2016. december 22., csütörtök

Az 56-os forradalom világpolitikai háttere

Kopátsy Sándor                  EH                  2016 12 21

Az 56-os forradalom világpolitikai háttere

Az új egyenlítő októberi száma elolvasását mindenkinek ajánlom. Ma már kevesen vagyunk, akik megélhettük. A hazai események példás részletességű tárgyalása alapos ismertetésre szorul. Ezt szolgája az a ritka a tárgyilagos beszámoló. Ezért mindenkinek ajánlom. Ugyanakkor hiányolom a világpolitikai környezet szerepének ismertetését. A magyar történészek egyik hiányossága, hogy éppen a történelmünk legfontosabb eseményeinek nem, vagy nem elég súllyal ismerteti a világpolitikai környezet szerepét, pedig e nélkül gyakran ismeretlen marad a végkimenete indoklása.
Az államalapításunk alakulása nehezen érthető, ha említést sem teszünk arról, hogy ez egybeesett a nyugat-európai agrártechnikai forradalom győzelmével. Velünk egy időben tértek át a földművelésre és a keresztény hitre a dánok, a frízek, a szászok, a csehek és a lengyelek is. Azzal a különbséggel, hogy ezek már állandó telephelyen lakók voltak, mi pedig még nomád módon sátorokban lakók voltunk.
A reformáció és az oszmán hódoltság volt történelmünk nagy társadalmi átalakulása. Ezt is csak a pogány törökök megszállásaként tanítjuk, a mohamedánok sem voltak pogányok, a reformáció vallásforradalmi szerepéről és jobbágyok polgárosodásáról említést sem teszünk. Akkor az Oszmán Birodalom Európa legfejeltebb társadalmú térsége volt.
Az 1848-49-es szabadságharc alakulása, kimenetele érthetetlen, ha a Habsburg Birodalomban történteket nem vesszük figyelembe.
A második világháború után a Jaltai Egyezmény, a Szovjetunió megszállása, a gyarmatok felszabadulása és a hidegháború alatt a magyar történelem érthetetlen ezek figyelembe vétele nélkül. ezen belül az 1956-os forradalom alakulása sem.
Ennek ellenére az új egyenlítő részletes beszámolója sem lehet teljes.

Nagy Imre támogatása és ellenzése a Szocialista táboron belül.

1953 nyarán Nagy Imrét a Szovjetunió Bolsevik Párta helyezi a miniszterelnöki pozícióba azzal a feladattal, hogy Rákosi vezesse a Pártot, és Nagy Imre kezdje meg a gazdaság piacosítását. Ez a kompromisszumos megoldás egy évig működik, de úgy, hogy Nagy Imre kezében csak a mezőgazdaság megreformálása, a többi ágazat Gerő Ernő irányítása alatt maradt.
Nagy Imrét a Szovjet vezetés reformerei, élükön Hruscsovval támogatják. A vezetésben a sztálinisták is bent maradnak, köztük az erőviszony folyamatosan változik. Erre a tanulmányok is hivatkoznak. 1954 őszén az egész gazdaságot érintő mechanizmussal jelentkező Nagy Imre leváltásával Moszkva is egyetért, de Nagy Imre életét és mozgásszabadságát garantálják. Ő és a köre szervezkedik.
Az európai csatlós államok vezetői egységesen ellene vannak a reformnak. Ez biztosítja, hogy megengedik Nagy Imre miniszterelnökségének felszámolást.
Kína és Jugoszlávia, vagyis Mao és Tito egyértelműen Nagy Imre támogatói. Márpedig Hruscsov egyre inkább felértékeli őket. Ezt azért kellene hangsúlyozni, mert a több pártos demokráciát éppen ók ketten utasítják el a leghevesebben. Nagy Imre tehát súlyos hibát követett el akkor, amikor a második kormányába bevonja a nem kommunistákat is, és több párt között történő választást ígér. Sajnos, ezt még Kádár is elfogadja, annak világosan látja, hogy a pártja nem nyerhet ilyen választáson. ebben nagyon igaza volt. Ezt kell kimondani, akkor világossá válik, hogy a második Nagy Imre kormány megalakulása, a több párt indulásának garanciája elkerülhetetlenné teszi a Szovjetunió katonai beavatkozását, amit minden csatlós ország lelkesen támogat.
A szabad választás eredménye ugyanis látható volt. A forradalom nyomán egyértelművé vált, hogy a választók négyötöde ellenségét látja nemcsak az állampártban, de a baloldali blokk tagjaiban is. A rájuk szavazók lincselését nehéz lett volna megállítani. Aki csak beszél a pártok szabad választási indulásáról, annak meg kell becsülni, mint várhattunk volna attól a választástól. Szerintem, maximum tíz százalékot sem. Szinte minden körzetben a jobboldal, elsősorban Mindszenty hívei győztek volna.
Akkor sem értettem Nagy Imrét, hogy még azt sem látta, amit Kádár látott. Még értehetetlenebb, hogy a szovjet csapatok elől a Jugoszláv nagykövetségre menekült, a nélkül, hogy kíváncsi lett volna Tito véleményére. A forradalom céljai közül akkor lett volna a legtöbb megmenthető, ha Nagy Imre hívja be a szovjet csapatokat. Ez még Kádár Jánosnak is sikerült, mennyivel könnyebb lett volna, ha ezt Nagy Imre oldja meg. Nem ismerek olyan Nagy Imre célt, amit Kádár nem valósított meg. A 80-as években egyedüli társadalom voltunk a világon, ahol a falusi lakosság jobban élt, több házat épített, mert több lehetősége volt arra, hogy a hivatalos munkaidőn túl is dolgozhasson. Az is példa nélküli volt, hogy a falvak lakossága sem ismerte a munkaalkalom hiányát.

A hidegháború az Egyesült Államok érdekét szolgálta.

A második világháború és a Szovjetunió összeomlása közti fél évszázad világtörténelmét azért nem értik meg a történészek, mert a második világháborút leegyszerűsítik arra, hogy a diktatúrák és a demokráciák harca volt. Akárcsak a hidegháború.
A második világháborúnak két győztese volt, az Egyesült Államok és a Szovjetunió. A vesztesek pedig fasiszták és a gyarmattartó demokráciák voltak. Az Egyesült Államok érdekét szolgálta az imperialista fasiszták és az imperialista gyarmattartók közti háború. Minél jobban kivéreztették egymást, annál jobb volt a gyarmattartás ellenzőinek.
Roosevelt azzal lett a 20. század legnagyobb politikusa, hogy nem a bolsevik Szovjetuniót, hanem a puritán fasiszták és a gyarmattartó demokráciákat tartotta félelmetes ellenségnek.
A kizsákmányolásra, a gyarmattarásra eleve alkalmatlan Szovjetuniótól nem kellett félni. Azt sem írta még le egyetlen történész, hogy a Szovjetunió ugyan a politikai rendszerét rá tudta kényszeríteni a csatlósaira, de a kizsákmányolásukra képtelennek bizonyult. A 70-es évektől a szovjetlátogatók már úgy érezhették, a Nyugaton vannak. Ezt Roosevelt úgy magyarázta, hogy a Szovjetunió durva, az akaratát kikényszerítő, de nem kezeli alsóbbrendűnek a csatlósait. Ehhez azt teszem hozzá, hogy a közte és a csatlósi közötti külkereskedelem az utóbbiak számára volt kedvező, hiszen a nyersanyagok ára viszonylag alacsony, az agrártermékeké és a feldolgozott termékeké magas volt.
A magyarok 56-os tiltakozási között például szinte mindenütt a magyar uránérc exportját kizsákmányolásként említik. Aztán kiderült a Nyugaton nem is volt rá kereslet.
A rendszerváltás után az ország számára veszteséget jelentett a „konyec”, a Szovjetunióval folytatott külkereskedelem felszámolása, mert általában a Nyugattól drágábban vásároltuk és olcsóbban adunk el. Jelentős agárexportunk a nyugati piacon el sem lehet adni. Az ostoba követeléseket meg kellett volna cáfolni. De az a kisebb hiba volt. A nagyobb hiba az volt, hogy a követelések nemcsak hibásak, de irracionálisak voltak.
A legtöbbet hangsúlyozott tiltakozás a szovjet csapatok kivonása volt. Nekünk nem a szovjetcsapatok kivonása volt a fontos, hanem annak irrealistása. Amíg a forradalmárok csak a sztálinistavezetők leváltását követelték, Nagy Imre egy párti kormányát elfogadták, nem kellett a nálunk állomásozó csapatoktól félni. Amíg a tüntetők követelési között csak a reformok szerepeltek, a szovjet csapatokra csak számíthattunk. Ezek csak akkor váltak fenyegetéssé, amikor a hidegháborúban át akartunk mennyi a másik oldalra.
Mint a forradalom oldalán álló, nem éreztem a szovjet hadsereget veszélyeztetőnek. Nem az volt a baj, hogy itt voltak a szovjet csapatok, hanem az, hogy mi mentünk el olyan messze, amit nemcsak a Szovjetunió nem tűrhetett el, hanem az Egyesült Államok sem akart.
Nagy Imre, és tábora akkor tévedett irreális útra, amikor engedett az olyan követeléseknek, amelyeket a szocialista tábor reformerei, Moszkvában, Kínában és Jugoszláviában, de még az Egyesült Államok sem támogatott volna. Nagy Imre katasztrofális hibát követett el azzal, hogy nem vette tudomásul nemcsak a világpolitikai erőviszonyokat, de még a szocialista tábor reformpárti erőinek a tűréshatárát sem.
Hatvan év elmúlt, és máig nem tisztázta senki, hogy hol volt a forradalom követelésének a reális határa.
Engem október 24.-én néhány nappal megválasztottak az Országos Tervhivatal Forradalmi Bizottsága elnökének, néhány nappal később a Minisztériumok Forradalmi Bizottsága elnökének. A Tervhivatalba helyezett négy elnökhelyettesét, de nemcsak pártagok, de szakértőkként maradtak. Mindegyikükkel személyesen beszéltem, ezt nem tekintették ellenforradalmi tettnek, sőt utólag engem sem minősítettek ellenforradalmárnak, ahogy ők is, én is végig pártag maradtunk.
Fehér Lajossal és Donáth Ferenccel a forradalom alatt és után is személyes barátságban voltam. Az előbbivel a forradalom alatt és utána a rendszerváltásig, az utóbbival a forradalom alatt nem, de utána a haláláig jó viszony volt köztünk. Donáth Ferenctől kaptam életem talán legnagyobb kitüntetését, amikor nem sokkal a halála előtt a kórházban meglátogattam, bejött egy KB tag ismerőse, akinek így mutatott be: „Kopácsi Sándor, nem a hős, hanem a bölcs.”
Ma is az a meggyőződésem, hogy Nagy Imrének százszor könnyebb lett volna megvalósítani a megvalósíthatót, mint Kádár Jánosnak.
A politikusok és a történészek hatvan év után sem jutottak el odáig, hogy az 56-os forradalmárok előzetes minden célja a 70-es évekre megvalósult. Szerencsémnek köszönhetően 1953 és 1954 között Nagy Imréhez közel voltam. 1954 nyarán én kezdeményeztem, és Nagy Imre követlen utasítására harmadmagammal én dolgoztam ki az első mechanizmus reformot, ami szigorúan megmaradt a megreformált egyetlen marxista párt vezetésének az uralmán, és csak a gazdaság egészének a piacosításánál. Ez az anyag annyira megnyerte Nagy Imre tetszését, hogy azonnal a minisztertanács napirendjére tűzte. Ezt azonban Gerő Ernő azonnal bucharinista förmedvénynek minősítette, és Rákosi vezetésével összehívott fórum azonnal megsemmisítésre ítélte. Rövidesen Nagy Imrét is leváltották, de Moszkva nyomására a mozgásszabadságát biztosították.
Tehát két évvel a forradalom előtt közel állt az ország ahhoz, hogy megvalósulhasson egy, Moszkva számár is elfogadható reform. Ezzel a forradalmi feszültség levezethető lett volna azzal, hogy a pártvezetés a sztálinisták kezéből a reformot támogató kommunisták kezébe kerül.
Arra nem lehet válaszolni, hogy ez az út járható lett volna?
Az azonban biztos, hogy más elképzelés még valószínűtlenebb lett volna. De az tény, hogy Rákosit és társaikat a forradalom leverése után sem hozták vissza és 1968 után hozzájárultak a mechanizmus reform bevezetéséhez. Vagyis Nagy Imre minden 1954-es tervének megvalósulásához.
Ennek ellenére még ma sem vesszük tudomásul, hogy Nagy Imre minden reformját sikerült Kádár Jánosnak húsz évvel később megvalósítani.
Még nagyobb hiba, hogy most sem vesszük tudomásul, hogy Kádár Jánosnak köszönhetjük, hogy az elérhető maximum tizenkét évvel később megvalósult.
Azt a vitát értelmetlennek tartom, amit az új egyenlítő is folytat, hogy meddig forradalom, mettől ellenforradalom. Azon kell a történészeknek vitázni, hogy meddig voltak reálisak a célok, mettől kezdve irreálisak. Az irreális forradalmi cél értelmetlen, az azért harcolók, azért az életükkel fizetők hősök, hanem megtévedt áldozatok.

Ezért a szovjet csatlósság ideje alatt Kádár János volt az egyetlen sikeres vezető. Neki köszönhetjük, hogy amíg nem volt más reális lehetőség, mind a Szovjetunió csatlósának maradni, az egyetlen megoldás a legvidámabb barakknak lenni. Ennél több lehetőségünk csak a Szovjetunió szétesése és a hidegháború megszűnése után volt. De ez már egy egészen más világpolitikai környezetet jelent. Sokkal nagyobb mozgásszabadságot.

2016. december 20., kedd

Kovács Imre

Kopátsy Sándor                  PP                  2016 12 20

Kovács Imre

Tegnap írtam egy rövid értékelést Csikós Nagy Béláról, amiben az érdemét abban láttam, hogy minden rendszerben hajlandó volt szerepet vállalni. Nagyon kevesen voltak ilyenek. A legjobbak nagy többsége nem volt hajlandó a megalkuvásra. Ebben a példaképem Kovács Imre volt, nem ismertem tehetségesebb politikust, ezért tudtam, hogy mit vesztettünk vele. Tavasszal az új egyenlítő közölte Tóth Pál Péter róla gondos megemlékezést, Arra, akkor akartam leírni a véleményem. Most, hogy Csikós Nagy Béla rugalmasságát méltattam, közben Kovács Imrére gondoltam, mert ő ebben a kérdésben az ellenpéldám. Most úgy érzem, hogy le kell írnom róla is a véleményem.
Az új egyenlítő Szeredi Pál jóvoltából már többször foglalkozott Kovács Imrével. a megemlékezésekből két fontos tény kimaradt.
A Nemzeti Parasztpártban Erdei Ferenc és Kovács Imre között ellentét volt, mindkettőjüknek megvolt a tábora. Erdei a szükséges kompromisszumok mestere volt, Kovács pedig a meg nem alkuvó volt. Tegyük hozzá, hogy Kovács Imrét nem lehetett nem szeretni. Megnyerő személyisége az ellenállási mozgalomban is aranyat ért. Az arisztokratákkal, a főpapokkal ugyan úgy megtalálta hangot, mint a zsellérekkel. Lenyűgözte a környezetét. Érzelmileg ő volt közelebb hozzám. Aztán a tények sora győzött meg arról, hogy mindig Erdeinek lett igaza.
Kovács Imre és néhány fiatal híve Rákosi tudtával, Rajktól kapott maga és néhány társa számára Franciaországba útlevelet. Én is kaptam volna. Én akkor már jórészt Kovács Imrétől is tudtam, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban a szovjet képviselővel a nyugatiak mindig mindenben egyetértenek. Azt csak később tudtam meg, hogy a hidegháború az Egyesült Államok érdekét is szolgálja. De az is közrejátszott, hogy Franciaországba szólt az útlevél, és nem tudtam franciául.
E két körülmény ismerete nélkül nehéz megérteni Kovács Imre döntését. Az majdnem biztos, hogy Rákosi és Rajk sokkal inkább látták Erdeit, mint Kovácsot a Nemzeti Parasztpárt főtitkáraként. Ez is befolyásolhatta a külföldre történő menekülése melletti döntését.
Abban azonban biztos vagyok, hogy Kovács Imre utólag megbánta döntését, amikor azt látta, hogy az Egyesült Államokban fel sem merült a Jaltai Egyezmény megváltoztatása. Ez csak akkor merült fel, amikor a Szovjetunió előbb Kubába telepített rakétákat, majd lerohanta Afganisztánt, azaz a Közel-Keleten is befolyást akart szerezni. Kovács Imre csak az Egyesült Államokban mérhette fel, hogy milyen tartós lesz a szovjet megszállás. Ha tudja, hogy a szovjet megszállásnak csak 1990-ben lesz vége, aligha választja a kitelepülést.
Kovács Imre aztán onnan láthatta, hogy Nagy Imre kinevezését Moszkvában döntötték el, és megindulhatott volna a gazdasági mechanizmus reformja. A magyar mezőgazdaságba ömlött a pénz, és megindult a virágzása. 
Kovács Imrének az 56-os forradalom volt a kijózanító, amikor azt kellett látnia, hogy a Szuezi Válságban az Egyesült Államoknak a Szovjetunióval azonos a véleménye Nagy Britanniával, Franciaországgal és Izraellel szemben. A forradalmat eltipró szovjet csapatok bevonulását pedig nem minősítették agressziónak.
Azt nem tudom megítélni, hogyan látta november 2.-án a több párti demokrata kormány realitását. Úgy látta-e ahogyan én. A több párti demokrácia mögül ugyanis azonnal kihátrált Nagy Imre két fő támogatója, Mao és Tito. A kommunisták és a parasztpártiak az első választás után kiszorultak volna a parlamentből, mint a Szovjetuniót kiszolgálók. A Szociáldemokrata Párt pedig kizárta volna azokat, akik tudomásul vették a kommunistákkal való egyesülést. Mindszenty pártja pedig abszolút többséget nyer. Ha valaki, Kovács Imre tudta, hogy milyen erős lett volna az úri középosztály politikai befolyása. Őt olyannak ismertem, aki inkább elfogadta volna a 70-es évek utáni Kádár egypártos rendszerét, mint Mindszenty bíboros uralkodását.
Nem ismertem a parasztpárt vezetői között senkit, aki 1947-ben el tudta képzelni.
A 80-as években a falvak lakossága jobban és szabadabban élt, mint a városiak. Jobban élhetett, mert több alkalma volt a munkaidőn túli jövedelemre. Volt háztáji földje, segítette a termelőszövetkezete. Ennek köszönhetően több ház épült a falvakban, kalákában, mint a házgyárakban, a városok számára.
Ezer éve, először volt teljes foglalkoztatás. A dolgozók csak ott lehetnek urak, ahol nagyobb a munkaerő kereslete, mint a kínálata.

A Kovács Imre Erdei Ferenc vitában a történelem Erdeit igazolta. Százszor annyit tudott itthon tenni a Parasztpárt céljai elérése érdekében, mint Kovács Imre Amerikában.

Jók az úszók, gyengék a matematikusok

Kopátsy Sándor                 PO                   2016 12 20

Jók az úszók, gyengék a matematikusok

Életemben még nem találkoztam hasonló témaismétlődéssel, mint ma. Két éve új mániám van. A művészek és a sportolók képzését szeretném bevezetni az oktatás egészébe. Elgondolkodtam azon, hogy miért állunk e két ágazatban az oktatás világszínvonalának élvonalában, és miért csúszunk egyre hátrább az oktatás minden másik területén.
Történészként rádöbbentem, hogy ez amióta osztálytársadalomban élünk, mindig így volt. Az osztálytársadalmakban csak a művészetekben és a sportokban volt a minőséget ösztönző verseny, minden más területen nem a képesség, hanem a dogmák vitathatatlansága volt az oktatás célja. Ezért volt minden osztálytársadalomban eredendő bűn a tudásvágy, vagyis a dogmák feletti kételkedés. Ebben először a tudományos és technikai forradalom és a túlnépesedés megszűnése hozott a 20. században változást. Kiderült, hogy a jómódban élő és tanult ember nem akar szaporodni. Az azonban, hogy a szexuális élet ne hozzon túlnépesedést, arra volt szükség, a fogamzásmentes szexuális élet legyen megoldható. Ezek a feltételek csak a 20. század második felében, és ekkor is csak a puritán erkölcsű társadalmakban jöttek létre. Ennek köszönhetően, a puritán népek társadalmaiban az ezredfordulóra leállt a túlnépesedési nyomás, létre jöhettek az osztálynélküli társadalmak.
Amit Marx erőszakkal, forradalommal akart megvalósítani, az spontán megvalósult a már gazdag puritán társadalmakban. Az új társadalom elsődleges feladatává vált a minél jobb munkaerő termelése, az eredendő bűn átalakult az elsődleges társadalmi feladattá. Már nemcsak a művészetekben és sportokban lett társadalmi érdek a lépességek maximális kifejlesztése, hanem minden szakmában is.
A jelenkori fejlett társadalomban már minden szakmában a képességek maximumára lett igény. Tekintettel arra, hogy a munkaerőnek csupán néhány százaléka elég a társadalom művészei és sportolói számára. Ez a két szakma ugyan csak a legjobbakat fizeti meg magasan, és a nagy többség jövedelme nagyon alacsony, sokan amatőrök maradnak.
Magyarország, a lakosság számára vetítve, művészetekben és sportokban a világ élvonalába tartozik. Ezzel szemben a gazdaság terén nagyobb az élvonaltól mért lemaradásunk, mint száz éve volt. Ez szinte általános jelenségnek mondható. A diktatúrák, a jövedelmükhöz képest, mindig viszonylag jobban álltak a cirkuszban, mint a gazdaságban. Így volt ez a fasiszta és marxista diktatúrákban is.
Ezért volt már korai jelmondatom: A kenyér és a cirkusz összege állandó.
Magyarország jelenleg az úszásban nagyhatalom. Igaz, az érmek felét egyetlen csodaúszó hogy szerzi, de az egész ország büszkének érzi magát. Büszkébbek vagyunk a kajakozókra, mint a tudomány és a gazdaság nagyjaira. ebben az sem zavar, hogy a gazdag országok szinte ott sincsenek a kajakversenyeken.
Most ezért olvastam örömmel, hogy az Egyesült Államokban is úgy látják, eltévedtek a sport és a gazdaság igénye között. A The Economist karácsonyi mellékletében is erről panaszkodnak. Az írás alcíme: Jobban állunk az úszás, mint a matematika oktatásában.
Az Olimpián az Egyesült az éremtáblán az első volt. Az ENSZ tagállamai között a társadalmi fejlettség rangsorában csak a 10. előtte van hát kis skandináv európai ország és a három másik óceánokon túli, volt angolgyarmat. De nemcsak a spotokban bajnok, hanem a Nobel díjasok, vagy az atomfegyverek számával és a hadserege is erősebb, mint a világ összes fejlett országáé.

A matematikai oktatásban azonban a 34 fejlett ország között 27. helyen van. De önbizalomban nincs hiány. Jó példát hoz fel. Az Egyesült Államok diákjai azt hiszik, hogy matematikában jók, de csak a 27. helyen vannak, ezzel szemen a dél-koreai diákok elégedetlenek a matematikai tudásukkal, de a rangsorban a másodikak. Ebben a tárgyban minden európai fejlett ország, de még Lengyelország és még a nagyon szegény Kína is jóval előttük áll.

A diplomák értéke

Kopátsy Sándor                 PO                   2016 12 19

A diplomák értéke

A The Economist Karácsonyra ajándék kiadványt küldött. Abban olvastam egy kétoldalas jegyzetet arról, hogyan alakult a diplomaszerzés megtérülése és mekkora a diplomások aránya egy sor országban. Az a meglepetés ért, hogy az EU tagországokról is vannak ilyen adatok. Tehát mi is mérjük, hiszen jelentjük. Még az is írják, hogyan állnak ebben a tekintetben a volt csatlósok, köztük mi is. Tehát a saját országukban tudatosan tartjuk titokban, vagy még az érdekelt minisztériumok sem kapják meg.
A rövid írás is fontosnak tartja, hogy nagyon nagyok a diplomások és a nem diplomások, mindenekelőtt a képzetlenek jövedelme és adója közti különbségek. Örültem az adatoknak, mert bizonyítást kaptam arról, hogy az EU, és azon belül az euró övezet tagjai között olyan nagyok a különbségek, amik eleve nemcsak lehetetlené, de kártékonnyá teszi a közösség brüsszeli szabályozását.
Még az is bizonyítja a szerző, hogy a skandináv és a Benelux országokban a munkaerő matematikai tudásával szemben kiemelkedő a matematikai igény. Az OECD országokban az 55 évnél fiatalabb munkaerő negyede diplomás, a volt csatlósok között azonban hetede. Külön kiemeli Lengyelország igyekezetét, ahol 12 év alatt a diplomások aránya a 25-34 éves korosztályban háromszorosára nőtt. A bolt csatlós országok mindegyikében sokkal jobban megfizetik, és kevésbé adóztatják a diplomásokat. Tehát a munkaerő áru, amiből ha kevesebb van, jobban meg kell fizetni.
Azt nem tudom, hogy a megtérülésnél számolnak-e különböző várható életkorral, és az mekkora. Vagyis az iskolázottságtól hogyan függ a nyugdíjat élvező évek száma. Én csak azt tudom, hogy a 90-es évek elején a cigányság viszonylag vesztett a korábbi halandósága okán.
E rövid írás nemcsak arról győzött meg, hogy az EU és az euró övezet sokkal heterogénebb országokat tömörít közös társadalmi felépítményre, mint ami működőképes lehet. A tagállamok sokkal nagyobb szuverenitására volna szükség a hatékonyság érekében.
A másik tanulságom, hogy nehéz eligazodni az olyan társadalmak működésének hatékonysági követelmények titkosak még a szakmai illetékesek számára is.
Ez érthető volt a túlnépesedő osztálytársadalmakban, ahol a tudásvágyunk eredendő bűn volt, de bűn az olyan már nem túlnépesedő társadalmakban, ahol a következő generáció minél jobb minőségű munkaerő termelése az elsődleges feladat.
Ezt Széchenyi István már világosan látta a 19. század első harmadában, amikor a legfontosabb társadalmi feladatnak minősítette a kiművelt emberfők gyarapítását.
Ezt még inkább egyértelműen megfogalmazta Német László a Minőség forradalmában.

A megértésüktől még mindig nagyon távol vagyunk.

2016. december 19., hétfő

Tanácsom egy múzeumnak A magyar társadalomfejlődés nagy állomásai.

Kopátsy Sándor                 EH                   2016 12 17

Tanácsom egy múzeumnak
A magyar társadalomfejlődés nagy állomásai.

I.
Honfoglalás
Azt kell bemutatni, hogyan tért át egy nomád pásztornép a pásztorkodásról a szántóföldi növénytermelésre, a pogányságról a nyugati kereszténységre, a sátrakban lakásról a falvakban élésre, a nagycsaládról a kiscsaládos jobbágyrendszerre. Szinte minden alapvetően megváltozott. Ekkora társadalmi átalakulás ritkán fordul elő a népek történetében.  
Azzal kell kezdeni, hogy ez akkor nem valamiféle különös magyar átalakulás volt, hanem a Római Birodalom északi határvidékén a már letelepedett, pogány marhapásztornépek sora tért át a pásztorkodásról a kiscsaládos jobbágyrendszerű földművelésre, a pogányságról a kereszténységre. Ilyenek voltak a frízek, a dánok, a szászok, a csehek és a lengyelek. Ez a folyamat a honfoglalás idején már a Kárpát Medencében is megindult, az itt élő népek falvakban éltek és gabonát termeltek.
A magyarok ebbe a folyamatba érkeztek. Egyedüliek voltunk abban, hogy mi nagycsaládosak és nomádok voltunk, akiknek a sztyeppei életnek megfelelően nem állandó településekben éltünk. Erre az ad magyarázatot, hogy mi korábban a mai Ukrajna területén éltünk, ahol a terület nagy többsége kevés csapadékos legelő volt. A Kárpát Medence közepe ezzel szemben nagyrészt állandó lakhelyekre alkalmatlan árterület volt, a hegyvidékek többsége pedig lakatlan volt.
Ezt nekem jól igazolja a kereszténység megtelepedése, mindenekelőtt a tíz püspökség magyar székvárosai és a négy független apátság. Ezek közül igazán alföldi egyetlen sem volt. A Kalocsai Érsekség a Duna partján, a vízi úton van. A Csanádi Püspökség később, Gellért, a trónörökös Imre herceg nevelőjének a püspöksége lett, amit nem véletlenül Maros-erdei Püspökségnek hívtak. Az ország harmadát kitevő Erdélyben egyetlen püspökség volt, ezzel szemben a sokkal kisebb Dunántúlon öt és a négyből három apátság.
Minden esetre az Alföld nagyon ritkán lakott terület volt a honfoglalás idején. Nagyon sokat mondana az olyan térkép, ami a lakosság térbeni megosztását mutatná be.
A történészek szinte semmit nem tudnak arról, hogyan történt a korábbi vezérek lecserélése jobbágytartó földesurakkal. Vélhetően a király bizalmasai a megyék vezetésével megbízott ispánokból került ki a jobbágytartó arisztokrácia többsége.
Még nagyobb titok övezi, hogy lettek a nagycsaládban élő pásztokokból falvakba települt kiscsaládos földművesek. Ennek az óriási társadalmi fordulatnak nyoma sem található a történészek munkáiban.
Erről az időről szinte csak az tudatosult, hogy mi történt a fővezér, illetve a király közelében, és hogyan működött a nyugati keresztény egyház szervezete.

II.
Az Oszmán Hódoltság.

A feudális társadalmunk történetében egészen az oszmán hódoltsági nem történt lényeges társadalmi változás. Ebben a jó másfél században annál inkább. Ennek ellenére nagyon röviden elintézik a történészek, pedig Klebelsberg kultuszminiszter az Isztanbuli Akadémiát azért alapította a két háború között, mert tudta, hogy óriási adattömeg található a török főváros levéltájában. Az Oszmán Birodalom a magyarországi megszállása idején nagyon jól szervezett adminisztrációval dolgozott, a tisztviselőknek rendszeresen be kellett számolni a területükön történtekről.
Alapvető történelmi ismeretet szerezhetnénk a Hódoltságon kialakított társadalmi viszonyokról.
A legfontosabb változást az jelentette, hogy felszámolták az ötszáz éves jobbágyrendszert. Minden fölt a szultán tulajdonába került, amit az apparátusa a volt jobbágyoknak bérbe adott. A bérleti díj aligha volt kisebb, mint a jobbágyok korábbi terhei, de nem voltak a földesurukhoz kötöttek, elköltözhettek, kedvezőbb bérletet kereshettek, kereskedhettek, vásárolhattak ingatlant. Ennek volt köszönhető, hogy a királyi területről a Hódoltságba több jobbágy menekült, mint fordítva.
A legnagyobb társadalmi változást az Alföld urbanizációja jelentette. A szultántól bérlő jobbágyok szabadon költözhettek. Ezért érdekük volt a tanyákból, pusztákból, falvakból télen a városokba költözni. Így alakultak ki a város méretű falvak, amik rangos önkormányzatok lettek. Debrecen talán a legismertebb, de Kecskemétről tudom, hogy 40 falu és ezernél több tanya lakói költöztek télre a városba. Ez a nyári téli lakóhely, ismereteim szerint már a 7. században általános volt a mai Kelet-Ukrajna térségben elterülő Kazár Birodalomban, aminek fő kánja az Etelközben élő törzsek élére Álmost, az Árpád házi törzs vezetőjét nevezte ki. Ennek tudata nálunk ugyan nem élt, mégis említésre érdemes, hiszen az enyhe éghajlatú Nyugat-Európában ez nem volt indokolt. De az mégis figyelemre méltó, hogy maga a parasztpolgárság a skandináv országokban, ahol nem hagyott a Római Birodalom városi polgárokat maga után, csak parasztpolgárok voltak.
Az alföldi parasztpolgárokra Erdei Ferenc hívta fel a figyelmet. Ez mégis feledésbe merült, pedig városokban többséget jelentő magyarság szinte csak az Oszmán Hódoltság területén volt. Ez akkor sem vált felismertté, amikor a bolsevik megszállás alatt ezek az alföldi városok találták meg a legjobban a megszállókhoz való alkalmazkodás módjait, itt váltak jellemzővé az álszövetkezeti formák, a fóliás kertészkedés. Nem lázadtak, hanem alkalmazkodtak.
A katolikus egyház uralta magyar történelem művelői említést sem tesznek arról, hogy mit jelentett a hódoltsági bérlők és a királysági jobbágyok helyzete közti különbség. A magas bérleti díjat ugyan hangoztatják, de a sokkal nagyobb szabadságot meg sem említik.
Jó ötven élve mértem fel először, hogyan alakult az élőállatok exportja Buda elfoglalása után. Ötven év alatt a többszörösére nőtt annak köszönhetően, hogy a Hódoltságban a jobbágyok szabadon kereskedhettek. Ezt szimbolizálja, hogy Tököli Imre apja is jobbágy volt, aki azonban a marhakereskedelemben meggazdagodott, és a budai basa járt közbe a Bécsi Udvarnál, hogy nemesi oklevelet vásárolhasson. Ez megtörtént, és a fia már fejedelem lehetett. Ilyen a Királyi Magyarországban nem fordulhatott elő.
Azt a protestáns egyházak is mélyen elhallgatják, hogy protestáns egyházak templomokat, iskolákat nem, vagy csak erősen korlátozott feltételek mellett építhettek a Királyi Magyarországon. A magyar történészek is igyekeznek elhallgatni, hogy az ország lakosságának többségét már protestáns egyházak hívei jelentették, ezen csak a türelmetlen visszakatolizálás tudott fordítani. Nagyobb hiba, hogy a magyar történészek is százszor annyit írnak Pázmány színvonalas visszatérítéséről, mint a reformáció reformjairól. Ez az erőszakos visszatérítés azonban nem érintette a Hódoltságot és sokkal kevésbé Erdélyt. Még senki sem merte leírni, ha nincs az ország mai területének kilenctizedében Oszmán Hódoltság, és Erdély nem a szultán provinciája, nem volnának magyar protestánsok.
Ha nincs oszmán megszállás, nem lettek volna magyar parasztpolgárok, nem lettek volna olyan városaink, amelyeinek önkormányzatuk van. Elég megnézni az 1847-es népszámlálás adatait, magyar többségű városaink csak a Hódoltsági térségében voltak, a többi város arisztokraták, katolikus klérus, a püspökök fennhatósága alatt állt.
Arról a reformátusok sem beszélnek, hogy a reformáció hozta a keresztény Európa legnagyobb adóreformját. Pedig a fergeteges elterjedésének ez volt az elsődleges oka.
Nemcsak a Rómáig folyó egyházi kilenced szűnt meg, hanem a gyülekezetek maguk voltak az adóztatók és az adót felhasználók, hanem megszűnt a katolikus egyházak hisztérikus kincsképzése is. Még nem láttam olyan történelmi munkát, ami kimutatta volna a katolikus egyházak jövedelem elvonását és az elvont jövedelmek kincsképzésre történő felhasználását. Ez ugyan az ellenreformáció során csökkent, de a nagyságrendi különbség megmaradt. Elég volna megmutatni, mekkora jövedelme volt a magyar hercegprímásnak, érseknek, püspöknek és plébánosnak a protestáns klérusban hasonló szintű tisztségviselőinek a jövedelmeihez viszonyítva.
Annak még a felvetésével sem találkoztam, hogy a földesúr is jobban járt, ha a hívei protestáns hitre tértek. Könnyebb lett a maga tizedét és a neki járó szolgáltatásokat behajtani.
Azt pedig, hogy a protestáns kereszténység jobban megfelelt a kor követelményeinek, jól mutatja a különbség, ami a protestáns és a katolikus népek társadalmi és gazdasági fejlődésében kezdettől fogva jelentkezett, és igazán gyorssá a tudományos és technikai forradalom alatt vált.
III.
Széchenyi István volt a legnagyobb magyar

Ahogy a pályám a gazdaságpolitika területére tévedt, ösztönösen elővettem a számomra politikai zseninek tartott Széchenyi műveit, és megdöbbenve tapasztalhattam, hogy ő értette meg igazán a vasút századában kínálkozó társadalmi lehetőségeket. Felismerte, hogy az emberiség számra a távolságok legyőzése mennyire át fogja alakítani az emberiség sorsát.
Erről nekem már tízen éves koromban volt tapasztalatom, amikor megkaptam az első kerékpárt. Ennek köszönhetően számomra az egynapi járóföld öt-tízszeresére nőtt. Mozgásterületem a városunkból a megyénkre terjed ki. Első kerékpáros felismerésem az volt, hogy megtanultam, minden etnikumunk jelentősen másként él. Azzal szórakoztam, hogy egyik faluból a másikra érve hányadik háznál ismerem meg, hogy magyar, sváb vagy horvát, illetve katolikus, vagy református faluba jutottam. Vagyis tízen évesen felismertem, hogy minden etnikumnak, minden vallásnak más életviteli mód felel meg.
Ezeknek a kerékpáron megtett utaknak köszönhettem, hogy ösztönömmé vált, hogy nem lehet az eltérő etnikumokat és vallásokat azonos kaptafára kényszeríteni. Minden népnek, minden viselkedési kultúrának, minden eltérő természeti környezetben más módon kell élni.
Ezért éreztem, amikor már öreg fejjel azt olvasom 2.000-ben, hogy Kína évente 50 millió kerékpárt exportál Afrikába. A kínaiak tudják, hogy a szegény ember a szárazföldön eddig szinte gyalog járt. Lovon csak a pásztorok és a gazdag emberek közlekedtek. A feudális magyar társadalomban pedig csak a földbirtokosnak, a lovagnak volt hátaslova. A szegény emberek számára az első olcsó és olcsón tarthatott lova a kerékpár lett.
Aztán csak a 20. században lett Ázsiában az átlagos jövedelmű emberek lova a moped, a gazdag világban pedig a gépkocsi. Ma százszor annyi embernek van gépkocsija, mint száz éve a lovat tartani tudók voltak.
A vasút előtt az áruk olcsó mozgatására csak a lassú vízen történő szállítás volt. A szárazföldön a személyek és áruk mozgatásában a vasúthálózat kiépítése jelentett először forradalmi változást. Még nem írta le egyetlen történész sem a tényt, hogy korábban a Kárpát Medencén belül csak a vizek folyása irányában lehetett a termékeket nagyobb távolságra szállítani. A vasútnak köszönhetően azonban tizednyi, századnyi közelségbe kerültek nemcsak az országon belül, de az áhított Nyugat-Európához mind az utazás, mind az áruk szállítása. A Kárpát Medence történelemben is ez volt a leglényegesebb kulturális és gazdaságföldrajzi változás. Széchenyi ezt ugyan ilyen következetesen nem fogalmazta meg, de ennek tudtában élt. Ezért lett az első kormányban a közlekedés felelőse.
Erre utalt az is, hogy nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy mindenkinek legyen órája, és percekre pontosan történhessenek a találkozások. Széchenyi az idővel való gazdálkodásnak is első hangsúlyozója volt.
Széchenyit azért is csodáltam, mert felismerte a Tisza völgyének ármentesítését. Ennek köszönhetjük, hogy a Kárpát Medence mintegy negyedével több lakójának adhat kenyeret. Számomra ez szimbólum. Nemcsak a jobboldaliak, de még a történészek is az országuk nagyságát a területükkel, nem pedig annak eltartó képességével mérik. Széchenyi máig az egyetlen, aki felismerte, hogy akárcsak a parasztok földjének nagyságát nem a területtel, hanem a redukált szántóval mérik, a politikának is ezt kellene tenni.
Az országot sem a területével, hanem a lakosságeltartó képességével kell mérni. Mivel a Kárpát Medencének mintegy hatoda alig hasznosítható árterület volt, azt az ármentesítésekkel gabonát termő szántófölddé lehet tenni. Ezzel az ország lakosságeltartó képessége mintegy hatodával megnőtt. Még azt sem írta le senki, pedig Széchenyinek több redukált szántóterületet köszönhetünk, mint az agyonharangozott Bécsi Döntéseknek, amiből semmit nem sikerült megtartani.
Ezért vagyok az alföldi homokok öntözésnek híve, mert azzal a keveset termő pusztából tízszer többet termő kertet lehetne varázsolni. Ez lenne a valódi ország gyarapítás.
Öreg koromra azonban Széchenyi legnagyobb érdemét annak tartom, hogy kétszáz évvel korát megelőzően felismerte, hogy elsősorban nem a termőterületet kell nagyobbítani, hanem az emberfőket kell kiművelni. Ez az ő korában még nem volt olyan egyértelmű, mint a jelenben, és még sokkal inkább a jövőben lesz.
Azt sokáig én sem ismertem fel, hogy a redukált szántóval csak a földek hasznosítási potenciálját lehet mérni. A jelenkori mezőgazdaságban már az a legfontosabb, milyen a megművelője. A külterjes földhasznosítás esetén annak az eredménye a föld termőképességétől függött. Minél belterjesebb a termelési mód annál inkább a hasznosítója képességétől függ a jövedelmet termelő képessége. A legelőn is fontos hogy milyen a pásztor, de a kertészetben, a szőlészetben egyre inkább a művelője képességén múlik a megtermelt érték nagysága. Dániában sem a földek sokkal termékenyebbek, hanem azok sokkal jobban kiművelt emberfők, akik megművelik.
Pár éve olvastam, hogy a világ szőrme piacára 1.500 dán farmer több nemes prémet visz, mint Oroszország. Ráadásul ezeknek a farmereknek az adóhivatalokba bejelentett jövedelme több mint egy miniszteré. Gyermekkorom falujában még természetes volt, hogy a falvakban a családok gazdagságát a földjük nagyságával mérték. Aztán rájöttek, hogy ugyan a földek minőségén is sok múlik, ezért jobb mérce lett a földek aranykoronában mért értéke, majd a legfontosabb, hogy mi mit termel és hogyan. Ma már a falusi családok jövedelme nem csak a földjük nagysága, értéke alapján múlik. Egy autószerelő is jobban élhet, mint egy konzervatív földművelő.
Egyre inkább beteljesedett Széchenyi jóslata, a legnagyobb érték a kiművelt emberfő. Az, hogy kiből mi lesz, elsősorban a családi környezettől függ. Ezért idézgetem a tanácsomat. „Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban és az alsóban pedig csak annyi, mint a felsőben, ötven év múlva háromszor gazdagabb ország lennénk, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra fennmaradása esetében.”
Ezzel lényegében én is azt hirdetem, amint Széchenyi. A jövőnk elsősorban azon múlik, hogyan neveljük fel a következő nemzedéket.
Száz évvel később másik nagy tanítómesterem, Németh László a Minőség forradalma című esszégyűjteményében már a tudományos és technikai forradalom világában fogalmazta meg Széchenyi álmát.
Ezeket a sorokat nyolcvan évvel később írom. Közben a tudomány és technika többet fejlődött, mint előtte sok évszázad alatt. Ennek köszönhetően az én buzgalmam is egyre előbbre jutott.
Ma már azt hiszem, hogy a következő nemzedék értéke elsősorban a fogamzást követő első öt éven múlik. Vagyis az előtt, hogy az oktatás megkezdődne.
A magyar történelem legnagyobbjának kettőt, Klebelsberg Kunót és Rajk Lászlót tartom. Érdekes módon, mindkettőnek történelmi hibái is voltak, de a számomra a tetteinek pozitív egyenlege őket a legnagyobbak közé emelte. Mindketten Széchenyi tanítványai voltak.
Klebelsberg az első kormány belügyminisztere lett, mint meggyőződéses antiszemita és revizionista, az első zsidótörvény kidolgozója és előterjesztője volt. Jó tíz évvel később a Bethlen kormány kultuszminisztere lett. Neki köszönhetjük, hogy óriási anyagi áldozattal kiépítette a tanyákon élők, és a nagybirtokok munkásainak gyermekei oktatását. Ezzel a Széchenyi álma, a kiművelt emberfők elindítását alapozta meg. Mentségére azt hozom fel, hogy a Horthy rendszer antiszemitizmusában egységes volt az uralkodó osztály, ebben nem volt hiány. A tanyák és a puszták gyermekeinek iskoláztatásában azonban Klebelsberg egyedül volt. Nélküle egészen más iskolázott országra telepedhetett volna rá a szovjet megszállás.
Rajk Lászlónak köszönhetjük a népi kollégiumok rendszerét. Annak már tanúja voltam, hogy Rákosi, Gerő és Révai a népi értelmiségben antiszemita veszélyt láttak. Rajnak meg egyértelmű célja volt a népi értelmiség kiépítése. A jelenlegi közép-jobb hatalmi elitben a többséget a népi kollégiumok fiataljai, gyermekei és unokái jelentik.
Öreg koromra megtanultam, hogy a kiművelt emberfők többsége az igényes családokból kerül ki. Ezt követően a várható teljesítményük elsősorban a magzati kihordásuktól és az első négy év teljesítményétől függ. Életem egyik nagy felismerése volt az, hogy mitől függ valakiből milyen kiművelt emberfő lesz. Elsősorban a szülőkön múlik. Ezért volna fontos a szülők anyagi és szellemi képességéhez igazodó gyermekvállalási tanácsadás.
A gyermekvállalás kínai szabályozása, hogy minden család csak egyetlen gyermeket vállalhat. A társadalom érdeke az volna, ha a vállalható gyermekek száma a szülők anyagi és iskolázottságától függjön, de az átlagos gyermekvállalás a kettő közelében maradjon. A családok alsó ötödében még az egyetlen gyermekvállalását is feltételekhez kellene kötni.
A kiművelt emberfők kialakításának a magzatkihordás minősége utáni másik előfeltétele a születés utáni első négy évben megszerezhető szókincs nagysága. Az Egyesült Államokban mintegy 15 éve méri
 a négyéves gyermekek szókincsét, amiről kiderült, hogy ennek nagysága jelentősen kihat a későbbi tanulási eredményre. Vagyis az emberi agy olyan testrészünk, aminek a kapacitása a születés utáni négy évben alakul ki. Az agyunk kapacitásának a kialakulása a születés után még mintegy négy évig tart.
Ezzel szemben az évezredekkel korábban kialakult oktatási rendszer akkor kezdődik, amikor már az agy kapacitásának a fejlődése befejeződött, utána már csak az adott kapacitást lehet feltölteni ismeretanyaggal. Ennek a logikáját akkor értettem meg, amikor felismertem, miért volt az osztálytársadalmakban eredendő bűn a tudásvágy. azért, mert az osztálytársadalmak elsődleges feladata volt a túlszaporodás elleni védekezés, amit csak a halálozás okozásával lehetett megoldani. Ezt pedig jobb volt, nem tudatosítani.
A tudásvágy eredendő bűn azonban csak addig lesz, ameddig a társadalom túlnépesedik. Ahol ez megszűnik, ott az eredendő bűn a legnagyobb társadalmi erénnyé. változik át.
Ahogyan a tudományos és technikai forradalom hatására lecsökkent a gyermekvállalás a létszám újratermelése alá, új társadalmi alépítmény alakult ki. Kiderült, hogy az olyan társadalom, a melyikben megoldott a fogamzásgátlás, az egy lakosra jutó jövedelem meghaladta a 20 ezer dollár/fő szintet, az iskolázottság pedig a 12 évet, leáll a túlnépesedés, ott az eredendő bűn átváltozik a legnagyobb társadalmi erénnyé. Beteljesül Széchenyi álma, és megvalósul a Németh László által elképzelt minőségi forradalom.
De Széchenyi István nemcsak gabonatermő területet adott az országnak, hanem Tudományos Akadémiát, Budát és Pestet egyesítő Lánchidat, és jövőképet is.

IV.
Ady, Bartók és a Marslakók országa lettünk.

Már középiskolás koromban ráéreztem, hogy Ady az én legközelebbi rokonom. Megszerettem az őszinteségét, függetlenségét, magyarságát. De csak a verseit ismertem. A költészetében emelkedett a legnagyobb magasságba a liberalizmusa. Ő elégítette ki tökéletesen a magyar zsidóság liberalizmus igényeit. Ugyanakkor, hogy valaki lehet mindenkinél nagyobb magyar, ugyanakkor liberális, ebben is mindenkinél nagyobb volt.
Kevéssé tudatosítjuk, hogy a nemesség és utódja az úri középosztály irtózott a liberalizmustól, de nagyon magyar volt. A magyar zsidó polgárság pedig liberálisabb volt annál, amennyi befogadására a magyar társadalom képes. Ezért állandósult a magyar társadalomban a harc a népiek és a liberálisok között. Ady mára már mindkét tábor számára a legnagyobb maradt. Életében a liberálisát csak a zsidó értelmiség értette meg. Életében az úri középosztály számára még túl liberális volt. Végül azonban mindkét táborban ő lett a legnagyobb költőnk.
Ebben a tekintetben is, a 20. század két kulturális zsenije, Ady és Bartók sorsa közös volt.
Ady életében csak a zsidó polgárság számára volt elismert zseni. Nekik volt a legnagyobb költő és újságíró, csak ők publikálták a műveit, és tartották el. Ha ez nem történik meg, aligha érhetett volna el a csúcsig. Nem igen lett volna olyan újság, amelyik Ady vereseit, írásait publikálta és megfizeti. Nem véletlen tehát, hogy Ady mind Nagyváradon, mint Budapesten zsidó újságnak dolgozott. Ráadásul a zsidó nagytőkés, Hatvani Lajos megkülönböztetett támogatásában részesült.
Az is sokat mond, hogy Ady a naponta megírt cikkei árát a népi írók mozgalmának kezdeményezőjével, Fülep Lajossal kocsmázta el, aki erről egy mindenkinek ajánlott könyvében számol be. Nincsen rá bizonyítékom, de úgy érzem, Ady életében a verseit tízszer annyi zsidó olvasta el, mint népi értelmiségi.
Bartókról is hasonló a véleményem. Sokáig őt is csak a zsidóság értette meg. Nem tudatosítjuk, hogy Bartók koncertjein a hallgatóság nagy többsége zsidó volt. Még azt is feltételezem, hogyha Bartóknak nincs Budapesten zsidó rajongó tábora, nem is marad Magyarországon.
Ennek a két zseni sorsának ismerete azért volna fontos az utókor számára, mert nagyon keveset tudunk arról a Magyarországról, amilyen a kiegyezés és az első világháború között volt. Pedig a magyar társadalom előtte és utána soha nem volt annyira nyugat-európai, mint a kiegyezés és az első világháború között. Ezt nem érti meg a magyar közvélemény, mert ezt a csúcsot elsősorban a magyar zsidóságnak köszönhetjük, ezt pedig nem merjük bevallani. Azt ugyan ma már bevalljuk, hogy bűnt követtünk el a magyar zsidóság ellen, de arról alig esik szó, hogy mit köszönhetünk ebben a fél században a zsidóságnak, és mit vesztettünk és fogunk még száz év múlva is azzal, hogy a leginkább nyugat-európai kultúrájú, lelkesen asszimilálódó zsidóságunk többségét vagy elpusztítottuk, vagy hagytuk kimenekülni a háború után.
Azt már sokszor leírtam, hogy Európa keleti fele mit vesztett azzal, hogy zsidóságának többsége elveszett. Ez évszázadokra visszaveti e térség nyugatosodását. A zsidóság hiánya okán a térség minden országa sokat, de a legtöbbet a lengyelek és mi, magyarok vesztünk. Ezt a veszteséget azért nem ismeri a magyar közvélemény, mert nem is ismerjük igazán, hol tartottunk a kiegyezés és az első világháborúba lépésünk közti fél évszázad alatt.
Ezért erre röviden kitérek.
Ebben az ötven évben Budapest volt a leggyorsabban növekvő főváros. Elsősorban itt élt a magyar zsidóság közel fele és szellemi elitjének nagy többsége. A történelmünkben először volt jelentős súlyú magyarul beszélő nagypolgárságunk. Nincsenek pontos adataim, de valószínű, hogy Nagy-Budapest zsidó lakossága volt a legnagyobb a világon. A világ mégy legnagyobb zsinagógája is itt épült.
A Fasori Lutheránus gimnáziumból kikerült zsidó fizikusok a tudomány történelemben világhírűek lettek, mint a Marslakók. Ez alatt az értették e fogalom kitalálói, hogy még nem volt rá példa a tudományok történelmében, hogy egy város néhány négyzetkilométernyi területen három éven belül féltucatnyi világhírű tudós született. Ez a gondolat máig is él, ez késztetett arra, hogy én is írjak róluk egy kis könyvet. Ebben azt bizonyítom, hogy ezek a potenciális zsenik máshol is születhettek volna, de ebben a fasori gimnáziumban csodálatos találkozás történt. A vidéki lutheránus papok gyerekeinek továbbtanulása érdekében épített Fasori Lutheránus Gimnáziumban, aminek a felépítéséhez hozzájárult a Gyáriparosok Szövetsége azzal, hogy ott a kikeresztelkedett zsidó nagypolgárok gyermekei olyan képzést kaphassanak, amivel legyőzhetik az első magyar zsidótörvényt, a numerus clausust, ami 6 százalékban korlátozta az egyetemeken a zsidó tanulók maximumát. Itt közös iskolában tanulhattak a falusi lutheránus értelmiség és a budapesti zsidó nagypolgárok gyermekei.
Azt ugyan elképzelni sem tudom, hogy az iskola alapítása eleve ilyen tudatos volt, de az tény, hogy itt közös osztályteremben tanulhatott a falusi népiek és a budapesti zsidó nagypolgárok, azaz a népiek és a liberálisok következő nemzedéke. Az antiszemita kormány politikával üldözött urbánusok, és a felébredő népiek gyermekei hatottak egymásra. A világszínvonalon is magasan urbánusok fiai tanulhattak együtt a falusi értelmiség fiainak javával. A középiskolai szinten, nemcsak együtt lakással, de együtt tanulással valósult meg az tíz éves korukban középiskolások között, amit az Eötvös Kollégium a különböző egyetemek karain tanuló tehetségesek egyetemistáknak a közös szállóhely jelentett.
A tizenéves tehetségesek együtt tanulásának sikeréből máig sem vontuk le a következményeket. Pedig minél korábban találkoznak a képességek, annál eredményesebb lesz azoknak a kibontakozása. Ezt a művészek és a sportolók szakképzésének eredménye, és az agyfejlődés tudománya mára már megmutatta.
Magyarországon a művészek és a sportolók képzése jelenleg is világszínvonalú. Ugyanakkor a klasszikus pedagógia vonalán megragadt oktatásunk egyre inkább lemarad.
Végül életem egyik nagy élményről számolok be. Amikor a 70-es években megjelentek Ady összegyűjtött prózai művei, döntően a megjelent újságcikkei, azonnal olvasni kezdtem. Megdöbbenve láttam, hogy versei mennyire érthetőbbé válnak akkor, ha párhuzamosan olvashatjuk az újság számára megírtakat is. Kiderül, hogy a versek lángolása mögött mi volt a realitás.
A Beszélgetések Adyval címen megjelent két könyvemre azért vagyok büszke, mert azt bizonyítja, hogy Ady költői meglátásai mennyire találkoznak a kora realizmusával.
Utóirat.
A két legnagyobb magyar zsenit, Adyt és Bartókot, és a tudományok marslakóit a budapesti zsidó polgárságnak köszönhetjük. Nemcsak őket, hanem sok mindent azok közül is, amire ma büszkék lehetünk.
Illene történelmünk e fénykorával alaposabban foglalkozni.

V.
A legvidámabb barakk.

A szovjet megszállást a magyar társadalom óriási többsége annyira elutasította, hogy a Szovjetunió csak olyan erőkre támaszkodhatott, aki a két háború között Moszkvában éltek, szinte semmi kapcsolatuk nem lehetett a magyar társadalommal. ráadásul az élcsapatuk zsidó értelmiségi volt, akiket ezért is bizalmatlanul fogadtak. Velük szemben a magyar választók négyötöde olyan bizalmatlan volt, ami lehetetlenné tette, hogy a közvéleményt megnyerhessék.
A magyar közvélemény még annyira az úri középosztály és a katolikus klérus után orientálódott, ráadásul a zsidókkal szemben még annyira bizalmatlan volt, hogy nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy nincs más reális politika, mint a Szovjetunióval való együttműködés. Ezért aztán hiába indult több párt a választásokon, és hiába igyekeztek a választási csalások eszközéhez nyúlni, a választási eredmények alapján nem lehetett olyan kormányt alakítani, ami képes lett volna a szűkre szabott realitáshoz igazodni. Ezért aztán az első két választás nem hozhatott politikai stabilitást.
A magyar történészek máig nem magyarázzák meg, hogy miért éppen náluk volt olyan forradalom, ami néhány nap után egyértelművé tette, hogy nem veszi tudomásul a Jaltai Szerződésben rögzített politikai felosztást. 1945 és 1956 között mi voltunk a csatlós sorsát legkevésbé tudomásul vevő ország. Most, hogy az 56-os forradalmunkat ünnepeltük, még mindig nem adtunk arra magyarázatot, hogy miért kellett bekövetkezni a szovjet hadsereg megszállásának.
Ahogyan Trianont közel száz év után sem vagyunk képesek megérteni, úgy az 56-os forradalom katonai leverésének elkerülhetetlenségét sem. November másodikán ugyanis Nagy Imre olyan kormányt és azzal olyan választást fogadott el, amit nemcsak a Szovjetunió, de még az Egyesült Államok sem fogadott el. Az ugyan nem szorul bizonyításra, hogy a Szovjetunió számára a több pártos demokrácia nem volt elfogadható, de még ezt sem vesszük tudomásul. Azt, hogy az Egyesült Államok sem akarta felmondani a Jaltában jóváhagyott felosztás megváltoztatását, magyarázatra szorul. Roosevelt, nagyon bölcsen, Jaltában azért adta Európa keleti felét a hódításra éhes Szovjetuniónak, hogy az megtarthassa azt a befolyását és katonai erejét, amitől nemcsak a volt tengelyhatalmak, mindenekelőtt Németországnak és Japánnak félni kell, és csak ezért lesznek az Egyesült Államok engedelmes szövetségesei. Vagyis amíg a Szovjetunió katonai ereje nagyobb, mint a volt gyarmattartóké, és a marxista pártokra nagy befolyása van, csak addig lesz az Egyesült Államok engedelmes szövetségese Németország és Japán, és a gyarmatok felszabadítását elviselők a volt gyarmattartók.
E ténynek tudomásulvétele nélkül nem lehet megérteni, hogy miért volt 1956-ban, egészen 1990-ig az Egyesült Államok érdeke, hogy a gyarmattartók féljenek a Szovjetuniótól.
De a több párti demokrácia elfogadását keményen ellenezte Nagy Imre két szövetségese, Mao és Tito is.
Nem azon kellene vitatkozni, hogy mi volt 1956, népfelkelés, forradalom, vagy ellenforradalom, hanem azt vegyük tudomásul, hogy reális célokkal induló forradalom volt, aminek a céljai nagyon gyorsan irreálissá váltak. A magyar történelemfelfogás általános jellemzője, hogy az irreális célokért folyó harcot dicsőségesnek tekinti. Nem vesszük tudomásul, hogy csak a reális célokért érdemes hőssé válni.
Elképesztő szerencsénk volt, hogy Mao és Tito nyomására nem Rákosit hozta vissza a szovjet hadsereg, hanem Kádár Jánossal alakítottak kormányt. Erről feledkezett meg a forradalom 60. évét ünneplő kormány. A forradalom bukását követő megtorlás felett botránkozunk, holott a bolsevik marxizmus történetének legenyhébb megtorlása volt. Ez is megtorlás volt, de a legenyhébb. A megtorlás kegyetlenségét hangsúlyozók, fel sem vetik, milyen megtorlás lett volna akkor, ha Rákosi és hívei kerülnek hatalomra. Pedig csak az lehetett volna a másik változat.
Ezzel szemben Kádárnak sikerült Nagy Imre minden célját megvalósítani. Ezt úgy mondom el, mint erre az utolsó még élő tanú. Nagy Imrének nem volt a forradalom előtt olyan célja, amit Kádár nem valósított meg. Mi lettünk a legvidámabb barakk, de a forradalom olyan célokat tűzött maga elé, amik realitása nulla volt. Aminek 1990 előtt realitása volt, minden megvalósult.

Zárszó.

A magyar történelem legnagyobb változását a honfoglalás hozta. az európai feudális társadalmat az itt élő népektől tanulta meg a nép, és a bölcs vezetés ennek élére állt.
A két másik legnagyobb változást az idegenek megszállóknak köszönhetjük.

Egy múzeumnak nem lehet és ne is legyen az a célja, hogy a jelent értékelje. Azt mégis megengedem magamnak, hogy a rendszerváltást úttévesztésnek minősítem.

A két zsidó megváltó

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 12 14

A két zsidó megváltó


A 95.-ik évem végén, egy Marxról irt tanulmányom közben írtam le egy mondatot: Marx német zsidóként nevelkedett, de aztán Nagy Britanniába települt, és ott világmegváltást vállaló Messiás feladatára vállalkozott. Ezen a ténymegállapításon aztán felakadtam. Egyértelművé vált, hogy a keresztény Nyugat első megváltója, Krisztus is zsidó volt. Elállt a lélegezetem.
Diákkorom óta izgatott a tudásvágynak eredendő bűnként kezelése. Csak öreg koromban értettem meg a társadalmi indokát, hogy a termelő munkára épült társadalmakban az elsődleges problémát a lakosság túlnépesedése jelentette és jelenti ma is. Ez ellen minden társadalom csak a halálozás fokozásával és a tudásvágy elnyomásával védekezhetett.
A kívánatos mértékű, elviselhetetlen túlnépesedést fékező halálozást csak a nyomor fokozásával és az erőszakos emberöléssel lehetett lefékezni. Ezért lett minden termelésből élő társadalom jellemzője a halálozás fokozása, a többség nyomorban tartása és az embert, vagyont pusztító háborúzás. Ezt az ember természetes értékrendje csak akkor fogadhatta el, ha a tudásvágyat eredendő bőnként üldözi nemcsak a társadalom, de a vallása is. Ez ugyan még a társadalomtudományokban sem tudatosult, pedig az elmúlt hatezer évben ez jellemzett minden osztálytársadalmat. A babiloni fogságban lévő zsidóság azonban ösztönösen felismerte, természetesnek minősítette nemcsak a többség nyomorát és egymásközti háborúzást, de még a tudásvágy üldözését is.
Azt már korábban felismertem, hogy a biblia az emberteremtését nem a homo sapiens megjelenéséhez, hanem a munkából való megélés idejéhez, vagyis a termeléséből élő ember megjelenéséhez teszi. Vagyis nem 150 ezer évre, hanem csak az önözéses gabonatermelés és a pásztorkodás megjelenésének idejére. Ezt bizonyítja időszámításuk is, ma az 5.777.-ik évet írják. Csak ettől kezdve lett a társadalmak egyik elsődleges feladata a tudásvágy üldözése.
Azt azonban nem értettem meg, hogy miért volt a zsidók vallása számára a legnagyobb cél, a megváltás, a Messiás eljövetelének várása. Maga a megváltás sem történt meg a zsidók számára, és sehol nem valósult meg a jelkor előtt a tudásvágy üldözése alóli felmentés eljövetele. A keresztény egyházaik számára Krisztus ugyan Megváltó volt, e tettet hangoztatják, de a megváltás tényleges eredményét máig nem fogalmazták meg. A tudásvágy üldözése ugyanis minden társadalom jellemzője maradt. Még az sem tudatosult, hogy a zsidó Krisztust az izraeliták, vagyis a kiválasztott nép a magáénak tekintse.
Krisztus szinte csak a Nyugat számára lett a vallásalapító Megváltó. Más kultúrákban, az arab világban is lettek keresztények, de csak kisebbségben maradtak, a többség megváltója a vallásalapító Mohamed lett. A 2.500 éve várta és várja a megváltót váró zsidóság. Annak ellenére, hogy a Nyugtra vándorolt zsidóság a 19. század második felében a világ legfejlettebb etnikuma lett. Ez sem hozott a számukra megváltást, sőt ez Európában hisztérikus antiszemitizmust szült, és az európai zsidók többségnek elpusztításával járt. Ennek ellenére végre az őshazájukban saját államuk is lett, a számukra mégsem történt megváltás.
A keresztény egyházakban egyértelmű a Messiás, Krisztus eljövetele, a megváltás. Abba a keresztények sem merültek bele, hogy hogyan lettek a keresztények megváltva az eredendő bűntől, a tudásvágy bűnként való kezelésétől. Mert történelme során a tudásvágyat a kereszténység is üldözte, a dogmák kritikátlan elfogadását megkövetelte. Ha nem minden keresztény egyház azonos mértékben, de ezt teszi még ma is.
Krisztus tanításában említést sem tesz arról, hogy mit hozott el isten fiaként az ember ösztönös tudásvágya felszabadulása érdekében. Nem is mondhatott semmit, mert nemcsak korában, de egészen a jelenkorig minden társadalom túlnépesedő volt, ebből fakadóan a tudásvágy társadalomellenes maradt.
A 19. században Nyugat-Európában jutott el a társadalmi fejlődés, hogy lehetővé válhasson az eredendő bűntől történő megváltás. Ezt is egy zsidó, Marx Károly vállalta. Azt hitte, hogy minden társadalmi baj oka a tőkésosztály uralma, ha a munkásosztály venné át a politikai hatalmat, megszűnnének a társadalmi deformációk. Társadalom megváltó buzgalma elnyomta benne a társadalomtudóst, vallásalapító lett. Az általa alapított marxista vallás Európa történetében jelentős szerepet játszott. Tagadhatatlan, hogy szinte semmi sem úgy alakult Európában, ahogyan Marx elképzelte, de az európai társadalmak átalakulásában a marxista vallásnak fontos szerepe volt.

A tudásvágy mindaddig társadalmi bűn, amíg túlnépesedés van.

Mivel egészen a 20. század derekáig minden társadalom túlnépesedő volt, minden társadalomban a tudásvágyat üldözni kellett. A tudásvágy üldözése alól csak azok a társadalmak szabadulhattak meg, ahol megszűnt a túlnépesedés. Ilyenek csak a már nem túlnépesedő és puritán erkölcsű államok lettek a 20. század második felében. Ezek a protestáns népek államai Nyugat-Európában, a Távol-Keleten Japán, majd gyorsan utánuk a Négy Kis Tigris.
Kiderült, hogy a tudásvágy üldözése alól csak a már gazdag, polgárosult, puritán erkölcsű, a létszámát lassan változtató népek államai szabadulhattak meg. Ezek a feltételek csak a 20. század második felében a protestáns Nyugaton és a már gazdag Távol-Keleten jöttek létre. Ezzel ma már az emberiség ötöde él olyan társadalmakban, amelyekben a tudásvágy nem bűn, hanem erény. Az eredendő bűntől nem a Messiás, hanem a tudományos és technikai forradalom váltotta meg az emberiség ötödét. A változás létrejöttét, személyhez kötni csak Marxszal lehet. Ő ugyan nem látott előre semmit, sőt a víziója hamis volt. Fogalma sem volt ahhoz, hogy az általa megjósolt társadalmi változás miért, mit, és hol vált ki, de a forradalmiságára támaszkodó kínai kommunisták valósították meg, rá hivatkozva a fajunk történelmének legnagyobb forradalmát.
Nemcsak Krisztus, de Marx idejében még nem volt lehetőség látni, milyen társadalom alakul ki a tudományos és technikai forradalom alépítményén. Ezért aztán a két zsidó megváltó sem mondhatott semmit, arról, mik lesznek a megváltás következményei.
Amit a kínai kommunisták 1990 óta tesznek, Marx számára fel sem merülhetett, de marxistáként tették, amit még egy szegény túlnépesedő társadalomnak tenni kell, aminek aztán lélegzetelállító lett az eredménye. Azt pedig, ha nagyon közvetett úton is, de a marxista vallás alapítójának köszönhetik.
A Kínai reformnak köszönhetően a jelenkori emberiségnek már kétötöde élvezheti a megváltást, hiszen ezekben az érvényesülés, az evilági boldogulás a tudásvágyunk szolgálatán múlik.

A Nyugat puritán kereszténysége, a protestáns sem azt vezette be, amit Krisztus elképelt, Kínában sem Marx elképzelési valósultak meg, de ha a Nyugat a kereszténységnek köszönheti felemelkedését, Kína a marxizmusnak, vagyis két zseniális zsidó embernek. 

Marx Károly világtörténelmi szerepe

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 12 07

Marx Károly világtörténelmi szerepe

Hosszú életem során hektikusan változott Marx hivatalos megítélése nemcsak hazámban, hanem szerte a világban. Számomra azonban kezdettől fogva a világtörténelem legnagyobb formálói közé tartott. A vallásokat üldöző vallás egyik legnagyobb profétája volt. Németországban nevelkedett zsidó értelmiségi volt, aki áttelepült Nagy Britanniába, ahol az utolsó, a vallásokat üldöző világvallás alapítója lett. Ezzel el is mondtam, hogy a marxizmust, különösen annak bolsevik, kelet-európai változatát dogmatikus vallásnak tartottam, és tartom ma is.
Választott hazájában ugyan a tanai soha nem játszottak főszerepet, ennek ellenére az ország változatlanul a tíz legjelentősebb történelemformálója közt tiszteli.

A marxizmus Magyarországon.

Magyarországon a marxizmus a két háború között hisztérikusan üldözött tan volt. Még nem bizonyította be egyik történészünk sem, hogy szerencsésebben alakulhatott volna a két háború közti sorsunk, ha a politikai elit nem a Marxban látja az Anti Krisztust. Az ugyan érthető, hogy a politikai hatalmat birtokló arisztokrácia és a nemesség hatalmát átmentő úri középosztály létét fenyegette a marxizmus, de éppen a hisztérikus antimarxizmusuk tette lehetetlenné, hogy reálpolitikát folytassanak. A két háború közti magyar politikának nem az volt a tragikus hibája, hogy idejét múlta, hanem annyira elsődleges ellenségének látta a kommunistákat, hogy elvesztette minden realitásérzékét.
A tőkés demokráciák is veszélyesnek érezték a marxista tanokat, de ezért nem vesztették el a realitásérzéküket, valami kevés, korlátozott életteret megengedtek a marxisták számára is. Ennek köszönhetően, ott a marxizmus enyhébb formája, a szociáldemokrácia szabadon működhetett. Ezzel szemben Magyarország volt a két háború között a legantimarxistább állam. A náci Németország is kegyetlenül üldözte a kommunistákat, de mégis tárgyalt, paktumot kötött a szélsőséges, bolsevik Szovjetunióval, amikor a reálpolitika úgy követelte. Csak akkor lépett a háborúvesztés végzetes útjára, amikor nemcsak a tőkés demokráciákat, hanem a tőkések legnagyobb ellenségét, a Szovjetuniót is lerohanta. Hitler számára az érdeke azt diktálta volna, hogy a Szovjetunió ne érezze halálos ellenségének mindaddig, amíg a tőkés demokráciák ellen folytat háborút. Fel kellett volna a náci Németországnak ismernie, hogy a két ellensége közül a nagyobb, erősebb a tőkés demokrácia volt. Minden áron el kellett volna kerülni, hogy ellenük a demokráciák a bolsevik Szovjetunióval szövetkezzenek. Ezzel szemben a náci Németország közvetlen háborús céljának tekintette a Szovjetunió sürgős megsemmisítését is.
Máig nem született meg a második világháborút reálisan feltáró történelem. El sem tudjuk képzelni, hogyan alakul Európa és a világ történelme, ha Hitler felismeri, hogy az Egyesült Államok élvezettel nézte az európai demokráciák létküzdelmét a náci Németországgal. Roosevelt számára a gyarmattartó imperialisták kivérzése nemzeti cél volt. Ő is inkább akarta ugyan a tőkés imperialisták, mind a fasiszta imperialisták győzelmét, de ha lehetséges úgy, hogy a győztes is kimerüljön.
Hitlernél is ostobább csak a magyar politikai elit volt. Ezt kifejezte az, hogy a magyar kormány számára a sztálinista Szovjetunió megszállása nagyobb borzalmat jelentett, mint a hitleri Németországé. Azt kellett volna eleve látni, hogy a sztálini zsarnokság ugyan kegyetlenül parancsol, de ránk felfelé néz, a hitleri megszállás azonban alsóbbrendű népnek tartott, lenézett bennünket. Ezt a magyar történészek utólag sem ismerik el, pedig számunkra a szovjetmegszállás óriási társadalmi reformokat is hozott, a nácik győzelmének a várható következményéről pedig fogalmunk sem lehet. Nem érthetjük meg a második világháborút követő hidegháborút sem, ha nem úgy nézzük, hogy csak a baloldali Szovjetunió és a jobboldali, náci Németország megszállása között lehetett választani. Ezt csak a zseniális Roosevelt érezte meg, és ezért biztosította, hogy Európa keleti felét a sztálinista Szovjetunió szállja meg.
Magyarországon, a második világháború után pedig az ellenkező végletbe esett a Sztálin által szelektált politikai elit, Rákosi és társai. A kelet-európai, dogmatikus marxizmus szélsőséges formája ült rá a magyar társadalomra. Kezdetben hisztérikus bigottsággal, aztán azonban a többi csatlósnál nagyobb rugalmassággal viseltük el a ránk mért sorsot. Ezt is egy egyszerű kommunista munkásnak, Kádár Jánosnak köszönhetjük.
A rendszerváltás után pedig ügyetlenül és ostobán éltünk a nagyobb politikai függetlenségünkkel. Annak ellenére, hogy a háború előtti politikai elit, az arisztokrácia és az úri középosztály szinte kipusztult, és felnőtt egy széles munkás és paraszti gyökerű értelmiségi réteg, amit a liberálisok a fejlett és gazdag tőkés demokráciáknál is liberálisabbá akartak tenni. Húsz év múlva aztán a lakosság példátlan többsége a munkás- és parasztszármazású értelmiségünket ültette a hatalomba. Ezzel alakult olyan, a választók többségére támaszkodó közép-jobb kormány, amelyik fedi a magyar társadalom tényleges struktúráját. Az óta Európában a magyar kormány élvezheti a társadalom legnagyobb többségének támogatását. 2010-ben a választási körzetek 99, 2014-ben pedig 90 százalékát a közép-jobb párt nyerte el.
Ha demokráciának nem a liberálisok vágyait leginkább kielégítő társadalmi felépítményt tekintjük, hanem a választók elvárásainak leginkább megfelelőt, akkor a mi jelenlegi rendszerünk a legdemokratikusabb az EU 27 tagállama között. Mivel a magyar társadalomnak legfeljebb huszada akar liberális rendszert, és húsz év alatt a liberálisok lettek a többség által leginkább elutasítottak, mi a liberalizmus mértékével nem mérhetjük a demokráciát.

A marxizmus a világpolitikában.

A marxizmus sokáig lényegében európai vallás volt. Akárcsak a kereszténység, ez is a három európai kultúrához igazodott.
A protestánsok, azaz a puritánok mérsékelt marxisták, szociáldemokraták lettek. Nem akartak erőszakkal hatalomra jutni, és a hatalmat birtokolni.
A latin népek euró-kommunisták lettek, a szociáldemokratáknál radikálisabb változásokat követeltek, de azoknál sokkal kevesebbet valósítottak meg.
Az ortodox keresztények, azaz nagycsaládos népek marxizmusa pedig kemény egy párti, bolsevik diktatúra lett.
A század végére az európai baloldal, a szociáldemokrata pártja a fejlett, protestáns államokban egyre jobban visszaszorul. A latin népek pedig minden tekintetben jelentősen hátrább csúsztak. A bolsevik marxista rendszerek pedig összeomlottak, a jelenlegi teljesítményük még a megbukott bolsevik rendszerüknél is gyengébben vizsgázik annak ellenére, hogy az eszeveszett fegyverkezésük abbahagyták, a gazdaságukat pedig piacosították.
Európában megbuktak a marxista diktatúrák.
Azonban nemcsak a több párti rendszerekre, de a diktatúrákra és még a fasisztákra is vonatkozik, hogy csak a puritán népek képesek hatékonyan működtetni. A második világháború is megmutatta, hogy még a hadsereg hatékonysága is a lakosság puritanizmustól függ. Ezt először a szovjet-finn háborúban láttam. A puritán népek a társadalom működtetésének minden területén, a nemes és az aljas célok szolgálatában is fölényben vannak, az élvonalában maradnak. Ez nem is annyira a katonák teljesítésében, hanem sokkal inkább a vezetésükben jelenik meg.
A latin, római katolikus népek a hadseregük felszereltségétől függetlenül gyengén szerepeltek a frontokon. Ez a legfeltűnőbben az olasz hadsereg teljesítményében nyilvánult meg. Olaszország modern flottája szinte szerepet sem játszotta második világháborúban. A latin népek katonái nagyobb valószínűséggel adták meg magukat, mint a németek. az észak-afrikai hadszíntéren háromszor annyi olasz, mint német harcolt, de az olaszok szerepét meg sem említtették a német haderő mellett. A latin népek még a keleti-fronton sem tudtak helytállni. Igaz, a magyar haderő sem fényesen szerepelt. Még a hadtörténészek sem említik meg, hogy a keleti fronton a szovjet haderő csak úgy kerülhetett lassan fölénybe, hogy otthon voltak, a hazájukat védték, megszokták az ottani éghajlatot, jobb volt a téli ruházatuk, legalább négyszeres létszám fölényben voltak, bőven volt üzemanyaguk és mégis négyszer nagyobb emberveszteséget szenvedtek.
A latin népek az Európai Unióban is gyengén szerepelnek. A nagyobb EU támogatás és a gazdag, protestáns turisták pénze ellenre békében sem bizonyultak versenyképeseknek.
Az ortodox keresztény népek országai pedig tragikusan lemaradnak. A katonáik ugyan hősök, de nem elég fegyelmezettek, a vezetésük pedig sokkal gyengébb. Békeidőben a teljesítményük még gyengébb, mint a háborúban. Azt azonban látni kell, hogy az új hazájukban, az amerikai angolszász társadalmakba gyorsan beilleszkednek.
Ezért aztán az Európai Unióban a puritán népek társadalmai erősödtek, a latinok lassan, az ortodoxok pedig vészesen lemaradnak. Európa egésze, ezen belül az Európai Unió is, nemcsak a kelet-ázsiaiakhoz, de az óceánokon túli puritánokhoz képest is, vészesen lemarad. A lemaradás elsődleges oka az, hogy a kulturálisan és gazdaságilag eltérő szintű államokra azonos, az EU a germánoknak megfelelő felépítményt erőltet. Ideje volna tudomásul venni, hogy a különböző alépítményekre nem lehet közös felépítményt erőltetni. Az EU-ban hangadó Németország olyan politikai, és gazdasági felépítményt erőltet a más kultúrájú, és kevésbé fejlett tagállamokra, ami ugyanúgy működésképtelen, mint amilyen volt a sztálinista Szovjetunió rendszerének rákényszerítése a csatlós országokra.
Az EU apostolai az európai országok közös alépítmények a kereszténységet tekintik. Nem veszik figyelembe, hogy a vallás egyrészt nem alépítmény, másrészt Európában a kereszténységet annak három lényegesen eltérő formája a római katolikus, a protestáns és az ortodox jelenti.
Jelenleg a puritán Nyugaton mindenütt nem túl liberális demokrácia van, tehát nincs marxista diktatúra. Ezért jogos a megállapítás, hogy Nyugaton a marxizmus megbukott. Ugyanakkor Amerikában a latin népek országai a katonai diktatúrát váltogatják a jóléti állam modelljével. Egyik sem működik hatékonyan, mert erre a latin népek eleve képtelenek, ráadásul túlnépesednek.
Ugyanakkor a Távol-Keleten a második világháború után előbb a Japán Csoda, majd a Négy Kis Tigris még nagyobb csodája ejtette ámulatba még a puritán Nyugatot is. Kiderült, hogy a kelet-ázsiai népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak.
Végül a század végén, 1990-ben, Kínában a marxista diktatúra a társadalmak történelmének legnagyobb diadalát aratja. Ezért ugyan mondhatjuk, hogy Európában a marxizmus megbukott, de hozzá kellene tenni azonnal, hogy ugyanakkor a Távol-Keleten elképzelhetetlen sikereket ér el. Ebből vonhatjuk le a tanulságot. Nemcsak a demokráciák, de a marxista diktatúrák is csak ott lehetnek sikeresek, ahol a siker legfontosabb alépítménye a lakosság puritanizmusa adva van.
Mik a siker alépítményi feltételei?
Elsődleges, hogy a lakosság puritán módon viselkedjen. Ezt egyértelműen bizonyítja a tény, hogy a demokráciák között is csak a puritán népek országai sikeresek. Egyetlen olyan országban sem sikeres a demokrácia, ahol a lakosság nem puritán. Ez azonban igaz a marxista országokra is. Száz évvel a bolsevik forradalom után egyetlen kommunista hetven éven keresztül egyetlen marxista kísérlet sem volt sikeres, mert csak olyan országokban próbálkoztak vele, ahol a lakosság nem volt puritán. Ezzel magyarázatot kapott az is, hogy miért bukott meg a kelet-európai térség minden marxista rendszere. Azért, mert a lakosságuk nem volt puritán.
Ezt még Lenin sem vette tudomásul. Nem látta be, hogy az orosz, illetve a kelet-európai és balkáni nép nem puritán. De lássuk be végre, hogy a nem puritán népek a tőkés osztálytársadalmak közt sem versenyképesek. Nemcsak az ortodox keresztények, de a közép-európai és a mediterrán katolikusok sem azok.
Marx ugyan minden vallást felszámolt volna, pedig egy történelmi materialistának látni kellene, hogy ami a társadalmak mindegyikében jelen volt, annak objektív oka van, az nem nélkülözhető. Azt sem látta, hogy a keresztények között a protestánsok viszonylag puritánok, méghozzá a másik keresztény egyházaknál eredményesebben működnek. Nem látta be, hogy a társadalom alsóbb szintjén a vallás szükséges, megkerülhetetlen része a felépítménynek, de minden kultúrának más vallásra van szüksége. Ezért aztán azt sem értette meg, hogy minden kultúrának más marxizmusra lenne szüksége.
A siker második feltétele, hogy a gazdasága piacos legyen. Ezt Lenin a polgárháború után azonnal felismerte, de azt nem, hogy a piac hatékony működéséhez is elengedhetetlen a lakosság puritanizmusa. A nem puritán társadalmakban a piacos gazdaság sem lehet elég hatékony, azaz versenyképes. Marx ugyan ki sem tért az általa elképzelt társadalomban a piac szerepére, említésre méltónak sem tartotta. Pedig a politikai diktatúrák is megtűrik a piac működését. Marx azonban említést sem tesz a piac nélkülözhetetlenségéről, ezért történhetett meg, hogy a marxista diktatúrák a piac feletti uralmukat természetesnek tartották.
A siker harmadik feltétele, hogy a lakosság ne növekedjen 1-2 ezreléknél gyorsabban. Erről Marxnak fogalma sem volt, a tökéletes társadalmat bármilyen népszaporulat elviselésére alkalmasnak tartotta. Malthus aggályait alaptalannak minősítette. Az általa elképzelt ideális társadalom várható népszaporulata eszébe sem jutott. De nemcsak neki, de a kínaiaktól eltekintve, a marxista utódainak sem.
A népesség növekedésének a szabályozása szükséges felépítménye minden olyan társadalomnak, amelyikben a lakosság spontán növekedése meghaladná a néhány ezreléket. Ezt nemcsak Marx, de a Nyugat egyetlen marxista társadalomtudósa sem vette, és ma sem veszi tudomásul. Nemcsak ezt, de még azt sem, hogy az elmúlt mintegy hatezer évben azért csak olyan társadalmak működhettek tartósan, amelyek fokozták a halálozást és üldözték az ember természetes tudásvágyát. Egyetlen társadalomtudósnak sem tűnt fel, hogy ugyan minden osztálytársadalom növelte a halálozást, és üldözte a tudásvágyat, hogy ennek az objektív okát keresse.
A siker negyedik feltétele, hogy legyen megoldható a lakosság számára a fogamzásgátlás. Az emberi faj természetes szaporodási törvénye a 25 év körüli várható életkorhoz igazodó. Ahogyan az ember 25 évnél egyre tovább él, akaratától függetlenül, ösztönösen, akár szándéka ellenére is, túlszaporodó fajjá változik.
Ahol a fenti négy felvétel bármelyike hiányzik, nem alakulhatott, illetve alakulhat ki az osztálytársadalom való erőszakos túllépés sem. Ennek ellenére egyetlen társadalomtudós sem ismerte fel, hogy az osztálynélküli társadalom nem jöhet létre ott, ahol a négy előfeltétel nem jön létre, vagy a politikai hatalom erőszakkal ki nem kényszeríti. Erről Marxnak fogalma sem lehetett.
A túlnépesedést veszélyét ugyan az angol Malthus már Marx előtt felismerte, de mivel okát csak az élelemtermelés korlátozott lehetőségével magyarázta, ami a gyűjtögető társadalmakban valódi indok is volt, de 19. század elején idejét múlttá vált. Az ugyan igaz, hogy Malthus korábban nem gondolhatott senki arra, hogy százötven évvel később a mezőgazdaságban olyan technikai és biológia forradalom következik be, ami megtöbbszörözi a termőföldek termőképességét, ugyanakkor megsokszorozza a dolgozók munkájának termelékenységet. Ma ugyan tízszer több ember él a földön, hússzor több a Szahara alatti Afrikában, ahol a legelmaradottabb népek élnek, mégis sokkal kisebb az éhezés okozta halálozás, mint Malthus korában volt. Akkor a hiányos táplálkozás volt az első halálokozó, pedig a tizednyi lakost kellett eltartani. Ma is százmilliók táplálkozása gyenge, de az arányuk a tízszer nagyobb lakosságban tizedére csökkent. Akkor ritkaságnak számított a túlsúlyosság, jelenleg az egyik legnagyobb halálok.

Vagyonigény.

Életem egyik legnagyobb tudományos ajándéka volt, amikor jó hatvan élve olvashattam, hogy a túlnépesedés nem annyira táplálékhiánnyal, hanem meg nem teremthető vagyonigénnyel jár. Ennek bizonyítása óta ugyan két-három emberöltő eltelt, mégsem fogadta el a társadalomtudomány. A fizikai nemzeti vagyon alakulását ugyan mérik a statisztikusok, de annak az évente megtermelt nemzeti vagyonhoz viszonyításával máig alig találkoztam. Pedig ezt a mutatót tartom a makrogazdaság egyik legfontosabb adatának.
A statisztika még ma is a nemzeti vagyon alatt csak a fizikai vagyont tekintette. Illetve csak a vállalkozások szellemi vagyonát veszi figyelembe annak ellenére, hogy a szellemi vagyon nagy többsége a lakosság személyi tulajdonában van.
Azt ugyan elfogadott ténynek tekintik, hogy a jelenkori társadalmak szűk keresztmetszete a szellemi vagyon, annak a nemzeti vagyon részeként kezelésével mégsem találkoztam. Ez a hiányosság abból fakad, hogy a klasszikus közgazdaságtan a szellemi vagyon termelésének a többségét fogyasztásként vette számba. A klasszikus közgazdaságtan szellemi vagyonnak csak azt a kis hányadát vette figyelembe, ami a tőkés vállatok leltárában szerepet.
Egészen más közgazdaságtant kellene írni akkor, ha a munkaerőt ugyanolyan termelési tényezőnek tekintenék, mint a fizikai tőkét. A működő fizikai tőke amortizációja termelési költség, a növelése pedig felhalmozás. Ebből fakadóan az elhasznált szellemi vagyon pótlását amortizációként, a gyarapítását felhalmozásként kellene számba venni.
Ezt az elemi logikából fakadó követelményt azonban a klasszikus közgazdaságtan figyelmen kívül hagyta. Nemcsak a klasszikus, de a marxista is. Ebből következően nem okozott zavart, ha a lakosság létszámának növekedésével járó fizikai és szellemi vagyonigényt sem veszik figyelembe. Márpedig, amikor a népesség növekedésével járó vagyonigényt figyelembe vettem, azonnal kiderült, hogy 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés vagyonigénye nem fedezhető a nélkül, hogy ne csökkenjen az egy lakosra jutó fizikai és szellemi vagyon.

A munkaerő értéke.

Marx sem vette tudomásul, hogy nemcsak a tőke olyan termelési tényező, aminek alakulását számba kell venni, hanem a munkaerő, sőt a lakosság egésze is. A lakosság egészét kell újratermelni, a fogyását pótolni, a növelését felhalmozásként kezelni, mint a másik termelési tényezőt, a fizikai vagyont.
A klasszikus közgazdaság ezt a tényt is eleve hibásan kezelte. Marx alaposan foglalkozott a munkaerő kizsákmányolásával, de ezt nem számolta ki, csak állította. Az elméletek emberének nem tűnt fel, hogy állítása szerint a lakosságát, különösen a munkaerőt minden társadalom kizsákmányolta, de ennek ellenére a jövedelméből bővítetten termelte újra magát. Ez azt jelentette, hogy a munkaerő jövedelme meghaladja az értékét.
Marx azt sem értette meg, hogy a munkaerő a tőkés osztálytársadalomban olyan áru, amit időleges használatra a tőkés megvásárol, az árát nem az értéke, hanem a kereslete, mint a kínálata határozza meg. Ráadásul a munkaerő olyan áru, ami akkor is bővítetten termelődhet újra, ha kizsákmányolják.
Ez pedig azért fordulhat elő, mert még a szülők sem dönthettek arról, hogy mennyi gyermeket nevelnek. Az ember ösztöne akkor is túlnépesedést eredményez, ha ezt a szülők sem akarják.
Nyomát sem találtam a történelmi irodalomban annak, hogy hatezer éven keresztül az embert több utódot szült és nevelt, nemcsak annál, amennyire a társadalomnak igénye van, hanem annál is amennyit akart, pedig a nagy gyermekhalandóság okán, csak az lehetett biztos abban, hogy két utódot hagyhat maga után, aki négy születést vállalt. Ennek ellenére lényegesen több gyermekük született, mint amennyit akartak. Az ember ugyanis olyan biológiai lény, amelyik ösztöne akaratán kívül annyi születést eredményez, ami a 25 éves várható életkor mellett a létszáma biztosításához szükséges.
Az ember csak akkor vált a gyermekvállalása felett dönthetővé, amikor megoldhatóvá vált a fogamzásgátlás. Ezért mondhatom, hogy fajunk életében a fogamzásgátlás megoldása volt a legfontosabb tudományos eredmény. Ha ezt nem lenne megoldható, egészen másként nézne ki az emberiség mai állapota.
Első sorban nem 7.5, hanem legalább 10 milliárdnyian lennénk, de nem lenne az emberiség élenjáró ötöde gazdag és nem túlnépesedő. Érdemes volna elgondolkodni azon, hogy nézne ki a ma fejlett világa, és nem lehetne Kínai csoda.

A rendszerváltásunk után.

A Szovjetunió összeomlása után visszanyertük az állami szuverenitásunkat, de átestünk egy másik végletbe.
A szovjet megszállás után a magunk gazdái lettünk, de a ránk kényszerített jót nemcsak elfelejtettük, de le is tagadjuk. Pedig a ránk kényszerített rendszer törte össze azt az idejét múlt társadalmi struktúrát, aminek összetörésére önerőből képtelenek lettünk volna. Megszabadultunk az arisztokrácia és az úri középosztály uralmától, felneveltünk egy viszonylag széles munkás és paraszt gyökerű értelmiséget.
A rendszerváltás utáni kormányok azzal követték el a legnagyobb hibát, hogy a munkaerő keresletét a kínálata alá csökkentették. A magas foglalkoztatás volt a bolsevik gazdaságpolitikai legnagyobb erénye. Ebből fakadt, hogy a munkás akkor is úrnak érezhette magát, amikor a jogrendszer szinte minden jogot a munkaadónak és a pártszervezetnek adott, jogi értelemben tehát a munkás ki volt zsákmányolva. Valóságban, mivel kevesebben voltak, mint amennyit az erőltetett iparosítás igényelt, azt érezhette, hogy életében először lett úr a munkaadóval szemben. Nem rúgták ki, mert nem tudták tudják pótolni. Ha mégis kirúgták, mindenütt örömmel fogadták. A munkásnak nem kellett félni a politikai hatalomtól, ugyanakkor a politikai hatalommal rendelkezők mindig ki voltak téve az leváltásnak.
Marx megfeledkezett arról, hogy az osztálytársadalmakban mindig az volt az úr, aki a hiány felett rendelkezett. A munkásosztály csak akkor lehet a hatalom birtokosa, ha a munkaerőben hiány van. Az ő korában azért volt a munkás kiszolgáltatott, mert több és jobb volt belőle, mint amennyit a társadalom igényelt. Ezért a munkáshatalom csak ott jöhet létre, ahol kevesebb és gyengébb minőségű a munkaerő, mint amennyit a társadalom igényel. Ha ezt Marx felismeri, nem politikai erőszakkal akarta volna megszerezni a munkások politikai hatalmát, hanem egy olyan tudományos és technikai forradalom szükségességét kívánta volna, ami több és jobb munkaerőt igényel.
Marx halála után alig száz évvel ugyan bekövetkezett egy olyan tudományos és technikai forradalom, ami kielégíthetetlen igényt támaszt a munkaerő minőségével szemben, de mennyiségi többletet nem igényel, a nem jó minőségű munkaerőből fennmarad a felesleg. Létrejött egy olyan munkaerőigény, ami csak a minőségi munkaerőre tart igény. Ehhez tehát egy olyan felépítmény szükséges, ami megszünteti a munkaerő mennyiségi igényét, ugyanakkor a társadalom teljesítménye a munkaerő minőségen múlik. A munkaerő létszáma legyen viszonylag stabil, ellenben a minősége legyen minél jobb.

A munkaerő újratermelése.

Nemcsak a klasszikus közgazdaságtan, de Marx sem említi meg, hogy az adott munkaerő újratermelése alatt az egész lakosság újratermelését kell érteni. Pedig egyértelmű, hogy az adott munkaerő újratermelése csak az adott lakosság újratermelésével oldható meg. Az újratermeléséhez nemcsak a nők, de a munkaképes koruk előtt elhalt fiatalok újratermelése is elengedhetetlen. Ehhez járul az is, hogy a munkaképes kor elérése előtt elhalókat is újra kell termelni. Sőt az emberi faj természetéből fakad, hogy a munkaképteleneket, ezek többségét a munkaképes kornál tovább élőket is el kell tartani. Ezért volna indokolt az olyan felmérés, ami megmutatja, hogy a várható életkor növekedésével hogyan nő a munkaképtelenek száma, aránya és eltartási költsége.
A háztartási munka figyelmen kívül hagyása.
Az úgynevezett háztartási munkának az osztálytársadalmakban is nagy súlya volt. Ezt is, farizeus módon, a klasszikus közgazdaságtan figyelmen kívül hagyta, ha nem vállalkozási formában történt. Ma már ezek a munkák is egyre inkább szoláltatásként figyelembe vannak véve. A főzés, a fűtés, a takarítás, a közüzemi ellátás értéktermelő szolgáltatás, ha vállalkozó végzi, ha a családtagok, akkor figyelmen kívül hagyják. Ezeknek a munkáknak tehát két féle a minősítése. Csak akkor értéktermelők, ha vállalkozások végzik.

A gyermeknevelés minősége a legfontosabb társadalmi feladat.

Az osztálytársadalmakban ennek figyelmen kívül tartása nem okozott problémát, mert az osztálytársadalmakban csak két szakmában, a művészetekben és a versenysportban volt képességhiány. A társadalom minden más munkaerőigényével szemben mennyiségi és minőséi túlkínálat volt, ezért a munkavégzők társadalmi rangja és a munkaerő ára alacsony volt. Tehát a munkaerő kizsákmányolása nem a tulajdonviszonyból, hanem a mennyiségi és minőségi túlkínálatból fakad. Ezt jól bizonyítja a tény, hogy a művészetek és a sportok legjobbjainak a jövedelme az osztálytársadalmakban is magas volt, a gyengék pedig a fizikai munkát végzőknél is kevesebb jövedelemhez jutottak.
Marx azt sem vette tudomásul, hogy a munkaerő ára nem az újratermelési költsége körül ingadozik, hanem kizárólag a kereslet és kínálat arányától függ. Ráadásul a munkaerő olyan áru, ami kizsákmányolása estén is bővítetten termeli újra magát.

Marx megítélése

Marxot sem a tudományos teljesítménye, hanem a történelmi hatása alapján kell megítélni. A marxizmusnak a Nyugat minden társadalmában történelmi szerepe volt. Nem az elmélete, hanem a politikai hatása játszott fontos szerepet.
Fiatalon a materialista társadalomtudomány klasszikusának indult. Az első volt, aki megfogalmazta, hogy a társadalmak maguk is, akárcsak a vallások, a társadalom alépítménye alapján determináltak, vagyis nem lehetnek lényegesen mások, mint amit az alépítmény megkövetel. Ebből az következik, hogy a társadalomnak a felépítménye csak akkor lehet tartós, ha az alépítményének az érdekét szolgálja. Az osztálytársadalmak azért olyanok, amilyenek, mert az alépítményük szolgálata ilyent követel meg. Marx filozófiájából az következett, hogy a tőkés osztálytársadalom azért olyan, amilyen, mert az alépítménye ilyent követel meg. Ez a materialista történelemszemléletéből az következett volna. Először tárja fel, milyen a tőkés társadalom. Ennek ellenére későbbi, a marxizmust megalapozó munkáiban fel sem vetette az alépítmény feltárásának elsődlegességét, mert átalakult vallásalapító prófétának. Kitalált egy boldogító felépítményt, a kommunista társadalmat, amiben a munkások az uralkodó osztály, és amit akár erőszakkal is meg elehet valósítani.
Marx fiatalon még csak abban hitt, hogy az általa elképzelt kommunista társadalmat csak a már iparosodott Nyugaton lehet megvalósítani. Később engedményt tett arra, hogy ahol még a tőkés osztálytársadalomnak sem értek meg a feltételei, erőszakkal létre lehet hozni a kommunista társadalom előszobáját, a szocialista társadalmat, aminek a feladta a kommunista társadalomba jutás feltételeinek létrehozása. Marx azonban arról szót sem ejtett, hogy a kommunista társadalomnak milyen lesz az alépítményei. Ezért aztán, mint elméleti társadalomtudós, bukásra lett ítélve. Ez mégsem jelentette azt, hogy nem lehetett a világtörténelem egyik legnagyobb alakja. Ezt nem annak köszönheti, ami a Nyugaton történt, hanem annak, ami alapján Kína a világgazdaság egyik legnagyobb társadalmi csodáját telesíti.
Az európai marxizmusok nem azért buktak meg, mert marxizmusok voltak, hanem azért, mert a kelet-európai kultúrára nem lehet hatékony társadalmi felépítményt építeni. A bolsevik marxizmus azért bukott meg, mert egyrészt a kelet-európai ortodox kultúra távol áll a puritanizmustól, másrészt a gazdasága nem a piac mechanizmus jelzéseire épült, harmadrészt, mert az imperialista céljai érdekében az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezési versenyt folytatott a nagyságrenddel erősebb tőkés társadalmakkal, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal. Máig nem vetik fel még a marxisták sem, hogy hol tartott volna 1990-nan a szovjetunió, ha piacosítja a gazdaságát, és nem fegyverkezik az erején felül. Ebben az esetben egészen másként alakul a hidegháború során a Szovjetunió sorsa.
Ezzel szemben, Kínában a Marxizmus példátlan sikert aratott, mert a saját alépítményének megfelelő társadalmi felépítményt hozott létre. A sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy egyrészt a lakossága keményen puritán, másrészt piacosított a gazdasága, harmadrészt nem növekszik gyorsan a gazdasága, végül a nemzeti jövedelméből elviselhető hányadot fordít a fegyverkezésre.
Az 1990-es reform előtti Kína teljesítménye ugyancsak szomorú volt, a gazdasága, a lakossága puritanizmusa ellenére, alig növekedett gyorsabban, mint az európai marxista országoké. Ez azt bizonyította, hogy hiába puritán erkölcsű a lakosság, ha elviselhetetlenül gyorsan szaporodik és nem a piac uralkodik a gazdaságban, lemarad. A kínai reform ugyan nem Marx tanítása alapján piacosította a gazdaságát, és korlátozta a gyermekvállalást, mert ezt Marx soha nem is említette, hogy a kommunista társadalomban a piac legyen a rendező erő, és a népszaporulat ne haladja meg a néhány ezreléket. Sokkal inkább az mondható, hogy Marxnak a proletárdiktatúráról írt szövegei inkább azt sugallják, hogy a gazdaságot is a proletárok irányítsák.
Lenin ugyan hamar felismerte, hogy a gazdaságot piacosítani kell, de azt ő sem értette meg, hogy a proletárdiktatúra eleve nem lehet hatékony, ha a lakosság viselkedési kultúrája távol áll a puritanizmustól. Nem véletlen tehát, hogy a kelet-európai népek a gazdaság versenyképes piacosítására sem alkalmasak. Ezt jól bizonyította a már nem marxista Oroszország iparosodási kudarca. A nyersanyagok bősége ellenére nem tőkés, hanem fél-feudális társadalom maradt.
A második világháború után Tito szocialista Jugoszláviája is megbukott annak ellenére, hogy Tito piacosította az ország egy párti kommunista diktatúráját, és mintás egyenrangúságot teremtett az elérő kultúrájú etnikumok között. A halála után mégis gyorsan egymásnak estek az etnikumok. A jugoszláv polgárháború azt bizonyította, hogy nem puritán, még szegény és alacsonyan iskolázott népek számára sem lehet közös stabil felépítményt építeni. Marx ezzel szemben minden társadalom számára megváltás jelentő megoldásnak tekintette az általa kitalált kommunista társadalmat.
Kína ebben is szerencsés, mert a világ egyik etnikailag leghomogénebb állama. Az ország keleti harmadában ugyan számos etnikai kisebbség él, de ezek a kínai etnikumhoz viszonyítva kevesek, és még a számarányuknál is kisebb a kulturális és gazdasági súlyuk.
Marx soha nem említette azt, hogy a kommunista társadalom élcsapatává válásnak vannak kulturális feltételei. Ez csak a 20. század küszöbén történt meg, amikor Max Weber, a német politológus megállapította, hogy a tudományos és technikai forradalom korában csak a puritán népek képesek a társadalmukat más kultúrájú népeknél hatékonyabban működtetni. Azt még ő sem ismerte fel, hogy a távol-keleti konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak. Az a tény, hogy Kínában az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság lényegesen gyorsabban növekszik, mint bárhol és bármikor, azt bizonyítja, hogy a konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak.
A távol-keleti csodák okait érdemes volna feltárni.
Az első a Japán csoda volt. Ez a háborút a legnagyobb áldozatokkal vesztő ország állt először példátlan sikerrel talpra. Ebben a túlnépesedett országban történt meg először, hogy nemcsak leállt a túlnépesedés, de csökken a lakossága. Az utóbbit a Nyugat liberális közgazdászai csapásnak értelmezik, holott a csoda egyik előfeltétele. Japán nem lehetne gazdag, ha nőne a lakossága. Az egyik fontos közgazdasági felismerésem annak köszönhetem, hogy a kezembe került egy statisztika, ami az országokban az egy lakosra jutó vagyont tartalmazták. Kiderült, hogy Japánban az egy lakosra jutó fizikai vagyon lényegesen nagyobb, mint az Egyesült Államokban. Kiderült, hogy azért nagy a japánok vagyona, mert nagyon kevés van belőle, és ezért ami kevés van, az nagyon drága. Japánban a lakástelkek és a lakások négyzetméterének ára tízszer magasabb, mint az Egyesült Államokban. Kicsi a telkük, kicsi a lakásuk, de az drágább, mint ahol nagy a telek és a lakás.
Ezek után nem mondhatja senki, hogy tudomány az, ami a vagyon nagyságát az árával méri. Vagyis azért gazdag egy ország, mert nagyon szegény.
A második csoda a Kis Tigriseké. Minden nyugati protestáns népnél is sokkal gyorsabban fejlődtek. Ma már mindegyik elérte, illetve túlhaladta Japánt.
A két városállam, Szingapúr és Hong-Kong gazdagabb, mint az Egyesült Államok, pedig mindkettőt 1945 előtt szegény kínaiak lakják.
Mao azért küldte kijelölt örökösét Szingapúrba több hónapos tanulmányútra, hogy nézze meg, mit csinálnak ott a kínaiak, amitől szédületesen gazdagodnak.
A világ két sikeres diaszpórája.
Én meg itt Magyarországon azt kutattam, hogy miért a világ két diaszpórája, a zsidó, és a kínai, mért a leggazdagabb, a legiskolázottabb annak ellenére, hogy nem volt saját országuk, és ahol élnek ellenségként üldözte, sőt üldözi őket az államalkotó többség. Malajziában járhattam 1985-ben, és megdöbbenten tapasztaltam, hogy ott a kínai kisebbség boldogulását a magyar zsidótörvényekhez hasonló korlátozások sújtják. A zsidókat üldöző Malajzia szegény, a kiszakad szingapúri kínaiak pedig nagyon gazdagok lettek.

A társadalmak alépítménye.

Mint említettem, Marx a társadalmak alépítményét tartotta a felépítményt determinálónak, de azok feltárása felette mégis nagyvonalúan átlépett, és ő a kommunista társadalmat tartotta a tökéletes felépítménynek, miden nép és minden gazdasági szinten tökéletesnek.
Európa társadalmai.
Európában is az osztálytársadalmak három típusa csak azon múlt, hogy a munkaerőben, a termőföldben vagy a tőkében volt hiány.
Európa az agrártechnikai forradalom, a kenyérgabona termelése előtt lényegében a mediterrán kultúra volt. Az ókori mediterrán kultúra a közel-keleti kultúrának volt szerves része. A görög és a római társadalom lényegébe a városok társadalmai voltak, a közel-keleti gabonán éltek. Az utóbbi importja behozta a közel-keleti fertőző betegségeket. Ezek megfertőzték a városok lakosságát, ami ellen az indoeurópai népeknek nem volt immunitása. A védekezés a kor viszonyai között elviselhetetlen terhet jelentett, és mégis végül eredménytelen maradt.
Ezt egy olyan statisztika mutatná meg, hogyan alakult az időszámításunk utáni első évezred végéig a mediterrán térségben a városok lakossága. Kiderülne, hogy a sötét középkor végén az eredetinek a tört részére csökkent a városok lakossága. Ezt Róma lakosságának az alakulása önmagában is jól jellemzi, mert ez történt a mediterrán térség minden városában. Mivel mind a görög, mind a római társadalom tulajdonképpen a városi lakosság társadalma volt, városok nélkül megsemmisült. A városok léte ugyanis a közel-keleti gabona importján múlt. Azt csak óriási hajóparkkal lehetett biztosítani. Ezt a Római Birodalom ösztönösen megérezte. Ezért volt a jelszavuk: Navigare necesse est! Hajózni kell.
A kor hajózási viszonyai között ez volt a korban a világ legnagyobb vállalkozása, amit több százezres legénység szolgált. A hajókon való életfeltételek azonban óriási egészségügyi kockázattal jártak. A közel-keleti kikötőkben megfertőzött hajósok hazafelé az összezárt legénységet pusztították. Mire az európai kikötőkbe érkeztek, szinte mindenki fertőzött volt. Ezek betegségei aztán robbantak a városok lakosságában. Mivel a hajók személyzete és a városok lakossága indoeurópai volt, akik nem voltak immunisak azokkal a közel-keleti betegségekkel szemen, ami ellen az ottani lakosság viszonylag ellenálló volt.
A Római Birodalom ugyan erőforrásainak példátlan arányát fordította a nem fertőző ital, a bor termelésére, és a fertőzetlen vizek városokba szállítására, de a kor városainak lakosságát ez sem menthette meg. Tehát a Római Birodalom nem politikai, erkölcsi okokból bukott meg, hanem a gabonaimport felszámolta a városok lakosságát.
A vallástörténészek sem veszik tudomásul, hogy miért lett a Közel-Keletről behozott kereszténység két szentsége a kenyér és a bor. Ez a két termék jelentette a túlélés egyetlen reményét.
A görög és a római társadalom a városok társadalma volt. A városok lakosságát a gabonaimporttal behozott kórokozókkal szemben képtelen volt megvédeni. Ezt a magyarázatot akkor értettem meg, amikor Itáliába mentem hálókocsiban. Firenzét még átaludtam, utána virradt. Megdöbbentem néztem, hogy itt minden település a dombok tetején van, ezzel szemben az Alpokban és azoktól északra, minden teleülés a völgyekben van. Falusi és mezőgazdasági tapasztalataim megtanítottak arra, hogy milyen többlet erőfeszítéseket követel a víz biztosítása és a termék hegyre való szállítása. Az ilyen óriási áldozatot csak az hozza meg, aki a völgyekben lakva elpusztulna. Ezt az áldozatvállalást csak a maláriát terjesztő szúnyogok kényszeríthették ki. Azt pedig ott tartózkodásom alatt ismertem fel, hogy minden görög gyarmatot Itáliában visszahódított a mocsár. Az időszámításunk előtti századokban a görög gyarmatok fő feladata az önözött búza és árpa termelése volt. ez csak a gravitációsan öntözhető folyók völgyei jelentették. Ezek azonban a maláriát terjesztő szúnyogoknak is ideálisak voltak. Azok ellen azonban nem volt védekezési mód. A görög társadalom azért vált erőtlenné, mert megszűntek a gabonatermelő európai gyarmataik. A tudomány a közelmúltban már a csontokban marad maláriabacilusok általános elterjedését állapította meg.
A társadalmak alépítménye tehát lehet a baktérium is.
Nemcsak Marx, de máig egyetlen társadalomtudós sem kereste mik az osztálytársadalmakat kikényszerítő alépítmények. Márpedig az osztálytársadalmak csak ott válhatnak felszámolhatóvá, ahol olyan alépítményt hoznak létre, amire szükségszerűen már nem osztálytársadalom épül.
Minden osztálytársadalom a túlnépesedésre épült és épül ma is. A túlnépesedő társadalmak pedig csak osztálytársadalmak lehetnek. Amíg ezt nem vesszük tudomásul, eredménytelen az osztálytársadalmakon túllépésen ábrándozni.
Hol szűntek meg spontán, erőszak nélkül az osztálytársadalmak?
Ahol megszűnt a túlnépesedési nyomás.
Ez erőszak nélkül csak az olyan társadalmakban történhetett meg, amelyekben általánossá vált a fogamzásgátlók használata. Ez csak olyan társadalmakban válhat általánossá, ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladta a 20 ezer dollárt, az iskolázottság pedig a 12 évet. Az ennél szegényebb és kevésbé iskolázott lakosság még sehol nem tért rá a fogamzásgátlók általános használatára.
A fogamzásgátlás pedig szükségszerűen kontraszelekciót hozott létre. A fogamzásgátlókat a családok szegényebb és kevésbé iskolázott része kevésbé használja, ugyanakkor a várható életkort meghosszabbító egészségügyi ellátás már élvezheti. Ezért a szegények, a kevésbé iskolázottak viszonylag nem kevesebb, hanem több gyermeket szültek, azok halandósága pedig csökkent. Tehát jelenleg minden társadalomban az eredményes gyermeknevelésre képes családok egyre kevesebb gyermeket vállaltak, az erre eleve kevésbé képesek viszont többet. Nagyon sokat mondana erről az olyan felmérés, ami az anyák termékenységét a jövedelmük és az iskolázottságuk függvényében illusztrálja. A farizeus politika azonban óvakodik az ilyen leleplező adatoknak nemcsak a publikálásától, de még a mérésétől is.
Ezért állítom, hogy az emberiség túlnépesedő háromötödén elsősorban a nők oktatását és a fogamzásgátlókkal való élést kellene támogatni. Azonban ennek az ellenkezője történik, a jótékonysággal éppen a túlnépesedő, iskolázatlan rétegek életviszonyainak javításán fáradoznak nemcsak az egyházak, de a jámbor lelkek is.
Még a társadalomtudományok sem hangsúlyozzák, a szelekció fontosságát, amit minden pásztor tud, hogy a nyája érdeke a legjobbak szaporodásán, a gyengék selejtezésén múlik.
Ezzel kapcsolatban a közelmúltban két élményem volt.
Teréz anya szentté avatása. Ez a nő azért lett szent, mert még a legszegényebb európai ország, Albánia sem volt elég szegény ahhoz, hogy a szegények támogatásának örömét kiélvezhesse. Tehát elment a túlnépesedő India egyik legnagyobb városába a szegényeket támogatni. India ugyan az elmaradt világban a potenciális jobbak közé tartozik, de mégis egyre jobban lemarad az egy főre jutó mutatókkal mérve, mert évente 30 millióval nő a lakossága. Ha valahol kezdeményezni kellene a gyermekvállalás csökkentését, az India. Ebben az országban az emberiség ötöde él. Ennek ellenére a legnagyobb keresztény egyház, a római katolikus, Teréz anyát választotta a jelenkor szentjének.
A virtuózok versenye. Életem egyik legnagyobb magyar televíziós élménye a tízen éves zenei virtuózok versenye volt. Élvezhettem, hogy nemcsak a magyar zenei kultúrában állunk sokkal jobban, mint a politikában, vagy a gazdaságban, de az utánpótlás is reményteli. Ebben világszínvonalúak vagyunk. Teréz anya szentté avatása ezzel szemben olyan, mintha azt keresné a televízió vezetése, ki az, aki a leggyengébb zenei érzékű gyermekekkel fáradozik, és ezt a leggyengébb hallású gyermekek éneklésével, hegedülésével bizonyítanánk, hogy ez reménytelen. Jutalmaznánk azokat a pedagógusokat, akik a legreménytelenebb gyerekeket választják ki, és azok gyenge szereplésével bizonyítják, hogy ezek oktatása volt az igazi hőstett. Szerencsére, a művészetek és a spotok minden korban tehetségkeresők, és képesség kiművelők voltak.
Ezzel szemben a politikusok mindig az állampolgárok, a vallások klérusa pedig a híveik számának és nem azok minőségének növekedésére törekednek.

A lakosság viselkedése az elsődleges feltétel.

Mint említettem, jó száz éve Max Weber felismerte, hogy a lakosság puritánsága a társadalmi siker elsődleges feltétele. Ő ugyan a puritán helyett protestánst, vagyis a puritán keresztényt mondott, de a lényeget először ö fogalmazta meg. Száz év után a megállapítását a tények bizonyítják. A világ tíz legfejlettebb társadalma nyugati és protestáns. Szeretem bizonyítékként ezeket felsorolni: Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország, Finnország, Új-Zéland, Svájc, Ausztrália, Hollandia és az Egyesült Államok. A világtörténelem legnagyobb szuperhatalma csak a tízedik. A városállamok szinte mindegyike a felsoroltaknál is gazdagabb. A legjobb tízből a másik kilenc lakossága is viszonylag kicsi. A második tízben is csak puritán népek, nyugati protestánsok és távol-keleti konfuciánus népek országai vannak. A legfejlettebb katolikus, latin ország Franciaország a 23. a rangsorban. Jó volna ennek a magyarázatát is tudatosítani.

A néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat elviselhetetlen.

A sikeres 30 ország között nincs olyan, amelyikben a lakosság befogadottak nélküli népszaporulata meghaladja a 1 százalékot. A jelenkor legnagyobb politikai és társadalomtudományi hibája az, hogy nem veszi tudomásul, hogy az emberiség nagyobb fele azért marad le a történelemben ismeretlen mértékben, mert túlnépesedik.
Erre az 50-es évek elején Rácz Jenő és Bródy András könyve hívta fel a figyelmem. Ők is már néhány nyugati közgazdász munkája alapján dolgozták fel a témát. Rámutattak, hogy van a társadalomtudományok számára egy fontos mutató, az egy lakosra jutó éves jövedelem és a vagyon aránya. Akkor még csak azt tudták, hogy ez a mutató az átlag hőmérséklettel fordítottan arányos, de állandó, a fejlettségtől független. Ez könnyen megérthető volt, ha meggondoljuk, ahol hosszú, a nem termő tél, ott védettebb lakás, több és jobb ruházat, több tüzelőanyag, nagyobb téli élelemtartalék, tehát több vagyon szükséges.
Ez adott számomra magyarázatot arra, hogy miért vonult a kultúránk súlypontja Mezopotámiából és Egyiptomból a skandináv országokba. Ehhez a térbeni mozgáshoz ugyan egyre több vagyon kellett, de egyre legyőzhetőbbek voltak a nehézségek, mindenekelőtt tárolhatóbbak az ételek, ritkábbak a fertőző betegségek.
Rácz és Bródy könyve idejében még a szellemi vagyont nem mérték, nem tekintették vagyonnak. Az óta kiderült, hogy a szellemi vagyon még a fizikai vagyonnál is gyorsabban nő észak felé haladva. Ez a mutató azonban iránytűm maradt. Az egyenlítő térségében megjelent fajuk súlypontja egészen a hűtőgépek megjelenéséit egyre északabbra vonult. Az utóbbi száz évben kezdődött meg a melegebb éghajlat felé áramlás. Ez az olcsó napelemeknek köszönhetően, megfordul.
A vagyonigény is kultúrától függ.
Azt csak viszonylag lassan ismertem fel, hogy a társadalom fizikai- és szellemi vagyonigénye is a kultúrától függ. Ezt ugyan éreztem, de csak egy amerikai adat mutatott a fontosságára. A múlt évben találtam először etnikumokra, illetve kultúráikra bontott adatokat a családok éves jövedelme és vagyon közti arányról. Sajnos ez is csak a fizikai vagyonra és a megtakarított pénzre vonatkozott. Ez az arány a távol-kelti etnikumban 1:4, a protestánsoknál 1:3.5, a latinoknál 1:2.5, az afrikaiaknál 1:0.8. Ekkor döbbentem rá, hogy a vagyonigény elsősorban a kultúrától függ.
Csak azt sajnálom, hogy a soketnikumú történelmi Magyarországon nem történtek ilyen felmérések, pedig vannak elképzeléseim. Ezt először a vallások híveinek az iskolázottsága közötti különbségeket olvashattam még a két háború között. Akkor a zsidók voltak a legiskolázottabbak. Aztán következtek a protestánsok, átlagosak voltak a római katolikusok, a cigányok pedig iskolázatlanok voltak.
Még jobb adat volna az adófizetés mértékének etnikumokra bontása. Becslésem szerint, a két háború között a lakosság 6 százalékát jelentő zsidóság az adók harmadát fizette. Nyilvánvalóan a másik véglet az iskolázatlan cigányság volt.
Aztán a rendszerváltás idején megnézhettem a cigányok várható életkorát. Megdöbbentett, hogy a cigányok fele annyi évet sem élt, hogy nyugdíjba menjen. Akik nyugdíjasok lettek, fele annyi évet töltöttek nyugdíjba, mint a nem cigányok. Ezért a magánnyugdíj pénztárak csak a cigányokon voltak nyereségesek.
Egy másik adat. A rendszerváltás előtt minden etnikumban 75 százalék felett volt a foglalkoztatás, utána a nem cigányok esetében 60 százalék alá esett, a cigányoknál pedig, a szakértők becslése szerint, 30 százalék alatt van, ami még Afrikában sem fordul elő.
A gyermekvállalásban csak becsülni tudom, hogy a cigányságé az országos átlag kétszerese, a nem cigány diplomások esetében pedig az átlag fele.
Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a statisztika éppen a legtöbbet mondó adatokat nem méri, ha lennének adatok, azokat titokban tartjuk.

Marx a 19. század szemével láthatott.

Nincs reális alapja annak, hogy Marxtól elvárjuk, hogy úgy lássa a jelenkort, ahogyan mi látjuk. A 20. század végén olyan lett a világ, amit száz éve még senki sem láthatott, nem akkor, de ötven évvel később sem. Márpedig azt nem lehet elvárni senkitől, hogy olyan társadalmat képzeljen el, aminek az alépítményéről fogalma sem lehet. Ezért nem lehet Marxot is azzal bírálni, hogy nem láthatta előre a 21. századi viszonyokat. Legfeljebb az volt a hibája, hogy a nem látható alépítmény ellenére bátran állította, hogy milyen lesz a felépítmény.
Annak az okát azonban érdes volna feltárni, hogy mi volt az oka annak, hogy az európai marxistáknak a 21. század elején sem volt fogalmunk arról, hogy a jelenkor alépítményére milyen felépítmény épül. Ezt nemcsak a marxisták, de a demokratikus Nyugat tudománya sem ismerte fel. Ezek máig abban a hitben élnek, hogy a jelenlegi fejlett demokráciák továbbra is a liberális tőkésosztály társadalmai. Nem veszik tudomásul, hogy a 20. század során a Nyugat puritán és a Távol-Kelet már gazdag konfuciánus népei minőségében más társadalommá alakultak át.
Általános lett a választójog.
Az elmúlt század végére a viszonylag szűkre szabott választási jog kiterjedt a társadalom egészére, a nőkre, a szegényekre és a képzetlenekre, vagyis a társadalom egészére. A század elején osztálytársadalmakban a politikai hatalomból teljesen ki volt vonva a lakosság kilenctized része.
A rabszolgatartó társadalmakban csak a rabszolgatartó nagycsaládok fejei voltak teljes jogú személyek. Még nem láttam adatot arról, hogy a görög államokban a lakosság mekkora százaléka volt teljes jogú, de legfeljebb néhány százaléka lehetett. Azt sem tudjuk, hogy a Római Birodalom lakosságának hány százaléka volt teljes jogú polgár. Ugyanis még a rabszolgatartó családban is csak a családfő volt teljes jogú.
Adataim csak a nyugat-európai feudális társadalmakról vannak. Ezt a háború utáni fiatal marxista történészeknek köszönhetem. A nyugat-európai feudális társadalmakban a lakosság 1 százaléka körül mozgott a nemesek aránya. Ezek talán ötöde volt a tejes jogú családfő, vagyis a lakosság 2 ezreléke. Mintegy hatszor annyi városi polgár volt, akiknek csak a városukon belül volt polgárjoguk, de ott is csak a családfőknek, vagyis a lakosság 1 százalékának. Rajuk kívül mindenki jogtalan, illetve korlátozott jogú volt.
Ezzel szemben a királyi Magyarországban az államalkotó magyar etnikum aránya a legalacsonyabb, legfeljebb a fele volt a lakosságnak. A magyar etnikumnak tizede volt nemes, de ezek között legfeljebb néhány százalék a földesúr, a lakosság néhány ezreléke. Közöttük is csak a családfők voltak teljes jogúak.
Mindezt azért írtam vastag betűkkel, mert a Trianon előtti magyar történelem megértésének az lenne a kulcsa. Hozzánk hasonló társadalmi összetételű csak Lengyelország volt, de ez is sokkal szerencsésebb etnikai összetételű volt. E két nép történelmi testvériségének ez volt, és ez maradt a történelmi kulcsa.
Ezt Ady Endre azzal fejezte ki, hogy mi Nyugat- és Kelet-Európa között komp-ország vagyunk. Komp vagyunk abban az értelemben, hogy aki Nyugatról jön hozzánk, azt hiszi, Keleten van, aki pedig Keletről jön, azt hiszi, már Nyugton van.
Progresszív a jövedelem elvonás.
A fejlett nyugati államokban az állam a jövedelmeket progresszív arányban vonják el, és a nivellálás érdekében osztja vissza. Mi 2010-ben visszatértünk az egységes adókulcsra. A visszaosztás ugyan a különbségek csökkentését célozza, de a korrupciónk és az adózási fegyelmünk gyengesége ezt a hatást jelentősen letompítja. A korrupciónkban is a Nyugat mögött állunk.
A társadalom gondoskodik a lakosság egészéről.
Az öregekről, a gyermekekről, a munkaképtelenekről, a betegekről, a következő generáció képzéséről egyre nagyobb arányban gondoskodik a társadalom. Tanítani kellene, hogy milyen célokat és milyen arányban szolgálta a költségvetés 1913-ban és 2013-ban.
A hadseregre és a hadviselésre fordított kiadás aránya a tört részére csökkent. Ez még a hidegháborúban is így volt, de annak lezáródása után viszonylag jelentéktelenné vált. Száz éve még állampolgári kötelesség volt a katonai szolgálat, ma jól fizetett állás. Akkor a minél több ostoba, félrevezethető ember volt a jó legénység, akiket a jól fizetett tisztek és altisztek bármire felhasználhattak. A jelenkor magas technikai színvonalú fegyvereit csak a munkaerő java képes hatékonyan működtetni.
A jelenkori hadseregre a fejlettek egymás közti vitáiban nincs is szükség. Maga a háború nemcsak a vesztesek, de a győztesek számára is nemzeti katasztrófa lehet. Ennél fontosabb érdek, hogy a békés nemzetközi együttműködés a hatékonyság elengedhetetlen eszköze. A fejlettek között ki sem alakulhat olyan érdekellentét, aminek még a győztesek számára sem lehet eredményesebb megoldása, mint az egymás közti munkamegosztás. Nem véletlen tehát, hogy hetven éve nincs háború a fejlettek között. De még arra sem találunk példát, hogy a fejletteknek a kevésbé fejlettek elleni háborúi eredményesek lehettek volna.
A fejlett Nyugatnak a kevésbé fejlettek társadalmát megjavítani akaró háborúi minden esetben rontottak a háború előtti társadalmi helyzeten. Vagyis a fiatal Marxnak igaza voltabban, hogy az osztálytársadalmak alépítményére nem lehet azokénál hatékonyabb felépítményt építeni. Erre is van a fiatal Marxtól idézetem. „Ha olyan társadalomban győz a forradalom, ahol erre nem értek meg a feltételek, visszaáll a régi szemét.” Erről nemcsak az öreg Marx, de nála sokkal inkább a követői megfeledkeztek.
A cári Oroszországban 1917-ben győztek a marxisták, de aztán a század végére, szükségszerűen visszaállt a régi szemét, mert Oroszország kultúrája alkalmatlan volt a változásra.
Magyarországon az első világháború után győzött a proletárforradalom, de csak arra volt jó, hogy alapot adjon a fél-feudális viszonyok restaurációjára.
A második világháború után a Szovjetunió uralma alatt a feudális maradványokat ugyan felszámoltuk, de nem jöttek létre fejlett társadalmak építhetőségének a feltételei.
Koreában a hidegháború két frontja ütközött, a háború ugyan döntetlen maradt, de a demokratikus oldalon Dél-Korea a világ egyik legsikeresebb országává vált annak köszönhetően, hogy a katonai diktatúra piacos gazdaságot működtetett. Ez csak azért sikerülhetett, mert a lakosság viselkedését a nagyon kemény puritanizmus jellemezte. Nem hangsúlyozzuk, hogy Dél-Koreában a katonai diktatúra bevezette nemcsak a munkavállalási kötelezettséget, de elképesztően hosszú éves munkavégzési kötelezettséget, 2.500 órát is kikényszerítette. Ennek tudatában lett meggyőződésem, hogy a társadalom versenyképességének feltétele a magas foglalkoztatás is.

Az Európai Unió úttévesztése.

Az Európai Uniót létrehozók ugyanazt a hibát követték el, mint Marx, és Lenin, azt hitték, hogy a háromkultúrájú, a háromkereszténységű, a protestáns, katolikus és ortodox kereszténységű, és a4:1 arányú gazdasági fejlettségű Európának lehet közös felépítménye, ráadásul olyan hatékony, hogy a versenytársainkkal, az óceánokon túli négy angolszászokkal és a távol-kelet konfuciánusokkal lépést tudjon tartani. Az az EU vezetőit aztán a legkevésbé sem zavarja, hogy mindkét versenytársainkhoz képest lemaradtunk. Brüsszel kötelessége lett volna, hogy folyamatosan beszámoljon arról hogyan alakult a tagországok egy főre jutó jövedelme és vagyona, a várható életkoruk és iskolázottságuk a két versenytársunkhoz képest. Ezt azonban gondosan elhallgatták. Ebből kiderült volna, hogy az EU elsődleges célja, az élvonalban maradás csődöt mondott, rohamosan lemaradunk.
Az EU második célja a tagállamok gazdasági fejlettsége közti különbségek csökkentése. Erről sem közölnek adatokat. Adatok nélkül is egyértelmű, hogy Max Weber felismerése működik, Európában csak a puritán országok társadalmai fejlődnek viszonylag gyorsan, a latin és az ortodox népek országai egyre jobban lemaradnak.
Az EU másik eleve ostoba célja a mezőgazdaság felzárkózása az élvonalba, amire az erőforrásai aránytalanul nagy hányadát fordította, teljesen eredménytelen maradt. Még ezt sem valljuk be.

Marx jövőképe.

Az ugyan tény, hogy Marx jövőképe egyáltalán nem igazolódott, de ezt nem lehet kritikaként használni vele szemben, hiszen soha, senkinek nem volt társadalmi jövőképe. Leonardo és Verne technikai előrelátása ugyan csodálatos, de a technikai forradalom társadalmi hatásáról nekik sem volt elképzelésük. De nemcsak nekik, hanem a már fél évszázada folyó tudományos és technikai forradalom viszonyai között élők társadalomtudósoknak sem.
Egyetlen társadalomtudós sem vette tudomásul, hogy az emberiség ötöde már nem tőkés osztálytársadalomban él, hanem a kielégíthetetlen szellemi tőke igényű, össznépi társadalomban, amire minőségében más felépítmény szolgál.
Amikor 1990-ben Kína felismerte, hogy milyen felépítményű társadalomra van a jelenkor még szegény, de puritán népeknek szükségük, a Nyugat politikai elitje és a társadalomtudománya, képtelen megérteni, hogy mi is történt az emberiség másik, puritán ötödével. Pedig ez volt fajunk történetében az első tudatos társadalomépítkezés.

Jelenleg az emberiség puritán kétötöde többszörösen gyorsabban javítja életfeltételeit generációkként, mind korábban tízezer, az ipari forradalom óta pedig 300 év alatt. Nem találtam a nyomát annak, hogy 1990 óta Kínában egyetlen negyed században gyorsabban nőtt az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság, mint az ipari forradalom után tízszer ennyi idő alatt. Pedig az ipari forradalom is tízszer gyorsabb fejődés hozott, mint előtte ötezer év alatt. A tudományos és technikai forradalom azonban az ipari forradalom sebességét is megtízszerezte. Ha valakinek a személyéhez köthető mindaz, ami az elmúlt száz évben történt, akkor az csak Marx Károly lehet. Ha ő nincs lassabban történt volna az átalakulás.