Új közgazdaságtudományra van szükség

Kopátsy Sándor                 EE                   2015 02 23

Társadalomszemléletem

Új közgazdaságtudományra van szükség

(Kézirat)

A klasszikus közgazdaságtan olyan társadalmak gazdaságtudománya volt, amelyekben a társadalom által elviselhetőnél gyorsabban szaporodott a lakosság, és nemcsak a mennyisége, de még a minősége is meghaladta a társadalom igényét. Ezért a társadalom érdeke volt a népszaporulat fékezése, és a tudásvágy elfojtása. A gazdasági működésének szabályozásából ki lehetett hagyni a lakosság, azon belül a munkaerő mennyiségi és minőségi újratermelésének feltárulását.

Azt ugyan a klasszikus közgazdaságtan sem tagadta, hogy a munkaerő ugyanolyan termelési tényező, mint a vagyon, és azon belül a tőke, de megelégedhetett azzal, hogy csak a fizikai tőke újratermelési folyamatát tárja fel. A közgazdaságtudomány tudósai sem foglalkoztak a munkaerő újratermelési folyamatának nyomon követésével. Megelégedhetett azzal, hogy a munkaerő újratermelése spontán megtörténik, a társadalomnak csupán annak a mennyiségét és minőségét kell a spontán létrejövőnél kisebb mennyiségre és minőségre csökkenteni.

Mivel a termelés kevesebb és kevésbé gondolkodó lakosságot, azon belül pedig csak ilyen munkaerőt tudott hasznosítani, olyan társadalmi felépítményre volt szükség, ami féken tartotta a lakosság szaporodását és annak minőségi javítását.

A társadalomtudományok nem ismerték fel, illetve nem merték bevallani, hogy az emberi faj fejlődése a termelésre való áttérés következtében olyan szintre jutott, amin a spontán népszaporulat az elviselhetőnél gyorsabb lett. Ezért olyan társadalmi felépítményt hozott létre, aminek az elsődleges feladata a halálozás olyan szintre növelése volt, amin a tényleges népszaporulat sokéves átlaga nem haladja meg az 1-2 ezreléket. Ennek a feladatnak az ellátására jöttek létre az osztálytársadalmak. Érdekes módon, máig nem vetette fel senki, mi lett volna akkor, ha a társadalom nem növeli a halálozást. Mekkora népszaporulat történt volna akkor, ha a társadalom nem növeli a lakosság nagy többségének nyomorát, ha az emberölést és a tudásvágy elnyomását elkerüli a társadalom.

Arra sem találtam példát, hogy valaki kereste volna az osztálytársadalmak kialakulása mögött a tudatosságot. Aligha találhatott volna a társadalomépítés mögött tudatosságot. Az osztálytársadalmak ösztönösen jöttek létre. De megoldották, hogy az elmúlt mintegy hatezer évben a népességnövekedés hosszabb táv átlagban nem haladta meg az 1-2 ezreléket. Ezt minden osztálytársadalom azonos módszerekkel oldotta meg.

-       A megtermelt jövedelemnek jelentős hányadát nem engedték a lakosságnak egésze közt racionálisan elosztani, a nagy többség nyomorát a nagy teherviseléssel olyan szinten tartották, hogy ne emelkedhessen jelentősen a várható életkor. Minden osztálytársadalomban a nyomorból fakadt a nagyobb halálokozás. Elsősorban a szegénység okán volt alacsony a várható életkor. Mégsem vetették fel a demográfusok, hogyan alakul a népesség, ha a várható életkor hosszabb lesz.

-       Aránytalanul soka fordított a hadviselésre. A hadsereg fenntartása, a több éves katonai szolgálat ingyenessége, a hadviselés a nemzeti jövedelem kétszámjegyű szintjén mozgott. A történészek ezzel szemben szinte csak a háborúk emberveszteségeit hangsúlyozzák, pedig ennél sokkal több halált okoztak a katonák egyben tartásából, és a hadseregek mozgatásából fakadó járványok, betegségek.

-       Sok munkaerőt kötöttek le, és költséget emésztettek fel a kultikus építkezések, munkaszünetet parancsoló és pazarlást követelő egyház ünnepségek. Még nem találkoztam olyan felismeréssel, hogy minden kultúrában jellemzők voltak a munkaszünetet parancsoló ünnepségek, de egyetlen vallás sem tartotta bűnnek a munkanapi munkátlanságot.

-       Minden vallás üldözte a tudásvágyat. Parancsa volt a dogmák kételkedés nélküli tudomásulvétele. Az olyan társadalom, aminek az elsődleges feladata a halálokozás volt, nem engedhette meg, hogy az emberek keressék, hogy mi, miért történik úgy, ahogyan történik.

Márpedig ami minden társadalomra egyformán jellemző volt, azt a tudománynak, mint objektív szükségszerűségként kell elfogadni. Az elmúlt hatezer év során minden társadalomnak olyan volt az alépítménye, amit csak az olyan társadalmi felépítmény tudott stabilizálni, amit a fent halálokozó viselkedés jellemzett.

Fajunk ösztönös szaporodása ugyanis addig nem eredményez gyors népesség növekedést, amíg a várható életkor nem haladja meg a húszas évek közepét.

Még nem találtam olyan társadalomtudóst, aki felvetette volna, hogyan alakul a lakosság száma, ha az értéktermelőknél hagyják az általuk megtermelt jövedelmet, ha nem háborúznak egymással, ha az erőforrásokat racionális célokra fordítják, és nem tartják bűnnek a kíváncsiságot. Eddig Marx sem jutott el, pedig ő valamiféle racionális társadalmat képzelt el.

A lakosság száma, a társadalom által okozott halálokozások ellenére, szinte mindig nagyobb volt az optimálisnál. Nagy járványok és pusztító háborúk idején ugyan előfordult, hogy a lakosság száma az optimum alá esett, de ez mindig gyorsan újra az optimális fölé emelkedett.

A társadalomtudósok sok könyvtárnyi könyvet írtak, de azt senki nem vetette fel, hogy mikor, hol mannyi lett volna a lakosság optimuma, és ezzel szemben mekkora volt a lakosság száma a társadalom által megnövelt halálozások ellenére.

A társadalmak nyomornövelése sem volt elegendő fékezőerő ahhoz, hogy a várható életkor növekedését megállítsa. Ezért kellett a társadalomnak magának is hozzá járulnia az erőszakos halálokozáshoz. Még a biológusok is felvetették, hogy az embernek faji tulajdonsága, ösztöne diktálja az emberölést. Nem ismerték fel, hogy az ember is, akárcsak a többi csúcsragadozó, ha túlnépesedik, önpusztítóvá válik. De csak akkor. Tehát az ember is csak akkor lesz emberpusztító, ha túlnépesedett társadalomban él.

A társadalom jobbításán fáradozók sem vezették fel a kérdést, hogyan alakult volna a lakosság száma, ha a társadalom felépítménye nem fokozza a halálozást.

Az még inkább rejtve maradt, hogy miért üldözte minden osztálytársdalom az ember ösztönös tudásvágyát. Ez a kérdés még a zsidó-keresztény teológusokat sem izgatta. Nemcsak a múltban, amikor ez társadalmi érdeket szolgált, hanem a jelenben sem, amikor a tudásvágy a legfontosabb társadalmi erény lett.

A tudásvágy mindaddig társadalmi bűn, ameddig a túlszaporodás jelenti a legnagyobb társadalmi veszélyt. Nem lehet ugyanis az életviszonyokat mindaddig javítani, ameddig az a népszaporulatot gyorsítja. Mivel a nagyobb tudás az életfeltételek javulását jelenti, a tudásvágyat eredendő bűnnek kell tekinteni.

A fentiekből következik, hogy az osztálytársadalmak elmúlt mintegy hatezer évének megértéséhez a kulcs a szaporodási törvényünk ismerete.

Az ember olyan szapora faj, ami a létszámtartása a húszas évek felső felén lévő várható életkor esetén is biztosítja a létszámának fenntartását. A természet ajándékaiból élő ember várható életkora ugyanis a húszas évek elején volt. Ezért életének első mintegy 150 ezer éve alatt csak akkor nőtt a létszáma, ha új életteret szerezhetett magának. Az életterén belül azonban a létszáma tízezer évek alatt sem változott.

Az ember az egyetlen faj, amelyik nem szelekcióval és mutációval idomul a környezetéhez, hanem a fejlett agyának köszönhetően az adott természeti környezetéhez alakítja életmódját. Fajunknak elképesztően rövid idő, néhány tízezer esztendő alatt sikerült szinte minden természeti környezetben berendezkedni.

Mintegy hatezer évvel ezelőtt azonban a jelentős felmelegedés hatására a gyűjtögető emberek életterének jelentős hányada elpusztult, illetve viszonylag gyorsan jelentősen megváltozott. Ez fajunk jelentős hányadának pusztulásával járt. Számos fajjal párhuzamosan a gyűjtögető emberi közösségek jelentős hányada is elpusztult. Néhány kedvező adottságú térségben azonban lehetőségek nyíltak a termelésre való áttérésre.

Az öntözéses növénytermelés.

A legnagyobb lehetőséget az jelentette, hogy az eddig a lakóhely közelében tartott kapásnövényeket a szántóföldön, öntözéssel termelhették. Minden olyan folyamvölgyben, ahol adottak voltak a szántóföldi növénytermelés feltételei, egymástól függetlenül kialakultak az önözéses növénytermelő magas-kultúrák. Ezek egységnyi területén közel százszorosára növelték az eltartható lakosságot, és jelentősen megnövekedett a várható élettartam, ezzel a szaporaság. Ez ellen való védekezésre jöttek létre az első osztálytársadalmak.

A következő hatezer évben aztán fokozatosan nőtt a várható élettartam, ezzel fajunk spontán szaporodása egyre nagyobb lett volna.

Az elmúlt száz év ezt igazán egyértelműen bizonyítja, amikor a fejlett Nyugat az elmaradt világ társadalmaiban megakadályozza a halálokozást, nemcsak azzal, hogy tiltja az emberirtó háborúkat, de egészségügyi vívmányaival jelentősen visszaszorította a járványokat. A tudományos és technikai forradalom eredményeit élvező Nyugat egyrészt bevitte az elmaradt világba a nagyon hatékony egészségvédelmi vívmányait, másrészt példátlan mértékű katonai erejével képes volt megakadályozni az elmaradt világon belüli egymást pusztító háborúkat. Ennek a beavatkozásnak a következtében elképesztő népességrobbanás következett be az elmaradt világban. Afrikában, a Szaharától délre fekvő országokban az elmúlt száz év során mintegy hússzorosára nőtt a lakosság száma. Ezen belül a legnagyobb városok lakossága negyvenszeresére nőtt. Ez még a gyéren lakott és nagyon gazdag Egyesült Államokat is anarchiába sodorta volna, nemhogy a harmincad olyan fejlettségű afrikai államokat. Az ilyen népességrobbanást Európában elképzelni sem tudunk. Feltette valaki Magyarországon mi lenne, ha nem 9, hanem 200 millió lakos élne.

A tudományos és technikai forradalom azonban a fejlett Nyugat és a fejlett Távol-Kelet országaiban, az emberiség mintegy ötödében olyan társadalmat hozott létre, amelyekben nemcsak leállt, hanem társadalmi támogatást igényelő, ugyanakkor kontraszelektív lett a népszaporulat. A jó munkaerőben kielégíthetetlen hiány, a gyenge minőségében pedig kínálattöbblet vált jellemzővé. Ezeknek a fejlett társadalmaknak olyan felépítményre van szüksége, amelyik a gyermekvállalást a minőségre szelektálja. Egyelőre az ellenkezője történik.

A gyermekvállalást a fogamzásmentes szexuális élet megoldottsága azt eredményezte, hogy minél gazdagabbak és iskolázottabbak a szülők, annál kevesebb gyermeket vállalnak.

A spontán gyermekvállalás a szülők jövedelmével fordítottan arányossá, azaz a társadalmi érdekkel ellentétessé vált. Ezt a fejlett társadalomnak korrigálni kellene. Ennek ellenére, de a társadalom támogatása a kontraszelekciót erősíti. A társadalom érdekével ellentétesen ható támogatás abból fakad, hogy az aránylag nagyobb állami támogatásban azok a családok részesülnek, akiknél a várható nevelési eredmény alacsony, vagy éppen negatív.

Mivel a jelenkori fejlett társadalom szűk keresztmetszete a minőségi munkaerő, ennek az egyre jobb minőségben történő újratermelése lett a társadalmak elsődleges feladata. Ahol jó a munkaerő, oda kívülről is megy a tőke. Ahol pedig gyenge a munkaerő minősége onnan elvándorol még az is, ami ott van.

A munkaerő csak ott lehet vonzó, ahol magas a foglalkoztatás, és a társadalom elsődleges feladata a munkaerő minőségének javítása.

A magas foglalkoztatás biztosítása.

A jelenkor közgazdaságtana még a foglalkoztatás mérhetőségét sem oldotta meg. Megmaradt a tőkés osztálytársdalomnak megfelelő fogalmaknál, holott azok használhatatlanokká váltak. A tőkés osztálytársadalomban elég volt mérni a munkanélküliséget. De mivel azok a társadalmak nem gondoskodtak a munkanélküliek eltartásáról, abból nem származott az állam számára költség.

A jelenlegi szociális háló azonban azoknak is biztosítja a létfeltételeket, akik nem dolgoznak. Ez nemcsak egyre nagyobb költséget és erkölcsi kárt okoz a társadalom számára.

Egyrészt fakadóan kialakul az olyan réteg, amelyik inkább vállalja a munkátlan szegénységet, a segélyekből és az illegális jövedelmekből való életet, mint a munkavállalók között az utolsó helyekben végzett munkát.

A tőkés osztálytársadalom még a gyenge minőségű, de olcsó munkaerőt is tudta hasznosítani. Abban nagyon alacsony volt a munkaerő többségével szemben támasztott minőségi igény. A munkaadó számára az volt fontos, hogy minél olcsóbb legyen. A tudományos és technikai fejlődés azonban egyre inkább leértékelte a gyenge minőségű értékét, sőt egyre több feladat ellátásában a gyenge minőségű munkaerő károkozóvá vált. Ezért a jelenkori fejlett társadalmakban azonban a képzetlen munkaerővel szemben nincsen kereslet. A munkaadó számára a képzetlen munkaerő a minimálbérért is drága.

Ezért lett a jelenkori fejlett társadalmakban a tartós munkanélküliség az egyik legnagyobb károkozás. Ugyanakkor a gyors technikai fejlődés olyan munkaerőpiacot igényel, ahol a munkaerő minden minőségi szintjén van néhány százalékos munkanélküliség. Vagyis, a tartós munkanélküliség minden szinten társadalmi károkozó, negatív jelenség. Ezzel szemben minden minőségi szinten előnyös, ha van néhány százalékos szabad munkaerő van a piacon. A munkanélküliség tehát olyan társadalmi állapot, aminek egy része negatív, más része pozitív. Ezért elemi logikai követelmény, hogy a rövid idejű és a tartós munkanélküliek száma nem adható össze. A viszonylag rövid, néhány hónapos tartalmú munkanélküliség a társadalmi érdeket szolgálja, amiről a foglalkozáspolitikának kell gondoskodni. A tartós munkanélküliség pedig minden formájában károkozó. Azt a társadalomnak minimalizálni kell. Ezért csak az olyan foglalkoztatási statisztika segítheti a gazdaságpolitikát irányítókat, amelyikben a munkanélküliség bizonyos ideig, például 6 hónapig, pozitív, ezzel szemben a tartós munkanélküliség negatív jelenség.

A foglalkoztatás fogalma sem igazodott a kor követelményéhez. Munkanélkülinek azt tekintjük, akit a fennálló jogszabályok alapján annak minősítünk. Ezek számát viszonyítjuk a 15-65 éves korosztály egészéhez. Ez a mutató csak kevésbé rossz, mint a munkanélküliségi ráta. A legnagyobb torzítás abból fakad, hogy a 15 év feletti tanulókat passzívnak minősítik. Holott ezek a legértékesebb társadalmi feladatot teljesítők közé tartoznak. Ezek is értéktermelők, akik a tanulásukkal növelik a társadalom legszűkebb vagyonának, a tudásnak a mennyiségét.

Ezért a 15 évnél idősebb tanulókat értéktermelőknek kell tekinteni. Minden bizonnyal a több kiskorú gyermeket nevelő anyákat is foglalkoztatottnak tekinteném.

A foglalkoztatásnak kell tekinteni minden társadalmi érdeket szolgáló tejes munkaidőt letöltő munkát, ezek számát kell a társadalom munkaképes tagjaihoz viszonyítani.

Egy ilyen a társadalmi érdekre épülő foglalkoztatási mutatót tekintem a társadalmi teljesítmény legfontosabb mutatójának.

Ezért tartom Magyarországnak a rendszerváltás utáni gazdasági teljesítményét elszomorítónak, és van a bolsevik rendszerről sokkal jobb véleményem, mint a hivatalos politikának.

A foglalkoztatást mérő statisztika azzal sem számol, hogy évente, hol, mennyi munkaórát teljesítenek a munkaviszonyban lévők. Pedig például éppen ebben a legnagyobb a távol-keleti országok fölénye, és az európaiak legnagyobb lemaradása. A közgazdaságtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a munkaviszonyban ledolgozott órák száma a fejlettségi szinttel fordítottan arányos. Az utolérni akaró társadalmakban a munkaviszonyon belül is több órát kell tejesíteni.

Az EU tagországok lemaradása elsősorban azzal magyarázható, hogy az évente ledolgozott órák számát függetlenítették a társadalom előtt álló feladattól. Ezt jól jellemzi a tény, hogy a mediterrán országokban több a munkaszüneti nap, alacsonyabb a nyugdíjkorhatár, több a korhatárkedvezmény, mint azokban az országokban, amelyeket utol akarnak érni. Alig történik említés arról, hogy az Egyesült Államokban évente jó száz órával többet tejesítenek, mint az EU országokban. Ez önmagában elég magyarázat arra, hogy az előbbiben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem másfélszer gyorsabban nőtt, mint az EU-ban. A távol-keleti országokban pedig még nagyobb az évenként ledolgozott órák száma. Nem csoda tehát, ha háromszor gyorsabban növekednek.

A szabadidőben történő értéktermelés.

Arra a rendszerváltás tanított meg, hogy a foglalkoztatásnak van egy másik területe, a munkaviszonyban végzett után végzett értéktermelés. Ebben még nagyobb a romlás történt a rendszerváltás óta.

Az ugyan vitathatatlan, hogy a munkaviszonyon belüli teljesítményünk lényegesen javult a rendszerváltás óta, de az sem vitatható, hogy másfél millióval kevesebben dolgoznak. Ez pedig önmagában is katasztrófa. Ehhez járul, hogy még ennél is nagyobb arányban csökkent a szabadidőben végzett értéktermelő munka.

A rendszerváltás után ugyan korrigáltuk a túlfoglalkoztatással járó veszteségeket, de ennél sokkal nagyobb kárt okozott az egymilliónál nagyobb tartós munkanélküliség. A legnagyobb veszteség mégis abból fakadt, hogy szinte megszűnt a munkahelyen végzett munka utáni időben történő értéktermelés. Pedig ez nemcsak értéktermelés csökkenést okoz, hanem sokkal nagyobb kár származik abból, hogy a szabadidőben végzett munka tudatformáló és örömet okozó áldásai elmaradnak.

A túlfoglalkoztatás viszonyai között elsősorban csak a negatív hatását láttuk annak. Valóban a kívánatosnál sokkal kisebb volt a nagyobb teljesítményben való érdekeltség, motiváció. A munkahelyen töltött munka éppen a legjobbaknak kevés jövedelmet és sikerélményt adott, és alacsony munkafegyelmet követelt.

A munkaidő utáni munka több sikerélményt, nagyobb motivációt jelentett. Máig örömmel gondolok vissza a kalákában végzett házépítkezésekre. Vidáman, mégis intenzíven dolgoztak. Arról pedig még említéssel sem találkoztam, hogy az önként vállalt munkáknak sokkal nagyobb volt a tudatformáló hatásuk.

Ideje volna a bolsevik és a demokratikus rendszer foglalkoztatását, annak a tudatunkra való hatását egymással szembe állítani. Ahogyan ezt folyamatosan hangsúlyozzuk, hogy akkor nem volt választásunk a pártok között, akkor a sajtó cenzúra alatt működött. De az ma sem lehet leírni, hogy akkor mindenkinek volt munkája, sőt a rendszer üldözte a munkakerülőket, akkor többen születtek, mint amennyin meghaltak, akkor alig volt házasságon kívüli születés.

Az ugyan igaz, ha valaki ezt leírná, nem kerülne börtönbe, ettől én sem félek, de nincs olyan fórum, ami az ilyen véleménynek hangot ad.

A közmunkákban történő foglalkoztatást ugyan én sem a legjobb megoldásnak tartom, de az politikai deformáció, ha valaki ezt szidja, de más megoldást nem javasol.

Az engem is elszomorít, hogy a közfoglalkoztatást jobb megoldás híján a Belügy Minisztériumra bízzuk, de az is, hogy a hobby-kertek vagyonbiztonságát nem tekintjük feladatának.

Annak ellenére, hogy a magas foglalkoztatás minden jelenkori társadalomnak elsődleges feladata, és ezt a rendszerváltás utáni bűnünket a kormányok sem vonják kétségbe, mégsem történt érdemi változás.

Pedig mind a foglalkoztatásra, mind az azon túli munkára volna javaslatom.

A munkaviszonyba kerülés.

Ennek a hatékony formájának azt tartom, amikor a teljesítményben érdekelt vállalatok a munkaadók. Ezt azzal lehetne megoldani, hogy az egy évnél régebbi munkanélküliekre és a pályakezdőkre néhány évig megkönnyített foglalkoztatási, és felmondási rendelkezések vonatkoznának. A megkülönböztetett kedvezmények azt jelentenék, hogy a tartósan munkanélküliekre és a pályakezdőkre nem vonatkozna a kormány és a szakszervezetek között megállapított minden foglalkoztatási szabály.

Elsősorban két könnyítést javaslok.

1.  Meghatározott időre nem kell utánuk bérjárulékot fizetni. Ez csak látszólag jelenteni költségvetési áldozatot, mert ennél nagyobb kedvezményt jelentene a munkanélküli segély elmaradása, és a munkátlanságból fakadó erkölcs károk elmaradása.

2.  Meghatározott időn belül a felmondás ne legyen megtámadható. A gyenge minőségű munkaerőtől való óvatosság fő oka, hogy nehéz tőlük megszabadulni.

A fenti két kedvezmény mértéke, a tapasztaltok alapján, idővel módosítható.

A szabadidő kihasználás.

Ennek fő formája a háztáji föld és a kiskertek művelése. A háztájira nincs szükség, megszűnt a nagyüzemek monopóliuma, bőven van bérbe vehető terület. A kiskertek száma a rendszerváltás óta a tizedénél is kisebbre zuhant. Az oka a védelmük összeomlása. Kiderült, hogy a kisemberek védelme külön módszereket igényel ott, ahol sok a tartósan munkanélküli. Ezért a rendszerváltás után ennek biztosítására megkülönböztetett módszereket kellett volna alkalmazni.

Nem akarom a politikai korrupciót leértékelni, de a kiskertek vagyonvédelmének összeomlása a nagyobb társadalmi és anyagi károkozó. Ezért javasolgatom szinte folyamatosan, hogy a kiskertek vagyonvédelmét kellene a rendőrsség egyik fontos feladatának tekinteni. Ez alatt azt értem, hogy ahol a kiskertek elhagyása jellemzővé válik, ott a vagyonvédelmük biztosítását az önkormányzatnak és a rendőrségnek kell vállalni.

Ez csak akkor nem jelent nagy terhet, ha az önkormányzat és a rendőrség gondoskodik a vagyonvédelemről. Ezt úgy képzelem el, hogy az önkormányzat, a rendőrséggel közösen, közmunkások bevonásával, a technikai feltételek biztosításával igyekszik csökkenteni a károkozásokat. Ahol ez jól működik, ott a biztosítási tarifa is csökkenthető.

Pénzteremtés

A közgazdaságtan elmaradását kevés adat illusztrálja jobban, mint az államadósság kezelése. Ez talán soha nem volt aktuálisabb, mint a jelenkorban. Az euró övezet klasszikus példája annak, hogyan lehet reménytelenül eladósítani, gazdasági rabszolgasorba taszítani az olyan országokat, amelyek a tőkés osztálytársadalmak korában a gyarmattartók perifériái voltak. Akkor elég volt odavinni a tőkét, aztán élni az olcsóbb munkaerőből és nagyobb tőkés tapasztalatokból fakadó komparatív előnyökkel.

Azt nemcsak akkor, de utólag sem ismerték el, hogy ennek előfeltétele volt az, hogy a pénzeknek aranyfedezete volt. Ez ugyanis eleve lehetetlenné tette, hogy a kevésbé fejlett országok a pénzüket viszonylag leértékeljék. Máig nem vallják be a gazdaságtörténészek, hogy a pénzek közös fedezeti alapja eleve komparatív előnyhöz jutatta a fejlettebbeket.

A 20. század azonban meghozta a szuverén államok számára a pénzteremtés jogát, azaz a nemzeti valuták leértékelhetőségét. Ezzel elsősorban a fél-perifériák bal- és jobboldali diktatúrái éltek. Függetlenítették magukat az aranyfedezettől. Ennek köszönhették viszonylagos gazdasági sikereiket. Képesek lettek arra, hogy a magasabb foglalkoztatás érekében pénzt teremtsenek. Sok könyvtárnyi tudományos irodalom sorolja fel a fel a bal- és jobboldali diktatúrák politikai bűneit, imperialistává válásukat, de még említést sem találtam arra, hogy a munkaerejüket sokkal jobban kihasználták, mint a tőkés demokráciák. A liberálisok képtelenek tudomásul venni, hogy a lakosság nagy többsége számára minden politikai szabadságjognál sokkal fontosabb a munkavállalás biztonsága. Ezért állnak értetlenül a bolsevik és a fasiszta diktatúrák népszerűsége előtt.

Azzal, hogy az állam joga lett a pénzteremtés függetlenül attól, van-e annak fedezete, a fél-perifériák is eszközt kaptak arra, hogy a saját valutájukat olyan mértékben leértékelve tartsák, illetve akkora inflációt teremtsenek, ami lehetővé teszi, hogy versenyképesek legyenek.

Nem ismerem az euró övezetet kitalálók logikáját, még azt sem tudom, hogy csak ösztönösen cselekedtek, vagy tudatosan. Tény, hogy sikerült úgy eladósítani a kevésbé fejlett, és a még kevésbé takarékos országokat beugratni arra, hogy közös valutát vállaljanak. Ennek megvolt az a kétségtelen előnye, hogy olcsóbban lehetett eladósodni, de azt nem mérték fel, hogy a közös valuta estében sokkal nehezebb lesz a kisebb kamatú hiteleket törleszteni, hogy nem teremthetnek inflációval pénzt, hogy sokkal nehezebb lesz külkereskedelmi egyenleget elérni, olcsó lesz az import.

Ha akár látták, akár nem látták a fejlettebbek, hova vezet a kevésbé fejlettekkel közös valuta, rövidtávon jól kerestek rajta. De csak papíron, mert az elért nyereséget soha nem fogják behajtani. Soha nem járnak jól azok a hitelezők, akik az adósaikat tönkretéve jutnak nyereséghez. Előbb, vagy utóbb a mediterrán államokat eladósító Németországnak, Franciaországnak, Hollandiának kétezer milliárd euró követelésüket le kell írni. Az az összeg azonban nőni fog, ha az euró övezetet fenntartják, és minden évben az euró százmillióit adják segélynek, hogy ki ne derüljön a teljes csőd. Az ugyanis biztos, amíg a mediterrán országok tagjai maradnak az euró övezetnek, addig csak tovább nő a kifizethetetlen adósságuk.

A felhalmozott adósság ugyan soha nem lesz kifizetve, de csak akkor nem nő tovább, ha kilépnek a közös valutából, legalább 40 százalékkal leértékelve tartják a nemzeti valutájukat, és néhányszor nagyobb lesz a pénzromlásuk, mint a puritán németeknek.

Ez azonban a jelenlegi kormányok bukásával járna, amit egyetlen kormány sem vállal. Az élet mindig megoldja a zsákutcából való kijutást. Szerencsére mi megúsztuk azzal, hogy az ország lakosságát beugratták az alacsonyabb kamatú svájci frank hitelekbe. 

Hogyan nevezzük a jelenkori fejlett társadalmakat

Kopátsy Sándor                 EE                 2015 02 19

Történelemszemléletem

Hogyan nevezzük a jelenkori fejlett társadalmakat

(Kézirat)

Annak ellenére, hogy jelenleg az emberiség ötöde már olyan társadalomban él, amit nem lehet osztálytársadalomnak nevezni, mégse de szakadjunk el nagyon a társadalomtudomány által használt fogalmaktól.

A társadalomtudomány az utóbbi hatezer év termelésre épülő társadalmait joggal osztálytársadalmaknak minősítette. Már azt sem nagyon boncolta, hogy mit értsünk osztály alatt.

Osztály alatt viszonylag zárt társadalmi helyzetűek közösségét kell érteni. Logikai értelemben, osztály csak az lehet, amiben a többség beleszületik, és viszonylag kicsi az onnan kikerülők, és az oda bekerülők aránya. A többség vagy vérségi, származási alapon, vagy a vagyon öröklése alapján kerül és marad benne. Ma már illene tudomásul venni, hogy ez az osztálytársadalmi modell csak Európában és a mediterrán kultúrák óta jellemző.

A két legnagyobb kultúra társadalmaiban, a kínaiban és az indiaiban nem ez volt jellemző.

A kínai társadalomban a császár korlátlan hatalmát megvalósító apparátus volt. Ezeket nem lehet osztálynak minősíteni. A minőségi szelekciójukra kiépített oktatási rendszer szolgált. A mandarinok társadalmi helyzetét nagyhatalommal, és jövedelemmel felruházott rabszolgáknak lehet tekinteni. Hatalmunk kizárólag a császár bizalmától függött, nemcsak azt, de a vagyonukat a gyermekei nem örökölhették. A mandarinná válásnak egyetlen módja volt, a képzésük szelekciója.

A kínai kultúra az ipari forradalom követelményeihez azonban képtelen volt igazodni. A tudományos és technikai forradalom követelményéhez annál inkább. Száz éve Max Weber még joggal nem említette a távol-keleti kultúra, erkölcs, viselkedési mód megfelelését, mert a tőkés osztálytársadalomnak a vállalkozói szellemre volt szüksége, ami a Távol-Keleten, főleg Kínában soha nem volt erős. Mindent képesek voltak másoknál jobban megcsinálni, de az új iránti affinitásuk meg sem közelítette a nyugat-európai polgárokét.

A távol-keleti konfuciánus erkölcs csak a tudásalapú társadalomban vált kiemelkedő jelentőségűvé. Ezért Max Webernek száz éve még igaza volt, az csak a század második felében derült ki, hogy a munkaerő minősége fontosabb, mint az ára.

A Közel-Keleten is a kínaihoz hasonló hatalmi apparátus működött. Alig találni arra utaló szöveget, hogy Mohamed próféta a keresztény vallással ellentétben, egyértelműen az oktatásra, a szellemi teljesítményre építette a hatalomgyakorlásra történő kiválasztást. Ennek utolsó, és leginkább karakterisztikus formája volt az Oszmán Birodalom. Ebben külön iskolarendszere volt a vallási és külön a katonai és közigazgatási pályára történő felkészítésnek.

Mohamed vallástörténelmi szerepe két téren tért el a kereszténységétől. Egyrészt sokkal következetesebben egyistenhívő volt, másrészt a tudásvágyat nem eredendő bűnnek, hanem erénynek tartotta.

A kereszténység, azon belül annak európai formája is, a saját klérusának képzését ugyancsak fontosnak tartotta, de abban a dogmákhoz való feltétlen hűség volt az elsődleges, a tudományos újtól szinte izolálta magát. Ugyanakkor a politikai és gazdasági hatalomból bőven részt követelt magának.

A keresztény és a mohamedán vallásnak a tudományokhoz való hozzáállását jól jellemzi a görög kultúrához és a matematikához való viszonyuk. Európa és a kereszténység a reneszánsz előtt szinte tudomást sem vett a görög kultúra örökségéről. Ezt az araboknak kellett megőrizni, és visszaajándékozni Európának.

Az indiai kultúra társadalma sem a nyugati értelemben vett osztálytársadalom volt, mert ott a társadalom funkcióira felosztott kasztok voltak. A kaszthoz való tartozás nem érdemi, hanem származási alapon történt. Annak ellenére, hogy ez a kultúra a művészetek és a tudományok tekintetében, egészen az ipari forradalomig, a világ élvonalába tartozott, akárcsak a kínai, az ipari forradalom által támasztott követelményekhez képtelen volt alkalmazkodni.

Mivel az ipari forradalomig a társadalom legnagyobb feladata az élelmiszer ellátás és a mezőgazdasági eredetű nyersanyagok biztosítása volt, aminek alapját a termőföld szűkössége jelentette, az uralkodó osztály minden társadalomban a föld tulajdonosaiból állt.

Nagyon keveset foglalkozunk azokkal a társadalmakkal, amelyekben minden föld az isteni eredetű uralkodó tulajdonában volt. Ilyen volt a kínai és az oszmán társadalom. Ezekben a társadalmi helyzet nem alapulhatott örökségen. A hatalom és a jövedelem nem származáson, hanem az uralkodó bizalmán múlt. Ezekben a társadalmakban az uralkodó osztály túlszaporodása nem jelentett veszélyt. Ezzel szemben a földesúri uralkodó osztály túlszaporodása is sértette a társadalom érdekét. Ez ellen igyekeztek a nyugat-európai feudális társadalmak védekezni. Ezt az örökösödés szabályozásával oldották meg. A tényleges örökös az elsőszülött fiú volt. Ennek öccsei előtt csak a katonai és a papi pálya maradt nyitva. A katonákat a nagy halandóság jellemezt. Nemcsak az ellenség, de fertőzéseknek való kitettségük okán. Ezt a tényt, hogy a 20. század előtt a távolsági kereskedők, a katonák és a tengerészek között magas volt a halandóság, elsősorban a sokféle emberrel való érintkezés, és a zárt közösségi élet okán. A hajók és a kaszárnyák zsúfolt közösségében szinte robbantak a betegségek. Az arisztokraták fiai a hadseregben alig számíthattak vagyonos feleségre, földbirtokhoz jutása, mivel nem számíthattak hozott örökségre. A papnak menteknek pedig nem lehettek gyermekei. Véleményem szerint jobban jártak azok a vagyon örökléséből kizárt arisztokrata fiúk, akik papnak mentek, mint akik katonának. A tények tanúsága szerint a főpapok többsége az arisztokrata családok fiaiból került ki. Ezek életmódja és társadalmi rangja főúri volt.

A földesurak lányai sem voltak sokkal kedvezőbb helyzetben. Köztük ugyan nem volt keményen meghatározott sorrend, de általában közülük is csak egy számíthatott arra, hogy földesúr felesége lesz.

Lényegében a földesúri családban született gyerekek jövője ugyanúgy volt determinált, mint a jobbágyoké. Az arisztokrata családok birtokainak többsége hitbizomány volt, aminek egyetlen örököse lehetett. A családi birtokok száma ezért aztán csak kivételes esetekben nőhetett.

Mivel gyakorlatilag a jobbágytelkek száma sem változott, a fiúgyerekek közül ott is csak az első számíthatott arra, hogy telkes jobbágy lehet. A lányok közül is csak egy számíthatott arra, hogy jobbágy felesége lehet.

A történészek nem foglalkoznak a családtagok jövőjével, kilátásaival, pedig azok számára ez, és nem az uralkodók öröksége volt az elsődleges. Még az irodalomban sem lehet sokat találni arról, hogy a családon belül milyen érdekellentétek voltak, milyenek érdekek ütköztek a gyerekek között.

Amennyire párhuzam volt a földbirtokos és a jobbágy családok tagjainak érdeke tekintetében, egészen más volt a helyzet a polgárok és a munkások családjaiban. Az alapvető különbség az volt, hogy a vidéken élők túlszaporodtak, a városokban élők fogyatkoztak. Ez elsősorban a városi élettel járó nagyobb halandóságból fakadt. A betegségek terjedési sebessége ugyanis a lakosságsűrűséggel hatványozottan nőtt. Ez ellen egészen a 20. század derekáig, a városok közműveinek, és egészségvédelmi hálózatának kiépítéséig, nem volt védekezési mód. Ez az elmaradt társadalmak nagyvárosaiban ma sem oldható meg.

A történészek alig fordítanak figyelmet arra, hogy a múlt minden társadalmára a városi lakosság természetes fogyása, a vidéken élők túlnépesedése volt jellemző. Ez a tény akkor vált számomra sokatmondóvá, amikor tudomásul vettem, hogy csak a lassan változó népességű társadalom lehet hatékony. Ezért minden társadalom elsődleges feladata a túlnépesedés elleni védekezés volt. Csak az a társadalom lehetett sikeres, amelyikben a népesség száma nagyon lassan változott.

Arra azonban szinte senki sem figyelt fel, hogy a túlszaporodó társadalmon belül a vidéken élő többség szaporodott, a városok lakossága minden társadalomban fogyott, azt folyamatosan kellett a vidékről betelepedőkkel pótolni.

A 20. század előtt a társadalmak lakosságának nagy többsége vidéken, közvetlenül, vagy közvetve a mezőgazdaságból, egészségesebb természeti környezetben, és egészségesebben táplálkozva élt. Ott gyorsan, évente egész százalékokkal szaporodott. A városlakó kisebbség azonban fogyott. A vidék túlszaporodása azonban nagyságrenddel nagyobb volt, mint a városi lakosság fogyása. Ezért minden társadalom egészében túlnépesedő volt, de éppen a legprogresszívebb réteg, a városlakók fogytak. Ez annyira köztudott volt, hogy a járványok idején, aki megtehette, vidékre kötözött.

Minden társadalom azért volt osztálytársadalom, mert védekeznie kellett a túlszaporodása ellen.

Ez is megváltozott a jelenkorban. Az egészségügy legyőzte a városok magas halandóságát. A városokban egészségvédő infrastruktúrát, közműveket épített, és az egészségvédő hálózata is ott volt erősebb.

Korunkban azonban az elmarad világban elszabadulhatott az urbanizáció. Minél nagyobbak a városok, annál gyorsabban növekednek. A leggyorsabban épen a gyors népszaporulatuk alapján lemaradó a sokmilliós nagyvárosok lakossága gyarapodik. Egy francia tudományos felmérés azt jósolja, hogy Nigéria fővárosa, Lagos lakossága 2050-re 42 millió lesz.

Ezekben a megavárosokban nem az egészség, hanem a politikai anarchia lesz a fő halálokozó.

Ebben a tekintetben is Kína az egyedüli példamutató. Ott a gyors urbanizáció nem annyira a lakosságot, hanem sokkal inkább a munkahelyeket koncentrálja. Kína nagyvárosai viszonylag rendezettek. Elsősorban a példátlanul gyors munkahelyteremtésnek, és a városba település kemény fékezésének köszönhetően a gyors urbanizációjuk sem kezelhetetlen.

Az urbanizáció fékezésének a kínai módja is forradalmi újítás. A vidékről a városokba költözők munkahelyet kapnak, de társadalmi gondoskodást, lakást, oktatást, egészségügyet csak alacsonyabb szinten. Ezért lett megfontoltabb a városokba költözés. A városi munkahelyekre járás érdekében azonban példátlan mértékben fejlesztik a kötött pályás közlekedést. Több korszerű vasutat és metrót építenek, mint a világ másik négyötödén összesen.

A hiányra koncentrált társadalmak

Marx ugyan zseniálisan megfogalmazta, hogy a társadalom felépítményét az alépítménye determinálja, de azt már nem kereste, hogy mi volt a múltban, és a korának társadalmak alépítménye.

Állításom szerint, a túlnépesedés, és az ebből fakadó hiány. Amíg minden társadalmat jellemzett a túlnépesedés, a hiány, a szűk keresztmetszet az idők folyamán változott. Az általánosan jellemző hiány a termőterület és az élelem volt. Nagyon ritka volt ahol a lakosság egészének az élelmezése nem volt probléma. Az élelmezés szűkösségét mindennél jobban bizonyítja az alacsony testmagasság és a korai halálozás. Volt, és ma is van ugyan néhány síkvidéki, enyhe éghajlatú térségben élő marhapásztor nép, amelyikben a lakosság viszonylag magas volt.

Annak ellenére, hogy a testmagasság elsősorban az elegendő és nem egyoldalú táplálkozáson múlik, vannak ezt hátrányosan módosító egyéb hatások is.

A hegyvidéken élő népek kisebbek. Az ember ugyanis a magasságkülönbségek legyőzésére kevéssé alkalmas faj. A magasságok legyőzése ugyanis nagy energiaigényt támaszt, ami kis testsúlyt, és kemény izomzatot alakít. Elég volna megnézni, hogy milyen sportban, milyen testalkat a jellemző. Ha eltekintünk attól, hogy maga a sport milyen testalkatnak kedvez, például a kosarasok, a magasugrók magasak, a maratonit futók a legkisebbek, a legkönnyebbek, a sprinterek pedig viszonylag nagyok és nehezek. A vízipólósok nemcsak nagytestűek, de a magasságukhoz képest súlyosak. A magas hegyekben élő emberek kicsik, a síkságokon élők nagyobb testűek. A hideg éghajlaton élt népek végtagjai rövidebbek.

A múltban az emberek táplálkozása nagyon ritka esetben volt kívánatos összetételű. A pásztorok sok húst, kevés szénhidrátot ettek. A szegények eleve szűkös táplálkozása eleve fehérjehiányos volt. Ezért nem értettem meg a gyermekorom böjtjeit. Egy héten általában egyszer ettünk húst, a vallási okból böjtnek tekintett pénteken az egyébként is ritkán látott hús hiánya volt a böjt, a hét egészében alig látott húst pénteken sem láthattuk. Csak felnőtt fejjel értettem meg, hogy a pásztorkodó zsidók az ünnep előtti napot azzal tisztelték meg, hogy azon a napon már nem a mindennapi húst, hanem a ritkán látott kenyeret ettek. A szidók számukra egészségi oka volt annak, hogy kevesebb húst és több kenyeret egyenek. Ráadásul a Közel-Keleten a hús is nagyon más volt, fehérjében szegény, aminek okán népbetegség volt az érrendszer tönkremenése. Az ő életükben nem a kecske combja, hanem a kenyér volt a ritka étel.

A tej és tejtermék fogyasztás történelemformáló szerepét öreg koromban értettem meg.

Fiatal koromban azt hirdettem, hogy az ókori Európa múltját a bortermelők alakították. A 19. század sikeres iparosítását azonban a sörivók oldották meg jobban.

Nyugdíjas koromban arra tanított meg egy iskolatársam könyve, hogy a magyar társadalom egyik legnagyobb reformját, a nők családon belül megnőtt szerepét a tejtermelő tehéntartásnak köszönhettük. A tej fogyasztása szüntette meg a magyar népbetegséget, az angolkórt, a csontritkulást. Azt csak a közelmúltban tettem hozzá, hogy jelentősen csökkentette a legnagyobb halálokot, a csecsemőhalandóságot. A megfelelő tisztaság és a tejhiány miatt többen halak meg csecsemőkorukban, mint a háborúkban. Ilyenekre mégsem hívja fel a történelemtanítás a figyelmünket.

Történészként azt ismertem fel, hogy az ipari forradalom utáni Európában az erőviszonyokat a burgonyatermelés tolta át északabbra.

A közelmúltban pedig egy tejfogyasztásról készült tanulmányból azt tudtam meg, hogy az eredetileg marhapásztor népek, a germánok, az angolszászok és a skandinávok terjeszkedésüket jórészt a tejfogyasztásuknak köszönhették. Ennek volt köszönhető a legnagyobb haláloknak, a csecsemőhalandóságnak a csökkenése.

Nem véletlen, hogy a testmagasság figyelemmel kisérése életem egyik mániája lett. Azt, hogy a testmagasság változása az életviszonyok legjobb mércéje, a volt egészségügyet tanító tanárom, Véli György bizonyította először tudományosan. Ez ugyan a nemzetközi szakmában közismert, szinte minden a testmagasságot boncoló szakember tudja, hogy ennek első kutatója a tanárom volt. Olyan magyar történésszel mégsem találkoztam, aki hallott volna világhírű hazánk fiáról.

A jelenkori fejlett társadalom tudásalapú.

A tudományos és technikai forradalom olyan alépítményt hozott létre, amiben a szűk keresztmetszet a munkaerő tudása. Ezt ugyan a társadalomtudományok sem vonják kétségbe, azzal azonban, hogy ez milyen társadalmi felépítményt követel, senki sem foglalkozik. Még azzal sem, hogy a tudásvagyonnak mik az elemei, hogy milyen tudásra van szüksége a társadalomnak.

Erre már jó harminc éve kísérletet tettem, de visszhangot nem találtam. Véleményem szerint, az ember tudásvagyona három tényező eredője. Ezek a tudás, a tehetség és az erkölcs.

Ezeket a fogalmakat nagyon nehéz számszerűsíteni, ennek ellenére a szorzatukkal fejezem ki.

A három tényező első két tagja természeténél fogva pozitív. Az is kézenfekvő, hogy nem összeadni, hanem szorozni kell. Egymást értékeli fel. A több tehetséggel rendelkező tudás felértékelődik, és fordítva, a tudás tehetség hiányában alig hasznosul. Pedagógusi tapasztalataim megtanítottak arra, hogy a tudás átadása is a tehetségtől függ. Csak a tehetséget lehet hatékonyan tanítani, tudással felvértezni.

Az első két tag tehát csak pozitív lehet.

A harmadik tag azonban lehet negatív is. A rossz erkölcs az, ami nagy kárt okoz a társadalomnak. Vagyis a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzatának az előjelét az erkölcs előjele határozza meg. A társadalom számára a legkártékonyabbak a rossz erkölcsű magasan képzett nagy tehetségek. Nem a kis szürkék, hanem a csillogó képességű erkölcstelenek.

Az erkölcs alatt soha nem az egyházi dogmákhoz, hanem a társadalom erkölcséhez történő igazodást értem. Ezért zavarta meg az örömömet, amikor Max Weber zseniális felismerését olvastam, hogy a protestáns erkölcsű népek hatékonyabban működtetik a tőkés osztálytársadalmakat, mint latin katolikusok, illetve az ortodox keresztények. Ő a vallással magyarázta a viselkedést, szerintem viszont a vallás alkalmazkodott a hívei kultúrájához. Annyi keresztény vallás van, ahány kultúrában meggyökerezett a kereszténység. Az csak Mint minden vallás, a kereszténység is csak ott gyökeresedhetett meg, ahol dogmáit, szertartásait a hitét befogadók erkölcséhez igazította.

Mivel Európában már a kereszténység előtt három egymástól eltérő kultúra, viselkedés alakult ki, a kontinensen három eltérő karakterű kereszténység alakult ki.

Krisztus tanítása idején Európában csak a latin, mediterrán, görög-római kultúra állt az egyistenhit elfogadásának színvonalán. Szent Péter ehhez a mediterrán kultúrához igazította a krisztusi tanítást, a kemény egyistenhitű kereszténységet. Tudományosan aligha vitatható, hogy a Római Birodalom népei által elfogadható kereszténység számos tekintetben engedményt tett a görög-római kultúra sokistenes vallásainak. Ez a kereszténység addig maradt Európában egységes, amíg a családforma egységesen nagycsaládos volt. Nem eléggé hangsúlyozzuk, hogy a görög-római kultúrában is, mint minden kultúrában a nagycsalád volt a jellemző. Ezt ugyan a római jogban oktatjuk, de a történészektől még semmit sem találtam arról, hogy mikor, és miért váltotta fel a nagycsaládot a kiscsalád.

A családforma változása a mezőgazdaságban történt. A Római Birodalomban a földbirtokos a földjét rabszolgákkal műveltette. A feudális Nyugat-Európában viszont már csak a telkükön gazdálkodó, a földesuruknak adót fizető, és szolgáltatás teljesítő kiscsaládos jobbágyok vannak. A nyomát sem találtam annak, hogyan, mikor tértek át a rabszolgákkal történő művelésről, a kiscsaládoknak életre szóló bérbeadásra. Pedig Európa minden későbbi sikerének ez volt a kulcsa.

Az első ezred utolsó századaiban kibontakozó agártechnikai forradalom sikere a kiscsaládos jobbágyrendszer sikerével magyarázható.

A kiscsaládok közvetlen érdekeltsége nélkül aligha alakulhattak volna ki az agártechnikai forradalom technikai vívmányai. Ugyanakkor a kiscsaládos jobbágytelkek jelentették fajunk életében az első születést korlátozó rendszert.

A kiscsaládos jobbágyrendszer működtetése merőben más társadalmi felépítményt követelt, mint a nagycsaládos. A 11. századi egyházszakadást úgy kellene tanítani, mint a kis és a nagy családos társadalmak eltérő kereszténységét. Ez érthetővé tette volna, hogy miért vált ketté az európai kereszténység. Ezzel szemben, főleg a római pápaság képtelen volt megemészteni a kereszténység kettéválását. Konstantinápoly oszmán elfoglalása után, a római pápák úgy érezték, a görög szertartású kereszténység azzal, hogy elvesztette székvárosát, fejetlen maradt, és újra egyesülhet a két egyház. Pedig éppen az ellenkezője történt. Eddig a görögkeleti egyház súlypontja a Balkánon volt, most áttevődött a keleti szlávok északabbi térségére, Kijevre és Moszkvára. Még nagyobb lett a kulturális szakadék a kis és a nagycsaládos kereszténység között.

Közel ötszáz évvel később már a két nyugat-európai kultúra vált annyira egyenrangúvá, hogy megértett a szakadás a két nyugati kultúra, a latin és a puritán észak-nyugati között. Európa nyugati felén a súlypont átkerült a germán, az angolszász és skandináv népek térségébe. A mediterrán, latin népek kereszténysége már nem felet meg a puritán erkölcsű népek igényének. A puritán kultúrájú népek igényének már nem felelt meg a latin népek kereszténysége. Ekkor a nyugat-európai kereszténység azon az alapon vált ketté, hogy a mediterrán és a puritán kiscsaládos feudális társadalomnak a saját erkölcsének megfelelő kereszténységre volt igénye.

Weber nyomán ekkor mondhattuk, hogy az angolszász, a germán és a skandináv népeknek a puritanizmusukhoz közelebb álló kereszténységük lett. Ezeknek a népeknek már nem felelt meg a görög-római kereszténység pogány elemekkel teli világa, hanem jelentősen visszanyúltak az ószövetségi, a zsidó egyistenhite irányába, a kevesebb szereplős túlvilághoz, a kevesebb csodához, csodatevő ereklyéhez, a templomok puritanizmusához, vagyis a latin népek kereszténységét átreformálták puritánabb vallássá. Ezzel a háromkultúrájú Európához igazodott a három kereszténysége is.

Számomra beigazolódott, hogy nem a vallás alakítja a kultúrákat, hanem a kultúrákhoz igazodnak a vallások is. Ez nem azt jelenti, hogy tagadom a vallások fontos társadalmi szerepét, hanem azt, hogy minden kultúrának más vallás felel meg jobban. A puritán germánoknak, angolszászoknak, skandinávoknak, mivel eleve puritánok, lényegesen puritánabb kereszténységre van szükségük, mint a mediterrán latinoknak, és még másabb, mint a kelet-európai, balkáni nagycsaládos népeknek.

Max Weber zseniális felismerését tehát úgy fogalmaznám át, hogy a jelenkori társadalmakat, a tudásalapúakat még inkább, mint a tőkés polgárok tőkés osztálytársadalmait a puritán erkölcsű népek hatékonyabban működtethetik, mint a többi kultúrához tartozók. Ehhez azt kell hozzátenni, hogy kivéve a konfuciánusokat.

Ezért tartom a reformációt világtörténelmi jelentőségűnek, mert olyan vallást adott Európa puritán népeinek, ami a kor követelményeinek jobban megfelelt.

A tudományos és technikai forradalom egyrészt elérte mind a jólétben, mind a képzettségben azt a szintet, ami mellett, ha megoldott a fogazásgátlás, spontán, erőszak nélkül is megszűnik a túlnépesedési nyomás, ezzel a halálozás fokozásának szükségessége is.

Ahol az egy lakosra jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt, az iskolázottság átlaga pedig a 12 évet, a szülők már annyi gyermeket sem akarnak, amennyi a népesség szinten tartásához szükséges.

Azzal, hogy a jelenkor fejlett társadalmai elérték azt a szintet, amin felül a szülők még a szinttartáshoz szükséges születést sem vállalnak, megszűntek a halálozást okozó osztálytársadalmak alépítményi feltételei.

Ezt a szintet azonban a jelenkorig csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus fejlett társadalmai érték el. Ezek a társadalmak azonban még két nehézséggel állnak szemben.

-       A spontán népességnövekedésük csökken. Ez ellen is két védekezési mód kínálkozik. Egyrészt a társadalomnak kell anyagilag ösztönözni a családok gyermekvállalását anyagilag, másrészt a túlnépesedő világból kell szelektált bevándorlókat befogadni. Egyik sem probléma. A fejlett államok számára nem jelent elviselhetetlen pénzügyi terhet a gyermekvállalás támogatása, másrészt, mivel az emberiség nagyobb fele sokkal gyorsabban szaporodik, mint amennyi új lakosra van szüksége, ezért százszor annyi a fejlettekbe bevándorolni akaró ember van, mint amennyi befogadására a fejlettek képesek.

-       A fejlett társadalmakban a gyermekvállalása kontraszelekcióval történik. A gyermekvállalás fordítottan arányos a családok felnevelési hatékonyságával. Ez a kontraszelekció egyrészt a fajunk szaporodási törvényéből, másrészt a gyermekvállalás állami támogatásának a társadalmi érdeket sértő módjából fakad. Ezen könnyen lehet segíteni, ha a politikai elit megérti, mekkora kárt okoz a kontraszelekciós gyermekvállalási támogatás.

A tudományos és technikai forradalom hatására a minőségi munkaerőben szinte korlátlan lett az igény. A munkaerő alsó minőségi harmada pedig a normatív árán nem foglalkoztató. A közgazdaságtudománynak azt kell feltárni, hogy a jelenkor fejlett társadalmaiban a gyenge minőségű munkaerő felesleg, ami akkor okoz nagyobb kárt, ha munka nélkül eltartják. A kárt csak azzal lehet csökkenteni, ha a vállalti érdekből nem alkalmazottakat is foglalkoztatják. Ezért a munkanélkülieket akkor is dolgoztatni kell, ha kevesebbet termelnek, mint amennyibe a foglalkoztatásuk kerül. A gazdaságpolitikának tudomásul kell venni, hogy az eltartott munkanélküli sokkal nagyobb károkozó, mint amennyibe a foglalkoztatása kerülne.

A gyenge minőségű munkaerő azért nem találhat munkát, mert a foglalkoztatással járó költségek magasak. A minimálbér alkalmazása azt jelenti, hogy legálisan csak azt lehet foglalkoztatni, aki a munkaadójának több értéket termel, mint amennyi költséggel jár az alkalmazása. Ezzel szemben a társadalom érdeke, hogy minden munkaképes dolgozzon. Ez azzal lehetne nyilvánvalóvá tenni, ha felhagynánk a munkanélküliség mérésével, mert az csak azt mutatja, mennyi lakos van a munkaképes korosztályú lakossághoz viszonyítva alkalmazásban. Ez nemcsak értelmetlen, de félrevezető mutató. A társadalom érdekét tükröző mutatóra volna szükség.

Ennek érdekében a munkaképes korosztály számából le kellene vonni a munkaképes korukban tanulókat, és a munkaképteleneket. A társadalomnak nem érdeke azoknak a foglalkoztatása, akik még tanulnak, hogy még értékesebb munkaerővé váljanak. A munkaképtelenek foglalkoztatása pedig nem gazdasági, hanem erkölcsi kötelesség.

A foglalkoztatottakon belül is megosztást kellene alkalmazni. Külön kell választani a normatív foglalkoztatási feltételek költségénél értékesebbeket, és a normatív költséggel munkát nem találókat. Ebbe a második csoportba tartoznának a tartósan munkanélküliek és a munkaerőpiacra képzetlenül érkezettek. Ezek foglalkoztatását kedvezményekkel kell biztosítani. A kedvezmények legegyszerűbb módja lehet a bérjárulék mérséklése, illetve elengedése, és a felmondásuk megkönnyítése. 

A görög válság, és ami mögötte van

Kopátsy Sándor                PG                    2015 02 18

A görög válság, és ami mögötte van

Akárhogyan döntenek az érintettek, semmi sem fog megváltozni. Nem görög, hanem euró övezet válsága van. De még inkább az EU-ról derült ki, hogy zsákutca.

Halva született ötlet volt, hogy az egységes Európa erősebb lehet, mint a sok szuverén állam színes kontinense. Németország és Franciaország politikai elitje csak azt látta, hogy nemcsak az Egyesült Államokhoz és Kínához képest törpék, de még a Szovjetunióhoz képest is kicsik. Úgy érzeték, ha sikerül kettejük uralma alatt egyesíteni Európa nyugati felét, nagyobbak lehetnek a Szovjetuniónál, és egyenrangúak az Egyesült Államokkal és a Távol-Kelettel. Vagyis jövőképük egy olyan hárompólusú világ, aminek egyik pólusa lehet Európa egységes, kettejük irányítása alá vont nyugati fele.

Ezt a tervet akkor indították útjára, amikor a heterogén Szovjetunió elemeire esett szét, békésen kettévált Csehszlovákia, és egymást irtva életképtelen államok sora alakult Jugoszláviából. Ismét igazolódott, hogy a heterogén államok annál gyengébbek minél nagyobbak.

Ennek első bizonyítéka volt az Osztrák Magyar Monarchia elemeire való szétesése. A heterogén Monarchia, azon belül Magyarország ugyan az első világháború után elemeire esett szét, de a franciák létrehozták a legalább annyira heterogén Jugoszláviát és létrejött a cári Oroszországnál is heterogénebb Szovjetunió.

Az európai nagy politika játékosai képtelenek voltak megérteni, hogy a 20. században már az állam nagysága csak akkor előny, ha az homogén.

Induljunk ki a tényekből.

Európa történelme nem ismer olyan időszakot, amiben a leggazdagabb a legerősebb, legnagyobb állam lett volna. A leggazdagabbak mindig a városállamok, és a gazdasági autonómiát élvező városok voltak.

Így van ez jelenleg is. Európa hat leggazdagabb állama, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Ebből kettő még az EU tagságot sem vállalta. Az első tíz közöttük van a három kisebb tengerentúli protestáns, angolszász ország, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. Csak a 10. a vitathatatlan szuperhatalom, az Egyesült Államok.

A leggazdagabbaknál is gazdagabbak a törpe államok.

Európában Luxemburg és társai.

Kelet-Ázsiában a Kis Tigrisek mindegyike az elmúlt ötven évben Japánnál gyorsabban növekedett, és növekszik most is. Tajvan már megelőzte Japánt, Dél Korea is közel van ehhez. Az első három helyen pedig három városállam van, Szingapúr, Hong-Kong és Makaó. Az utóbbi kettő szuverenitása pedig nagyon korlátozott.

Európa az elmúlt ezer évben elsősorban azért emelkedhetett a többi magas-kultúra fölé, mert nem volt homogén, az államok tucatjainak egymástól független szuverén államokra osztódott.

Ez ugyan nem azt jelenti, hogy az állam nagysága nem jelenthet előnyt, de csak akkor, ha a nagy birodalom kulturálisan és gazdaságilag viszonylag homogén.

Homogén állam, a történelem tapasztalatai szerint, a szárazföldi szállítás forradalma, a vasúthálózat kiépítése előtt, csak a nagy vízi utakkal behálózatok térségen valósulhatott meg.

Ennek a legmarkánsabb példája volt Egyiptom, ami lényegében egyetlen folyam természetes árterületére épült. Ez a terület volt a legalkalmasabb életér, de a határain a semmire nem használható sivatag útját állta minden térbeni terjeszkedésnek.

A másik példa Kína, ami ugyan három folyam völgye volt. Nem ismerem eléggé a kínai történelmet, ezért nem tudom a Kínai Nagy Csatorna építése mögött milyen tudatos felismerés, milyen állami stratégia volt, de azt tudom, hogy Kína csak azért lehetett évezredeken keresztül egyetlen birodalom, mert a folyamok között hajózható vízi utat építettek.

A soknyelvű lakosság közös kultúrája pedig csak azért alakulhatott ki, mert az írást minden etnikum a saját nyelvén olvashatta.

A birodalom csak akkor lehet előnyös és tartós, ha kulturálisan és gazdaságilag homogén. Márpedig Európa egésze, de akár csak a nyugati fele kulturálisan tagolt, a részek gazdasági fejlettségi színvonala pedig eltérő.

Az Európai Unió megálmodóinak halvány fogalmuk sem volt arról, hogy a viszonylag egységes Nyugat-Európa létrehozhatóságának mik lennének az előfeltételei. Abban a hitben éltek, hogy az egységes Nyugat-Európát Németország és Franciaország képes lesz létrehozni. Igyekezetük sikeresnek látszott, a mai EU méretei, lakossága és gazdasági ereje valóban megüti a szuperhatalmi igényt. De minél jobban beleéli magát a szuperhatalmi szerepbe, annál inkább nyilvánvalóvá válik a versenyképtelensége. Ez nyilvánvalóvá válna, ha felmérnék, hogyan szerepelt az EU a működése óta a két szuperhatalomhoz viszonyítva.

Európa nyugati fele az Egyesült Államokhoz, még inkább a négy tengerentúli angolszász, protestáns államhoz képest száz éve folyamatosan, egyre jobban lemarad.

Már a második világháború azt is bebizonyította, hogy a Távol-Kelet első felemelkedő országával, Japánnal szemben sem versenyképes. Nemcsak a náci fasizmus, de a távol-keleti Japán katonai diktatúrájával szemben a nyugat-európai liberális demokráciák lemaradtak. Utána a hidegháború alatt az is kiderült, hogy a Kis Tigrisek is elhúztak mellette. Ezek egy lakosra jutó jövedelme kétszer, háromszor gyorsabban nőtt, mint a nyugat-európai állalmokban. Máig nem vallják be a liberális demokraták Európájában, hogy ezek a kisebb távol-keleti országok egyike sem volt demokratikus. Mindegyik politikai diktatúrával indította be példátlanul gyors gazdasági növekedését, és csak a már elért fejlettségi fokon válnak egyre inkább politikai és gazdasági demokráciákká.

A hidegháború elveszése után nemcsak a heterogén kultúrájú Szovjetunió, de Csehszlovákia és Jugoszlávia is szétesett.

Ezzel szemben a németek és a franciák gazdasági és politikai egységgé akarják szervezni Nyugat-Európát.

Az EU fővárosa ugyan a balga Brüsszel lett, ahol az irányítás egyre inkább az otthon nem használható, másodosztályú politikusok kezébe került. Ráadásul, a jó fizetettektől még azt sem várják el, hogy angolul tudjanak. Ezért aztán két tucatnál több nyelvet ismernek el hivatalosnak.

Az EU jelenlegi 28 országa három kultúrához tartozik, a nyugati puritánhoz, a mediterrán római katolikushoz, és a kelet-európai ortodox keresztényhez. Ezek közül csak a puritánok alkalmasak a tengerentúli protestánsokkal és a kelet-ázsiai konfuciánusokkal lépéstartása. A másik két kultúra erre eleve alkalmatlan, azért egyre jobban lemarad.

A jelenlegi pénzügyi válság során az vált most nyilvánvalóvá, hogy az euró övezetbe beszervezett mediterrán országokat tejesen tönkretette a protestánsokkal közös valuta.

A mediterrán országok a közös valutának köszönhetően sokkal olcsóbban tudtak eladósodni, de ennek az adósságnak a viselésére, éppen a közös valutájukból fakadóan, egyre inkább nem lettek képesek védekezni. A közös valuta ugyanis megfosztotta őket a korábban használt védekező eszközöktől, a valutájuk leértékelve tartásától, és az puritánokénál sokkal nagyobb inflációtól.

Ha egy gyengébb, és a pénzügyi fegyelemben gyenge ország nem tarthatja jelentősen leértékelve a valutáját, és nem élhet az inflációból származó állami bevétellel, menthetetlenül eladósodik. Az eladósodásukat megkönnyítette, hogy a kisebb kamattal kibocsátott állampapírjaik is vevőre találtak. A pénzpiac joggal számított arra, hogy a fizetésképtelenné váló mediterrán országok adósságáért az erősek, mindenekelőtt Németország, majd felelősséget vállal. Azzal viszont nem számoltak, hogy a négy mediterrán ország államadóssága ezermilliárdokra nő, aminek garantálása már a gazdagok számára is elviselhetetlen terhet jelent.

Most itt tartunk. A hitelezők számára Görögország fizetésképtelensége nem okozna problémát, de azzal megnyílna a zsilip másik három sorstárs, Spanyolország, Portugália és Olaszország a tízszer nagyobb fizetésképtelen adóssága előtt is.

Most a német pénzügyminiszter arra hivatkozik, hogy az adósok erejükön felül költekeztek, ideje, hogy takarékoskodjanak az adósságuk törlesztése érdekében. Azt ugyan nem árulja el, hogyan képzeli el az olyan takarékosságot, ami a korábbinál sokkal alacsonyabb foglalkoztatás, azaz magasabb munkanélküliség, és a számukra nagyon felértékelt euró esetén a törlesztéshez hogyan lehet forrást teremteni.

A mediterrán országok saját lábukra álláshoz az kell, engedjék el az adósságuk kétharmadát, hagyják ott az euró övezetet, értékeljék le az új nemzeti valutát, és teremtsenek néhány évre a kétszámjegyű inflációt. Ezzel teremtsenek belföldi vásárlóerőt és ahhoz magas foglalkoztatást. Be kell látni, hogy kevesebb munkával, azaz alacsonyabb foglalkoztatással nem lehet a törlesztéshez forrást teremteni.

Ez azzal jár, hogy a mediterrán államok euróban kapott hiteleit leírják. Ennek a veszteségnek a nagy többsége éppen azokat érinti, akik vagy ostobaságból, vagy szélhámosságból beugratták a könnyelmű mediterrán országokat a könnyű eladósodásba.

Valami olyan utat kell keresni, hogy a mediterrán országok adósságrendezésével járó veszteséget harmadolni kell. Kétharmadot vállaljon a trojka. Egyharmadot az EU és ez ERB, a másik felét az IMF. Ezek nemcsak a nagyobb teherbírók, hanem a fő bűnösök azzal, akik beugratták a mediterrán országokat.

A harmadik harmadot pedig viseljék a mediterrán országok, akik felvették az olcsó hiteleket.

A házasságon kívüli szülés

Kopátsy Sándor                  PS                  2015 02 11

A házasságon kívüli szülés

Tekintettel arra, hogy a jelenkori fejlett társadalmaknak érdeke a következő nemzedék minél jobb felnevelése, mert elsősorban a felnevelés hatékonyságától függ a társadalom jövője. Ezért a társadalomnak joga és kötelessége a gyermekvállalás szabályozása. Mivel a hatékony gyermeknevelés feltétele a család, és a felnevelés eredménye elsősorban a családi környezettől, a szülők jövedelmétől és iskolázottságától függ, a társadalom érdeke, hogy minél több gyermek szülessen az olyan családokban, ahol a felnevelés feltételei jók, és kevés ahol kedvezőtlenek. Ez a minőségi szelekció elsődleges feltétele.

A gyermekvállalás társadalmi szabályozását, illetve támogatását arra a tényre kell építeni, hogy gyermeket csak családok vállalhatnak, azok felnevelésének támogatása annak kilátásával legyen arányos. Azok a családoknak pedig, akik a várakozásnál eredményesebben nevelnek gyereket, az elért eredménynek megfelelő utólagos jutalom jár.

Az a tény, hogy a gyermeknevelés költségének jelentős hányadát az állam viseli, jogot ad arra, hogy az állam feltételekhez kösse a gyermekvállalást. Ilyen feltételnek tekinthetjük a szülők korát, jövedelmét, iskolázottságát, egészségi állapotát.

- - - - -

Történészként egyik nagy felismerésemnek tartottam, és tartom, hogy a nyugat-európai feudális társadalmak jó tíz évvel a nemi érettség utánra kényszerítették ki házasságot, és ezzel az első gyermek születését. Ezt olyan törvények kényszerítették ki, hogy csak az olyan házasságot ismerték el gyermeket vállalhatónak, amelyiket az egyház papja kötött. Tehát a középkori római katolikus egyház a házasság szentségét csak azok számára biztosította, akik számára a földesuruk jobbágytelket biztosított. Ez volt a történelem egyetlen gyermekvállalást korlátozó rendszer.

Ebben a nemi értettség után mintegy tíz évvel késleltetett házasságban látom a kulcsot Európa nyugati felének sikeres felemelkedésére.

Magyarországon, 2010 óta a házasságok száma nagyon alacsony szintre zuhant, és megnőtt a házasságon kívüli születések száma, ennek negatív hatását látom. A házasságok száma azért csökkentek le, mert a viszonylag alacsony születésszámon belül magas a házasságon kívül születettek aránya. Ez azt jelzi, hogy az új nemzedék házasságon kívül születettek jelentős hányada hátrányos családi háttérben születik, nevelődik. Márpedig ezek várható éréke alacsony, gyakran negatív lesz. Magyarországon ugyanis nem az a nagy baj, hogy viszonylag kevesen születnek, hanem az, hogy azok magas aránya hátrányos felnevelési eséllyel indulnak.

Még a demográfusok sem ismerték fel hogy a társadalom érdeke elsősorban nem nagyobb létszámot, hanem nagyobb átlagos értéket kíván.

A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott, és hoz létre, ami nem nagyobb létszámot, hanem minél magasabb értékű lakosságot igényel. A fajunk történetében először nem a lakosság mennyisége, hanem a minősége az elsődleges.

Valamikor, talán pontosan hatvan éve jelent meg Németh László esszégyűjteménye, A minőség forradalma címmel. Középiskolás koromban kevés irodalmi mű volt rám ennél nagyobb hatással, pedig akkor csak azt éreztem meg, hogy jó életfeladat minőségi emberré válni. Ma már egészen másként, társadalomtudós fejjel értelmezem a minőség forradalmát. Németh László sem így értelmezte, csak érzékeny lelkű íróként ráérzett a változás lényegére.

A mai véleményem röviden így fogalmazom meg:

Fajunk egész eddigi életét a fejlett agyának a túlzott kapacitása jellemezte. Az emberi agy kapacitása nagyobb volt annál, amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Az osztálytársadalmak nagyobb szellemi vagyonnal, kapacitással rendelkeztek, mint amennyire szükségük volt.

Csak a tudományos és technikai forradalom teremtett az agyunk kapacitásának kihasználását mozgósító igényt. Fajunk jelenkorig tartó történetét az agyunk kapacitását ki nem használónak kell minősíteni. A okos emberből mindig több volt, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Most az értékes ember lett a szűk keresztmetszete. Az a társadalom sikeresebb, amelyik jobban szelektál a szellemi vagyon maximalizálására.

Ezt a fordulatot semmi sem jellemzi jobban, mint a tény, hogy eddig a fizikai erő maximalizálására volt szükség, olyan faj voltunk, amelyiknek nem volt szüksége a minőségi szelekcióra, most pedig szinte minden azon dől el, mennyire sikerül a minőség lakosság minőségének a javítása.

Még egyetlen biológustól sem hallottam annak felismerését, hogy az emberi faj eddigi történelme nem élt a minőségi szelekcióval. A fejlett fajok mindegyikére az jellemző, hogy az utód nemzésének jogáért a hímek nagyon megküzdenek, csak a legerősebb hímeknek vannak utódai. Becslésem szerint, a szarvasoknál minden hatodik hímnek lesznek utódai. A háziállatoknál az ember ennél ma már százszor, ezerszer nagyobb szekciót gyakorol. A lovaknál szinte minden száz méncsikóból egyetlen mént választanak. A telivéreknél a szelekciónak még ennél is sokkal szigorúbb szabályai vannak. A tehenek mesterséges termékenyítése esetében a technika még ennél is szigorúbb szelekciót tesz lehetővé.

Az emberi faj életében a hímek között alig volt szelekció. A párválasztás, vagyis az apa minőségének a szempontja elhanyagolhatónak számított. A szülőpárok választásában ezerszer inkább a társadalmi és a vagyoni érdek, mint a minőségi szelekció alapján döntöttek. Múltunkban nem volt sem szelekció, sem kontraszelekció.

A jelenkori fejlett társadalmainkban azonban megjelent a kontraszelekció. Ezt tette lehetővé a fogamzásgátlás. Kiderült, hogy a szülők iskolázottságával és jövedelmével fordítottan arányos gyermekvállalás önmagában kontraszelekciót okoz. Ezt a kontraszelekciót felgyorsította a gyermekvállalás állami támogatása, ami a gyermekszámtól függő összeg. Ennek a támogatásnak a súlya a családi jövedelemmel fordítottan arányos. Ez vezet oda, hogy minden társadalomban a szegényebb és kevésbé iskolázott szülők vállalnak több, a nagyobb jövedelműek, iskolázottabbak pedig kevesebbet.

Mivel a gyermeknevelés hatékonysága elsősorban a szülők jövedelmétől és iskolázottságától függ, minden fejlett társadalomban az erős kontraszelekció a jellemző.

Történt ez éppen akkor, amikor fajunk életében először vált alapvető társadalmi érdekké a minőségi szelekció. Ez bármennyire keményen jelentkezik, még hírét sem hallottam, hogy a társadalomtudomány felismerte volna.

Annak ugyan nem vagyok ellene, hogy a nemi értettséggel párhuzamosan kezdődjön el a szexuális élet, de csak akkor, ha ez nem jár gyermekvállalással. Tehát nem az a negatív társadalmi jelenség, hogy korán kezdődik a szexuális élet, hanem az, hogy a születések jelentős hányada vagy házasságon kívül, vagy a gyermeknevelésre fel nem készült családban történik.

Amennyire érthető, hogy a fogamzással járó szexuális életet tiltotta minden társadalom és vallás, ez annyira értelmetlenné vált attól kezdve, hogy lehetővé vált a fogamzásmentes szexuális élet. Azt kellene még a keresztény egyházaknak is felismerni, hogy a fogamzásveszélyes szex csak azért volt bűn, mert a társadalom érdekét számos okból sértette a házasságon kívüli születés. A házasságon kívüli szülés most is sérti a társadalom érdekét, de ma már megoldott a fogamzásmentes szexuális élet. Tehát nem a házasságon kívüli szexet kell a társadalomnak tiltani, hanem a házasságon kívüli szülést. E kettő csak az óta elválasztható, amióta megoldott a fogamzásgátlás. Ezért tartom a fogamzásgátlás megoldását fajunk talán legnagyobb találmányának.

A fogamzásgátlás megoldhatóságának köszönhető, hogy fajunk fejlett ötöde megszabadult a túlnépesedési nyomástól, ezzel a halálozás okozásától. Történelmünk folyamán először nem okoz társadalmi kárt a szexuális élet, ha az nem jár utódra irányuló céllal.

A fogazásgátlás megoldottságának köszönhetjük, hogy a legerősebb ösztönünket kiélhetjük a nélkül, hogy ezzel súlyosan sértsük a fajunk érdekét.

Az ember fejlett agyának köszönhetően egyre inkább csúcsragadozóvá vált, a biológiai szaporasága azonban eleve nagyon nagy volt. Minden fajnak a szaporaságát egyensúlyban kell tartani a létszámának tartásával. Ez alól néhány csúcsragadozó, a nagy macskák és a jegesmedve a kivétel. Ezek azonban ösztönösen utódpusztítók lettek, ha módjuk van rá, a kölyköket megölik.

Az ember akkor lett túlszaporodó faj, amikor a várható életkora túllépte a húszas évek közepét. Ez a növénytermelésre és az állattartásra való áttérés után következett be. Ahogy mintegy hatezer év alatt a várható életkor túllépte a termékenységünkkel összhangot teremtő húszas évek közepét, egyre önpusztítóbbá kellett válnunk.

Ezt a problémát oldotta meg a tudomány a fogamzásgálással. ezzel vált először lehetővé a fogamzásmentes szexuális élet. Ettől kezdve, nem kell a fogamzásmentes szexuális életet bűnösnek, a társadalmi érdeket sértőnek minősíteni. a társadalmi érdeket csak a fogamzást sértheti.

Ma már tény, hogy a jómódban élő diplomások spontán lemondtak a túlszaporodásról. Velük szemben azonban nincs szükség a társadalom születésszabályozó beavatkozására, sőt ezeket kellene több gyermek vállalásában érdekeltté tenni. Ezzel szemben a szegény, önmaguk munkából való ellátására is képtelen családok vállalnak a társadalom érekénél is több gyermeket.

A fogamzásgátlás a jelenkorban lehetővé tette a gyermekvállalás hatósági korlátozását. Ezzel a lehetőséggel él 1990 óta Kína. Az eredménye az emberiség történelmének legnagyobb csodája, az életszínvonal, a várható életkor, és az iskolázottság példátlan emelkedése. Ez az út azonban csak diktatúrában járható. Erre a demokratikus politikai felépítmény képtelen.

Még nem találkoztam olyan anyaggal, amelyik kimutatta volna, hogy a különböző országokban milyen erős a kontraszelekció. Egy ilyen felmérésből kiderülne, hogy a puritán kultúrájú népek a gyermekvállalás kontraszelekciója ellenére is gyorsabban fejlődnek, mint a tőkés osztálytársadalmak valaha. Azt, hogy a viszonylag jó eredmény is mennyivel jobb lehetne, ha nem volna kontraszelekció, mutatja Kína sikere. Ott kétszer gyorsabban nőnek az eredmények, mint a puritán társadalmakban, és háromszor, mint a kulturálisan heterogén Nyugat-Európában, vagyis az EU tagországaiban.

Azt a közelmúltban írtam meg, hogy a kínai születéskorlátozás ugyan megszüntette a kontraszelekciót, de ott sem működik a minőségi szelekció. Ezért egyelőre csak azt lehet elképzelni, mire lenne képes a modern társadalom, ha három feladatot megoldana.

1.   A munkaerejét magas szinten foglalkoztatja.

2.   Leállítja a lakosság számának gyors változását.

3.   A gyermekvállalást ott támogatja jobban, ahol eredményesebbnek ígérkezik, és fékezi ott, ahol gyenge eredmény várható.

Az első feltételt is a távol-keleti országok oldják meg a legjobban.

A második feltétel egész Európában, és a Távol-Keleten megoldott.

A harmadik feltétel pedig még  feladatként sem merült fel. 

Virágozzon minden virág!

Kopátsy Sándor                  PP                  2015 12 13

Virágozzon minden virág!

Sok tekintetben a jelmondatom lehetne. Nagyapám nemcsak híres, de sikeres kertész volt. Ugyan születésem előtt meghalt, de a nyoma ott volt a nagy családjában. Apám nősüléséig mellette kertészkedett. A nagyapai kertészet romjai még a második világháborút is túlélték. Bennem az maradt meg, hogy 10 hektáros telken is lehet valaki nagyon gazdag, ha az országban a szakmája legjobbjai közé emelkedik.

Így lettem a Kert Magyarország híve, és az is maradtam örökre.

Ezért fordultam meg tarka pályám során többször az agárpolitikánál. Akkor még az ország lakosságának nagyobb fele a mezőgazdaságból akart megélni.

Most már ott tartok, hogy Európa nyugati felén, konkréten az EU tagjai között nekünk van ebben a szakmában a legjobb adottságunk, és a falusi lakosság foglalkoztatási gondját a leggyorsabban, a legolcsóbban a Kert Magyarország oldhatná meg.

Egy másik ötven éves mániám Kína csodálata.

Most csak egy övid témával találkoztam, de leírom.

Yunan Tartományban egy az ottani mértékkel érve kisvárosban, Dounanban van a 150 Magyarországnyi lakosú Kína virágtőzsdéje. Húsz éve 133 hektár virágoskert volt a tartományban, ma 64 ezer hektár. Közel 400-szor akkora. A tőzsdei forgalom nagy része Kínában marad. A többi sem megy messzebb Kelet-Ázsiánál. Csak rózsából 14 millió szál a napi forgalom.

Közgazdászként számomra, a virágforgalom az életszínvonal egyik legjobb mércéje, mert nemcsak a jólét anyagi oldalát méri, hanem mögötte az örömokozás súlyát is. 

Meghalt, az emberiség legnagyobb jótevője

Kopátsy Sándor                 PH                 2015 02 13

Meghalt, az emberiség legnagyobb jótevője

Sokáig a nevét sem tudtam, mivel nem a szakmám, nem vagyok nőgyógyász, abban sem vagyok biztos, hogy mennyire lehet Carl Djerassit a "Pill", a fogamzásgátló pasztilla atyjának tekinteni. Én annak tartom. Két hete, 2015. január 30.-én, 91 éves korában halt meg.

Ahogyan a 80-as éveim elején rádöbbentem, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata a túlnépesedésének a féken tartása volt, meggyőződésemmé vált, hogy az osztálytársadalmak felszámolhatóságának az elsődleges feltétele a fogamzásmentes szexuális élet megoldhatósága volt. Ugyanis sok megtermékenyülés és szülés volt, ha a partnerek szexuális életnek nem volt célja a gyermekvállalás. Érdekes módon ezt a tényt még említeni sem hallottam. Pedig a világtörténelmünk akkor is lényegesen másként alakult volna, ha csak annyian születnek, amennyit a szülők, a partnerek akartak.

Azt a Baranyában töltött éveim során tapasztaltam meg, hogy az egykéző református falvakban ismerhettem meg, hogy milyen óriási feladat volt a szülők számára, hogy ne szülessen második gyermek. Az elmúlt hatezer év társadalmait jellemző túlnépesedés nem törtét volna meg, ha megoldható lett volna a fogamzásmentes szexuális élet.

Marx előtt mindenki természetesnek tartotta, hogy fajunk mintegy hatezer éve osztálytársadalmakban élt. Marx pedig azt hitte, hogy a tőkés osztályuralom létalapja a tőkéstulajdon. Addig azonban nemcsak ő, de senki sem jutott el, hogy az osztálytársadalmakat létrehozó ok a túlnépesedési nyomás elleni védekezés.

A túlnépesedési nyomás pedig abból fakadt, hogy az ember természetes szexuális ösztöne olyan nagy, ami a húszas évek közepén túli várható életkor esetén túlnépesedést eredményez. Minél magasabb a várható életkor, annál gyorsabbat. Még nem találtam arra vonatkozó adat, becslést, mekkora lett volna a népszaporulat, ha a társadalom nem növeli a halálozást. Szerintem jóval az egész százalékon. Ez azonban azt eredményezte volna, hogy a spontán népszaporulat az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabb volt az elviselhetőnél.

Ezzel szemben a történelmünk azt bizonyítja, hogy 1-2 ezreléket meghaladó népszaporulat, egészen a 20. századig, tartósan nem fordult, tehát nem is fordulhatott elő.

Ez azonban csak azért történhetett meg, mert az osztálytársadalmak mindegyike a halálokozásnak olyan módszereivel működött, ami a tényleges szaporulatot leszorította az elviselhető 1-2 ezrelékre.

A túlszaporodás tehát csak akkor válthatott halálokozás nélkül is megoldhatóvá, ha a szexuális élet fogamzásmentesen is megoldható. Ezért jutatott arra a következtetésre, hogy a társadalmi elnyomás, a kizsákmányolás, a halálokozás csak akkor szüntethető meg, ha megoldhatóvá válik a fogamzásgátlás.

Az osztálytársadalmon való túllépést az a tudós teszi lehetővé, aki megoldja a fogamzásgátlást.

Volt egy másik nem kevésbé nyomós érvem is. A nők csak akkor lehetnek egyenrangúak a férfiakkal, ha a gyermekvállalásról döntési joguk van. Erről Carl Djerassi is nyilatkozott, amikor megkérdezték, tervez-e a férfiak számára fogamzásgátlást. Ezt azzal az indokkal utasította el, hogy ezt nem tartja etikusnak, mert azzal a nők, kiszolgáltatottak maradnának.

Azon botránkozok, hogy Djerassi halálát csak két hét után olvasom. Valakit az emberi faj legnagyobb jótevőjének tartok, és meghal úgy, hogy erről a közvélemény nem is értesül. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy ő volt a legnagyobb. Azon azonban nem, hogy minden nő számára ő a legnagyobb. Nevetséges volna, ha valaki ezt kétségbe vonná. Ha rajtam múlna, a nők napja január, 30. lenne.

Ettől még nagyon messze vagyunk, de közeledünk.

Az ugyan vitathatatlan, hogy a nők számára semmi sem jelenthet annyit, mint a gyermekvállalás feletti döntés. De az elmúlt száz évben a nők egyenjogúsága felé számos más fontos lépés is történt.

A háztartási munkák technikai forradalmát is ilyennek tartom. A közgazdaságtan joggal méltatja az ipari forradalom világtörténelmi szerepét. A két agrártechnikai forradalmat már kisebb forradalomnak tartja. Én az első évezred agrártechnikai forradalmát is világtörténelem alakítónak tekintem.

A túlszaporodó emberiség számára pedig a 20. századi agrártechnikai forradalomnak is óriási jelentősége van. Ma, ha nem is minden tekintetben megoldottabb a 7.5 milliárd ember élelmezése, mint száz évvel korábban a negyedennyié volt.

Az emberiség fele, a nők a sorsa szempontjából a háztartások technikai forradalmak közel annyi nőt szabadított fel a háztartásban, mint amennyinek 300 év alatt munkát adott az ipari forradalom.

A nők számára az is történelmi fordulat, hogy a tudomány szinte minden munkának a fizikai erőigényét a nők fizikai ereje alá csökkentette. Szinte nem is maradt olyan munka, amit nem lehet a nőkre bízni.

A végére hagytam a tanulást, a szellemi vagyon gyarapítását. Ma a fejlett országokban a korosztályon belül több nő diplomázik az egyetemeken, mint férfi. A tudásalapú társadalom tehát a munkamegosztásban többet ad a nőknek, mint a férfiaknak.

Nem is sorolom tovább a nők felszabadulását segítő eseményeket, mert a fogamzásgátlás messze a legfontosabb. Ennek ellenére, a nők sem így értékelik a szexuális felszabadulásukat. Ennél nagyobb baj volna azt, ha értékelnék a fogamzásgátlást, de nem használnák. Ettől azonban nem kell félni.

Történészként mindig figyelemmel kísértem a nők érintettségét.

Mint a népiek csapatának lelkes tagja, különös figyelemmel kísértem a nők javuló helyzetét.

A pásztorkodásról a földművelésre való áttérés volt az első jelentős lépés a nők nagyobb gazdasági szerepe irányában.

A gabona malmi őrölése jelentős munkától szabadította meg a nőket.

A kapás növények, mindenekelőtt a burgonya és a kukorica termelése nagyot lendített.

Az istállós tehéntartás, a tej áruvá válása, majd szervezett begyűjtése jelentette a család számára a nők első rendszeres pénzkeresetét.

Véleményem szerint, nem lehet eredményes társadalomtudós, aki nem tartja szem előtt, hogy a lakosság fele nő.