Kopátsy Sándor ED 2016 09 20
Az oktatásra felkészítés társadalmi
feladat
A jelenkori fejlett társadalomnak a
jövője elsősorban attól függ, hogy a
népessége viszonylag stabil legyen, évente legfeljebb 1-2 ezrelékkel ingadozzon,
és jó legyen a gyermekek mögötti családi háttér. Minél fejlettebb a
társadalom, annál fontosabb az utóbbi. Ezért ajánlom évtizedek óta, hogy a
gyermekvállalás mennyiségét és a társadalmi struktúráját optimalizáljuk. Ennek érdekében kell állítani a nyugdíjrendszert
és a gyermeknevelési támogatást.
A jelenlegi nyugdíjrendszer kritikája.
Mivel az osztálytársadalmak mindig a
túlszaporodás nyomása alatt voltak, a családok gyermekvállalása mindig
meghaladta a létszám fenntartásához szükséges mennyiséget, az osztálytársadalomnak százszor nagyobb gondja volt a halálozás
fokozása, mint a gyermekvállalás támogatása. A túlnépesedő társadalmakban a
szülők szexuális ösztöne annyi születést eredményezett, amire a 25 év körüli
várható élettartam mellett a létszám tartásához volt szükség. Mivel a
gyűjtögető életmód mellett a várható
életkor a 25 év körül mozgott, összhang volt fajunk ösztönös termékenysége és a
létszám fenntarthatósága között. Így egészen a jégkorszak megszűnésével
járó környezetváltozásokig, a létszámunk szabályozására nem volt szükség. Az
emberiség létszáma csak annak köszönhetően nőtt, hogy újabb és újabb
életterekbe rendezkedett be. Az adott életterekben ugyan gyorsan elérte az
eltartható létszámot, utána azonban stabilizálódott. Mivel az életterekben való
berendezkedés után szinte nem változtak a technikai feltételek, az ott élők
létszáma évezredek alatt sem változott.
A klíma változás azonban a
gyűjtögetésre alkalmas életterek jelentős hányadát felszámolta, vagy az eltartó
képességét drasztikusan csökkentette, ugyanakkor pedig néhány. Ezeken
megjelentek a szántóföldi növénytermelő kultúrák, amelyek lakosságeltartó
képessége szinte a százszorosra nőtt.
Itt nem térek ki azokra a technikai
feltételekre, amiknek köszönhetően az évezredek óta termelt kapás
kultúrnövények kialakultak. A köles, a rizs, a búza, az árpa, a kukorica és a
burgonya több ezer éven keresztül, háztáji kapásnövényként szelektálódott.
Amikor Eurázsia és a Szahara feletti
Afrika folyamai síkságát a tengerszint mintegy 70 méteres emelkedése
árterületté, gravitációsan öntözhetővé tette, valamint a szarvasmarha és a
bivaly igavonó háziállattá szelídült, a kiegészítő táplálékot adó növények
szántóföldi öntözéses művelése nagyon gyorsan kialakult. A gyűjtögetés gyorsan átalakult a termelésből való megélésre. Ennek
a lakosságeltartó képessége a gyűjtögetés százszorosára ugrott, és elindult a
várható életkor növekedése.
A néhány évvel hosszabb várható életkor népességrobbanást eredményezett. Mivel a nagyon magas eltartó
képesség viszonylag stabil szinten megállt, a várható életkor pedig folyamatosan
nőtt, alig néhány generáció után létrejött a túlnépesedési nyomás, és olyan társadalmi felépítményre lett
szükség, ami fokozta a halálozást.
Az élelem termelés stabilitása, az
állandó lakás, a munkamegosztás azt jelentette, hogy elindult a túlnépesedés. A
Nílus árterületének önözhetősége és a túlnépesedés megjelenése között szinte
nem találtak a történészek időbeli különbséget. Ezt jelezte azt, hogy az önözéses gabonatermelés megjelenése
után, megindult a piramisok építése, ami lényegében a felesleges munkaerő
számára teremtett közmunka volt. Az önözéses gabonatermelés olyan
életfeltételeket biztosított, aminek következtében megindult a várható életkor
hosszabbodása, ezzel a túlnépesedési nyomás féken tartásának a társadalmi
szükségessége. Marx logikájával élve, a
termelésből élő társadalmak olyan mértékben szaporodtak, hogy csak az olyan
társadalmi felépítmény hozhatott stabilitást, ami fokozta a halandóságot. Ezek
a társadalmak voltak az osztálytársadalmak. Az osztálytársadalom elsődleges funkciója a halálokozás, amivel
összhangot teremtett a várható életkorból fakadó szaporaság, és a társadalom
eltartó képessége között. Ezt azonban Marx sem értett meg.
Ezt a logikát bizonyítaná egy olyan
grafikon, ami megmutatná, hogyan nőtt a várható életkornak megfelelő
gyermekvállalás. A várható életkor, és a létszám viszonylagos stabilizálása
között óriási szakadék keletkezett. Az
emberi faj ösztönös szaporasága a 25 év körüli várható életkorral van
összhangban. Ahogy azonban az
ember várható életkora meghaladja a termékenységének korát, fajunk
túlnépesedővé válik. Az ennél hosszabb várható életkor demográfiailag közömbös,
de a társadalom számára teher.
A történészek még azt sem tárták fel,
hogy a családok több gyermeket neveltek,
mint érdekük alapján vártak. Ez fakadt abból, hogy a szexuális ösztön kiélése fogamzással járhat akkor is, ha a szülők nem
akarnak utódot.
A fogamzásmentes szexuális életet
csak a jelenkor oldotta meg. Nemcsak a vallások, de a társadalomtudomány ma sem
veszi tudomásul, hogy mindig lényegesen
több szülés történt, mint amennyit a szülők akartak. Ez csak most vált
világossá, ahogyan az emberiség egyre szélesebb rétege számára elérhető a
fogamzásgátlás, elkezdett csökkeni a gyermekvállalás. A fejlett társadalmakban már annyi születést sem vállalnak a szülők,
amennyi a létszám fenntartásához szükséges lenne.
Fajunk eddigi életében nemcsak a
fogamzásgátlás megoldatlan volt, de a szülők öregkori ellátásáról kénytelenek
voltak több gyermekek vállalásával gondoskodni. Ez a nagyon magas
gyermekhalálozás mellett több gyermeket követelt, mert nemcsak nagy volt a
gyermekhalandóság, de a felnőtteket eltartó képességük is bizonytalan volt.
Mikor áll le az újratermelés szintje előtt a gyermekvállalás?
Ahol biztosított a fogamzásgátlás
használata.
Ahol az egy főre jutó jövedelem eléri
a 20 ezer dollárt.
Ahol az iskolázottság meghaladja a 12
évet.
Ilyen körülmények között a
gyermekvállalás még a létszámot sem garantálja, az állami támogatást is igényel.
Ezt a fejlett társadalmak a családi
pótlékkal akarják megoldani. Az
általánosan használt családi pótlék azonban a gyermekvállalás családi háttérben
kontraszelekciót hoz létre. Ez bármennyire nyilvánvaló, sehol nem vallják
be. Minden általam megismerhető társadalomban
a családok gyermekvállalása fordítottan arányos a gyermeknevelési képességével.
A családok gyermeknevelési képessége az egy családtagra jutó jövedelemmel
és a szülők iskolázottságával arányos. A gyermekvállalás családi háttere
azonban ennek a fordítottja. Ha a gonosz ellenség ártani akarna a
társadalomnak, ennél nagyobb kárt semmivel sem okozhatna. A társadalmat, akárcsak bármely másik fajt, nem érhet nagyobb
károkozás, mintha kontraszelekcióval szaporodik.
A gyermekvállalási kontraszelekciónak
ugyan több természetes oka is van, de elsősorban az állami támogatás módja okozza.
A tapasztalat szerint, a
gyermeknevelés hatékonysága a család jövedelmén és az anyák szellemi
színvonalán múlik. A gyerekek képessége
a fogamzástól a mintegy négy éves korig az, anyától függ. A neveléstudomány
máig nem ismerte fel, hogy a szellemi életteljesítmény növelhetősége a
fogamzástól számított első öt évben a leghatékonyabb.
Nyolcvan éves finn tapasztalat, hogy
a várható életteljesítmény jelentősen függ a magzat kihordás fizikai minőségétől.
Ezt ők az újszülöttek testsúlyával, hosszával és a koponya körméretével mérték.
Öt évenként aztán az iskolai eredményeket, a munkavállalás után pedig a keresetüket
és az adófizetésük nagyságát mérték. Kiderült,
hogy az újszülöttek fizikai méreteitől adottságaitól jelentősen függ azok
várható társadalmi értéke. A pedagógusok alig fordítottak figyelmet az a
finn tapasztalatokra, ami a születéskori fizikai állapotuk és a társadalmi
értékük közti összefüggést mutatta a 30-as évek óta. Kiderült, hogy az újszülöttek várható társadalmi értéke jelentősen függ
a születéskori fizikai adatoktól. Ebből pedig annak kellene következni,
hogy a társadalom jutalmazza a jól
kihordó kismamákat, mert a következő generáció teljesítménye jobban függ a kihordás minőségétől, mint a születések
számától. A finnországi adatok azt bizonyítják, hogyha a magzatok kihordása átlagosan is olyan volna, mint a felső
tized, a következő generáció teljesítménye mintegy harmadával nagyobb volna. Nincs
az a politikai felépítmény, aminek akkora hatása volna a következő generáció
teljesítményére, mint a jó magzati kihordásnak. Ennek ellenére még nem
találkoztam olyan társadalomtudományi tanulmánnyal, amelyik felfigyelt volna a
finn tapasztalatokra. Pedig minden bizonnyal nálunk is lennének olyan kórházi
adatok, amelyek alapján vizsgálni lehetne a kihordás és az iskolázottság közti
összefüggést. Minden bizonnyal megdöbbentő lenne egy ilyen felmérés eredménye. Ennek ellenére ezerszer annyit foglalkozunk
a születések számával, mint a kihordás minőségével.
A csecsemőkori gondoskodást ugyan a
jóléti társadalmak már szervezeteiken keresztül figyelik, de addig még sehol nem jutottak el, hogy a
csecsemőkről való gondoskodás minősége és az életteljesítmény közötti
összefüggést feltárnák. Ezzel én is csak a közelmúlt óta foglalkozom.
Két éve tudom, hogy az Egyesült
Államokban tizenöt éve több millió a négy éves gyermekek szókincsét figyelik,
és követik annak az iskolai eredményét is. Napokon keresztül magnóra veszik a
gyerek beszédét, és utána egy szoftverrel megszámolják a szavakat. Kiderült, hogy az első négy évben
elsajátított szavak száma, és a tíz év utáni iskolai eredmény között szoros a
korreláció. Azt is felmérték, hogy a közösségben, az óvodában való részvétel sokkal jobban gyarapítja a szókincset, mint
a családi környezet. Ennek alapján már készül egy olyan törvény, ami heti
két napra kötelezővé teszi az óvodai részvételt.
Közben az agykutatók azt is
megállapították, hogy a nagyobb szókincs miért jelent nagyobb tanulási
eredményt. Az agyunk kapacitása
lényegében a negyedik életév végére alakul ki, mégpedig elsősorban annak
alapján, ebben a korban hány szóval dolgozik.
Azt német tudósoktól olvastam, hogy
az ember fejlett agya a születéskor még nagyon életképtelen állapotban van,
annak a születés után mintegy négy évre van szüksége ahhoz, hogy az agyunk
kapacitása kifejlődjön. Az ember fizikai tekintetben is viszonylag életképtelen
a születése idején, de ez az agy kapacitásának kialakulásához további négy évet
igényel. Tehát a szellemi kapacitás növelésében érdekelt társadalomban az agy
fejlődési feltételeit biztosítani kellene. Ezért
elsődleges társadalmi érdek volna, hogy négy éves korig szervezetten biztosítsuk
eddig a korig az agyunk fejlődésének a feltételit.
A képesség fejlesztést szinte
kamaszkoromtól kezdve figyeltem. Ennek alapján találtam egyre több bizonyítékot
arra, hogy a sportolók, művészek képzésében alkalmazott módszereket kell minden
oktatási rendszernek alkalmazni. Azt még a pedagógusok is elismerik, hogy a sportokra és a művészetekre alkalmasságot
nagyon korán kell felismerni, és nagyon korán kell arra szakosítani, annak fejlesztését
elkezdeni. Ez kellene az oktatási rendszer egészében alkalmazni.
Ez késztetett arra, hogy néhány
képesség korai fejlesztésére ismerőseim körébe tartozó kismamákat is
figyelmeztessem.
Egy bakonyi kismamát rábeszéltem,
hogy a kislányát néhány hetes korban vigye el az úszómesterhez. Kiderült, hogy
már egy vidéki kisvárosban is van, aki ezzel foglalkozik. A kisbabák az életük
első heteiben ugyanis képesek a víz alatt is tartózkodni, még ösztönösen nem vesznek
levegőt. Ezt a magzati korukból hozzák magukkal. Ez a kislány már tíz éves, és
úgy mozog a vízben, mint a halak. Erre büszke, és életre szóló önbizalmat
kapott.
A tériszony leküzdése a másik ötletem. Ehhez elég a már állni képes gyereket felállítani előbb
a székre, majd az asztalra, és pár percen belül a szekrény tetejére azzal, hogy
onnan nézze a ledobott pénzt, hogy fej, vagy írás. Néhány perc elég, hogy egy életre ne legyen tériszonya.
A tapintásérzést is ilyen könnyű néhány óra alatt elsajátítatni. Legalább tucatnyi
textilből kell két kis darabot kivágni, és egyiket egy kis zsákba rakni, a
másiak az asztalra. Azt kell játszani, hogy a kicsi fogjon meg a zsákban egy
textilt, és mondja meg az asztalra mutatva, mit fogott meg a zsákban. Egyetlen
óra ilyen játék után a gyerek legyőzi a felnőtteket. Ezt a játékot egy vastag
könyvel is lehet játszani. Meg kell fogni úgy 10-30 lapot és fogás után megbecsülni,
hány lap van a kézben. Ez papírpénzzel, kártyával is játszható. Megdöbbentő, hogy milyen gyorsan egy éltre
kifejleszthető a tapintásérzés. Ennek a játéknak kifinomultabb formája, ha
az almák súlyának magállapítása.
A szülők sem kételkednek benne, hogy mekkora értéke lehet ezeknek a
gyorsan kifejleszthető képességnek az életben.
Azt hat éves koromban tanultam
meg, hogy az erdei gombaszedés is olyan képesség, amiben a gyerekek legyőzhetik
a felnőtteket. Ezzel egy életre erősödhet az önbizalmuk. Ez is nagyobb kincs
lehet, mint valami értékes ajándék.
A fentiekből az következik, hogy a
fogamzástól a mintegy négyéves korig való képességfejlesztés lényegében az
agyunknak, reflexeinknek a fejlődésében az a kor, ami a legfontosabb. Az, hogy a következő életünkben az
ismereteket átvételében és feldolgozásában milyen hatékonyak leszünk, a
fogamzást követő öt évben dől el. Ha ennek fejlesztését elmulasztjuk, egész
életünkben gyengébb hatékonysággal sajátítjuk el és emésztjük meg az új
ismereteket. Ezért a pedagógiának a
fogamzást követő öt évvel is nagy gonddal kellene foglalkozni. Ez olyan,
mint a gabonatermelés. A termés nemcsak attól függ, milyen jó magot vetünk,
hanem attól is milyen jól előkészített talajba vetjük, mert a termés elsősorban
azon múlik.
Máig még azt sem vette tudomásul a
társadalomtudomány, hogy a múltban az oktatás miért nem foglalkozott a
fogamzást követő első öt évvel. Azért,
mert minden osztálytársadalomban nem fejleszteni, hanem üldözni kellett a
tehetséget, mert abból mindig több volt annál, amennyit a társadalom
hasznosítani tudott. Ez alól csak az uralkodó osztály érdekét szolgáló művészet
és cirkusz volt kivétel. Ezért csak ebben a két szakmában érvényesült a
képesség feltárás és fejlesztés hatékony módja.
Ezzel szemben, az államnak és a vallásoknak olyan iskolázott rétegre volt szüksége,
amelyik nem gondolkodik, és üldözi a tudásvágyat, kíváncsiságot.
A jelenkori fejlett társadalmaknak azonban a gondolkodó, kezdeményező,
tudásvágyó lakosságra van szüksége. A pedagógia azonban ezt még nem vette tudomásul, és
megelégszik azzal, ha ismereteket ad át. Arra,
hogy az ismertek befogadására hogyan tehetők alkalmassá a tanítványok, nem
fordít figyelmet.
Az emberiség zsenijei között nagyon
kevés van, akinek a tanítója is zseni volt. A zsenik annak születtek. Biztosan
százszor annyian, mint akikből azok is lettek. Az osztálytársadalmaknak nem
volt ezred annyi zsenikre szükségük, amennyi született. A jelenkori fejlett társadalmak abban is minőségi változást jelentek,
hogy a képességigényük kielégíthetetlen. Mindenkire szükségük van, aki a
társadalom felső négyötödébe kerül. A legfontosabb azonban az átlag minél
magasabb szintje. Ezt bizonyítja a tény, hogy a társadalmak felső ötödébe csak
azok kerülhettek, amelyekben a lakosság puritán. A 20. század végérre a puritán
népek fele már a fejlett társadalommá emelkedett. A 21. század közepére pedig, Kína és Vietnám felemelkedésével az
emberiség kétötöde fejlett lesz, de csak azok, amelyek lakossága puritán módon
viselkedik.
Ezt Weber már jó száz éve felismerte,
de ő még csak a Nyugat protestáns népeit tartotta puritánnak. A jelen század közepére a Nyugat puritán
népeinek mindegyike fejlett társadalmakban él, és a kétharmaduk nem protestáns,
hanem konfuciánus lesz.
Érvelésemet az bizonyítja, hogy a
PISA felmérések első húsza mind puritán lakosságú állam. Nézd meg a társadalom
oktatási rangsorát, és annak alapján megmondhatod, melyek lesznek sikeresek.