentette, de a versenysport szent tehenéhez piacosítását el sem vetették.
Azt, hogy melyik sport mit ér a piacon, jól jelzi az élsportolók keresete, az események közvetítési díja, a sport űzésével járó költség nagysága, a nézők száma, és a fizetett jegyek ára.
Ezek az adatok ugyan nem arról győznek meg, hogy a piai érték és az én szubjektív ítéletem fedik egymást, de a versenysport nem a magamfajta értelmiséginek, hanem mindenkinek szól. Közgazdászként az is tudom, hogy nemcsak a nézők száma, hanem a jövedelme is súlyt képez. Számos sport, például a labdarúgás, azért jár az élen, mert a legtöbben szeretik nézni, de a tenisz, a golf, a vitorlázás, a lovaglás azért fizet jól, mert kevés, de gazdag híve van.
Más sportok azért értékesek, mert a felszerelésük és űzésük drága. Ilyen például nagyobb közönséget vonzók között a sí, és a motor. Ennek az ellenpéldája az úszás.
Azt kevesen hangsúlyozzák, hogy a nézők számára az olyan sportok kedveltebbek, amelyekben nem biztos az eredmény. Ez jelen van a labdarúgásban is, ahol egy osztályon belül nem mindig a papírforma győz. A másik véglet a távúszás, ahol szinte ismeretlen a papírformának ellenmondó eredmény.
A tenisz népszerűsége és magas paci értéke több tényező eredője. Egyrészt nem olcsó sport, másrészt látványos, harmadsorban nem mindig a papírforma győz. A piac számára nagyon fontos, hogy a játék rendszeres, gyakori és fix idejű megszakítása kiváló alkalom a hirdetésekre.
A magyar sportpolitikai illetékesei az ilyen kérdéseket fel sem vetik, pedig ők is a piacon élnek.
A nyugati demokráciákban egyes sportágak vezetői felismerték, hogy tenni kell a nagyobb bevételek érdekében. Ennek megfelelően változtattak a szabályokon. Számos csapatsportban lehetővé tették az időkérést, a játék megszakítását, a visszajátszást. Ezek segítettek a hoki, a kosárlabda, a jégkorong mérkőzéseinek közvetítése során eladható hirdetéseket. A technika pedig lehetőséget adott arra, hogy például a céllövés eredménye látható legyen, hogy az eredmények a sok induló estében is követhetők, összehasonlíthatók. Így lett a sportág vezetői által végrehajtott és a technika által biztosított változások következtében a biatlon nagyon népszerű sport.
Amikor az illetékesek felismerték, hogy az öttusa a nézők számára nem megfelelő sport, igyekeztek változtatni a szabályokon és a lebonyolításon. E tradicionális és sikeres magyar sport illetékesei azonban siránkoztak, hogy ez nem az élsportolók, hanem a nézők érdekeit szolgálja.
Az atlétikát joggal tekintik a sportok királynőjének, de a sportolóit nem tudat megfizetni, a létesítményeket nem tudta fenntartani. Az illetékesek végre rájöttek, és olyan módosításokat tettek, amelyek nagyságrenddel növelhetik a várható közvetítési díjakat. A javaslatokat nem merték igazán nagy versenyen kipróbálni. Erre azonban megfelelőnek tartották az atlétikában legeredményesebb 12 ország csapatainak Európa-bajnokságát.
Ezt az eseményt tegnap örömmel néztem a televízióban.
Az első javaslat, az első hibás start kizárással jár, már égen megérett, az úszásban évekkel korábban bevezették, és semmi kárt nem okozott a sportban, ugyanakkor sok időt elrabolt a tévé társaságok hirdetési idejéből, a nézőket pedig bosszantotta. Az első sikertelen start megengedettségével visszaéltek, hiszen ez a kisebb eséllyel indulók számára volt előnyös. Oda jutottunk, hogy az első start szinte soha nem sikerült. Jellemző módon ezen a versenyen nem is volt sikertelen start, pedig a régi szabály szerint tucatnyi lett volna.
A második javaslat az ügyességi számokban korlátozta a sikertelen kísérletek, és általában a kísérletek számát. Ezzel ezek lebonyolítási idejét. Ehhez sem kellett nagy fantázia, hogy az órákig tartó számok bonyolítása csak a végfázisban érdekli a televíziókat, és árt az atlétáknak, akik óráig várakoznak, amíg az éremre esélytelenek kísérleteznek. Ráadásul a végfázishoz eljutás ideje nem volt betervezhető. Az is üdvös újítás, hogy az ilyen számokban a kevésbé sikeres szereplők korábban kiesnek, a több kísérlet csak a legjobbaknak marad meg.
A harmadik javaslat nem jutott volna eszembe, ezért nagyon örültem neki. A sok körös távokon kétkörönként kiesik a legutolsó. Tehát nem lehet kocogni, és a végén nem kell az eredmény közlésével megvárni, amíg a körökkel lemaradtak is beérkeznek. Minden ilyen verseny ennek köszönhetően végig verseny volt a nézők számára is. Nekem tetszett, de a magyar riporterek húzták a szájukat, mert ők felmérték, hogy a mi atlétáink többsége nem futhatja végig majd a versenyt. Ők nem értették meg, hogy a sportból élő atlétáknak is a nézőket kell szolgálni, nem körülöttük forog a világ.
Becslésem szerit, a nyugati világban jelentősen növelni fogja a tévé közvetítések piaci értékét, ami ennek a gyönyörű sportnak megkétszerezheti a pénzügyi forrásait. Az élsportolók is akkor járnak jól, ha rugalmasan alkalmazkodnak a nézők elvárásaihoz.
Talán, egyszer a magyar illetékesek is rájönnek arra, hogy a versenysport sokkal indokoltabban piacosztandó, mint az oktatás és az egészségügy.
KIT SZOLGÁLJON A VERSENYSPORT
Indokolnom kell, hogy miért rakom fel a gazdaságpolitikai témák közé a versenysportról alkotott véleményem. Azért mert a sportot fontos társadalmi eseménynek tartom nemcsak az érintettek, hanem a közönség nevelése szempontjából is.
A római mondás, ép testben, ép lélek, talán soha nem volt annyira igaz, mint a jelenkorban. Korábban az emberek fizikai mozgására, testi erejének használatára mindennapi szükség volt. A fiatalokat nem kellett arra bíztatni, hogy mozogjanak, hiszen erre kényszeríttette a mindennapi élet. Ma széken ülve is meg lehet élni, sőt úgy a legjobban. A fizikai mozgásra tehát nincs szükség, meg lehet élni nélküle. De hogyan?
Korábban nem kellett attól félni, hogy az emberek elhíznak, ma népbetegség. Annyit ehetünk, amennyit akarunk. Ez a mozgásra úgy igaz, hogy csak annyit mozognunk, amennyit tudatosan elvégzünk, pedig mind a fizikai, mind a szellemi egészségünknek ennél jóval többre lenne szüksége.
Minél gazdagabb a társadalom, annál kevesebben pótolják a fizikai munkát sporttal, de annál többet áldoznak arra, hogy mások sportolásában gyönyörködjenek. Ennek lett a következménye, hogy a testedzés és a versenysport külön vágányra került. Ennek következtében külön szabályok szerint kellene velük foglalkozni.
A társadalomnak az egyik kötelessége, hogy teremtse meg a sportolás technikai feltételeit. Ezen a téren nagy az elmaradásunk, mert a politika számára a versenysport volt a fontosabb. De azzal is rosszul foglalkoztunk. Nem igyekeztünk a nézettségük feltételeit megteremteni. Illetve nem azokat a sportokat fejlesztettük, amelyek a nézőket vonzzák, hanem azokat, amelyek a politikai dicsőséget jobban, olcsóbban szolgálják. De még azt sem tettük meg, hogy a versenysportok szabályai a nézők igényéhez jobban igazodjanak. Az igazodás korunkban elsősorban a televíziózás szempontjainak figyelembevételét jelenti. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a sportok piaci értéke döntően attól függ, mennyire felelnek meg ennek az igénynek.
A két háború között ez, a sportvilágot jellemző tendencia azonban Magyarországon nem érvényesült. Már a két háború között a magyar sport kettős célt szolgált. Egyrészt a leventemozgalom kereteiben a fiúkat igyekezett előkészíteni arra, hogy fizikai adottságaik megfeleljenek a hadsereg igényeinek. Másrészt, hogy a nemzetközi versenyeken tekintélyt szerezzenek a tekintélyvesztett országnak. Ekkor jelent meg először, hogy az ország értékmérője a nyert olimpiai érmek száma. Ez akkor azt jelentette, hogy az ország előbb lett a sportpolitikában fasiszta, mint a politikában. Nemcsak a zsidó sportolókat igyekeztünk kizárni a részvételből, ha ezt megoldhatónak ítéltük, hanem még arra is kényesek voltunk, hogy a nem magyar nevük magyarosítsanak. Meg is lett az eredménye. 1938-ban a berlini olimpián már sporthatalom voltunk.
A Rákosi-rendszer igyekezett minden tekintetben teljesen elszakadni a Horthy-rendszertől, kivéve a sportot. Ott még rátett egy lapáttal. Ebben nem ő volt Sztálin legjobb tanítvány, hanem Sztálin is tőle tanult. Gyorsan kiderült, hogy a sportban nincs lényeges különbség Hitler és Sztálin között. A magyar versenysportot teljesen a nacionalizmus szolgálatába állították. Annak ellenére, hogy a demokráciák sportjában egyre inkább utat tört magának, hogy az értéküket is a piacon mérjék, nálunk ennek a tendenciának nyoma sem volt, mi a sportok értékét csak az érmek száma és súlya alján mérjük. Ezt lemérhetjük azon, hogy úgynevezett nemzeti sporttá csak azok váltak, amelyeket figyelmen kívül hagy a piac, amik csak arra jók, hogy olcsón lehessen velük gyarapítani az olimpiai érmeink számát. Ezt lemérhetnénk egy olyan adattal, ami azt mutatná, hogy a magyar olimpiai bajnokok piaci értéke hogyan viszonyul az átlaghoz és a piac által felértékelt sportokhoz. Kiderülne, hogy számos olyan olimpiai győztes van, akiknek a piaci értéke az összes magyar érmesét együtt, sokszorosan felülmúlja. Nincs olyan érmesünk, akinek a piaci értéke bekerülne az ezer legjobban kereső sportoló közé.
A diktatúrákban az élsport is a politika lánya volt, mert az anyagi és az erkölcsi elismerés a hatalomtól függött. E Rákosi-korban a magyar labdarúgók jövedelme sokszorosa volt a miniszterének és a nagyvállalati vezetőének. Az ismertségük és a népszerűségük pedig össze sem volt vethető. Azt a demokrácia csak a nagyon gazdag országokban engedheti meg magának.
A rendszerváltás ugyan alaposan felforgatta a korábbi társadalmat, szinte minden megváltozott, de a sportpolitika maradt.
Kabaréba illik, hogy a magyar liberális és baloldali erők olyan privatizációba fogtak, ami másfélmillió embertől elvette a legális munkát, piacosították még azt is, amivel nem kellett volna sietni, akkor is piacosítani akarták az oktatást és az egészségügyet, amikor az öngyilkosságukat jelentette, de a versenysport szent tehenéhez piacosítását el sem vetették.
Azt, hogy melyik sport mit ér a piacon, jól jelzi az élsportolók keresete, az események közvetítési díja, a sport űzésével járó költség nagysága, a nézők száma, és a fizetett jegyek ára.
Ezek az adatok ugyan nem arról győznek meg, hogy a piai érték és az én szubjektív ítéletem fedik egymást, de a versenysport nem a magamfajta értelmiséginek, hanem mindenkinek szól. Közgazdászként az is tudom, hogy nemcsak a nézők száma, hanem a jövedelme is súlyt képez. Számos sport, például a labdarúgás, azért jár az élen, mert a legtöbben szeretik nézni, de a tenisz, a golf, a vitorlázás, a lovaglás azért fizet jól, mert kevés, de gazdag híve van.
Más sportok azért értékesek, mert a felszerelésük és űzésük drága. Ilyen például nagyobb közönséget vonzók között a sí, és a motor. Ennek az ellenpéldája az úszás.
Azt kevesen hangsúlyozzák, hogy a nézők számára az olyan sportok kedveltebbek, amelyekben nem biztos az eredmény. Ez jelen van a labdarúgásban is, ahol egy osztályon belül nem mindig a papírforma győz. A másik véglet a távúszás, ahol szinte ismeretlen a papírformának ellenmondó eredmény.
A tenisz népszerűsége és magas paci értéke több tényező eredője. Egyrészt nem olcsó sport, másrészt látványos, harmadsorban nem mindig a papírforma győz. A piac számára nagyon fontos, hogy a játék rendszeres, gyakori és fix idejű megszakítása kiváló alkalom a hirdetésekre.
A magyar sportpolitikai illetékesei az ilyen kérdéseket fel sem vetik, pedig ők is a piacon élnek.
A nyugati demokráciákban egyes sportágak vezetői felismerték, hogy tenni kell a nagyobb bevételek érdekében. Ennek megfelelően változtattak a szabályokon. Számos csapatsportban lehetővé tették az időkérést, a játék megszakítását, a visszajátszást. Ezek segítettek a hoki, a kosárlabda, a jégkorong mérkőzéseinek közvetítése során eladható hirdetéseket. A technika pedig lehetőséget adott arra, hogy például a céllövés eredménye látható legyen, hogy az eredmények a sok induló estében is követhetők, összehasonlíthatók. Így lett a sportág vezetői által végrehajtott és a technika által biztosított változások következtében a biatlon nagyon népszerű sport.
Amikor az illetékesek felismerték, hogy az öttusa a nézők számára nem megfelelő sport, igyekeztek változtatni a szabályokon és a lebonyolításon. E tradicionális és sikeres magyar sport illetékesei azonban siránkoztak, hogy ez nem az élsportolók, hanem a nézők érdekeit szolgálja.
Az atlétikát joggal tekintik a sportok királynőjének, de a sportolóit nem tudat megfizetni, a létesítményeket nem tudta fenntartani. Az illetékesek végre rájöttek, és olyan módosításokat tettek, amelyek nagyságrenddel növelhetik a várható közvetítési díjakat. A javaslatokat nem merték igazán nagy versenyen kipróbálni. Erre azonban megfelelőnek tartották az atlétikában legeredményesebb 12 ország csapatainak Európa-bajnokságát.
Ezt az eseményt tegnap örömmel néztem a televízióban.
Az első javaslat, az első hibás start kizárással jár, már égen megérett, az úszásban évekkel korábban bevezették, és semmi kárt nem okozott a sportban, ugyanakkor sok időt elrabolt a tévé társaságok hirdetési idejéből, a nézőket pedig bosszantotta. Az első sikertelen start megengedettségével visszaéltek, hiszen ez a kisebb eséllyel indulók számára volt előnyös. Oda jutottunk, hogy az első start szinte soha nem sikerült. Jellemző módon ezen a versenyen nem is volt sikertelen start, pedig a régi szabály szerint tucatnyi lett volna.
A második javaslat az ügyességi számokban korlátozta a sikertelen kísérletek, és általában a kísérletek számát. Ezzel ezek lebonyolítási idejét. Ehhez sem kellett nagy fantázia, hogy az órákig tartó számok bonyolítása csak a végfázisban érdekli a televíziókat, és árt az atlétáknak, akik óráig várakoznak, amíg az éremre esélytelenek kísérleteznek. Ráadásul a végfázishoz eljutás ideje nem volt betervezhető. Az is üdvös újítás, hogy az ilyen számokban a kevésbé sikeres szereplők korábban kiesnek, a több kísérlet csak a legjobbaknak marad meg.
A harmadik javaslat nem jutott volna eszembe, ezért nagyon örültem neki. A sok körös távokon kétkörönként kiesik a legutolsó. Tehát nem lehet kocogni, és a végén nem kell az eredmény közlésével megvárni, amíg a körökkel lemaradtak is beérkeznek. Minden ilyen verseny ennek köszönhetően végig verseny volt a nézők számára is. Nekem tetszett, de a magyar riporterek húzták a szájukat, mert ők felmérték, hogy a mi atlétáink többsége nem futhatja végig majd a versenyt. Ők nem értették meg, hogy a sportból élő atlétáknak is a nézőket kell szolgálni, nem körülöttük forog a világ.
Becslésem szerit, a nyugati világban jelentősen növelni fogja a tévé közvetítések piaci értékét, ami ennek a gyönyörű sportnak megkétszerezheti a pénzügyi forrásait. Az élsportolók is akkor járnak jól, ha rugalmasan alkalmazkodnak a nézők elvárásaihoz.
Talán, egyszer a magyar illetékesek is rájönnek arra, hogy a versenysport sokkal indokoltabban piacosztandó, mint az oktatás és az egészségügy.
2009. június 22., hétfő
A társadalmi fejlettség mércéje
Kopátsy Sándor EE 2009, jún. 20.
A TÁRSADALMI FEJLETTSÉG MÉRCÉJE
A tőkés osztálytársadalomban kialakult közgazdaságtudomány még mindig ott tart, hogy a társadalmi fejlettséget elég az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemmel mérni. Megelégszik azzal, hogy elfogadja, hogy más oldalról is meg kellene közelíteni az összevetést, hogy vannak más szempontok is.
Most ezeken igyekszem végigpásztázni.
1. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem nélkülözhetetlen vektora a társadalmi fejlettségnek. Ez a mutató önmagában is lég, ha nagyon lassan változó körülmények között végzünk összehasonlítást. Az elmúlt száz év egyre gyorsabb technikai fejlődése okán, néhány évtizednél messzebb visszamenve, csak akkor megbízható, ha erre a célra speciális árindexet dolgozunk ki. Akkor is problémák vannak, ha nagyon eltérő fejlettségű és kultúrájú államokat akarunk össze hasonlítani. Erre a célra dolgozták ki a belső vásárlóerő árindexét. Ezek azt tanúsítják, hogy a kevésbé fejlettek nincsenek annyira lemaradva, mint amit a devizaparitások mutatnak.
2. Az egy laksora jutó nemzeti vagyon. Ennek a mutatónak a hiányát ötven éve sérelmezem. A klasszikus közgazdaságtan megelégedett azzal, hogy modelljeiben szerepeltette a vagyongyarapításra, és annak amortizációjára vonatkozó adatot. Ezt azonban olyan következetlenül, másodrangúként kezelte, hogy több zavart okozott, mint tisztánlátást.
Két elemi hibája volt.
Egyrészt nem vette figyelembe, hogy az ipari forradalom találmányai milyen óriási mértékben tették értéktelenné a társadalom korábbi fizikai vagyonát. Ennek következtében társadalmi felhalmozásnak tekintette az új vagyonképzést, de nem ette figyelembe a meglévő vagyon óriási mértékű értékvesztését.
Másrészt nem vette figyelembe a társadalom szellemi vagyonát. Ez ugyan a tudományos és technikai forradalom előtt nem okozott problémát, mert ebből többel rendelkezett a társadalom, mint amennyit hasznosítani tudott. Az utóbbi ötven évben pedig ennek okán vált használhatatlanná a nemzeti jövedelem, és a nemzeti vagyonmérleg. Most ugyanis már a fejlett világ ott tart, hogy a társadalmi szereződés alapja a szellemi vagyon maximalizálása. Vagyis minden annak gyarapítása körül forog, amit a közgazdaságtan nem is tekint vagyonnak.
Ha a közgazdaságtan számolna az egy laksora jutó vagyon alakulásával, és vagyonnak kezelné a tudást is, azonnal lelepleződne, hogy a gyors népességnövekedés eleve lehetetlenné teszi az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növelését. Márpedig az utolsó kétszáz év legnagyobb válságát előidéző történelmi eseménye, az elviselhetetlen népszaporulat.
3. A jövedelemelosztás differenciáltsága. Ezt ugyan mérik, de a kívánatos mértéke felett nincs egyetértés. A liberális közgazdászok a minél differenciáltabb annál jobb, a szélső baloldal számára pedig az egyenlősége a kívánatos álláspontján vannak.
A TÁRSADALMI FEJLETTSÉG MÉRCÉJE
A tőkés osztálytársadalomban kialakult közgazdaságtudomány még mindig ott tart, hogy a társadalmi fejlettséget elég az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemmel mérni. Megelégszik azzal, hogy elfogadja, hogy más oldalról is meg kellene közelíteni az összevetést, hogy vannak más szempontok is.
Most ezeken igyekszem végigpásztázni.
1. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem nélkülözhetetlen vektora a társadalmi fejlettségnek. Ez a mutató önmagában is lég, ha nagyon lassan változó körülmények között végzünk összehasonlítást. Az elmúlt száz év egyre gyorsabb technikai fejlődése okán, néhány évtizednél messzebb visszamenve, csak akkor megbízható, ha erre a célra speciális árindexet dolgozunk ki. Akkor is problémák vannak, ha nagyon eltérő fejlettségű és kultúrájú államokat akarunk össze hasonlítani. Erre a célra dolgozták ki a belső vásárlóerő árindexét. Ezek azt tanúsítják, hogy a kevésbé fejlettek nincsenek annyira lemaradva, mint amit a devizaparitások mutatnak.
2. Az egy laksora jutó nemzeti vagyon. Ennek a mutatónak a hiányát ötven éve sérelmezem. A klasszikus közgazdaságtan megelégedett azzal, hogy modelljeiben szerepeltette a vagyongyarapításra, és annak amortizációjára vonatkozó adatot. Ezt azonban olyan következetlenül, másodrangúként kezelte, hogy több zavart okozott, mint tisztánlátást.
Két elemi hibája volt.
Egyrészt nem vette figyelembe, hogy az ipari forradalom találmányai milyen óriási mértékben tették értéktelenné a társadalom korábbi fizikai vagyonát. Ennek következtében társadalmi felhalmozásnak tekintette az új vagyonképzést, de nem ette figyelembe a meglévő vagyon óriási mértékű értékvesztését.
Másrészt nem vette figyelembe a társadalom szellemi vagyonát. Ez ugyan a tudományos és technikai forradalom előtt nem okozott problémát, mert ebből többel rendelkezett a társadalom, mint amennyit hasznosítani tudott. Az utóbbi ötven évben pedig ennek okán vált használhatatlanná a nemzeti jövedelem, és a nemzeti vagyonmérleg. Most ugyanis már a fejlett világ ott tart, hogy a társadalmi szereződés alapja a szellemi vagyon maximalizálása. Vagyis minden annak gyarapítása körül forog, amit a közgazdaságtan nem is tekint vagyonnak.
Ha a közgazdaságtan számolna az egy laksora jutó vagyon alakulásával, és vagyonnak kezelné a tudást is, azonnal lelepleződne, hogy a gyors népességnövekedés eleve lehetetlenné teszi az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növelését. Márpedig az utolsó kétszáz év legnagyobb válságát előidéző történelmi eseménye, az elviselhetetlen népszaporulat.
3. A jövedelemelosztás differenciáltsága. Ezt ugyan mérik, de a kívánatos mértéke felett nincs egyetértés. A liberális közgazdászok a minél differenciáltabb annál jobb, a szélső baloldal számára pedig az egyenlősége a kívánatos álláspontján vannak.
Elöbb légy gazdag, aztán szocialista
Kopátsy Sándor EP 2009-06-19
ELŐBB LÉGY GAZDAG, AZTÁN SZOCIALISTA
Valamikor a hatvanas évek első felében fogalmaztam meg politikai hitvallásom a vulgáris marxizmussal szemben.
Marx, a zseniális tudós eltévedt, amikor forradalmár, hanem megváltó próféta akart lenni. Nem ismerte fel, hogy a megálmodott társadalmához előbb gazdagnak és iskolázottnak kell lenni. A jogok és jövedelmek egyelősége anyagi jólét és szellemi igényesség nélkül naivitás.
Sajnos, a tanítványai csak azt tanulták meg tőle, hogy erőszakkal kell létrehozni a jogok és jövedelmek egyenlőségét, azon spontán létrejön az ideális táradalom. Ezt a kísérletet jelentette a bolsevizmus, ami nem is volt olyan rossz, mint amilyennek az ellenfelei tartják. Nemcsak az derült ki, mintegy hetven év után, hogy az igazságosabb társadalomnak jövedelmi és iskolázottsági feltételei, hanem kulturálisak is vannak. A tőkés osztálytársadalomnál jobb társadalmat, elég gazdagot és iskolázottat, csak a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus viselkedési mód mellett lehet felépíteni.
Telesen felismeretlen maradt azonban a jóléti társadalom felépítésének egy harmadik feltétele, a spontán népszaporulat leállása, illetve a elállítása. Ezt az előfeltételt még ma sem veszi tudomásul a társadalomtudomány, pedig Kína sikere egyértelműen bizonyítja.
Mik tehát a feltételei annak, hogy a társdalom képessé váljon az osztálytársadalmak szükségszerű igazságtalanságain, való túllépésen?
I. Gazdagság. Ez alatt azt kell érteni, hogy az átlagos egy laksora jutó nemzeti jövedelem a tízezer dollár fölé emelkedjen. Ennek másodlagos feltétele, hogy az átlag ne legyen túlságosan differenciált. Például Szaúd-Arábia, és az olajsejkségek, a gazdagságuk ellenére, még javában osztálytársadalmak.
II. Az iskolázottság átlaga haladja meg a tizenkét évet.
III. A lakosság viselkedési módja legyen megfelelő. Ez alatt az kell érteni, hogy vagy nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus módon viselkedjenek.
IV. Ne legyen népszaporulat. Ez spontán bekövetkezik, ha az első két feltétel adott. Ahol még nem, ott akár erőszakkal is meg kell akadályozni.
Először azt lássuk, hol tart az ország nem cigány etnikuma. Mind a négy első feltételhez közel van, a fejlett társadalmak közé kerülés számára adott.
A fenti elvi követelményeket azért kellett felsorolnom, mert a cigány kisebbségünk kezelése során, ezt kellene szem előtt tartani. Ők, ugyanis egyik feltételnek sem felelnek meg, abban kell segítséget adni, hogy asszimilálódjanak.
I. Az egy laksora jutó jövedelmük nemcsak talán fele a magyar etnikuménak, tehát messze alatta van a követelmények. Ezt súlyosbítja, hogy még ez sem legális munkával megszerzett.
II. Az iskolázottságuk a követelménynek még a felét sem éri el. A minősége még az évek számához viszonyítva is, nagyon alacsony.
III. A viselkedési módjuk, nemcsak a magyarságéhoz, de még a balkáni népekhez viszonyítva is kedvezőtlen.
IV. A népszaporulatuk a kívánatos többszöröse. Ezt a családtámogatási rendszerünk a fékezés helyett anyagilag ösztönzi.
Mivel nincs más út, mint az asszimiláció, a fenti négy kedvezőtlen adottságból fakadnak a teendők.
I. A társadalmi munkamegosztásban való aktív részvétel nélkül nincs eredményes asszimiláció. A magyar cigányság munkára fogását, a rendszerváltást követő húsz év munkátlansága után, csak nagyon jelentős állami támogatással lehet elérni. Annyi kedvezményt, jogi könnyítést kell bevezetni, ami mellett a képzetlen cigányság foglalkoztatási rátája eléri az átlagot. Ez ugyan nagyon nagy kedvezményt és könnyítést követel, aminek jelentős költségvonzata lesz, de tört részébe sem kerül annak, amekkora kár a jelenlegi munkátlanságból fakad.
II. A cigánycsaládokat és gyermekeit a tanulási eredményekért gazdagon kell jutalmazni. Becslésem szerint, a kötelező oktatást gyenge eredménnyel történő átvészelés és a sikeres középfokú végzettség esetén várható életteljesítmény között sok százmillió forintos különbség várható. Ezért a sok-tízmilliós jutalom viszonylag kis befektetés. A cigány szülőket és a gyermekeket olyan értékben kell támogatni, hogy az átlagos iskolai eredményük megközelítse az országos átlag kétharmadát. Az ilyen célú jutalmazásnál nincs jobb befektetés.
III. A magyar cigányság viselkedési módja csak akkor fog közelíteni a nem cigányokéra jellemzőhöz, ha ott hagyják a saját etnikai közösségüket. Ez lesz a legnehezebb, és leglassabban megoldható feladat, de erre sem szabad sajnálni a pénzt. Romantikus naivság az várni, hogy a cigányközösségekben maradók felzárkóztathatók.
IV. Nagyon nehéz feladat a cigányság gyors szaporodásának lefékezése. Ennek ellenére itt várható a leggyorsabb eredmény. Elég lesz, ha a családi pótlék sokkal jobban függ a gyermeknevelés hatékonyságától, mint a gyermekek számtól. Ha az derül ki, hogy egy diplomás gyermek nevelése nagyobb családtámogatással jár, mint hat alapfokon és gyenge eredménnyel iskolázott gyermeké.
Látszólag a javasolt módszerek hatékonysága nem garantált. Az optimizmusra az ad alapot, hogy a cigányság viselkedési kultúrája kiváló az érdekfelismerésre. Nagyon gyorsan a megváltozott érdekeik alapján fognak viselkedni.
Speciális magyar probléma a liberálisok, köztük a magyar zsidóság viselkedése a cigánysággal szemben. Ők az írásom elején ortodox marxisták abban a tekintetben, hogy a cigányság felemelkedését az emberi, a politikai jogok biztosításának oldaláról akarják megoldani. Logikájuk azonban két okból hibás.
- Egyrészt a jogi egyenlőséget, a befogadást az anyagi feltételeknél kell kezdeni, arra majd ráépül a sikeres asszimiláció.
- Másrészt a cigányság viselkedési hibáinak tagadása szüli a szélsőjobb cigányellenességét. Semmi sem segítette jobban a Jobbik választási sikerét, mint a cigányellenesség fasizmusnak minősítése. De ez volt a felerősödő antiszemitizmus oka is. Nem a magyar zsidósággal van a szélső jobbnak baja, hanem a cigányság melletti ideológiai kiállásukkal. Meg kellene tanulni, hogy a cigányság segítése a munkaalkalom teremtéssel kezdődik.
Ha megfogadják a fenti tanácsaimat, nem lesz sikere a Jobbiknak.
ELŐBB LÉGY GAZDAG, AZTÁN SZOCIALISTA
Valamikor a hatvanas évek első felében fogalmaztam meg politikai hitvallásom a vulgáris marxizmussal szemben.
Marx, a zseniális tudós eltévedt, amikor forradalmár, hanem megváltó próféta akart lenni. Nem ismerte fel, hogy a megálmodott társadalmához előbb gazdagnak és iskolázottnak kell lenni. A jogok és jövedelmek egyelősége anyagi jólét és szellemi igényesség nélkül naivitás.
Sajnos, a tanítványai csak azt tanulták meg tőle, hogy erőszakkal kell létrehozni a jogok és jövedelmek egyenlőségét, azon spontán létrejön az ideális táradalom. Ezt a kísérletet jelentette a bolsevizmus, ami nem is volt olyan rossz, mint amilyennek az ellenfelei tartják. Nemcsak az derült ki, mintegy hetven év után, hogy az igazságosabb társadalomnak jövedelmi és iskolázottsági feltételei, hanem kulturálisak is vannak. A tőkés osztálytársadalomnál jobb társadalmat, elég gazdagot és iskolázottat, csak a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus viselkedési mód mellett lehet felépíteni.
Telesen felismeretlen maradt azonban a jóléti társadalom felépítésének egy harmadik feltétele, a spontán népszaporulat leállása, illetve a elállítása. Ezt az előfeltételt még ma sem veszi tudomásul a társadalomtudomány, pedig Kína sikere egyértelműen bizonyítja.
Mik tehát a feltételei annak, hogy a társdalom képessé váljon az osztálytársadalmak szükségszerű igazságtalanságain, való túllépésen?
I. Gazdagság. Ez alatt azt kell érteni, hogy az átlagos egy laksora jutó nemzeti jövedelem a tízezer dollár fölé emelkedjen. Ennek másodlagos feltétele, hogy az átlag ne legyen túlságosan differenciált. Például Szaúd-Arábia, és az olajsejkségek, a gazdagságuk ellenére, még javában osztálytársadalmak.
II. Az iskolázottság átlaga haladja meg a tizenkét évet.
III. A lakosság viselkedési módja legyen megfelelő. Ez alatt az kell érteni, hogy vagy nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus módon viselkedjenek.
IV. Ne legyen népszaporulat. Ez spontán bekövetkezik, ha az első két feltétel adott. Ahol még nem, ott akár erőszakkal is meg kell akadályozni.
Először azt lássuk, hol tart az ország nem cigány etnikuma. Mind a négy első feltételhez közel van, a fejlett társadalmak közé kerülés számára adott.
A fenti elvi követelményeket azért kellett felsorolnom, mert a cigány kisebbségünk kezelése során, ezt kellene szem előtt tartani. Ők, ugyanis egyik feltételnek sem felelnek meg, abban kell segítséget adni, hogy asszimilálódjanak.
I. Az egy laksora jutó jövedelmük nemcsak talán fele a magyar etnikuménak, tehát messze alatta van a követelmények. Ezt súlyosbítja, hogy még ez sem legális munkával megszerzett.
II. Az iskolázottságuk a követelménynek még a felét sem éri el. A minősége még az évek számához viszonyítva is, nagyon alacsony.
III. A viselkedési módjuk, nemcsak a magyarságéhoz, de még a balkáni népekhez viszonyítva is kedvezőtlen.
IV. A népszaporulatuk a kívánatos többszöröse. Ezt a családtámogatási rendszerünk a fékezés helyett anyagilag ösztönzi.
Mivel nincs más út, mint az asszimiláció, a fenti négy kedvezőtlen adottságból fakadnak a teendők.
I. A társadalmi munkamegosztásban való aktív részvétel nélkül nincs eredményes asszimiláció. A magyar cigányság munkára fogását, a rendszerváltást követő húsz év munkátlansága után, csak nagyon jelentős állami támogatással lehet elérni. Annyi kedvezményt, jogi könnyítést kell bevezetni, ami mellett a képzetlen cigányság foglalkoztatási rátája eléri az átlagot. Ez ugyan nagyon nagy kedvezményt és könnyítést követel, aminek jelentős költségvonzata lesz, de tört részébe sem kerül annak, amekkora kár a jelenlegi munkátlanságból fakad.
II. A cigánycsaládokat és gyermekeit a tanulási eredményekért gazdagon kell jutalmazni. Becslésem szerint, a kötelező oktatást gyenge eredménnyel történő átvészelés és a sikeres középfokú végzettség esetén várható életteljesítmény között sok százmillió forintos különbség várható. Ezért a sok-tízmilliós jutalom viszonylag kis befektetés. A cigány szülőket és a gyermekeket olyan értékben kell támogatni, hogy az átlagos iskolai eredményük megközelítse az országos átlag kétharmadát. Az ilyen célú jutalmazásnál nincs jobb befektetés.
III. A magyar cigányság viselkedési módja csak akkor fog közelíteni a nem cigányokéra jellemzőhöz, ha ott hagyják a saját etnikai közösségüket. Ez lesz a legnehezebb, és leglassabban megoldható feladat, de erre sem szabad sajnálni a pénzt. Romantikus naivság az várni, hogy a cigányközösségekben maradók felzárkóztathatók.
IV. Nagyon nehéz feladat a cigányság gyors szaporodásának lefékezése. Ennek ellenére itt várható a leggyorsabb eredmény. Elég lesz, ha a családi pótlék sokkal jobban függ a gyermeknevelés hatékonyságától, mint a gyermekek számtól. Ha az derül ki, hogy egy diplomás gyermek nevelése nagyobb családtámogatással jár, mint hat alapfokon és gyenge eredménnyel iskolázott gyermeké.
Látszólag a javasolt módszerek hatékonysága nem garantált. Az optimizmusra az ad alapot, hogy a cigányság viselkedési kultúrája kiváló az érdekfelismerésre. Nagyon gyorsan a megváltozott érdekeik alapján fognak viselkedni.
Speciális magyar probléma a liberálisok, köztük a magyar zsidóság viselkedése a cigánysággal szemben. Ők az írásom elején ortodox marxisták abban a tekintetben, hogy a cigányság felemelkedését az emberi, a politikai jogok biztosításának oldaláról akarják megoldani. Logikájuk azonban két okból hibás.
- Egyrészt a jogi egyenlőséget, a befogadást az anyagi feltételeknél kell kezdeni, arra majd ráépül a sikeres asszimiláció.
- Másrészt a cigányság viselkedési hibáinak tagadása szüli a szélsőjobb cigányellenességét. Semmi sem segítette jobban a Jobbik választási sikerét, mint a cigányellenesség fasizmusnak minősítése. De ez volt a felerősödő antiszemitizmus oka is. Nem a magyar zsidósággal van a szélső jobbnak baja, hanem a cigányság melletti ideológiai kiállásukkal. Meg kellene tanulni, hogy a cigányság segítése a munkaalkalom teremtéssel kezdődik.
Ha megfogadják a fenti tanácsaimat, nem lesz sikere a Jobbiknak.
A szülőket az oktatásért támogatni kell
Kopátsy Sándor EO 2009-06-18
A SZÜLŐKET AZ OKTATÁSÉRT TÁMOGATNI KELL
Már sok oldalról megközelítettem annak bizonyítását, hogy a közgazdaságtan egyik alapvető hibája, hogy a képzést fogyasztásként kezeli.
A jelenkori fejlett társadalom abban is különbözik az osztálytársadalmaktól, hogy azokban a társadalom igényét meghaladta a spontán létrejövő tudás, ebben pedig az a fejlődés legszűkebb keresztmetszete.
A társadalomtudományok még addig sem jutottak el, hogy feltették volna a kérdést: Milyen okból szerepel a Biblia vallásaiban eredeti bűnként a tudásvágy? Miért üldözte minden kultúra a többség kíváncsiságát? Miért volt minden kultúrában a legnagyobb bűn a tradíciók megkérdőjelezése?
Azért, mert az osztálytársadalmak a fejlődés olyan szakaszának voltak a társadalmai, amelyikben a nagy többséggel szemben a spontán létrejövő ismeretek is soknak bizonyultak. Ez bármennyire nyilvánvaló is volt, elleplezte a tény, hogy egy lassan bővülő, de elenyésző létszámú szellemi elitre szükség volt. Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt az ipari forradalom után, tehát a tőkés osztálytársadalomban volt a legkisebb a dolgozók kilencvenöt százalékával szemben támasztott tudásigény.
Az okokra most nem térek ki.
A 20. század tudományos és technikai forradalma azonban e tekintetben is teljes fordulatot hozott. A társadalom tudása ugyan száz év alatt többel nőtt, mint előtte összesen, de ez is kevésnek bizonyult. A tudásigény kielégíthetetlenné vált.
Az ipari forradalomban, a tőkésosztály kiszolgálójaként létrejött közgazdaságtan ezt a tény nem vette tudomásul. Az ipari forradalom technikai találmányai ugyan bővítették a vezetőkkel szemben támasztott tudásigényt, mindenek előtt a tudományok szerepét, de ez a munkaerőnek legfeljebb huszadát érintette. A többiekkel szemben még a korábbinál is alacsonyabb tudásigényt támasztott.
A tőkés osztálytársadalomban elég volt, ha a munkaerő 2-3 százaléka diplomás, és 4-8 százaléka érettségizett, de ezek többségére sem a gazdaságnak, hanem az államnak, a közigazgatásnak, az oktatásnak és a hadseregnek volt szüksége. Ez is megfordult. Ma tízszer annyi diplomás van, és ezek nagy többségére a vállalkozási szektoroknak van szüksége.
Amennyire természetes, hogy a tőkés osztálytársadalomban a képzést nem tekintették értéktermelésnek, annyira ostobaság, ha ma is így kezeli.
A változást jól mutatja a nemzeti vagyon összetételének alakulása. A tőkés osztálytársadalomban a nemzeti vagyon óriási többsége fizikai volt. Ez az éves nemzeti jövedelem 4-5-szörösét tette ki. Ma 2-3-szorosa. Ezzel szemben a szellemi vagyont fegyelembe sem kellet venni. Az igénynél bővebben állt a társadalom rendelkezésére. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalom szellemi vagyona, a képzés követlen és közvetett költségei alapján, meghaladja a nemzeti vagyon kétszeresét, sokkal gyorsabban növekszik, mint a fizikai vagyon, és ez sem elégíti ki a társadalom igényét. A közgazdaságtan azonban éppen a leggyorsabban növekvő vagyonigény kielégítését nem tekinti felhalmozásnak. Ezt a gyakorlatát folytatja annak ellenére, hogy a tények tanúsága szerint az oktatási rendszer színvonala és szélessége jól mutatja, melyik ország sikeres.
A tandíjrendszer
A liberális politikusok az oktatást is piacosítani akarják. Ez volt a Bokros-csomag bukásának is az egyik oka. A modern társadalomnak az ellenkezőjét kellene folytatni, a munkaképes kort meghaladó oktatásért, annak színvonala alapján, mind a tanulókat, mind a szülőket gazdagon kellene jutalmazni. Egyelőre ennek az ellenkezője folyik. Az oktatás közgazdasági kezelése még a tőkés osztálytársadalom cipőjében már.
Kezdem azzal, hogy a munkaképes korú tanulást és oktatást értéktermelő felhalmozásnak kellene tekinteni. Természetesen, a munkaképtelenné válás idején az érintett tudást le kellene írni. A tudásvagyont a nemzeti vagyon részeként kellene nyilvántartani.
Ma még ott sem tartunk, hogy módszerünk volna a tudásvagyon mérésére. A tudásnövelést egyszerűen oktatásnak tekintik, amit az iskolák működési költségével azonosítanak. Kihagyják mind a szülők áldozatainak, mind a munkaképes diákok munkavállalásból való távolmaradásának figyelembevételét.
A munkaképes korban folytatott tanulást nem tartják a szellemi vagyonképzést folytató értéktermelésnek, de a foglalkoztatási rátánál inaktív tevékenyégnek tekintik. A logika fejre állítása, amikor a fiatalság leghatékonyabb vagyonképző munkáját nem tekintik foglalkoztatásnak.
Ez olyan, mint ahogyan a tőkés osztálytársadalomban nem tekintették hadikiadásnak a munkaképes korú állomány kiesését a termelésből. A hívatások állomány fizetése hadikiadás volt, a tízszer nagyobb legénységi állomány kivonása a termelésből, nem az. Az oktatás költsége a pedagógus fizetése, de a tízszer több munkaképes diákok kiesése a termelésből nem az.
Tandíjat csak annak kellene fizetni, aki nem tanul, vagy akit képessége alapján nem érdemes tanítani.
Az oktatáspolitikának azt kellene megérteni, hogy a tehetségesek tanítása a leghatékonyabb módja a szellemi vagyon gyarapításának, a lusta és tehetségtelen dákok tanítása pedig pénzpocséklás.
A modern társadalom hatékonyságának növekedését semmi sem szolgálja jobban, mint a tehetségek kiképzése. Ezt minden eszközzel jutalmazni kell. Nemcsak a diákokat, hanem a szülőket is. Ehhez az segítene sokat, ha a legtehetségesebb diákokat, és az azokat a nevelő szülőket, pedagógusokat legalább úgy megbecsülnék, jutalmaznák, kitűntetnék, mint a színészeket, ha nem is úgy, mint a közutálatnak örvendő politikusokat, ha ezek legalább annyi helyet kapnának a kommunikációban, mint a pedagógust verő diákok és szülők, illetve a bankrablók.
De még ott sem tartunk, hogy felmérjük az ország szellemi vagyonát.
A SZÜLŐKET AZ OKTATÁSÉRT TÁMOGATNI KELL
Már sok oldalról megközelítettem annak bizonyítását, hogy a közgazdaságtan egyik alapvető hibája, hogy a képzést fogyasztásként kezeli.
A jelenkori fejlett társadalom abban is különbözik az osztálytársadalmaktól, hogy azokban a társadalom igényét meghaladta a spontán létrejövő tudás, ebben pedig az a fejlődés legszűkebb keresztmetszete.
A társadalomtudományok még addig sem jutottak el, hogy feltették volna a kérdést: Milyen okból szerepel a Biblia vallásaiban eredeti bűnként a tudásvágy? Miért üldözte minden kultúra a többség kíváncsiságát? Miért volt minden kultúrában a legnagyobb bűn a tradíciók megkérdőjelezése?
Azért, mert az osztálytársadalmak a fejlődés olyan szakaszának voltak a társadalmai, amelyikben a nagy többséggel szemben a spontán létrejövő ismeretek is soknak bizonyultak. Ez bármennyire nyilvánvaló is volt, elleplezte a tény, hogy egy lassan bővülő, de elenyésző létszámú szellemi elitre szükség volt. Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt az ipari forradalom után, tehát a tőkés osztálytársadalomban volt a legkisebb a dolgozók kilencvenöt százalékával szemben támasztott tudásigény.
Az okokra most nem térek ki.
A 20. század tudományos és technikai forradalma azonban e tekintetben is teljes fordulatot hozott. A társadalom tudása ugyan száz év alatt többel nőtt, mint előtte összesen, de ez is kevésnek bizonyult. A tudásigény kielégíthetetlenné vált.
Az ipari forradalomban, a tőkésosztály kiszolgálójaként létrejött közgazdaságtan ezt a tény nem vette tudomásul. Az ipari forradalom technikai találmányai ugyan bővítették a vezetőkkel szemben támasztott tudásigényt, mindenek előtt a tudományok szerepét, de ez a munkaerőnek legfeljebb huszadát érintette. A többiekkel szemben még a korábbinál is alacsonyabb tudásigényt támasztott.
A tőkés osztálytársadalomban elég volt, ha a munkaerő 2-3 százaléka diplomás, és 4-8 százaléka érettségizett, de ezek többségére sem a gazdaságnak, hanem az államnak, a közigazgatásnak, az oktatásnak és a hadseregnek volt szüksége. Ez is megfordult. Ma tízszer annyi diplomás van, és ezek nagy többségére a vállalkozási szektoroknak van szüksége.
Amennyire természetes, hogy a tőkés osztálytársadalomban a képzést nem tekintették értéktermelésnek, annyira ostobaság, ha ma is így kezeli.
A változást jól mutatja a nemzeti vagyon összetételének alakulása. A tőkés osztálytársadalomban a nemzeti vagyon óriási többsége fizikai volt. Ez az éves nemzeti jövedelem 4-5-szörösét tette ki. Ma 2-3-szorosa. Ezzel szemben a szellemi vagyont fegyelembe sem kellet venni. Az igénynél bővebben állt a társadalom rendelkezésére. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalom szellemi vagyona, a képzés követlen és közvetett költségei alapján, meghaladja a nemzeti vagyon kétszeresét, sokkal gyorsabban növekszik, mint a fizikai vagyon, és ez sem elégíti ki a társadalom igényét. A közgazdaságtan azonban éppen a leggyorsabban növekvő vagyonigény kielégítését nem tekinti felhalmozásnak. Ezt a gyakorlatát folytatja annak ellenére, hogy a tények tanúsága szerint az oktatási rendszer színvonala és szélessége jól mutatja, melyik ország sikeres.
A tandíjrendszer
A liberális politikusok az oktatást is piacosítani akarják. Ez volt a Bokros-csomag bukásának is az egyik oka. A modern társadalomnak az ellenkezőjét kellene folytatni, a munkaképes kort meghaladó oktatásért, annak színvonala alapján, mind a tanulókat, mind a szülőket gazdagon kellene jutalmazni. Egyelőre ennek az ellenkezője folyik. Az oktatás közgazdasági kezelése még a tőkés osztálytársadalom cipőjében már.
Kezdem azzal, hogy a munkaképes korú tanulást és oktatást értéktermelő felhalmozásnak kellene tekinteni. Természetesen, a munkaképtelenné válás idején az érintett tudást le kellene írni. A tudásvagyont a nemzeti vagyon részeként kellene nyilvántartani.
Ma még ott sem tartunk, hogy módszerünk volna a tudásvagyon mérésére. A tudásnövelést egyszerűen oktatásnak tekintik, amit az iskolák működési költségével azonosítanak. Kihagyják mind a szülők áldozatainak, mind a munkaképes diákok munkavállalásból való távolmaradásának figyelembevételét.
A munkaképes korban folytatott tanulást nem tartják a szellemi vagyonképzést folytató értéktermelésnek, de a foglalkoztatási rátánál inaktív tevékenyégnek tekintik. A logika fejre állítása, amikor a fiatalság leghatékonyabb vagyonképző munkáját nem tekintik foglalkoztatásnak.
Ez olyan, mint ahogyan a tőkés osztálytársadalomban nem tekintették hadikiadásnak a munkaképes korú állomány kiesését a termelésből. A hívatások állomány fizetése hadikiadás volt, a tízszer nagyobb legénységi állomány kivonása a termelésből, nem az. Az oktatás költsége a pedagógus fizetése, de a tízszer több munkaképes diákok kiesése a termelésből nem az.
Tandíjat csak annak kellene fizetni, aki nem tanul, vagy akit képessége alapján nem érdemes tanítani.
Az oktatáspolitikának azt kellene megérteni, hogy a tehetségesek tanítása a leghatékonyabb módja a szellemi vagyon gyarapításának, a lusta és tehetségtelen dákok tanítása pedig pénzpocséklás.
A modern társadalom hatékonyságának növekedését semmi sem szolgálja jobban, mint a tehetségek kiképzése. Ezt minden eszközzel jutalmazni kell. Nemcsak a diákokat, hanem a szülőket is. Ehhez az segítene sokat, ha a legtehetségesebb diákokat, és az azokat a nevelő szülőket, pedagógusokat legalább úgy megbecsülnék, jutalmaznák, kitűntetnék, mint a színészeket, ha nem is úgy, mint a közutálatnak örvendő politikusokat, ha ezek legalább annyi helyet kapnának a kommunikációban, mint a pedagógust verő diákok és szülők, illetve a bankrablók.
De még ott sem tartunk, hogy felmérjük az ország szellemi vagyonát.
Hibás elemzések
Kopátsy Sándor PP 2009-06-20
HIBÁS ELEMZÉSEK
A választási vereséget még nem értékelte senki helyesen.
A veszteseknek eszükbe sem jut, hogy mi szülte a választási eredményt, pedig ennek az elődleges oka a magyar társadalom befogadóképességénél liberálisabb gazdaságpolitika volt.
A rendszerváltást úgy bonyolították le, hogy gyorsan másfélmillió munkahelyet megszüntettek, ennek során a cigányságot szint teljesen kizárták a legális munkaviszony lehetőségei közül. Ráadásul, ezen a helyzeten semmit sem javítottak, de még azt sem ismerték fel, hogy ez tarthatatlan.
Az elmúlt közel húsz év során a cigányság reménytelen munkavállalási helyzete olyan erkölcsi züllést okozott közöttük, annyira megromlott a kisemberek anyagi biztonsága, hogy robbanásig feszült a cigányellenesség.
A bal-liberális politikai erők, elsősorban az SZDSZ, és az MSZP liberálisai a cigányellenességben fasiszta erők feltámadását látták. Azt fel sem lehetett vetni, hogy a cigánysággal szembeni elégedetlenségnek reális oka is van. Ugyanakkor e két párt vezetésében hangadókká váltak a politika hátán milliárdosokká emelkedők.
A rendszerváltás előtt a magyar társadalomban a kívánatosnál jóval nagyobb volt az egyenlőség, ez két év alatt az átlag néhány éves jelentős csökkenése mellett nagyon differenciálódott. A magyar társadalom deformálódását jól jellemzi a nagyon alacsony munkára fogottság, a legalacsonyabb az EU országok között. Érdekes módon ezt éppen a baloldal hallgatta el jobban. A Fidesz legalább meghirdette, hogy egymillió munkahelyet kell teremteni. Az MSZP-ben nem akadt senki, aki legalább átvette volna ezt a baloldali célkitűzést.
Húsz éve nem akadt baloldali politikus, aki felvetette volna, hogy a botrányosan alacsony foglalkoztatásnál is sokkal nagyobb társadalmi bűn ennek a struktúrája. A munkaképes korosztályokban a felső harmad foglalkoztatása 70 százalék felett van. Az alsó harmadé azonban 30, az alsó tizedé, gyakorlatilag a cigányságé, pedig 10 százalék alatt van. Ehhez a társadalmi valósághoz képest a legutóbbi választás még viszonylag szép eredmény. A milliárdos Gyurcsány által vezetett MSZP csak súlyos vereséget szenvedett. A társadalmi feszültségekért elsősorban felelős SZDSZ megsemmisült. A szélsőbal „váratlan” eredményt ért el. A Fidesz pedig igazolta az előzetes várakozásokat.
A baloldali és liberális politikai értékelések között fel sem merült, hogy kevesen dolgoznak az országban, hogy a lakosság alsó kötöde szinte munkátlan, reménye sem lehet arra, hogy munkához jut. Azt hirdetik, hogy a cigánykérdés előtérbe kerülése és a Jobbik sikere a Fidesz hibája.
Azt kellene látni, hogy Orbán Viktoron kívül egyetlen politikai vezető sem ismerte fel, hogy a magyar társadalom többsége, történelmi okokból politikai tekintetben jobbközép. Azaz nacionalista és konzervatív. Ezzel szemben csak egy olyan baloldalnak van esélye, amelyik, a szocialista tapasztaltok, alapján a létbiztonságra vágyik. Ezt csak a magas foglalkoztatás, és a nagyon széleskörű másodgazdaság biztosíthatja. A rendszerváltás mindkettőt szétverte. A foglalkoztatás az EU országok között nálunk a legalacsonyabb, a másodgazdaságot pedig szétverte egyrészt a gazdasági liberalizmus, másrészt a cigánybűnözés.
A jelenlegi politikai helyzet megítélését megkönnyítené, ha a Nagy Imre, Kádár János párhuzamot helyesen értékelnénk. A bolsevik táboron belül Nagy Imre olyan politikai pályára tévedt, amiben a nemzeti függetlenség az elsődleges, a társadalmi érdek csak ez követi. Ez nemcsak idejétmúlt, de irreális is volt annak idején. Ezzel szemben Kádár János azt a politikát reprezentálta, amiben a társadalmi érdek az első, ami megköveteli a világpolitikai realitást. Ne ugráljunk, amíg ennek nincsenek reális lehetősége.
A rendszerváltás után ugyan egészen új nemzetközi helyzet alakult ki, természetessé vált a nemzeti függetlenség, de a párhuzam fennmaradt. A Fidesz a nemzeti érdekek hangsúlyozására építi politikáját, ebben az értelemben Nagy Imre örökségét folytatja. Azzal nem eléggé számol, hogy a jelenlegi világgazdaságban az osztálytársadalmak viszonyinak megfelelő nemzeti érdek idejét múlta. Ma már a nemzeti érdek azt követeli meg, hogy minél jobban integrálódjunk a világgazdaságba. A liberálisok és a baloldal pedig a rendszerváltás óta abban a hiten él, hogy a magyar társadalmat ki lehet tenni a nemzetközi szabad versenynek. Ezzel szemben a Kádár-vonal folytatása, a nemzeti szabadság viszonyaik között, a magas foglalkoztatottságot, a viszonylag kevéssé differenciálódott jövedelemelosztást követelné meg.
A rendszerváltás óta folytatott az MSZP liberális szárnyával szövetkezett SZDSZ gazdaságpolitikája éppen az ellenkező irányba vitte a magyar társadalmat.
HIBÁS ELEMZÉSEK
A választási vereséget még nem értékelte senki helyesen.
A veszteseknek eszükbe sem jut, hogy mi szülte a választási eredményt, pedig ennek az elődleges oka a magyar társadalom befogadóképességénél liberálisabb gazdaságpolitika volt.
A rendszerváltást úgy bonyolították le, hogy gyorsan másfélmillió munkahelyet megszüntettek, ennek során a cigányságot szint teljesen kizárták a legális munkaviszony lehetőségei közül. Ráadásul, ezen a helyzeten semmit sem javítottak, de még azt sem ismerték fel, hogy ez tarthatatlan.
Az elmúlt közel húsz év során a cigányság reménytelen munkavállalási helyzete olyan erkölcsi züllést okozott közöttük, annyira megromlott a kisemberek anyagi biztonsága, hogy robbanásig feszült a cigányellenesség.
A bal-liberális politikai erők, elsősorban az SZDSZ, és az MSZP liberálisai a cigányellenességben fasiszta erők feltámadását látták. Azt fel sem lehetett vetni, hogy a cigánysággal szembeni elégedetlenségnek reális oka is van. Ugyanakkor e két párt vezetésében hangadókká váltak a politika hátán milliárdosokká emelkedők.
A rendszerváltás előtt a magyar társadalomban a kívánatosnál jóval nagyobb volt az egyenlőség, ez két év alatt az átlag néhány éves jelentős csökkenése mellett nagyon differenciálódott. A magyar társadalom deformálódását jól jellemzi a nagyon alacsony munkára fogottság, a legalacsonyabb az EU országok között. Érdekes módon ezt éppen a baloldal hallgatta el jobban. A Fidesz legalább meghirdette, hogy egymillió munkahelyet kell teremteni. Az MSZP-ben nem akadt senki, aki legalább átvette volna ezt a baloldali célkitűzést.
Húsz éve nem akadt baloldali politikus, aki felvetette volna, hogy a botrányosan alacsony foglalkoztatásnál is sokkal nagyobb társadalmi bűn ennek a struktúrája. A munkaképes korosztályokban a felső harmad foglalkoztatása 70 százalék felett van. Az alsó harmadé azonban 30, az alsó tizedé, gyakorlatilag a cigányságé, pedig 10 százalék alatt van. Ehhez a társadalmi valósághoz képest a legutóbbi választás még viszonylag szép eredmény. A milliárdos Gyurcsány által vezetett MSZP csak súlyos vereséget szenvedett. A társadalmi feszültségekért elsősorban felelős SZDSZ megsemmisült. A szélsőbal „váratlan” eredményt ért el. A Fidesz pedig igazolta az előzetes várakozásokat.
A baloldali és liberális politikai értékelések között fel sem merült, hogy kevesen dolgoznak az országban, hogy a lakosság alsó kötöde szinte munkátlan, reménye sem lehet arra, hogy munkához jut. Azt hirdetik, hogy a cigánykérdés előtérbe kerülése és a Jobbik sikere a Fidesz hibája.
Azt kellene látni, hogy Orbán Viktoron kívül egyetlen politikai vezető sem ismerte fel, hogy a magyar társadalom többsége, történelmi okokból politikai tekintetben jobbközép. Azaz nacionalista és konzervatív. Ezzel szemben csak egy olyan baloldalnak van esélye, amelyik, a szocialista tapasztaltok, alapján a létbiztonságra vágyik. Ezt csak a magas foglalkoztatás, és a nagyon széleskörű másodgazdaság biztosíthatja. A rendszerváltás mindkettőt szétverte. A foglalkoztatás az EU országok között nálunk a legalacsonyabb, a másodgazdaságot pedig szétverte egyrészt a gazdasági liberalizmus, másrészt a cigánybűnözés.
A jelenlegi politikai helyzet megítélését megkönnyítené, ha a Nagy Imre, Kádár János párhuzamot helyesen értékelnénk. A bolsevik táboron belül Nagy Imre olyan politikai pályára tévedt, amiben a nemzeti függetlenség az elsődleges, a társadalmi érdek csak ez követi. Ez nemcsak idejétmúlt, de irreális is volt annak idején. Ezzel szemben Kádár János azt a politikát reprezentálta, amiben a társadalmi érdek az első, ami megköveteli a világpolitikai realitást. Ne ugráljunk, amíg ennek nincsenek reális lehetősége.
A rendszerváltás után ugyan egészen új nemzetközi helyzet alakult ki, természetessé vált a nemzeti függetlenség, de a párhuzam fennmaradt. A Fidesz a nemzeti érdekek hangsúlyozására építi politikáját, ebben az értelemben Nagy Imre örökségét folytatja. Azzal nem eléggé számol, hogy a jelenlegi világgazdaságban az osztálytársadalmak viszonyinak megfelelő nemzeti érdek idejét múlta. Ma már a nemzeti érdek azt követeli meg, hogy minél jobban integrálódjunk a világgazdaságba. A liberálisok és a baloldal pedig a rendszerváltás óta abban a hiten él, hogy a magyar társadalmat ki lehet tenni a nemzetközi szabad versenynek. Ezzel szemben a Kádár-vonal folytatása, a nemzeti szabadság viszonyaik között, a magas foglalkoztatottságot, a viszonylag kevéssé differenciálódott jövedelemelosztást követelné meg.
A rendszerváltás óta folytatott az MSZP liberális szárnyával szövetkezett SZDSZ gazdaságpolitikája éppen az ellenkező irányba vitte a magyar társadalmat.
Az egyes szakmák képviselőiben megbízók aránya
Kopátsy Sándor PP 2009-06-19
AZ EGYES SZAKMÁK KÉPVISELŐIBEN MEGBÍZÓK ARÁNYA
Szívesen nézem az ilyen jellegű táblázatokat. Annak ellenére, hogy zavarosak, összekeverik a fontosat, a nem fontossal, elgondolkodtatnak.
Néhány adatra érdemes odafigyelni.
1. Akikben a nagy többség megbízik, kis fizetésűek, a vezetőikkel a közvélemény nem is találkozik. Az első három helyezett a tűzoltó, a postás és a pedagógus. Kilencven százalék megbízik bennük, de talán a tizedük sem tudná megmondani, hogy ki az elsőszámú vezetőjük, vagy egyáltalán ismer-e közülük magas rangút. Ez még talán az oktatásügyi minisztere is vonatkozik. Az országban általában csökkent a bizalom, de a három szakma népszerűsége még a nagyon magasnál is magasabb lett.
Ezzel szemben az öt legkevésbé népszerű szakma eleve nagyon rossz megítélése, egy év alatt is lényegesen romlott. A legjobban a sereghajtó politikusoké, és az elve sem népszerű bankároké. Ezek vezetőivel, főkolomposaival tele van a sajtó. Az utolsó öt helyezett megérdemli, hogy felsoroljam. Vállalatvezetők, bankárok, reklámszakemberek, újságírók, és a legvégén a politikusok. Vagyis a legjobban megfizetetek, illetve akiken sok múlik. Száz emberből csak kilenc bízik meg a politikusokban. Ennyi talán olyan is van, akik a politikusoknak köszönhetik a megérdemeltnél jobb jövedelmüket.
Az a tény, hogy 2007-ben még száz közül 17 bízott meg a politikusokban, tavaly már csak 9. Ezt figyelembe véve jobban megértjük a legutóbbi választás adatait.
2. Különös figyelmet érdemel a pedagógusok és az orvosok 3. és 4. helye. Ezt a két szakmát akarják állandóan megreformálni a liberális politikusok, akik szerint nem jó, nem hatékony a teljesítményük. Kabaréba való, hogy a legutóbbi választáson leszerepelt SZDSZ és az MSZP liberális szárnya ezt a két ágazatot akarta megreformálni, mivel állításuk szerint, a közvélemény nincs velük megelégedve. Az adatokból azonban az ellenkezője derül ki. Az EU országok között kevés van, ahol a lakosság ennyire meg lenne elégedve az orvosokkal. Tegyük hozzá, hogy az ápoló személyzet legalább ilyen jó osztályzatot kapna.
A papsággal a lakosság 52 százaléka van megelégedve. Ez, azt hiszem történelmi mélypont. A régi rendszerben kikezdhetetlen volt a tekintélyük, és a többségi vallás vagyona legendás. A lakosság négyötöde falvakban élt, és ott a pap volt a legtekintélyesebb ember. A bolsevik évtizedekben, üldöztetésük okán, népszerűek voltak. Ez a mélypont mégis magasabb, mint a szakszervezeteké, a politikusokénál pedig ötszörösnél is jobb.
AZ EGYES SZAKMÁK KÉPVISELŐIBEN MEGBÍZÓK ARÁNYA
Szívesen nézem az ilyen jellegű táblázatokat. Annak ellenére, hogy zavarosak, összekeverik a fontosat, a nem fontossal, elgondolkodtatnak.
Néhány adatra érdemes odafigyelni.
1. Akikben a nagy többség megbízik, kis fizetésűek, a vezetőikkel a közvélemény nem is találkozik. Az első három helyezett a tűzoltó, a postás és a pedagógus. Kilencven százalék megbízik bennük, de talán a tizedük sem tudná megmondani, hogy ki az elsőszámú vezetőjük, vagy egyáltalán ismer-e közülük magas rangút. Ez még talán az oktatásügyi minisztere is vonatkozik. Az országban általában csökkent a bizalom, de a három szakma népszerűsége még a nagyon magasnál is magasabb lett.
Ezzel szemben az öt legkevésbé népszerű szakma eleve nagyon rossz megítélése, egy év alatt is lényegesen romlott. A legjobban a sereghajtó politikusoké, és az elve sem népszerű bankároké. Ezek vezetőivel, főkolomposaival tele van a sajtó. Az utolsó öt helyezett megérdemli, hogy felsoroljam. Vállalatvezetők, bankárok, reklámszakemberek, újságírók, és a legvégén a politikusok. Vagyis a legjobban megfizetetek, illetve akiken sok múlik. Száz emberből csak kilenc bízik meg a politikusokban. Ennyi talán olyan is van, akik a politikusoknak köszönhetik a megérdemeltnél jobb jövedelmüket.
Az a tény, hogy 2007-ben még száz közül 17 bízott meg a politikusokban, tavaly már csak 9. Ezt figyelembe véve jobban megértjük a legutóbbi választás adatait.
2. Különös figyelmet érdemel a pedagógusok és az orvosok 3. és 4. helye. Ezt a két szakmát akarják állandóan megreformálni a liberális politikusok, akik szerint nem jó, nem hatékony a teljesítményük. Kabaréba való, hogy a legutóbbi választáson leszerepelt SZDSZ és az MSZP liberális szárnya ezt a két ágazatot akarta megreformálni, mivel állításuk szerint, a közvélemény nincs velük megelégedve. Az adatokból azonban az ellenkezője derül ki. Az EU országok között kevés van, ahol a lakosság ennyire meg lenne elégedve az orvosokkal. Tegyük hozzá, hogy az ápoló személyzet legalább ilyen jó osztályzatot kapna.
A papsággal a lakosság 52 százaléka van megelégedve. Ez, azt hiszem történelmi mélypont. A régi rendszerben kikezdhetetlen volt a tekintélyük, és a többségi vallás vagyona legendás. A lakosság négyötöde falvakban élt, és ott a pap volt a legtekintélyesebb ember. A bolsevik évtizedekben, üldöztetésük okán, népszerűek voltak. Ez a mélypont mégis magasabb, mint a szakszervezeteké, a politikusokénál pedig ötszörösnél is jobb.
2009. június 18., csütörtök
A gyermekvállalás állami szabályozása
Kopátsy Sándor ED 2009-06-17
A GYERMEKVÁLLALÁS ÁLLAMI SZABÁLYOZÁSA
Az igazság kimondásával kezdem. A modern társadalom legfontosabb feladata a gyermekvállalás minőségének szabályozása. Ezt azonban egyelőre még kimondani is bűn.
Fajuk történetének legnagyobb változását éljük, ennek ellenére még azt sem vettük tudomásul, hogy minőségileg más társadalomban vagyunk, aminek egészen mások a társadalmi törvényei.
Ma már az emberiség kétötöde olyan társadalmakban él, amiben minden a minőségen múlik. A kiváló minőségi termékek árát az eladó állapítja meg, a kiváló munkaerő bérét, jövedelmét pedig a munkavállaló. A fejlet társadalmak közti versenyt elsősorban az dönti el, milyen minőségben termeli újjá a munkaerejét. Attól már nem kell félni, hogy az iskolázott és jól kereső társadalom túlnépesedik, a kívánatosnál gyorsabban szaporodik, sőt. Az sem baj, ha lassan csökken, csak a minősége legyen egyre jobb.
Az emberi fajnak eddig nem ismerhettük azt a demográfiai törvényét, hogy az iskolázottság, a jövedelem bizonyos fokán, és az egyszerű fogamzásgátlás mellett a létszámát fenntartó szint alá csökken a szaporodása. Ez nem baj, hiszen az elmúlt kétszáz év során rákosan túlszaporodtunk.
Jelenleg az emberiség még mindig elviselhetetlenül szaporodik. Mégpedig úgy, hogy ez csak a háromötödére vonatkozik. Egy ötödében, Kínában erőszakkal lefékezték, és csak a fejlett ötödben nincs túlnépesedés. Ez a világjelenség azonban a társadalmakon belül is működik.
Minden fejlett társadalmon belül is a társdalom fejlett hányada nem vállal a létszáma fenntartását biztosító gyermeket, az alsó harmada pedig gyorsan, legalábbis viszonylag gyorsan szaporodik. Ez a fél-perifériákon okoz katasztrofális problémát.
Az emberiség felső tizedébe tartozó társadalmakban a lakosság nagy hányada, közel kilencven százaléka már túllépte a túlszaporodási megakadályozó határt. A leszakadt tized nagyobb népszaporulatát fel tudja venni a társadalom. Ehhez elég gazdag és ezek száma viszonylag alacsony. Ezt látjuk Európa gazdag harmadában és Észak-Amerikában. Ráadásul az utóbbi egyrészt még nagyon alulnépesedett, másrészt kivételesen nagy az asszimiláló képessége. Nyugat-Európa gazdag országaiban az arab, a török, a balkáni bevándorlók jelentik a túlszaporodó réteget. Ez a tényleges probléma nagyságához képest túlirritálja a lakosságot. A jelzése a szélsőjobb politikai hangossága.
Az emberiség következő két tizedében, Kínában a politikai hatalom erőszakosan állította meg a túlnépesedést. Ezzel bebizonyította, hogy ez a felzárkózás első feltétele. Kína fajunk történetének legnagyobb sikerét aratja. De a nyugati tudományok még addig sem jutottak el, hogy ez a siker kulcsa.
Az emberiség következő tizede, leegyszerűsítve a fél-perifériák esetében, viszonylag keskeny a már nem szaporodó elit, a nagy többség még gyorsan szaporodik. Ez teszi, a kulturális gyengeségük mellett, lehetetlenné a gazdasági felzárkózást.
Az emberiség további hattizede azonban elviselhetetlen mértékben szaporodik.
A népszaporulat Magyarországon.
Az emberiség egészének demográfiai viselkedését adó képnek a tükrében érthető a magyar demográfiai helyzet.
A lakosság egészének száma lassan csökken. Ez önmagában kedvező. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem és vagyon szempontjából az egy százalékánál is kisebb csökkenés az optimális. Az átlag mögött azonban katasztrófa rejlik.
Mivel tudatosan nincsenek erre vonatkozó adatok, csak becsülni tudok.
A magyar társadalom felső harmadában a gyermekvállalás olyan alacsony, hogy évente több százalékos a létszámcsökkenés. Ez csak azért nem feltűnő, mivel nagy a beemelkedés.
A középső harmadban az országos átlagnak megfelelő lassú csökkenés tapasztalható. Ez egészséges.
Az alsó harmadban gyorsa a népszaporulat. Ez részben törvényszerű, részben az állam által táplált. Ezen belül is az alsó tizedben, gyakorlatilag a cigányság esetében katasztrofális a helyzet, feldolgozhatatlanul nagy a gyermekvállalás.
Ez a demográfiai torzulás a magyar társadalom legnagyobb baja. Ez nagyobb akadálya a felzárkózásnak, mint az összes többi tényező együttvéve. A károkozás mértékét csak akkor látjuk, ha megnézzük, hogyan hat a szülői háttér a gyermekek várható társadalmi értékére. Ezt is csak becsülni tudom. Ma már a gyermekvállaló korosztály harmada diplomás, és a társadalom jobban élő feléhez tartozik. Ezek gyermekeinek szinte mindegyike diplomás lesz. Ennek megfelelően, az átlagnál sokkal értékesebb munkaerő válik belőle. Tegyük hozzá, hogy ezek a gyerekek viselkedése, törvénytisztelete is sokkal jobb lesz az átlagnál. Ezeket állítsuk szemben a táradalom alsó harmadában születettek várható teljesítményével. Ezek közül nagyon kevesen lesznek diplomások, a nagy többség még a jó szakmunkás szintjéig sem jut el. A nagy többségükre a liberális munkaerőpiac igényt sem fog tartani.
Illusztrációként az mondom, hogy az olyan társadalomban, amelyikben a gyermekvállalás a családi környezet minőségétől független a gyermekvállalás, vagyis egyenletes, a következő generáció társadalmi értéke 100. A magyar társadalomban jelenleg lévő gyermekvállalás mellett legfeljebb 50. De lehetne olyan is, amiben ott lenne több gyermek, ahol jók a felnevelési feltételek az érték lehetne 200.
Ezek a számok olyan megdöbbentőek, hogy kevesen hiszik el. Ezért érvelek. Ha az átlagos munkaerő értéke 100, a társadalom felső harmadáé 500. A középsőé 100, az alsó harmadé pedig negatív.
Annyit talán sikerült bizonyítanom, hogy a modern társadalom jövője elsősorban attól függ, milyen családi környezetben születnek a gyerekek. Ennek hatásához képest nagyon másodrangú az oktatási rendszer. Márpedig nálunk, ebben a tekintetben katasztrofális a helyzet.
A fentiekből az következik, hogy a modern társadalom elsődleges célja ott támogatni a gyermeknevelést, ahol azt eredményesen teszik. A gyermekvállalás számánál nagyságrenddel fontosabb a nevelés minősége. Ezzel szemben a modern társadalmak a gyermekszám alapján támogatnak, ami azt jelenti, minél kisebb a gyermek várható értéke, a ráfordításhoz képes tannál nagyobb az állami támogatás. Ez nem kisebb közgazdasági abszurdum, mint egy olyan gyémántbánya, ahol a legkisebb darabka után is annyi a prémium, mint a milliókat érő legnagyobb után.
Csak olyan gyermektámogatás felelne meg a társadalom értékének, amit az óvodás kortól kezdve az elért oktatási eredmény alapján fizetnének. Ez pedig nagyon differenciált, a több százmillió és a semmi között szóródik.
A társadalom számára nem kisebb értékű munka a gyermeknevelés, mint a munkamegosztásban való részesedés. Ezt is ennek alapján kellene honorálni. Az a család, amelyik három kiváló gyermeket ad a társadalomnak, olyan prémiumra, nyugdíjra számítson, mint aki a munkateljesítményével a legjobb ezrelékhez tartozik. Ezt a jutalmazást addig kell differenciálni, amíg viszonylag ott születik több gyermek, ahol jobbak a felnevelési költségek, és ott kevés, ahol azt elhanyagolják. Az ilyen társadalom magasan kiemelkedne a többi közül.
Mi, a jelenlegi családpolitikánkkal a gyorsan lemaradók közé fogunk tartozni.
A fenti állításokat azzal lehet egyszerűen megcáfolni, ha bebizonyítjuk, hogy a gyerekek várható társadalmi értéke nem elsősorban a szülői környezettől függ. Ezt pedig nem lehet cáfolni, még a közvélemény is tisztán látja. Legfeljebb a farizeus politika nem mer vele szembenézni. Ez annál inkább igaz, minél fejlettebb a társadalom.
A GYERMEKVÁLLALÁS ÁLLAMI SZABÁLYOZÁSA
Az igazság kimondásával kezdem. A modern társadalom legfontosabb feladata a gyermekvállalás minőségének szabályozása. Ezt azonban egyelőre még kimondani is bűn.
Fajuk történetének legnagyobb változását éljük, ennek ellenére még azt sem vettük tudomásul, hogy minőségileg más társadalomban vagyunk, aminek egészen mások a társadalmi törvényei.
Ma már az emberiség kétötöde olyan társadalmakban él, amiben minden a minőségen múlik. A kiváló minőségi termékek árát az eladó állapítja meg, a kiváló munkaerő bérét, jövedelmét pedig a munkavállaló. A fejlet társadalmak közti versenyt elsősorban az dönti el, milyen minőségben termeli újjá a munkaerejét. Attól már nem kell félni, hogy az iskolázott és jól kereső társadalom túlnépesedik, a kívánatosnál gyorsabban szaporodik, sőt. Az sem baj, ha lassan csökken, csak a minősége legyen egyre jobb.
Az emberi fajnak eddig nem ismerhettük azt a demográfiai törvényét, hogy az iskolázottság, a jövedelem bizonyos fokán, és az egyszerű fogamzásgátlás mellett a létszámát fenntartó szint alá csökken a szaporodása. Ez nem baj, hiszen az elmúlt kétszáz év során rákosan túlszaporodtunk.
Jelenleg az emberiség még mindig elviselhetetlenül szaporodik. Mégpedig úgy, hogy ez csak a háromötödére vonatkozik. Egy ötödében, Kínában erőszakkal lefékezték, és csak a fejlett ötödben nincs túlnépesedés. Ez a világjelenség azonban a társadalmakon belül is működik.
Minden fejlett társadalmon belül is a társdalom fejlett hányada nem vállal a létszáma fenntartását biztosító gyermeket, az alsó harmada pedig gyorsan, legalábbis viszonylag gyorsan szaporodik. Ez a fél-perifériákon okoz katasztrofális problémát.
Az emberiség felső tizedébe tartozó társadalmakban a lakosság nagy hányada, közel kilencven százaléka már túllépte a túlszaporodási megakadályozó határt. A leszakadt tized nagyobb népszaporulatát fel tudja venni a társadalom. Ehhez elég gazdag és ezek száma viszonylag alacsony. Ezt látjuk Európa gazdag harmadában és Észak-Amerikában. Ráadásul az utóbbi egyrészt még nagyon alulnépesedett, másrészt kivételesen nagy az asszimiláló képessége. Nyugat-Európa gazdag országaiban az arab, a török, a balkáni bevándorlók jelentik a túlszaporodó réteget. Ez a tényleges probléma nagyságához képest túlirritálja a lakosságot. A jelzése a szélsőjobb politikai hangossága.
Az emberiség következő két tizedében, Kínában a politikai hatalom erőszakosan állította meg a túlnépesedést. Ezzel bebizonyította, hogy ez a felzárkózás első feltétele. Kína fajunk történetének legnagyobb sikerét aratja. De a nyugati tudományok még addig sem jutottak el, hogy ez a siker kulcsa.
Az emberiség következő tizede, leegyszerűsítve a fél-perifériák esetében, viszonylag keskeny a már nem szaporodó elit, a nagy többség még gyorsan szaporodik. Ez teszi, a kulturális gyengeségük mellett, lehetetlenné a gazdasági felzárkózást.
Az emberiség további hattizede azonban elviselhetetlen mértékben szaporodik.
A népszaporulat Magyarországon.
Az emberiség egészének demográfiai viselkedését adó képnek a tükrében érthető a magyar demográfiai helyzet.
A lakosság egészének száma lassan csökken. Ez önmagában kedvező. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem és vagyon szempontjából az egy százalékánál is kisebb csökkenés az optimális. Az átlag mögött azonban katasztrófa rejlik.
Mivel tudatosan nincsenek erre vonatkozó adatok, csak becsülni tudok.
A magyar társadalom felső harmadában a gyermekvállalás olyan alacsony, hogy évente több százalékos a létszámcsökkenés. Ez csak azért nem feltűnő, mivel nagy a beemelkedés.
A középső harmadban az országos átlagnak megfelelő lassú csökkenés tapasztalható. Ez egészséges.
Az alsó harmadban gyorsa a népszaporulat. Ez részben törvényszerű, részben az állam által táplált. Ezen belül is az alsó tizedben, gyakorlatilag a cigányság esetében katasztrofális a helyzet, feldolgozhatatlanul nagy a gyermekvállalás.
Ez a demográfiai torzulás a magyar társadalom legnagyobb baja. Ez nagyobb akadálya a felzárkózásnak, mint az összes többi tényező együttvéve. A károkozás mértékét csak akkor látjuk, ha megnézzük, hogyan hat a szülői háttér a gyermekek várható társadalmi értékére. Ezt is csak becsülni tudom. Ma már a gyermekvállaló korosztály harmada diplomás, és a társadalom jobban élő feléhez tartozik. Ezek gyermekeinek szinte mindegyike diplomás lesz. Ennek megfelelően, az átlagnál sokkal értékesebb munkaerő válik belőle. Tegyük hozzá, hogy ezek a gyerekek viselkedése, törvénytisztelete is sokkal jobb lesz az átlagnál. Ezeket állítsuk szemben a táradalom alsó harmadában születettek várható teljesítményével. Ezek közül nagyon kevesen lesznek diplomások, a nagy többség még a jó szakmunkás szintjéig sem jut el. A nagy többségükre a liberális munkaerőpiac igényt sem fog tartani.
Illusztrációként az mondom, hogy az olyan társadalomban, amelyikben a gyermekvállalás a családi környezet minőségétől független a gyermekvállalás, vagyis egyenletes, a következő generáció társadalmi értéke 100. A magyar társadalomban jelenleg lévő gyermekvállalás mellett legfeljebb 50. De lehetne olyan is, amiben ott lenne több gyermek, ahol jók a felnevelési feltételek az érték lehetne 200.
Ezek a számok olyan megdöbbentőek, hogy kevesen hiszik el. Ezért érvelek. Ha az átlagos munkaerő értéke 100, a társadalom felső harmadáé 500. A középsőé 100, az alsó harmadé pedig negatív.
Annyit talán sikerült bizonyítanom, hogy a modern társadalom jövője elsősorban attól függ, milyen családi környezetben születnek a gyerekek. Ennek hatásához képest nagyon másodrangú az oktatási rendszer. Márpedig nálunk, ebben a tekintetben katasztrofális a helyzet.
A fentiekből az következik, hogy a modern társadalom elsődleges célja ott támogatni a gyermeknevelést, ahol azt eredményesen teszik. A gyermekvállalás számánál nagyságrenddel fontosabb a nevelés minősége. Ezzel szemben a modern társadalmak a gyermekszám alapján támogatnak, ami azt jelenti, minél kisebb a gyermek várható értéke, a ráfordításhoz képes tannál nagyobb az állami támogatás. Ez nem kisebb közgazdasági abszurdum, mint egy olyan gyémántbánya, ahol a legkisebb darabka után is annyi a prémium, mint a milliókat érő legnagyobb után.
Csak olyan gyermektámogatás felelne meg a társadalom értékének, amit az óvodás kortól kezdve az elért oktatási eredmény alapján fizetnének. Ez pedig nagyon differenciált, a több százmillió és a semmi között szóródik.
A társadalom számára nem kisebb értékű munka a gyermeknevelés, mint a munkamegosztásban való részesedés. Ezt is ennek alapján kellene honorálni. Az a család, amelyik három kiváló gyermeket ad a társadalomnak, olyan prémiumra, nyugdíjra számítson, mint aki a munkateljesítményével a legjobb ezrelékhez tartozik. Ezt a jutalmazást addig kell differenciálni, amíg viszonylag ott születik több gyermek, ahol jobbak a felnevelési költségek, és ott kevés, ahol azt elhanyagolják. Az ilyen társadalom magasan kiemelkedne a többi közül.
Mi, a jelenlegi családpolitikánkkal a gyorsan lemaradók közé fogunk tartozni.
A fenti állításokat azzal lehet egyszerűen megcáfolni, ha bebizonyítjuk, hogy a gyerekek várható társadalmi értéke nem elsősorban a szülői környezettől függ. Ezt pedig nem lehet cáfolni, még a közvélemény is tisztán látja. Legfeljebb a farizeus politika nem mer vele szembenézni. Ez annál inkább igaz, minél fejlettebb a társadalom.
2009. június 15., hétfő
Ne az ellenfelekkel ijesztegess
Kopátsy Sándor PP 2009-06-13
NE AZ ELLENFELEKKEL IJESZTGESS
A legutóbbi választás nem volt elég ahhoz, hogy mind a szocialisták, mind a liberálisok felhagyjanak azzal, hogy a saját programjuk hiányát, a politikai ellenzékükkel ijesztgetésével rémisztgessék. Ha nem ránk szavaztok iszonyú sors vár rátok.
Kezdem az SZDSZ-szel.
Az SZDSZ azt hitte, hogy a fasizmussal való ijesztgetés elég lesz ahhoz, hogy sokan rájuk szavazzanak. Ebben okkal és ok nélkül a lakosság többsége a magyar zsidóság vádló hangját halotta ki. Ezt mindennél jobban bizonyítja, hogy ez a párt lett a vörös posztó még a baloldali szavazók többségében is. Aki nem volt a hívük, az ellenségének tekintette őket.
A magyar zsidóságnak kellene a legjobban tudni, hogy a magyar közvélemény számára a fasizmus nem volt iszonyatos uralom. Ezt jól bizonyítja, hogy a nyilas választóknál sokkal többen természetesnek fogadták, hogy a zsidóság jogait korlátozzák, sőt még azt is, hogy haláltáborokba szállítják őket. A magyar társadalom máig nem gyakorolt önkritikát a zsidósággal szemben elkövetett bűnei miatt. Ez a nem zsidó magyarság történelmi adóssága. Ez azonban nem ad okot arra, hogy a liberális pártban tömörülők ne számolajnak vele.
Az SZDSZ nagyon kiszélesítette ellenfeleinek táborát azzal, hogy a cigánygyűlöletet és az antiszemitizmust erőnek erejével összemosta. Ugyanakkor tétlenül nézte, sőt elsőszámú kezdeményezője volt annak, hogy a cigányságot véglegesen kirekesszék a munkaerőpiacról. Nem állítom, hogy tudatosan, de érdeküknek megfelelőnek tekintették a cigányság katasztrofális munkátlanságát, alapot arra, hogy a cigány ellenességet, fasiszta vádaknak tekinthessék. Nem hiszem el, hogy nem tudták, hogy a közelmúltban felizzott cigányellenességnek van reális alapja: a cigányság egyre nehezebben elviselhető viselkedése, és ez addig tart, amíg nem vonjuk be őket a társadalmi munkamegosztásba. Ennek ellenére az SZDSZ sem tett semmit tettek a foglalkoztatásuk érdekében.
Bármennyire kemény is ez a vád, felvetetőségét igazolja, hogy az EU választások kimenetelét leginkább meghatározó kérdés, mindenek előtt a Jobbik győzelme okának, a cigánykérdést kell tekinteni. Az SZDSZ katasztrofális vereségét és a Jobbik nem várt sikerét a cigánykérdés kezelésében volt az oka. Nem kell nagy politikai jártasság ahhoz, hogy belássuk, az SZDSZ megsemmisülése és a Jobbik győzelme nem történt volna meg, ha a cigányság foglalkoztatása nem omlott volna össze a rendszerváltás során. Márpedig azt a legliberálisabb politikusnak is tudni kellene, hogy hova vezet, ha egy nagyon gyorsan gyarapodó etnikum számára szinte lehetetlenné válik a társadalmi munkamegosztásba való beilleszkedés.
Hiába mutatták a közvélemény kutatások, hogy a cigányság munkanélkülisége nyolcvan szálék felett van, hogy terjed a cigánybűnözés, a lakosság növekvő cigányellenességét fasizmus terjedését, az antiszemitizmussal azonosnak minősítették.
Az SZDSZ tiltakozott az ellen, hogy a cigányság helyzetét felmérjék, hogy el lehessen mondani, hogy a cigányok munkanélkülisége az országos átlag tízszerese, hogy a cigányok tizenöt évvel korábban meghalnak, hogy mennyivel több gyermeket vállalnak. Az meg tabutéma volt, hogy hova fog ez vezetni.
A magyar közgazdasági elit egyetlen pártban sem olyan sűrű mint az SZDSZ-ben, mégsem akadt egyetlen közülük, aki kimondta volna, hogy a cigánykérdés megoldásának egyetlen módja van, a munkaalkalom teremtés, hogy egy munkapiacról kizárt etnikumnak szükségszerűen olyan lesz a viselkedése, amilyen lett a rendszerváltás óta a magyar cigányságé.
Az SZDSZ most kapkod, de nyomát sem látom, hogy önkritikát gyakorolna. A magyar társadalom a hibás, hogy nem értette meg őket. Hogy ők nem értették meg a magyar társadalmat, fel sem vetődik.
Az MSZP szereplése.
Az ország jövője számára sokkal nagyobb jelentősége van az MSZP leértékelődésének. Egyelőre itt is messze vannak az önvizsgálattól. Egyelőre a Fideszt hibáztatják a Jobbik sikeréért.
Az MSZP a harmadik választási ciklus végén is folytatja az ellenféltől, mindenek előtt Orbán Viktortól való félelemkeltés politikáját. Nem a saját feladataival foglalkozik, hanem arra koncentrál, hogy féljenek a Fidesz győzelmétől. Azt a tény, hogy a Fidesz áll a hatalom kapujában, azzal igyekszik nagyítani, hogy a Fidesznek köszönhetően, megjelent a nyílt fasizmus a Jobbik is.
Nyoma sincs a felismerésnek, hogy az MSZP-t nem a Fidesz győzte le, hanem Gyurcsány. Őt a párt liberális szárnya, az SZDSZ-szel szövetkezve, azért vette elő a kalapból, hogy őket a Fidesszel szemben csak az mentheti meg, ha nekik is lesz Orbánhoz hasonló vezérük. Ez a döntés hozta maga után a párt stabil szavazóbázisának szétverését. Az MSZP vezető garnitúrájának nem volt annyi esze, és politikai tapasztalta, hogy vezérségben nem lehet a közép-jobbal versenyezni. A baloldalnak nem vezérrel, hanem a foglalkoztatáspolitikával, a társadalom alsó harmadának felemelésével lehetett volna többséget szerezni.
Furcsa módon, a baloldal szavazótábora is vezérre vágyik, pedig neki a szürke hétköznapok embereire volna szükségük. A közép-jobbot nem lehet romantikával, hazafisággal legyőzni.
Azt talán csak az utókor fogja egyszer leleplezni, hogy az MSZP miért kötötte a szekerét a liberálisokhoz már akkor is, amikor kétharmados többséggel rendelkezett. Az SZDSZ-szel való szövetség azért hozta magával a súlyvesztést. A baloldal és a liberálisok szövetsége csak a fasiszta időkben volt indokolt. Akkor azonban nem éltek vele. Amióta ez a szövetség mindkét oldalon önpusztító, makacsul ragaszkodnak hozzá. Azt, hogy erre volt valami külső kényszerítő erő, bizonyíték, hogy ennek az MDF élén, Antall József is szolgai módon engedelmeskedett. Ezt ette Horn Gyula, majd Gyurcsány Ferenc is. Horn még éppen csak belebukott, de Gyurcsány estében a párt is összeroppant.
Az MSZP számára addig nincs felállás, amíg tudatára nem ébred, hogy a baloldal nem az erősek, a versenyállók liberalizmus igényének kielégítésre, hanem a gyengék támogatására épülhet. Ennek azonban egyelőre nyoma sincs.
Az EU választás eredménye nem a jobboldal felemelkedéséből, hanem abból fakad, hogy húsz éve, Európa nyugati felén nálunk a legalacsonyabb a foglalkoztatás, és ennek terhét szinte teljesen a táradalom alsó harmada, ezen belül is a cigányság viseli. Márpedig a jelenkori demokráciának alapja, hogy az alsó harmada is minél inkább munkával tartsa el magát. Ezt a követelményt a baloldalnak kellett volna felvállalni, helyette a liberális politikai uszályába került.
Az MSZP addig nem fog a padlóról felállni, amíg nem a munkahelyteremtés lesz az elsődleges célja. Ehhez csak az ad esélyt, hogy már nincs az SZDSZ, amelyik irányítsa. A párt vezetésében hátrébb kell szorítani a liberális szárnyat, félre kell állítani azokat, akik a pártban az SZDSZ vonalát képviselték. Ettől még nagyon messze vannak, még mindig azok értékelik a választási vereség okát, akik ebbe a vereségbe kormányozták a pártot. Még egy halvány önkritikát sem gyakoroltak, hanem a Fideszt teszik azért felelőssé, hogy őket elhagyták a szavazóik. A jobbik ugyanis éppen azokban a körzetekben volt a legerősebb, amelyekben az előző választáson még a szocialisták győztek.
A Jobbik szerepe.
A Jobbik veszélyességét is hamisan tálalják. Az ugyan szomorú, hogy a Jobbik hétszer annyi szavazatot kapott, mint az SZDSZ, és a megyék harmadában többet, min a szocialisták, de fele ennyis szavazat birtokában is erősebb volna a Jobbik, ha a többséget csak velük érné el a Fidesz. Ha a Fidesz a következő választáson kétharmadnál több mandátumot szerez, nem kell félni a Jobbiktól.
Ráadásul, a Jobbik előretörésétől pozitív eredményt is várok. Felhívta a cigánykérdés fontosságára a figyelmet. A rendszerváltás óta ugyanis a magyar társadalmat nem fenyegeti nagyobb veszély a cigánykérdés elhanyagolásánál. A húsz éve a munkaerőpiacról kiszorított cigányság ugyanis egyrészt erkölcsileg egyre mélyebbre süllyed, másrészt nagyon gyorsan szaporodik. Ennek a negatív hatásával a magyar társadalom egyre nagyobb többsége tisztában van, de a liberálisok és a szocialisták azonban nem hajlandók tudomásul venni. Azt akarják a közvéleménnyel elhitetni, hogy a cigányság munkátlan eltartása megoldás, és csak a fasiszta elemek fújják fel, hogy baj van.
Ha a Jobbik nem lépi át a parlamenti küszöböt, továbbra sem néztek volna szembe a cigányság problémájával.
Szomorú, hogy a cigányság viselkedését faji okokkal magyarázza nemcsak a Jobbik, de a közvélemény egyre nagyobb hányada, de nagyobb hiba, ha a baloldali pártok nem látják ennek a vélemények a tényleges indokát.
Mivel a következő két ciklusban aligha lehet más kormányon, mint a Fidesz, csak abban bízhatunk, hogy a Jobbik népszerűsége is arra kényszeríti, hogy a cigányság számára munkaalkalmat teremtsen. Ezt húsz évig hiába vártuk a baloldaltól és a liberálisoktól, csak a Fideszben bízhatunk.
Nem nehéz belátni, hogy a Jobbik ellen csak a Fidesznek lehet sikere. Nem a Jobbikat kell fasisztázni, hanem a cigányoknak kell munkát biztosítani. Ez pedig liberális gazdaságpolitikával nem megy. Ha megteszi, örülhetünk ennek a választási eredménynek.
NE AZ ELLENFELEKKEL IJESZTGESS
A legutóbbi választás nem volt elég ahhoz, hogy mind a szocialisták, mind a liberálisok felhagyjanak azzal, hogy a saját programjuk hiányát, a politikai ellenzékükkel ijesztgetésével rémisztgessék. Ha nem ránk szavaztok iszonyú sors vár rátok.
Kezdem az SZDSZ-szel.
Az SZDSZ azt hitte, hogy a fasizmussal való ijesztgetés elég lesz ahhoz, hogy sokan rájuk szavazzanak. Ebben okkal és ok nélkül a lakosság többsége a magyar zsidóság vádló hangját halotta ki. Ezt mindennél jobban bizonyítja, hogy ez a párt lett a vörös posztó még a baloldali szavazók többségében is. Aki nem volt a hívük, az ellenségének tekintette őket.
A magyar zsidóságnak kellene a legjobban tudni, hogy a magyar közvélemény számára a fasizmus nem volt iszonyatos uralom. Ezt jól bizonyítja, hogy a nyilas választóknál sokkal többen természetesnek fogadták, hogy a zsidóság jogait korlátozzák, sőt még azt is, hogy haláltáborokba szállítják őket. A magyar társadalom máig nem gyakorolt önkritikát a zsidósággal szemben elkövetett bűnei miatt. Ez a nem zsidó magyarság történelmi adóssága. Ez azonban nem ad okot arra, hogy a liberális pártban tömörülők ne számolajnak vele.
Az SZDSZ nagyon kiszélesítette ellenfeleinek táborát azzal, hogy a cigánygyűlöletet és az antiszemitizmust erőnek erejével összemosta. Ugyanakkor tétlenül nézte, sőt elsőszámú kezdeményezője volt annak, hogy a cigányságot véglegesen kirekesszék a munkaerőpiacról. Nem állítom, hogy tudatosan, de érdeküknek megfelelőnek tekintették a cigányság katasztrofális munkátlanságát, alapot arra, hogy a cigány ellenességet, fasiszta vádaknak tekinthessék. Nem hiszem el, hogy nem tudták, hogy a közelmúltban felizzott cigányellenességnek van reális alapja: a cigányság egyre nehezebben elviselhető viselkedése, és ez addig tart, amíg nem vonjuk be őket a társadalmi munkamegosztásba. Ennek ellenére az SZDSZ sem tett semmit tettek a foglalkoztatásuk érdekében.
Bármennyire kemény is ez a vád, felvetetőségét igazolja, hogy az EU választások kimenetelét leginkább meghatározó kérdés, mindenek előtt a Jobbik győzelme okának, a cigánykérdést kell tekinteni. Az SZDSZ katasztrofális vereségét és a Jobbik nem várt sikerét a cigánykérdés kezelésében volt az oka. Nem kell nagy politikai jártasság ahhoz, hogy belássuk, az SZDSZ megsemmisülése és a Jobbik győzelme nem történt volna meg, ha a cigányság foglalkoztatása nem omlott volna össze a rendszerváltás során. Márpedig azt a legliberálisabb politikusnak is tudni kellene, hogy hova vezet, ha egy nagyon gyorsan gyarapodó etnikum számára szinte lehetetlenné válik a társadalmi munkamegosztásba való beilleszkedés.
Hiába mutatták a közvélemény kutatások, hogy a cigányság munkanélkülisége nyolcvan szálék felett van, hogy terjed a cigánybűnözés, a lakosság növekvő cigányellenességét fasizmus terjedését, az antiszemitizmussal azonosnak minősítették.
Az SZDSZ tiltakozott az ellen, hogy a cigányság helyzetét felmérjék, hogy el lehessen mondani, hogy a cigányok munkanélkülisége az országos átlag tízszerese, hogy a cigányok tizenöt évvel korábban meghalnak, hogy mennyivel több gyermeket vállalnak. Az meg tabutéma volt, hogy hova fog ez vezetni.
A magyar közgazdasági elit egyetlen pártban sem olyan sűrű mint az SZDSZ-ben, mégsem akadt egyetlen közülük, aki kimondta volna, hogy a cigánykérdés megoldásának egyetlen módja van, a munkaalkalom teremtés, hogy egy munkapiacról kizárt etnikumnak szükségszerűen olyan lesz a viselkedése, amilyen lett a rendszerváltás óta a magyar cigányságé.
Az SZDSZ most kapkod, de nyomát sem látom, hogy önkritikát gyakorolna. A magyar társadalom a hibás, hogy nem értette meg őket. Hogy ők nem értették meg a magyar társadalmat, fel sem vetődik.
Az MSZP szereplése.
Az ország jövője számára sokkal nagyobb jelentősége van az MSZP leértékelődésének. Egyelőre itt is messze vannak az önvizsgálattól. Egyelőre a Fideszt hibáztatják a Jobbik sikeréért.
Az MSZP a harmadik választási ciklus végén is folytatja az ellenféltől, mindenek előtt Orbán Viktortól való félelemkeltés politikáját. Nem a saját feladataival foglalkozik, hanem arra koncentrál, hogy féljenek a Fidesz győzelmétől. Azt a tény, hogy a Fidesz áll a hatalom kapujában, azzal igyekszik nagyítani, hogy a Fidesznek köszönhetően, megjelent a nyílt fasizmus a Jobbik is.
Nyoma sincs a felismerésnek, hogy az MSZP-t nem a Fidesz győzte le, hanem Gyurcsány. Őt a párt liberális szárnya, az SZDSZ-szel szövetkezve, azért vette elő a kalapból, hogy őket a Fidesszel szemben csak az mentheti meg, ha nekik is lesz Orbánhoz hasonló vezérük. Ez a döntés hozta maga után a párt stabil szavazóbázisának szétverését. Az MSZP vezető garnitúrájának nem volt annyi esze, és politikai tapasztalta, hogy vezérségben nem lehet a közép-jobbal versenyezni. A baloldalnak nem vezérrel, hanem a foglalkoztatáspolitikával, a társadalom alsó harmadának felemelésével lehetett volna többséget szerezni.
Furcsa módon, a baloldal szavazótábora is vezérre vágyik, pedig neki a szürke hétköznapok embereire volna szükségük. A közép-jobbot nem lehet romantikával, hazafisággal legyőzni.
Azt talán csak az utókor fogja egyszer leleplezni, hogy az MSZP miért kötötte a szekerét a liberálisokhoz már akkor is, amikor kétharmados többséggel rendelkezett. Az SZDSZ-szel való szövetség azért hozta magával a súlyvesztést. A baloldal és a liberálisok szövetsége csak a fasiszta időkben volt indokolt. Akkor azonban nem éltek vele. Amióta ez a szövetség mindkét oldalon önpusztító, makacsul ragaszkodnak hozzá. Azt, hogy erre volt valami külső kényszerítő erő, bizonyíték, hogy ennek az MDF élén, Antall József is szolgai módon engedelmeskedett. Ezt ette Horn Gyula, majd Gyurcsány Ferenc is. Horn még éppen csak belebukott, de Gyurcsány estében a párt is összeroppant.
Az MSZP számára addig nincs felállás, amíg tudatára nem ébred, hogy a baloldal nem az erősek, a versenyállók liberalizmus igényének kielégítésre, hanem a gyengék támogatására épülhet. Ennek azonban egyelőre nyoma sincs.
Az EU választás eredménye nem a jobboldal felemelkedéséből, hanem abból fakad, hogy húsz éve, Európa nyugati felén nálunk a legalacsonyabb a foglalkoztatás, és ennek terhét szinte teljesen a táradalom alsó harmada, ezen belül is a cigányság viseli. Márpedig a jelenkori demokráciának alapja, hogy az alsó harmada is minél inkább munkával tartsa el magát. Ezt a követelményt a baloldalnak kellett volna felvállalni, helyette a liberális politikai uszályába került.
Az MSZP addig nem fog a padlóról felállni, amíg nem a munkahelyteremtés lesz az elsődleges célja. Ehhez csak az ad esélyt, hogy már nincs az SZDSZ, amelyik irányítsa. A párt vezetésében hátrébb kell szorítani a liberális szárnyat, félre kell állítani azokat, akik a pártban az SZDSZ vonalát képviselték. Ettől még nagyon messze vannak, még mindig azok értékelik a választási vereség okát, akik ebbe a vereségbe kormányozták a pártot. Még egy halvány önkritikát sem gyakoroltak, hanem a Fideszt teszik azért felelőssé, hogy őket elhagyták a szavazóik. A jobbik ugyanis éppen azokban a körzetekben volt a legerősebb, amelyekben az előző választáson még a szocialisták győztek.
A Jobbik szerepe.
A Jobbik veszélyességét is hamisan tálalják. Az ugyan szomorú, hogy a Jobbik hétszer annyi szavazatot kapott, mint az SZDSZ, és a megyék harmadában többet, min a szocialisták, de fele ennyis szavazat birtokában is erősebb volna a Jobbik, ha a többséget csak velük érné el a Fidesz. Ha a Fidesz a következő választáson kétharmadnál több mandátumot szerez, nem kell félni a Jobbiktól.
Ráadásul, a Jobbik előretörésétől pozitív eredményt is várok. Felhívta a cigánykérdés fontosságára a figyelmet. A rendszerváltás óta ugyanis a magyar társadalmat nem fenyegeti nagyobb veszély a cigánykérdés elhanyagolásánál. A húsz éve a munkaerőpiacról kiszorított cigányság ugyanis egyrészt erkölcsileg egyre mélyebbre süllyed, másrészt nagyon gyorsan szaporodik. Ennek a negatív hatásával a magyar társadalom egyre nagyobb többsége tisztában van, de a liberálisok és a szocialisták azonban nem hajlandók tudomásul venni. Azt akarják a közvéleménnyel elhitetni, hogy a cigányság munkátlan eltartása megoldás, és csak a fasiszta elemek fújják fel, hogy baj van.
Ha a Jobbik nem lépi át a parlamenti küszöböt, továbbra sem néztek volna szembe a cigányság problémájával.
Szomorú, hogy a cigányság viselkedését faji okokkal magyarázza nemcsak a Jobbik, de a közvélemény egyre nagyobb hányada, de nagyobb hiba, ha a baloldali pártok nem látják ennek a vélemények a tényleges indokát.
Mivel a következő két ciklusban aligha lehet más kormányon, mint a Fidesz, csak abban bízhatunk, hogy a Jobbik népszerűsége is arra kényszeríti, hogy a cigányság számára munkaalkalmat teremtsen. Ezt húsz évig hiába vártuk a baloldaltól és a liberálisoktól, csak a Fideszben bízhatunk.
Nem nehéz belátni, hogy a Jobbik ellen csak a Fidesznek lehet sikere. Nem a Jobbikat kell fasisztázni, hanem a cigányoknak kell munkát biztosítani. Ez pedig liberális gazdaságpolitikával nem megy. Ha megteszi, örülhetünk ennek a választási eredménynek.
Orbán és Fodor
Kopátsy Sándor PP 2009. 06. 11.
ORBÁN ÉS FODOR
Egy válás végén
Nem emlékszem a dátumra, de valamikor tíz éve hagyta ott sértődötten Fodor a Fideszt, ahol csak a második ember lehetett. A válás oka nemcsak az volt, hogy Orbán mellett nem reményteljes a második hely, hanem az is, hogy az Orbán vezette Fidesz megindult jobbra, Fodor pedig még a korábbinál is liberálisabb vonalat érzett igényének megfelelőbbnek.
Amennyire természetes volt, hogy a kollégiumi években együtt haladtak, annyira érthető, hogy elváltak.
Orbán számára egyre világosabbá vált, hogy a választók messze jobbra állnak az induló Fidesztől. Márpedig, aki hatalomra törekszik, kénytelen alkalmazkodni a választók elvárásaihoz. Márpedig a magyar társadalom súlypontjához képes nemcsak túl sok volt az induló SZDSZ, hanem túlzottan liberális is.
Antall József valamiféle külső nyomásra paktumot kötött az SZDSZ-szel, átadta nekik a gazdaságpolitikát. Az SZDSZ pedig túlértékelte a paktumban kapott szerepét, és a választáson elért eredményét, és olyan liberális elveket vallott, amelyek túlzottak voltak a magyar közvélemény számára. Ugyanekkor Antall következetesen konzervatív irányban formálta át az MDF-et. Orbán gyorsan felismerte, hogy a népi-nemzeti vonal gazdátlanul maradt. A Torgyán vezette Kisgazdapárt képtelen volt tudomásul venni, hogy nekik nem a két háború közti parasztok érzelmeihez, hanem a népi értelmiség logikájához kell igazodni.
Az Orbán által vezetett Fidesz már a harmadik választáson közép-jobb, népi-nemzeti elvek alapján a legerősebb párt tudott lenni. Orbán a választás első fordulója után súlyosan tévedett, amikor ígéreteivel, gyorsan koalíciós partnernek nyerte meg a parasztromantikus és beszámíthatatlanul szereplő Torgyánt. Orbán nem mért fel, hogy olyan szövetségesnek ígér, és ad indoktalanul sokat, aki nem képvisel reális politikai erőt. Torgyánnak nem kellett volna sokat ígérni, hiszen nem volt más választása, mint a Fidesz kisebbségi kormányának támogatása. Elég lett volna a kisgazda képviselők javának támogatása, pozícióba helyezése ahhoz, hogy elolvadjon Torgyán hatalma.
A Fidesz a Torgyánnal való koalíció ellenre kormányon maradhatott volna a következő választáson, ha Nemcsak Torgyántól, hanem a MIÉP-től is elhatárolódik. Nem volt ugyanis reális oka annak, hogy a szélsőjobb választóinak megnyerésére törekedjen. Sokkal több szavazatot nyerhetett volna, ha a középtől csábít el szavazókat.
Lényegében ugyanezt a hibát követte le a Gyurcsány vezette MSZP ellen a negyedik választáson.
A Fidesz szerencséje, hogy a közelmúlti EU választás idejére már nem kellett az MSZP és az SZDSZ szavazóit megnyerni, azok önként hagyták el a pártjukat. Tették ezt olyan mértékben, hogy a Fidesz már megengedhette magának, hogy elhatárolódjon a szélsőjobbtól. Eljutottunk odáig, hogy a Fidesznek már nem kell semmit tennie, hogy kétharmados többséggel nyerje meg a következő választást anélkül, hogy szövetkezni kellene a szélsőjobbal.
A jelenlegi választási eredmény, az 56 százalék a parlamenti választási rendszerben azt jelenti, hogy meglesz a kétharmados többsége, és az egy harmadnál kevesebb képviselő szinte feleződik a két szélsőség között. Ezen az sem változtat, hogy bekerül, vagy nem az MDF. Eddig a Fidesznek az MSZP és az SZDSZ együttesét kellett volna úgy legyőzni, hogy ne legyen azoknak együttesen egyharmadnál több képviselőjük. Most, hogy az SZDSZ letűnt a politikai térképről, és az MSZP legfeljebb egyötödre számíthat, nincs veszély. Ezzel megszűnik a szélsőjobb politikai súlya is. Nehéz kitalálni olyan Fidesz törvényjavaslatot, amit mind a bal, mind a szélsőjobb oldal ellenezne, tehát a négyötödös többség biztosított.
Semmi racionális alapja nincs a baloldalnak arra, hogy a Jobbikkal fenyegetőzzön. A valóság az, hogy a baloldal katasztrofális gyengülése ásta alá a Jobbik erejét Orbánnal szemben.
Kiderült, hogy Fodor Gábor süllyedésre ítélt hajóra menekült, és Orbán egyesül marad a politikai porondon.
TANULSÁG.
Aki politikai sikerre törekszik, soha ne tévessze szem elől, hogy akkor jut a legtöbb eredményre, ha a saját álláspontját a szavazótábor súlypontja elé viszi addig a határig, ami még sikert ígér. A saját sírját ássa az a politikus, aki nem igyekszik kompromisszumot kötni a sikere érdekében.
Fodor a nemzeti liberális Fidesztől menekült a magyar társadalom liberalizmus tűrését túlhajtó SZDSZ-be. El kellett tűnnie. Orbán Viktor ugyanazt a Fideszt vitte fokozatosan jobbközépre, ami ma a magyar társadalom fő sodrásiránya. Az, hogy jobbra ment a magyar közvélemény, nagyrészt a liberálisok uszályába került MSZP érte el.
A fentiekből fakadóan.
A Fidesz járt az elmúlt húsz évben helyes úton, még végre elérte a magyar szavazók súlypontjának megfelelő politikai vonalat.
Az MSZP megrokkant abban, hogy az SZDSZ vonala után futott. Ideje megszabadulni a liberális túlzásoktól, és a munkaalkalom teremtésre koncentrálni.
A Jobbik akkor lehet csak befolyásos politikai erő, ha az EU számára elfogadhatóan viselkedik.
Az MDF és az SZDSZ elégedjen azzal, hogy a kisszámú konzervatív, illetve liberális szavazóbázison lebeghet a politikai lét, és nemlét határán.
ORBÁN ÉS FODOR
Egy válás végén
Nem emlékszem a dátumra, de valamikor tíz éve hagyta ott sértődötten Fodor a Fideszt, ahol csak a második ember lehetett. A válás oka nemcsak az volt, hogy Orbán mellett nem reményteljes a második hely, hanem az is, hogy az Orbán vezette Fidesz megindult jobbra, Fodor pedig még a korábbinál is liberálisabb vonalat érzett igényének megfelelőbbnek.
Amennyire természetes volt, hogy a kollégiumi években együtt haladtak, annyira érthető, hogy elváltak.
Orbán számára egyre világosabbá vált, hogy a választók messze jobbra állnak az induló Fidesztől. Márpedig, aki hatalomra törekszik, kénytelen alkalmazkodni a választók elvárásaihoz. Márpedig a magyar társadalom súlypontjához képes nemcsak túl sok volt az induló SZDSZ, hanem túlzottan liberális is.
Antall József valamiféle külső nyomásra paktumot kötött az SZDSZ-szel, átadta nekik a gazdaságpolitikát. Az SZDSZ pedig túlértékelte a paktumban kapott szerepét, és a választáson elért eredményét, és olyan liberális elveket vallott, amelyek túlzottak voltak a magyar közvélemény számára. Ugyanekkor Antall következetesen konzervatív irányban formálta át az MDF-et. Orbán gyorsan felismerte, hogy a népi-nemzeti vonal gazdátlanul maradt. A Torgyán vezette Kisgazdapárt képtelen volt tudomásul venni, hogy nekik nem a két háború közti parasztok érzelmeihez, hanem a népi értelmiség logikájához kell igazodni.
Az Orbán által vezetett Fidesz már a harmadik választáson közép-jobb, népi-nemzeti elvek alapján a legerősebb párt tudott lenni. Orbán a választás első fordulója után súlyosan tévedett, amikor ígéreteivel, gyorsan koalíciós partnernek nyerte meg a parasztromantikus és beszámíthatatlanul szereplő Torgyánt. Orbán nem mért fel, hogy olyan szövetségesnek ígér, és ad indoktalanul sokat, aki nem képvisel reális politikai erőt. Torgyánnak nem kellett volna sokat ígérni, hiszen nem volt más választása, mint a Fidesz kisebbségi kormányának támogatása. Elég lett volna a kisgazda képviselők javának támogatása, pozícióba helyezése ahhoz, hogy elolvadjon Torgyán hatalma.
A Fidesz a Torgyánnal való koalíció ellenre kormányon maradhatott volna a következő választáson, ha Nemcsak Torgyántól, hanem a MIÉP-től is elhatárolódik. Nem volt ugyanis reális oka annak, hogy a szélsőjobb választóinak megnyerésére törekedjen. Sokkal több szavazatot nyerhetett volna, ha a középtől csábít el szavazókat.
Lényegében ugyanezt a hibát követte le a Gyurcsány vezette MSZP ellen a negyedik választáson.
A Fidesz szerencséje, hogy a közelmúlti EU választás idejére már nem kellett az MSZP és az SZDSZ szavazóit megnyerni, azok önként hagyták el a pártjukat. Tették ezt olyan mértékben, hogy a Fidesz már megengedhette magának, hogy elhatárolódjon a szélsőjobbtól. Eljutottunk odáig, hogy a Fidesznek már nem kell semmit tennie, hogy kétharmados többséggel nyerje meg a következő választást anélkül, hogy szövetkezni kellene a szélsőjobbal.
A jelenlegi választási eredmény, az 56 százalék a parlamenti választási rendszerben azt jelenti, hogy meglesz a kétharmados többsége, és az egy harmadnál kevesebb képviselő szinte feleződik a két szélsőség között. Ezen az sem változtat, hogy bekerül, vagy nem az MDF. Eddig a Fidesznek az MSZP és az SZDSZ együttesét kellett volna úgy legyőzni, hogy ne legyen azoknak együttesen egyharmadnál több képviselőjük. Most, hogy az SZDSZ letűnt a politikai térképről, és az MSZP legfeljebb egyötödre számíthat, nincs veszély. Ezzel megszűnik a szélsőjobb politikai súlya is. Nehéz kitalálni olyan Fidesz törvényjavaslatot, amit mind a bal, mind a szélsőjobb oldal ellenezne, tehát a négyötödös többség biztosított.
Semmi racionális alapja nincs a baloldalnak arra, hogy a Jobbikkal fenyegetőzzön. A valóság az, hogy a baloldal katasztrofális gyengülése ásta alá a Jobbik erejét Orbánnal szemben.
Kiderült, hogy Fodor Gábor süllyedésre ítélt hajóra menekült, és Orbán egyesül marad a politikai porondon.
TANULSÁG.
Aki politikai sikerre törekszik, soha ne tévessze szem elől, hogy akkor jut a legtöbb eredményre, ha a saját álláspontját a szavazótábor súlypontja elé viszi addig a határig, ami még sikert ígér. A saját sírját ássa az a politikus, aki nem igyekszik kompromisszumot kötni a sikere érdekében.
Fodor a nemzeti liberális Fidesztől menekült a magyar társadalom liberalizmus tűrését túlhajtó SZDSZ-be. El kellett tűnnie. Orbán Viktor ugyanazt a Fideszt vitte fokozatosan jobbközépre, ami ma a magyar társadalom fő sodrásiránya. Az, hogy jobbra ment a magyar közvélemény, nagyrészt a liberálisok uszályába került MSZP érte el.
A fentiekből fakadóan.
A Fidesz járt az elmúlt húsz évben helyes úton, még végre elérte a magyar szavazók súlypontjának megfelelő politikai vonalat.
Az MSZP megrokkant abban, hogy az SZDSZ vonala után futott. Ideje megszabadulni a liberális túlzásoktól, és a munkaalkalom teremtésre koncentrálni.
A Jobbik akkor lehet csak befolyásos politikai erő, ha az EU számára elfogadhatóan viselkedik.
Az MDF és az SZDSZ elégedjen azzal, hogy a kisszámú konzervatív, illetve liberális szavazóbázison lebeghet a politikai lét, és nemlét határán.
Békésebb lett a világ
Kopátsy Sándor PP 2009-06-11
BÉKÉSEBB LETT A VILÁG
A Népszabadság tegnapi számában megjelent Dunai Péternek Nem lett békésebb a világ című írása. Az ilyen írásokat tanítani kellene arra, hogyan kell úgy leírni valamit, amiben a szöveg minden adata igaz, de úgy van csomagolva, hogy a lényeg ellenkezőjét sugallja.
A fejlett világban, abban a tekintetben is minőségi fordulat állt be, hogy a fegyverkezési kiadások aránya, ötven év alatt, az ötezer évre jellemzőnek tizedére csökkent. A fejlett világon belül ötven éve nem volt háború, annak ellenére, hogy ennek az időnek a négyötöde hidegháborús viszonyok között telt el.
A tudományos és technikai forradalom győzelmének hatásra, a fejlett világban az államok közötti tudományos és gazdasági kooperációs sokkal fontosabbá vált, mint az egymás rovására, fegyveres erőszakkal szerezhető előny.
Az osztálytársadalmak a fegyverkezési kiadások emésztették fel a nemzeti jövedelem tíz-húsz százalékát, ha annak nemcsak közvetlen, hanem közvetett költségeit is figyelembe vesszük. Ráadásul, a fegyverkezés, a hadviselés. Közvetve és közvetlenül, volt az egyik legnagyobb halálok. Az emberpusztítás egyik nélkülözhetetlen eszköze volt a fegyverkezés és a hadviselés. Ezt akkor látjuk, ha nemcsak a hadviselésre lekötött munkaerőnek a termelésből való kiesését, ellátását, a fenntartási, a hadviselési költségeket, a hadviselés okozta emberveszteséget és anyagi pusztításokat, hanem a járványok hatását is figyelembe vesszük.
Jelenleg a fejlett világ a megtermelt nemzeti jövedelmének, 1-5 százalékát költi fegyverkezésre, de ennek óriási többsége is az elmaradt világban való csendőri beavatkozásokat szolgálja.
Jelenleg egyetlen ország, Izrael, amelynek igazán magas a fegyverkezési költsége, és a fegyveres erejének ilyen abnormálisan maga szinten tarása létbiztonságot szolgál. Ez az egyedülálló veszélyeztetettség jórészt saját politikájának következménye.
Amióta újságolvasó vagyok, irritál az adatok olyan formában való közlése, ami tudatosan, vagy spontán félrevezető. Az újságok szerkesztői nem hajlandók tudomásul venni, hogy az olvasók óriási többsége számára nemcsak a trillió, de a milliárd, vagy akár csak a millió nem jelent reális közlést.
Dunai Péter közli, hogy jelenleg a világ évente kereken 1.500 milliárd dollárt költ fegyverkezésre. Az olvasók egyetlen ezreléke sem tudja, hogy ez a világ éves nemzeti jövedelmének ez hány százaléka. Alig több egynél. Ráadásul az összes kiadás harmadánál többet az Egyesült Államoknak, az emberiség három százalékának a fegyverkezése jelenti.
A cikkben azt láthatjuk, hogy a fejlett országoknak mekkora a hadi kiadása. Kevés olvasó számolja ki, hogy az Egyesült Államok, egy laksora vetítve, közel ötvenszer annyit költ fegyverkezésre, mint a kínaiak. A Szovjetunió volt tagországai pedig ötödét, mint húsz éve.
Azt is jó volna tudni, hogy mi lesz a drága fegyverek sorsa. Becslésem szerint, néhány százalékát vetik be az elmaradt országokban a rendfenntartás során, az óriási többsége pedig kiselejtezésre kerül anélkül, hogy az eredeti céljára használták volna. Annak ellenére, hogy a világ fegyverkezési költséginek súlya a tört részére csökkent, ami maradt az is túl sok, sokkal kevesebb is elég lenne.
BÉKÉSEBB LETT A VILÁG
A Népszabadság tegnapi számában megjelent Dunai Péternek Nem lett békésebb a világ című írása. Az ilyen írásokat tanítani kellene arra, hogyan kell úgy leírni valamit, amiben a szöveg minden adata igaz, de úgy van csomagolva, hogy a lényeg ellenkezőjét sugallja.
A fejlett világban, abban a tekintetben is minőségi fordulat állt be, hogy a fegyverkezési kiadások aránya, ötven év alatt, az ötezer évre jellemzőnek tizedére csökkent. A fejlett világon belül ötven éve nem volt háború, annak ellenére, hogy ennek az időnek a négyötöde hidegháborús viszonyok között telt el.
A tudományos és technikai forradalom győzelmének hatásra, a fejlett világban az államok közötti tudományos és gazdasági kooperációs sokkal fontosabbá vált, mint az egymás rovására, fegyveres erőszakkal szerezhető előny.
Az osztálytársadalmak a fegyverkezési kiadások emésztették fel a nemzeti jövedelem tíz-húsz százalékát, ha annak nemcsak közvetlen, hanem közvetett költségeit is figyelembe vesszük. Ráadásul, a fegyverkezés, a hadviselés. Közvetve és közvetlenül, volt az egyik legnagyobb halálok. Az emberpusztítás egyik nélkülözhetetlen eszköze volt a fegyverkezés és a hadviselés. Ezt akkor látjuk, ha nemcsak a hadviselésre lekötött munkaerőnek a termelésből való kiesését, ellátását, a fenntartási, a hadviselési költségeket, a hadviselés okozta emberveszteséget és anyagi pusztításokat, hanem a járványok hatását is figyelembe vesszük.
Jelenleg a fejlett világ a megtermelt nemzeti jövedelmének, 1-5 százalékát költi fegyverkezésre, de ennek óriási többsége is az elmaradt világban való csendőri beavatkozásokat szolgálja.
Jelenleg egyetlen ország, Izrael, amelynek igazán magas a fegyverkezési költsége, és a fegyveres erejének ilyen abnormálisan maga szinten tarása létbiztonságot szolgál. Ez az egyedülálló veszélyeztetettség jórészt saját politikájának következménye.
Amióta újságolvasó vagyok, irritál az adatok olyan formában való közlése, ami tudatosan, vagy spontán félrevezető. Az újságok szerkesztői nem hajlandók tudomásul venni, hogy az olvasók óriási többsége számára nemcsak a trillió, de a milliárd, vagy akár csak a millió nem jelent reális közlést.
Dunai Péter közli, hogy jelenleg a világ évente kereken 1.500 milliárd dollárt költ fegyverkezésre. Az olvasók egyetlen ezreléke sem tudja, hogy ez a világ éves nemzeti jövedelmének ez hány százaléka. Alig több egynél. Ráadásul az összes kiadás harmadánál többet az Egyesült Államoknak, az emberiség három százalékának a fegyverkezése jelenti.
A cikkben azt láthatjuk, hogy a fejlett országoknak mekkora a hadi kiadása. Kevés olvasó számolja ki, hogy az Egyesült Államok, egy laksora vetítve, közel ötvenszer annyit költ fegyverkezésre, mint a kínaiak. A Szovjetunió volt tagországai pedig ötödét, mint húsz éve.
Azt is jó volna tudni, hogy mi lesz a drága fegyverek sorsa. Becslésem szerint, néhány százalékát vetik be az elmaradt országokban a rendfenntartás során, az óriási többsége pedig kiselejtezésre kerül anélkül, hogy az eredeti céljára használták volna. Annak ellenére, hogy a világ fegyverkezési költséginek súlya a tört részére csökkent, ami maradt az is túl sok, sokkal kevesebb is elég lenne.
A JOBBIK MEGJELENÉSE
Kopátsy Sándor PP 2009-06-10
A JOBBIK MEGJELENÉSE
A közelmúltban lezajlott választásokon a liberálisok leszerepeltek, erről már írtam, és a baloldal is súlyos, kijózanító verességet szenvedett.
A kijózanításnak azonban a jelét sem látom. Az MSZP vezetői a Fideszt, mindenek előtt Orbánt próbálják megtenni bűnbaknak. Nem gyakorolnak önkritikát, holott a verségért mindkét vesztes maga hibás.
Az SZDSZ elsősorban azért, mert túlzott politikai és gazdasági liberalizációt követelt, és valósított meg. Nem számoltak a magyar társadalmi, tudati realitással. Kikényszeríttettek, és fenntartottak olyan nagy, és reménytelen munkanélküliséget, ami nem csak gazdasági, de erkölcsi tekintetben is elviselhetetlen tehet okozott. Ha megelégedett volna tized ennyi liberalizációval, megtarthatta volna a támogatottságánál sokkal nagyobb politikai és gazdasági befolyását.
Az MSZP megérdemelt vereséget szenvedett, mert hagyta magát az SZDSZ által irányítani. Még a második választáson szerzett kétharmados többsége birtokában is végrehajtotta az SZDSZ politikai és gazdasági elvárásait. Nem vette tudomásul, hogy az SZDSZ olyan partnere, aki nem fordulhat ellene azért, mert nem mindenben engedelmeskedik.
Az MSZP három cikluson keresztül úgy politizált, mintha az SZDSZ szövetségét bármikor elveszítheti. Nem értette meg, hogy tőle függ az SZDSZ léte. Akkor sem buktatta volna meg, ha semmiben nem enged nekik, és olyan politikát folytat, ami egy szocialista pártnak kutya kötelessége, a dolgozók érdekvédelme.
Az MSZP-nek azt kell megérteni, hogy neki nem a liberális polgárokat kell kiszolgálni, hanem a társadalom szociális igényit kell képviselni. Nem az meglepő, hogy most megbuktak, hanem az, hogy csak most. Ezt már két választáson annak köszönhették, hogy a Fidesz a szélsőjobbról, és nem balról csábított szavazókat.
Az MASZP legnagyobb bűne, hogy húsz éven keresztül olyan liberális gazdaságpolitikát szolgált, olyan privatizációt hajtott végre, aminek következtében két év alatt másfélmillió olyan munkahely szűnt meg, amit az óta sem pótoltak. Ezt a bűnét azzal tetézte, hogy ennek során a magyar cigányság gyakorlatilag teljesen munkátlanná vált, parazita életvitelre kényszerült.
Az EU választások eredményét a cigányság munkátlanságából fakadó következmények határozták meg. A Jobbik sikere abból fakadt, hogy a magyar közvélemény türelme elfogyott a munkalehetőségekből kizárt cigányság életformának rajta csattanó következményei felett. Ezt a türelemvesztést fokozta, hogy a lakosság türelmetlenségét az SZDSZ fasizmusnak minősítette, az MSZP pedig tétlenül nézte. A Jobbik népszerűségét semmi sem segítette jobban, mint az SZDSZ és az MSZP politikája.
Ennek ellenére, nemcsak a liberálisok, de a szocialisták is, a Fideszre akarják hárítani a felelősséget. Ha a Fidesz is úgy állt volna ki a cigányság viselkedése feletti közhangulat ellen, a Jobbik még több szavazatot kapott volna.
A szocialisták még ennél nagyobb vereséget is megszolgáltak volna, hiszen húsz évből tizenkettőt kormányon voltak, de eszükbe sem jutott, hogy a cigányság foglalkoztatását céljának tekintse. Az a párt, amelyik kétharmados többség birtokában is kötelezővé tette a magán nyugdíjpénztárakat, amelyik a saját tagságára is rá akarta kényszeríteni az egészségügy liberalizálását, nem érzi, hogy minden volt, csak nem baloldali.
A Jobbik történelmi érdeme lesz, hogy demagóg, a demokráciák számára elfogadhatatlan nacionalizmusa ellenére, felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar cigányság sorsát meg kell oldani.
A választás vesztesei a Jobbikban rejlő politikai veszélyét festik a falra. A nyilasokra hivatkoznak. A történelmi párhuzam hamis, annak ellenére, hogy mind a céljuk, mind a retorikájuk hasonló. Akkor a nyilasok céljai és módszerei egybeestek a fasiszta országokéval, mindenek előtt a kontinens legerősebb országáéval, a náci Németországéval. Most az EU, ha nem is zárja ki, de tudomásul, veszi, hogy vannak szélsőjobb, nem demokratikus pártok. Ezért a Fidesz számára csak két esetben volna elfogadható a Jobbikkal aló szövetkezés, ha rászorulna, illetve ha ezzel jó pontot szerezne a világpolitikában. Ráadásul egy ilyen, 64 magyar megyében gondolkodó párt lehetetlenné tenné a szomszéd népekkel való normális viszont. Amennyire érthető, hogy a magyar zsidóság minden szélsőjobb párt esetén sátánt kiált, annyira ostobaság, hogy ezt teszik a szocialisták.
A Jobbik esetében ugyanazt tapasztaltam, amit a háború után első két választáson. A kommunisták ott voltak erősek, ahol a háború alatt a nyilasok. A szélsőséges tömegnek szélsőséges pártra van szüksége.
Az MSZP jelenlegi vezetői azt sem látják be, hogy a Jobbik nélkül négyötödös párt lenne a Fidesz. Ha nincs Jobbik, csak a Fidesz jöhet szóba. Márpedig a baloldal számára a kisebbik rossz, ha nem egyetlen párt van a másik oldalon.
Az MSZP nagyarányú vereségének a másik gyökere a Fidesz-fóbiája volt. Betegesen féltek a Fidesztől, különösen pedig Orbán Viktortól. Ezért szedték a nyakukba a vesztüket hozó Gyurcsányt és csapatát. Azt hitték, ha nekik is lesz vezérük, akkor győznek a másik vezérrel szemben. Ideje volna, ha az MSZP nem Fidesszel ijesztgetne, hanem a munkaalkalom teremtéssel foglalkozna.
Lehet, hogy ennek a választási vereségnek lesz köszönhető, hogy az MSZP megszabadul azoktól a liberálisoktól, akik nem is tudnak mást elképzelni, mint a kisebb állami elvonást, az állami apparátus leépítését, vagyis azt a hibát akarják a közigazgatásban is végrehajtani, amit a vállalkozói szektorban a rendszerváltás óta űznek. Megszüntetni minél több munkahelyet, és nem teremteni helyette másikat. A modern társadalom érdeke, hogy csak az olyan munkahely szűnjön meg, ami helyett van már másik. Amíg ezt nem tanulja meg a baloldal, a társadalom büntesse érte.
A JOBBIK MEGJELENÉSE
A közelmúltban lezajlott választásokon a liberálisok leszerepeltek, erről már írtam, és a baloldal is súlyos, kijózanító verességet szenvedett.
A kijózanításnak azonban a jelét sem látom. Az MSZP vezetői a Fideszt, mindenek előtt Orbánt próbálják megtenni bűnbaknak. Nem gyakorolnak önkritikát, holott a verségért mindkét vesztes maga hibás.
Az SZDSZ elsősorban azért, mert túlzott politikai és gazdasági liberalizációt követelt, és valósított meg. Nem számoltak a magyar társadalmi, tudati realitással. Kikényszeríttettek, és fenntartottak olyan nagy, és reménytelen munkanélküliséget, ami nem csak gazdasági, de erkölcsi tekintetben is elviselhetetlen tehet okozott. Ha megelégedett volna tized ennyi liberalizációval, megtarthatta volna a támogatottságánál sokkal nagyobb politikai és gazdasági befolyását.
Az MSZP megérdemelt vereséget szenvedett, mert hagyta magát az SZDSZ által irányítani. Még a második választáson szerzett kétharmados többsége birtokában is végrehajtotta az SZDSZ politikai és gazdasági elvárásait. Nem vette tudomásul, hogy az SZDSZ olyan partnere, aki nem fordulhat ellene azért, mert nem mindenben engedelmeskedik.
Az MSZP három cikluson keresztül úgy politizált, mintha az SZDSZ szövetségét bármikor elveszítheti. Nem értette meg, hogy tőle függ az SZDSZ léte. Akkor sem buktatta volna meg, ha semmiben nem enged nekik, és olyan politikát folytat, ami egy szocialista pártnak kutya kötelessége, a dolgozók érdekvédelme.
Az MSZP-nek azt kell megérteni, hogy neki nem a liberális polgárokat kell kiszolgálni, hanem a társadalom szociális igényit kell képviselni. Nem az meglepő, hogy most megbuktak, hanem az, hogy csak most. Ezt már két választáson annak köszönhették, hogy a Fidesz a szélsőjobbról, és nem balról csábított szavazókat.
Az MASZP legnagyobb bűne, hogy húsz éven keresztül olyan liberális gazdaságpolitikát szolgált, olyan privatizációt hajtott végre, aminek következtében két év alatt másfélmillió olyan munkahely szűnt meg, amit az óta sem pótoltak. Ezt a bűnét azzal tetézte, hogy ennek során a magyar cigányság gyakorlatilag teljesen munkátlanná vált, parazita életvitelre kényszerült.
Az EU választások eredményét a cigányság munkátlanságából fakadó következmények határozták meg. A Jobbik sikere abból fakadt, hogy a magyar közvélemény türelme elfogyott a munkalehetőségekből kizárt cigányság életformának rajta csattanó következményei felett. Ezt a türelemvesztést fokozta, hogy a lakosság türelmetlenségét az SZDSZ fasizmusnak minősítette, az MSZP pedig tétlenül nézte. A Jobbik népszerűségét semmi sem segítette jobban, mint az SZDSZ és az MSZP politikája.
Ennek ellenére, nemcsak a liberálisok, de a szocialisták is, a Fideszre akarják hárítani a felelősséget. Ha a Fidesz is úgy állt volna ki a cigányság viselkedése feletti közhangulat ellen, a Jobbik még több szavazatot kapott volna.
A szocialisták még ennél nagyobb vereséget is megszolgáltak volna, hiszen húsz évből tizenkettőt kormányon voltak, de eszükbe sem jutott, hogy a cigányság foglalkoztatását céljának tekintse. Az a párt, amelyik kétharmados többség birtokában is kötelezővé tette a magán nyugdíjpénztárakat, amelyik a saját tagságára is rá akarta kényszeríteni az egészségügy liberalizálását, nem érzi, hogy minden volt, csak nem baloldali.
A Jobbik történelmi érdeme lesz, hogy demagóg, a demokráciák számára elfogadhatatlan nacionalizmusa ellenére, felhívta a figyelmet arra, hogy a magyar cigányság sorsát meg kell oldani.
A választás vesztesei a Jobbikban rejlő politikai veszélyét festik a falra. A nyilasokra hivatkoznak. A történelmi párhuzam hamis, annak ellenére, hogy mind a céljuk, mind a retorikájuk hasonló. Akkor a nyilasok céljai és módszerei egybeestek a fasiszta országokéval, mindenek előtt a kontinens legerősebb országáéval, a náci Németországéval. Most az EU, ha nem is zárja ki, de tudomásul, veszi, hogy vannak szélsőjobb, nem demokratikus pártok. Ezért a Fidesz számára csak két esetben volna elfogadható a Jobbikkal aló szövetkezés, ha rászorulna, illetve ha ezzel jó pontot szerezne a világpolitikában. Ráadásul egy ilyen, 64 magyar megyében gondolkodó párt lehetetlenné tenné a szomszéd népekkel való normális viszont. Amennyire érthető, hogy a magyar zsidóság minden szélsőjobb párt esetén sátánt kiált, annyira ostobaság, hogy ezt teszik a szocialisták.
A Jobbik esetében ugyanazt tapasztaltam, amit a háború után első két választáson. A kommunisták ott voltak erősek, ahol a háború alatt a nyilasok. A szélsőséges tömegnek szélsőséges pártra van szüksége.
Az MSZP jelenlegi vezetői azt sem látják be, hogy a Jobbik nélkül négyötödös párt lenne a Fidesz. Ha nincs Jobbik, csak a Fidesz jöhet szóba. Márpedig a baloldal számára a kisebbik rossz, ha nem egyetlen párt van a másik oldalon.
Az MSZP nagyarányú vereségének a másik gyökere a Fidesz-fóbiája volt. Betegesen féltek a Fidesztől, különösen pedig Orbán Viktortól. Ezért szedték a nyakukba a vesztüket hozó Gyurcsányt és csapatát. Azt hitték, ha nekik is lesz vezérük, akkor győznek a másik vezérrel szemben. Ideje volna, ha az MSZP nem Fidesszel ijesztgetne, hanem a munkaalkalom teremtéssel foglalkozna.
Lehet, hogy ennek a választási vereségnek lesz köszönhető, hogy az MSZP megszabadul azoktól a liberálisoktól, akik nem is tudnak mást elképzelni, mint a kisebb állami elvonást, az állami apparátus leépítését, vagyis azt a hibát akarják a közigazgatásban is végrehajtani, amit a vállalkozói szektorban a rendszerváltás óta űznek. Megszüntetni minél több munkahelyet, és nem teremteni helyette másikat. A modern társadalom érdeke, hogy csak az olyan munkahely szűnjön meg, ami helyett van már másik. Amíg ezt nem tanulja meg a baloldal, a társadalom büntesse érte.
2009. június 2., kedd
Az öregkori ellátás fedezete
Kopátsy Sándor PS 2009-05-29
AZ ÖREGKORI ELLÁTÁS FEDEZETE
A közgazdaságtan máig nem vette tudomásul, hogy korunkban a fejlett társadalmak számára már nem tőkehiány, hanem szellemi vagyonhiány a jellemző. Minél fejlettebb a társadalom a teljesítménye annál kevésbé függ a tőkefelhalmozás nagyságától, és annál több a szellemi vagyon gyarapításától. Még egyszerűbben fogalmazva: nem a munkaerő száma, hanem a minősége a fontos.
Ebből következik, hogy a következő generáció társadalmi értéke egyre kevésbé függ a számától, és egyre jobban a minőségétől. Ezt jelzi a munkaerőpiac, ahol a munkabérek egyre jobban differenciálódnak, a javát egyre jobban megfizetik, a gyenge ötöde pedig szinte ingyen sem kell. Ezt ugyan senki nem vonja kétségbe, a demográfusok mégis a munkaerő újratermelését darabban számolják. A közgazdászok és a politikusok sem képesek elszakadni attól, hogy a következő generáció várható teljesítményét annak létszáma alapján vegyék figyelembe.
Ez a deformált társadalmi, közgazdasági személet leginkább a nyugdíjrendszerben tükröződik. Minden fejlett társadalom kötelességének tartja az öregkori ellátás biztosítását. Ezt pedig a munkaviszonyban szerzett jövedelemre vetítve igyekszik elő takarékosság, vagyis tőkeként gyümölcsöztetni. A jövőbeli öregkori ellátást akkor látja biztosítottnak, ha nem nő a nyugdíjasok száma a dolgozókéhoz viszonyítva. Mivel ez a mutató minden fejlett társadalomban természetszerűen romlik, általános a kétségbeesés.
Minél sikeresebb egy társadalom, a nyugdíjjárulék fizetőkhöz képes annál több lesz az öregkori álltást igénylők száma. Egyrészt a továbbképzés okán egyre jobban kitolódik a munkába lépés, másrészt a halál ideje. Ezzel a nyugdíjkorhatár emelkedése nem tarthat lépést. Ezt a hiányt növeli, hogy egyre kisebb lesz a munkába lépők száma is, mivel csökken a gyermekvállalás.
A nyugdíjjárulékot fizetőkhöz képest törvényszerűen nő az ellátottak száma.
Felvetődik azonban két kérdés.
1. A járulékfizetőket szabad-e darabban számolni?
2. A munkaviszonyban elért keresethez kell-e kötni az öregkori ellátást?
A JÁRULÉKFIEZTŐKNEK NEM A SZÁMA, HANEM A JÖVEDELME A FEDEZET
Elég volna megnézni, hogy mitől függ jobban a nyugdíjpénztárak bevétele, a fizetők számától, vagy a jövedelmétől. Természetesen a számától is függ, de egyre inkább a jövedelmük nagysága lesz a fontosabb. Kezdjük azzal, hogy a munkaképes korosztály ötöde, fele nincs a társadalmi munkamegosztásba vonva. A munkára fogottak aránya ugyanis maximum 80, minimum 50 százalék. Ez a két szélső adat azt jelenti, hogy amíg a skandináv országokban tíz emberből nyolc dolgozik, és fizet járulékot, nálunk, például, még hat sem. Tehát a születések számánál sokkal fontosabb a közvetkező nemzedék munkára fogottsága. Gondoljunk arra, hogy az EU országokban a természetes népszaporulata plusz, mínusz 1 százalék között mozog. Ezzel szemben a járulékot fizetők aránya az átlaghoz képest plusz, mínusz tíz százalék felett szóródik. A következő generáció öregkori ellátásának forrása tízszer jobban függ a munkára fogottság mértékétől, mint a létszámtól.
Ennél is sokkal nagyobb különbég van a minőségben.
A munkaerő felső minőségi tizede az átlag háromszorosát keresi, az alsó tizede pedig nem keres, sőt eltartásra szorul. A járadékfizetés szempontjából a felső tized értéke az átlag háromszorosa, az alsó tizedé pedig negatív. Tehát a következő generáció értéke nemcsak egyre jobban differenciálódik, hanem még az előjele sem azonos. Ez a differenciáltság pedig nem csökken, hanem nőni fog.
Az öregkori ellátás fedezete tehát egyre kevésbé függ a következő generáció létszámától, és egyre jobban annak minőségétől. Itt az ideje, hogy végre ne a létszámukkal, hanem a minőségükkel számoljunk.
A fentiek azt jelentik, hogy az öregkori ellátás jövőjét nem az egyre kevesebb gyermekvállalás, hanem annak struktúrája veszélyezteti. Franciaországban nem a várható fedezethiány oka, hogy kevés gyermek születik, hanem az, hogy ott születik aránylag sok, a leszakadt arab rétegben, ahol azok felnevelésének várható hatékonysága alacsony, és ott nagyon kevés, ahol az a legjobb. Ugyanezt elmondhatjuk Németország esetében a török, Magyarország esetében a cigány kisebbség magas, a diplomások nagyon alacsony gyermekvállalása okán.
Csak azt kellene a politikának és a közgazdaságtannak tudomásul venni, amit a közvéleménye világosan lát, hogy a következő generáció teljesítményét nem annyira az országosan alacsony születési ráta, hanem a társadalmi érdekkel ellentétes társadalmi háttérben születettek magas aránya miatt ad aggodalomra okot.
AZ ÖREGKORI ELLÁTÁST NE A MUNAKJÖVEDELEMHEZ KÖSSÜK.
A nyugdíjrendszer még ma is úgy működik, mintha a tőkés osztálytársadalom működne tovább. Tőkét kell gyűjteni annak, aki biztosítani akarja öreg korát. Ez korunkban anakronizmus, mert a tőkejövedelmek egyre kisebbek, és kevésbé jövedelmezők lesznek az öregkori ellátás költségéhez viszonyítva. Nemcsak a munkajövedelmek nőnek gyorsabban, mint a profitráta, de az öregkori ellátás költsége is. Ráadásul a fejlett társadalmaknak nem több tőkére, hanem több szellemi vagyonra, nem több, hanem egyre értékesebb munkaerőre van szüksége. Ezért az öregkori ellátást nem az életkeresethez, hanem a következő generáció felnevelésében vállalt szerephez kellene kötni.
Mivel járulnak hozzá a szülők a következő generáció értékéhez? Az eredményes gyermekneveléssel. Az pedig egyre kevésbé függ a felneveltek számától, és egyre jobban annak minőségtől. Az a szülő, aki egyetlen gyermeket nevelt fel olyan szintre, ami a következő generáció felső minőségi tizedéhez tartozik, az annyit teljesített, mint aki három átlagos képességű, és képzettségű gyereket nevel fel, és összehasonlíthatatlanul többet, mint aki tízet, de mindegyik a munkaerő alsó minőségi ötödébe került.
A jelenkori fejlett társadalomban azok a szülők adnak a legtöbbet a jövőnek, akik kiváló minőségű munkaerőt nevelnek gyermekükből. Nemcsak az áruk és a szolgáltatások világában győzött a minőség forradalma, de a gyermeknevelésben is.
Az öregkori ellátást tehát a gyermeknevelésben elért eredményhez kellene kötni. Ezt azzal lehetne elérni, ha a szülőket elsősorban nem a minél nagyobb gyermekszámban, hanem a minél eredményesebb nevelésben tennénk érdekeltté.
A piac már ezt régen gyakorolja abban, hogy a minőségi munkaerőt egyre jobban megfizeti, a gyenge minőségűt pedig minimálbéren sem hajlandó alkalmazni.
A családtámogatás olyan, mintha a munkaadó azt nézni, hogy adott összegért hány munkást vásárolhat, függetlenül attól, hogy azoknak milyen a képzettsége, szakmája, minősége. Ezzel szemben a legkiválóbb menedzsert, tudóst dollár tízmilliókért is megveszi, a gyengét pedig ingyen sem engedi a munkához. A legjobb művész és sportoló az átlagjövedelem százszorosát keresi, amikor a művészek, sportolók óriási többsége még az átlagjövedelmet sem éri el.
A jelenkori fejlett társadalom csak kivételes esetben vállal a létszám fenntartásához szükséges gyermeket, ezzel szemben a gyermekek teljesítménye egyre inkább a szülői környezettől, és az iskolarendszertől függ.
Az öregkori ellátást nem veszélyezteti, hogy egy dolgozóra több eltartott jut, hanem százszor jobban, hogy milyen a társadalom teljesítménye. Ez pedig sokkal inkább függ a következdő generáció képességétől, mint számától.
AZ ÖREGKORI ELLÁTÁS FEDEZETE
A közgazdaságtan máig nem vette tudomásul, hogy korunkban a fejlett társadalmak számára már nem tőkehiány, hanem szellemi vagyonhiány a jellemző. Minél fejlettebb a társadalom a teljesítménye annál kevésbé függ a tőkefelhalmozás nagyságától, és annál több a szellemi vagyon gyarapításától. Még egyszerűbben fogalmazva: nem a munkaerő száma, hanem a minősége a fontos.
Ebből következik, hogy a következő generáció társadalmi értéke egyre kevésbé függ a számától, és egyre jobban a minőségétől. Ezt jelzi a munkaerőpiac, ahol a munkabérek egyre jobban differenciálódnak, a javát egyre jobban megfizetik, a gyenge ötöde pedig szinte ingyen sem kell. Ezt ugyan senki nem vonja kétségbe, a demográfusok mégis a munkaerő újratermelését darabban számolják. A közgazdászok és a politikusok sem képesek elszakadni attól, hogy a következő generáció várható teljesítményét annak létszáma alapján vegyék figyelembe.
Ez a deformált társadalmi, közgazdasági személet leginkább a nyugdíjrendszerben tükröződik. Minden fejlett társadalom kötelességének tartja az öregkori ellátás biztosítását. Ezt pedig a munkaviszonyban szerzett jövedelemre vetítve igyekszik elő takarékosság, vagyis tőkeként gyümölcsöztetni. A jövőbeli öregkori ellátást akkor látja biztosítottnak, ha nem nő a nyugdíjasok száma a dolgozókéhoz viszonyítva. Mivel ez a mutató minden fejlett társadalomban természetszerűen romlik, általános a kétségbeesés.
Minél sikeresebb egy társadalom, a nyugdíjjárulék fizetőkhöz képes annál több lesz az öregkori álltást igénylők száma. Egyrészt a továbbképzés okán egyre jobban kitolódik a munkába lépés, másrészt a halál ideje. Ezzel a nyugdíjkorhatár emelkedése nem tarthat lépést. Ezt a hiányt növeli, hogy egyre kisebb lesz a munkába lépők száma is, mivel csökken a gyermekvállalás.
A nyugdíjjárulékot fizetőkhöz képest törvényszerűen nő az ellátottak száma.
Felvetődik azonban két kérdés.
1. A járulékfizetőket szabad-e darabban számolni?
2. A munkaviszonyban elért keresethez kell-e kötni az öregkori ellátást?
A JÁRULÉKFIEZTŐKNEK NEM A SZÁMA, HANEM A JÖVEDELME A FEDEZET
Elég volna megnézni, hogy mitől függ jobban a nyugdíjpénztárak bevétele, a fizetők számától, vagy a jövedelmétől. Természetesen a számától is függ, de egyre inkább a jövedelmük nagysága lesz a fontosabb. Kezdjük azzal, hogy a munkaképes korosztály ötöde, fele nincs a társadalmi munkamegosztásba vonva. A munkára fogottak aránya ugyanis maximum 80, minimum 50 százalék. Ez a két szélső adat azt jelenti, hogy amíg a skandináv országokban tíz emberből nyolc dolgozik, és fizet járulékot, nálunk, például, még hat sem. Tehát a születések számánál sokkal fontosabb a közvetkező nemzedék munkára fogottsága. Gondoljunk arra, hogy az EU országokban a természetes népszaporulata plusz, mínusz 1 százalék között mozog. Ezzel szemben a járulékot fizetők aránya az átlaghoz képest plusz, mínusz tíz százalék felett szóródik. A következő generáció öregkori ellátásának forrása tízszer jobban függ a munkára fogottság mértékétől, mint a létszámtól.
Ennél is sokkal nagyobb különbég van a minőségben.
A munkaerő felső minőségi tizede az átlag háromszorosát keresi, az alsó tizede pedig nem keres, sőt eltartásra szorul. A járadékfizetés szempontjából a felső tized értéke az átlag háromszorosa, az alsó tizedé pedig negatív. Tehát a következő generáció értéke nemcsak egyre jobban differenciálódik, hanem még az előjele sem azonos. Ez a differenciáltság pedig nem csökken, hanem nőni fog.
Az öregkori ellátás fedezete tehát egyre kevésbé függ a következő generáció létszámától, és egyre jobban annak minőségétől. Itt az ideje, hogy végre ne a létszámukkal, hanem a minőségükkel számoljunk.
A fentiek azt jelentik, hogy az öregkori ellátás jövőjét nem az egyre kevesebb gyermekvállalás, hanem annak struktúrája veszélyezteti. Franciaországban nem a várható fedezethiány oka, hogy kevés gyermek születik, hanem az, hogy ott születik aránylag sok, a leszakadt arab rétegben, ahol azok felnevelésének várható hatékonysága alacsony, és ott nagyon kevés, ahol az a legjobb. Ugyanezt elmondhatjuk Németország esetében a török, Magyarország esetében a cigány kisebbség magas, a diplomások nagyon alacsony gyermekvállalása okán.
Csak azt kellene a politikának és a közgazdaságtannak tudomásul venni, amit a közvéleménye világosan lát, hogy a következő generáció teljesítményét nem annyira az országosan alacsony születési ráta, hanem a társadalmi érdekkel ellentétes társadalmi háttérben születettek magas aránya miatt ad aggodalomra okot.
AZ ÖREGKORI ELLÁTÁST NE A MUNAKJÖVEDELEMHEZ KÖSSÜK.
A nyugdíjrendszer még ma is úgy működik, mintha a tőkés osztálytársadalom működne tovább. Tőkét kell gyűjteni annak, aki biztosítani akarja öreg korát. Ez korunkban anakronizmus, mert a tőkejövedelmek egyre kisebbek, és kevésbé jövedelmezők lesznek az öregkori ellátás költségéhez viszonyítva. Nemcsak a munkajövedelmek nőnek gyorsabban, mint a profitráta, de az öregkori ellátás költsége is. Ráadásul a fejlett társadalmaknak nem több tőkére, hanem több szellemi vagyonra, nem több, hanem egyre értékesebb munkaerőre van szüksége. Ezért az öregkori ellátást nem az életkeresethez, hanem a következő generáció felnevelésében vállalt szerephez kellene kötni.
Mivel járulnak hozzá a szülők a következő generáció értékéhez? Az eredményes gyermekneveléssel. Az pedig egyre kevésbé függ a felneveltek számától, és egyre jobban annak minőségtől. Az a szülő, aki egyetlen gyermeket nevelt fel olyan szintre, ami a következő generáció felső minőségi tizedéhez tartozik, az annyit teljesített, mint aki három átlagos képességű, és képzettségű gyereket nevel fel, és összehasonlíthatatlanul többet, mint aki tízet, de mindegyik a munkaerő alsó minőségi ötödébe került.
A jelenkori fejlett társadalomban azok a szülők adnak a legtöbbet a jövőnek, akik kiváló minőségű munkaerőt nevelnek gyermekükből. Nemcsak az áruk és a szolgáltatások világában győzött a minőség forradalma, de a gyermeknevelésben is.
Az öregkori ellátást tehát a gyermeknevelésben elért eredményhez kellene kötni. Ezt azzal lehetne elérni, ha a szülőket elsősorban nem a minél nagyobb gyermekszámban, hanem a minél eredményesebb nevelésben tennénk érdekeltté.
A piac már ezt régen gyakorolja abban, hogy a minőségi munkaerőt egyre jobban megfizeti, a gyenge minőségűt pedig minimálbéren sem hajlandó alkalmazni.
A családtámogatás olyan, mintha a munkaadó azt nézni, hogy adott összegért hány munkást vásárolhat, függetlenül attól, hogy azoknak milyen a képzettsége, szakmája, minősége. Ezzel szemben a legkiválóbb menedzsert, tudóst dollár tízmilliókért is megveszi, a gyengét pedig ingyen sem engedi a munkához. A legjobb művész és sportoló az átlagjövedelem százszorosát keresi, amikor a művészek, sportolók óriási többsége még az átlagjövedelmet sem éri el.
A jelenkori fejlett társadalom csak kivételes esetben vállal a létszám fenntartásához szükséges gyermeket, ezzel szemben a gyermekek teljesítménye egyre inkább a szülői környezettől, és az iskolarendszertől függ.
Az öregkori ellátást nem veszélyezteti, hogy egy dolgozóra több eltartott jut, hanem százszor jobban, hogy milyen a társadalom teljesítménye. Ez pedig sokkal inkább függ a következdő generáció képességétől, mint számától.
Új magyar nemzetfogalomról
Kopátsy Sándor EA 2009-05-31
Gyurgyák János esszéje egy új magyar nemzetfogalomról
A Népszabadság 2009. május 30.-i számának melléklete
Gyurgyák Jánosnak már két igényes írása jelent meg az elmúlt félév során az újságban. Azokat is nagy érdeklődéssel olvastam, akárcsak ezt is. Igényes írások, és azoknak szólnak, akik Széchenyi István és Németh László művein nevelkedtek. Ezek közé tartozónak érzem magam is. Évtizedek óta hiányzik ez a hang a magyar kulturális életből.
A cím és főleg a képek már megijesztettek. Mindentől félek, ami tele van zászlókkal. Ha valami jellemző a magyar nemzettudatra, akkor a kelleténél több zászló és szimbólum, ugyanakkor a reálfolyamatok elhanyagolása. Az nemeztudatunknak, ha lépést akart tartani a világfolyamatokkal, ezt a tanulságot kellene levonnia. Gyurgyán ennek az ellenkezőjét szolgálja, de olyan színvonalasan, hogy örülni kell az ő hangjának is.
Gyurgyán azonban új nemzettudatot akar. Nekem jó lenne a régi azzal, hogy kevesebb legyen benne nemcsak a szimbólum., de a humán romantika is.
Gyurgyán célját jól jellemzi nemcsak írásával, de azzal is, hogy megnevezi azokat a magyarokat, akiket mestereinek tekint. Idézem a névsort. „Széchenyi István, Eötvös József, Deák Ferenc, Szekfű Gyula, Horváth János, Németh László, Babits Mihály, de mindenek előtt Szabó Zoltán.”
Annak ellenére, hogy a felsoroltak nálam is a szeretett és a nagyra tartottak között vannak, a névsor egyoldalú, és közöttük is nagyságrendi különbséget látok. Akin így állítja be a legfontosabb nyolcat, számomra szimpatikus, de eltévedt.
Nézzük először a névsort.
Széchenyi egy nagyságrenddel nagyobb a többinél. Az ő történelmi szerepét senki sem vonja kétségbe.
Eötvös Józsefről a lakosság óriási többsége nem tud semmit azon kívül, hogy utcák, terek vannak róla elnevezve. Nagy nemzedéknek nagy tagja volt. A Magyar Tudományos Akadémia első elnöke. Mellette volt Arany János titkár, de ez idő alatt nem alakult ki köztük olyan kapcsolat, hogy elmondta volna, hogy nem Görgey árulta el Kossuthot, hanem ő már 1849 tavaszán, Széchenyivel és Deákkal hármasban, megjelentek az ellenfél hadseregének fővezérénél, hogy a fegyverletétel feltételérő tárgyaljanak. Szegény Arany János mellette írta meg a Welsi bárdokban, hogy a legjobbak között nem akadt senki, aki éltette volna a királyt. Nem tudta, hogy főnöke, már „a dicső tavaszi hadjárat” idején, a kor két legnagyobb magyarja társaságában, békéről tárgyalt az ellenség vezérével.
Deák Ferencről is más lesz az utókor véleménye, ha a történészek bevallják, hogy az ő bölcsessége sem makulátlan. Ő volt a 30-ass években, a reformkorban az előterjesztője annak a törvénynek, ami jogi lehetőséget biztosított a jobbágy számára, ha van pénze, ingatlant vehessen. Természetesen, csak akkor, ha tud magyarul, vagy már tanulja a nemzet nyelvet. Azt is elhiszem, hogy Deák ekkor is csak bölcs kompromisszumot kötött a beteges nacionalista magyar parlamenttel. Azt, azért elvárom, hogy leírja, az osztrák örökös tartományokban már két generációval előbb megtörtént jobbágyok felszabadítása, tehát legalább a reformkorban már nálunk is eljött az ideje, hogy ne legyen jobbágy. Arról nem is beszélek, hogy az meg ázsiai elmaradottságot jelent, hogy csak az legyen a törvény szerint ingatlan vásárlásra jogosult jobbágy, aki magyarul tud. Ezt csak azért említem meg, hogy ábrázolja, az ilyen tények ismerete nélkül nagyon hamis lesz a reformkor beépülése a nemzettudatunkba. Gyurgyák ma is azt közli velünk, hogy az erőszakos magyarosítás csak a szabadságharc után kezdődött. Deákról azt is érdemes tudni, hogy betegesen félt a szláv veszélytől. Nem ismerte fel, hogy a csehek koronázási igényének kielégítése nélkül a Monarchiában, különösen országunkban, többségben maradnak a konzervatív erők. Azt pedig még egyetlen magyar történész sem írta le, hogy a nyugati keresztény szlávok megnyerése nélkül a szláv veszély sokkal nagyobb. A szlávellenes politikánk a nyugati szlávokat az ortodoxokkal, mindenek előtt Oroszországgal való szövetségre kényszerítjük.
Számomra különösen fontos Deáknak a kiegyezésben játszott szerepének a megítélése. Ugyan felismerte, amit Kossuth halálig nem, hogy a császári udvarral kell megegyezni. Csak ennek árán kapunk szabad kezet a kisebbségek elmagyarosításához. Máig nem ismertük fel, hogy a kiegyezés a magyar urak nacionalizmusának érdekét szolgálta, szabad utat teremtett a kisebbségek jogainak korlátozásához. Ezzel a kiegyezés Trianon felé egyengette az utat. Ő ugyan tele volt jóindulattal, de előkészíttette a talajt a magyar sovinizmus hívei, Apponyiék, azaz az erőszakos magyarosítást szolgáló törvény számára. (Csak azt jegyzem meg, hogy a második világháború elvesztése után Apponyit, a megszállottan nemzeti és vallási türelmetlent, küldtük Trianonba az etnikai határokat eldöntő béketárgyalások vezetőjének.)
Szekfű Gyulát én is a két háború közti idő legjobb történésének tartom. Történelmi érdeme, hogy ő volt az egyetlen, aki keresztény magyar úr létére, moszkvai követként felismerte, hogy minket Jaltában kiszolgáltattak a Szovjetuniónak, és ezt a tény tudomásul kell venni. Ezért ma, a többség nem dicséri meg. Nagy hibájának tartom, hogy a Homann-Szekfű ötkötetes magyar történelemkönyvben ő írta, többek között, a Szabadságharccal foglalkozó fejezeteket is, mintegy háromszáz oldalon. Ebben azonban nem jutott hely az Olmützi Alkotmánynak, ami 1849 tavaszán közel trianoni mértékben felosztotta az országot. Önállósította Erdélyt, a Szerb Vajdaságot és Horvátországot. Ez a tényt elhallgatta, mivel, zavarta a nemzettudatát.
Horváth Jánosról szinte semmit nem tud a magyar közvélemény. Még a történelmi érettségire készülők között is kevesen. De a méretében nagy művének sem hasznos mondanivalója. Igyekezett elhitetni, hogy a mi múltunk dicsőséges. Nem fékezte, hanem támogatta a történelmi szerepünk túlértékelését. Nálam a száz közé sem kerülne, pedig, diákkoromban, zsebpénzemen vettem meg a tíz kötetes sorozatot.
Németh László két okból, nálam is szerepelne. Egyrészt életpályám alakítójaként hatott, másrészt öregkoromra ismertem fel olyan érdemeit, amit még nem ismert fel senki. Ezt nem is hagyom említés nélkül. Több évtizedes közgazdasági gyakorlat után ismertem fel, hogy a jelenkori fejlett társadalom már nem tőkés osztálytársadalom, hanem a minőség társadalma. Ő azonban hetven éve már a Minőség forradalma címén jelentette meg esszéit. A Kert-Magyarországért tőle tanultam lelkesedni, de csak most bizonygatom, hogy az ország számára ez az egyetlen kitörési út, csak ez teheti lehetővé, hogy a húsz éve munkátlanok számára egymillió munkahelyet teremtsünk.
Babits Mihály magyarságát modernek tartom, de még ma is csak az elit számára elérhető. Az ő egyéni hatása a Nyugat szerkesztőgárdáján keresztül érvényesült, ami nem volt sem szabadelvű, sem konzervatív, sem népi, márpedig Gyurgyán erre a három pillérre épít. A Nyugat hatását a magyar nemzeti tudatra ma is kevesen ismerik el, hiszen az a többségében magyar zsidó polgárság szócsöve volt, amivel akkor megtagadtuk, és sokan ma is megtagadják a nemzetünkhöz való tartozást. A nyugatosok között inkább Móriczot sorolnám ide, aki leginkább ráérzett a nemzetfogalomra. Számomra ő adta, a két háború között a legfontosabb jó tanácsot: Ne politizálj, építkezz!
Bibót Istvánt, én is a legjobb fél tucat közé sorolnám. Nálam ő lenne a harmadik Széchenyi és Németh után. Az úri középosztályhoz tartozása ellenére Szegfűnél sokkal szélesebben és mélyebben átérezte a háborút követő félévszázad parancsát, fel tudata mérni a realitást.
Szabó Zoltánt még ismerhettem, tisztaságát csodálom, de ennek ellenére kevesekre hatott úgy rám, mint Gyurgyákra.
A felsorolt nyolc személy mindegyike a humán kultúra nagyjai között sorolható. Az első három történelmi szerepének nagysága általánosan felfogadott, Bibón nincs vitám, de a másik három történelmi helye még nem egyértelmű.
Ahhoz azonban irodalmi vénájú történésznek kell lenni, hogy a magyar nemzet történelmének ők, a nyolc legjobban kiemelkedő óriásai.
Azt, hogy a nemze sorsalakítója a humán értelmiség, mindenek előtt a költők, nemzettudatunk egyik, Gyurgyán által sem említett, torzulása. A magyar nemzettudat egyik jellemzője, hogy az irreális célokért harcoló forradalmárok, és a költők szerepét túlértékeli. Erre a tárgyalt tanulmánynál jobb, színvonalasabb példát nem ismerek, annak ellenére, hogy a hunmán szféra túlértékelése az életünk minden területén jelentkezik.
- Az EU országok között nálunk a legmagasabb a humánszakos egyetemisták aránya. Ennél torzabb pályaválasztási struktúra csak az erdélyi magyarság körében jellemző.
- Az iskolában tanított történelmi szereplők, a kormányok által kitüntettek többsége humán értelmiségi, az író, költő, színész, és aránylag kevés a reálértelmiségi.
Gyurgyán is, a nemzettudat alakítójaként nyolc humán értelmiségit nevez meg. Ez csak olyannal fordulhat elő, aki a humán értelmiséget nem a nemeztudat megértőinek, megfogalmazóinak, hanem alakítóinak tekinti, aki azt hiszi, hogy a magyar nemzettudatot nem az élet, a gazdasági, a gazdaságföldrajzi feltételek, hanem a humán értelmiség nagyjai alakítják. Ma már nincs a nyugati kultúrkörben olyan jelenetős történész, aki a humán értelmiségnek tulajdonítaná az országok eltérő eredményeit.
Nemrég vizsgáltam meg 17 EU ország száztíz éves eredményét annak alapján, hogyan nőtt az egy laksora jutó nemzeti jövedelmük. Kiderült, hogy a skandináv és az alpi népek eredménye kimagasló, a nyugat-európaiaké közepes, és a közép-európaiaké gyenge. Köztük pedig mi vagyunk az utolsók. Eszembe sem jutott, hogy a magyarázatot a humán értelmiség nagyjaiban való szegénységünkkel magyarázzam. Az elsődleges okot a nép mindennapi viselkedési kultúrájukban találtam. Az a nép, amelyik úgy él, mint a finnek, vagy a tiroliak, a humán kultúrájuk szellemi nagyságai nélkül is gazdag. Ezzel szemben, ahol az emberek olyanok, mint a magyarok, hiába vannak sokan a zseniális értelmiségi hangadók, egyre hátrébb szorulnak.
Ha megnézem, milynek egy országban a temetők, a piacok, mennyi a földeken a gyom, a városokban a szemét, mennyi a rács és a lakat, hogyan néznek ki az illemhelyek, tévedhetetlenül megállapítom az ország helyét és jövőjét a világban. Ehhez viszont nem kell tudnom, hogy mennyi politikust és költőt csodálnak.
Nagyon fontosnak tartom a technikai találmányok szerepét a nemzettudat kialakulásában.
- A nemzeti államoknak, ezzel a nemzeti tudatnak fontos gazdasági alapja volt a vasúthálózat kiépülése. Ezen az alapon említeném Baross Gábort a legfontosabb tudatformálóink közt. Csak megjegyzem, a vasút tudásformáló szerepét Petőfi ismerte fel közöttünk először.
- A személygépkocsi tudatformáló szerepe még a vasúténál is nagyobb. Ezt, tudtommal, Ady Endre ismerte fel, legalábbis fogalmazta meg először.
- korunkban a rádió, a televízió, a mobiltelefon szélesítették sokszorosára a nemzettudatot.
Az oktatás szerepe is sokkal nagyobb, mint a költőké. Klébelsberg Kunó a tanyai lakosság iskolázásával, Rajk László a népi kollégiumok támogatásával többet tettek minden történésznél és irodalmárnál a nemzettudat fejlődése érdekében.
Kiemelt szerepet tulajdonítok a gazdaságpolitikának. A magyar nép tudatának alakításában a bolsevik rendszer azzal ért el történelmi eredményt, hogy a falvak több milliós munkaerő feleslegének ipari munkát, városi laksást biztosított.
Be kell vallanom, hogy csak utólag ismertem fel a kollektivizálás tudatformáló erejét. Az embertelen, erőszakos kollektivizálás százszor többet modernizált a falusi lakosság társadalmi és nemzettudatán, mint a népi irodalom, amit nálam kevesen értékelnek nagyobbra. Ez nagyobb eredménnyel számolta fel a falusi társadalomban a vagyoni, felekezeti és etnikai korlátokat. Márpedig a paraszti társadalom hazafisága ugyan erős volt, de a társadalmi és nemzettudata feudális maradat.
A rendszerváltás során megszüntetett, és az óta sem pótolt másfélmillió munkahely többet rombolt a magyar társadalom tudati és erkölcsi viszonyain, mint az AVH kegyetlensége.
Végül, nagyon hiányolom, hogy a nemzettudatnak csak a színvonalát, de a szélességét nem érintette Gyurgyán János.
A magyar nemzetfogalom tisztázása érdekében nem elég százötven évre visszamenni.
Már a középkori magyar társadalom nemcsak gazdagságában, de minőségében sem volt nyugat-európai. Ezt ugyan Győrffy György, közel ötven éve megfogalmazta, de szinte senki nem vette tudomásul. Amíg a nyugat-európai társadalmakban, például a franciában, a lakosságnak egy százaléka volt nemes, de hat százaléka polgár, nálunk az arány nemcsak fordított volt, de a polgárok közt alig volt magyar. Csak a porosz és a lengyel társadalom volt hozzánk hasonló struktúrájú. Tehát eleve nem járhattunk a nyugat-európai úton.
A magyar etnikumon belől aránytalan nagyszámú nemesség aránytalanul sokáig megőrizte politikai hatalmát.
Témánk szempontjából kiemelt jelentősége van annak, hogy a jobbágyfelszabadítás, a Monarchián belül is, hetven évet késett. Azt megelőzően csak a nemesség jelentette a nemzetet. Ráadásul a jobbágyfelszabadítás sem eredményezte a feudális nagybirtokrendszer felszámolását. Erre csak száz évvel később került sor.
Azt, hogy a felszabadult jobbágy is a nemezt része, Szabó Dezső tudatosította először. Irodalmi nagysága ugyan vitatható, de a magyarságtudat kiszélesítése szempontjából az első között van a helye. Az általa elindított folyamatot szélesítették ki a népi írók. Az ő szerepük is sokkal fontosabb volt, mint Babitsé.
A magyar társadalom a második világháború végéig csak az urak világa volt. Az első világháború előtt azt lehetett mondani, hogy a magyar társadalom már nemcsak az urak, de a zsidó polgárok társadalma is. Ebből a két háború között kiiktattuk a zsidó polgárságot, ami a magyar társadalomban a gazdaság, a tudományok, és művészetek motorját jelentette. Ezt a nyilvánvaló tényt máig nem vesszük tudomásul, pedig sok mindent másként kellene látnunk, ha abból indulnánk ki, hogy 1945-ben, polgárságban, értelmiségben, tudományban és művészetekben sokkal szegényebbek voltunk, mint Trianon előtt.
Gyurgyák Jánosnak hálásak lehetünk, hogy végre nem a nap kocsmák színvonalán folyik a vita.
Gyurgyák János esszéje egy új magyar nemzetfogalomról
A Népszabadság 2009. május 30.-i számának melléklete
Gyurgyák Jánosnak már két igényes írása jelent meg az elmúlt félév során az újságban. Azokat is nagy érdeklődéssel olvastam, akárcsak ezt is. Igényes írások, és azoknak szólnak, akik Széchenyi István és Németh László művein nevelkedtek. Ezek közé tartozónak érzem magam is. Évtizedek óta hiányzik ez a hang a magyar kulturális életből.
A cím és főleg a képek már megijesztettek. Mindentől félek, ami tele van zászlókkal. Ha valami jellemző a magyar nemzettudatra, akkor a kelleténél több zászló és szimbólum, ugyanakkor a reálfolyamatok elhanyagolása. Az nemeztudatunknak, ha lépést akart tartani a világfolyamatokkal, ezt a tanulságot kellene levonnia. Gyurgyán ennek az ellenkezőjét szolgálja, de olyan színvonalasan, hogy örülni kell az ő hangjának is.
Gyurgyán azonban új nemzettudatot akar. Nekem jó lenne a régi azzal, hogy kevesebb legyen benne nemcsak a szimbólum., de a humán romantika is.
Gyurgyán célját jól jellemzi nemcsak írásával, de azzal is, hogy megnevezi azokat a magyarokat, akiket mestereinek tekint. Idézem a névsort. „Széchenyi István, Eötvös József, Deák Ferenc, Szekfű Gyula, Horváth János, Németh László, Babits Mihály, de mindenek előtt Szabó Zoltán.”
Annak ellenére, hogy a felsoroltak nálam is a szeretett és a nagyra tartottak között vannak, a névsor egyoldalú, és közöttük is nagyságrendi különbséget látok. Akin így állítja be a legfontosabb nyolcat, számomra szimpatikus, de eltévedt.
Nézzük először a névsort.
Széchenyi egy nagyságrenddel nagyobb a többinél. Az ő történelmi szerepét senki sem vonja kétségbe.
Eötvös Józsefről a lakosság óriási többsége nem tud semmit azon kívül, hogy utcák, terek vannak róla elnevezve. Nagy nemzedéknek nagy tagja volt. A Magyar Tudományos Akadémia első elnöke. Mellette volt Arany János titkár, de ez idő alatt nem alakult ki köztük olyan kapcsolat, hogy elmondta volna, hogy nem Görgey árulta el Kossuthot, hanem ő már 1849 tavaszán, Széchenyivel és Deákkal hármasban, megjelentek az ellenfél hadseregének fővezérénél, hogy a fegyverletétel feltételérő tárgyaljanak. Szegény Arany János mellette írta meg a Welsi bárdokban, hogy a legjobbak között nem akadt senki, aki éltette volna a királyt. Nem tudta, hogy főnöke, már „a dicső tavaszi hadjárat” idején, a kor két legnagyobb magyarja társaságában, békéről tárgyalt az ellenség vezérével.
Deák Ferencről is más lesz az utókor véleménye, ha a történészek bevallják, hogy az ő bölcsessége sem makulátlan. Ő volt a 30-ass években, a reformkorban az előterjesztője annak a törvénynek, ami jogi lehetőséget biztosított a jobbágy számára, ha van pénze, ingatlant vehessen. Természetesen, csak akkor, ha tud magyarul, vagy már tanulja a nemzet nyelvet. Azt is elhiszem, hogy Deák ekkor is csak bölcs kompromisszumot kötött a beteges nacionalista magyar parlamenttel. Azt, azért elvárom, hogy leírja, az osztrák örökös tartományokban már két generációval előbb megtörtént jobbágyok felszabadítása, tehát legalább a reformkorban már nálunk is eljött az ideje, hogy ne legyen jobbágy. Arról nem is beszélek, hogy az meg ázsiai elmaradottságot jelent, hogy csak az legyen a törvény szerint ingatlan vásárlásra jogosult jobbágy, aki magyarul tud. Ezt csak azért említem meg, hogy ábrázolja, az ilyen tények ismerete nélkül nagyon hamis lesz a reformkor beépülése a nemzettudatunkba. Gyurgyák ma is azt közli velünk, hogy az erőszakos magyarosítás csak a szabadságharc után kezdődött. Deákról azt is érdemes tudni, hogy betegesen félt a szláv veszélytől. Nem ismerte fel, hogy a csehek koronázási igényének kielégítése nélkül a Monarchiában, különösen országunkban, többségben maradnak a konzervatív erők. Azt pedig még egyetlen magyar történész sem írta le, hogy a nyugati keresztény szlávok megnyerése nélkül a szláv veszély sokkal nagyobb. A szlávellenes politikánk a nyugati szlávokat az ortodoxokkal, mindenek előtt Oroszországgal való szövetségre kényszerítjük.
Számomra különösen fontos Deáknak a kiegyezésben játszott szerepének a megítélése. Ugyan felismerte, amit Kossuth halálig nem, hogy a császári udvarral kell megegyezni. Csak ennek árán kapunk szabad kezet a kisebbségek elmagyarosításához. Máig nem ismertük fel, hogy a kiegyezés a magyar urak nacionalizmusának érdekét szolgálta, szabad utat teremtett a kisebbségek jogainak korlátozásához. Ezzel a kiegyezés Trianon felé egyengette az utat. Ő ugyan tele volt jóindulattal, de előkészíttette a talajt a magyar sovinizmus hívei, Apponyiék, azaz az erőszakos magyarosítást szolgáló törvény számára. (Csak azt jegyzem meg, hogy a második világháború elvesztése után Apponyit, a megszállottan nemzeti és vallási türelmetlent, küldtük Trianonba az etnikai határokat eldöntő béketárgyalások vezetőjének.)
Szekfű Gyulát én is a két háború közti idő legjobb történésének tartom. Történelmi érdeme, hogy ő volt az egyetlen, aki keresztény magyar úr létére, moszkvai követként felismerte, hogy minket Jaltában kiszolgáltattak a Szovjetuniónak, és ezt a tény tudomásul kell venni. Ezért ma, a többség nem dicséri meg. Nagy hibájának tartom, hogy a Homann-Szekfű ötkötetes magyar történelemkönyvben ő írta, többek között, a Szabadságharccal foglalkozó fejezeteket is, mintegy háromszáz oldalon. Ebben azonban nem jutott hely az Olmützi Alkotmánynak, ami 1849 tavaszán közel trianoni mértékben felosztotta az országot. Önállósította Erdélyt, a Szerb Vajdaságot és Horvátországot. Ez a tényt elhallgatta, mivel, zavarta a nemzettudatát.
Horváth Jánosról szinte semmit nem tud a magyar közvélemény. Még a történelmi érettségire készülők között is kevesen. De a méretében nagy művének sem hasznos mondanivalója. Igyekezett elhitetni, hogy a mi múltunk dicsőséges. Nem fékezte, hanem támogatta a történelmi szerepünk túlértékelését. Nálam a száz közé sem kerülne, pedig, diákkoromban, zsebpénzemen vettem meg a tíz kötetes sorozatot.
Németh László két okból, nálam is szerepelne. Egyrészt életpályám alakítójaként hatott, másrészt öregkoromra ismertem fel olyan érdemeit, amit még nem ismert fel senki. Ezt nem is hagyom említés nélkül. Több évtizedes közgazdasági gyakorlat után ismertem fel, hogy a jelenkori fejlett társadalom már nem tőkés osztálytársadalom, hanem a minőség társadalma. Ő azonban hetven éve már a Minőség forradalma címén jelentette meg esszéit. A Kert-Magyarországért tőle tanultam lelkesedni, de csak most bizonygatom, hogy az ország számára ez az egyetlen kitörési út, csak ez teheti lehetővé, hogy a húsz éve munkátlanok számára egymillió munkahelyet teremtsünk.
Babits Mihály magyarságát modernek tartom, de még ma is csak az elit számára elérhető. Az ő egyéni hatása a Nyugat szerkesztőgárdáján keresztül érvényesült, ami nem volt sem szabadelvű, sem konzervatív, sem népi, márpedig Gyurgyán erre a három pillérre épít. A Nyugat hatását a magyar nemzeti tudatra ma is kevesen ismerik el, hiszen az a többségében magyar zsidó polgárság szócsöve volt, amivel akkor megtagadtuk, és sokan ma is megtagadják a nemzetünkhöz való tartozást. A nyugatosok között inkább Móriczot sorolnám ide, aki leginkább ráérzett a nemzetfogalomra. Számomra ő adta, a két háború között a legfontosabb jó tanácsot: Ne politizálj, építkezz!
Bibót Istvánt, én is a legjobb fél tucat közé sorolnám. Nálam ő lenne a harmadik Széchenyi és Németh után. Az úri középosztályhoz tartozása ellenére Szegfűnél sokkal szélesebben és mélyebben átérezte a háborút követő félévszázad parancsát, fel tudata mérni a realitást.
Szabó Zoltánt még ismerhettem, tisztaságát csodálom, de ennek ellenére kevesekre hatott úgy rám, mint Gyurgyákra.
A felsorolt nyolc személy mindegyike a humán kultúra nagyjai között sorolható. Az első három történelmi szerepének nagysága általánosan felfogadott, Bibón nincs vitám, de a másik három történelmi helye még nem egyértelmű.
Ahhoz azonban irodalmi vénájú történésznek kell lenni, hogy a magyar nemzet történelmének ők, a nyolc legjobban kiemelkedő óriásai.
Azt, hogy a nemze sorsalakítója a humán értelmiség, mindenek előtt a költők, nemzettudatunk egyik, Gyurgyán által sem említett, torzulása. A magyar nemzettudat egyik jellemzője, hogy az irreális célokért harcoló forradalmárok, és a költők szerepét túlértékeli. Erre a tárgyalt tanulmánynál jobb, színvonalasabb példát nem ismerek, annak ellenére, hogy a hunmán szféra túlértékelése az életünk minden területén jelentkezik.
- Az EU országok között nálunk a legmagasabb a humánszakos egyetemisták aránya. Ennél torzabb pályaválasztási struktúra csak az erdélyi magyarság körében jellemző.
- Az iskolában tanított történelmi szereplők, a kormányok által kitüntettek többsége humán értelmiségi, az író, költő, színész, és aránylag kevés a reálértelmiségi.
Gyurgyán is, a nemzettudat alakítójaként nyolc humán értelmiségit nevez meg. Ez csak olyannal fordulhat elő, aki a humán értelmiséget nem a nemeztudat megértőinek, megfogalmazóinak, hanem alakítóinak tekinti, aki azt hiszi, hogy a magyar nemzettudatot nem az élet, a gazdasági, a gazdaságföldrajzi feltételek, hanem a humán értelmiség nagyjai alakítják. Ma már nincs a nyugati kultúrkörben olyan jelenetős történész, aki a humán értelmiségnek tulajdonítaná az országok eltérő eredményeit.
Nemrég vizsgáltam meg 17 EU ország száztíz éves eredményét annak alapján, hogyan nőtt az egy laksora jutó nemzeti jövedelmük. Kiderült, hogy a skandináv és az alpi népek eredménye kimagasló, a nyugat-európaiaké közepes, és a közép-európaiaké gyenge. Köztük pedig mi vagyunk az utolsók. Eszembe sem jutott, hogy a magyarázatot a humán értelmiség nagyjaiban való szegénységünkkel magyarázzam. Az elsődleges okot a nép mindennapi viselkedési kultúrájukban találtam. Az a nép, amelyik úgy él, mint a finnek, vagy a tiroliak, a humán kultúrájuk szellemi nagyságai nélkül is gazdag. Ezzel szemben, ahol az emberek olyanok, mint a magyarok, hiába vannak sokan a zseniális értelmiségi hangadók, egyre hátrébb szorulnak.
Ha megnézem, milynek egy országban a temetők, a piacok, mennyi a földeken a gyom, a városokban a szemét, mennyi a rács és a lakat, hogyan néznek ki az illemhelyek, tévedhetetlenül megállapítom az ország helyét és jövőjét a világban. Ehhez viszont nem kell tudnom, hogy mennyi politikust és költőt csodálnak.
Nagyon fontosnak tartom a technikai találmányok szerepét a nemzettudat kialakulásában.
- A nemzeti államoknak, ezzel a nemzeti tudatnak fontos gazdasági alapja volt a vasúthálózat kiépülése. Ezen az alapon említeném Baross Gábort a legfontosabb tudatformálóink közt. Csak megjegyzem, a vasút tudásformáló szerepét Petőfi ismerte fel közöttünk először.
- A személygépkocsi tudatformáló szerepe még a vasúténál is nagyobb. Ezt, tudtommal, Ady Endre ismerte fel, legalábbis fogalmazta meg először.
- korunkban a rádió, a televízió, a mobiltelefon szélesítették sokszorosára a nemzettudatot.
Az oktatás szerepe is sokkal nagyobb, mint a költőké. Klébelsberg Kunó a tanyai lakosság iskolázásával, Rajk László a népi kollégiumok támogatásával többet tettek minden történésznél és irodalmárnál a nemzettudat fejlődése érdekében.
Kiemelt szerepet tulajdonítok a gazdaságpolitikának. A magyar nép tudatának alakításában a bolsevik rendszer azzal ért el történelmi eredményt, hogy a falvak több milliós munkaerő feleslegének ipari munkát, városi laksást biztosított.
Be kell vallanom, hogy csak utólag ismertem fel a kollektivizálás tudatformáló erejét. Az embertelen, erőszakos kollektivizálás százszor többet modernizált a falusi lakosság társadalmi és nemzettudatán, mint a népi irodalom, amit nálam kevesen értékelnek nagyobbra. Ez nagyobb eredménnyel számolta fel a falusi társadalomban a vagyoni, felekezeti és etnikai korlátokat. Márpedig a paraszti társadalom hazafisága ugyan erős volt, de a társadalmi és nemzettudata feudális maradat.
A rendszerváltás során megszüntetett, és az óta sem pótolt másfélmillió munkahely többet rombolt a magyar társadalom tudati és erkölcsi viszonyain, mint az AVH kegyetlensége.
Végül, nagyon hiányolom, hogy a nemzettudatnak csak a színvonalát, de a szélességét nem érintette Gyurgyán János.
A magyar nemzetfogalom tisztázása érdekében nem elég százötven évre visszamenni.
Már a középkori magyar társadalom nemcsak gazdagságában, de minőségében sem volt nyugat-európai. Ezt ugyan Győrffy György, közel ötven éve megfogalmazta, de szinte senki nem vette tudomásul. Amíg a nyugat-európai társadalmakban, például a franciában, a lakosságnak egy százaléka volt nemes, de hat százaléka polgár, nálunk az arány nemcsak fordított volt, de a polgárok közt alig volt magyar. Csak a porosz és a lengyel társadalom volt hozzánk hasonló struktúrájú. Tehát eleve nem járhattunk a nyugat-európai úton.
A magyar etnikumon belől aránytalan nagyszámú nemesség aránytalanul sokáig megőrizte politikai hatalmát.
Témánk szempontjából kiemelt jelentősége van annak, hogy a jobbágyfelszabadítás, a Monarchián belül is, hetven évet késett. Azt megelőzően csak a nemesség jelentette a nemzetet. Ráadásul a jobbágyfelszabadítás sem eredményezte a feudális nagybirtokrendszer felszámolását. Erre csak száz évvel később került sor.
Azt, hogy a felszabadult jobbágy is a nemezt része, Szabó Dezső tudatosította először. Irodalmi nagysága ugyan vitatható, de a magyarságtudat kiszélesítése szempontjából az első között van a helye. Az általa elindított folyamatot szélesítették ki a népi írók. Az ő szerepük is sokkal fontosabb volt, mint Babitsé.
A magyar társadalom a második világháború végéig csak az urak világa volt. Az első világháború előtt azt lehetett mondani, hogy a magyar társadalom már nemcsak az urak, de a zsidó polgárok társadalma is. Ebből a két háború között kiiktattuk a zsidó polgárságot, ami a magyar társadalomban a gazdaság, a tudományok, és művészetek motorját jelentette. Ezt a nyilvánvaló tényt máig nem vesszük tudomásul, pedig sok mindent másként kellene látnunk, ha abból indulnánk ki, hogy 1945-ben, polgárságban, értelmiségben, tudományban és művészetekben sokkal szegényebbek voltunk, mint Trianon előtt.
Gyurgyák Jánosnak hálásak lehetünk, hogy végre nem a nap kocsmák színvonalán folyik a vita.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)