Az állami szektor megítélése

Kopátsy Sándor                 EG                   2018 08 10

Az állami szektor megítélése

A rendszerváltás előtt nem képzeltem el olyan ágazatot, amiben az állami vállaltokra van szükség. A magyar rendszerváltás és a kínai reform azonban megváltoztatta a véleményem. Megtanultam, hogy amíg a foglalkoztatás nem éri el az optimális szintet, szükség van a veszteséges vállaltok működtetésére is. A magas foglalkoztatás akkor is társadalmi érdek, ha ezt csak a veszteséges vállaltok működtetése képes megoldani.

A magyar rendszerváltás legnagyobb bűne a veszteséges vállatok felszámolása volt. A liberális közgazdászok a veszteséges vállaltok létét eleve társadalmi károkozásnak tekintették, és minden vállalatot, ami veszteséges volt, felszámoltak.

A kínai reform eredménye azon is múlt, hogy a veszteséges vállatokat fenntartották és ma is fenntartják. Kisebb károkozásnak tartották és tartják a veszteséges vállaltok működését, mint a munkaerejük elbocsájtását.

Szívesen fogadnák olyan adatokat, ami azt bizonyítaná, hogy volt olyan veszteséges vállalat a szocialista rendszerben, aminek a leállítása gazdagította, nem károsította a nemzetgazdaságot.

A kínai állam vállaltok feletti háborgás még mindig tart, mert az állami vállaltok eredménye veszteséges. Senki sem gondol arra, hogy 240 millió munkás munkájának megszűnése mekkora veszteséget okozott volna az országnak. De nincs a világon olyan demokratikus ország, amelyikben olyan gyorsan növekszik az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor, az iskolázottság, és hozzáteszem, növekszik a testmagasság. Márpedig azt az országot, amelyikben 26 éve ezek a mutatók minden országnál gyorsabban javulnak.

A sportban nem fordul elő, hogy aki sorra döntögeti a világrekordokat, az általa alkalmazott tréning okán elmarasztalnák.

Most a The Economist azon kesereg, hogy Macron az új államelnök a legnagyobb francia hajógyárat államosítani akarja. Az ugyan köztudott, hogy a francia nép nacionalista, tehát érzelmi oka van annak, hogy ott erősebb az állami szektor. Ezt azzal illusztrálja, hogy felsorolja néhány országban, hogy mennyi munkás dolgozik az állami vállalatokban. Ritkán találok ennél ostobább statisztikai hivatkozást, mint a világ legjobb gazdasági hetilapjában. Amire az adatokat használja, annak csak akkor van értelme, ha a gazdasági szektorokban dolgozók arányát közli. Amit közöl az primitív szamárság. Az még elmegy, ha a közel azonos nagyságú országokat hasonlít össze, Franciaországgal Németországot, Nagy Britanniát, Olaszországot, talán még Japánt is, de ha az Egyesült Államokat és Norvégiát is közéjük rakja, értelmetlen. Az előbbi sokkal nagyobb, az utóbbi sokkal kisebb lakosságú.

Maradjunk abban, hogy Franciaországban 800 ezer dolgozót alkalmaz az állami szektor, Németországban és Nagy Britanniában 350 ezret, és Japánban csak 70 ezret. A létszámok összevetésének csak akkor volna értelme, ha az állami szektorban dolgozó munkások arányát a gazdaságban dolgozók arányában vetnék össze.

De még így is csak annak van értelme, ha az összevetett országok egy lakosra jutó jövedelme, vagyis a gazdaságok fejlettsége és kultúrája közel azonos. Ez ugyan az idézett országok esetében közel így van. Minden ország a Nyugat fejlettei közé tartozik, csak Japán a kivétel, mert annak nagyon más a kultúrája.

Még nagyobb torzítást jelent, hogy a közgazdaságtan nem veszi tudomásul, hogy a tulajdonosi szektorok aránya felépítmény, amit a társadalom alépítményéhez kell igazítani. Ebből a szempontból pedig az alépítmény két legfontosabb eleme a gazdaság fejlettsége és a lakosság kultúrája. Márpedig a felsorolt nyugat-európai országok fejlettsége ugyan közel azonos, de a latin és a puritán országok között óriási a kulturális különbség. Értelme csak annak volna, ha Franciaországot Olaszországgal állítanák szembe.

Franciaország és Németország gazdasági fejlettsége között ugyan nincs nagy különbség, de a kultúrájuk nagyon eltérő. De Gaulle és Adenauer súlyosan tévedtek, amikor olyan Európai Uniót alapítottak, amiben az országaik felépítménye azonos. Ebbe előbb-utóbb Franciaország beleroskad.

A felsorolt országok alépítményének harmadik eleme viszonylag közös, nem túlnépesedők,

Kína pedig egy másik világ, 1990-ben az egy lakosra jutó jövedelmük ötöde volt a franciákénak, ráadásul a lakosságuk évente közel 3 százalékkal gyarapodott. Ezért nem sok köze van a társadalomtudományokhoz annak, aki azt ajánlja Kínának, hogy azt tegye, ami az ötször gazdagabb és nem túlnépesedő Nyugat-Európa fejlett országaiban beválik.

Nem volna nehéz megérteni, hogy Kína példátlan sikerének voltak feltételei.

Piacosítani kellett a gazdaságot, ami a világ népességének ötödét jelenti. Ez csak azért nem okozott anarchiát, mert 26 éve példátlan mértéken növelni lehetett az egy lakosra jutó jövedelmet és vissza lehetett adni Kína sok ezer éves világpolitikai rangját.

Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, az iskolázottság és a várható életkor csak akkor lett gyorsan növelhető, ha a lakosság növekedése leáll. Ezt csak nagyon szigorú diktatúra volt képes megvalósítani. Ideje volna megérteni, hogy ehhez és az ország egyben maradásához nagyon kemény diktatúrára volt szükség. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy valóban szétesik Kína, ha nincs kemény diktatúra, de azon nem, hogy az egyetlen gyermekvállalás kikényszerítése lehetetlen lett volna demokrata rendszerben. Márpedig, ha Kína lakossága évente 30 millióval, illetve annál is többel nő, a reformeredmények elmaradnak. Az éves 30 milliós növekedés az 1990-es várható életkor mellett volt, a jelenlegi mellett már meghaladná a 40 milliót. Jelenleg Kínának 700 millióval több lakosa lenne, vagyis szó sem lehetett volna az eredményekről, Kína India színvonalán maradt volna.

Sajnos, a közgazdaságtan a tőkés osztálytársadalom színvonalán maradt, pedig ma tízszer magasabb az emberiség száma, és százszor nagyobb lett a világgazdaság.