Kopátsy Sándor PP 2016 05 11
Lecke a liberális demokratáknak
A liberális demokraták azt tartják a
jobb demokráciának, amelyikben a kisebbségek sokaságának erősebb a hangja,
kisebb a többség hatalma.
Először azt szeretném bizonyítani,
hogy az az elvárásuk nem lehet általános. Az ugyan igaz, hogy minél fejlettebb
a társadalom, annál erősebb legyen az ellenzék hatalma, de az hiba, ha az
ellenzék hatalmát függetlenül a társadalom fejlettségétől, polgárosodásának
mértékétől függetlenül maximalizálják. Vegyük azt tudomásul, hogy a múltban
azért nem is fordulhattak elő demokráciák, mert a társadalom még szegény volt,
és hiányzott a lakosság nagy többségének a polgárosultsága. Véleményem szerint,
össznépi demokrácia, az ellenzék szabadsága csak ott lehet hasznos, ahol erős a
középréteg, az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 40 ezer eurót, az
iskolázottság pedig a 15 évet. De a mértékemen nem kívánok vitatkozni,
megelégszem azzal, hogy a demokrácia optimális mértéke függ a társadalom
fejlettségétől.
Az EU azon elvárását nemcsak ostobaságnak, de kártékonyságnak tartom,
hogy Dániának és Bulgáriának azonos demokrácia nemcsak kívánatos, de kötelező
is. Ebbe bele fog
bukni. Marxnak abban igaza volt, hogy a társadalom felépítményét az alépítménye
determinálja, de tévedett, amikor minden társadalom alépítményére ugyanazt az
általa ideálisnak tartott felépítményt, akár erőszakkal is, de fel lehet
építeni.
Abban azonban Max Webernek volt
igaza, hogy hatékony felépítménye csak a puritán népek társadalmainak lehet.
Leninnek pedig abban volt igaza, hogy
a jelenlegi világgazdaságban versenyképes csak a piacos gazdaság lehet. Ő meg
arról feledkezett meg, amit Weber mondott, sikeres társadalma csak a puritán
népeknek lehet. Márpedig a kelet-európai népek nagyon messze vannak a
puritánságtól.
Azt, hogy mit kell tennie egy puritán
lakosságú országban annak érdekben, hogy felzárkózhasson, Kínában felismerték.
Meg kell állítani a túlnépesedést és piacosítani a gazdaságot. Ezt a két
feladatot Kínában csak erőszakkal lehet végrehajtani, ezért a politikai
hatalmat egyetlen pártra kell bízni.
Mivel az EU tagállamainak többsége, a
mediterránok, a közép-európaiak, a baltiak és főleg a balkániak fejlettsége
valahol a két pólus, a nyugati gazdag puritánok és a még mindig szegény kínaiak
között van, ezekben a demokráciának is valahol a kettő között van a helye.
Ezeknek a maximum kétpártos rendszer
felelne meg, amit azzal kellene biztosítani, hogy a szavazáson a két legerősebb
párt annyi plusz törvényhozói helyet kap, hogy az elsőnek többsége, az első
kettőnek kétharmada legyen a törvényhozásban.
Végre fel kell adni azt az elvet, hogy egy program annál jobb, minél több
programmal tartalmaz kompromisszumot, és az a kormány a hatékonyabb, aminek a
léte bizonytalan. Ennek az ellenkezője igaz, az a jobb program, ami nem
kénytelen kompromisszumokat tenni, és lehetősége van arra, hogy egy cikluson
keresztül bizonyítson.
Ezért olyan alkotmányra van szüksége
a társadalomnak, ami ezt garantálja. Az Egyesült Államok alkotmánya garantálja
ezt az elvet. A választáson csak nagyon kivételes esetben indulhat három
jelölt. A választáson győztes elnökjelölt felhatalmazása egy ciklusra szól.
Mindkét törvényhozásban két párt van jelen. Az elnök törvényjavaslatát,
főtisztviselő kinevezését ugyan leszavazhatják, de amennyiben megismétli, csak
kétharmaddal lehet elutasítani.
Éppen a jelenleg folyó előválasztás
bizonyítja, hogy az előválasztások eredménye kikényszerítheti az olyan jelölt
indulását, akivel a saját pártja nem ért egyet. Ehhez képest az európai
demokráciákban nem a szavazókat kérdezik meg, kit akarnak kormányfőnek látni,
hanem a pártirodák bürokráciája dönt a jelölt személye felett. Az Egyesült
Államokban a pártok szavazói döntenek arról, ki legyen az elnökjelöltjük, és
azt is, ki legyen a két jelölt közül a győztes a szavazókra bízzák.
A választáson a több szavazat dönt,
és ez a döntés a következő választásig érvényes. Az európai pártok még addig
sem jutottak el, hogy felmérjék van-e a pártok nagyobb száma, a megválasztott
kormány stabilitása és az ország teljesítménye között különbség. Annak
ellenére, hogy véleményem szerint a társadalmak teljesítményét elsősorban a
kultúrájuk puritanizmusa határozza meg, ezért a puritánok teljesítménye mindig
jobb, de az elmúlt száz év történelmi
tapasztalatai egyértelműen a kevesebb párt és a tartósabb kormányok előnyét
bizonyítják.
A Távol-Keleten.
Japán volt az
első siker, ahol a császár isteni hatalmát megvalósító katonai diktatúra emelte
fel az országot az élvonalba. A borzalmas emberi és anyagi áldozatokkal járó
háborúvesztés után az Egyesült Államok katonai megszállása alatt, először
álltak talpra.
Dél-Korea hamarosan
a háború vége után, az Egyesült Államok hatékony katonai segítségével,
iszonyatos veszteséggel járó háborút nyert az ország sztálinista északi felével
szemben. Az újjáépítést nagyon kemény katonai diktatúra követte, amiben a
gazdaság piacosan működött. A katonai diktatúra öt éven keresztül az évente
ledolgozott 2.500 órás kötelező munkaidőt vezetett be. Ezer órával többet, mint
amennyi Európában jellemző volt. Ezzel bebizonyította, hogy alacsony szintről a
gyorsa felemelkedést csak a diktatúra képes megvalósítani. Az ország mára már
Japánnal azonos szintre emelkedett, és polgári demokrácia formájában élhet.
Tajvanra menekült
a Kínai Kommunista hadseregtől megvert köztársasági haderő gyakorolt
évtizedekig katonai diktatúrát. Ez az ország is diktatúra után jutott el Japán
színvonalára.
Szingapúr a
második világháború után szegény, és soketnikumú, de példátlan kikötői
adottságú város malajziai volt. A lakosságának harmadát kitevő kínaiak ragadták
magukhoz az azóta is egyetlen párti hatalmat, kiszakadtak Malajziából. A
gazdaságot azonban liberális piaci módon működtették. Máig egyetlen párt van
hatalmon, és így lett az elmúlt hatvan év legsikeresebb városállama. Ma az egy
lakosra jutó nemzeti jövedelme meghaladja az Egyesült Államokét. Sokszor
idézem, hogy Szingapúr hátrábbról indult a második világháború után, mint
Panama, mindkettőjük kikötői adottsága egyedülálló. Ma Szingapúrban tízszer
nagyobb az egy laksora jutó jövedelem. A
nagyon különböző eredménynek egyetlen oka van. Panama lakossága latin-amerikai,
Szingapúré kínai.
Kína és Vietnám. Ez a két ország a hidegháborúban a sztálinista marxizmus útjára lépett.
Kína 1990-ig
gyászosan szerepelt Japánhoz és a Négy Tigrishez viszonyítva. Érezve, majd
látva az európai marxista pártok, mindenekelőtt a Szovjetunió összeomlását,
felmérve a kelet-ázsiai rokon kultúrájú társai páratlan sikerét, felismerte lemaradásának okát: A lakossága
gyorsan szaporodott, a gazdasága pedig kizárta a piacot. Ezt a két fékjét
gyorsan és következetesen kikapcsolta.
Kikényszerítette az egyetlen
gyermekvállalást. Ezzel évente mintegy 25-30 millióval csökkentette a
népszaporulatát. Azon ugyan alig lehet vitatkozni, hogy bölcs volt-e az
egyetlen gyermekvállalás általános bevezetése, de azon nem, hogy a
gyermekvállalást drasztikusan csökkenteni kellett. Kínának jelenleg 500
millióval kevesebb lakosa van. Az 500 millióval nagyobb lakosságszám esetén szó
sem lehetett volna a bekövetkezett kínai csodáról.
A gyermekvállalás erőszakos csökkentésére eddig még kísérlet sem volt,
mert ezt csak egy kőkemény diktatúra is csak akkor képes megvalósítani, ha a
lakossága nagyon törvénytisztelő, fegyelmezett, a politikai diktatúra hatalma
pedig szinte korlátlan. Azon ugyan lehet finnyáskodni, hogy ez csak embertelen keménységgel
valósítható meg, de azon nem, hogy a siker érdekében elkerülhetetlen volt.
A gazdaság piacosítását Lenin már a
Szovjetunióban nagyon hamar a polgárháború után felvetette. De ennek a kudarca
elkerülhetetlen volt, nemcsak azért, mert Lenin hamar meghalt, hanem azért,
mert a szovjetunió népei eleve alkalmatlanok voltak a piacgazdaságra.
A lenini koncepció valósult meg
Jugoszláviában Tito uralma alatt. E balkáni ország lakossága sem volt alkalmas
arra, hogy a piacosításban példát mutasson.
A gazdaság piacosítása Sztálin halála
után szinte azonnal felvetődött. Mi magyarok voltunk a szerencsések, hogy
velünk akartak kísérletezni. Ennek köszönhetően lehettünk a legvidámabb barakk.
Kína lakossága azonban kivételesen alkalmas a piacon való eligazodásban.
A kommunista Észak Vietnám pedig az Egyesült Államok által támogatott Dél-Vietnámot
győzte le. Számomra ez az ezer kilométer hosszú ország Olaszországot
jelentette. A tényeke ugyan nem ismerem, de Olaszországban élhettem meg azt,
hogy az ország északi fele nyugat-európai, a déli pedig menthetetlen
mediterrán. Mindkét fél jobban járna, ha külön államban élhetne. Olyan nagy a
viselkedésükben a köztük lévő különbség, hogy a közös országban mindketten
rosszul járnak. Észak-Olaszországban lehetne francia életviszonyokat teremteni.
Dél-Olaszországban talán még görögöt sem.
A világgazdaság történészei máig sem
hangsúlyozzák, hogy a vasút századának végén, az első világháború előtti fél
évszázadban, két diaszpórának volt pártalan sikere. Nyugaton a közel tízmilliós
zsidóságnak, és a Távol-Keleten a kínai diaszpórának. Ez a két etnikum
vagyongyarapításban és iskolázottságban a világgazdaság élvonalába került.
Éppen a páratlan sikerük szülte az üldöztetésüket, járt az európai zsidóság
nagy többségének kiirtásával. Kelet-Ázsiában, Malajziában még a 80-as években
is a kínaiak érvényesülését korlátozó törvényekkel találkoztam.
Érdemes volna az európai antiszemitizmus, és a kelet-ázsiai népeknek a
kínaiak elleniségét párhuzamba állítani.
A fentieket abban a meggyőződésben
írtam, hogy a puritán népekkel közös államban, de még Európai Unióban sem
férnek meg a nem puritán népek országai.