Nem voltam besúgó

Kopátsy Sándor               E. besúgó              2014-05-23

Nem voltam besúgó

Tegnap szomorú hírt kaptam. Megszűnik a Pénzügykutató. Ennek az intézetnek én voltam az első igazgatója, és a kapcsolatom soha nem szűnt meg velük annak ellenére, hogy már valamikor a 70-es évek végén leváltottak, majd pár évvel később, el is távolítottak, de a Pénzügyminisztériumban nyugdíjazásomig megtűrtek. Bárhogyan is alakult a státuszom, Kutatóhoz tartozónak éreztem magam, és ott is odatartozónak éreztek engem függetlenül, hogyan alakult az intézet politikai orientációja.

Most is szépen búcsúznak tőlem, annak ellenére, hogy néhányuk szerint, annak idején besúgó voltam. Ennél ugyan nagyobb bókot nehéz elképzelni, mégis sért.

Amikor a Fidesz elseprő győzelme után megtudták, hogy Matolcsy György főtanácsadója lettem, egy lejárató írás jelent meg rólam az Index honlapján. Érzésem szerint, nem is annyira engem, mint Matolcsyt, a minisztert akarták lejáratni. Ebben felhoztak ellenem egy sor érvet, nem is vagyok közgazdász, sokat keresek és besúgó voltam. Az utóbbi vád sértett. Leírtam, amit most is leírok. Úgy éreztem cáfolhatatlanok az érveim. De az Index nem válaszolt rá, nemhogy közölte volna a védekezésemet. Belenyugodtam, 90 felett már nem harcolok.

A lejáratom anyagai mögött világosan láthattam, hogy a vádak forrása jórészt az Intézetből származott. Az is világos volt, hogy miért. Nagyon ottmaradtak a felmorzsolódott SZDSZ, és a miniszterelnöknek Bajnait állító csapata mögé. A céljukat ugyan irreálisnak tartottam, de az Intézet léte szempontjából megértettem őket.

Most az Intézet búcsúztatóján a kifejezett szeretetük mellett, megemlítik az ügynöki múltamat.

Ezt is inkább bóknak fogadtam. Nem lehet rossz ember, akinek még azt is megbocsátják, hogy besúgó volt, mert azt nem hiszik el, hogy valakit bántott.

Most sem írnám le a cáfolatom, ha nem tudnék bizonyítani.

1950 óta az Országos Tervhivatalban dolgoztam. Fent és lent szerettek. A gazdasági reformok támogatása mellett publikáltam. Ennek köszönhettem, hogy Nagy Imre első két mezőgazdasági reformbizottságának a tiktára lettem. 1956. november, 1.-ig, szorosan a közéhez tartoztam.

1954 nyarán készítettem egy feljegyzést Nagy Imrének, amiben kifejtettem, hogy nem elég a mezőgazdaságra korlátozni a reformokat, ha a gazdaság nagy többsége Gerő Ernő irányítása alatt marad. Teljes gazdasági reformra van szükség. Nagy Imre azonnal reagált, és hármunkat leküldött Öszödre, kidolgozni a reformot. Itt született meg az új mechanizmus, fogalma. A közel száz oldalas tanulmányunk elnyerte Nagy Imre támogatását, és azonnal szétküldte minisztertanácsi anyagként.

Erre robbant a bomba. Gerő ráírta. „Bucharinista förmedvény!” Azonnal beszámolt Rákosinak. Az összehívta a néhány legilletékesebbet, köztük Nagy Imrét, és a párt döntése alapján betiltották a gazdasági reformterve minisztertanácsi megtárgyalást. Elrendelték a szétküldött anyagok összegyűjtését. Nagy Imrét pedig pár nap múlva leváltották.

Máig lelkiismeret furdalásom van, mert fogalmam sem volt, hogy Rákosi és csapata megerősödött Moszkvában. Az ÁVH másnap minden anyagot, még az indigókat is elkobzott. Minket Nagy Imre azonnal tájékoztatott, közölte, hogy a magas fórumon arról is döntés született, hogy mi hárman, nem leszünk felelősségre vonva.

Utána 25 évig abban a hitben éltem, hogy az anyagunkból nem maradt példány. Később tőlem Fehér Lajos és Nyers Rezső is érdeklődött utána. Tehát a felső szinten végig tudtak egy ilyen reformanyagról. Csak a 70-e évek végén kaptunk hírt, hogy a Pártörténeti Intézetben megőrizték.

Vass Zoltán nyilván nem adta le az anyagot, és megőrizte. A halála után a felesége küldte el nekem azzal, hogy én őrizzem meg. Ő mondta el, hogy Losonczy sem adta le a példányát az ÁVH-nak.

Ez után nem ért váratlanul, hogy a forradalom után azonnal az OT Forradalmi Bizottságának az elnöke lettem. Mi azonnal leváltottuk azt a három elnökhelyettest, akiket a Gerő kádereinek tekintettünk. Vályi Pétert, a később tragikus szerencsétlenségben meghalt miniszterelnök helyettes. Szita Istvánt, aki sokáig Gerő elsőszámú munkatársa volt. Valamint, a későbbi hadügyminisztert, majd moszkvai nagykövetet. (Elnézést öregszem a nevét is elfelejtettem.) Mások leváltásáról nem is tudok. Velük én közöltem az egyhangú határozatunkat. Nem az volt a kifogásunk, hogy kommunisták voltak, hanem a Rákosi - Gerő csapathoz tartozókat akarjuk a vezetés élcsapatából eltávolítani. A munkájukra számítunk, külön szobát, titkárnőt és nálam nagyobb fizetést kapnak.

Mi nem több párt rendszert akarunk, csak demokratikusabb pártot.

A forradalom leverése után, egyikük sem vallott ellenem, elismerték, hogy szocialistaként tárgyaltam velük. Amikor a forradalom leverése után visszakerültek, egyikük sem tiltakozott, hogy osztályvezetőként ott maradtam. Sőt, ott alakult meg a legnagyobb pártszervezet, aminek a vezetésébe a legtöbb titkos szavazattal engem támogattak. Vályi Péter később miniszterem lett, és ő sem piszkált a múltam miatt.

Azt azért nem állítom, hogy mindenki megértett. Most sem értenek meg. De tény, hogy maradhattam. Minden reformbizottságban helyet kaptam, és nemcsak Fehér Lajos, de Nyers Rezső szűkebb köréhez tartozhattam. A népiek között urbánusnak, az urbánusok között népi maradhattam.

Azt még elengedtem a fülem mellett, hogy a Kuruc info ügynökként emlegetett. Azzal, hogy valaki az általam megbecsültek közül, besúgónak tartott, csak 2011-ben találkoztam. Azzal hogy magas állami kitűntetést kaptam, azt hittem, a Fidesz vezetői tudják, hogy ki volt besúgó.

Tegnap mégis felkaptam a vizet, amikor az intézet vezetői is annak tartanak. Ezért újra leírom az indoklásom.

Fél évszázad távlatából még az években sem vagyok biztos.

Talán 1960-ban beidéztek a rendőrségre. Azzal ijesztettek, hogy internálhatnak, de szükségük lenne az információimra. Három nap, gondolkodási időt kértem.

Az elsőként Fehér Lajoshoz fordultam segítségért. Nem vállalta, sőt jónak tartotta, hogy az elvtársak legalább reális tájékoztatást kapnak.

Kiss Árpád volt Tervhivatal elnöke. Tőle is kértem tanácsot. Óriási segítséget kaptam. Ő tudta, hogy csak két intézmény élvezett védelmet a beszervezések ellen, a párt és a kormány Ellenőrző Bizottsága. Az utóbbi jöhetett csak szóba. Egy kedves munkatársam, Almási Bandi egy éve ment oda sokkal jobb fizetésért. Azonnal felhívtam, és elmondtam, hogy miért szeretnék én is oda menni. Másnap már jelentkezett a Személyzeti Főosztály vezetője, akinek elmondtam távozási szándékom okát. Másnap már lényegesen magasabb fizetést és autóhasználatot ajánlott, mint a Budapesti Ellenőrző Bizottság elnökének. Megkértem, hogy az elnökükkel, Oczel elvtárssal szeretnék beszélni. Ez is hamar megtörtént, Neki is beszámoltam, miért szeretnék hozzájuk menni. Jó volna, ha kikérné Friss Istvánnak, a KB illetések osztályvezetőjének a véleményét. Nekem ő volna a garancia. Azonnal felhívta, és megkaptuk az egyetértését.

Ebben az volt a pikantéria, hogy én a pártunk alakuló gyűlésén felvetettem, hogy Friss se maradjon a helyén. Amit neki azonnal visszamondtak. Ő meg elmondta nekem, hogy megért, ő is érzi a problémát, de…

Heteken belül átköltöztem az új hivatalomba.

Pár héttel később felhívott a Belügyből az összekötőm, és közölte, hogy egy kávéházban szeretne beszélni velem. Kiderült, én egy másik kávéházba mentem, hiába vártam. Mire hazaértem, várt a telefonja, hogy ők hol voltak, és csak el akartak búcsúzni.

Többet nem találkoztam sem vele, sem mással.

Egy év után, mér a KNEB titkárság vezetője lettem.

Talán két év után felhívott Nyers Rezső és megkérdezte, nem mennék-e a Pénzügyminisztériumba főosztályvezetőnek. Két megjegyzésem volt. Egyrészt szívesebben mennék bankba, másrészt védelmet szeretnék a beszervezés ellen. Azonnal felajánlotta a Beruházási bankot azzal, hogy egyelőre csak helyettesnek, és a beszervezéstől valószínűleg meg tud védeni.

Nekem elég volna, ha az illetékesek megállapítanánk, hogy valóban e két ellenőrző bizottság tagjait nem lehetett beszervezni.

Az már csak hab volna, a tetején, ha megnézné valaki, hogyha volt Kopátsy nevű ügynök, az hogyan írta a nevét, és mi volt a keresztneve. Mert olyan név nem lehet a nyilvántartáson, hogy Kopátsy Sándor. Ezzel a névvel ugyanis, rajtam kívül, nem élt senki.

Van sok őszinte barátom, akik szeretnek, és tudják, érzik, hogy nem vagyok besúgásra fogható.

Abba is belenyugszom, hogy nem tisztáznak. A másvilágon ugyanis nem sokat számítanak a rágalmak.

Azokat, akik a Pénzügykutató történetét írják, arra kérem, kérjenek bizonyítást, mielőtt gyanúsítanak. Számomra nagy elégtétel, hogy azok sem távolodtak el, akik azt hitték, hogy besúgó voltam.

Ez az írás pedig azoknak szül, akik ezen a honlapon, nyomon követiek a véleményem.

Népességrobbanás

Kopátsy Sándor                 PB                   2014-05-22

Népességrobbanás

Annak ellenére, hogy az utóbbi száz évben az emberiség létszáma négyszeresére nőtt, a politikai és a társadalomtudományok tudomást sem vesznek róla. El vannak foglalva a klímaváltozással, de még azt sem veszik tudomásul, hogy e mögött is a legfontosabb szerepet az játssza, hogy négyszer annyian vagyunk, mint száz éve voltunk.

Az ugyan nem tagadható, hogy a gazdagabb ember nagyobb terhelést jelent a természeti környezetre, de csak annak van anyagi lehetősége arra, hogy csökkentse az okozott károkat. A szegény emberek ugyan kevesebb kárt okoznak, de annak csökkentéséhez nincsenek eszközeik.

A 20. század 80-as évekéig az emberiség azon ötöde nem szaporodott az elviselhetőnél gyorsabban, amelyik a legtöbb kárt okozó, de a leghatékonyabb kárcsökkentő, gazdag ötödben élt.

A 80-as években Kína erőszakkal megfékezte a gyermekvállalást, és ezzel a példátlanul gyors meggazdagodás útjára lépett. Még károkozó, de gyorsan halad az úton, ami a természetvédelemhez vezet.

Az emberiség háromötöde azonban továbbra is ugyan százalékban csökkenő, de még mindig az elviselhetőnél tízszer gyorsabban szaporodik. Ezeknek nagyon gyorsan nő a természeti környezetük pusztítása, és nincs, és nem is lehet forrásuk arra, hogy védekezhessenek. Szem előtt kellene tartani, hogy a természetet károsító hatás nem is annyira az abszolút, hanem a relatív szegénységtől függ. Márpedig a túlszaporodó többség lemaradása egyre nagyobb lesz. A gazdagok számos természetkárosító technikája ugyanis eljut a szegény világba is, de túlnépesedés megakadályozza, hogy olyan gazdagok legyenek, hogy abból a természetvédelemre is jusson.

A legnagyobb nyomás az évezredek óta túlnépesedett Dél-Ázsiában volt, ahol ezért a legkevesebb maradt meg az eredeti természetből. Jelenleg is itt él az emberiség fele a lakható szárazföld ötödén.

Az elmúlt száz év leggyorsabb népesség növekedése Afrikában volt. Amíg az emberiség négyszeresére nőtt, Afrika lakossága megtízszereződött. Itt várhatók a legnagyobb tragédiák. Ezt az írást is annak okán kezdtem, hogy híreket hallottam Nigériáról. Az ország keleti tartományaiban polgárháború dúl, de a központi kormány bevallja, hogy tehetetlen, nincsenek eszközei a beavatkozásra.

Arra senki sem gondol, hogy miért. Pedig elég volna belátni, hogy ebben az elmaradott, szegény országban ma hússzor annyi ember él, mint kilencven éve. Ekkora népesség növekedés még egy nyugat-európai, gazdag iskolázott országot is anarchiába vinne.

A húszszor nagyobb lakosság többsége is a városokba áramlott, ahol a lakosság tizede sem jut megfelelő infrastruktúrához. A városok lakossága negyvenszeresére nőtt. A közelmúltban olvastam egy francia tanulmányt, ami szerint Lagos, Nigéria legnagyobb városának a lakossága, a század közepére, 40 millióra nőhet. Ez hihetetlennek hangzik, pedig hihető.

Nagyon meggyőző volna, ha Magyarországra vetítenénk a nigériai adatokat. Trianon idején e két országnak egyformán 8 millió lakosa volt. A mink 20 százalékkal, Nigériáé 2.000 százalékkal. Az ő esetükben mi is 200 millió lakosú ország lennénk. 2050-ben pedig közel 800 millióan, és Budapestnek 40 millió lakosa volna. Természetesen ehhez az ország területe is kicsi, de érdemes elgondolkodni róla. Akkor fel tudjuk fogni, mi van, és mi vár Nigériára.

Sajnos, olyan gyorsan változik a világ, hogy a közvélemény képételen a változásokat követni. Pedig azok figyelembevétele nélkül vakon nézzük az onnan jövő híreket.

Még azt is figyelmen kívül hagyjuk, hogy a kínai gyermekvállalás korlátozása nélkül, ott 500 millióval többen volnának. Pedig, ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, semmit sem érthetünk meg a kínai csodából. Ahogyan értetlenül állunk az előtt is, mi történik az Egyenlítői Afrikában. Pedig az igazi nagy események még váratnak magukra. Csodálatos a kor kommunikációja, tegnap még élőképeket is láthattunk a nigériai vérengzésről, de úgy néztük, mintha nem is velünk, az emberekkel történt volna.

Elöregedő társadalom

Kopátsy Sándor               PG                    2014-05-23

Elöregedő társadalom

Nagyon fiatalon felnőtt lettem, és évezhettem az idősebbekkel az egyenrangúságom. Nagyon öreg vagyok már ahhoz, hogy régen élvezhetem a fiatalabbak való egyenrangúságom. Pedig soha nem rohant gyorsabban az idő, mint az elmúlt hetven évben.

Nagyon korán felismerem, hogy sokkal szerencsésebb az elöregedő társadalom, mint amiben kevesen élik meg az öregkort. Ezzel a felismerésemmel mégis egyedül maradtam. A közgazdászok csak az elöregedéssel járó hátrányokat emlegetik, a sokkal nagyobb előnyeiről hallgatnak. Ennek az elméleti oka az, hogy a nemzeti jövedelem növekedését az országén, és nem az egy fője jutó értékén mérik.

Ha a társadalom fejlődését az egy laksora jutó jövedelem és vagyon nagyságával mérnék, egyértelművé válna, hogy az egylakosra jutó jövedelem és vagyon optimuma akkor érhető el, ha a lakosság száma évi 1-2 ezrelékkel csökken. Ez ugyan nem az ország nemzeti jövedelmének a növekedésének, hanem a lakosság jólétének optimuma.

Vagyis nemcsak az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, de az egy lakosra jutó vagyon növekedését is mérni kell. Az ugyanis látszatsiker, amikor nő ugyan a jövedelem, de nem nő vele párhuzamosan a vagyon is. Méghozzá, nemcsak a fizikai, hanem a tudásvagyon is.

Számomra nagyon hamar megvilágosodott, hogy a jövedelemmel párhuzamosan a vagyont is növekedni kell. Az 50-es években jelet meg Rácz Jenőnek és Bródy Andrásnak egy könyve, amiben kimutatják, hogy az adott viszonyok között, a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya állandó. Ők még nem számoltak akkor azzal, hogy a szellemi vagyon, a társadalom tudáskincse sem hagyható ki a nemzeti vagyonból. Ez elméletileg akkor is igaz volt, de nem annyira, mint a tudományos és technikai forradalom után. Jelenleg már megengedhetetlen a tudásvagyon figyelmen kívül hagyása, hiszen az lett a legfontosabb vagyon. Minél fejlettebb a technika annál jobban függ a gazdaság hatékonysága attól, milyen minőségű lakossággal, munkaerővel párosul.

Az a tény, hogy fajunk gyenge fizikai adottságai ellenére, a múltban is példátlanul sikeres pályát futott, elsősorban a fejlett agyának volt köszönhető.

Azt már leírtam, hogy fajunk a gyenge fizikai adottságú ember azért élte át életének első kilenctized részét, mert fejlett volt az agya. Nem kellett, a többi fajhoz hasonlóan, megjárni a mutáció és szelekció keserves, hosszú útját, mert képes volt az életmódját, az eszének köszönhetően, a legkülönbözőbb természeti környezethez igazítani.

Ezt azzal koronázta meg, hogy már nemcsak abból élt, amit a természet spontán adott, hanem áttérhetett az általa termeltből való megélésre. Ennek lettek felépítményei az osztálytársadalmak, az utóbbi mintegy hatezer éven keresztül. Ezekben elég volt az uralkodó osztály érdekérvényesítése. Ennek alapján is olyan sikeres volt, hogy jelentősen növelhette a várható életkorát. Az a gyűjtögetésben jellemző húszas évek elejéről lassan a negyvenes évekig emelkedett. Ez az életkor meghosszabbodás azonban olyan gyors spontán szaporaságával járt, amit nem tarthatott el a lassú technikai fejlődés. Ezért kellett minden osztálytársadalomnak emberirtónak lenni.

Ebből a csapdából csak a jelenkorban tudott kilépni, amikor a tudomány megoldotta a fogamzásgátlást, a lakosság jólétét és iskolázottságát. Bebizonyosodott, hogy a jómódú és iskolázott ember nem vállal a létszáma újratermelésénél több gyermeket, ha a szexuális életét fogamzásmentesen is zavartalanul élheti. Ezzel létrejött a hosszabb élettel járó nagyobb gyermekszülés féken tarthatósága, és megszűnt a túlszaporodás elleni védekezés kényszere.

A klasszikus közgazdaságtan figyelmen kívül hagyta a lakosság növekedésével járó vagyonképzési igényt. Ezt megtehette, mivel a felesleges lakosság eltartási kötelességét nem kellett vállalni. Akinek nem jutott munkaalkalom és vagyon, arról a társadalom nem is gondoskodott.

A tudományos és technikai forradalom azonban olyan alépítményt jelentett, amiben a társadalom szűk keresztmetszete a minőségi munkaerő lett, és megszűnt a túlnépesedési nyomás. Erre olyan felépítmény jött létre, amiben a megkívánt minőségű munkaerő utánpótlása csak akkor valósulhat meg, ha minden társadalmi rétegből ki lehet halászni a tehetségeseket. Márpedig azok a társadalom minden rétegében születnek. Ugyanakkor a fejlett társadalom számára egyre nagyobb gazdasági és erkölcsi terhet jelent az alacsony foglalkoztatás.

A demográfusok számára természetes, hogy minél nagyobb a várható életkor, annál kevesebb gyermek születése elegendő a létszám tartására. Ennek ellenére bűvészkednek a társadalom elöregedésnek rémével. Pedig a társadalom, az emberiség érdeke az volna, ha a létszáma 1-2 ezrelékes sebességgel csökkenne. Ennek ellenére még a nyomát sem találtam annak, hogy valaki keresse, mennyi ember a földünk optimális eltartó képessége. Márpedig minden társadalomtudósnak tudni kellene, hogy minden fajnak, az embernek is elsődleges érdeke, hogy a populációja az érekének megfelelően alakuljon. Ez alatt azt kell érteni, hogy a létszámát a faja érekéhez igazítsa.

Ehhez először arra lenne szükség, hogy mekkora volna az optimális létszámunk. Ez alatt az értendő, hogy az adott ismeretek birtokában mekkora létszám mellett volna az egyedeink életkörülményei a legjobbak. Erről egyelőre fogalmunk sincs, még arról sem, mit értsünk a legjobb alatt.

A klasszikus közgazdaságtan értelmében, ezt a legmagasabb anyagi jólét jelenti. Pedig ez is messze van a legjobbtól, de ennek iránytűként használata is óriási előre lépést jelentene. Szinte minden közgazdasági célt módosítani kellene ennek érekében.

Ebben az irányban jelentős lépést tett az ENSZ azzal, hogy a társadalom fejlettségét három mutató eredőjével méri.

Ezek.

- Az egy főre jutó nemzeti jövedelem, fogyasztó áron. Ez ugyan óriási lépést jelent a hivatalos devizaárfolyammal szemben. A javítgatása is elindult. A gyakorlati használata azonban még nagyon ritka. Ezt a feladatot lehet a legrövidebben elintézni, hiszen végre elindult a maga útján.

- A várható életkor. Ezt a mutatót nagyon ritkán használják. Pedig ennek az írásnak sem sok értelme van, ha figyelmen kívül hagyjuk. Pedig százszor annyit foglalkozunk a hosszabb életkor által okozott nehézségekkel, mint amennyit számít a gyakorlatban. A vele járó eredményekről még nem is olvastam. A klasszikus közgazdaságtan alapján az volna az optimális, ha mindenki a munkavállalásra való képessége határáig, de nem tovább élne. Még azt sem olvastam, hogy valaki ezt a keresztény erkölcs szempontjából bírálná. Az élethez való jogot ugyan a fogamzás után szentnek tartják, de senkit nem zavar az, hogy az embereknek joga van tovább élni akkor is, ha a munkaerőpiac már nem hasznosítja. A közgazdászok mégis azon rágódnak, mi lesz, ha egy munkavállalóra egyre több öreg jut. Addig azonban senki sem jutott el, hogy mennyibe kerül a társadalomnak, hogy azt is számba vegye, hogy a gyorsan szaporodó társadalmakban, ahol 65 évnél sokkal alacsonyabb a várható életkor, mennyi fiatalt kell felnevelni, hogy ne legyen magas, az egy dolgozóra jutó eltartottak száma.

- Az átlagos iskolázottság. Ennek a fontosságában ugyanis senki nem kételkedik, de attól mindenki mesze van, hogy a tanulás, a képességfejlesztés legalább annyira értéktermelés, mint a gabonatermelés. Ez az összevetés azért érdekes, mert eddigi életünk 99 százalékában, és a többség számár még ma is, többet kell áldozni, hogy meglegyen a mindennapi kenyerünk, mint arra, hogy mindenki a képességét kifejlessze. A kereszténység megjelenésekor még indokolt volt a kenyeret és bort szentségnek, elsődleges érdeknek tekinteni, ma azonban tízszer többet kell áldozni a tudásunk gyarapítására, mint arra, hogy legyen kenyerünk és borunk.

Ha meg kellene becsülni, hogy mennyivel többet foglalkoznak az elöregedéssel, mint a foglalkoztatási rátával, százszorost mondanák. Pedig a munkaképes korúak ki nem használása lényegesen többe kerül, mint az öregekről való gondoskodás.

A foglalkoztatási ráta ugyan sokkal jobb mutató, mint a munkanélküliség aránya, mégis az utóbbit használják gyakrabban. A foglalkoztatási ráta ugyan a használtak között a legjobb, de az is nagyon csaló. Torzít, mert csak az értéktermelőnek minősítetteket tarja foglalkoztatottnak, a munkaképes korban tanulókat a nem dolgozók rovatába sorolja. Ennek következtében a 15-25 éves tanulók passzív munkaképeseknek számítanak.

A klasszikus közgazdaságtan azért is alkalmatlan a jelenkori társadalmak mozgástörvényének leképzésére, mert a tudásfelhalmozást, vagyis a tudásvagyon gyarapítását passzív társadalmi tevékenységnek tartja. Vagyis éppen a leghasznosabbakat tekinti passzívaknak. Ezért, ha tehetem, csak a 25 év felettiek foglalkoztatási rátáját vetem össze. Sajnos, ez ritkán áll rendelkezésre. Pedig megdöbbentő különbség van a két adat között annak ellenére, hogy ebben a korosztályban botrányosan nagy a már nem tanuló, munkanélküliek aránya is.

Tisztában vagyok annak nehézségével, hogy a bura világ normáitól sem szabad elszakadni. Ha mindenki rosszul méri a foglalkoztatást, nem tehetünk kivételt, nekünk is rosszul kell mérnünk. Azt mégis el lehetne érni, hogy a még tanuló 15-25 éveseket külön is nyilván tartjuk. Ebben az esetben mintegy 10 százalékkal magasabb lenne a foglalkoztatási mutató, és azt mutatná, mennyien vannak az olyan munkátlanok, akiket jó volna foglalkoztatni. Számításaim szerint, az ilyen módon mért foglalkoztatás optimuma a 80 százalék felett lenne.

Még ezt is kiegészíteném azokkal az anyákkal, akik egy, évesnél, akik két, három évesnél, és négy 15 év alatti gyermeket nevelnek. Ezeket sem minősíteném passzív munkaképeseknek.

Ezzel a mutatóval válna egyértelművé, hogy mennyi munkaképes nem dolgozik. Ezt kellene optimalizálni, és nem olyan mutatókat használni, ami mögött ténylegesen passzív munkaképes korúak vannak.

Még az ilyen passzív munkaképes korúak között is külön kezelném azokat, akik egészségesek és két éve nem dolgoznak. A jelenkori fejlett társadalom minőségét, ha egyetlen mutatót kérnék, mennyien vannak a tartósan, vagyis egy évnél hosszabb ideje munkanélküliek. Ahol ez az egyetlen mutató rossz, nagy a gazdaságpolitikai hiba. Ilyen országok között vagyunk mi is. De még nagyobb a kormányzatok bűne, hogy ez a cigányság körében katasztrofális. Most az egyik választásból megyünk a másikba, de egetlen pártnak sincs erre javaslata. Legfeljebb azt várják el, hogy szeressük a cigányságot. Ez elég arra, hogy erős legyen a cigányellenesség, és a jobbik. Még addig sem jutott el egyetlen párt, hogy bevallja, a cigányság munkanélkülisége nem az ő, hanem a mi bűnünk.

A jelenlegi magyar foglalkoztatás, botrányosan alacsony, a munkaerő kapacitás közel negyedével volna növelhető. Ez sokszor akkora nemzeti jövedelem veszteséget okoz, mint amennyibe az öregek nyugdíja és egészségügyi ellátása kerül. A munkátlanság azonban a gazdaságinál is több erkölcsi kárt okoz.

A témát felvető tanulmány gondosan foglalkozik az elöregedő társadalomban észlelhető gondokkal, de a módszerét nemcsak erkölcsi, de racionális alapon is elvetem.

Az elöregedés objektív jelenség.

Nem véletlenül tekinti egyre több közgazdász a társadalmi eredmények egyikének a várható életkor hosszát. A társadalmak fejlettségének az ENSZ által alkalmazott mutatót, ami három adat eredője alapján rangsorolja a tagállamok társadalmi fejlettségét. Ez a három mutató.

1. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem. Ezt a fogyasztó árparitáson mérve.

2. A várható élettartam. Vagyis a hosszabb élet társadalmi érdek.

3. Az átlagos iskolázottság. Ezzel a társadalom tudásvagyonát veszi figyelembe.

A 2. jellemzővel van probléma. Ha az elöregedés valóban társadalmi tehet, ahogyan azt a közgazdászok is állítják, abból legfeljebb az következhetne, hogy a várható életkornak az optimuma, valahol ott van, ahol az egységnyi felnevelési időre a legtöbb munkaképes év jut. Ez is valahol a nyugdíjkorhatár felett volna. Ahol kevesen halnak meg a még munkaképes korban és kevesen élnek ennél is tovább. Tekintettel arra, hogy a várható élettartam mögött jelentős szórás van, minden bizonnyal a társadalom számára optimális életkor magasabb a munkaképes korhatárnál, ami a nyugdíjas korhatárral mérnek.

A munkaképes kor azonban nem meghatározott életkorral kezdődik, és főleg nem azzal végződik. Hanem lassan emelkedik, és lassan szűnik meg. Nagyon durva megközelítés a munkaképes kor a munkavállalással kezdeni, és annak megszűnésével befejezettnek tekinteni. Ez egy tőkés osztálytársadalom még megtehette, de az előtte és utána lévők nem tehetik meg.

A gyűjtögetésben szinte gyermekkorban elkezdődött. Életem első sikerélménye az volt, amikor első elemistaként a felnőttek élcsapatához tartoztam a gombagyűjtésben. De az ipari forradalom első századában a gyermekek foglalkoztatása jelentős szerepet játszott a nemzeti jövedelem termelésében.

Tapasztalatom alapján is állíthatom, hogy a gyermekek könnyű munkára fogása legalább olyan fontos, mint az iskolai képzésük. A kettő közötti terhelés megosztása kezdetben a munka, jelenleg a tanulás felé túlzott.

Az élet és a munkaképesség hosszát nem szabad évekkel mérni.

Az életem szerencsés alakulását jelentős mértékben annak köszönhetem, hogy a születésem óta a környezetem sok tekintetben többet változott, mint sok évszázad alatt. Tanyán születtem és az első három évem alatt több házi állattal volt szoros kapcsolatom, mint emberrel. Ott csak szüleim és három évvel idősebb nővérem volt ember. Nem volt villany.

A következő három évet már a város központjától távoli utcában éltem.

Az első két elemit az 500 kilométerre lévő Borsodnádasdon, ahol anyám tanítói állást kapott, végeztem el. A harmadik elemitől a megyeszékhelyi városban, Kaposváron, városi gyerekként éltem meg. Az érettségi után Budapestre, a Műegyetemre kerültem. Attól kedve lényegében magamra maradtam. Minden lépés egy a korábbinál magasabb társadalmi szintet jelentett. Felmérhettem, hogy milyen óriás előnyt jelentett a számomra, hogy már abban a világban éltem, amiben nem volt gond a gépkocsival közlekedni, majd szövegszerkesztővel írni, E-mail-en kommunikálni. Az utolsó munkaviszonyom pár héttel a 92. évem után szakadt meg. Ráadásul, néhány éve a remegő kezemmel nem tudok írni, de a géppel igen. Röviden: ha száz évvel korábban élek, sokkal kevesebb lett volna a társadalmi értékem.

Még többet torzít a közgazdasági módszer hibája, ami a munkaképes korba nem számolja el a tanulással töltött éveket. Pedig könnyű belátni, hogy aki 24 éves koráig tanul az többször annyi nyugdíjast képes eltartani, mint aki 15 éves korban a tanulás helyett munkát vállalt.

Az is nyilvánvaló, hogy a munkavállalók között óriási a szóródás az általuk megtermelt nemzeti jövedelem nagysága alapján.

A tanulmány azt említi meg, hogy az egyének szellemi kapacitása 24 éves korban a maximális. Ez is ostobaság, mert a szellemi frissességet méri. Ennél sokkal jobb mérce volna a munkajövedelmekkel való mérés. Abból egyértelműen kiderül, hogy a szellemi frissességnél fontosabb a tapasztalat, vagyis a munkaközben történő szakma továbbképzés.

Amennyire ostobaság volt a véreke a letöltött évekkel arányosan növelni, legalább annyira az is, ha a gyűjtött tapasztalatokat figyelmen kívül hagyják. Sok tényezőtől függ az egyének munkateljesítménye, ezért a legokosabb a mérését a munkaerő piacra bízni.

A tudományos és technikai forradalom azzal is minőségi változást hozott, hogy a munkajövedelmeket egyre inkább a teljesítményhez igazítja. Ennek következtében a legmagasabb jövedelmeket a szakmák kiválói élvezik.

A vészbaglyoknak pedig azt tanácsolom, hogy ne számolgassanak, elég, ha elhiszik, hogy ott a legmagasabbak a nyugtdíjak, ahol a legmagasabb a várható életkor. Nemcsak ezért, de ezért is. Valami nagyon bonyolult összefüggések állnak a tény mögött, hogy a nyugdíjasok is ott élnek a legjobban, ahol magas az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, képzettség és a várható életkor. Aki nem érti meg a tények mögötti logikát, az ne számoljon, fogadja el a tényeket.

A leggazdagabb társadalmaknak van néhány közös jellemzőjük.

1. A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi.

2. Egy-két ezreléknél nem jobban változik a lakosság létszáma.

3. Magas a foglalkoztatás, az iskolázottság és a várható életkor. 

Egy nappal az EU választások után

Kopátsy Sándor             PP                       2014-05-26

Egy nappal az EU választások után

A Fidesz elseprő győzelmet aratott. Az MSZP még jobban visszaesett. Ez azt jelenti, hogy ma Magyarországon van a legnagyobb támogatottságú közép-jobb kormány. Ideje volna tudomásul venni, hogy a közép-jobb magyar társadalomnak először van olyan kormánya, amelyik a több párt rendszerben a nagy többség véleményét képviseli. Azt ugyanis nem lehet kétségbe vonni, hogy a szavazás demokratikus és titkos, tehát a részvételi arány hűen tükrözi, hogy mennyire látja fontosnak a közvélemény, hogy kik, milyen politikával irányítják az országukat. A szavazatok megosztása pedig megmutatja, milyen politikai pártban látja a többség az érekének jobb képviselőjét.

A három utolsó választáson a Fidesz sokkal nagyobb támogatást kapott, mint a 28 tagország bármelyikében. Ezt tudomásul kellene venni azoknak is, akik a Fidesztől balra, vagy jobbra állnak. A Fidesz fölénye még sokkal nagyobb volna, ha nem volnának listás törvényhozók. Ezek a rendszerváltást követő hat ciklusban példátlanul sokan voltak, szinte lehetetlenné tették a kétharmados többség, vagyis a fontos törvények módosítását. A 2010-es, példátlan Fidesz siker ugyan lehetővé tette a kétharmados törvények módosítását, ezek közt a listás szavazatok súlyának felére csökkentését, de még így is a kétharmados többség csak akkor érhető el, ha a győztes a körzetek 90 százalékát elnyeri. Még ez is szinte teljesíthetetlen feladat. A demokráciák történetében nem ismerek példát arra, hogy egyetlen párt nyerte volna meg a körzetek ilyen magas arányát.

Azt megértettem, hogy minden párt azt szeretné, ha csak az lehetne képviselő, akit az apparátusa arra alkalmasnak ítél. Ezért, ahol egyszer megjelenik a listás szavazás, szinte lehetetlen kiirtani. A legerősebb pártnak ugyan nem érdeke a listás szavazat, hiszen az csak azoknak fontos, akik kevés, illetve egyetlen körzetben sem nyernek. Ennek ellenére az erős párt sem akarja a lista nélküli választást, mert az apparátusuk érdeke, hogy ne a szavazók, hanem ők mondják meg, hogy ki lehet a képviselő. Minden párt arra törekszik, hogy a képviselők fegyelmezett szolgáik legyenek. Ne kelljen nekik a körzetek szavazóinak az elvárásához igazodni. Ahol csak az lehet törvényhozó, akit valahol megválasztanak, a pártapparátus csak olyan jelöltet indít, aki a körzetében a legnépszerűbb.

A listás szavazatok részaránya a legjobb mutatója annak, hol, mekkora a pártok hatalma a választókéhoz viszonyítva. Ez a liberális ideológiának ugyan megfelel, de ellentmond a néphatalomnak. Ezt az átverést a közvélemény is meglepő mértékben elfogadja. Elhiszik, hogy az a demokrácia, amiben minden vélemény politikai hatalomhoz juthat. Annak ellenére, hogy a több pártos koalíció hatékonysága sehol nem igazolódott az egyetlen győztes ciklusra garantált hatalmával szemben, a virágozzék száz virág, teóriát sokan támogatják. Én az angolszász demokráciákat tartom a legsikeresebbnek, amiben a győztes mindent visz, és nem kell kompromisszumot kötni a törpékkel. Ahol a törpe is lehet a mérleg nyelve, ott nem lehet a változó körülményekhez gyorsan igazodni. Az egyetlen párt diktatúra, a három pedig már sok. Nem az a jó, ha nem lehet pártot alapítani, hanem az, ha a kettőnél több is szóhoz juthat. Az Egyesült Államokban jól működik a demokrácia, annak ellenére, hogy a gyakorlatban csak két párt van. Az természetes, hogy a két párt közötti verseny megköveteli, hogy azok egyike sem lehet homogén, hiszen a választók nagyobb felének megszerzése a cél.

Ennek ellenére, nincsenek illúzióim, a listás szavazatok tényét tudomásul kell venni. Szerencsére, ezen a téren, mi jó irányba léptünk, de Németországban az EU választásokon nincs küszöb, minden pártnak lehet képviselője, akár egyetlen százalékos támogatással is.

Az optimizmusra mégis van okom. Minél nagyobb a listás szavazatok súlya, annál kisebb a választók érdekeltsége a szavazásban. Ez az oka, az EU pocsék teljesítménye mellett, annak, hogy egyre alacsonyabb a szavazók aránya. Az EU minden, csak nem demokratikus szervezet, a felső vezetők megválasztásában a szavazók szerepe, gyakorlatilag nulla.

A választáson a DK szerepelt a vártnál jobban. Ez kétségtelenül Gyurcsány érdeme. A szoclib baloldalon ő az egyetlen vezetésre alkalmas politikus, ugyanakkor senki sem tett annyi kárt a baloldalnak, mint ő. Ő áll a legmesszebb a magyar választók politikai súlypontjához. Őt utasítják el a legtöbben. Képtelen felismerni, hogy a stílusa eleve alkalmatlanná teszi arra, hogy jelentős támogatottságot szerezzen. De van közel 10 százalékos támogatottsága, közel annyi, mint az MSZP-nek. De ennek a pártnak van a legkevésbé alkalmas vezetője. A párt öregei felelősek azért, hogy neki játszották át a baloldali pártot. Ő vitte arra a lejtőre az MSZP-t, aminek ereje lényegében csak akkor lehetett volna, ha a rendszerváltás veszteseire, a Kádár rendszert visszasírókra támaszkodik. Ezt már láthatták akkor, amikor az erejük a rendszerváltás vesztesire épült, mégis a liberális igények képviselőinek a kegyeit keresték.

Elég lenne megnézni, hogy hol volt erős az MSZP. Ahol most a Jobbik. A párt öregjei vesztették el a szavazóikat, amikor előbb az SZDSZ-nek, és a saját pártjuk liberálisainak lefeküdtek. Az 1998-as választási vereségük azt mutatta, hogy a kevés liberális megnyerése érdekében hagyták elveszíteni a rendszerváltás veszteit. El kellene gondolkodniuk azon, hogy a Kádárt balról támadó Komócsin Szegedje marat legerősebb MSZP. A rendszerváltás veszteseinek többsége pedig a Jobbik támogatója lett. Amit az MSZP vesztett, azt a Jobbik nyerte meg.

Az Együtt is viszonylag jól szerepelt, de Bajnai nem született politikus. Jobban járt volna, ha nem saját pártos miniszterelnök akar lenni, hanem az MSZP-n belül próbálkozik.

A választások talán ráébresztik a szoclib tábort arra, hogy a közép-jobb Fideszt nem lehet megverni, ezért úgy kell kezelni, ami nem ellenséges felszámolását tűzi a zászlóra. Akit nem lehet legyőzni, azt nem szabd ellenségnek tekinteni.

Azt hittem, hogy a bolsevik megszállásban is azok voltak a leghasznosabbak, akik megalkudtak, akik tudomásul vették, hogy ez nem valamiféle pillanatnyi katonai megszállás, hanem olyan világpolitikai erőfelosztás, amiben a hidegháború tartós fenntartása volt a demokráciák érdek is. Csak azok lehettek hasznosak, akik ezen belül igyekeztek maximalizálni a mozgásszabadságot. Nagy Imrét szerettem, de utólag Kádárt tartom a magyar érdekek lehető legjobb képviselőjének. Azokkal nem számolok, akik nem juthattak hatalomra.

A rendszerváltás óta pedig csak azok lehettek tartósan hasznosak, akik tudomásul vették, hogy a Fidesz hatalma mögött áll a magyar társadalom példátlan többsége.

Jó ideig csak azok lehetnek hasznosak, akiket a Fidesz nem tekinti ellenségének. 

Piketty sikere

Kopátsy Sándor                  EG                  2014-05-20

Piketty sikere

Piketty a francia közgazdász könyve azonnal megragadott engem is. Végre valaki elméleti kérdéseket vet fel. Azóta megjelent a könyve angolul is, és régen nem látott sikert ért el a tudományos könyvel piacán. Nekem ugyan sokkal nagyobb aggályaim vannak, mint amit ő felvet. Elsősorban azon botránkozik, hogy a jövedelmek differenciálódnak, túl sok jut a gazdagoknak. Én ugyan baloldalinak tartom magam, de a jövedelemarányok sokkal kevésbé érdekelnek, mint a foglalkoztatás, a népszaporulat és a kultúra, ami a gazdaság mögött áll. Meggyőződésem, hogy a jelenkori gazdaságot nem lehet továbbra is úgy kezelni, mint ahogyan a klasszikus közgazdaságtan a tőkés osztálytársadalmak esetében tette.

A tőkés osztálytársadalomban valóban a fizikai tőke hiánya volt a szűk keresztmetszet, annak a gyarapítását le lehetett szűkíteni a fizikai tőke felhalmozására. Ahol gyarapodott az, ott gyarapodott a gazdaság is.

A tudományos és technikai forradalom azonban alapvetően más társadalmi alépítményt jelent, abban egészen új keresztmetszetek jöttek létre. A fizikai tőkében is hiány van, de csak ott, ahol nincs ígéretes megtérülése.

A jelenkor fejlett társadalmaiban az ember lett a legfontosabb gazdasági tényező. A tények egyértelműen azt bizonyítják, hogy csak ott van gazdasági eredmény, ahol annyi és olyan ember van, amire a társadalom igényt támaszt. Az elmúlt fél évszázad csak olyan sikeres országot ismer, amiben a lakosság belső szaporulata nem, vagy csak nagyon lassan nő, és a munkaerő minősége javul. Ez csak olyan országokban valósult meg, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezte. Amelyik országra ez a jellemző, mind meggazdagodott, amelyikben nem, nem lett gazdag.

Ennek ellenkezője volt jellemző minden tőkés osztálytársadalomra. Azokban nőtt a lakosság annak ellenére, hogy ennek érdekében szinte semmit nem áldozott a társadalom. A tőkének működetéséhez csak nagyon kevés képzett és erkölcsös munkaerőre volt szüksége, arra is minél olcsóbban. A munkaerő pedig csak ott lehet olcsó, ahol túlkínálata van. A társadalom szinte semmit nem költött a felesleges munkaerőre, a jelenkori társadalom azonban kénytelen eltartani azokat is, akiknek a minőségét a normatív foglalkoztatási feltételek mellett nem keresik a munkaadók.

Piketty úgy kezeli a közgazdaságot, mintha független volna attól, hogy milyen társadalmat szolgál. A tőkés osztálytársadalom és a jelkori fejlett társadalom két minőségégben mások, azoknak közgazdasági felépítménye nem lehet azonos. Márpedig ő adataival visszamegy a 19. századba, és a jövedelemarányokat úgy veti össze, mintha megengedhető volna az. A 19. században óriási túlkínálat volt a munkaerő minőségében és mennyiségében. A jelenkori társadalom minőségi munkaerő igénye kielégíthetetlen, abból mindig kínálati hiány van, a gyenge minőségű pedig nem lehet olyan olcsó, hogy kellő keresete legyen.

A klasszikus közgazdaságtan nem számolt a szellemi tőkével, mivel abból messze több volt, mint a társadalom igénye. A tudományos és technikai forradalom megjelenésével azonban azonnal megindult a minőségi munkaerő iránti kereslet. Max Weber már a század küszöbén felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalom is hatékonyabb ott, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Ez az óta elsődleges társadalmi hiánnyá nőtte ki magát.

A klasszikus közgazdaságtan legnagyobb fogyatékossága, hogy a munkaerőről ugyan elméletileg elismerte, hogy termelési tényező, az érték elsődleges létrehozója, de modelljeiben figyelmen kívül hagyta. Ebből a hibájából eredt az is, hogy a munkaerő létszámának növekedését nem tekintette vagyonnövekedésnek. Ezért nem is találkozhatott a népszaporulatból fakadó felhalmozásigénnyel. Márpedig a jelenkorban az emberisség nagyobb fele olyan társadalmakban él, amelyek az elviselhetőnél tízszer gyorsabban szaporodnak.

Piketty ugyan nem mondja ki, de gyakorlatilag csak a fejlett nyugati társadalmakkal foglalkozik, annak ellenére, hogy a jelenkor világára jellemző, hogy a puritán, fejlett társadalmak egy lakosra jutó teljesítménye példátlanul gyors, a távol-keletiek pedig ennél is gyorsabban gyarapodnak. A másik, nagyobb fele pedig katasztrofálisan gyarapodik. Piketty erről tudomást sem szerez.

Azon lehet ugyan vitatkozni, hogy a fejlett, puritán világban milyen volna az optimális jövedelemelosztás, de azon nem, hogy körükben is ez a fontos. Nem találtam példát arra, hogy azért volt egy társadalomnak jó a teljesítménye, mert kisebb volt a jövedelmek differenciáltsága.

Ezzel szemben nem ismerek olyan puritán társadalmat, amelyik nem fejlődött gyorsan, ha nem volt gyors a népességének a szaporasága.

A gazdagok viszonylagos gazdagsága minden osztálytársadalomban nagy volt annak ellenére, hogy a jövedelmük sok esetben független volt a teljesítményüktől. A tőkés osztálytársadalomban elsősorban a fizikai tőke nagyságától, a jelenkoriban a teljesítménytől függ a jövedelem. Piketty az elosztást a tőkejövedelem és a nemzeti jövedelem növekedési rátájával veti össze. Ő is belekerül a klasszikus közgazdaságtan csapdájába, a tőkéhez viszonyítja a profitot, holott csak a profitból lehet megállapítani a tőke nagyságát, értékét. Még Marx is megfeledkezett arról, hogy a profit forrása a tőkehiány, és nem a tőke jövedelme a profit. Nincs ez másként, mint ahogyan a földjáradékot kell kezelni. A földnek nemcsak az árát, de az értékét is a műveléséből származó jövedelem határozza meg. A föld értéke annyi, amennyi a belőle származó jövedelem tőkésítése. Vagyis nem a tőkének van értéke, hanem annyit ér a működtetett vagyon, amennyi a működetéséből származó jövedelem tőkésítése. Ennek a logikának a megsértéséből fakadó hibát azzal korrigálták, hogy kitalálták az erkölcsi kopást, azaz ha nem hozott annyi profitot a tőke, mint amennyit vártak tőle, akkor leírtak az értékből annyit, amennyivel kisebb volt a jövedelmezősége a nyilvántartott tőkeértékből következőnek. Ha a technika avult el, erkölcsi kopásról beszéltek.

Ez még markánsabban jelentkezett a munkaerő ára esetében. Azzal nem is bajlódtak, hogy mennyi a munkaerő értéke, egyszerűen kimondták, hogy a bérek kisebbek, mint a munkaerő értéke, és ez bizonyítja a kizsákmányolást. Ebben a logikában az sem zavarta a klasszikus közgazdaságtant, hogy a kizsákmányolt munkaerő bővítetten termelődött újra, hiszen mind a mennyisége, mind a minősége bővült annak ellenére, hogy értékük alatt fizették meg őket. Elég lett volna arra gondolni, hogy a munkaerő értéke alatti jövedelme azt jelentené, hogy szűkítetten termelődik újra.

A klasszikus közgazdaságtan elméleti hibája, hogy nem a kereslet-kínálat egyensúlyát mutató árakból vezeti le az értéket, hanem az önálló fogalomnak deklarálja. Kijelenti, hogy az árak az érték körül ingadoznak, de ezt a logikát elfelejti a két termelési tényező, a vagyon és az ember, a tőke és a munkaerő estében. Ha szem előtt tartaná, kénytelen volna elismerni, hogy a profit, a tőkehiányból, a föld- és a bányajáradék a föld és a bányakincsek hiányából, a munkaerő kizsákmányolása pedig a munkaerő feleslegéből fakad.

Piketty a tőkehozadékot és megtermelt jövedelem növekedési rátájából von le következtetéseket, holott a nemzeti jövedelem a vagyon és a munka terméke. Ha a vagyonban nagyobb a hiány, mint a munkaerőben, akkor a vagyon hozzájárulási rátája nagyobb, ha a munkaerőben van nagyobb hiány, akkor a munkaerő jövedelmének növekedése gyorsabb, mint a tőkéé. Mivel a tőkés osztálytársadalomban is a munkaerő mennyiségének és minőségének a feleslege volt a jellemző, azt kellett szűkítetten újratermelni. A jelenlegi fejlett társadalmakban a munkaerő minősége a szűk keresztmetszet, azt kell bővítetten újratermelni. Ez történik meg azzal, hogy mind a munkáltatót, mind a munkást teljesítményével arányosan fizetik meg.

De ez is csak ott lehet hatékony, ahol nem nő a népesség 1-2 ezreléknél gyorsabban, és a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Ha valaki a modern társadalom működését nem abból vezeti le, hogyan lehet lefékezni a népesség növekedését, és puritánná nevelni a lakosságot, akkor eltévedt, akárcsak a klasszikus közgazdaságtan.

Piketty könyvének példátlan sikere is azt bizonyítja, hogy a közgazdások sem látják, hogy új közgazdaságtanra van szükség.

Integrációra ítélve

Kopátsy Sándor                  PH                  2014-05-21

Integrációra ítélve

Ezzel a címmel már szeptemberben is leírtam a véleményem. Most az EU szavazáshoz időzítve írom le újra a Habsburg Birodalomhoz való tartozásunk előnyét. Csak abban kell vitatkozni, hogy a Monarchiából való kilépésünk nem a 20. század eseménye, hanem ezer éves történelmünkké. A magyar társadalom az államalapítás óta krónikus polgársághiányban szenvedett. Ezért eleve nem lehetett képes arra, hogy önálló államként nyugat-európai legyen. Amíg nem értjük meg, hogy csak az olyan társadalom lehetett már az államalapításunk idején is nyugati típusú, amelyikben sokszor annyi polgár volt, mint nemes.

Ezt már István, a király is érezte, de ennek érdekében nem lépett. Történészeinknek első kötelessége ennek hangsúlyozása volna. Hatszor annyi nemesünk, és tized annyi polgárunk sem volt, amivel nyugati társadalommá válhattunk volna. A középkori királyaink még importáltak nyugati polgárokat, de mindkét oldalon azzal a feltétellel, hogy a magyar politikai államon kívül kell maradni.

Mátyást, joggal az egyik legnagyobb királyunknak tartjuk, de felrójuk, hogy az oszmánterjeszkedés helyett Prágára és Bécsre fájt a foga. Én még azt is érdemnek tekinteném, hogy ő volt az egyetlen, aki felismerte, hogy Magyarország akkor lehet jelentős hatalom, ha az osztrákokkal és a csehekkel közös állammá alakulhat. Mi, az osztrák és a cseh polgárok nélkül, nem lehetünk nyugat-európai társadalom.

A vallásszabadságról sem sok jót mondhatunk, de az etnikumok szabadságáról még kevesebbet. Ez alól egyetlen kivételt ismerek, amikor az oszmán felügyelet alá tartozó Erdélyi Fejedelemség nemcsak a vallásszabadságot, hanem a szászokat is elismerte államalkotó népnek. Ezt a rangjukat is megtartották a császár felügyelete alatt is. Ettől csak Kossuth parancsára Bem fegyverekkel fosztotta meg. Hegyi Gyula bölcsen kimondja, hogy a kisebbségek jogos igényeit sem elégítettük ki. De hozzá kellene tenni azt is, hogy a császárok ebben a kisebbségek mellett álltak.

Mi még ma is úgy ünneplejük 1848. március 15.-t, hogy nemcsak Jellasics, de az őt pártoló Habsburg királyunk is, áruló volt a horvátok nagyobb autonómiáját követleve. Azt meg nem valljuk be, hogy a 12 pont között az Unió követelése is súlyos hiba volt, és még nagyobb az, amikor Kossuth parancsára Bem fegyverrel veri szét Nagyszebenben az évszázadok óta birtokolt jogukat. Erdélyt mi nem Trianonban, hanem 1848. március, 15.—n vesztettük el, amikor elvágtuk annak lehetőségét, hogy Erdély az ott lakó népek közös fejedelemsége maradhasson. Erdélyt nem Trianonban, hanem a szabadságharcban veszítettük el.

Örömmel olvastam Hegyitől a sorokat. „… a magyar történelem legnagyobb XX. századi sorsfordulója, tragédiája nem Trianon, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-as felbomlása volt.”

Ezt sem merte leírni senki, pedig a történelmi Magyarországnak létjogosultsága csak a Monarchián belül, és a kisebbségek jogainak elismerése estén lehetett. De, valljuk be, az ország lakosságával nem lehetett volna elfogadtatni. Ezt Szegeden a magyar arisztokrácia és az úri középosztály képviselői tisztán látták. Hiába ez lett volna az egyetlen kiút, de a magyar közvélemény nagy többsége számára elfogadhatatlan volt. Az illúziót, hogy a Kárpát Medence csak a miénk, évszázadokkal előbb megalapoztuk.

Arról sincs a közvélemények tudomása, hogy a Monarchia leginkább polgárosult népének a cseheknek a bevonását még a császár kívánsága ellenére is hisztérikusan elleneztük. Márpedig a cseheket kizáró Birodalom nem volt stabilizálható.

A magyar történelem egy olyan mellény, amiben a gombolás helyes sorrendjét sokkal korábban, szinte elve elrontottuk. Ennek újragombolása szinte lehetetlen.

Hegyi Gyula sem említi az Olmützi Alkotmányt, Magyarország felosztását 1849 áprilisában. Ez alatt volt Ferenc József első aláírása. Ennek értelmében.

- Jellasics győzött, hiszen Horvátország a császár örökös tartománya lett.

- Az Erdélyi fejedelemség önállósága megmaradt.

- Temesvár székhellyel örökös szerb tartomány lett egy térség.

Tehát a Magyar Királyság már 1849-ben felosztásra került. Ez még az etnikai jogok alapján igazságos volt. Alig egymillió magyar került volna ki a megmaradt országból, ezek nagy többsége is az Erdélyi Fejedelemségben, az államalkotó népek egyike maradt volna.

Érhetetlen módon ez a felosztás máig az ország lakossága előtt kínosan elhallgatott marat.

A politika ködéről

Kopátsy Sándor                PP                    2014-05-19

A politika ködéről

Ezzel a címmel Gombár Csaba barátom írt a Népszabadság hétvégi számában. Bölcsen ír arról, hogy a választás és a csaták utáni ködök lassan tisztulnak ki. Ennek az okát én nagyon másként látom. Túlértékeljük a választásokat és a csatákat. Rajtuk ugyanis nagyon kevés múlik, annak ellenére, hogy a politikusok és a történészek fontosnak tartják.

Előfordulhat, hogy a választások, és a csaták eredménye beigazolódik. Ez azonban nagyon ritka, és a logikájuk fordítva van. Azt kell mondani, hogy véletleneken múlik, hogy az események a választási eredmény, vagy a csaták megnyerése okán estek egybe. Hosszú távon, a történelmi folyamatok ugyanis nem a politikai és fegyveres csatákhoz, hanem az alépítményhez igazodnak.

Már diákkoromban azt bizonygattam, hogy a hosszú távú események trendje egy olyan koordináta rendszeren leolvasható, aminek az x tengelye a Koppenhága-Isztanbul az y tengelye pedig Szentpétervár-Alexandria vonal, és ezen én leolvashatom, hol. milyen gazdag, fejlett a társadalom. Azt is mondanám, hogy a fejlettség fordítottan arányos a Golf-áramtól való távolsággal. Márpedig, ha ez így van, miért foglalkozom a politikával és a történelemmel.

Annak ellenére nem vagyok apolitikus, hogy életem egyik iránytűje Móricz Zsigmond jelmondata: Ne politizálj, építkezz!

El sem tudom mondani, mennyi választáson lett volna lehetőségem. De csak a háborút követtő kettőn szavaztam.

Életem során csak az 1990-es választást tartottam volna fontosnak, de mire sorra került, már nem láttam értelmét. Amikor láttam, hogy az állampárt és a lázason szervezkedő liberálisoknak sikerült az úri Magyarország tisztességes urát, Antall Józsefet a közép-jobb Demokrata Fórum élére ültetni, már nem láttam értelmét a szavazásomnak. Világosan láttam, hogy a szoclib erőknek sikerült a közép-jobb magyar társadalomban a nyerésre álló közép-jobb párt élére ültetni a nekik tetsző, nem közép-jobb Antall Józsefet, akkor tudtam, hogy csak időt nyertek, mert végső soron az általános és titkos választáson csak közép-jobb párt kerülhet a hatalomra. Azt csak átmenetnek tekintettem, hogy az úri középosztály, vagy a szoclib koalíció képviselői legyenek a kormányon.

Az, hogy a liberalizmusban szegény magyar társadalomban a liberálisok, akár a kisebb koalíciós szerepében is, a tényleges hatalmat gyakorolhatják. Mivel húsz évig mégis ez történt, 2010-ben bekövetkezett a közép-jobbá átalakult Fidesz példátlan fölényű győzelme.

Bevallom, azt nem vártam, hogy ezt csak a Fidesz, illetve Orbán Viktor fogja felismerni. A Fidesz, meglepetésre, már 1998-ban a legerősebb párt lett. Máig kormányon marad, ha elég bátrak és kisebbségi kormányt alakítanak, nem lépnek koalícióra a parasztromantikus Torgyán Józseffel. A Fidesz egyedül ugyanis sokkal erősebb volt, mint a Kisgazdapárttal koalícióban. Ezt Orbán nem ismerte fel, hogy a két ellentétes oldalú ellenzéke jobban félt egymástól, mintsem megbuktatta volna a frissen érkező Fideszt.

Ezért aztán 2010-ig kellett várni, hogy olyan párt kerüljön kormányra, ami a közép-jobb magyar társadalomnak megfelel. Számomra ezzel kitisztult a politikai horizont. Most már nem köd van, hanem derült horizont. A Fideszt nem lehet megverni a szoclib koalícióval. Azt ugyanis minél liberálisabbnak érzik a választók, annál többen mennek át a szélső-jobbhoz. Ezt bizonyította be a 2014-es választás. Fényesen kiderült, hogy a magyar társadalomban van 5 százalék körüli, nagyon értékes liberális hányad, amire mindig lehet számítani. De ezt annyira ellenzi a közvélemény négyötöde, hogy bukásra van, és lesz ítélve minden olyan párt, amelyik velük szövetkezik. Ez volt a választás világos tanulsága. Nincs itt köd, tiszta a magyar társadalomnak a politikai spektruma. Az abszolút többség közép-jobb, és ez ennél csak akkor lehet több, ha a baloldal a liberálisokkal szövetkezik.

A baloldal akkor a legerősebb, ha Kádár politikáját folytatja. A gyengébbek képviselője lesz. Minél jobban szövetkezik a liberálisokkal, nemcsak annál kisebb lesz a választói támogatása, de annál több potenciális szavazója áll át a szélső-jobbhoz. Aki ezt nem látja világosan, és azt hiszi, köd van, pedig a látása romlott el, hogy ködöt lát.

A 2014-es választás után csak tisztult a levegő.

- A Fidesz, ha az abszolút többségnél többet kap, azt az ellenfeleinek köszönheti.

- A baloldal azért szerepelt gyengébben a saját erejénél, mert önbizalomhiányból a liberálisokkal szövetkezett.

- A jobbik erősebb a reális erejénél.

- A liberálisok pedig mondjanak le arról, ami nekik néhányszor sikerült, hogy egy nálunk sokkal nagyobb támogatást élvező párt kisebbik partnereként is irányító lehet.

Aki politizál, az lásson tisztán, mert a ködben nem lehet eligazodni.

Orbán volt az egyetlen politikus, aki nem magához akarata formálni a szavazókat, hanem olyan akar lenni, amilyen szavazókkal lehet választásokat nyerni. Amelyik párt nem ezt a stratégiát követi, nem fog nyerni a választásokon, és azt hiszi, hogy a választók ködben döntöttek rosszul. 

Négy nappal az EU választások előtt

Kopátsy Sándor                PP                  2014-05-21

Négy nappal az EU választások előtt

Az Európai Unió egy pozitív lépélés, minden tagország számára, de a működése olyan gyenge, hogy egyre jobban kiábrándulnak belőle. Szerintem joggal, mert nem azt teszi, amit kellene, és nem azokkal dolgozik, akik érdemesek lehetnének rá.

Elég ránézni az EU választáson való részvételi arányok csökkenésére. 25 év alatt a választók részvételi aránya 60-ról 40 százalékra csökkent.

Az okokat egyértelműen látom.

Mi lenne az EU feladatta?

Tiszázni, hogy a tagság eltérő kultúrája és fejlettsége milyen integrációt enged meg.

Ami a kulturális tagozódást illeti.

Az EU eleve két nagyon eltérő kultúrájú tagsággal indult. Franciaország és Olaszország tagságát természetesnek vették. Abból indultak ki, hogy a hidegháborúban közös fronton álltak. Elég lett volna, ha meggondolják, miért lenne ostobaság, ha Amerikában a két angolszász ország szoros közösségbe lépne a latin-amerikai országokkal. Ez nyilván senkinek sem jutna az eszébe. Franciaország tagága még elképzelhető, hiszen messze a legfejlettebb latin ország, de még ebben az esetben is figyelembe kellene venni, hogy milyen szintig mehet a német és francia közös tagság esetén a közös gazdasági mechanizmus. Olaszország esetében már aligha lett volna szabad messzebb menni, mint a vámhatárok lebontása.

Spanyolország, Portugália. Görögország és Románia esetében már ostobaság volt a vámhatárok lebontásán túlmenni. A felsorolás egyúttal mutatja azt is, hogy az integrációjuk más okokból is, egyre irreálisabb volt.

Az EU akkor már a teljes eltévedésben volt, amikor a két ortodox keresztény országot, Romániát és Bulgáriát is felvette.

A három lényegesen eltérő európai kultúra közös szervezetben csak akkor fér meg, ha erősen háromszintű az integráció.

Ami a gazdasági fejlettséget illeti.

Az egy főre jutó nemzeti jövedelemben 3:1-nél is nagyobb a szóródás. A puritán, azt is mondhatjuk protestánsok állnak az élen. Közelükben csak a latin kultúrájú Franciaország van. A latinokon belül is 3:1 szórás van. Ők még egymással is csak nagyon laza közösségben férnének meg. A két ortodox keresztény ország kakukktojás a közösségben.

Problematikusak a közép-európai és a balti országok. Ezeki közül csak Csehország, Észtország és Szlovénia van közel a puritánokhoz. Lengyelország, Magyarország, Szlovákia, Lettország és Litvánia csak igyekszik a Nyugathoz felzárkózni, de még messze vannak ahhoz, hogy felsőszintű tagok lehetnek.

Az EU vezetés a közös valutát is elhibázta, azt fogadta be, aki jelentkezett. Erre azonban csak a puritánok voltak alkalmasak. A mediterránok számára a közös valuta a közgazdasági és politikai ostobaság klasszikus példája.

Az EU akkor került hibás pályára, amikor Németország és Franciaország azért fogott össze, hogy vezetésük alatt Európa Észak-Amerika és a Távol-Kelet egyenrangú partner lehessen. Ebbe az irreális vágyba aztán nemcsak Nagy Britannia, de minden európai ország lelkesen osztozkodott. Az, hogy Európa semmilyen módon a másik két térséggel nem lehet egyenrangú, máig sem tisztázódott. Pedig nem is kellene megérteni, hogy Európa ereje abban van, hogy nagyon tagolt.

A világtörténészek sem mutatnak rá, hogy Európa ezelőtt ötszáz évvel az ért emelkedhetett minden másik magas-kultúra fölé, mert tagolt volt. Kínának a 15. század végén az óceánok meghódítására sokkal nagyobb és alkalmasabb hajói voltak, de a császár ezeket a sikeres próbaútjuk után elpusztította, mert félt attól, hogy a birodalomnak lesznek olyan részei, ami felett nem gyakorolhatja a hatalmát, kiesnek a felügyelhetősége köréből. Ezzel szemben Európában a világ távoli pontjainak megszállásában, hasznosításában több tucatnyi kikötő polgársága egymással volt versenyben. Elég, ha Hollandia és Nagy Britannia külkereskedelmi társaságára gondolunk. Európa ötszáz éves példátlan fölénye a példa arra, hogy nem midig a nagyobb az erősebb. A brüsszeli bürokrácia azonban mindenáron nagy akart lenni.

Az EU vezetését nem a nép választja, hanem az államok küldik.

Abban nagyon demokrata vagyok, hogy a hatalomba kerülésről a népnek kell dönteni. Ezért tartottam az Antall-Tölgyessy Paktumot demokráciasértőnek. Amikor láttam, hogy a törvényhozók felét nem a nép választja, hanem a pártvezetés által készült listáról lesznek azok, azt jósoltam, hogy a nép hatalma helyett a pártok hatalmát betonozta be az a Paktum. Annak alapján ugyanis a körzetek 99 százalékát kellett megnyerni ahhoz, hogy legyen mód a fontos törvények módosítására. Hála a Fidesznek, most már 90 százalék is elég. Ezt sem tudtam elképzelni, pedig mindkettő bekövetkezett. Az EU törvényhozói pedig mind a pártok listáról kerül be. Márpedig a szavazásnak csak lehet súlya, ha a képviselőt én választhatom meg. Az nem demokrácia, ahol csak a párok közül választhatok. Az EU törvényhozásában azonban nincs ilyen képvselő.

Ennél is nagyobb baj, hogy olyan sincs, akit a pártja fontosnak tart itthon. A pártok ezért azokat küldik, akiket itthon könnyen nélkülöz, vagy itthon az útjukban állónak tart.

Azt is hibának tartom, ami erőseb lesz, mint valaha, pedig eddig is erős volt, hogy törvényhozásban sokan vannak olyanok, akiknek nincs politikai súlyuk. Márpedig ezek a legszorgalmasabb parlamenti felszólalók. Sokan vannak olyanok is, akiknek otthon sincs súlyuk. Ezért indokolt volna sokkal magasabb bejutási küszöböt alkalmazni. Aki egy kis országban eléri az 5 százalékot az EU törvényhozója lesz.

Az is kérdéseket vet fel, hogy miért vannak a felső vezetésben olyan sokan a kis ország lényegtelen politikusi közül. Ez első ember azért portugál, mert a németek nem karnak franciát, a franciák németet, de még komoly szaktekintélyt sem. Luxemburgiak nagy számát is az ország kicsinysége indokolja.

Srassburgban jelenleg a kispártok képviselői jelentik a 40 százalékot. Az előrejelzés szerit az arányuk nőni fog. Ezek a képviselők oktatják ki a magyar törvényhozást, ahol a Fidesznek kétharmados többsége volt, és maradt.

Azt is látni kell, hogy az EU jól fizeti a nála dolgozókat. Ha valaki tisztességesen akar jól megélni a politikából, az EU-hoz szegődjön. Ezért aztán ideális száműzetés azoknak, akiktől otthon meg akarnak szabadulni.

Engem az is irritál, hogy 22 nyelven beszélnek. A költekezésüknek ez is egyik oka. Ennyi pénzért elvállalhatnák, hogy angol legyen az egyetlen használható nyelv.

Azt is megfontolnám, hogy 750 képviselőre szükség van-e. Ez a szám, a tengernyi szakértő, adminisztrátor, a busás kiküldetési díjak, meg a 22 nyelv az elsődleges oka, hogy az EU törvényhozás többe kerül, mint a német, a francia és az angol törvényhozás összesen.

Nem is akarom tovább sorolni a ki fogásaimat, elég hogy katasztrofális az eredmény.

Azzal ugyan eleve tisztában voltam, hogy az EU nem lehet versenyképes Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel, de ilyen lemaradásra akkor sem számítottam, ha meg sem alakul az EU. Számomra a legnagyobb lemaradást fokozó az euró bevezetése volt.

Azt ugyan nem mondom, hogy EU nélkül ennyire sem ment volna Európa, mert a lemaradásának objektív okai is vannak, de tudom, hogy többre mehetett volna, ha lassabban, körültekintőbben integrál, csak azt köti össze, ami összeköthető, ami attól erősebb lesz. Norvégia és Svájc példája mutatja, hogy a legjobbak EU nélkül is többre mennek, mint a kiskaliberű vezetés alatt együtt.

Akik abban reménykedtek, hogy a tagságtól utolérés, felzárkózás várható csalódtak. Alamizsnát ugyan kaptak, de az inkább ártott, mint használt. Utolérni csak saját erőből lehet, de a jobbaktól tanulni kell.

Azt, hogy az EU vezetői jót akaró ostobák, jól mutatja, hogy a szavazás előtti héten bennünket arra oktatnak, hogy nem lehet az életfogytiglan életfogytig tartó. Nem ennek a logikáját vetem el, csak az időzítését. Szerintem, a tagországok lakosságának a többsége még ennél is súlyosabb büntetést tartana indokoltnak kivételes esetekben. A többnyire ostoba, kicsinyes tanácsaik megfogadását szigorúan elvárják.

A magasztos célú, feladatú Európai Unió vezetését kiszerű bürokratákra bízták.

Ha, nem az én véleményem jelzi a vasárnapi választás, bocsánatot kérek, de annyira bízok az igazságomban, hogy megkockáztattam az előzetes véleményem.

Muzsikáltak a kínhalálhoz

Kopátsy Sándor                 PH                   2014-05-19

Muzsikáltak a kínhalálhoz

A Népszabadság Muzsikálnak a kínhalálhoz cím alatt, hozza le Révész Sándornak három történésszel készített interjúját. Szerencsére a szöveg felett Dózsa György szobra áll, hogy sejthettem, kinek muzsikáltak.

Mivel amatőr történész vagyok, most jelent meg egy könyvem, Történelemszemléletem címmel, amit kényetelen voltam zsebből kiadni. Arról mondja sok történész, hogy pofán vertem őket. Ráadásul parasztpárti voltam, érdekelt, mit mondanak végre ebben az évszázadok óta a nagyon önkényesen a napi politika alapján táltat kérésben.

Abból szerencsére kiderült, hogy szó sem volt forradalomról, ahogyan ezt a marxista történészeink tálalták. Ahogyan a nyugati feudális társadalomban is voltak jobbágylázadások, de nem voltak azok sem forradalmak.

Az is jó, hogy elmondják, a középkorban jellemző volt a bigott vallásosság és az emberek kínzásos megölése, mert azt csak a jelenkor liberálisai és az ENSZ bürokratái képzelik el, hogy vannak a kultúrától, és a gazdaági fejlettségtől független emberi jogok. Ezek a fejlett nyugati országokban helyénvalók, de az emberiség múltjában a nyomukra sem találunk.

Az interjú három szereplőnél nyomát sem láttam annak, hogy ismernék Szűcs Jenő, és Győrffy György munkáit. Ötven évvel ezelőtt, amikor azokat olvastam, megörültem, hogy végre lesz magyar történelmünk a középkorról, de a jobbágyság felszabadítása előtti századokról is. Az államalapítás és a jobbágyság felszabadítása közti röpke közel ezer év történelme érhetetlen a két történész ismerete nélkül. A magyar történetírást azzal kezdeném, hogy a porosz, a lengyel és a magyar társadalom azért nem lehetett része a Nyugatnak, mert nem volt magyar etnikumú polgársága. Ők vetették először össze a legkarakterisztikusabb nyugati feudális társadalommal, a franciával a magyart. A francia társadalomban a nemesség a lakosság 1 százaléka, a polgárság viszont 6 százaléka volt. Ezzel szemben Magyarországon ez az arány fordított volt, a nemesség 6, a polgárság aránya 1 százalék volt. A nagyon fontosat ők sem hangsúlyozták: Franciaország polgárai franciák voltak. Magyarországon a nemesek szinte csak magyarok, a polgárok között pedig alig akadt magyar. Vagyis a magyar etnikumú lakosság 10 százaléka volt nemes, és legfeljebb ezreléke polgár. Aki ezt szem előtt tartja, nem keresheti a nyugat-európai és a magyar társadalom közti párhuzamosságot.

A három történész nagy hibát követ el azzal, hogy a jobbágyot parasztnak titulálja. Marxnak abban igaza volt, hogy a paraszt a tulajdonában lévő, viszonylag kis fölön árutermelő, a maga gazdája. Ezért fogta rá, hogy szülik a kapitalizmust. Ez már nagy ostobaság volt. A paraszt, mint olyan fékezett minden társadalmi haladást, mind a tőkés polgárságét, mind a bolsevik nagyüzemesítést. Parasztpárti létemre mondom, a parasztság mindig, minden társadalomban fékez erő volt.

De kétségbeejtő, ha a 21. században magyar történészek a jobbágyot parasztnak minősítik. 1832-ig még ingatlan tulajdona sem lehetett. Ekkor érte el Deák Ferenc, hogy telket vásárolhatott, de csak azzal a kikötéssel, hogy tudott magyarul. Előtte egy évvel jelent meg Széchenyi István Hitel című könyve, amiben azt sürgeti, hogy a magyar arisztokrácia a földjére vehessen fel hitelt. Ezt mi már reformkornak hívjuk.

A felkért történészek azt bizonygatják, hogy a nagybirtokos jobbágya jobb helyzetben volt, mint az egytelkes nemesé. Ez nevetséges, hiszen az utóbbi a jobbágya elvesztésével magára maradt volna.

A felkért történészek a fellázadó nép összetételét zavarosan elemzik. Tudtommal, a keresztes hadjáratot engedélyező pápai bullák kikötése volt, hogy a hadra az elsőszülött, vagyis telket öröklő fiúk nem jelentkezhettek. Aki ezt nem tarja szem előtt, semmit nem érthet meg a keresztes háborúk társadalmi hátteréről. Azokban ugyanis csak a szülők utáni örökségre nem várók vehettek részt. Különösen keményen érvényes volt a jobbágyokra. A telkét művelő jobbágyhoz ugyanis ragaszkodott a földesúr, az egynél több fiúgyermek azonban gondot okozott neki. A keresztes hadjártatok a világtörténelem legzseniálisabb népességfelesleget levezető találmánya volt. Ezt a francia történészek már a két világháború között tudták. Tudták az okát is. A nyugat-európai agrártechnikai forradalomnak köszönhetően jelentősen megjavultak az életviszonyok, megugrott a népszaporulat, amit le kellett vezetni. Erre volt zseniális találmány a reménytelen céllal a Távol-Keletre elküldeni a jobbágytelekre hiába várakozó fiatalembereket.

Annak is ideje volna, hogy az oszmán szultán birodalmát oszmán és nem török terjeszkedésnek hívnánk. Sajnos, a török szó annyira azonosult az oszmánnal, hogy egy naplapban valóban meg kell gondolni, hogy megértenék-e, miről is van szó.

Az is megdöbbentő, hogy a három rangos történész abban a hitben él, hogy az oszmán hódoltság előtt is magyar polgárok által lakott városok voltak. Ezek ugyanis csak a Hódoltság térségében jöttek létre. 1514-ben ugyanis az Alföldön már voltak óriás falvak, de azokban jobbágyok laktak. A magyar történészek mélyen hallgatnak arról, hogy a Hódoltságon megszűnt a jobbágyság, minden föld a szultáné volt, aki talán nagyobb adót szedett, mint amekkora a földesúri tized és az egyházi kilenced lett volna, de nem volt kötelező szolgáltatás, robot, szabad volt a kötözködés és a vagyonszerzés. Ekkor lendült fel a legnagyobb magyar export, a lábon hajtott élőállat, elsősorban a marha, Nyugatra. Ezt az árut a felszabadult jobbágyok, mint tőzsérek szedték össze, és szállították a székesfehérvári és a nagyszombati piacra, és adták el az ott élő nyugati polgároknak.

Azt is tanítanám, hogy Tököli Imrének az apja még hódoltsági jobbágy volt, aki a marhakereskedelemben nagyon meggazdagodott. A budai basa intézte el a Habsburg császárnál a felszabadulásáért járó összeg megállapítását.

A részletek ismerete nélkül is elég volna megnézni, hogy hol éltek 1847-ben, a népszámlálás szerint magyar etnikumú polgárok. Kilenctizedük a korábbi Hódoltság területén, és Erdélyben.

Az 50-es években Szűcs és Győrffy munkáit azzal az örömmel olvastam, hogy végre a magyar történészek is tudomásul veszik, amit Erdei Ferenc politikusként már bemutatott, kikből lettek a magyar polgárok.

Most elszomorodtam.

A nemzetközi – nemzeti nexus

Kopátsy Sándor                  PH                  2014-05-20

A nemzetközi – nemzeti nexus

Csizmadia Ervin írásait mindig érdeklődve olvasom. Ezt is érdemes volt elolvasni. Annak ellenére, hogy kevésbé vagyok pesszimista. „Meggyőződésem, hogy a „következő Magyarország” (ha lesz olyan) már nem tekinthet el attól, hogy nemzetközit és nemzetit szerves egységben lássa.” Abban nem kételkedem, hogy lesz Magyarország még akkor is, ha az adott kormányai egyelőre nem egészen ezen az úton járnak. Ez nem a politikán múlik, hanem azon, hogy először van hazánknak nyugat-európai társadalmi struktúrája.

Marx alapján, nyugati típusú társadalmi alépítménye. Ebbe n ugyanis marxista vagyok, az, hogy az adott társadalom milyen típusú, nem a politikán múlik, vagyis nem azon, hogy István vagy Koppány győz a csatában, vagy a választásokon.

Magyarország éppen a bolsevik megszállásnak köszönhetően, megszabadult azoktól a társadalmi osztályoktól, amik alkalmatlanná tették, és létrehozta azt az osztályt, amelyik nélkül nem lehetünk szerves része a Nyugatnak.

Magyarország ezer évig úgy akart a Nyugat szerves része lenni, hogy nem volt magyar polgársága. Amikor pedig a zsidóság magyar polgár akart lenni, akkor kiirtottuk. Ezt kellett volna a napokban hangsúlyozni. A magyar zsidóság elvesztésében nemcsak keményen bűnösek voltunk, hanem ezer év óta először volt integrálódni akaró polgárságunk, akinek többségét felszámoltunk.

A két háború között nem azért lett a többségünk antiszemita, mert az arisztokrácia és az úri középosztály volt a magyar társadalom nagy többségétől elfogadott vezető. A magyar nép többsége nem gazdagabb akart lenni, hanem magyarabb. A nagyobb gazdagságot, a jobban élést ugyanis csak a polgárság választja. A polgársághiányos társadalom hazafi akar lenni akkor is, ha ennek ára a társadalmi és gazdasági lemaradás.

Az István – Koppány – Dichotómia győzelme nem a köztük lezajlott csatán múlt, hanem az a fölművelés és a pásztorkodás közti választást döntötte el. István csak azért győzhetett, mert akkor már a Kárpát Medencében élő népek, a magyarok is, a pásztorkodással szemben a földművelést, a pogánysággal szemben a kereszténységet választották. Vagyis István oldalán ált a már földműves és keresztény nép, Koppányén a sztyeppei, pogány, pásztor társadalom. Ha Koppány győz, nem lehet itt államunk, ahogyan nem lehetet a hunoknak és az avaroknak sem. Ezek ugyan nálunk is népesebb honfoglalók voltak de korán érkeztek, akkor még a pásztor úrnak érezhette magát a földművessel szemben. Az ő idejükben a pásztor nem akart földműves lenni, ezzel keresztény sem.

Azt, hogy Géza és István keresztény és földművelő társadalomra tér rá, az ő személyes érdemük, de szerencsések voltak, mert jókor, jó helyen voltak. Koppány nem vette tudomásul, hogy feltartóztathatatlan a változás.

Tegnap egy másik témában írtam, hogy mi azért nem váltunk a Nyugat szerves részévé, mert nem volt polgárságunk. Ma azt teszem hozzá, hogy ezért vagyok optimista, mert az új uralkodó osztály az értelmiség, és van értelmiségünk. Ugyanakkor nincsen a társadalmi fejődést fékező arisztokráciánk, és úri középosztályunk.

A másik érvem, hogy ma vagyunk igazán közel a Nyugathoz. A vasút előtt, csak az a nép volt közel a Nyugathoz, amelyiknek ehhez vízi útja volt. A vasútnak köszönhetően tizedére csökkent a távosság legyőzése. A kiegyezés után ez lett volna a feladatunk. A magyar zsidóság ebben óriási segítséget adhatott volna, de inkább levágtuk a segítő kezet.

A jelenlegi magyar társadalmat azonban semmiféle politikai erő nem képes megakadályozni abban, hogy nyugati társadalom legyünk. Ez ugyan feltartóztathatatlan, de lassú folyamat. Fokozni, vagy fékezni ugyan lehet ezt a folyamatot, de megakadályozni nem.

Az első ezer évben akár akarta, akár ellenezte a magyar társadalom nyugatosodását a magyar politika nem volt eredménye, mert nem lehetett.

A rendszerváltás óta akár akarja a politika, akár nem, nyugatosodunk. Ezen az sem változtat, hogy mi a kormányok véleménye, nyugati struktúrájú társadalom lettünk a bolsevik uralom évtizedei alatt. Az lehet, hogy ezt nemcsak a politikusok, de még a történészek sem hajlandók tudomásul venni.

Ezzel szemben nem látom indokoltnak Csizmadia pesszimizmusát, aki a felzárkózásunkat a kormányon lévők álláspontjától függőnek tekinti. 

Kína megelőzi az Egyesült Államokat

Kopátsy Sándor                  PG                  2014-05-15

Kína megelőzi az Egyesült Államokat

A közgazdászok is kezdik felismerni, hogy a gazdasági fejlettség sorrendjére alkalmatlan a devizaárfolyamon történő mérés. Erre ma már a vásárlóerő paritást használják. Kiderült hogy még az sem olyan egyszerű. Most jelent meg egy javított módszer, ami tovább korrigált a viszonylag szegényebb országok javára. Újra és újra kiderült, hogy a szegények sok igényüket úgy elégítik ki, ahogyan az a gazdagoknál fel sem merül.

Az új számítás alapján a szegények viszonylagos helyzete javul. Mivel a közgazdászok számra még mindig az országok, és nem a lakosok sorrendje érdekes, és azon belül is csak a nagyoké, az új felmérésből azt emelik ki, hogy Kína nemzeti jövedelme már a közeljövőben meghaladja az Egyesült Államokét.

Ez a nagyságsorrend nem sokkal okosabb, mintha az emlősöket a testsúlyuk alapján rangsorolnánk. Az elefánt az első, az ember sokkal kisebb.

A társadalomfejlődést sokkal jobban lehet mérni az ENSZ három mutatóval, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem a vásárlóerő paritáson, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredőjével.

A lett csoda.

Kopátsy Sándor                   PP                 2014-05-15

A lett csoda.

A volt szocialista országok között 1990 óta az észtek fejlődtek a legtöbbet. Ilyenkor felébred a kíváncsiság, mi volt a jó eredmény oka.

Az én teóriám szerint, azért mert lettek, vagyis skandinávok. Márpedig, aki skandináv, azok, ahogy alkalmuk van rá, felzárkóznak a többi skandináv társaik közé. A cári Oroszországban a Finn Nagyhercegség volt a birodalom legszegényebb része. Ők voltak azok a szegény munkások, akik Szentpétervárt felépítették.

Ahogyan felszabadultak gyorsan az Orosz Birodalom minden népnél gazdagabbak, iskolázottabbak lettek. A sztálinista Szovjetunó hatalmát is csak ők tudták kivédeni. A század végére Európa öt leggazdagabb népe közé kerültek. Erre csak egy magyarázat van, azért mert finnek.

Most pedig az észtek felzárkózásáról beszélnek. Ők a vasfüggöny keleti oldalán lévő népek között a leggyorsabban gazdagodók. Pedig minden ez ellen szólt.

Mielőtt a Molotov-Ribentrop Paktum őket a Szovjetunióhoz csatolta közelebb álltak a svédekhez, mint a finnek. Az ország lakosságának fele svédül is beszéltek, erős svéd értelmiség élt az országban. Ezek jelenős hányada már a szovjetmegszállás elől haza menekült. A többieket a náci megszállók telepítették Svédországba.

Az országban jelentős germán polgárság élt. A háború végén ezek is elmenekültek.

A jelentős zsidó etnikumukat elpusztította a náci megszállás.

Az elveszett érékes etnikumaikat elvesztették. Helyettük oda szivárgott jelentős orosz lakosság. Nem csoda, mert a hetvenes évek statisztikai adatai szerint a Szovjetunióban

Észtország járt az élen, nemcsak az iskolázottságban, de a bérek is a legmagasabbak voltak. A birodalomban az övék volt a legfejlettebb tagország, magyar szóhasználattal, a legvidámabb barakk. Örült az olyan orosz, aki Észtországba nősült. Most is ott élnek a legjobban az oroszok.

Ezt egy élményem mindennél jobban illusztrálja. A Pénzügyminisztériumból egy kollégám Moszkvába került egy magas pártiskolába, ahova válogatták a jövő kádereit. Tőle hallottam a történetet. Az éves iskolában évégén közölték a rangsort. Az egyetlen észt fiatal volt az első, és a magyarbarátom a második. Ez az észt fiú, ha lehetett mellé ült és segítette. Ő ugyanis már az iskolákat oroszul végezete. Az évégén is mellé ült. Gyorsan elkészítette a saját dolgozatát, aztán átvette a magyarét. Kijavította, befejezte, és visszaadta. Amikor megkérdezte a magyar, minek köszönheti, röviden indokolta. Itt a százban csak ketten voltunk európaiak, ez kötelezett.

A második világháború után Észtországnak úgy kellett kezdeni, hogy elvesztette a három legértékesebb etnikumát, a svédet, a germánt, és a zsidót. De ezek szelleme nélkülük is tovább élt.

Engem az vigasztal, hogy talán nálunk is marad valami a kipusztított zsidók és svábok szelleméből, és segít majd rajtunk.