A háztartás forradalma

Kopátsy Sándor               PG                    2014-07-18

A háztartás forradalma

A klasszikus közgazdaságtan ugyan nyíltan nem tagadta a háztartási munkák jelentőségét, mégsem vett tudomást róla. Ez a hiányosság csak lassan oldódott fel azzal, ahogyan a háztartásba is bevonult az ipari forradalom. A tőkés szektor által termelt háztartási gépek, berendezések termelése megjelent a nemzeti jövedelem részeként, ezzel a háztartások iparcikkei és szolgáltatási igénye része lettek a nemzeti jövedelemnek.

A háztartások nélkülözhetetlen gazdasági szerepét először a vidéki lakosság háztartásaiban folyó termelés felmérése során ismertem fel. Az első nagy lépést a háztáji, és a saját rezsis házépítkezések figyelembevétele jelentette. A lakosság fogyasztásának és felhalmozásának jelentős szerepe volt a szocialista gazdaság adta lehetőségek hasznosításában.

Konkréten arra lettem figyelmes, hogy a vidéki lakosság a Nyugatra utazás lehetőségét arra használta fel, hogy hűtőszekrényt vásárolt. Ezt az importunkat tartom ma is a leghatékonyabbnak.

A vidéki lakosok a hűtőszekrényt tartották az első igényüknek. Könnyű volt kiszámolni, hogy ez volt a leghatékonyabb beruházás. A paraszti életformában szinte egyetlen év alatt megtérült a hűtőszekrény ára, a racionálisabb állattartás, és az élelmiszerek tárolhatóságának köszönhetően. Magam is megdöbbentem, amikor kiszámoltam, hogy mennyivel racionálisabb lett a baromfitartás, a disznóvágás, az elkészített ételek tárolása annak köszönhetően, hogy tartóssá váltak.

Azt történészként ismertem fel, milyen fontos szerepet játszott a tény, hogy az élelmiszerek tárolása a meleg klímában szinte megoldhatatlan volt. Ez volt az oka, hogy már a gyűjtögető homo sapiens egyre északabbra vándorolt. A meleg ellen nem, a hideg ellen azonban sok munkával képes volt védekezni. Ezt láttam abban, hogy a mezopotámiai és az egyiptomi kultúra csúcsa ötezer év alatt Északnyugat Európára tevődött át.

A hideg előnyét jellemezte az is, hogy az ember a felmelegedés előtt jó tízezer évvel az északi tundrán először oldotta meg a létbiztonságát. Az évente sok ezer kilométeres vándorúton a rénszarvasokkal együtt mozgó közösségek voltak az elsők, akik folyamatosan el tudták látni magukat élelemmel. Ez a máig fennmaradt pásztorkodás jelezte, hogy az ember a jelentős éghajlatváltozás nélkül is elindult volna a termelésre való áttérés útján. Ez az életmód azonban annyira összeforrt a rénszarvasok ösztönös vándorlásával, hogy a tapasztalatai nem voltak nem voltak más állatok tartására átültethetők.

Ahogyan azonban a 20. században megoldta a tudomány és technika a romlandó élelem és a munkahelyek levegőjének hűtését, elkezdődött a fordulat. Az óta a világgazdaság súlya, a mérsékelt éghajlaton belül, délebbre tevődött át. Az élelmiszerek tárolhatósága, a lakások és munkahelyek légkondicionálása, a szabadidő meghosszabbodása mellett a viszonylag melegebb éghajlat lett a vonzóbb.

A gyors történelmi változást jól mutatja a szülők, a nők és férfiak munkaidő mérlege az Egyesült Államokban 1965-2011 között.

Bármilyen meglepő, a munkával töltött idő a heti 48 óráról 53 órára emelkedett. Ez azt jelenti, hogy a fejlett világban a munkával töltött idő 10 százalékkal nőtt. Ezt a történelmi változást a közgazdaságtan tudomásul sem vette, pedig óriási jelentősége van a terelés növekedésében. Ez önmagában óriási változás ilyen rövid idő alatt. Pedig ennek az időnek a megosztása pedig még sokkal nagyobbat változott.

Kezdem a nőkkel. A heti 48 óra munkából csak 8 volt a munkaviszonyban töltött. 10 óra volt a gyereknevelés. 30 a háztartás. 2011-ben a nők is 5 órával többet dolgoznak. A fizetett munkával töltött, azaz a társadalmi munkamegosztásban töltött idő azonban két és félszeresére, 20 órára nőtt. A háztartásra fordított munkaidő pedig fele sem lett a 1965-ösnek. A nők munkájának beszerveződése, az ipari forradalomtól eltekintve, példátlan változást hozott.  Az a megdöbbentő tény, hogy a gyermeknevelésre fordított idő másfélszeresére nőtt, azt jelzi, hogy a családok ösztönösen tudomásul vették, hogy a jelenkor legfontosabb feladata a minél jobb minőségű munkaerő újratermelése. Mennyivel más ez a kép, mint amit a közvélemény érez. Fajunk történelme során a nők munkaidejében alig volt jövedelmet termelő munka. Szinte mindent a háztartás kötött le. Azt hittük, hogy a kereső nőknek kevesebb idejük jut a gyermekek nevelésére, mint azoknak, akik otthon maradtak. Történelemformáló jelentősége van annak, hogy jelentősen megnőtt a gyermeknevelésre fordított idő. Éppen a fordítottja történt. Mindez annak köszönhető, hogy a háztartási munkát felénél is kisebbre csökkentette a technikai forradalom. Ilyen mértékű munkaidő csökkentést nem ismer a történelem.

A férfiak esetében kisebb a változás. Az ő munkaidejük 1965-ben még két órával rövidebb volt, mint a nőké, de ennek 90 százaléka a jövedelmet termelő munka volt. A férfiaknak a háztartásban segítése azonban csak 2, a gyermeknevelésre ordított pedig 1 óra volt. Példátlan változás az is, 2011-ben 7 órával többet dolgoztak. Kereső munkával ugyan 5 órával kevesebbet, de mind a háztartásban, mind a gyermeknevelésben töltött idő háromszorosára nőtt.

Aligha lehetne a legutóbbi 50 év változásáról meggyőzőbb képet alkotni annál, ahogyan az időbeosztásuk megváltozott.

Történészként a nők társadalmi, gazdasági szerepének növelését történészként még fontosabbnak tartottam. Ezt jellemzem azzal, hogy a magyar társadalmi fejlődés egyik legjelentősebb előrelépésének tartottam a kapás növények, mindenek előtt a burgonya termelését, és az istállós tehéntartást, a 18. század végén. Ez a két feladat adott gazdasági súlyt a nőknek a jobbágy és a paraszti mezőgazdaságban, és ez jelentette az első havi rendszeres pénzbevételt.

A háztartási munkának soha nem volt rangja, a gazdasági és pénzt hozó szerepeknek azonban mindig.

A nők társadalmi szerepe

Kopátsy Sándor                 PS                   2014-07-18

A nők társadalmi szerepe

Fajunk életében egészen a jenkorig, a nők szerepe másodlagos volt. Ez két okra támaszkodott. Egyrészt a létfenntartásban a fizikai erő volt az elsődleges, másrészt a legnagyobb női feladatban, a gyerekszülésben mindig túltermelés, azaz társadalmi felesleg volt. Ebből következően a nők egyenjogúságának kettős előfeltétele hiányzott. Egyrészt a fizikai erő szerepének csökkenése, a szellemi képesség szerepének növekedése, másrészt a szüléshiány.

A fizikai erővel szemben támasztott társadalmi igénnyel kezdem. A hímek nagyobb fizikai ereje az emlősállatok esetében azon alapult, hogy a szelekcióban a fizikai adottságok voltak az elsődlegesek, ezért volt a párválasztásnál a hímek ereje a döntő. Erre volt szükség a megtermékenyítésért folyó versenyben. A homo sapiens esetében is a fizikai erő, állában a fizikai képesség volt az elsődleges. Mivel a fizikai erőben egyértelmű volt a férfiak fölénye, ez érvényesült a társadalom életében is.

A tudományos és technikai forradalom azonban felszámolta a fizikai erő elsődlegességét, a szellemi munkavégző képesség lett az elsődleges. Ebben azonban sokkal kisebb a nemek közti különbségünk. Korábban a társadalom szellemi képességgel szemben támasztott igénye csak a szűk elit esetében volt nagyon magas. Az osztálytársadalmakban a nagy többséggel szemben olyan alacsony volt a szellemi kapacitás igénye. Annak kielégítésére az emberek nagy többségének az agya bőven képes volt. A tőkés osztálytársadalomban a társadalomnak a szellemi képességgel szemben támasztott igénye legfeljebb a munkaerő húszadára magas, és századára nagyon magas volt magas. A munkaerő óriási többségével szemben támasztott szellemi igényt a munkaképes lakosság óriási többsége képes volt kielégíteni. Nem annyira vele született képességre, mint sokkal inkább a fizikai erejére volt szükség.

Ez változott meg a tudományos és technikai forradalom hatására. A jelenkori fejlett társadalom szinte csak a minőségi munkaerőt igényli, tudja hatékonyan alkalmazni. Ezt bizonyítja a tény, hogy a fejlett társadalom munkaerőigényének kielégítettségét a képzettség mellett egyre inkább a társadalom viselkedési kultúrája, kötelességérzése, fegyelme, azaz puritanizmusa biztosítja.

Ismét Max Weberre és a tényekre hivatkozok. Jó száz éve ő ismerte fel először, hogy a fejlett tőkés osztálytársadalmat csak a protestáns kultúrájú népek képesek hatékonyan működtetni. Ezt az óta egyértelműen bizonyítják a tények. Minden puritán kultúrájú nép sikeres, és egyetlen sikeres sincs a többi kultúrák között.

Márpedig a nők viselkedése puritánabb, mint a férfiaké. Takarékosabbak, kötelességtudóbbak, fegyelmezettebbek, komolyabban veszik a rájuk bízott kisebb feladatokat is. Ugyanakkor csökken az olyan munkák száma, ahol a fizikai erőre van szükség.

A nők anyai szerepének a felértékelődését azzal magyarázom, hogy a jelenkor fejlett társadalmai az elsők, amit már a szüléshiány jellemez. Márpedig amiben hiány van, annak megnő az értéke. Korábban minden társadalomban az elsődleges probléma volt a túlszaporodás féken tartása. A homo sapiens néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetben megjelent, képes volt életvitelét és létszámát ahhoz igazítani. Az első faj volt, amelyik a környezetéhez nem a mutáció és a szelekció hosszú útján idomult, hanem az eszének köszönhetően, ahhoz igazította a viselkedését.

Fajunk jelentős hányada először a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés során került válsághelyzetbe, de ehhez példátlan gyorsasággal és eredményességgel igazodott. A gyűjtögetéstől áttért a termelésre. Ennek révén olyan mértékben javította életfeltételeit, hogy túlszaporodóvá vált. A nők fogamzásának gyakorisága okán az emberi faj túlszaporodó lett. Ezért az embernek magának kellett a halálozását fokozni. Ez elkerülhetetlen társadalmi érdekké vált. Ez az állapot addig tartott, amíg a tudomány meg nem oldotta a fogamzásmentes szexuális életet, lehetővé vált a fogamzásmentes szexuális élet.

Sem a vallások, sem a társadalomtudományok nem hangsúlyozzák, hogy a nők egyenjogúsága elé a legnagyobb akadályt a fogamzás feletti dönthetőség hiánya jelentette. A fogamzás következményei ugyanis a nőket aránytalanul súlyosabban érintette. A nők voltak kiszolgáltatva annak, hogy többet szüljenek, mint amennyit akarnak. Még egyetlen történész sem írta le, hogy minden osztálytársadalomban lényegesen több születés történt, mint a szülők, mindenek előtt az anyák akartak. Ezt ugyan nem is kellene bizonyítani, hiszen minden korban jelen volt a fogamzást megakadályozó erőfeszítés. Tehát nem azért jellemzett minden társadalmat a társadalom igényét messze meghaladó születés, mert a szülők sok gyermeket akartak, hanem azért mert szexuális vágyuk kielégítése a kívántnál több terhességet eredményezett.

Kiderült, hogy a gazdag és iskolázott ember még annyi születést sem akar, amennyi a létszám tartásához szükséges. Ezért aztán a fogamzásgátlás megoldása után azonnal leállt a túlnépesedés. Ezzel a szülések kívánatos számának biztosítása érekében társadalmi feladattá vált a gyermekvállalás ösztönzése. Ezzel együtt megtörtént a nők felértékelődése.

Bármennyire általános, az emberi társadalomra is jellemző általános törvény, hogy csak annak van éréke, amiből hiány van, ezzel a törvénnyel nem számolnak a társadalomtudományok. Mivel hatezer éve minden társadalmunkra jellemző volt a társadalmi érdeknél több szülés, a nőknek nem lehetett társadalmi rangjuk.

Ebben a tekintetben is fordulat várható.

A sok évezredes berögződésnek és a nők társadalmi leértékeltségének okán, a szülők nemcsak egyre kevesebb gyereket vállalnak, de azon belül is inkább fiút, mint lényt. Ezért a gazdag és iskolázott lakosság nem vállal elég gyermeket, és azon belül is egyre kevesebb lányt. Ennek következtében az általános gyerekhiányon belül, még nagyobb lesz a lányokban való hiány. Belátható időn belül felértékelődnek a lányok, és leértékelődnek a fiuk.

Sokáig csak azt láttam, hogy a nemzetközi piacon a tehetségekre vadásznak a gazdag országok. Most ismerem fel, hogy a szép lányok is keresettek lettek a piacon. Ez ugyan nem újdonság, mert a szép nők mindig keresettek voltak, de ritkán vadásztak rájuk feleségül vevés céllal.

A szellemi képességek tekintetében nincsenek a nők hátrányban.

Nem vagyok agykutató, tehát nincsenek olyan érveim, amelyek alapján a férfiak, és a nők agyának kapacitását mérni tudnám, de társadalomtudósként mondom, hogy mindkét nem agya bőven elegendő ahhoz, hogy a társadalmi feladatoknak megfeleljen.

A női munkaerő kereslete ugyan nem új, de eddig csak néhány szakma, pedagógus, ápoló, irodai adminisztrátor, nőiesedett el. Azonban gyorsan szélesedik a női munkaerőt kereső szakmák száma.

Mindent egybevetve, a tudományos és technikai forradalom gyorsan fel fogja szabadítani a nőket. Nemcsak mint anyákat, hanem mint munkaerőt is.

Svájc és Európai Unió

Kopátsy Sándor               PP                     2014-07-25

Svájc és Európai Unió

Svájcban minden megvalósult, amiről az EU bürokratái álmodoztak. Azért, mert azonos kultúrájú emberek közös országa, függetlenül attól, hogy ki, milyen nyelven beszél, melyik keresztény egyházhoz tartozik.

A nemzeti államok kialakulása századiban az a hiedelem volt általános, hogy a közös nemzet elsődleges feltétele a közös nyelv. Nyelvében él a nemzet. A közös nyelv alatt közös kultúrát értettek. Ez ugyan sok eseten igaz, de egyre inkább kiderül, hogy nagyon eltérő kultúrák is beszélhetnek közös nyelvet, és közös nyelvű nép is tartozhat nagyon eltérő kultúrába.

Európában két kultúra a legsikeresebb, a kandinál és az alpi népeké. Nyelvi tekintetben mindkettő sokszínű, de erkölcsben, életvitelben rokon. Ezért közös államban is megférhetnének, de külön-külön is sikeresek.

A skandináv térség országaiban nem jártam, de a közös jellemzőiket ismerem. Jóléti társadalmak, magas a költségvetési elvonásuk és visszaosztásuk. A megkésett Észtországtól eltekintve, Európában a másik négy ország a társadalmi fejlettség rangsorában, három mutató, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője alapján, az első négy helyen van. Mindegyik kis népessége ellenére megőrizte a saját nyelvét.

Az alpi népek térségét már tapasztalatból ismerem. Hat országban élnek, négy nagy nyelven beszélnek, de azonos módon élnek akkor is, ha nagyon eltérő kultúrájú országhoz tartoznak. Többségben római katolikusok, de jelentős hányaduk református. Ezért aztán, ha ejtőernyővel dobnának le az Alpokba, sem a nyelvük, sem a vallásuk alapján nem tudnám megmondani, hogy melyik országba ejtetek, de abban biztos volnék, hogy az Alpokban vagyok. A tisztaság, a rend, az ablakokban lévő sok virág és a látott jólét alapján tudnám, hogy az Alpok népek között vagyok. Sehol a világon nincs annyi virág az ablakokban, sehol nincs a télre előkészített tűzifa olyan rendben, és sehol nincsenek lekaszálva az olyan meredek rétek, mint náluk. Nincs tengerük, nincs termékeny rónaságuk, el vannak zárva a világtól, mégis joggal érzik, hogy ott van a világ közepe.

Közös jellemzőjük az alacsony állami elvonás és újraelosztás, még sincs leszakadt réteg. Általános a jólét.

A napokban olvastam egy európai közvélemény kutatást arról, ki, hol szeretne élni. Az első Norvégia, a második Svájc. Egyik sem tagja az Európai Uniónak.

Itt még megjegyzem, hogy bántja a csőröm, hogy az országokat nem a lakosság jóléte, hanem lakosságának és területének nagysága alapján rangsorolják. Nem veszik tudomásul, hogy a fejlődés csúcsán mindig a kicsik voltak. Az ókorban a görög városállamok, a középkorban az itáliai és a németalföldi városállamok, illetve az autonómiát élvező nagyvárosok. Jelenleg Európa leggazdagabb állama a kis Luxemburg, és a még annál is kisebbek, a Távol-Keleten pedig Szingapúr és Hong kong. Az ENSZ rangsor alapján az első tízben az Egyesült Államok az utolsó, előtte van hat európai és a három tengerentúli, protestáns, angolszász ország.

Ebből a tanulság, hogy csak a rokon kultúrájú, és hasonló fejlettségű országok alkothatnak hatékony közösséget. Csak ezen az elven lehet közösséget szervezni.

- Csak a fejlett nyugat-európai országok férnek meg szoros közösségben. Ebbe ugyan belefér a négy tengerentúli angolszász ország. Sőt nélkülük ez a közösség nem is lehet versenytársa a Távol-Keletnek. Ennek lehet egy másik alacsonyabb szintjén létrehozni a közép-európai és a balti államok közösségét.

- A latin kultúrájú országok csak egy másik kultúrájú szintet alkothatnak. Ez még inkább heterogén és gyenge csak az európai latinokkal, ebbe férne vele minden latin-amerikai ország. Ezek közösségének a közép-európai és balti államok közössége felelne meg.

- A kelet-európai, ortodox keresztény kultúrájú népek még nem érettek a gazdasági közösségre

Az EU eddigi tapasztalatai azt bizonyítják, hogy Európa három kultúrája eleve versenyképtelen egyetlen közösségben. A Nyugat csak akkor maradhat viszonylag versenyképes, ha egyrészt kulturális tarkaságának megfelelően szervezkedik, és nem korlátozódik Európára. Annak nagyobb, dinamikusabb felét ugyanis a tengerentúli négy ország jelenti. Amíg nem látjuk be, hogy Európa elvesztette a félévezredes fölényét, ereje egye inkább az óceánon túlra tevődik át. Aki ragaszkodik a kontinenshez, eleve kudarcra van ítélve.

Abban ugyan nem reménykedem, hogy a kisstílű brüsszeli vezetés erre ráébred. Ezért azonban a kontinensünk nagy árat fog fizetni.

Gondolatok a marxizmusról

Kopátsy Sándor                    EE               2014-07-20

Gondolatok a marxizmusról

Évtizedekig marxista közgazdásznak tartottam magam, mire rájöttem, hogy csak a történelmi materializmusa igaz. Igaza volt abban, hogy a felépítmény determinált. De azt élete végéig nem ismerte fel, hogy az ő közgazdaságtana is csak egy felépítmény, amit valami annál sokkal fontosabb meghatároz. Amit ő művelt, az idealista vallás volt, nem tudomány. A zseniális felismeréséhez nem ragaszkodott, nem azt kutatta, hogy miért szükségszerűen olyanok a társadalmak amilyenek, hanem kitalált egy ideális társadalmi modellt, amit akár erőszakkal is, fel lehet építeni. A forradalmár Marx munkássága a zseniális elméletének feje-tetejére állítása, megtagadása volt. Senki sem dolgozott nála többet, sőt eredményesebbet azon, amiről ő állapította meg, hogy nem változtatható, hiszen akaratunktól független.

Marx elméleti alapja, hogy a társadalom csak olyan lehet, amilyen, mert azt alépítménye határozza meg. Ennek ellenére állította, hogy a tőkearányos jövedelemelosztás, és a munkások kizsákmányolása, vagyis a tőkés osztálytársadalmak deformációk, amit az ő próféciája alapján, akár erőszakkal is, ideális, kizsákmányolás nélküli társadalommá lehet átalakítani. Élet végéig nem ismerte fel, hogy egész munkásága elméletének megtagadása volt.

Aki a marxista tudomány alapján áll, az nem lehet forradalmár, aki forradalmát nem lehet marxista.

Marx elmélete alapján minden társadalom szükségszerűen olyan, amilyen. Marx azonban éppen a saját elméletét rúgta fel azzal, hogy a társadalmat megváltoztathatónak hitte. A marxista elméletből annak a szükségessége következik, ami spontán, célzott akarta nélkül alakult ki. Ő azonban a korának tőkés társadalmát torzulásnak minősítette.  Nem vette tudomásul, hogy a tőke után azért van profit, mert tőkehiány van. A munkaerő azért van kizsákmányolva, mert túlkínálata van.

Elég lett volna annak az elfogadása, hogy aminek nagyobb a kereslete, mint a kínálata, annak az ára szükségszerűen értéke felett van. Ez nemcsak a tőkés, ha nem minden társadalomra igaz. A munkaerőből pedig azért volt minden osztálytársadalomban a társadalom igényénél több, mert a lakosság túlszaporodott. A társadalomnak a spontán népesség növekedésnél lényegesen kisebb mértékben nőtt a munkaerőigénye. Ennek következménye, hogy minden túlnépesedő társadalomban a munkaerő ára az értéke alatt van. A marxi elméletből tehát az következett, hogy a munkaerő kizsákmányolása mindaddig objektív szükségszerűség, ameddig annak a kínálata nagyobb, mint a kereslete. Aki a munkaerő kizsákmányolását meg akarja szüntetni, annak erre csak két módja van.

1. A munkaerő kínálatának a csökkentése. Ami a népszaporulat csökkentését jelenti. Még egyetlen társadalomtudós sem ismerte fel, hogy minden osztálytársadalom alapja, alépítménye, az elviselhetőnél gyorsabb népszaporulat. Ahol a népesség növekedése meghaladja az évi 1-2 ezreléket, ott csak osztálytársadalom, vagyis a lakosság halandóságát növelő társadalom lehet a felépítmény. Mivel minden termelésre épülő társadalom spontán népszaporulata a társadalom által elviselhetőnél sokkal gyorsabb, azok felépítménye csak a halálozást fokozó osztálytársadalom lehet.

2. Az uralkodó osztály tulajdona. Minden osztálytársadalomban az uralkodó osztály a szűk keresztmetszet tulajdonosaiból tevődött össze. A földhiányos társadalmakban a földesurak, a tőkehiányosban a tőkések. A tudományos és technikai forradalom előtt minden társadalomban vagy a termőföld, vagy a fizikai tőke volt a szűk keresztmetszet, ezért vagy a földesurakból, vagy a tőkésekből állt össze az uralkodó osztály. Mindkettő csak azért lehetett osztály, mert sem a termőföld, sem a tőkehasznosítása nem igényelt különösebb képességet. Csak az lehet osztály, amiben az osztályhelyzet születés alapján öröklődik. De csak az olyan osztályhelyzet örökölhető, aminek a hasznosításához nem kell különösebb képesség

Az osztálytársadalom felszámolásának egyik feltétele az volt, hogy a szűk keresztmetszet működtetése ne igényeljen különösebb képességet. Csak az olyan tulajdonosok alkothatnak osztályt, akiktől a tulajdonuk hatékony működtetése nem igényelt különösebb képességet.

A társadalomtudományok nem figyeltek fel arra a tényre, hogy a hívatásos művészek és a hívatásos sportolók soha nem alkothattak osztályt. Ennek az volt az oka, hogy ezen a két területen minden a képességen múlt. Ahogy a földbirtokos fia könnyen lehetett földbirtokos, ugyanúgy, a 20. század előtt, a tőkés fia is lehetett tőkés. A kiváló művész és a sportbajnok fia azonban csak nagyon kivételes esetben örökölhette szülei tehetségét.

Az osztálytársadalom felszámolhatóságának az a feltétele, hogy csak az arra alkalmasak láthatják el az osztály feladatát. Ezt a feltételt hozta létre a tudományos és technikai forradalom. Ma már nemcsak a tőke, de szinte minden társadalmi feladat ellátása az ahhoz szükséges képességtől függ.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel annak a jelentőségét, hogy a vallások klérusa soha nem alkotott osztályt. A vallások klérusaiban történő érvényesülést mindig többé-kevésbé a képesség, és az elkötelezettség alakította.

Az állam működetésének nem az egyetlen útja volt a Nyugat történelme, a távol-keleti, az oszmán, a jelenkorban pedig a bolsevik és a fasiszta rendszerek hatalmi elitje a vallások klérusához hasonló szelekció, az ideológiai hűség alapján alakult. A mandarinok, az oszmán társadalom urai, a bolsevik és a fasiszta rendszer hatalmi apparátusa nem volt a klasszikus értelemben vett osztály. Azokban nem a vérségi alapon öröklődő volt a hatalomból való részével. A kelet-európai, vagyis bolsevik marxizmus, és a Nyugat fasizmusait nem osztály irányította, hanem a vallásokéhoz hasonló hatalmi elit gyakorolta. Ennek szelekciójában is az elsődleges az ideológiai elkötelezettség volt.

Marx ugyan az általa elképelt társadalomban a munkásosztály diktatúrájára gondolt, de azt már nem vitte végig, hogy ez sem lehet a klasszikus értelemben vett osztály. Abban pedig ugyancsak idealista volt, hogy ez az osztály hogyan szerveződhet, hogyan alakuljon a hatalmi elit struktúrája. Az biztos, hogy ő egészen másra gondolt, mint ami megvalósult. Ráadásul jelentősen eltérő szelekció működött a protestáns, a katolikus és az ortodox keresztény kultúrákban.

Modern Marx

Kopátsy Sándor                  EE                  2014-07-18

Modern Marx

Piketty, a francia közgazdász akadémikus Tőke a 21. században címmel megjelent könyve izgatja hónapok óta a közgazdászokat. Én is azonnal felfigyeltem rá. Ami meglepett, hogy ő is, akárcsak Marx az elosztást vizsgálta. Azon botránkozik, hogy a jövedelmek egyre jobban differenciálódnak. Azt fel sem veti, hogy milyen okok alapján történik a jövedelemelosztás, van-e annak alépítményi feltétele. Ebben tehát ő is marxista, de a teoretikus Marxot tudomásul sem veszi. Azt, ki először fogalmazta meg, hogy a társadalom felépítménye, ideológiája, politikai struktúrája csupán felépítmény, amit az alépítménye determinál. Ezt ugyan Marx is élete végéig félretette, kiélte magát abban, hogy az erkölcsösebb elosztással foglalkozzon, milyen módon történjen a megtermelt javak elosztása.

Azt ugyan Marx sem tárta fel, hogy az ő korában, a 19. század második felében, milyen okból volt olyan a jövedelmek elosztása, amit felháborító igazságtalanságnak tartott. Megelégedett azzal, hogy azt erkölcsi alapon rossznak és megváltoztathatónak minősítette. A tőkésprofitját és a munkás kizsákmányolását a tőkéstulajdonnal magyarázta. Ez a magyarázat a saját elméletével ellentétes volt. Elméletéből az következett volna, hogy a tőkés osztálytársadalom legfontosabb eleme nem az alépítménytől, hanem az egyik tipikus felépítményi elemtől, a tulajdonformától függ. Ezzel az elméleti bukfenccel elérte, hogy a tőkés osztálytársadalomra jellemző legfontosabb két elosztási elem, a profit, és a munkabér, politikai akarattal, akár erőszak alkalmazásával megváltoztatható.

Mivel Piketty nem vallja magát materialista filozófusnak, megengedhette magának, hogy a jelenkori fejlett társadalmak elosztását hibásnak, természetellenesnek minősítse. Azt nem is tekintette feladatának, hogy megvizsgálja, miért olyan a jelenkori társadalomban a jövedelem elosztás, amit ő nem tart jónak.

Ahogyan Marx nem vizsgálta, hogy miért volt olyan a jövedelemelosztás a korabeli tőkés társadalomban, és megelégedett azzal, hogy erkölcstelen, Piketty sem veti fel a kérdést, miért differenciálódnak egyre jobban a jövedelmek. Pedig ugyanúgy mindkettőnek akkor is van a tudományos magyarázata, ha az még nem felismert.

Marx korában a jövedelmek, mindenekelőtt a tőkeprofit és a munkabár, azért volt differenciált, mert a fizikai tőkéből kevés, a munkaerőből, és annak tudásából sok volt. Ebből fakadóan a tőkét értéke felett, a munkaerőt és a tudást éréke alatt fizették meg. A tőkeprofit tehát nem a tőkés tulajdonformából, hanem a tőkehiányból fakadt. A munkaerőt nem azért zsákmányolták ki, mert a munkaadó tőkés, hanem azért mert több volt belőle, mint amennyi tőke volt a munkaalkalmak teremtéséhez. A tudást is azért üldözték, legalábbis nem becsülték meg, mert több volt belőle, mint a társadalom igénye.

Minderről ugyan el lehet mondani, hogy erkölcstelen, de azt nem, hogy indoktalan.

Ezért Marxnak sem azt kellett volna mondani, hogy a tőkés társadalom, akár erőszakkal is, megszüntethető, hanem azt kellett volna feltárni, hogy mi tette szükségessé mindazt, amit ő erkölcstelennek tartott.

- Meg kellett volna szüntetni a tőkehiányt, vagyis azt, hogy a társadalom képes legyen a rendelkezésre álló munkaerő számára munkát biztosítani.

- Meg kellett volna szüntetni a munkaerő felesleget, ami elsősorban a népesség gyors növekedésből fakadt.

- Olyan technikára volt szükség, ami szinte kielégíthetetlen keresletet támaszt a minőségi munkaerővel szemben. Nemcsak Marx, de a társadalomtudományok sem vették tudomásul, hogy az ipari forradalom hatására a munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőséi igény nem nőtt, hanem tovább csökkent. Csak azt látták, hogy a tőkés társadalom tudásvagyona nőtt. Ez nem is vitatható, hiszen a tőkés társadalmat működtető tudásvagyon sokkal nagyobb volt, mint a megelőző társadalmaké. Azt azonban nem vették tudomásul, hogy a munkaerő nagy többségével szemben soha nem volt olyan alacsony a tudásigény, mint a 19. század végén. Az ipari forradalom olyan technikát hozott létre, amiknek köszönhetően nemcsak a termelékenység ugrott, a munkaerő nagy többségével szemben támasztott igény azonban a legalacsonyabb szintre csökkent.

Marx korában a munkaerőből nemcsak sokkal több volt, mint amennyi munkaalkalom létre hozásához volt tőke, de a rendelkezésre álló munkaerő minősége is több és jobb volt a munkaalkalomnál. Elég arra gondolni, hogy mennyivel több ismeretre volt szükség a céhiparokban dolgozóknak, mint a gyárak munkásinak.

Ezért lett a tőkejövedelem magasabb, a munkabér pedig alacsonyabb.

Piketty is figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a jelenkori társadalomban azért differenciálódnak a korábbinál is jobban a jövedelmek, mert a jó munkaerőből és tudásból kevés, a gyenge munkaerőből pedig sok van.

Amíg a tőkés osztálytársadalom tudásfelesleges volt, a jelenkori fejlett társadalmat az igényelthez viszonyítva, tudáshiány jellemzi. Ezért kell a nagyobb tudást egyre jobban megfizeti.

Azt sem veszi tudomásul, hogy a jövedelmek nagyobb differenciálódása abból fakad, hogy az egyedek tudásvagyona között nagyságrenddel nagyobb a különbség, mint a fizikai erejük között. Ez már a korábbi társadalmakban is nagyon egyértelmű volt a művészetekben és a hívatásos sportokban. Ezen a két területen mindig nagyok voltak a jövedelem különbségek. Ezt már akkor felismertem, amikor a rabszolgák árait olvastam. A fizikai erejük alapján ritka volt az 1 a 2-nél nagyobb arány. Ezzel szemben a művészek, sportolók között az 1 a 100 arány sem volt ritka.

Ez még inkább így van napjainkban. A legjobb festők, zeneszerzők, énekesek, sportolók az átlag ezerszeresét keresik. Az alsó felük pedig meg sem élhet belőle. Milliók űzik a labdarúgást, de a többségűk még annyit sem keres ezzel, mint mennyit rákölt. Ezt a két ágazatot mindig a nagy anyagi és erkölcsi megkülönböztetés jellemezte.

A jelenkorban azonban minden szakmában óriásira nőttek a képességtől függő jövedelemkülönbségek. Szinte nincs olyan szakma, amiben a legjobbak fizetése ne haladná meg a legmagasabb képzettségű dolgozók átlagát. Minden szakma egyre inkább olyan lesz, mint a művészeké és az élsportolóké, a képességtől, a teljesítménytől függően, egyre jobban differenciálódnak a jövedelmek. Amit Piketty lát, lényegében abból fakad, hogy a képesség alapján differenciálódnak a jövedelmek.

Azt, hogy a jelenkor olyan oktatási rendszert követel meg, amilyen a művészek és hívatásos sportolók képzése eleve volt, korán felismertem. Azt csak most látom, hogy a munkaerő piacán a jövedelmek is egyre inkább úgy differenciálódnak, ahogyan a művészek és a sportolók esetében. Ahogy egyre inkább minden szakmában a teljesítmény a képesség alapján alakul, a jövedelmek is úgy differenciálódnak, mint a művészet és a sport világában. A szakmákon belüli leggyengébb ötöd nem érheti el a képzését megtérítő jövedelmet. Ezért aztán mindenkit olyan szakmára kell képezni, amiben a felső kétharmadba kerülhet.

Az oktatáspolitikának nem a minél magasabb képzésre, hanem a képességgel arányos képzésre kell koncentrálni. Vagyis, azt kell bevezetni, ami a művészek és a hívatások sportolók képzésében mindig is volt.

A képzési rendszernek a tehetségkutatásra kell koncentrálni, vagyis mindenkit olyan képzésben kell részesíteni, amiben a felső kétharmadba kerülhet.

Piketty is azon háborog, hogy a tudás és tehetség alapú társadalomban a munkaerőpiac a tudás és a tehetség arányában, egyre differenciáltabb jövedelmeket fizet. Ez nem negatív, hanem pozitív, a társadalom érdekét szolgáló jövedelemarány.

Más kérdés az, hogy ez a teljesítményt maximalizáló, nagyon differenciált jövedelemelosztás nem felel meg a minél jobb munkaerő újratermelési érdeknek. Annak olyan jövedelemelosztásra van szüksége, ami mellett szinte minden család anyagilag is képes a gyermekei képességarányos iskoláztatására. Az adott kapacitás optimális hasznosítására megfelelő differenciált jövedelmek azonban nem felelnek meg a minél jobb munkaerőt eredményező, sokkal nivelláltabb jövedelemarányoknak. Ez a két eltérő jövedelemarányt kívánó társadalmi érdek hatott arra, hogy minden fejlett társadalomban progresszív adóztatás alakult ki. Nem tudatosan, de ösztönösen. Minden fejlett társadalomban differenciáltak a jövedelmek, de ezek a progresszív adózás lényegesen nivellálja.

Ebben az irányban hatott az is, hogy minden fejlett társadalomban az oktatás ingyenes, vagy nagyon támogatott. Erre ott van nagyobb szükség, ahol a szülők iskoláztatási ambíciója viszonylag kicsi. A távol-keleti konfuciánus társadalmakban, sok évezredes történelmi tapasztalat alapján, a szülők nagyon sok áldozatot vállalnak a gyermekeik minél jobb iskoláztatása érdekében. Ez az igyekezet, ha nem is olyan mértékben, de rajtuk kívül csak a protestáns Nyugaton jellemző. Ennek ellenére minden társadalom érdeke, hogy minél kevesebb képesség maradjon kiműveletlenül. Ezt a legjobban a finnek oldották meg, ahol lényegében minden oktatással járó költséget az állam vállal.

A kiemelkedő képességarányos oktatáshoz mind a szülők hozzáállása, mint az állam támogatása szükséges. Az utóbbi ott nélkülözhetetlen, ahol a gyermekvállalás a szülők jövedelmével és iskolázottságával fordítottan arányos. Márpedig ez minden társadalomban többé-kevésbé jellemző. Különösen ott, ahol alacsony a foglalkoztatás, magas a tartósan munkanélküliek aránya.

Egyelőre még egyetlen fejlett társadalom sem ismerte fel, hogy a családok gyermeknevelését semmi sem ösztönzi jobban, mint a gyermeknevelés eredményéhez igazodó öregkori ellátás. Az öregkori ellátás még mindig a tőkésosztály érdekét szolgálja. Az ellátás nemcsak a munkaképes korban elért jövedelemmel arányos, de az erre a célra félretett összeget a tőkepiacon fektetik be. Ezzel a tőzsdei keresletet, az ott kialakult jövedelmet pumpálják fel. A liberális közgazdások még ma is az öregkori ellátás fedezetét a munkavállalók számával bizonyítják. Teszik ezt annak ellenére, hogy az öregkori ellátás fedezte nem a járulékot fizetők számától, hanem a járadékot fizetők jövedelmétől függ.

A közgazdászok azt sem veszik figyelembe, hogy a szaporodó népességgel milyen felhalmozási igény jár, illetve a csökkenő létszám mellett kevesebb új munkahelyet kell létrehozni, és automatikusan nő az egy laksora jutó vagyon.

Piketty abban is Marx követője, hogy mindketten nem a termelés növelésének a lehetőségeit kutatják, hanem a meglévőt akarták minél jobban elosztani. Ez Marx korában még érthető tévedés volt, hiszen nem ismertek történelmi példát arra, hogy az egy lakosra jutó termelés és vagyon növekedésének az átlaga, hosszú távon, elérte volna az 1-2 ezreléket. Piketty korában azonban a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, az emberiség kétötöde olyan társadalmakban él, amelyekben az egy lakosra jutó növekedés néhány százalékos. A legsikeresebb távol-keleti országokban pedig az éves növekedés megközelíti a kétszámjegyű értéket. Ez mindenek előtt Kínára vonatozik. Márpedig olyan társadalmakban, ahol a kerek százalékot meghaladja az egy lakosra jutó növekedés, ostobaság az elosztásra koncentrálni. Az elosztás csak ott lehet elsődleges, ahol nem változtatható az elosztandó összeg. Ahol az egy lakosra jutó növekedés már elérheti az 1 százalékot, az elosztás módja másodlagossá válik, az elosztandó összeg növekedéséhez képest.

Mivel Marx még olyan társadalomban élt, ahol az egy lakosra jutó növekedés alig érezhető volt, megbocsátható, ha valaki az elosztás módja felett vitatkozik. Az emberi természet azonban olyan, hogy nem azon töri a fejét, hogy másoknak is több jusson, hanem megelégszik azzal, hogy a meglévőből neki több jut. Marx példátlan sikere bizonyítja, hogy a siker mindig azoknak kedvez, akik nem a tudomány törvényeihez ragaszkodnak, hanem az emberi butaságra, illetve az ösztönökre építenek.

Nem az elosztásra, hanem az elosztható növelése az igazi társadalmi cél, még akkor is, ha az elosztandón csak lassan lehet változtatni. Bizonyságul elég volna Kína példájára hivatkozni, ahol az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon évente 8 százalékkal nő, természetes, hogy az elosztás módja még azok számára is másodlagos, akik az elosztásban viszonylag rosszul járnak. Az ilyen társadalomban az elosztás másodlagos a növekedés optimalizálásához képest.

Piketty példátlan sikere bizonyítja, hogy a tudományos és technikai forradalom páratlan sikere még a tudomány képviselőit sem győzi meg arról, hogy életveszélyes kaland az elosztás módját erkölcsi elvárások alapján bírálni, ha az a növekedés érdekét szolgálja. Az elosztás felett csak azon az alapon szabad vitatkozni, hogy mennyire szolgálja a növekedést. Ez azonban sem Marxnak, sem Pikettynek nem jutott az eszébe.

Csak egy iránytű lehet a tudomány kezében, azt vizsgálni, az elosztás módja, milyen okokból fakad, és mennyire szolgálja az a növekedést. Súlyosan hibáznak azok, akik az elosztást erkölcsi normák alapján bírálják.

v�0 � � s `� p9 lcsó, amiből sok van.

Összefoglalás.

A marxizmus azért bizonyult múló divatnak, vallásnak, mert nem a minél több eloszthatóra, hanem az adott minél jobb elosztására törekedett.

Elosztás vagy termelés

Kopátsy Sándor                 EE                 2014-07-22

Elosztás vagy termelés

A háború végén nagyon kevés marxista ismerem volt. Annak ellenére, hogy Kelet-Európától nem várhattam társadalmi modernizációt, mégis örültem, hogy Hitler elvesztette a háborút, és az általam ma is nagyon rossz, porig összedöntendő rendszernek tartottam a Horthy rendszert, örömmel fogadtam a nálunk is elmaradottabb világot képviselő szovjet csapatokat.

Arról, hogy a sztálini marxizmus legfeljebb egy kelet-európai marxista vallás, az első május elseje győzött meg. A felvonulás külső jellemzői, a marxista szentek képei, a marxista dogmák szövegei a kereszténység ortodox világát jelentettek nekem. Nem azt, amire vágytam. Az én vágyam Széchenyi Istváné volt, legalább annyira nyugat-európai társadalom építését, mint az osztrákoké és a cseheké.

A magyar belpolitikai helyzet, mindenek előtt az első szabad, általános és titkos választás azonban arról győzött meg, hogy a magyar társadalomban eleve, különösen azonban a magyar zsidóság nagy többségének elvesztése után, nincsen elég politikai belső támogatása a társadalmi modernizációnak. Nekünk külső segítségre volt szükségünk ahhoz, hogy a korábbi rendszert összetörjük, hogy egy korszerűbbet építsünk.

A következetes földreformot, mint életem legszebb idejét éltem át. Nem azért, mert naivul azt hittem, hogy a törpebirtokos, konzervatív parasztság farmerekké alakulhat át. Lelkes földosztóként sem hittem abban, hogy ezekből, a konzervatív törpebirtokosokból valaha farmerek lehetnek, hanem azért, mert éreztem, hogy a nagybirtok cselédeinél szabadabb emberek lesznek. Szabadabbak, de továbbra is szegény parasztok maradnak.

Már sokszor leírtam, hogy még abban sem reménykedtem, hogy ötből egynek, öt éven belül, egypár lova lehet. Reálisan felmértem, hogy 1945-ben minimum ötször, inkább tízszer annyi ember akart a falu határában lévő földből megélni, mint amennyi nyugat-európai szinten valaha megélhet.

Mivel világosan láttam a magyar falvak túlnépesedettségét, már az első hároméves tervet örömmel fogadtam. Végre, a politikai nemcsak a keveset akarja jobban elosztani, hanem munkaalkalmat akar, a falvakban rekedek többsége számára teremteni. A Parasztpártban ez elsők között voltam, aki felismerte, hogy semmi sem segíthet annyit a parasztságon, mint a munkaalkalom teremtés az iparban és a szoláltatásokban. Márpedig az első hároméves terv már az erőltetett iparosításra épült.

Máig nem találkoztam olyan történésszel, aki felismerte volna annak jelentőségét, hogy a parasztok nagyobb fele munkássá, tisztviselővé válhatott. Százszor akkora irodalma van annak, hogy kiket ért sérelem az erőltetett iparosítás és a kollektivizálás során, mint annak, hogy ezek milyen előnyökkel jártak. A jelenkori politika tele van a szocialista évtizedek sérelmeinek felhánytorgatásával, de fel sem vetik, hogy milyen borzalmas helyzet volna a falvakban, ha nincs onnan elvándorlás, ha a falvak lakosságának nagyobb feléből nem lett volna munkás és értelmiséi. Ebben az a furcsa, hogy a jelenlegi politikai elit nagyszüleit, szüleit a szocialista rendszer emelte ki a paraszti szegénységből és elmaradottságból.

Mint a kor résztvevője, nem tagadhatom, hogy az alkalmazott módszerek között sok volt a kegyetlenség, a túlzás, de abban már kételkedem, hogy kesztyűs kézzel is el lehetett volna érni mindazt, amit elértünk. Abban biztos vagyok, hogy az államalapítás óta nem történt soha akkora pozitív változás, mint a szovjet megszállás alatt. A módszerek ugyan kelet-európaiak voltak, az egyenlege azonban a magyar társadalom legnagyobb nyugatosodását jelentette.

István, a király történelmi érdeme, hogy létrehozta a magyar társadalom nyugat-európai felépítményét, de sikertelen maradt a társadalom polgárosodása. A bolsevik megszállás alatt sikerült a magyar társadalom nyugat-európai alépítményét a kor követelményéhez igazítani. Lecseréltük az arisztokrácia és az úri középosztály fél-feudális hatalmát, és kialakítottuk a jelenkor tudásalapú társadalmi szerkezetet. Magyarország a 20. század végén lett először a nyugat-európaiakhoz hasonló társadalom. Megszűnt az arisztokrácia és az úri középosztály politikai hatalma. Közel hatodára csökkent a parasztság, háromszorosra nőtt a munkásság, és tízszeresre nőtt a diplomások aránya. Természetes, hogy az ilyen arányú átrendeződés nem a jelenkor társadalmi átalakulásától független folyamat a térségünkben, de a mértékét a szovjet befolyásnak köszönhetjük. A parasztság száma csökkent, a munkásoké és az értelmiségieké nőtt volna, de nem ilyen mértékben és összetételben. Elég volna, ha a jelenlegi politikai elit tagjai néha arra is gondolnának, hol lennének ma, ha nincs szovjet megszállás. A jelenlegi magyar politikai elit nagyszülei, szülei nem lettek volna diplomások, ha az úri középosztály gyermekei nincsenek korlátozva az egyetemi felvételek alkalmával. A mai politikai elitnek nem a német megszállás, hanem a népi kollégiumok rendszerének elindítását kellene emlékművel megörökíteni.

Az átélt élményeknek köszönhetem, hogy egyre következetesebb híve lettem Móricz Zsigmond általam sokszor idézett jelmondatának: Ne politizálj, építkezz!

Nem az elosztás módja, hanem a mennyisége elsődleges.

Számomra a marxizmus, kezdettől foga, túlságosan elosztás centrikus volt. Ezt Marx esetében még megértettem, a marxisták esetégen tévútnak tartottam. Mivel én már a tudomány és a technika korának gyermeke vagyok, kezdettől foga irritált az erkölcsi normák alapján történő elosztás.

Az életem során nagyobbat nőtt az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, ezzel a többet keresés lehetősége, mint előttem sok száz év alatt. Ez azonban nemcsak rám vonatkozott, hanem az emberiség nagy többségére, mindenek előtt a protestáns Nyugatra és a konfuciánus Távol-Keletre.

Fajunk múltjára ez nem volt jellemző. Az egy laksora jutó jövedelem, hosszú távon, legfeljebb ezrelékkel növekedhetett, vagyis érzékelhetően nem változott. Ebben a helyzeten az egyed csak mások rovására élhetett jobban, lehetett nagyobb vagyona, ha másoknak kevesebb jut. A múltunkban csak egymás rovására lehetett gazdagodni, azt az egyenlő összegű játék korának kell nevezni.

Marx is ebben a világban akart megváltó próféta lenni. Nem a több eloszthatóra, hanem az erkölcsének jobban megfelelő elosztásra törekedett.

A tudományos és technikai forradalom azonban fordulatot hozott. Előtte, hatezer éven keresztül, túlnépesedés nyomása, és a fizikai erőre épülő termelési mód volt jellemező. Az egy lakosra jutó növekedés átlaga nem érte el az egyetlen ezreléket. Az egyedek helyzetének javulása csak mások rovására történhetett. Ezért minden próféta és forradalmár csak az adott jövedelem jobbnak tartott elosztását javasolta, követelte.

Marx sem lépett ki ezek sorából annak ellenére, hogy társadalomtudósként újat hirdetett. Elmélete szerint, a társadalom felépítménye az alépítményétől determinált. Ebből fakadóan a történelmet nem kritizálni, hanem megérteni kell. Aki a múltat meg akarja érteni, az ne azt keresse, hogyan lett volna jobb, mert az nem lehetett, hanem azt, milyen okokból volt olyan, amilyen. Ő azonban megtagadta saját elméletét és az erkölcsösebb elosztást követelt. Fel sem merült benne annak a keresése, hogy miért volt minden tőkés osztálytársadalomra jellemző a tőkés profitja, és a munkás kizsákmányolása. Ezt a problémát kikerülte azzal, hogy a tőkeprofit és a kizsákmányolás a tőketulajdonból fakad. Ez azonban idealista magyarázat volt arra, hogy az emberiség legfejlettebb ötöde olyan társadalmakban élt, melyek mindegyikében a tőkének profitja van, és a munkásokat pedig kizsákmányolják.

Ezzel szemben, ami a társadalomban általános, azt nem lehet eltévedésnek minősíteni, mert nem véletlen, hanem valamilyen okból determinált.

Marx legnagyobb tévedése azonban az volt, hogy az elosztást tartotta megváltoztathatónak. Ezt a logikai hibát azért kellett elkövetnie, mert az elosztható mennyiséget, a történelmi tapasztaltok alapján, megváltoztathatatlannak tartotta. Ez nemcsak az ő korában, de előtte mindig is így volt. Az egy lakosra jutó jövedelem évezredek alatt sem változott lényegesen. Ezt a kétségtelen tényt azért lehetett félreértelmezni, tudomásul nem venni, mert a közgazdaságtan a társadalmakra és nem az egyénekre vetítette a jövedelmet és vagyont. A társadalmi egységek, a közösségek jövedelme ugyanis a lakosságukkal párhuzamosan akkor is nőtt, ha az egy lakosra vetítve nem változott. A közgazdaságtan csak azért számolhatott növekvő jövedelemmel és vagyonnal, mert egyre nagyobb lett a népességük.

A szakirodalom még ma is azzal számol, hogyan nőtt az egyes országok nemzeti jövedelme. Alig néhány évtizede jelent meg először, hogy a társadalmi fejlettséget az egy lakosra vetített három mutató, az egy laksora vetített nemzeti jövedelem, a várható élettartam és az átlagos iskolázottság, eredőjével méri az ENSZ. Ez a mutató azonban leleplezi, hogy az emberiség többsége még ma is olyan társadalmakban él, amelyikek, ezzel a mutatóval mérve, egyre jobban lemaradnak. Ezeket mégis fejlődőknek hívják.

A fejlődőknek nevezett, egyre jobban lemaradó országok közös jellemzője, hogy a lakosságuk az elviselhető 1-2 ezreléknél tízszer, hússzor gyorsabban szaporodik. Ez bármennyire egyértelmű tény, ma sem mondják ki a társadalomtudományok, hogy a fejlődéssel való lépéstartás egyik alépítményi feltétele a viszonylag változatlan népesség.

Csak az a társadalom képes a fejődőkkel lépést tartani, amelyiknek lassan változik a lakossága. Ezek közül is csak azok, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi.

Az elmúlt hatezer év minden osztálytársadalmában az elviselhetőnél egy nagyságrenddel gyorsabb lett volna a népszaporulat, ha a társadalom nem vált volna az egyik fő halálokozóvá. A túlnépesedés ellen nem volt más védekezési lehetőség. A túlnépesedő társadalmat akarták a próféták és a forradalmárok megjavítani, a nélkül, hogy felismerték volna a halálokozás objektív okát.

Lassan húsz éve próbálom bebizonyítni, hogy az osztálytársadalmakat létrehozó első alépítményi alap a túlnépesedés elleni védekezés elkerülhetetlensége. A múlt egyetlen társadalma sem maradhatott volna fenn, ha nem válik az egyik fő halálokozóvá. Ezt a felismerést azonban senki sem vette tudomásul.

A 20. században a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, alapvetően új társadalmi alépítmény jött létre. A jelenkori már nem túlnépesedő társadalom az első, amelyik képes az elosztható mennyiséget gyorsan növelni. Ezzel létrejött a lehetősége annak, hogy ne csak az elosztható mennyiség elosztására korlátozódjon a próféták és a forradalmárok programja. A jelenkori fejlett társadalom már nem az adott jövedelem újraelosztására korlátozódjon, hanem az elosztható jövedelmet lehet növelni. Fajunk új korszakba lépett azzal, hogy a jövedelem gyorsabban növelhető, mint a lakosság száma. Vagyis, a lakosság egészének az átlagjövedelme és vagyona is növelhető. Ezzel fajunk új korszakba lépett, nem az elosztáson kell vitatkozni, hanem a termelés, az elosztható mennyiséget lehet a lakosság számánál gyorsabban növelni.

A 21. század küszöbén az emberiség kétötöde olyan társadalmakban él, amelyekben a megtermelt jövedelem és a társadalom vagyona gyorsabban nő, mint a lakosság.

Ez a protestáns Nyugaton és már gazdag Távol-Keleten spontán megoldódott, Kínában pedig erőszakkal megoldották. A tények azt is bizonyítják, hogy a túlnépesedés megállítása nem elegendő feltétele az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növekedésének, e mellett feltétel az is, hogy a lakosság viselkedését a puritán életvitel jellemezze. Ezt bizonyítja a tény, hogy a latin és az ortodox keresztény kultúrájú népek is, egyre jobban lemaradnak még akkor is, ha a természeti adottságaik nagyon kedvezőek. Lemaradnak, de a lemaradásuk sokkal lassabb, mint a nagyon gyorsan szaporodó népeké.

A második világháborút követő hetven év tapasztalata azt bizonyítja, hogy egyelőre csak a Nyugat puritán és a Távol-Kelet konfuciánus népei számára kezdődött el az osztálytársadalmakon való túllépés kora. Csak ezekben állt le, vagy állították le a túlnépesedést, és az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedhet.

Újdonság fajunk történetében, hogy a népesség sokkal lassabban növekszik, mint az elosztható jövedelem. E két mutató aránya a legmagasabb a Távol-Keleten, ahol a nemzeti jövedelem és vagyon ötször, tízszer gyorsabban nő, mint a lakosság. A protestáns Nyugaton kétszeres, háromszoros.

Az emberiség háromötöde azonban egyre jobban lemarad. Ezt a lemaradást rejti, hogy a természeti erőforrások és adottságok ára a túlnépesedés esetén növekszik. A túlnépesedés hatására ugyanis a természeti adottságok ára emelkedik. Minél túlnépesedettebb egy társadalom annál magasabb lesz a hasznosítható terület ára. Japánban például, a telekárak az Ausztráliainak tízszeresét haladják meg. Ugyanakkora lakástelek, vagy ipari terület tízszer annyit ér. Ezért aztán a világ leginkább túlnépesedett országában a legnagyobb az egy laksora jutó vagyon ára. Az a drága, amiből kevés van.

Ennek legjellemzőbb példája az, amikor a tudásigényes társadalmakban azért differenciálódnak a jövedelmek, mert a tudáshiányos társadalomban a tudás ára nagyon magasra emelkedik. A közgazdaságtudomány egyelőre képtelen kezelni, hogyan hat a kereslet-kínálat arányának változása az árakra. Minden drága, amiből kevés, és minden olcsó, amiből sok van.

Összefoglalás.

A marxizmus azért bizonyult múló divatnak, vallásnak, mert nem a minél több eloszthatóra, hanem az adott minél jobb elosztására törekedett.

Államalapítás – Társadalom átalakítás

Kopátsy Sándor                   EH                 2014-07-13

Államalapítás – Társadalom átalakítás

A magyar történelemírás csak az államalapításról, marxi értelemben csak a politikai, vallási és katonai felépítményről beszél, annak ellenére, hogy az utóbbi volt a sokkal fontosabb. Csak azt hangsúlyozza, hogy római katolikus királyság lettünk, ezzel párhuzamosan a lakosság is áttért a katolikus vallásra. Vagyis nyugat-európai feudális állammá szervezte Géza a fejedelem és István a király Magyarországot.

Arról szó sem esik, hogy az állattartó, pásztorkodó, sátraival vándorló társadalmunk átalakult nyugat-európai kiscsaládos jobbágyrendszeres földművelő, falvakban lakó társadalommá. Pedig az utóbbi a lényegesebb, a marxi értelemben vett, feudális társadalommá alakultunk át. Még azt sem magyarázzuk, hogy ennek az új társadalmi felépítménynek egészen nemcsak más vallási klérusa, de más uralkodó osztálya is lett. Szinte ennek az ellenkezőjét sugalljuk, nemcsak az Árpád-ház maradt az uralkodója, de az uralkodó osztálya is a honfoglalás előtti maradt. Pedig gyökeres társadalmi átalakulás történt.

Nem érzem magamat alkalmasnak arra, hogy az eredeti, a nomád, a pogány, a pásztortársadalom uralkodó osztályát tudományosan definiáljam, megelégszem azzal, hogy az, lényegében keményen vérségi alapon szerveződő katonai vezetőkből állt. Azt csak vélem, hogy ezen belül lényeges rétegződés történt.

Mint minden pásztortársadalom, mi is katonatársadalom voltunk. Az elsődleges alárendeltség elsősorban katonai volt. A pásztorkodó állattartás nem jelentett gazdasági alárendeltséget. A politikai hatalom csak katonai szolgálat felett rendelkezett. Az azonban nagyon szigorú volt. A fejedelem volt a katonai fővezér, közvetlenül alatta voltak a vezérek, akiknek a közös háborúktól eltekintve nagyfokú katonai önállóságuk volt. Azt csak sejtem, hogy a vezérek a törzsük marhakereskedelmének katonai erővel fedezői is voltak. Erre utalónak látom, hogy a magyarok „kalandozásai” lényegében nagy marhakereskedelmi próbálkozások voltak. A honfoglalás előtti magyar törzsszövetség számára szükséges pénzigény forrása a Konstantinápolyban eladott marhák ára volt. A marhacsordákat, ezer kilométeres távolságra csak erős katonai fedezet mellett lehetett eljutatni, és a hazahozott árat, árut vagy pénzt is meg kellett védeni a hazafelé úton.

Mivel a Kárpát Medencéből már minden tekintetben kedvezőbb piacot jelentettek az észak-olasz és a dél-német városok, a honfoglalás utáni magyarság számára a nyugati piac kiépítése volt az elsődleges feladat. Amit a magyartörténészek „kalandozásnak” hívnak, lényegében az első kísérlet volt arra, hogy a vágómarhának, az egyetlen pénzzé tehető árunak, nyugati piaca legyen. A honfoglalás és az államalapítás közti „kalandozás” lényegében a lábon hajtott élő marha kereskedelem érdekét szolgáló, elő nem készített, ki nem épített marhakereskedelmi próbálkozás volt.

Ez igazán csak jó ötszáz évvel később alakult ki szervezett formában, az Oszmán Hódoltság a Királyi Magyarország közti együttműködés alapján.

A jelenlegi történelmi ismereteink szerint a vezérek tehát nemcsak katonai vezetők, de a külkereskedelmünk bonyolítói is voltak. Azt már korán felismertem, hogy a magyar nagybirokos réteg pénzigényét a Nyugatra irányuló marhaexport jelentette.

Az is valószínű, hogy közvetlenül alattuk állók között is voltak a katonai rangban különbségek.

Ezt a katonáskodó uralkodó osztályt kellett felcserélni jobbágytartó földbirtokosokra. Ez kétségkívül bonyolult, hosszas folyamat volt, amit nem vizsgáltak a történészek, annak ellenére, hogy a katonai szolgálat a 19. század elejéig nemesi kötelesség volt, amiért cserébe adómentesség járt.

Még inkább csak sejtéseim vannak arról, hogy a megyék ispánjai voltak az első földbirtokos arisztokrácia. Valószínűleg a földtulajdonos eleve az országát megyékre osztó király volt. A megyék ispánjain keresztül hozta létre a király a feudális földbirtokos osztályt.

Arról még nagyobb homály van, hogyan vettük át a kiscsaládos jobbágyrendszert. A honfoglaló magyar társadalom, mint minden pásztortársadalom nagycsaládos volt.

A magyar történelem legnagyobb társadalmi átalakulása a nagycsaládos rendszerről a kiscsaládosra történő áttérés volt. Erről azonban említést sem tesznek a kor magyar történészei. Még azt sem tanítjuk, hogy Európa nyugati és keleti fele között alapvető kulturális és társadalmi különbség van a családi rendszerből fakadt. Ez a törésvonal a nyugat-európai agrártechnikai forradalom során alakult ki, és az ipari forradalomig és a jobbágyfelszabadulásig rögződött. Szinte azonnal jelentkezett azzal, hogy a kiscsaládosok nyugati, latin, a nagycsaládosok pedig keleti, ortodox keresztények lettek.

A két családforma óriási kulturális szerepet játszott Európa történelmében. A kelet-európai és a balkáni népek a nagyon megkésett jobbágyfelszabadításukig nagycsaládok maradtak.

Azt, hogy a kiscsaládos feudális rendszer volt az alépítménye a Nyugat páratlan felemelkedésének, tucatnyi alkalommal kifejtettem. A kiscsaládos forma volt az alapja annak, hogy a Nyugat a többi kultúránál kevésbé túlnépesedő, ezért humánusabb volt.

A jövő történészeire vár a feladat, hogy a kiscsaládos rendszer kialakulásának az útját feltárják. Az európai történészek sem foglalkoztak a családforma, vagyis a legfontosabb társadalmi sejt kialakulásával, változásával. Pedig ez további történelmünk alakulásának százszor fontosabb alakítója volt, és maradt, mint a politikai események bármelyike.

Amennyire a háború utáni magyar történészek érdeme a magyar társadalom beteges polgárhiányának felismerése, súlyos hibájuknak tartom a magyar társadalom alakulásának mellőzöttségét.

Az alapvető társadalmi átalakuláshoz a kulcsot László Gyulának köszönhetem. A Bakonyban, Pénzesgyőri kertemben ő magyarázta meg nekem, hogy az ottani helységnevekben szereplő „győr” szó gyűrűt jelent, mivel a honfoglalás előtti avar falvak gyűrű alakban épültek. Ez is azt bizonyítja, hogy a földművelésre való áttérés már jóval a honfoglalás előtt megkezdődött. Tehát az itt élő népek, köztük az avarok is, spontán, felső hatalmi vezetés akarata nélkül, földművelők és keresztények lettek. Hiszen a honfoglaláskor itt élő népeknek nem volt államuk, mégis feladták a pásztorkodást, áttértek földművelésre, annak érdekében a több tucat család közös faluiban élésre, és egyre inkább a kereszténységre is.

A honfoglalás előtti kereszténységet jelzi az is, hogy a Bakonybéli apátságot már a 8. században alapította a Grázi Püspökség.

Ezek alapján az a meggyőződésem, hogy a társadalmi átalakulás, amit keresek, a Kárpát Medencében jóval a honfoglalás előtt elindult. Az ide érkező magyarság lelkesen, a pásztorkodásnál jobb életet felismerve, spontán földművessé alakult át. Vagyis a honfoglaló magyarság akkor érkezett, amikor már a nyugat-európai agrártechnikai reform vívmányai itt is megjelentek. Ez előtt a pásztor élt jobban, ez után a földműves. Ahogy fagyálló lett a búza és az árpa, megjelent a talajforgató eke, a lovak számára a patkó és a szügyhám, nem kellett erőltetni a földművelésre való áttérést, a nép a felismert érdekétől vezetve, gyorsan áttért a földművelésre. A honfoglaláskor itt élő népeket már jórészt földművesek és keresztények voltak.

A államalapítás azonban Géza a nagyfejedelem és István, a király műve volt. A társadalom átalakítását azonban a lakosság spontán megoldotta.

A történészeknek az a feladat maradt, hogy feltárják, hogyan alakult ki a földbirtokos osztály, és hogyan vált általánossá, hogy a földesurak földjét közel azonos nagyságú jobbágytelkekre osszák, és a művelését kiscsaládokra bízzák.

Nem lesz könnyű feladat, mert egyelőre nyoma sincs annak, amire kíváncsi vagyok. Erről az európai történészek sem írtak.

A folyamat feltárása elég reménytelen, de azt legalább meg kell fogalmazni, hogy mi történt. Hogyan lett a katonai vezetőkből jobbágyokat tartó nagybirtokos, hogyan cserélődött fel a szabad pogány pásztorok nagycsaládja a földesurak 

Fogamzásgátlás

Kopátsy Sándor                PD                    2014-07-14

Fogamzásgátlás

Ötvös Zoltán tudományos eredményekről beszámoló írásit mindig érdeklődéssel olvasom. Most azonban megbotránkoztatott a Chipetny szerelem cím alatt közölt véleménye egy fontos, új fogamzásgátlóról.

Mivel az emberiség legfontosabb találmányának a fogamzásgátlás megoldását tartom, azt a hírt is örömmel fogadtam, hogy most egy olyan chipet fejlesz tettek ki, amelyik tartósan, de bármikor megszakíthatóan biztosítja a fogazásmentes szexuális életet. A már nem szegény, és iskolázott társadalmakban a fogamzásgátlást megoldottnak tartottam, mégis fontos, ha ez még egyszerűbben, olcsóbban megoldhatóvá válik.

Felismerésem alapján, mivel szinte a jelenkorig nem volt megoldható, hogy csak akkor történjen fogamzás, amikor mindkét fél akarja, minden osztálytársadalom arra kényszerült, hogy növelje a halálozást. Az egyre tovább termékenyen maradó ember, szexuális vágyaival való szabadon élése esetén, a népesség sokkal gyorsabban szaporodott, mint amilyen szaporulatot a társadalom el tudott tartani. Ebből következett, hogy a munkájával termelt javakból élő emberiség csak olyan társadalomban élhetett, ami 1-2 ezredre csökkentette a népszaporulatot. Az emberiség minden embertelensége ugyanis a túlnépesedés elleni védekezést hiányából fakadt. Az ember szexuális vágya ugyanis sokkal több szülést eredményezett, mint amennyi eltartását a termelés adott szintje megengedett.

Ezért addig volt szükség a halálozást fokozó osztálytársadalmakra, amíg a születések számát nem lehetett korlátozni.

A farizeus társadalmak és vallásai nem ismerték el, hogy nemcsak a szülők joga, de a társadalom érdeke is, a gyermekvállalásról történő döntés. Minden vallás, a kereszténység is isteni beavatkozásnak minősítette a megtermékenyülést.

Minden osztálytársadalomban sokkal több születés történt, mint amennyi utódot a szülők akartak, és a társadalom érdeke megengedett. A szülők akaratánál több születés tényét bizonyítja a tény, hogy a fogamzásgátlás megoldhatósága után minden társadalomban csökkent a születések száma. A társadalom érekénél több születét pedig az bizonyítja, hogy minden termelésre épülő társadalom túlnépesedett volt annak ellenére, hogy azok mindegyike jelentős halálokozó volt.

Ötvös azt sem érinti, hogy a nők nem lehetnek a férfiakkal egyenjogúak, amíg a terhesség vállalásában nincs döntési joguk. A nők egyenjogúságát semmi nem segítette jobban, mint a fogamzásgátlás megoldhatósága.

A tények azt bizonyítják, hogy a lakosság jövedelem és vagyon igénye csak akkor elégíthető ki, ha a népesség változása az évi 1-2 ezrelék közelében van. Ezt a lassú növekedést is úgy lehet optimálisan alakítani, ha a lakosság létszáma belső forrásból lassan csökkenjen, amit a minőségre szelektált befogadási politika egészíti ki évi 1-2 ezrelékes növekedésre. Vagyis, a hazai átlagnál jobb minőségű munkaerőt fogadnak be. Egyre inkább ez történik néhány gazdag és iskolázott lakosságú fejlett országban.

Ötvös tévedései elsősorban abból fakadnak, hogy a gyermekvállalást csak darabban méri. Minél fejlettebb a társadalom az egyedek társadalmi értéke annál jobban a minőségétől függ. Minden társadalomban a következő nemzedék leggyengébb néhány százalékának a társadalmi értéke negatív. A felső minőségi tized pedig az átlag sokszorosát éri. Ezért a következő nemzedék értéke már alig függ a létszámától, annál jobban annak minőségétől.

Ötvös azt sem említi, hogy a fogamzásgátlásra azért is társadalmi igény van, mert a modern, fejlett társadalomnak alapvető érdeke fűződik ahhoz, hogy a lakosság szaporodását ne csak mennyiségében korlátozhassa, hanem a minél jobb minőség érdekében szabályozhassa. Minden faj elsődleges érdeke, hogy a szaporodása az érdekének megfelelő szelekciót szolgálja. Ez a jelenkori fejlett társadalmakra a minőségi szelekciót jelenti, mivel a munkaerő minőségének javítása lett az elsődleges társadalmi érdek. A jelenkori fejlett társadalmakban a lakosság, ez ezen belül a munkaerő minőségének javulásától függ a teljesítmény.

A társadalomnak nemcsak érdeke, kötelessége is, a gyermekvállalás olyan szabályozása, ami nem annyira a több, hanem az eredményesebb gyermeknevelés minőségének javítását teszi a családok érdekévé. Mivel a gyermeknevelés eredménye elsősorban a szülők anyagi és kulturális színvonalától függ, a társadalomnak nemcsak érdeke, de kötelessége az olyan gyermeknevelési támogatás, ami nem a gyerekek számától, hanem a felnevelés minőségétől függ. A gyengén nevelt és iskolázott tíz gyermek annyit sem ér, mint egyetlen jól nevelt diplomás. Ezért minden társadalomnak olyan gyermeknevelési támogatást kell fizetni, ami egy diplomás felnevelése után több támogatást, jutalmat ad, mint tíz alacsonyan iskolázott után.

A gyermeknevelés támogatása csak akkor lehet eredményes, ha a támogatás jelentős hányada csak utólag jár. A szülők anyagi érdeke az legyen, hogy inkább kevesebb, de magasan képzett gyermeket neveljenek, mint sokat és alig iskolázottat.

A legjobb megoldás az lenne, ha a gyermeknevelés utáni támogatás az öregkori ellátáson keresztül történne.

Már sokszor leírtam, hogy negyven év múlva a magyar társadalom teljesítménye, az egy laksora jutó jövedelme, vagyona kétszer akkora lenne, mint a jelenleg várható, ha a társadalom felső harmada annyi gyermeket vállalna, mint jelenleg az alsó harmad, és fordítva, az alsó harmad csak annyit, amennyit jelenleg a felső. Ez azt is jelenti, hogy a társadalom érdekének megfelelő gyermekvállalástól sokkal jobban függ a társadalom jövője, mint attól mikor milyen a társadalomnak a politikai felépítménye. A gyermekvállalás társadalmi érdekhez igazodó állami támogatása a nemzet jövője számára fontosabb, mint mikor, ki van a kormányon.

Van egy világpolitikai érvem is. Jelenleg 7.5  milliárd ember él a fölön. Ez mintegy négyszer több mint mennyi optimálisan élhetne. De ha nincs fogamzásgátlás, a számunk mintegy 10 milliárd volna. Van valakinek fogalma arról, mennyi borzalommal járna az?

Az elmúlt száz év történelme nem is hasonlíthatna arra, amiben élünk. Többek között a kínai csodára sem kerülhetett volna sor.

Borzalmas tévedésekhez vezet, ha valaki szakbarbárként, vagy éppen konzervatív katolikus teológusként nyúl fajunk legnagyobb problémájához, a népesedéshez. Az emberiség leghasznosabb felfedezését is közveszélyesnek minősíti.

Mikor lesz újra igazi háború?

Kopátsy Sándor                PH                    2014-07-14

Mikor lesz újra igazi háború?

A fenti címen írta le a Népszabadság hétvégi számában egész oldalas, tudományos színvonalú véleményét Csaplár Vilmos.

Mivel nagyon más a véleményem, leírom.

Az írás felett egy első világháborús fényképen a katonák rohannak a géppuskákkal védekező ellenség felé. Ez tipikus kép az első világháborúból, de sokat mondana mellette, hogyan történne ez ma. Távirányított fegyverek potyogtatnák le a bombáikat az ellenséges állásokra. Előtte azonban egy távirányított kis repülővel bombáznák a vezérkari központot. Sehol egyetlen ember, csak távoli bunkerekben biztonságot évező diplomások, a szakma elitje által irányított számítógépek.

A két kép jól jellemezné, hogyan változott meg száz év alatt a hadviselés. Régen a front mindkét oldalán tudatos emberpusztító volt. Legfeljebb sokak számára nem volt tudatos, hogy védetlenül vannak kiszolgáltatva. A múlt minden háborúja emberpusztító volt, a jelenkor haditechnikája alapvetően emberkímélő.

Aki a két kép által ábrázolt változást meg tudja magyarázni, semmiben sem fog egyetérteni Csaplár Vilmossal. Száz éve ugyanis még a legfejlettebb társadalomban is többen éltek, mint amekkora volt a társadalom munkaerőigénye, mint amennyiről a társadalom képes volt gondoskodni. Abban a tekintetben mindkét fél jól jött ki a háborúból, hogy sokan meghaltak.

Saját földosztó tapasztalataim győztek meg arról, hogy 1945-ben mintegy ötször annyian éltek a magyar falakban, mint amennyi lakos optimálisan megélhetett volna. Ugyanis mindenki ötöd annyi földet kapott, mint amennyit képes lett volna megművelni. Az óta az erőltetett szocialista iparosítás elvitte a lakosság nagyobb felét, de még mindig kétszer annyian maradtak, amennyinek a favak határa optimális jövedelmet biztosított volna

Alig lehetett más a helyzet az első világháború előtt, amikor a fénykép készült. Nincsenek pontos adataim, de a géppuskák tűzének nekirohanó katonák kilenctizede falusi, felesleges ember volt. Csak megemlítem, most fogy az ország lakossága, de még mindig egymillió falusi ember számára nincs munkaalkalom. Ma már nem annyira azért, mert sokan vannak, inkább, azért mert a munkaerő hivatalos árán nem érdemes őket alkalmazni.

Csaplár Vilmos azt sem említi, hogy a fejlett világban alapvetően megváltozott a lakosság tudata. Az első világháborúba még dalolva mentek a katonák. A másodikba már csendben. Ma pedig szinte mindenki kibújna belőle, ha módja volna rá, a képen ábrázolt rohamra pedig nem volnának hajlandók.

Arról a hadsereg vezetői sem beszélnek, hogy a mai ember ezerszer jobban vigyáz az életére, mint száz éve. Már csak olyan ember fogható hadviselésre, ami reálisan látja a túlélési lehetőségét.

Még fontosabb változás, hogy a mai haditechnikához csak a képzett katona alkalmas. Az első világháborúban a legénység kilencven százaléka képzetlen, többségük írástudatlan volt. A második világháborús tankokra, repülőkre néhány hét alatt ki lehetett képezni a személyzetet. Jelenleg pedig a már olyan a haditechnika, aminek hatékony használatára csak diplomás és több éves gyakorlattal rendelkező értelmiségiek képesek. Az első világháborúban mozgósított katonák 99 százaléka ma alkalmatlan lenne a besorozásra.

Csaplár Vilmosnak abban ugyan igaza van, hogy az atomfegyvernek elrettentő szerepe van. A nyertes is sokkal többet veszthet, mint amennyit nyerhet. Ezért nincsenek a fejlett világon belül háborúk. A fő visszatartó erő a nemzetközi munkamegosztás. Minden fejlett társadalom a legtöbbet azzal vesztene, hogy megbénult a világkereskedelem. Azon többet veszít, mint a háborún nyerhet.

Számomra a második világháború mutatta meg, hogy a háború kimenetele másodrangú abban a tekintetben, ki a nyertes, ki a vesztes.

Az Egyesült Államokat tartják annak. De az sem azért, mert nyerte volt. Ezt jól bizonyítja, hogy a másik három volt angol gyarmat, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland megelőzi az Egyesült Államokat és a háború fő szereplőit az ENSZ társadalmi fejlettéi rangsorában. Ez a négy tengerentúli protestáns, angol nyelv ország azért van az élcsapatban, mert protestáns, azaz puritán, angol nyelvű és adottságaihoz képe alulnépesedett. Ezért az Egyesült Államok sem azért lett szuperhatalom, mert háborút nyert, hiszen a nélkül is az lett volna.

A háborút fő szereplői közül a vesztes Japán és Németország javított a legtöbbet a háború előtti helyzetéhez képest. Pedig ezek szenvedték el a háború során legnagyobb ember és anyai veszteséget. Már az 50-es években Jánossy Ferenc csak azt bizonyította be, hogy a háború előtti fejlettségi szintek, függetlenül attól ki nyert, ki vesztett, gyorsan helyreálltak. Húsz évvel később már az vált nyilvánvalóvá, hogy a háború előtti rangsorok attól függően változtak, milyen mértékű a lakosság puritanizmusa. A Nyugat minden protestáns országa javított a helyzetén, kivéve a győztes Nagy Britanniát. Nálunk is többel javultak a távol-keleti konfuciánus népek országai, mert azok még a protestánsoknál is puritánabbak.

Nem kívánok Csaplár Vilmos azon érveivel vitatkozni, hogy a háborúra mindig szükség volt és lesz. Megelégszem azzal, hogy ez csak akkor igaz, ha hozzátesszük a túlnépesedő jelzőt, Minden túlnépesedő társadalomnak objektív szüksége van az embert és vagyont pusztító háborúkra. A nem túlnépesedők azonban nem háborúznak, ha mégis, akkor ostobák, és maguknak ártanak.

Ezt bizonyítják a tények. 1945 óta a fejlett világon belül nem voltak háborúk. A fejlett Egyesült Államok ugyan háborúskodott, de értelmetlenül, a túlnépesedő társadalmakban akart neki tetsző rendszereket stabilizálni. Ezek végül minden esetben kudarcba fulladtak. Azt már más alkalommal részletesen kifejtettem, hogy a hidegháborús fegyverkezési verseny lényegében az Egyesült Államok stratégiai célját szolgálta a volt gyarmattartókkal szemben, és végül a Szovjetunió összeomlását eredményezte. Ezért nem is jelentett semmiféle reális háborús veszélyt.

Csaplári Vilmos tévedését semmi sem bizonyítja jobban a ténynél, hogy a második világháború után a hadikiadások a nemzeti jövedelemhez viszonyítva a felére, a Szovjetunió összeomlása után a negyedére zsugorodtak. Ezt a haderőt is szinte csak arra használják, hogy az elmaradt világban a csendőr, a rendfenntartó, a békét őrzők szerepet játsszák. A Nyugat ugyanis nem ismerte fel, hogy a túlszaporodó társadalmakban faji érdek az emberpusztító háborúskodás. Tekintve, hogy a lemaradó világ többségében tízszer gyorsabb a népszaporulat, mint amennyit a társadalmuk elviselhetne, ott a háború nélküliség katasztrófához vezet.

Csaplárinak azt kellene felismerni, hogy az ember csak akkor válik háborúzóvá, ha túlnépesedik, de akkor létérdekévé válik

Kelet-Ukrajna sorsa

Kopátsy Sándor                 PP                   2014-07-14

Kelet-Ukrajna sorsa

Jó 75 éve azért harcolok itthon, hogy ne a hátárok vonalán vitatkozzunk, csak olyan területre tartsunk igényt, amelyen a lakosság többsége úgy érzi, jobban járna, ha Magyarországhoz tartozna. Az, hogy hl voltak a történelmi határok, nem érv. A hovatartozásban a döntés joga az érintett lakosságé.

Ezzel szemben az EU brüsszeli vezetése, és mindenek előtt Németország a meglévő határok szentségét hirdeti. Egyébérve ugyanis nincs. Még a történelmi határokra sem hivatkozhat, mivel ilynek nincsenek. Az úgynevezett Kelet-Ukrajna a 60-as években lett Ukrajnához csatolva, akkor, amikor ennek nem volt semmi gyakorlati jelentősége.

Az, hogy hova tartozzon Kelet-Ukrajna, az ott élők döntsék el. Az könnyen megérthető, hogy az ott élők miért tartoznának szívesebben Oroszországhoz.

- A többségük orosz.

- Jelentős hányaduk átjár Oroszországba dolgozni, ahol lényegesen magasabbak a bérek és a nyugdíjak.

- Egyedül is jobban járnának, mivel az általuk megtermelt jövedelemből támogatják a lényegesen szegényebb Nyugat-Ukrajnát.

- Az átkerülésben a térség ukrán lakossága is jól járna. Magasabb bérekre, magasabb nyugdíjra számíthatnának.

De nem is kell okoskodni, egyet kell érteni, hogy a lakosság döntsön. Az nem a brüsszeli bürokratákra, és nem a német politikai vezetőkre, hanem a saját érdekére hallogatva fog hallgatni.

Lengyel László és Bokros Lajos

Kopátsy Sándor                  PP                  2014-07-12

Lengyel László és Bokros Lajos

Két okos barátom. Mindkettőt értékes okos embernek ismertem, minden írásukat érdeklődéssel olvastam. Olyan értelmiségieknek tartottam őket, akikre a rendszerváltás után építeni lehet. Mára mindketten jelen tős múltú, de mára sértett, de képességükhöz mérten súlytalanná váltak. Mindketten úgy érzik, hogy nem hallgatták meg őket, kapaszkodnak az egyre reménytelenebb helyzetbe jutott szoclib baloldalba.

Bokrossal kezdem. Lengyel a mai Népszabadságban méltatja, több érdeme mellett, a Horn-kormány számára elkészített csomagjáért. Én éppen abban látom a további bukdácsolásának az okát.

A Bokros-csomag tartalmán nem kívánok vitatkozni, hiszen nem annak lett nagy szerepe, hanem a stílusának. Elsősorban Sutányi és Bokros, a két legjobb pénzügyes vitte az 1994-es választáson nagy fölénnyel nyert MSZP-t a ciklus végén bukásba. Szűk szakmai szempontból jót akartak, de a következménye az lett, hogy a következő választáson megbukott a kétharmados fölényt élvező szoclib koalíció. A Bokros csomagot ugyanis a magyar társadalom, szemben a szakmai elittel, túl liberálisnak találta és elutasította. Márpedig a programok értékét nem a szakma véleménye, hanem a választók minősítik.

Kevesen mérték fel, hogy milyen politikai következményei lettek annak, hogy az MSZP és az SZDSZ koalíciója megbukott. Megbukott, méghozzá nem egyetlen ciklusra, hanem sokra. Azt a szoclib koalíciót ugyanis a még gyenge Fidesz került kormányra. Ha nem is véglegesen, de meglapozhatta a tartós jövőjét.

A Bokros-csomag azért bukott meg, mert a magyar társadalomban sokkal erősebb a baloldal szavazói támogatása, mint a liberálisoké. Horn Gyula koalíciója azért bukott meg, mert a politikájában túlzott volt a liberális, és kevés a szociális tartalom. Ha fordítva lett volna, talán ma is kormányon van. Ezért tartom az SZDSZ hangadóit, de elsősorban Bokros Lajost az 1994-98-as kormányzás bukásáért felelősnek. A gazdaságpolitikusok nagyságát ugyanis nem a programjuk szakmai minősége, hanem az elfogadtatása minősíti.

A Horn-kormány bukásának okaiból nem tanult az MSZP, még kevésbé az SZDSZ. Az előbbi belerokkant, az utóbbi belepusztult.

Lengyel László jobban távol tartotta magát a közvetlen politikai szerepvállalástól, egészen a 2010-es példátlan fölénnyel nyert választásig. Akkor csapatával beállt Bajnai Gordon mögé, aki miniszterelnöknek jelölte magát. Ezzel bohózattá vált az Együtt politikai szereplése. Azon nem érdemes vitatkozni, hogy megfelelt volna ezen a poszton, mert a jelölése volt eleve irreális. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy az MSZP szavazóbázisa lényegesen nagyobb, mint az Együtt-é. Ezért nem csak annak nem volt reális, hogy az MSZP belemegy, hogy ne ő adjon miniszterelnököt, de a választási szövetég érdeke is az volt, hogy minél több szavazatot kapjanak. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy az ő emberük legyen a miniszterelnök jelölt. A kézenfekvő, és a célnak is megfelelő megoldás lett volna, ha Bajnai megelégszik azzal, hogy a gazdasági tárcákat összefogó miniszterelnök-helyettes lesz.

Ez alkalommal is beigazolódott, hogy a reálisnál nagyobb cél, a kevésnél is kevesebb. Végül nemcsak az Együtt és Bajnai, hanem a Pénzügykutató is vesztett. Nem találhat többé megrendelőt a munkáira.

Bokros és Lengyel, a magyar értelmiség értékes tagja, de mivel túllépték a realitást, a potenciáljuknál sokkal kisebb szerepre szorultak vissza. A sorsuk a liberális magyarértelmiség sorsa. Közös oka van ennek, több és gyorsabb liberalizmust akarnak, mint amennyit a közép-jobb magyar társadalom többsége megemésztene. Ezért azt is elutasítják, ami üdvös, és elfogadható lenne. Elérik néha a parlamenti küszövöt, mert annyian vannak, akik nem irtóznak az elsietett liberalizációtól, de ennél sokkal több szavazót löknek át a szélsőjobba. Ha valahol ez karakterisztikusan látszik, az Borsod-megye ahol a szavazók jelentős hányadát a liberális irányba vitt MSZP átlökte a Jobbikhoz. Az okos Gyurcsány liberális hangosságánál senki sem tett a Jobbik megerősödése érdekében többet.

A liberálisok most is, akárcsak Horn idejében, elhitették, hogy a baloldal csak a liberálisokkal szövetkezve lehet elég erős, holott egyedül, következetesen a rendszerváltás során károsultak érekét támogatva erősebb lenne, mint a liberális tőkebarátokkal szövetségben.

Lengyel és Bokros ugyan nem voltak olyan harsányak, mint Gyurcsány, de mégis azok táborához tartozóknak minősítették magukat, akik nem a szegények, az elesettek oldalán állnak. Nem ismerték fel, hogy a szociális és a liberális nem fér össze. A rendszerváltás óta egymást emésztették fel.

Ők is, mint a liberálisok nagy többsége tévedtek a rendszerváltás után. A mennyire megfontoltak voltak a szovjet megszállás alatt, annyira elszaladt velük a liberalizmusuk a rendszerváltás után.

A Jaltában ránk szabott sorsot a magyar értelmiségből, a baloldali népiektől eltekintve, csak a liberálisok vették tudomásul. Többségük lelkesen élt a lehetőséggel, hogy az értelmiséghiányos Kommunista Párt örömmel osztogatta nekik a hatalmi pozíciókat. A kommunisták szárnyai alatt végre nemcsak biztonságot, de hatásköröket is kaptak. Ezért a jobboldal ma is elítéli őket. Én nem, mert így voltak hasznosak. A bolsevik évtizedek alatt történt gyökeres társadalmi átalakulásban történelmi érdemeket szereztek. Nélkülük a Rákosi-rendszer még faragatlanabb, a Kádár-rendszer pedig eredménytelenebb lett volna.

A rendszerváltás után azonban elvesztették a mértéktartó magatartásukat. A magyar társadalom többségét képviselő közép-jobb politikát eleve ellenségként kezelték. Nem vették tudomásul, hogy az ő liberalizmusuktól sokkal távolabb ált a bolsevik marxizmus, mint a közép-jobb politika. Tévedésük oka, hogy túlértékelték a középé-jobb politika antiszemitizmusát. Elsősorban annak alapján minősítettek, hogy melyik jelent nagyobb antiszemita veszélyt. Ebben is tévedtek. A zsidóságnak jobban kellett volna félni a szovjet antiszemitizmustól, mint a magyar közép-jobbétól.

Történelmi hibát követtek el, amikor a Demokrata Forum antiszemitizmusától félve, az élére ültették Antall Józsefet. Ezzel halálra ítélték a Demokrata Forumot és szabad terepet teremtettek a megüresedett közép-jobb pályán a Fidesz számára.

Máig nem mondta ki senki, hogy a Fidesz váratlan 1998-as győzelmét, és a 2010 óta megszilárdult kétharmados hatalmát annak köszönheti, hogy az első választás előtt a liberálisoknak sikerült Antall Józsefet a MDF elnöki székébe ültetni. Pedig a Fidesz jelenlegi hatalmát annak köszönheti, hogy az állampárt és az alakuló SZDSZ liberálisainak sikerült a konzervatív Antallt a közép-jobb MDF elnöki székébe ültetni. Pedig ennek tudomásulvétele nélkül szinte semmi sem érthető meg abból, ami a rendszerváltás óta történt.

Elnézést kérek Lengyeltől és Bokrostól, hogy az ő politikájuk elemzése során általánosítottam. Az elmondottaknak nem ők voltak a főszereplői, de ők is ehhez a liberális csoporthoz tartoznak.