A magyar katolikus egyház újabb boldoggal gazdagodott

Kopátsy Sándor                   PV                2013-10-22

A magyar katolikus egyház újabb boldoggal gazdagodott

A római katolikus egyházat soha nem jellemezte a korszellemmel való haladás. Most, hogy sokszorosra gyorsult fel a fejlődés sebessége, ez egyre feltűnőbb. Ez jutott eszembe, amikor boldoggá avatták Sándort, akit a sztálinista egyházüldözés során kivégeztek. Tehát mártír, ami megkülönbözetett rangot jelent a katolikus dogmák világában.

Ezen jó hetvenöt éve a történelemórán elakadtam. Kiváló történelemtanárunk azzal élénkítette az órát, amikor elmondta, hogy minek köszönhetjük első királyunk István, annak fia Imre és nevelője Gellért püspök szentté avatását.

Abban az időben felért egy sáskajárással a keresztes hadaknak a Szentföldre való vonulása. Ezt történt az akkor még csak I. László királyunk esetében. Aki nyilván nem lelkesedett a gondolatért. Ezt tudta a pápa is, és meggyőzése érdekében felajánlotta, hogy kárpótláskénthárom szentet kap az ország.

Azt, hogy ki nevezete meg, a három szentet, nem tudom, vagy már a pápa, vagy sokkal inkább László, a király.

Gellért esetben nem volt gond, hiszen mártír volt, akit megöltek a pogány lázadó magyarok. Szerintem életével is az ő esete volt a legegyszerűbb. Előttem ugyan nem azért, mert megölték, hiszen abban nem volt szerepe, hanem abban, hogy otthagyta gazdag velencei családját, és eljött téríteni. Nem törekedett ragra, megelégedett a remeteséggel. Tudtommal, Bakonybélben nem is ő volt az apát. István bölcsen őt választotta fia nevelőjének. Ő alapította a számára a Maros-erdei Püspökséget.

István, a király érdemelte ki a legjobban a megtisztelő címet, hogy az egyház szentje legyen, hiszen egy jelentős európai középhatalommal gazdagította az európai kereszténységet. Nála azért volt a probléma, mert politikai érdeme ugyan bőven volt, de szent érdemre szolgáló tette annál kevésbé. Nála csoda kellett, ezt jelentette a szent jobb. Azt, hogy kié volt, nem lehet tudni, de Istvánénak tulajdonították. Ezzel megvont a jogalap. Imre esetében arra voltak tanuk, hogy egy beteg asszon a sírjánál gyógyulásáért imádkozott, aztán meggyógyult.

A Vatikán rá is ütötte a pecsétet.

Azt máig sem tudom, hogy tanárunk honnan tudta a szentté avatásuk részleteit, azt sem, hogy ez volna az igazság.

Ebből azonban két dolgot tanultam meg.

1. I. László nemcsak szent volt, hanem nagyon bölcs, aki az apját megsüketítő nagybácsiját, Istvánt, szentté avattatta, mert felmérte, hogy Magyarország, különösen az Árpádház királyai számára fontos, hogy az első király szent legyen.

2. A legegyszerűbb út a szentté váláshoz a vétlen halál. Ezt érzem most, hogy egy új boldogot kaptunk. Ha rám lett volna bízva, Nagy Imrét javasoltam volna. Ő sok jót tett, és a reálisnál is sokkal többet szeretett volna. A halálát önként vállalta, hiszen csak arra lett volna szüksége, hogy aláírja a lemondását, aminek semmi gyakorlati jelentősége már nem volt.

Boldog Sándor azonban nem sokkal fogja gazdagítani a magyar katolikus egyházat, mert a Rákosi rendszer ártatlan áldozatai közül legfeljebb egy marad.

István, a király – Gábor, a fejedelem – János, a főtitkár

Kopátsy Sándor               EH                     2013-10-22

István, a király – Gábor, a fejedelem – János, a főtitkár

A magyar történelem három legnagyobb szereplőjének Szent Istvánt, Bethlen Gábort és Kádár Jánost tartom. Azt hiszem, ezzel egyedül állok. Ezért röviden indokolni kell a véleményem.

István, a király.

Első királyunkat nem tartom szentnek, de még a kereszténység számára is. A kereszténységnek sem azért lett szentje, mert szent volt, hanem azért mert annak is a legfontosabb alakja. Ezt a rangját annak ellenre érte el, hogy saját népe, társadalma politikai és vallási vezetőinek az érdekével szemben kellett a társadalmat minőségileg átalakítani. A sátrakban élő, nomád pásztortársadalmat falvakban lakó földműves társadalommá kellett változtatni. Ebben a harcában nem volt belső segítségére a társadalom világi és vallási elitje. Azok között szinte senki sem akadt, aki felismerte, akárcsak elfogadta volna az átalakulás szükségességét, de akár az elkerülhetetlenségét. Pedig akkor már a népe már jó része végre is hajtotta az átállást. A saját népére azonban a király sem támaszkodhatott, mivel annak akkor még nem volt, és nem is lehetett politikai hatalma.

István ezért az idegen fegyverekre és idegen papokra kényszerült. Ebből fakadt, hogy intelmeiben az idegenekre való támaszkodás fontosságát olyan erősen hangsúlyozza.

Mivel szinte semmi írásbeliség az országában nem volt, csak a szereplők érdekeinek boncolására lehet támaszkodni.

Azt kell meglátni, hogy a szeretet vallását terjesztő, védelmező király, miért volt kegyetlen. Azért, mert nem volt elegendő belső támasza.

Sajnos, a történészek sem tanítják, hogy aki olyan ügyért harcol, amiben nem számíthat a politikai erők többségére, szükségszerűen kegyetlen. Akárcsak azok, akiknek nincs önbizalmuk. István, a király nem szűkölködött az önbizalomban. Máskülönben képtelen lett volna a szerepét betölteni, a célját megvalósítani.

Az Oszmán Birodalom szultánjainak példája mutatta meg nekem, hogy a pásztornépek uralkodójának korlátlan hatalmát az óriási tekintélye védte. A szultán számára is minden eszköz megengedhető volt annak érdekében, hogy a hatalma csorbítatlan maradjon. Meglepődve olvastam, hogy a szultán hatalomba lépése napján a testvéreit kivégezték. Ezzel kerülték el, hogy vele szemben trónkövetelő léphessen fel. Ez a szabály a 18. század végéig élt. Utána elégnek tartották a távoli tartományba való száműzetést.

Ezzel értettem Koppány testének négyfelé vágását, és darabjait az országban való szétküldését, Vazul megsüketítését, a fiainak külföldre menekülését. Sőt még azt is, hogy Szent László miért szorgoskodott az apját megsüketítő nagybácsi, István szentté avatásában.

Istvánnak, a királynak azért jár megkülönböztetett tisztelet, mert az eszközökben sem válogatva kényszeríttette ki a világi és vallási urak ellenében a magyar társadalom modernizációját. Nélküle az avarokéval hasonló sors várt volna ránk.

Bethlen Gábor, a fejedelem.

Őt a protestánsok legnagyobb magyarok közé tartozónak tartják, a katolikusok gyenge jellemű karrieristának, a szultán helytartójának. Nálam a legjelentősebb három magyar egyikének számít. Erre Móricz regényóriása hívta fel a figyelmemet. Móricz zsenialitásáról a Kelet Népe jelszava győzött meg. Életem iránytűje lett.

Ne politizálj, építkezz!

Amikor ez a jelmondat megragadott, még nem tudtam, hogy mögötte az igazi történelmi lecke az Erdély című regénye áll. Mégis kétszer elolvastam.

A napokban ezért volt nagy élmény számomra, hogy elolvashattam Romsics Ignác Bethlen Gáborról szóló kitűnő tanulmányát.

Az idén három sokat mondó írása is megjelent, Istvánról, a királyról, Bethlen Istvánról, akit ő a két háború közti magyar történelem legnagyobb államférfijáról, és most Bethlen Gáborról írt. Az írásom igazolja, hogy az első és a harmadik volt számomra a fontosabb.

A Bethlen Gáborról írt nagyszerű, pedig a tudós óvatosságával nem foglal egyértelmű állást. Ő tudja, hogy Bethlen nagyságának tudomásul vétele a katolikus történelemfelfogás számára egyelőre reménytelen. Az is nagy eredmény, hogy megállapítja, hogy Bethlennek köszönhető, hogy a 17. század közepén, pár évtizeden keresztül, Erdély állhatott ezer éves történelmünk során először, és utoljára a Nyugat színvonalán. Ha nem is az egész ország, de annak keleti harmada elérte az államalapításunk célját, nyugati társadalmat teremtett a Kárpát Medencében. Az eredményéhez képest nagyon másodlagosnak tartom, hogyan, milyen eszközökkel igyekezett végső célját elérni, Erdélyhez felemelni az egész Magyar Királyságot. Azt is joggal érezte, hogy ere rajta kívül, senki sem alkalmas. Márpedig ez a tény szinte minden eszköz igénybevételére felhatalmazta. A társadalom nagy ügye érekében minden eszköz megengedhető. Azt pedig Romsics is jól megmutatja, hogy politikai trükkjei nélkül nem szolgálhatta volna célját.

Istvánnak, a királynak elég volt a Nyugattal való szövetség. Kádárnak, a főtitkárnak elég volt a Szovjetunió bizalmát élvezni. Bethlennek mind a szultán kegyére, mind a hisztérikusan katolikus Habsburg császár türelmére szüksége volt.

Egy irányban helyezkedni lehet egyértelműen, kétfelé azonban nem lehet még tisztának látszó lapokkal sem játszani.

Bethlen Gábor és a tündérkert Erdély azért sem kaphatott méltó helyet a magyar történelemben, a magyar protestáns egyházak is lapítottak, mert be kellett állni az egyetlen hatalom, a hazai katolikus egyház árnyékába. A magyar katolikus egyház a saját szempontjából joggal tekintette az Oszmán Birodalmat pogány töröknek. Az sem zavarta ebben, hogy a mohamedán vallás nem pogány, keményebben egyistenhívő, kevesebb pogány elemet tartalmazó, mint a római kereszténység. A katolikus klérus által írt történelműnk az oszmán Hódoltságot rabságnak, az ellene való harcot, a kereszténységet a pogányság ellen védő harcnak állította be. Az oszmán hódoltság a rabság szimbóluma lett. Nemzeti tragédiának állította be a 170 éves oszmán hódoltság idejét.

Pedig, hogy Magyarországon, elsősorban Erdélyben, és a Hódoltságban maradhatott sikeres, és verhetett gyökeret a reformáció. Az Oszmán birodalomnak köszönhetjük, hogy vannak protestáns egyházaink.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a magyar társadalom legnagyobb deformációja általában a polgárság, különösen a magyar etnikumú polgárság hiánya. Ezt Erdei Ferenc fedezte fel, de tudományos történelmi ragot csak a bolsevik megszállás alatt, elsősorban Szűcs Jenőnek és Győrffy Györgynek köszönhetően, kapott. Én, minden magyar történelemkönyvet azzal kezdenék, hogy a magyar társadalom ezer év alatt sem volt képes korrigálni a Nyugat társadalmaihoz viszonyított, legnagyobb deformációját, a polgársághiányt. A polgárság hiányunkon belül szinte nem is volt magyar. Elég volna megnézni az 1847-es népszámlálás adatait. Olyan városunk, ahol többségben voltak a magyarok, csak a Hódoltság térségében, és Erdélyben voltak.

Annak jelentőségét Szűcsék sem hangsúlyozták, amit Erdei ismert fel, de ő sem emelte ki, hogy minek voltak ezek az alföldi parasztpolgár városok köszönhetők. Erdei, és a bolsevik diktatúra túlságosan polgárellenes volt ahhoz, hogy e mögött ne csak az életrevalóságot, hanem a nyugatosodást is lássa, hangsúlyozza.

Arról azonban senki sem szólt, hogy az erdélyi városok magyar polgársága is az oszmán uralom befolyásának, és ezen keresztül a reformációnak volt köszönhető.

A magyar történelemírás szinte tudomást sem vesz arról, hogy mi nem a kereszténységet, csak a római katolikus egyház érdekit védtük, ami szemben állt a reformáció érdekével. Ezt a kor politikusai sokkal világosabban látták, mint a mai történészek.

Már sokszor leírtam, elmondtam, hogy a reformáció gyors nyugat-európai győzelme sokat köszönhet annak, hogy az Oszmán Birodalom szorongatta a római katolikus Habsburg Birodalmat, lekötötte annak a reformáció ellen fordítható erejét. Nem azt állítom, hogy előbb utóbb nem győzött volna a puritán Nyugaton a reformáció, csak azt, hogy annak viszonylag gyors sikere annak volt köszönhető, hogy a reformáció fő erejét lekötötte az Oszmán Birodalom terjeszkedése.

Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogyan alakul a sorsunk, hogy a szultán elfoglalja Bécset. Magyarország protestáns vallású ország lehetett volna. De Csehország, és talán Ausztria is.

Érdekes módon, a reformáció és az Oszmán Birodalom közös érdekének egyik a legjobb bizonyítékát a Pesti Református Teológia könyvtárában eldugva őrzik. A református papok között sem találtam olyant, aki a létezéséről tudott volna.

Jó harminc éve olvastam a Történelmi Adattárban, hogy Werbőczy naplója beszámol arról, hogy a Regensburgban tartott birodalmi gyűlésen megkereste őt, mint a Királyi Magyarország magyar küldöttjét Luther, aki felvilágosította, hogy számukra milyen fontos az Oszmán Birodalom katonai sikere. A napló nem is egy, hanem két alkalommal is beszámol a Lutherrel való találkozásról.

Az már az én fantáziám szüleménye, hogy mit nyert volna Magyarország, ha a szultán serege elfoglalja Bécset. Egy protestáns többségű Magyarország. Ennek pozitív hatása szinte felmérhetetlen lett volna.

Ezt a kitérőt azért tettem, mert hangsúlyozni akartam, mennyire át kellene értékelni az Oszmán megszállás történelmi szerepét, ami egyúttal Bethlen Gábor értékelését is a talpára állította volna.

Nagyszerű tanulmányát Romsics is azzal a címmel írta, hogy Helytartó, vagy államférfi. Ez hibás, ha a két háború közti legjobb miniszterelnökünket, Bethlen Istvánt a kor legnagyobb államférfijának tartja. Én nem érzem, hogy a császár oldalán állás kevésbé jelentett helytartói státuszt, mint a szultánnal való barátkozás. Fogalmaim szerint helytartó csak az, aki önérdekből más hatalom kiszolgálója. Ebben az érelemben a Habsburg császár kegyét élvezők között is voltak helytartók, de Bethlen Gábor azonban Erdély nagyobb függetlensége érdekében kereste a Szultán bizalmát. Ő tehát az erdélyi fejedelmek között a legkevésbé volt helytartó, és a leginkább fejdelem, mert Erdély az ő korában volt a leginkább szabad és független.

Sajnos, a magyar politikai és történelmi személet szempontjából a függetlenség egyetlen mércéje a szuverenitás. Én a függetlenség alatt a nagyobb érdekérvényesülést értem. Ennek alapján Erdély éppen Bethlen Gábor korában volt a legfüggetlenebb, legszabadabb, tehát az összes erdélyi fejedelem között ő volt a legkevésbé helytartó, a leginkább erdélyi fejedelem.

Végül azt teszem hozzá, Romsics záró soraihoz, hogy most állítanak Kolozsvárott szobrot a nagy Bethlen Gábornak, és Budapesten a sokkal kisebb Bethlen Istvánnak.

Nem fog a két Bethlen közti értékítélet ilyen deformált maradni.

Kádár János, a főtitkár.

Az igazi bomba az lenne, ha Romsics tudományos alapon Kádár János történelmi szerepét is értékelné. Számomra egyértelmű, hogy Kádár János lesz egyszer a két említett mellett a harmadik legnagyobb magyar politikus. Annak ellenére, hogy a jelenlegi politikai és történészi felfogás szerint még a helytartók között sincs érdeme.

Ma éppen az 56-os forradalom ünnepe van. Annak hőse Nagy Imre, akinek köszönhetjük, hogy kirobbant a forradalom. Ő azonban nem tudta felmérni korának világpolitikai korlátit, és a forradalom szépségétől megittasulva, irreális útra tért. Ezt a tévedését utólag sem látta be, és mártírként halt meg.

A magyar társadalom példátlan többsége ma sem érti meg, hogy November elsején már neki kellett volna belátnia, hogy a szocialista táborból való kiválás és a magyar társadalom demokráciává való átalakulása világpolitikai lehetetlenség. Ezt nem tűri el a szocialista tábor őt támogató része sem, nemhogy a Szovjetunió. De az Egyesült Államoknak sem állt akkor még az érdekében, nemcsak a hidegháborúnak melegháborúvá váltása, de még a megszűnése sem. Az is igaz, hogy a több párt rendszer megtagadása nemcsak a terror során kárvallottak követelésével, hanem a nép kilenctizedének elvárásával élesen szemben állt.

Ma már talán a legutolsó tanúja vagyok annak, hogy ő soha nem gondolt polgári társadalomra, több pártrendszerre, csak emberarcú szocialista kommunista rendszert akart. Hitt abban, hogy a kommunisták hatalma képes megnyerni a többség támogatását, és arra támaszkodva elkerülheti a politikai terror, erőszak eszközeinek használatát.

Csak a pártját, és ezzel az országot meg akarta szabadítani a sztálinista erőktől. Ő és társai október 23 előtt csak a pártjukon belüli puccsban gondolkodtak. Képtelenek voltak megérteni, hogy még ez is mekkora robbanással járhat.

Én ugyan Nagy Imrével 1954 ősze óta, vagyis leváltása után többet nem találkoztam, de két fontos szövetségesével, Vas Zoltánnal, és Donáth Ferenccel, amikor szabad lábon voltak, folyamatos kapcsolatot tartottam.

Nagy Imrével ellentétben, ők utólag belátták, hogy elszakadtak a realitástól. Az életben maradásuk bizonyítja, hogy Nagy Imre számára is az önkritika és a lemondása lett volna az egyedüli megoldás. Nemcsak az élete megmentése, de az ország könnyebb talpára állása érdekében is.

Büszke vagyok rá, hogy mind a forradalom célját, mind az egyetlen világpolitikai realitást is valami olyanban láttam, amit Kádár János a hetvenes évekre már megvalósított, amit a világ találóan a legvidámabb barakknak nevezett. A mai ünnepségek is azt bizonyítják, hogy ettől nemcsak a hatalom, de a magyar közvélemény többsége még nagyon messze van.

Azt azonban be kell vallanom, hogy azt, hogy nem lettem volna képes, hogy Kádár helyében a szovjet csapatok behívását vállaljam. Arra soha nem lettem volna képes. Ezért Kádárt néhány évig árulónak tartottam. Ma már azonban ezért tartom a történelmünk három legnagyobbja egykének, mert olyan feladatot is elvállalt, amit én az eszem parancsára sem tettem volna meg. A Szovjetunió katonai beavatkozását már november elsején száz százalékosnak tekintettem, de a behívást, amink nem sok köze volt a tényhez, nem vállaltam volna. Ehhez kicsi voltam, és nagyon nagynak tartom Kádárt, aki vállalta.

Azt nem tudhatjuk, hogy Istvánnak, a királynak mennyire esett a terhére a német zsoldos lovagok élén a népe élén harcoló Koppány ellen hadba szállni, de örök dicsősége, hogy megtette.

Azt sem tudom Bethlennek milyen könnyű volt a szultán udvarában az ügyeskedés.

Azt megértem, hogy Kádár Jánosnak örök terhe volt, hogy a tények szépítése, és a hazai rendcsinálás, valamint a Szovjetunióval való jó viszony érdekében vállalta, hogy ő hívta be a szovjet csapatokat, amik már bent voltak, kivégeztette Nagy Imrét, akiről Moszkvában már kimondták a sorsát. Ez a sors várt a pártjának néhány kiváló reformerére is. Kivégezték. Bebörtönözték a forradalomban helytállók sorát. Mindenért vállalta a felelősséget. Azt még nemcsak elhiszem, de tudom, hogy bőven voltak a pártjában, akik a megtorlást jogosnak, indokoltnak tartották, hiszen többségüknek megvolt az okuk rá, hogy féljenek a forradalom győzelmétől. Mert bizony a forradalmárok között is voltak zsidógyűlölők, kegyetlen bosszúra vágyók. Kádárnak ezekkel közös pártban kellett a legvidámabb barakkot felépíteni.

Nyomon követhettem, hogyan kellett neki a páron belül a türelmetlen reformerek, és a dogmatikus bolsevikok között egyensúlyozni. Azt sem mondom, hogy mindig a szívére hallgatott, amikor az egyik vagy a másik szárnyat vágta vissza, vagy segítette. A történész számára azonban nem fontos az, hogy mikor, kinek mi járt az eszében, hanem az, hogy mi lett a végeredmény.

A Kádár-rendszerben megvalósultat, és a Nagy Imre terveit elég jól ismerhettem ahhoz, hogy állíthatom: Nagy Imre a forradalom előtt soha nem képzelt el többet annál, hogy mi legyünk a szocialista tábor legvidámabb barakkja, vagyis annál, amit Kádár elért. A történelem egyik nagy tragédiája, hogy a vidám barakk megálmodójának, Nagy Imrének a tervét, csak azt valósíthatta meg, aki vállalta a kivégeztetését.

Aligha lehet azonban azt feltételezni, hogy Kádár a forradalom leverése után, megakadályozhatta volna Nagy Imre kivégzését. Akkor neki a saját pártjában sem volt még kellő támogatása, nem beszélve arról, hogyan fogadták volna ezt Moszkvában. Kádár ugyanis a forradalom után jó tíz évig sokkal inkább helytartó volt, mint főtitkár. Szerintem, végig inkább helytartó volt, csak egyre kevésbé szolga. A forradalom után évekig a belső támogatottsága nem érte el a tíz százalékot, a végén pedig már az ország nagyobb fele mögötte állt. Ma pedig a közvélemény jelenős része rá szavazna, hogy az elmúlt század legjelentősebb államférfiját kellene megnevezni.

Ez sem akkora érdem, mert Ferenc Józseffel, Horthy Miklóssal és Rákosi Mátyással kell összemérni. Én egyre inkább ezen is túlmegyek, mert nemcsak a múlt század, de az ezer évben is a három legnagyobb egyikének tartom.

A jelenlegi magyar társadalom struktúrája csak a bolsevik évtizedek során, sőt csak annak köszönhetően vált modernizálhatóvá.

- Megszabadultunk a visszahúzó társadalmi erőktől.

- Az értelmiségünk nagy többsége a nép fiaiból és leányiból emelkedett fel, többsége mögött nincs vérségi, feudális osztálytudat.

Ez sem lesz ugyan elég ahhoz, hogy a Nyugathoz felzárkózzunk, de legalább a folyamatos lemaradásunk nincs bekódolva, ahogyan az volt ezer éven keresztül.

Az István, a király érdeme, hogy európai fél-perifériás társadalom lehettünk.

Az Bethlen Gábor, a fejedelem érdeme, hogy Erdély példát adott arra, hogy az ország erdélyi harmada nyugat-európai szintre képes emelkedni.

Kádár János, a főtitkár érdeme, hogy ma már olyan társadalom vagyunk, amelyik felzárkózhatunk a Nyugathoz, ha nyugati módra viselkedünk.

Kína vízgazdálkodása

Kopátsy Sándor              EG                     2013-10-16

Kína vízgazdálkodása

Újra, és újra botránkozom, amikor a Kínai Nagy Csatornát nem úgy emlegetik, mint az emberiség legnagyobb racionális beruházását. A Csatorna nélkül Kína nem lehetett volna tartósan egyetlen birodalom. Kína területén mintegy 500 millió ember számára azért volt élettér, mert megépült ez a csatorna. Ehhez hasonló jelentőségű beruházást nem ismer a történelem. Lehet, hogy az űrből jobban látszik a Nagy Fal, talán még többe is került, de alig változtatott Kína történetén.

Az egyiptomi és a mezopotámiai kultúra két folyamrendszere ötöd ennyi embert tartott el.

Észak-Amerikában, ötszáz évvel a felfedezése után fele ennyi lakos talált életteret.

Európában szinte a jelenkorig nem élt 500 millió ember.

A jelentőségét a Nyugat történészei sem vitatják, mégsem hangsúlyozzák a jelentőségét. Pedig nélküle a világtörténelem is másként alakulhatott volna.

Számomra azért is fontos a Nagy Csatorna, mert történelemformálónak tartom, hogy a síkvidéki öntözőrendszerek nemcsak magas eltartó képességet jelentettek azzal, mert egyégnyi területen sokkal több terméket adott, hanem csak a szállításra is alkalmas öntözőcsatornák tették lehetővé a termékek olcsó, hatékony szállítását.

A világtörténelmet ugyanis nem lehet megérteni anélkül, hogy figyelembe vennénk, milyen elviselhetetlenül drága volt a szárazföldön a holt termékek mozgatása a vasút, majd a közút megjelenése előtt. A 19. század végéig tartós birodalmak csak a folyamok hajózható síkságain alakulhattak ki. Szárazföldön a száz kilométernél nagyobb távolság a tömegáruk számára legyőzhetetlen volt. Lehettek politikai birodalmak, de gazdasági egységgé nem válhattak. Ezért aztán nem is lehettek tartósak. Az első és egyetlen európai birodalom a Római Birodalom volt, ami az akkor már viszonylag hajózható Földközi Tenger kikötői közti szállításra épült. Nem véletlen a jelszava: Navigare, necesse est! A Római Birodalom közúti hálózata legendás, de megépítésének és fenntartásának költségeihez viszonyítva, jelentéktelen volt. Még nem akadt senki, aki megmutatta volna a közutak forgalmát. A provinciák közti személy és áruforgalom jelentéktelen hányadát bonyolították. Minden provincia lényegében önellátó gazdasági, katonai és politikai egység volt. A Birodalom lényegben városok hálózata volt, amelyek a tengeren importált gabonával élelmezték magukat.

Politikai értelemben a Német-Római Birodalom ugyan viszonylag tartós nagyhatalom volt, de mindvégi politikai és gazdasági mozaik volt. Csak azért lehetett tartós, mert ezzel az állapotával meg volt elégedve.

Évezredes nagyhatalom csak a vízen történő szállításra épülhet. Ez a magyarázata annak, hogy Kína volt a világtörténelem egyetlen tartós Birodalma. Kína csak a Nagy Csatorna megépítésével lett a két nagy folyamának vízrendszeré összekötő egység. De nemcsak politikai, hanem példátlan kulturális egység.

Azzal, hogy a kulturális egység csak gazdasági egységre épülhet, jöhet létre, nagyon keveset foglalkozunk. A kínaiak annál inkább. Számukra 2.500 éve elfogadott, hogy a birodalmukat a Nagy Csatorna tette gazdasági, kulturális és politikai egységgé.

Aki ezt nem tartja szem előtt, nem értheti meg, mint jelent ma is Kína számára a vízgazdálkodás.

A The Economist legutóbbi száma két írásában ezzel foglalkozik. Mindkettő alapja, hogy Kína északi, nagybbik fele súlyos vízhiányban szenved. Márpedig Kína sorsa a vízellátásán múlik. Azt sem tagadják, hogy ezzel a kínai vezetés is tisztában van. Közös álláspontjuk, hogy a vízgazdálkodási stratégiájuk hibás, nem azon az úton járnak, amin a 5-7-szer gazdagabb Nyugat.

A kínai stratégia, hogy a vízben gazdag délről a száraz északra vigyék a vizet. Ennek érdekében elképesztő áldozatokat vállalnak. Több tárolót, csatornát építenek, mint a világ többi részén összesen.

A The Economist közgazdászai ezzel szemben azt ajánlják, hogy tegyék azt, amint a gazdag Nyugat. Fordítsanak nagyobb gondot a takarékosságra, a víztisztításra, és tegyék drágábbá a vizet. Megfeledkeznek arról, hogy Kína most iparosít, számára évente tízmillió munkahelyteremtése a feladat. Még évtizedekre van szükség ahhoz, hogy a már gazdagok stratégiát követhessék.

Az írás szerzőinek arra kellene gondolniuk, milyen volt a Temze vize az ipari forradalom után még kétszáz évvel. Most csak azért lehet tiszta, mert a szennyezése árán is gazdagodtak. Ebből ugyan nem az következik, hogy Kína is kövesse az angol iparosítás példáját, csak az, hogy nekik előbb kell meggazdagodni, amit tízszer gyorsabban végeznek, aztán térhetnek át az angliai stratégára.

Kína fejlődésének tempóját látva, egyrészt szerényebbeknek, másrést türelmesebbeknek kellene lennünk a bírálatokkal.

Kína volt a világtörténelemben a legjobb vízgazdálkodó. A világ vízkészletének 7 százalékával rendelkezik, és ebből tartja el a világ népességének 20 százalékát. A szűk lehetőségei ellenére az egy laksora jutó jövedelmet és vagyont az EU átlagánál ötször, az elmúlt évben pedig tízszer gyorsabban növeli.

A két írás fel sem veti, hogy Kínában milyen tartalékai vannak a vízzel való takarékosságnak. Elég arra gondolni, hogy a mezőgazdaság szinte évezredes technikával öntöz. Legalábbis, ami a felhasznált víz mennyiségét illeti. Ezen, gyökeresen változtatni, csak generációk alatt lehet.

Mindkét írás általános fogyatékossága, hogy fel sem veti a gigantikus csatornaépítések és duzzasztások, mint jelentnek a hatékonyabb szállítás terén.

Elég volna arra hivatkozni, hogy 2.500 éve épült meg a Nagy Csatorna, ami a Jangce és a Sárga folyamokat összekötötte. Most három újabb összekötő csatorna épül egyik összehasonlíthatatlanul bonyolultabb nyomvonalon. Ez első már jövőre megnyílik. A másik kettő is folyamatban van. Ezekkel a Sárga folyó vízhozama ötödével bővül. A száraz éghajlatú északi tartományok számára ennyivel több víz lesz. Ez többel növeli az önözött mezőgazdaságot, mint amennyivel ebben a húsz évben az egész világon növekedni fog.

Egyetlen idézet jól illusztrálja az írások személetét.

„A vízzel való gazdálkodás problémának megoldását a közgazdászokra, és a környezetvédőkre kell bízni.”

Kínában a vízgazdálkodás sokkal nagyobb probléma annál, hogy szakmai barbárokra bízhatnánk.

Ha valaki ehhez hozzáértő, akkor a Kínai Birodalom és kultúra elitje erre a legalkalmasabb. Nagyképűség őket erre kioktatni

A társadalom véleménye az abortuszról

Kopátsy Sándor                PD                    2013-10-11

A társadalom véleménye az abortuszról

Életem során nagyon kivételes alkalom, hogy a véleményem a lakosság nagy többségével azonos. A magyar társadalomban ezer éve, aki a haladás híve, annak a véleményét, a legtöbb kérdésben, a közvélemény többsége nem támogatná.

A fogamzásgátlás esetében furcsa a helyzet. Jelenleg először van a történelmünk során olyan kormányunk, amelyiket a lakosság nagy többsége titkosan választott, sőt az egész ciklus során a többség támogatta, és a következő választásra is nagy esélyesként várhat. Ez a jelenlegi abortusztörvényt mégis szigorítaná.

A Medián közvélemény kutatása alapján a 18 év felettiek mintegy 15 százalékának nincs véleménye, ezek többsége ugyanis a fogamzásgátlásban már nincsenek érdekleve. Ha ezeket elhagyjuk a véleményarányokból, akkor a lakosság tizede szigorítaná az abortuszt, de kétszer többen lazítanák, illetve államilag finanszíroznánk. A nagy többség azonban meg van elégedve a jelenlegi gyakorlattal.

Ez a felmérés azért volt zene füleimnek, mert a fogamzásgátlást fajunk életében a legnagyobb vívmánynak tartom. Az emberi faj legnagyobb erkölcsi igazságtalansága a nők hátrányos helyzete a gyermekvállalásban. Nem rajtuk múlik, hogy vállalják-e az anyaságot. Nem is értem, hogy az emberi szabadság növelésén munkálkodóknak miért nem a szülők, elsősorban a nők gyermekvállalási szabadsága volt az első feladatuk.

Még a történészek sem ismerték fel, hogy az osztálytársadalmak legtöbb embertelensége abból fakadt, hogy lényegesen több gyermek született, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt, amennyi eltartásáról a társadalom képes lett volna gondoskodni. Minden osztálytársadalom azért volt emberpusztító, mert többen születtek, mint amennyi a társadalom számára optimális lett volna.

Azt, hogy a születések nagy hányada nem a szülők gyermekvállalási szándékának volt az eredménye, senki sem vetette fel. Pedig minden korban lényegesen több gyermek született, mint amennyit a szülők akartak. Ezt bizonyítja a tény, hogy minden kultúrában jelen volt a gyermekvállalás korlátozásával való próbálkozás. Megoldást azonban csak a fogamzásgátlás jelenkori megoldása jelentett. Ahol ez elterjedt, a gyermekvállalás felére csökkent.

Tegnap olvastam, hogy a latin-amerikai államokban húsz év alatt a felére csökkent a gyermekvállalás.

Ez azonban még nem jelenti azt, hogy leállt a túlnépesedési nyomás, csak a népszaporulat rátája csökkent a felére. Ez önmagában is óriási pozitív eredmény.

A társadalomtudomány addig mégsem jutott el, hogy hol, mekkora volna a társadalom érdekének megfelelő gyermekvállalás. Pedig ennek néhány tényezője egyértelmű.

- A népesség növekedése csak ott indokolt, ahol az élettér optimális eltartó képességénél alacsonyabb a népesség száma.

- Ahol a népesség növekedése indokolt, ott sem legyen gyorsabb az évi 1-2 ezreléknél. Az ennél gyorsabb vagy lassabb népszorulat ugyanis óriási társadalmi megterheléssel jár.

- Ahol túlnépesedés van, ilyen az emberiség kilencven százaléka, ott a társadalom érdeke a népesség csökkenése.

- Tekintettel arra, hogy az emberiség létszáma ma is többszöröse, mintegy 4-5-szöröse, az optimálisnak, fajunk érdeke volna az optimális eltartó képességhez való közeledés. Az alulnépesedett néhány társadalomban pedig az optimális megoldás a túlnépesedett társadalmakból válogatott bevándorlás volna.

Az elmúlt száz év óriási tudományos és technikai vívmányai mellett a legfontosabb teendő, a népességszabályozás, nemcsak figyelmen kívül maradt, de erkölcsileg elfogadhatatlannak minősül.

A politikusok és a közgazdászok a népesség csökkenésének csak a negatív hatását látják, de a százszor nagyobb előnyét figyelmen kívül hagyják.

Az elmúlt század legnagyobb tragédiája abból fakad, hogy a világ népessége négyszeresére nőtt. Ez nemcsak mennyiségi abszurdum, hanem fajunk soha nem tapasztalt kontraszelekciójává vált. A fejlettek nem, vagy alig szaporodnak, a fejlődésre képtelenek ellenben nagyon gyorsan. Az elkövetkező száz évben, a várható népszaporulat 90 százaléka ott történik, ahol a stagnálás is sok volna.

Az elmúlt száz éven a meleg égövben, a két térítő között a lakosság hatszorosára, néhány afrikai országban tízszeresére nőtt. Száz év alatt Nigéria lakossága húszszorosára növekedett.

Azt csak becsülni lehetne, hogy mennyien volnánk most, és mennyien leszünk száz év múlva, ha nincs fogamzásgátlás. Ma minimálisan 2-3 milliárddal lennénk többen, azaz tízmilliárdan.

Ezek a tények nem zavarják a vallásokat, mindenek előtt a római katolikus kereszténységet abban, hogy isten elleni cselekedetnek minősítsék a családtervezést, aminek előfeltétele a fogamzásgátlás és az abortusz.

Azt azonban senki nem gondolja végig, hogy mennyivel több szenvedés, nyomor, háború lett volna akkor, ha Néhány milliárddal több születik csak azért, mert nincs megoldva a fogamzásgátlás. 

Helyünk Habsburg Monarchiában

Kopátsy Sándor                 EH                   2013-10-08

Helyünk Habsburg Monarchiában

Történelmünk utóbbi ötszáz évének megértéséhez a kulcs az osztrákokhoz és a csehekhez kötődő viszonyunk újraértékelése lenne, de ez olyan allergikus kérdés, amire éppen egy közép-jobb kormányzat alatt aligha találunk megértést.

Hetvenöt éve került a kezemben Marczali Henrik könyve II. József reformjait méltató könyve. Az döbbentett rá, hogy mit vesztettünk azzal, hogy nekünk az ország szuverenitása fontosabb volt, mint az üdvös társadalmi reformok. Azóta figyelek erre a jelenségre. Megdöbbent, hogy mennyire végigvonul a történelműnkön az államalapítástól a mai napig, illetve a rendszerváltásig.

Most éppen egy jelenkori operánk, az István, a király rendezése felett lángol a vita. Egészen mások a körülmények, de mindig ismétlődő kérdés: a közeledést a Nyugathoz, vagy a nagyobb állami szuverenitást akarjuk. Aztán mindig rosszul válaszolunk.

Mohács után újra felvetődött a kérdés: magyar főúr, vagy az osztrák császár legyen a királyunk.

Talán az oszmán megszállásnak köszönhetjük, hogy Habsburg császárt választottuk.

Annak ellenére, hogy az uralkodóválasztás döntő hatással volt a következő évszázadok magyar történelmére máig nem bontottuk ki igazán ennek jelentőségét. A kiértékelés hiányából fakadóan él a felfogás, hogy ezzel csorbult Magyarország szuverenitása, és az igazi magyar érdek képviselői azok voltak, akik ez ellen harcoltak. Közülük csak az utolsó, szegény Károlyi Mihály járt rosszul, de csak azért, mert Trianonért kellett bűnbakot találni.

Az alábbi írás azzal a céllal indult, hogy bebizonyítsam, nekünk ezer éven keresztül mindig az lett volna az elsődleges érdekünk, ami jobban szolgálta a magyar társadalom nyugatosodását.

Ahogyan elő királyunk felismerte, hogy német segítség nélkül nem lehet a saját társadalmát modernizálni, ez a felismerés Hitler fasizmusáig mindig érvényes volt. Sajnos, a magyar politika éppen akkor borult a németek karjaiba, amikor egyszer halálos veszélyt jelentett.

Még nem akadt fel magyar történész azon, hogy mi azokat tartottuk hőseinknek, akik az osztrák uralom ellen lázadtak. Nem fogtuk fel, hogy Rákóczy és Kossuth nem képviseltek modernebb, nyugatiasabb társadalmat, mint az osztrák császárok.

Minket még az sem józanított ki, amikor a jobbágyok felszabadítása, a nemzetiségek nagyobb autonómiája, a zsidóság

Egyenjogúsítása volt a császárok célja.

De nem is kell történésszenek lenni ahhoz, hogy a Monarchia népe közül, kik vitték nálunk lényegesen többre. Az osztrákok és a csehek, mint államalkotó népek, és a zsidóság, mint etnikum, mindig, de különösen Trianon óta, jelenősen előttünk jártak.

Márpedig örök történelmi tanulság, hogy szerencse, ha egy népnek nála fejlettebb batátai, az országon belül pedig ilyen etnikuma lehet. Mi, magyarok pedig mindig ezek ellen hadakoztunk. E hadakozásoknak a vezetői lettek a történelmi hőseink.

Még egy Deák Ferencnek, aki hisztérikusan félt a csehek hozzánk hasonló politikai rangjától a Monarchiában, ott generációk óta nincs jobbágyság. Azt még megértem, hogy Deák sem merte felvetni a jobbágyok felszabadítását, de azt nem, hogy azok nagyobb befolyása ellen harcolt, ahol sokkal több a szabadságjog.

Nekem különösen szívügyem volna az Olmützi Alkotmány oktatása. Abból ugyanis kerülne, hogy Trianon előtt hetven évvel az osztrák császár akart olyan Monarchiát, amiben maradéktalanul érvényesült volna a nemzetiségi jog. Tehát a Habsburg magyar a Debrecenben a trónfosztott magyar király az általunk kezdett szabadságharc végét látva felosztotta a történelmi Magyarországot az etnikai elvek alapján úgy, hogy csak egyetlen etnikum, a szlovák marad meg tömbként a Magyar Királyság területén. Vagyis volt nekünk előzőleg egy igazságosabb megcsonkításunk. Ennek ellenére állítjuk, hogy minket váratlanul ért az ország felszabadítása.

A nagy titkolózással magyarázható, hogy arról sem tudunk, miért változott meg a Bécsi Udvar véleménye, és miért marad Világos után minden a régiben.

Nekünk azt kellene megmagyarázni:

-         Milyen okok alapján maradtunk le az osztrákokhoz, és a csehekhez képest?

-         Miért nem lehetett a magyarok, a germánok és a románok közös fejedelemsége Erdély?

Ezekre addig nem lesz magyarázat, amíg azt tanítjuk, hogy az egész Kárpát Medence a mi történelmi tulajdonunk. A horvátoknak, a szerbeknek, a szlovákoknak eleve nem lehet joguk nemcsak az önállóságra, de még az autonómiára sem.

A munkaidőn kívül végzett munka is értéktermelő

Kopátsy Sándor                  PF                  2013-10-09

A munkaidőn kívül végzett munka is értéktermelő

A magyar társadalom büszke lehet arra, hogy az 56-os forradalom fezültségeinek lecsillapodása után két évtizeden keresztül példát mutatott Európának, mindenek előtt a hidegháborús front bolsevik oldalán arra, a rossz hatékonyságú makro-gazdaságban is lehet, a munkaviszonyon kívüli időt jól hasznosítani.

Becslésem szerint, a lakossági jövedelem jelentős hányadát, mintegy negyedét a munkaviszonyon kívüli időben termeltük meg. Tettük ezt olyan helyzetben, amikor nagyon magas, az optimálisnál is magasabb volt a foglalkoztatás.

A rendszerváltás után a másik végletbe estünk. A foglalkoztatásunkkal az EU 28 tagországa között a sereghajtó lettünk. A szabadidőben végzett, értéktermelő munka pedig szinte eltűnt. Kiderült, hogy a normatív munkaerő piaci feltételek mellett több mint egymillió munkaképes embert nem vagyunk képesek foglalkoztatni. Egyrészt azért, mert vagy eleve gyenge minőségű, vagy nem igényelt szakmájú a munkaerő alsó ötöde, másrészt az olyan munkahelyek létesítése, melyeken a normatív költésű munkaerő versenyképesen foglalkoztatható, óriási tőkeigénnyel jár.

A foglalkoztatás normatív feltételei mellett egymillió munkahely teremtése olyan illúzió, amit a jelen kormány ugyan meghirdetett, de csak tíz éves feladatként kezeli. Tíz évig azonban nem lehet e probléma megoldásával várni, arról nem is beszélve, hogy ezek foglakoztatása akkor sem teljesíthető.

Ezért nem lehet, és nem szabad a szokványos módszereknél maradni.

Két módszerhez kell folyamodni.

1. Olyan foglakoztatási kedvezményeket kell biztosítani, amivel a jelenlegi munkanélküliekre is lehet piaci kereslet.

2. Meg kell teremteni a munkaviszonyon kívüli, a szabad időben történő jövedelemtermelés feltételeit.

A pályakezdők és tartósan munkanélküliek foglalkoztatása.

Tudomásul kell venni, hogy a munkanélküliek többsége két rétegből, kellő szakmai képzettséggel nem rendelkezőkből, és a pályakezdő fiatalokból kerül ki. Ezek munkájának értéke nem elég ahhoz, hogy a normatív foglalkoztatási feltételeken a munkaadók megvásárolják.

Ez nem magyar, de még csak nem is EU, hanem világjelenség. Nem ismerek olyan országot, amelyikben a munkanélküliek nagy többsége nem ebből a két rétegből kerül ki. Ezek foglalkoztatása az EU szára is óriási probléma. Ezek foglalkoztatását biztosító jogi és gazdasági feltételeket csak az EU szakmai és pénzügyi támogatásával kell megoldani.

Ennek a két rétegnek a foglalkoztatását azzal kell támogatni, hogy a munkaadók helyett a költségvetés fizeti a bérjárulékukat. Ez nem jelentene a költségvetés számára kiadást, mert ennél nagyobb a munkanélküli segélyből megtakarított összeg. A legegyszerűbb megoldás, ha az ilyen bérjárulékot a munkanélküli segély rovatból lehet lehívni, ahol a foglalkoztatásukkal csökken a munkanélküli segély.

Szabályozni kell, hogy ez a kedvezmény a jogosultnak meddig jár. Ez más lehet a pályakezdő fiatalok, mint az idős tartósan munkanélküliek esetében, és függjön a képzettségtől.

A legegyszerűbb technikai megoldás az volna, ha a pályakezdőket, és a tartósan munkanélkülieket a csökkentett fizikai adottságúakhoz hasonló kategóriájúnak tekintjük, és azonos kedvezménnyel foglalkoztatók.

Ezt indokolja, hogy jelenleg ennek a két kategóriának a munkanélkülisége a társadalom számára egyre inkább elviselhetetlen gazdasági és erkölcsi károkat okoz. Fiatal pályakezdők, és képzetséggel nem rendelkezők teszik ki a társadalomra káros munkanélküliségnek a 90 százalékát.

Szabadidő hasznosítás

A Kádár rendszerben ennek több formája volt.

- A háztáji gazdaság. Ez a jelen viszonyok között nem lehet jelentős. Ennek ellenére javaslom, hogy a tartósan munkanélküliek segélyt csak akkor kapjanak, ha meghatározott mértékű területet megművelnek. Ez lehet a saját kertjük, vagy az önkormányzat által biztosított terület, ami már lényegében a következő fejezethez tartozik.

- A hobby-kertek. Ezek visszaélesztése és működésük biztosítása vagyonvédelmük biztosítását igényeli. A rendszerváltás előtt, százezernél több, főleg nagyüzemi munkás és városi tisztviselő családnak, azaz sok százezer embernek adott jövedelmet, és sikerélményt. Most, ezeknek a kerteknek a vagyonvédelme, a választás előtti kampányban, nagyon sok szavazatot nyerő reform lehet.

A megoldás alapfeltétele a hobby-kertek vagyonbiztonsága. Tehát minden más közmunkánál is sokkal inkább belügyminisztériumi feladat.

Tekintettel, hogy jelenleg ezek a hobby-kertek 90 százaléka ma már parlagon, mindent kilopva várja a megmentőjüket.

A vagyonvédelmük biztosításában a Belügyminisztérium a szaktárca. A vagyonvédelmet nagyrészt a munkanélküliekre kell bízni. Ennek feltétele, hogy a vagyonőrzés közmunkának számítson. Olyan közmunka legyen, amit önelszámoló brigádok, kft-k, szövetkezetek végeznek, és munkájuk elismerése a rájuk bízott térség vagyonbiztonságától függjön. A tolvajlások által okozott kár arányában csökkenjen az elismert teljesítményük. A munkájukat a rendőrség adja, és ismeri el.

Az ilyen közmunkásokkal védett területek kijelölését, és közmunkába adását a rendőrség végzi. A feladatok kiadását azokkal a területekkel kell kezdeni, amelyeket a rendőrség legkönnyebben megvédhetőnek tart.

Korábban már azt is felvetettem, hogy bizonyos jellemzően veszélyeztetett objektumokat, például halastavakat, gyümölcsösöket, szőlőket cigányokból szervezett vagyonvédő szövetkezetekbe kell szervezni, amelyek teljesítményükkel arányos díjazást kapnának.

Kezdetben ajánlatos volna, ha az első öt évre a védelemben részesülő hobby-kereket az önkormányzatok biztosítanák vagyonvédelem ellen. A rendőrség állapítaná meg, hogy mely kiskertek térségének vagyonvédelme biztosítható könnyebben. Ezeken szerzett tapasztalatok alapján történne a terjeszkedés. A biztosító által kért díjra az önkormányzatoknak pályázni lehet. A Biztosítóval olyan szerződést kell kötni, ami évenként az okozott kárhoz igazítaná a biztosítás díját.

Miskolcon 1990-ben 3.300 hobby-kert volt, most maximum 400 van, de ezek többségét folyamatosan látogatják, lakják. 

Brazília csodás lehetőségei ellenére sem lesz felzárkózó

Kopátsy Sándor                 PG                   2013-10-10

Brazília csodás lehetőségei ellenére sem lesz felzárkózó

A politikusok és a közgazdászok máig nem veszik tudomásul, amit Max Weber jó száz éve felismert: csak a protestáns etikájú országok esélyesek a győztesek közé kerülésre.

Ez az óta bebizonyosodott, azzal, hogy a távol-keleti népek még a protestánsoknál is puritánabbak. Ma már egyszerűen meg lehet állapítani, hogy a társadalmak rangsorában a jelenlegi és a várható sorrend attól függ, milyen puritán a lakosságuk.

Jelenleg a legfejlettebb tíz ország mindegyike protestáns. Az elmúlt ötven évben a leggyorsabban gazdagodó, és a legeredményesebben tanító tíznek a fele konfuciánus, fele protestáns.

Megjegyzem, hogy a fenti rangsorban nem szerepelnek az egy millió lakosnál is kisebb törpeállamok, és azok az országok, ahol a nemzeti jövedelmük nagyobb fele bányajáradék.

Még az első húszban is csak nyugti puritán, és távol-keleti konfuciánus lakosú államok vannak. A legjobb helyezett a latin népek közül Franciaország a 23. a rangsorban.

Nem kell tehát jóstehetség ahhoz, hogy az EU nem puritán lakosú tagországi, a latinok és a pravoszlávok, illetve a latin-amerikai országok bekerülhetnek a puritánok és a konfuciánusok közé.

Ezt már többször kifejtettem, amikor tiltakoztam az ellen, hogy a fél-perifériás országokat fejlődőknek, a BRIC országokat, Brazíliát, Indiát, Oroszországot és Kínát, felzárkózóknak hívták. Néha kiegészítették a négyet Törökországgal, az Afrikai Köztársasággal. Ettől csak rosszabb lesz a kollektíva. Kínán kívül nem találnak olyan jelentős méretű országot, amelyiktől felzárkózás várható. A többi, kivétel nélkül, húsz év múlva hátrább lesz a rangsorban, mint jelenleg, tehát indokoltabb volna ezeket lemaradásra ítélteknek nevezni.

Ami a két milliárdnál több lakosú kettőt, Indiát és Kínát illeti, az egy lakosra jutó jövedelmük, még inkább vagyonuk növekedésében 1gy a négyhez különbség van. 30 év múlva ebben a két mutatóban Kína fölénye tízszeres lesz. Azt is valószínűnek tartom, hogy India tucatnyi államra esik szét.

Oroszországot Fehér-Oroszország is meg fogja előzni, de már most is előtte van, ha a jövedelmüket bányajáradék nélkül számoljuk.

Brazíliát a közelmúltban a siker-országok közé sorolták, mert az ország nemzeti jövedelme viszonylag gyorsan növekedett. Aki csak azt a mutatót nézi, elhiheti, hogy felzárkózik. Az egy laksora jutó jövedelme már nem ilyen rózsásan a képet ad. Az egy laksor jutó vagyona pedig elszomorítóan csökken.

Most röviden belenézünk a részletekbe.

Az ország nemzeti jövedelme 2010-ben 7.5 százalékkal nőtt, de a sikeres tíz évben is elérte a 4 százalékos átlagot. A lakosság évi 2 százalékos növekedése mellett ez sem lehetett elég arra, hogy az egy lakosra jutó vagyont szinten tartsa.

A közgazdaságtan képtelen tudomásul venni azt a közel száz éve ismert tényt, hogy nem elég az egy laksora jutó jövedelmet, a vagyont is ezzel párhuzamosan kell növelni. Márpedig az egy lakosra jutó vagyon 3-5-szor nagyobb, mint a jövedelem. Vagyis, ahol két százalékkal nő a lakosság, ott az ország nemzeti jövedelmét 6-10 százalékkal kell növelni, ha nemcsak a jövedelmet, a vagyont is újra termelik.

Mivel az elmúlt évek során nagyon gyorsan csökkent a gyermekvállalás, az éves 4-5 százalékos nemzeti jövedelem elég volna az egy laksor vetített újratermelésre. Ezzel szemben a múlt évben a növekedés már csupán 2.7 százalék volt, vagyis kevés az újratermelésre.

A fenti szomorú számoknál is sokkal szomorúbbak a részletek.

Brazília a világ egyik legjobban differenciálódott jövedelmű országa. Ez az elmúlt tíz évben is tovább nőtt. Az alsó jövedelmi tizedbe tartozók száma megkétszereződött, a felső tizedbe tartozóké csak negyedével nőtt. Az egyik brazil közgazdász ezt így fejezi ki. A gazdagok úgy gyarapodnak, mint a belgák, a szegények pedig úgy, mint az indiaiak.

Az oktatási rendszerükben a diákok fele analfabétaként hagyja abba a tanulást.

Egy konténer exportköltsége a latin-amerikai átlag közel kétszerese.

Egyetlen sikerágazatuk a mezőgazdaság, hol 20 százalékkal nőtt a megművelt terület, és háromszorosára a termésátlag. Annak ellenér, hogy a mezőgazdasági támogatás a termelési értéknek csupán 5.7 százaléka, szemben az Egyesült Államok 12, és az EU 29 százalékával.

A szója kikötőbe szállítása az ár 25, az Egyesült Államokban 9 százaléka.

A legtöbbet mondó szám, hogy a fejlett országokban és Kínában az infrastruktúra vagyonértéke a nemzeti jövedelem 65-75 százaléka, Brazíliában 20 százalék alatt van. Ez is mutatja, hogy Brazília lemarad, mert az infrastruktúra nem tartott lépést a lakosság növekedésével. Fejlett infrastruktúra nélkül ugyanis nem működhet hatékonyan a gazdaság.

Gróf Bethlen István miniszterelnök politikai megítélése A legkevesebb bűnt elkövető államférfi

Kopátsy Sándor                 PH                   2013-10-06

Gróf Bethlen István miniszterelnök politikai megítélése

A legkevesebb bűnt elkövető államférfi

Romsics Ignác kiváló történész Bethlen István könyvének újabb kiadása egy héten belül kapott méltatást a közép-jobb Heti Válaszban és a szoclib Népszabadságban. A közös megjelenés és az elfogadó hang csodának számít a jelenlegi politikai légkörben.

Mivel az én véleményem nagyon eltér a Romsics által megfogalmazottól, leírom. Teszem ezt annál is inkább, mivel hetvenöt éves mániám a magyar társadalom romantikus történelemfelfogástól. Hiszem, hogy ideje volna a történelmi romantika visszaszorítása. Magyarország politikai elitje olyan magyar történelmet irtott a történészekkel, amelyik elviselhetetlen terhet jelent számára. Meg győződésem szerint, mindig többre mentünk volna, ha reálisan látjuk a Nyugathoz való csatlakozásunk útját.

Romsics tárgyilagosan igyekszik megítélni Bethlent. Mivel a két világháború között okos, higgadt és mérsékelt, a legkevesebb bűnt elkövető miniszterelnök volt, a nagyon buta, hevesen nacionalista magyar politikai elitben, tőle jó bizonyítványt kapott. Ez a mérce azonban a kaszinóban, a klubban helyénvaló, de a történelmi szerepvállalók esetében súlyos tévedésekhez vezet. Egy ország történelmében a politikai szereplőket is annak alapján kell megítélni, hogy mennyi jót köszönhet neki a társadalom, az általa okozott károkhoz képest. Az a nagyobb, akinek tettei egyenlegében több pozitívumok köszönhetünk.

Számomra Széchenyi, Ady nem azért a legnagyobb magyar, mert nem hibázott, hanem azért, mert ahhoz képest is óriási a pozitívumainak az egyenlege.

A kereszténységemmel is az a bajom, hogy nem eléggé Krisztust követő, a szentjeit nem az érdemeik, hanem a bűntelenségük alapján válogatja. Aki szolgálatai alapján mégis bekerült közéjük, azt is igyekeznek bűntelennek beállítani.

Az én szentjeim többsége, a katolikus dogma szerint, velem együtt, a pokolba kerül. Szerencsére, én az isteni igazságosságban bízom.

Mivel Bethlennek nem köszönhet semmit az utókor, nem lehet nagy államférfinak minősíteni. Ez akkor is igaz, hogy korában szinte mindenki nála sokkal rosszabbul vizsgázott.

Ezt érzi Romsics is, amikor újra, és újra azzal érvel, hogy „nem volt olyan antiszemita, mint a kor vezetőinek többsége,” „nem volt annyira fasiszta, mint legtöbben,” „jobban megértette a nyugaton végbemenő változásokat, mint azok, akik semmit nem értettek meg abból”. Nem veszi észre, hogy érvelése azt jelenti, hogy a politikai és erkölcsi törpék között kimagaslott. Ehhez azonban elég volt, hogy a normális testmagasság.

Romsics megítélésétől eltérő véleményem egy illusztrációval jellemzem. Ő Bethlen érdemének tekint azt is, ami a kultuszminiszterének, Gróf Klébelsberg Kunónak volt köszönhető, akit Bethlennél nagyságrenddel jelentősebbnek tartok. Teszem ezt annak ellenére, hogy Klébelsberg Bethlennél lényegesen antiszemitább, revizionistább volt. Tehát nálam is neki van több rossz pontja, de a jó pontjai is sokkal nagyobbak. Az ő érdeme volt a tanyai gyerekek iskoláztatásának megszervezése, a határon túl került egyetemek hazatelepítése, a bécsi, a berlini és az isztanbuli kulturális intézetek megszervezése, néhány, nem zsidó, tehetség külföldi egyetemen történő továbbképzése. A minősítésem szerint Klébelsberg nagyobb hibái ellenére is nagyobb államférfi volt, mint Bethlen.

Bethlen István nem a 20. századi közép-európai ország számára időszerű államférfiú volt, hanem a régen lejárt feudális világ itt felejtett arisztokratája. A Trianon utáni magyar társadalomban még nem lehetett államférfi, aki végre akarta volna hajtani a rég megérett társadalmi átalakítást. Nem volt olyan belső társadalmi erő, ami megértette volna. Nem véletlen, hogy a Bethlennél sokkal rosszabbak nála népszerűbbek voltak.

Az elmúlt száz év történelme csak akkor érthető, ha szem előtt tartjuk, mint, és kiket fogadott el a magyar társadalom. A társadalom érdeke a minél gyorsabb és gyökeresebb polgárosodás, a gyors urbanizáció, a mezőgazdaságban lekötött munkaerő négyötödének az iparban és a szolgáltatásokban való foglalkoztatása, a munkások és parasztok gyerekeinek értelmiséggé képzése. Aki nem fogadja el e célokat, és nem ezek szolgálata alapján értékel, alapvetően téved.

Ami a polgárosodást illeti.

A vasút századában, és lényegében ebbe tartozott Bethlen István is, nem örül, és nem támogatja lelkesen a magyar zsidóság fergeteges sikerét, az akadályozza, hogy polgári társadalom lehessünk. Aki tehát a két háború között antiszemita volt, az nem volt államférfi. Bethlen ugyan az ügybuzgó antiszemitáknál sokkal mérsékeltebb volt, de az ért ő is olyan társadalmi jövőért munkálkodott, amiben nem maradt volna elég annyi levegő sem, amennyit a kiegyezés utáni évtizedek biztosítottak.

Romsics is abba a hibába esik, hogy az antiszemitizmust erkölcsi szempontból méri. Aki nem akarta a magyar zsidóságot elégetni, vagy kitelepíteni, az már nem is volt igazán antiszemita, mivel sokkal humánusabb volt, mint a vad antiszemiták.

Bethlen eszköztára angol arisztokratáé volt, a viselkedése azonban nem, mert az angol arisztokraták utánzója Széchenyi István volt, aki iparosítani, a vízi és a vasúti közlekedést, a hidak építését tartotta az arisztokraták első feladatának. Bethlen agrárpolitikus volt, méghozzá a feudális, külterjes nagybirtokrendszer megszállott híve. Cselédekkel dolgozó, gabonatermelő, azaz a 20. században már külterjes, kevés és képzetlen munkaerőt igénylő mezőgazdaság híve maradt. Vagyis Bethlen meg akarta állítani a száz éve esedékes társadalmi átalakulást. Márpedig az ilyen társadalom híve csak antiszemita lehet. Ez az antiszemitizmus ugyan nem vallja ellenségnek a zsidósságot, csak a levegőt akarja elvenni előlük. Bethlen elképzelése szerinti társadalomban a zsidóság nem lehet élcsapat.

Bethlen legnagyobb hibája az agrárpolitikájából fakadt. A legnagyobb egyéni tévedésemnek a parasztpárti felfogásom tartom, pedig az nem a külterjes feudális nagybirokra, hanem a belterjes családi vállalkozást tekintette a megoldásnak. Naivul azt hittem, hogy a belterjes mezőgazdaság, a kert-Magyarország megoldhatja a foglalkoztatást. Erről is kiderült, hogy ezzel a mezőgazdaságban a falusi lakosság negyede sem élhet meg. Pedig elég lett volna megnézni a harmincas évek Dániáját, ahol a belterjes mezőgazdaság is csak a munkaerő nyolc százalékának adott munkát. Nálunk akkor még a mezőgazdaságból szeretett volna megélni a munkaerő kétharmada.

Bethlennél fel sem merült, hogy mint kell, mint lehet kezdeni a hárommillió koldussal. Bethlen közel száz évvel később vezette az országot, mint Széchenyi István felvirágoztatni akarta, ennek ellenére száz évvel mögötte haladt.

Bethlen a saját agárpolitikájával mégis a Kisgazdapártot akarta kormánypárttá emelni. Természetesen úgy, hogy a falusi lakosság tikosan azért ne szavazhasson.

Romsics azonban hallgat arról, hogy Bethlen számára ugyan elfogadhatatlan volt Gömbös és társai stílusa, de Hitler hatalomra jutása után azonnal átadja nekik a kormányrudat. Ez azt jelzi, hogy a revizionizmusa is csak addig volt mérsékeltebb ameddig nem látott benne külpolitikai realitást. Ahogyan Hitlerre épülhettek a remények, félreállt. Nem fél annyira a nácizmustól, és a belső nyilasoktól, hogy a tőlük való elhatárolódás érdekében ne adjon nekik teret. Semmi alapja nincs tehát annak, hogy Bethlent olyan államférfinak tekintsük, aki osztálya érdekében ne vállalta volna a nácikkal való szövetséget. Legalább azt el kell fogadni, hogy a revízió vágya, és a kommunista ellenesség erősebb volt benne, mint náci és nyilas ellenesség. A magyar történésztől elvárható annak, legalábbis utólagos, tudomásul vétele, hogy a Hitlerrel való szövetség Magyarország felszámolásához, de legalábbis a következetes földreformot követelő nyilasok hatalomátvételéhez vezet.

Romsics nem is utal arra, hogy Bethlen félreállása jelentett revizionizmusban minőségi fordulatot jelentett azzal, hogy előtte az angolszászoktól váruk a revíziót, utána pedig a fasizmusoktól, elsősorban a náciktól. Ez a fordulat a trianoni Magyarország létbiztonságának a feladását jelentette. A revizionisták korábban is minden mást megelőző nemzeti feladatnak tekintették a háború előtti ország visszaállítását, de a fasizmussal való szövetség előtt ezzel még nem járt az ország létének elvesztésének kockázatvállalása.

Aki ma sem látja be, hogy a nácik győzelme esetén Magyarország megszűnik, nem értheti meg mit jelentett Gömbös Gyula hatalomra kerülése. Azon lehet vitatkozni, hogy Bethlen ezt nem látta, de akkor nem nagy államférfi. Ha látta, de felmérte, hogy ennek megállításához nincs elég ereje, akkor másként kellett volna viselkedni.

Azt elismerem, hogy ő sem tudta volna megállítani, mert a magyar társadalom nacionalizmus és rövidlátása elseperte volna. Ezt az előrelátást azonban semmi nem mutatta. Ezért kellene belátni, a történészeknek tanítani, hogy a második világháborúban vállalt szerepünkért nem egyik, vagy másik politikai vezetőnk volt hibás, hanem a magyar társadalom nagy többsége. Ehhez azonban Romsics Bethlent méltató könyve sem hozott közelebb bennünket, sőt. Ő is talált egy bölcs, nagyvonalú államférfit.

Romsics két méltatásával egy időben mégis megtörtént egy nagyon fontos lépés. A magyar külügyminiszter, méghozzá egy középé-jobb kormány minisztere, Martonyi János kimondta, hogy a magyar zsidóság ellen elkövetetteket magyarok követték el, magyarok ellen. Abban sem reménykedtem, hogy ezt megérem, talán még az is bekövetkezik, hogy a két háború közti rendszer szégyene volt a történelmünknek.

Egyelőre azonban az ellenkező úton haladunk. Károlyi Mihály szobrát eltávolítottuk, amin Romsics is joggal háborog, de ő is lelkes támogatója annak, hogy Teleki szobrot kap a várban. Abban igaza van, hogy nem ő volt e kor fő és hangos felelőse, de államférfinak azért kicsi, a nála is kisebbek között.

Nehéz volna válaszolnom arra, hogy akkor kinek a két háború főszereplői közül. Leginkább Jászi Oszkárt tartom olyannak, aki előre látott, de ő meg azért volt rá alkalmatlan, mert zsidó volt.

Talán csak Ady Endre érezte meg a jövő útját, de ő megértette a magyar jelent. A saját, imádott népe volt a jövőre képtelen.

Bethlen arra volt képes, hogy a tények hatása alatt cselekedjen, de utána, és nem előtte mentek az események, méghozzá arisztokratikus tempóban. Bethlen is csak a száz évvel a jelenideje mögött kullogó magyarságnak volt a többinél kevésbé tisztességtelen képviselője.

Politikai rövidlátására jellemző, hogy a háború végén azt hitte, a szovjet megszállás legfeljebb néhány évig tart. Aztán kiderült, hogy erre közel százhúsz éves koráig kellett volna várni.

- - - - - - - -

Az alábbiakban még felsorolom a részletekhez fűzött véleményem.

„Határozottan szemben állt azonban ez az irányzat minden olyan törekvéssel, amely ezen a XX, században már egyre inkább megújulásra váró társadalmi és politikai rendszeren – akár a politikai jogok radikális kiterjesztése, akár azok megszüntetése (bolsevizmus, fasizmus) formájában – alapvető változást akart,”

„Bethlen és társai lényegében a XX. századba lépve sem akartak változtatni. Vagy amennyiben mégis, akkor csak igen óvatosan és lassan…”

Ezeket olvasva, még optimista voltam. Nekem ennyi is elég annak bizonyítására, hogy nem lehet nagy államférfi azt, aki a saját korát ennyire konzervatívan látta.

A XIX. század második felében Magyarországon is „óriási anyagi fejlődést” hozott, és a „termelés szédületes fokozását” eredményezte. Úgy vélte azonban, hogy ez a fejlődés egyoldalúan az iparnak és a kereskedelemnek kedvezett. Az agrárszektort viszont hátrányos helyzetbe hozta. Ebből kiindulva bírálta a „korlátlan gazdasági szabadság” elvét, az „ illoyális versenyszellemet”, sőt az ipar és kereskedelem „idegen kezekbe„, azaz zsidó tulajdonba kerülését is.”

Erről állítja Romsics, hogy nem volt antiszemita.

„Mivel választójoggal csak a lakosság hat százaléka, a vagyonos és/vagy művelt felsőbb rétegek rendelkezetek, s így a történelmi elit, az arisztokrácia és a dzsentri politikai vezető szerepe továbbra is megmaradt.”

„… a történelmi elit pozíciójának megőrzése érdekében foglalt állást. Minden olyan törekvéssel, amely ezen a rendszeren érdemben változtatni akart (például a választójog demokratizálásával, vagyis kiterjesztésével és titkossá tételével) határozottan szembefordult.”

„… megértést mutatott a parasztság földéhségének korlátozott mértékű kielégítése iránt.”

Az utóbbi mondat félrevezető, mert megértés alatt nem lehet azt érteni, amit megtett valamit. Helyesebb lett volna Romsicstól, ha azt írja nevetségesen keveset tett, annyit, ami inkább semmit, mint megértést jelent. 

„A demokrata és polgári radikális ideológiákat ekkor „nemzetellenes méreganyagként” jellemezte és halaszthatatlan nemzeti feladatként láttatta azt, hogy ”ez a méreganyag a közéletből eltávolítassék.””

Romsics ugyan közli a választási rendszerre vonatkozó adatokat, de nem kommentálja azoknak még az utódállamokhoz viszonyított arányait sem. Ez a könyvének általános hibája. Nem derül ki abból, hogy Trianon után mi az érintett államok között hogyan szerepeltünk.

Történelmünk súlyos hiányossága, hogy nem tudatjuk a közvéleménnyel, hogy a Trianoni Szerződés nyomán szétesett Monarchia utóállamai hogyan vizsgáztak. Egy ilyen összehasonlításból nyilvánvalóvá válna, hogy nagyon gyenge volt a Trianon utáni szereplésünk.

Nem az én feladatom, ezt illusztrálni, de néhány megjegyzést teszek.

Az osztrákok és a csehek szerepeltek a legjobban.

Ausztria nem siratta a középhatalmi státuszának elvesztését, nem vitatta az etnikai határokat. Sopron elszakítása után elfogadta a népszavazással való döntést. Következetes köztársaság lett, nem operett királyság.

Csehország nemcsak a vele nyelvrokon szlovákokat fogadta be egyenrangú társként, de a ruszinok is szabadságot kaptak. A magyar kisebbség is jobban és több politikai joggal élt, mint a Magyarországában maradtak.

Még nem írta le senki, hogy az Ausztriához és Csehszlovákiához került magyartok azonnal választói jogot kaptak, és titkosan szavazhattak. Nem úgy, mintha itt maradnak.

Az utódállamokban felszámoltak az arisztokraták nagybirtokait és nemzetiségtől függetlenül osztották fel. Ott mekkora volt a szavazásra jogosultak, és titkosan szavazók aránya, illene tudni. A köztársaság elnök nem fehér lovon járt, a miniszterek nem mentében, csákóval, karddal. Ez még Bethlennek sem tűnt fel.

„Az ipari termelés1924 és 1929 között több mint 70 százalékkal emelkedett, és az 1929-1933-as gazdasági világvállság előestéjén mintegy 12 százalékkal múlta felül a háború előtti szintet.”

Romsics nem gazdaságtörténész, ezért nem tudja, hogy ezek szégyenteljes, és nem dicsekvésre valló adatok. Ilyen alapon Rákosi Mátyásnak sokkal inkább járna a szobor.

„A trianoni határokat Bethlen,- vezetőtársaihoz és a társadalompolitikailag tudatos részéhez hasonlóan – igazságtalannak és megváltoztatandónak tartotta.”

Ez nagyon ködös fogalmazás. A Trianoni szerződés nem igazságos, de a győztesek soha sem diktálnak igazságos szerződést. A Trianon előtti állapot még kevésbé volt igazságos. Jogos volt a többségben magyarok által lakott határ közeli területekre támasztott igény. Ezt azonban a Bécsi döntések előtt senki sem fogalmazta meg. Magyarország illetékesei a Trianon előtti állapotokra tartottak igényt. Ez azonban sokkal igazságtalanabb lett volna, mint a trianoni határvonal. Romsics is csak a határok megváltozandóságát írja, ami egészen más, mint amit a magyar kormányok, és népbutító hatásukra a magyar közvélemény óriási többsége is elfogadott.

”Az alsóbb társadalmi rétegek, titkos választói joggal való felruházása – hangoztatta – a „nyers tömegek uralmához vezet” és „azok az országok, ahol a tömegek uralma válik úrrá az egész nemezt felett, a pusztulásnak vannak kitéve”

„A demokraták kormányzati eszménye a nyugti típusú polgári demokrácia volt, míg Bethlené továbbra is az 1920-as években újjáformált XIX. századi antidemokratikus-elitista parlamentarizmus.”

„… képtelen volt megbékülni egy komoly földreform gondolatával is.”

Az utóbbi mondatot nagy örömmel olvastam, mert engem igazol abban, hogy a nagyon következetes 1945-ös földreform csak a Szovjetunió nyomásának volt köszönhető. Ugyanis még ezt sem írta le senki. Pedig nyugati megszállás estén, véleményem szerint, Bethlennel nem nyerhetett volna senki a miniszterelnöki hatalomért vívott választáson. Ezt tudták Moszkvában is, ezért szállították moszkvai börtönbe.

„Haláláig úgy képzelte, hogy a szovjet jelenlét átmeneti, két-három éves jelenég lesz a térségben, amelyet hosszú távú angolszász befolyás fog felváltani.”

„Ideológiai alapállásából és külpolitikai prognózisából következett, hogy Bethlen a háború utáni politikai kibontakozást nem kapcsolta össze radikális társadalmi és politikai átalakulással.”

Bethlen politikai naivitása nemcsak őrá, és a magyar közvélemény nagy többségre, de általában a megszállt országokra is jellemző volt. Finnország volt az egyetlen, ahol a politikai elit azonnal tudomásul vette, hogy Jalta után tartós hegemónia nehezedik az Szovjetunió által megszállt országokra, tehát erre kell berendezkedni. Ennek tudomásulvételére nemcsak Bethlen, a magyar arisztokrácia és az úri magyar középosztály, de még a kelet-német és a cseh szociáldemokraták sem voltak képesek.

Egész Magyarországon ezt a jelentősebb politikai személyek közül csak a kereszténydemokrata Szegfű Gyula, de ő is csak a Moszkvában töltött nagykövetsége után, volt képes. Jellemző, hogy Szegfű véleményéről a kor magyar történészei is hallgatnak. Pedig a szovjet megszállás alatt történteket csak az értheti meg, aki szem előtt tartja, hogy Sztálinnal szót érteni csak a finnek igyekeztek. Ez volt annak a kulcs, hogy ott egészen más vágányon haladt a hidegháború szovjet oldalára kerülésből fakadó sors.

A sztálinista durva uralkodás, a csak kommunista pártra való támaszkodásra az ad magyarázatot, hogy Moszkvának többi országban nem is volt alkalma másokkal együttműködni. Ennek a felfogásnak nem is volna értelme, ha Finnország példájára nem lehetne hivatkozni.

Romsics is félreérthetően idézi Bethlen angolszász szövetségkeresését. Ő és társai az angolszász alatt Angliát, és különösen Churchillt értették. Ezzel szemben már a háború alatt is nyilvánvalóvá vált, hogy szó sem volt angolszász egységről. Az Egyesült Államok, különösen Roosevelt a háború elejétől kezdve örömmel nézte, ahogyan a volt gyarmattartók elvéreznek a náci Németország elleni háborúban.

Ezt Hitler sem értette meg. Ha ő nem üzen háborút, az Egyesült Államok soha nem lép be Anglia megmentése érdekében. Ez már abban is nyilvánvalóvá vált, hogy Anglia ingen nem kapott semmit, csak a Szovjetunió élvezhette ezt a támogatást. Mindez Jaltában vált egyértelművé, ahol Sztálin megkapta Közép-Európát, a három balti államot, és a Balkán nagy részét.

Bethlen naivságát és hisztérikus kommunista ellenességét még 1919-ben, Bécsben meg lehettet érteni, de 1945-ben a Szovjet megszállók illetésekkel való tárgyalásai után érthetetlen, hogy csak átmentnek tekintette a szovjet megszállást, és Anglia európai befolyásában reménykedett.

Romsics sem látja be, hogy azok voltak a jobb államférfiak, akik tudomásul vették a háborút követő európai erőviszonyokat, és igyekeztek a szovjet megszállókkal hangot találni.

Bethlenről Hitler hatalomra jutásáig még el lehetett mondani, hogy belpolitikájában reálpolitikus volt, de mert a magyar társadalom reális erőire támaszkodott. Reálisan szolgálta az osztályát. Ha elkerülhettük volna a szovjet megszállást, uralmuknak megőrzése reális politikai stratégia volt. Abszolút nem értettem vele egyet, és ma is tragédiának tartom, ha megvalósul, de járható politikai út volt. De attól kedve, holdkórosnak politikai vakságnak tartom.

Ezt Bethlen is érezhette, amikor ellenezte a Szovjetunió, és még inkább az Egyesült Államok elleni hadüzenetet. De ha valaki megakadályozhatta volna a tőle is jobbra álló politikai erők hatalomra jutását, akkor az egyedül Bethlen István volt. Ahogy ez Romsics alapos kutatásaiból is kiderül, ezt ő nagyon langyosan kezelte. A langyosságának egyetlen okát látom, revíziót ő is csak náci Németországtól remélhetett. De nem volt annyira államférfi, hogy lássa, ezzel mit kockáztat.

Romsics feladatát én abban látnám, hogy megmutassa, a náci Németországgal való szövetségünk gyors előnyei szükségszerűen a régi rendszer összeomlásához vehettek. A Trianon utáni társadalmi rendszer hívei az arisztokraták, és az úri középosztály azzal ásta meg a saját sírját, hogy kiszolgáltatták magukat a náci Németországnak.

Amíg ez nem ismerjük fel, és fogadjuk el, nem várhatunk annak megértésére, hogy mi, miért történt úgy a második világháború után, ahogyan történt.

Mivel én azok közé tartozom, akik örülnek, hogy összeomlott az arisztokrácia és az úri középosztály uralma, nem búsulok azon, hogy a két háború között még legkevésbé ostoba politikusunk sem ismerte fel, hogy rossz úton járnak. 

Fajunk alkalmazkodása a természeti környezethez

Kopátsy Sándor                 EB                   2013-10-05

Fajunk alkalmazkodása a természeti környezethez

Fajunk eddigi életének a kilenctizedénél is nagyobb hányadában gyűjtögetésből, a természet ajándékaiból élt. Ebben az életmódban az adott terület eltartó képessége determinálta az eltartható létszámot, azt az ember nem bővíthette. Több egyed csak akkor élhetett, ha új életteret talált. Agyunk erre képessé tett bennünket, mert a legkülönbözőbb természeti környezetbe képesek voltak berendezkedni. Eltérőn az előttünk megjelent fajoktól, az embernek nem kellett a mutációján keresztül szelektálódni, új faj formájában megjelenni ahhoz, hogy a jelentően más környezetben életképessé váljon. Fajunk volt az első abban, hogy nem kellett az alapvetően más környezetben más fajjá kellett válni, mert a fejlett agyának köszönhetően, viselkedésével alkalmazkodott a legkülönbözőbb környezethez a nélkül, hogy fajként változott volna.

A biológusok sem hangsúlyozzák, hogy a fajok, minél fejlettebbek, annál inkább a számukra megfelelő környezetükhöz idomulnak. A fejlett fajokat az jellemzi, hogy környezethez szorosan kötöttek, abból nem lépének ki. Az ember az első faj, amelyik minden környezethez képes volt alkalmazkodni, ennek hatására azonban fajként nem változott, nem elérő fajokra osztódva szelektálódott, hanem a viselkedésével alkalmazkodott.

FAJUNK LÉTSZÁMÁNAK AZ OPTIMÁLISHOZ IGAZÍTÁSA

Kopátsy Sándor                ED                    2013-10-04

FAJUNK LÉTSZÁMÁNAK AZ OPTIMÁLISHOZ IGAZÍTÁSA

Jó hatvan év olvastam Rácz Jenő – Bródy András könyvét. Azóta látom tisztán, hogy nem elég az államnak a nemzeti jövedelmének növekedésével mérni a fejlődést, a nemzeti vagyont növekedését is mérni kell. Vagyis félreértések származnak abból, ha csak az államok által megtermelt nemzeti jövedelem alakulásával mérjük az eredményt. Ha nem növekszik ezzel arányosan a nemzeti vagyon, akkor nem lehet tartó az eredmény. Azóta sem olvastam olyan közgazdasági művet, ami felhívta volna erre a figyelmet. Ők azt is adatokkal bizonyították, hogy a szükséges nemzeti vagyon arányosan növekszik a nemzeti jövedelemmel. Vagyis a mérséklet, négy évszakos éghajlaton a nemzeti vagyon mintegy háromszorosa a nemzeti jövedelemnek, és ez az arány szinte változatlan, nem nő, vagy csökken a technikai fejlődés során.

Azt később ismertem fel, hogy nemcsak a fizikai de a szellemi vagyont is újra kell termelni. Ráadásul, ez a vagyon a tudományos és technikai forradalom óta a nemzeti jövedelemnél gyorsabban növekszik. A jelenkori társadalmakban tehát a tudásvagyont a létszámnál gyorsabban kell növelni. Ezt a tényt ugyan minden elméleti közgazdász tudomásul veszi, elismeri a tudásvagyon kiemelkedő szerepét, de senki sem jut el odáig, hogy a tudásvagyont úgy kezelje, mint a fizikai vagyont, nyomon kövesse, annak amortizációját, újratermelését, felhalmozását. Még nem találkoztam olyan közgazdásszal, aki felvetette volna, hogy a tudásvagyon termelése vagyontermelés, a növelése vagyonfelhalmozás. Ebből az élet csak addig jutott el, hogy a vállalti mérlegekben találmányokat, szabadalmakat vagyonként könyveljen el.

Azzal még nem találkoztam, hogy vaki felvetné, a tudásvagyon gyarapítását, az oktatást, a kutatást értékterme lésnek, vagyonképzésnek kell minősíteni. Ezért aztán a tudásvagyon nagyságát sem mérhetjük

Ennek a felismerésnek köszönhetem, hogy kezdettől fogva az egy lakosra vetített jövedelemnek, és vagyonnak a növekedését figyelem. Ebből pedig kiderült az, hogy erre csak az olyan társadalom képes, amelyikben a lakosság növekedése lassú, nem haladja meg az egy-két ezreléket. De az is, hogy az eleve túlnépesedett társadalmakban a lakosság lassú, néhány ezrelékes csökkenése előnyös.

Ezzel szemben azt láttam, hogy a 20. században az emberiség kilenctizede a tartósan elviselhetőnél tízszer gyorsabban szaporodott. Azóta már lassult a növekedés üteme, de az emberiség szegényebb felében még mindig a tartósan elviselhetőnél tízszer gyorsabb. Pedig ma az emberiség nagy többsége túlnépesedett térségeken él, ahol a létszám csökkenése volna kívánatos.

Európában a 20. század közepétől, és a végétől pedig a fejlett távol-keleti országokban leállt. A század végén pedig Kínában, erőszakkal leállították. Ennek következtében a túlnépesedés jelenleg az emberiség kétötödében megszűnt.

A túlnépesedési katasztrófa azonban így is fajunk történetétében a legnagyobb fenyegetés maradt. Elég volna szem előtt tartani, hogy az emberiség létszáma a 20. században négyszeresére nőtt. A 10 milliárd előtt pedig már aligha lehet megállítani.

A népesség növekedés ugyan köztudott, de az általa okozott veszély fel sem merül. Ez azért lehetséges, mert a társadalomtudományok általában, a közgazdaságtan különösen, a változásokat nem egyedekre, hanem országokra vetíti. Figyelmen kívül hagyja, hogyan alakul az egy laksora vetített jövedelem, ami ugyan egyetlen osztással megállapítható. Még a fizikai nemzeti vagyon is egy laksora vetíthető. Ezzel azonban még nem találkoztam. Az egy lakosra jutó szellemi vagyont és természeti erőforrást, életteret figyelembe sem veszik.

Az ebből fakadó félrevezetést elég volna néhány adattal illusztrálni.

Nigériában például ma tízszer annyian élnek, mint száz évvel korábban. A szaklapok is azt írják erről az országról, hogy gyorsan fejlődik, hiszen nő az ország nemzeti jövedelme. De nem teszik hozzá, hogy mit jelent a tény, hogy gyorsan nő a lakossága.

Arra senkinek nem gondol, hogy mi lenne, ha Európa, vagy a saját országának a lakossága az elmúlt száz év során a tízszeresére növekedett volna.

Ezeket látva hirdetem, hogy az emberi faj számára miért a legnagyobb hatású találmány a fogamzásgátlás terjedése. Csak ennek köszönhetően mintegy kétmilliárd emberrel kevesebben születtek az elmúlt száz év során. Azt fel sem mérhetjük, hogy mi lett volna, ha ezek is megszületnek. Pedig fogamzásgátlás nélkül nem lenne egyetlen olyan ország a világon, ahol akárcsak a magyar életszínvonal elérhető lett volna.

Fogamzásgátlás megoldatlansága nélkül szó sem lehetett volna, a megtörténthez hasonló életkörülményekről minél hosszabb az élet, és minél egészségesebbek az ember, annál szaporább. Többen élnek a nemi érettség korában, jobb kondícióban, annál nagyobb a természetes szaporulat. Annak korlátozása annál nehezebben oldható meg.

Én csak két viszonylag megfékezett gyermekvállalást ismerek, a nyugat-európai középkorét, és a század elei aranyai református parasztokét. Mindkettő kegyetlen volt.

1. A nyugat-európai feudális társadalom kiscsaládos jobbágyrendszerét a világtörténelem egyik legnagyobb találmányának tartom. Azt, hogy találmány, vagy ösztönös cselekedett eredménye, nem tudom. A tudatosságnak semmi nyomát nem találtam. Arról, hogy a társadalom csak utólag ismerte fel a túlszaporodás veszélyét, a keresztes háborúk sorozatának az elindítása tanúskodik. Ismereteim szerint ez volta z egyetlen olyan háború, amelyben egyértelmű cél volt a felesleges emberektől való megszabadulás. Ezt a nyilvánvaló célt azonban olyan zseniálisan sikerült elfedni a vallásos céllal, Jeruzsálem elfoglalásával, hogy máig nem vált elfogadottá, hogy az egyetlen reális cél a népfeleslegtől való megszabadulás volt. Ennek felismerése nem okozott volna gondot, ha csak a hadjáratok sorozási szabályát ismerik. Csak a másodszülött fiúk mehettek. Később már hadra nem fog ható korúkban is.

Meggyőző bizonyíték volna, ha leírják a történészek, hogy az elindultak hány százaléka tért haza. Becslésem szerint ezek aránya nem érhette el a tíz százalékot.

Az is bizonyíték, hogy nagyon kevés gondot fordítottak a hadjárat alatti ellátmány biztosítására.

Ezek a háborúk a hármas vetésforgó, a középkori agártechnikai forradalom után közel kétszáz évvel indultak meg. Annak következtében jelentősen javult a művelés alá vont terület hozama azzal, hogy a parlagon, azaz pihenni hagyott föld a feléről a harmadára esett. Ugyanakkor a termelés munkaerő, igásállat, és felszerelés igénye nem változott. Ennek a technikai forradalomnak a típusát máig nem hangsúlyozzák, hogy ebben a termelékenység növekedését nem annyira a fejlettebb technika, mint annak kihasználtsága növekedett. Ugyanaz a munkaerő, felszerelés és igásállat harmadával több földet művelt meg, és termést takaríthatott be.

2. A másik példám már nem ennyire leplezett, a református magyar parasztok egykézése az első világháború után. Ez esetben maguk a szereplők is nyíltan hangsúlyozták, hogy a földhiány miatt csak egy gyereket szabad választani. Már

Az, hogy az elmúlt ezer évben a társadalmi fejlődés élcsapatát a kis Nyugat-Európa jelentette, a kiscsaládos jobbágyrendszernek köszönhető. Ez ugyanis a történelemben az első kiscsaládos rendszer volt. A megvalósítási módja is zseniális. A földbirtokos a szántóterületét két felnőtt munkaerő által megművelhető jobbágytelkekre osztotta. Ezzel létrehozta az első és egyetlen olyan társadalmat, amiben determinált volt a gyermeket vállaló családok száma. Csak azok köthettek házasságot, aki számára a földesúr jobbágytelket biztosított. Mivel a földesúr érdek az volt, hogy ne legyenek kisebbek a telkek, mint amennyit a kiscsalád képes megművelni, a szántásra alkalmas területe pedig nagyon korlátolt mértékben volt növelhető, hát a gyermeket vállaló családok száma nem változott.

Ennek a rendszernek a működését biztosította a keresztény egyház azzal, hogy a házasságot olyan szentségnek nyilvánította, ami nélkül születettek nem lehettek az egyház tagjai. Ez akkor egyúttal az életben maradhatást jelentette. A házasságon kívülieket nem keresztelték meg, nem temethették el a temetőkben. A történészek sem hangsúlyozzák annak szerepét, ahogyan az egyház gondoskodott arról, hogy csak a földesúr által telekkel ellátottaknak lehessenek gyermekei. Ahogyan nőtt a népesség, a házasságuk egyre jobban kitolódtak. Mintegy hetven évvel ezelőtt ezt a francia történészek már alaposan felmérték. A jelentőségét, a gyermekvállalások számát azonban nem vetették össze a nagycsaládos kultúrákkal. Pedig ez volt a Nyugat világsikerének a kulcsa. A Nyugat azért volt minden más kultúránál humánusabb társadalom, mert kisebb volt a ránehezedő túlnépesedési nyomás.

Az még a történészekre váró feladat, hogy építsék be a korok, kultúrál történetébe a rájuk nehezedő túlnépesedési nyomást. Ez leleplezné, hogy az osztálytársadalmak embertelensége, a halálozást fokozó buzgalma annál nagyobb volt, minél nagyobb lett volna a spontán túlnépesedés. Az osztálytársadalmaknak annyira kellett fokozni a nyomort, az emberölést, hogy a népszaporulat hosszú távú átlaga ne haladja meg az 1 ezreléket. A tények ugyanis azt mutatják, hogy a társadalmak életterének eltartó képessége legfeljebb ennyivel növekedett a technikai fejlődésnek köszönhetően.

A kiscsaládos jobbágyrendszernek volt köszönhető, hogy a nyugat-európai középkorban az első szülés közel tíz évvel későbbre tolódott, ezzel az első, a legbiztosabb 2-3 szülés kimaradt.

A világ minden más kultúrája nagycsaládos volt, amiben a házassághoz a nagycsalád fejének hozzájárulása volt szükséges. Alig találtam még utalást is arra, hogy milyen történelemformáló jelentősége volt annak, hogy a nők szülése csak a fölesúr akaratán és a vallás tudomásulvételén múlt. Ez volt fajunk történetében a gyermek vállalás első társadalmi szabályozása.

Csak a kínai gyermekvállalási reform ismeretében döbbentem rá, hogy ott lényegében azt történt, amit a Nyugat történetében a kiscsaládos jobbágyrendszer megoldott. Erre azonban csak a fogamzásgátlás technikai megoldottsága adott lehetőséget. Ezzel vált lehetővé, hogy a törvényben meghatározott gyermekvállalási számot túllépőket büntetni lehessen, mert ezzel a házastársak szexuális életét nem kellett korlátozni.

A történészek meg sem említik, hogy mennyi szabadságjogot sértett, mennyi fájdalmat okozott a középkori, illetve az egykéző szexuális kötöttség.

A középkor szellemét nem értheti meg az, aki nem veszi figyelembe, hogy mit jelentett az, hogy csak a húszas évek végén nyílik lehetőség az ösztönünknek megfelelő szexuális életre. Ráadásul ennek az elvárásnak a megszegése, elsősorban a nők számára, a társadalomból való kizárással járt.

Többször leírtam, hogy a nők egyenjogúságát kizárta a fogamzásgátlás megoldatlansága. A forradalmárok, de még a történészek sem igen foglalkoztak azzal, hogy fajunk történelmének legnagyobb társadalmi elnyomása nem az uralkodó osztály kizsákmányolása volt, hanem a nők leértékelése. A nők alacsonyabb rendűsége mind a társadalomban, mint a családon több sérelmet okozott, mint a társadalmi helyzetből fakadó kiszolgáltatottság. Ha ennek az okát keressük, minden bizonnyal a szexuális életben volt a gyökere. A nők társadalmi egyenjogúsága csak akkor válik elérhetővé, ha a fogamzás feletti döntéssel a nők is rendelkeznek anélkül, hogy szexuális kielégülésük ugyanúgy megvalósulhat. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek más feltételek.

A tudományos forradalom már jó száz éve itt tombol köztünk, mégsem olvastam arról, mi annak a jelentősége a nők szempontjából. Amíg az értéktermelésben a munkaerőnek elsősorban csak a fizikai erejére volt szükség, a nők nem lehettek versenyképesek. A férfiak nagyobb fizikai ereje ki nem küszöbölhető faji adottságunk. A jelenkor munkaerőigénye azonban áttevődött a szellemi képességekre. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy e tekintetben sincs teljes egyenlőség, de azon nem, hogy egyrészt, ha van is különbség, nem olyan nagy, de az már nem vitatható, hogy számos szellemi munkára a nők alkalmasabbak.

A jelenkor egyik világtörténelmi újdonságának tartom, hogy a fejlett világban a két nem iskolázottsága közel azonos, néhány országban megelőzi a férfiakét. Mindez alig ötven éve történt. Az én koromban a műegyetem ötszáznál több diákja között kettő volt nő, ma néhány karon már többségben vannak.

Nincsenek arra adataink, nem is lehetnek, mennyivel nagyobb lett volna a születések számra, ha nincs megoldva a fogamzásgátlás azokban az országokban, ahol leállt a népszaporulat, és ennek köszönhetően megindulhatott a gyors gazdagodás. Az azonban biztos, hogy csak olyan országokban állt le a túlnépesedés, ahol általános a fogamzásgátlás használata.

Ha igaz a feltételezésem, hogy a fogamzásgátlás nélkül ma a kétmilliárddal több lennénk, akkor nagyon másként alakult volna a sorsunk. Az egyértelmű, hogy nincs olyan ország, amelyik meggazdagodott akárcsak az éves 1 százalékos népszaporulat mellett. A túlnépesedett országokban még a lakosság számának a stagnálása is óriási terhet jelent.

Az eltartó képesség szem előtt tartásának jelentősége.

Nem tudom megmagyarázni az okát annak, hogy a közgazdaságtudományban fel sem merült a térségek optimális eltartó képessége.

Ezzel a problémával először a földreform végrehajtása során találkoztam. Kiderült, hogy a somogyi falvak lakossága többször nagyobb, mint amennyi lakos szükséges volna a határ megműveléséhez, azaz amennyi lakos ott a legjobban élhetne. Szinte minden falú sokkal gazdagabb lehetett volna, ha ötöd annyi a lakossága. Ezért a földreformtól sem várhattunk gazdagodást, csak a korábbinál egységesebben elosztódott jövedelmet és a munkaalkalmat. Mi, a népiek abban hittünk, hogy a földreform után mindenkinek jobb lesz. Ezt csak a kulákok nem hitték el. Azzal nem számoltunk, hogy az összes munkaalkalom nem lett több, csak egyenletesebben lesz elosztva.

Ekkor már megértettem azt is, hogy miért lehetett Amerikában a bevándorló parasztból farmer, a tőkésnél hatékonyabban működő családi vállalkozás.

Azért, mert bővében volt föld mindenki számára. Ahol többen vannak, mint amennyi az adott föld megműveléséhez szükséges, ott a parasztság nem szüli a kapitalizmust, ahogyan azt Marx elképzelte, hanem örökre kisárutermelő, azaz szegényparaszt marad.

Ebből következik, hogy az egy laksora jutó jövedelem csak ott nőhet, ahol nem nő a lakosság száma. A térségek eltartó képessége ugyan nő a fejlődés során, de legfeljebb 1-2 ezrelékkel. Természetesen lehet más térségek kizsákmányolásával is növelni a belső jövedelmet, de ennek hatására másutt csökken az eltarthatóság.

Természetesen nincs tudományos értéke annak a véleményemnek, hogy ma még egyszer magasabb lehetne az átlagos életszínvonal a világon, ha csak negyed ennyi ember élne a földön, mint száz évvel korábban. Ezt ugyan kétsége lehet vonni, de azt nem, hogy sokkal jobban, tovább élnének fajunk egyedei, ha nem lennénk ötmilliárddal többen, mint száz éve. Az sem vitatható, hogy nem volna ekkora probléma a felmelegedés, a nyersanyagok fogyása.

Még kevésbé vitatható, hogy súlyos mulasztást követtek el a társadalomtudományok azzal, hogy nem foglalkoztak azzal, hogy mikor mennyi lett volna, és lesz a jövőben fajunk optimális létszáma. Ideje volna felhagyni azzal az ostobasággal, ami szerint fajunk célja a minél nagyobb létszám.

Ha belátnánk, hogy minden faj közös célja, hogy az egyedeinek élete minél jobban kiteljesedjen.

Ezzel szemben a történelemtudomány arra épül, hogy minden állam, minden emberi faj, vallás nagyobb, erősebb legyen. Fel sem merül, hogy ez a cél értelmetlen, mert az államok csak egymás rovására lehetnek nagyobbak. Ez a hozzáállás gyakorlatilag nullaegyenlegű játék, amiben csak egymás rovására lehet nyerni. Illetve az összesítés egyenlege csak nagyon lassan nőtt.

Ha ebből a szempontból vizsgálnánk a történelmünket, és a belátható jövőnket, kiderülne, újra kell írni a történelmet.

De erről másutt.

Az emberi faj szaporodási törvénye.

Fajunk története azt bizonyítja, hogy az ember természetes szaporodása csak a gyűjtögető életmóddal volt összhangban. A szaporaságunk az alacsony várható életkornak és nagyon magas halálozásnak felelt meg. Minden valószínűség szerint, az előemberekre is ez volt jellemző. Sőt azoknak még szaporábbaknak kellett volna lenni, mivel az agyuk, a lehetőségekhez való alkalmazkodási képességük még a fennmaradásukhoz sem volt elég. Ez magyarázza kihalásukat.

Az ember volt az első faj, amelyiknek az agya már olyan fejlett, hogy képes szinte minden természeti környezethez alkalmazkodni, abba berendezkedni. De ezzel is csak annak köszönhetően maradhatott meg, ha a nők 2-3 éveként szültek.

Elnézést, hogy olyan számokat használok, amik nem tudományos felmérésekre épülnek. Sajnos ilyenek nincsenek. De a demográfusok gyorsan kiszámolják, hogy a húszak évek elején lévő várható életkor esetén hány szülésre van szükség a létszám fenntartáshoz. A gyűjtögető társadalmak sok tízezer éves működése során a stagnáló népesség azt bizonyítja, hogy fajunk természetes szaporodása és az alig húsz éven felüli várható életkor összhangban voltak. A gyűjtögető életmód mellett fajunk létszámának növekedése csak arra épülhetett, hogy újabb és újabb természeti környezetben jelent meg, rendezkedett be.

A gyűjtögető életmódban a fajunk természetes szaporodási ösztöne és életmódja között nem volt ellentmondás.

Ezzel szemben, amikor az ember már a maga által termelt élelmiszerekkel táplálkozott, öltözködése és lakása egészségesebbé vált, a várható életkor néhány évvel meghosszabbodott. Ez gyors, az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabb népszaporulatot eredményezett. Nagyon rövid idő után beállt az elviselhetetlen túlnépesedés. Erre reagált, egymástól függetlenül, minden termelésre berendezkedett társadalom azzal, hogy fokozta a halandóságot.

Mivel a fajunk szaporodási törvénye ösztönös, tehát alig változtatható, minél hosszabb lett a várható élet hossza, azaz minél fejlettebb lett a társadalom, annál gyorsabb lett a spontán népszaporulata. Ebből fakadóan annál indokoltabb lett a szervezett halálozást fokozó osztálytársadalom.

Az osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történelmi tapasztalata nem volt elég arra, hogy felismertté váljon az osztálytársadalmak elsődleges feladata, a népszaporulat féken tartása.

A társadalomtudósok sem figyeltek fel arra, hogy az osztálytársadalom közös jellemzője volt a halandósság fokozása, nyíltan, vagy ösztönösen.

Viszonylag jelentéktelen, de néhány kultúrában jelen volt a születés utáni, illetve a termékeny életkorba lépés előtti selejtezés. A csecsemők kitétele, a kamaszok életveszélyes próbatétele. Az igazán jelentős halálokozási okok mögötti cél azonban mindmáig rejtve maradt.

Arról azonban nyomot sem találtam, hogy a szülők lényegesen kevesebb gyermeket akartak, mint amennyi született, ennek érdekében milyen módszereket alkalmaztak, ebből mennyi probléma, halál, de főleg mennyivel kevesebb boldogság, és több szenvedés származott.

A történészek csak az államok, országok politikai jövőjével foglalkoztak. Ezerszer annyit írnak még napjainkban is a cenzúráról, a választójogról, általában a politikai jogokról, mint az ezerszer fontosabb szexuális örömök korlátozásáról.

A legjelentősebb öröm megfosztásnak a szexuális vágyak kielégíthetőségének korlátozását tartom. Ez a korlátozás azért volt társadalmi szükségszerűség, mert a társadalom sokkal kevesebb fogamzást, szülést volt képes leviselni, mint amennyit az emberek szexuális vágya, de még a gyermek vállalási szándéka eredményezett volna.

Az osztálytársadalmak halálozást fokozó feladata, okozta az egyedek legtöbb szenvedését, és örömétől való megfosztását. Ez abból következett, hogy a társadalomnak kellett megfékezni a túlnépesedést.

A túlnépesedést fékező egyetlen humánus megoldás a fogamzásgátlás. Ezzel kapcsolatban csak azt hangsúlyozzák, hogy megakadályozza a fogamzást, de nem teszik hozzá, hogy lehetővé teszi az aggodalmak nélküli szexuális életet, és ami még ennél is fontosabb, a túlnépesedéstől való megszabadulást, ezzel az osztálynélküli társadalomban való életet.

Csak az a társadalom lehet békés, a sikerének örvendező, amelyikben nem kell a túlnépesedés ellen védekezni. Ilyen pedig csak az a társadalom lehet, amiben nem kell a fogamzástól félni. De igaz ennek az ellenkezője is. Nem lehet az a társadalom emberséges, amiben nincs megoldva a fogamzás elleni védekezés.

Ha Marx, de általában a társadalmi igazságtalanságok elleni bajnok, nem azt keresik, milyen társadalom volna az ideális, hanem először azt akarják megtudni, hogy miért szükségszerű és embertelen az osztálytársadalom, akkor talán rájönnek, hogy addig van szükség osztályelnyomásra, amíg az ember gyorsabban szaporább annál, amennyi számára kívánatos, az érekének megfelel. Ebből oda juthattak volna, hogy addig szükségszerű az osztálytársadalom, amíg az ösztönös szexuális élet az elviselhetőnél több utód születésével jár. Nem az ilyen, vagy olyan tulajdonviszonyt kell megszüntetni, hanem lehetővé kell tenni a fogamzásmentes szexuális életet.

Közben azonban a nem politizáló, de a jó üzletet kereső tudósok megoldották a fogamzásgátlást, és ezzel lehetővé tették a hosszabb élet, és a nagyobb jólét megvalósíthatóságát anélkül, hogy szükségszerűen túlnépesedést okozna.

A fogamzásgátlás tette lehetővé, hogy mára a gazdag és iskolázott társadalmakban az emberek korábban elképzelhetetlen jómódban éljenek, és mégsem gyarapodik a létszámuk. Kiderült, hogy a jómódú és iskolázott ember tudatosan nem vállal annyi gyermeket, ami túlnépesedést okozna. A szexuális ösztöne azonban ennél lényegesen több utódot eredményezett.

Az elmúlt száz évben elszabadult túlnépesedés lassulásának is a fő oka a fogamzásgátlás terjedése. Nem ismerünk olyan országot, ahol a gyermekvállalás csökkenését nem a fogamzásgátlásnak köszönhetjük. Annak következtében javulhat az életszínvonal, nőhet az iskolázottság, ami maga is lassítja a népszaporulati rátát, de nem állítja meg.

Az tehát, hogy az elmúlt száz évben nem hétmilliárddal nőtt az emberiség száma, hanem csak öttel, tehát kétmilliárddal kevesebben vagyunk, a fogamzásgátlás terjedésének köszönhető. Ehhez hasonló hatású találmányt nem ismer az emberiség.

Az egyelőre ismeretlen, hogy mennyivel élne jobban az ember, ha a kétmilliárdos létszámon marad, de az már inkább felmérhető, hogy mi lenne akkor, ha két milliárddal többen volnánk. Ennek ellenére nagyon időszerű, talán minden másnál időszerűbb feladat annak felmérése, hogy mibe kerül, hogy többen vagyunk az optimálisnál, és mennyi volna az a létszám, ami optimumot jelent az egyedek jóléte szempontjából.

Nem ismerek időszerűbb feladatot, mint a létszámunk optimumára való törekvés.

Sajnos, ettől még ma is beláthatatlanul messze vagyunk.