Kopátsy Sándor                 EH                   2017 07 30

A magyar társadalom csak két alkalommal polgárosodott.

Először a 16. és 17. században, Erdélyben, de főleg a Muzulmán Hódoltságban. Másodszor a kiegyezés és az első világháború közötti fél évszázad alatt.

Történelmi előzményeink.

A magyar feudális államnak a honfoglalást követő átalakítása Géza fejedelem és Szent István zseniális műve volt, aminek teljes kifejtése máig nem történt meg. Ebben joggal hangsúlyozzuk annak a jelentőségét, hogy az európai kereszténység első szakadása küszöbén, egyértelműen a nyugati kereszténység mellett döntöttünk. Azt ugyan vitatom, hogy szerencsésebb lett volna a Német Római Császársághoz csatlakozni. Egyetlen magyar történész sem akadt, aki felvetette, hogy mennyivel kedvezőbb lett volna a császár egyik fontos, legnagyobb választófejedelmének lenni. Ez azért nem vetődött fel, mert a magyar nacionalizmus és a katolikus klérus hatalma nem engedte meg.

Túlértékeljük a magyar állam önállóságának a jelentőségét. Ma is azt állítják, hogy ez esetben szűkebb lett volna az ország szuverenitása, talán a nyelvünket is elvesztettük volna. Ezt cáfolja Csehország történelme. Annak ellenére, hogy sokáig a Német Római Császárság választófejedelemsége volt, sokáig fővárosa. Aztán a Habsburg Monarchiában Magyarországnál kisebb rangja volt. Ennek ellenére Csehország az ezer év során mindig Magyarországnál fejlettebb, gazdagabb, és inkább nyugat-európai volt és maradt, a nyelvét pedig megőrizte.

Ennek ellenére, ezt a tényt a magyar történészek soha nem említik. Pedig tény, hogy a velünk párhuzamosan feudális földművelővé és nyugati kereszténnyé váló nem germán nép, a csehek, a lengyelek és a magyarok közül, csak a csehek lettek szlávságuk ellenére a leginkább nyugat-európaiak.

A legfontosabb társadalmi döntésről azonban meg sem említik a történészeink. Az államalapítással, a földművelésre és a kereszténységre történő áttérés során dönteni kellett, hogy a jobbágyrendszerünk kis- vagy nagycsaládos legyen. A kiscsalád melletti döntést a római katolikus kereszténység választása jelentette. Ennek ellenére említését sem találtam annak, hogy lehetett a nagycsaládos pásztortársadalmat kiscsaládossá átalakítani. Amennyire spontán folyamatnak lehet tekinteni, hogy a nomád pásztor, ha áttér a földművelésre, ezzel az is jár, hogy állandó falvakba költözik, és a pogány vallását felcserélni kereszténységre, de nem annyira egyértelmű, spontán, hogy a nagycsaládról áttér a kiscsalásra.

Márpedig a legnagyobb életforma változás nem is a vallás, hanem a családforma megváltoztatása jelentette. Ez európai történelem egyértelműen azt bizonyítja, hogy a nagy kulturális különbséget nem a kereszténység, hanem a családforma választása okozta. Európa első kulturális megosztottsága a nagycsalád és a kiscsalás alapján történt. Arról, hogyan született ez a döntésünk, még említés sincs a történelmünkben, pedig szinte minden ebből fakadt.

A magyar történészek csak a földművelésre való átérést, a falvakba települést és a keresztény vallás felvételét hangsúlyozzák, a nagycsaládtól a kiscsaládra való átállást, az urbanizáció és a városi polgárság hiányát meg sem említik.

Számomra a magyar történelem megértéséhez a kulcsot az adott, amikor az 50-es években a fiatal marxista történészek közölték a nyugat-európai és a magyar feudális társadalmak osztályainak a struktúráját. Nyugat-Európában a társadalom egyetlen százaléka volt a nemes, azaz földesúr. Hat százaléka viszonyt városlakó polgár, kereskedő, iparos volt. Ezzel szemben a magyar állam lakosságának 6 százaléka volt nemes, de ezek aránya a magyar etnikumban 12 százalékát tett ki. Lengyelországban eleve nem volt urbanizáció, Magyarországon viszont ugyan volt, de a Római Birodalom szétesésével eltűnt. az ugyan tény, hogy a sötét középkorban egész Európában tört részére zsugorodott az urbanizáció, de a városok mégis fennmaradtak.

Ezért hangsúlyozni kellene, hogy mi, de már a hunok és az avarok is, nem a két római provinciába, Pannoniába, és Dáciába, hanem egy olyan Kárpát Medencébe jöttünk, ahol nem volt egyetlen városnak nevezhető település. Ehhez képest egyetlen keresztény politikai birodalom létezett, a Nagy Károly által alapított Frank Birodalom, ami ekkora már nem annyira frank, mint germán kultúrájú lett. Ebben fennmaradt a Nyugat Római birodalom városhálózata. Ismereteim szerint, ekkor Ausztria, Csehország és Lengyelországnak sem volt fővárosa, nemcsak a Kárpát Medencének. De amíg a mai Ausztria a Német Római Birodalom germánok által lakott, visszaesett keleti térsége lett, Csehország pedig a Császár Választó Fejedelemségévé vált, Lengyelország és Magyarország városi hálózat nélküli, a pápák által elismert földművelésre, letelepedésre átállt, keresztény királysággá vált.

Ezt a magyar és a lengyel történészek máig a nagyobb állami szuverenitásunk érdekében tett bölcs döntésnek minősítik. Talán, ezen a döntésen múlott, hogy az osztrákok és a cseh ezer éven keresztül, mindig előttünk járhattak. Ezen ugyan lehet vitatkozni, de figyelmen kívül hagyni, nem a tudományra jellemző módszer.

A magyarok által elfoglalt Kárpát Medencében alacsony volt a lakosság száma, és nem volt urbanizáció, nem találunk itt élő polgárokat. A bevonuló magyarságban pedig nem voltak polgárok. Ehhez még azt kellene hozzátenni, hogy akkor a nyugat-európai feudális társadalmakban, például Franciaországban, a lakosság egyetlen százalékát jelentő nemesek sok jobbággal élő fölesurak voltak. Sajnos arról nem találtam adatot, hogy egy földesúrnak hány jobbágya, és mekkora birtoka volt a magyar nemességéhez viszonyítva. Magyarország azért sem lehetett nyugat-európai társadalmú, mert aránytalanul sok, és ebből fakadóan többségük szegény nemese, és nagyon kevés polgára, azok között magyarul beszélő, magyar módra gondolkodó nem is volt. Csak két közép-európai államalkotó nép, a lengyel és a magyar, volt ilyen betegesen polgársághiányos, ugyanakkor nemességük aránya sokszorosan nagyobb volt.

Szent István Intelmeiben ugyan hangsúlyozza a további népek befogadásának a szükségességét, de említést sem tesz arról, hogy ez elsősorban polgárok betelepítése legyen. E kor magyar történészei inkább azt sugallják, hogy elsősorban nehéz lovasságra gondolt. Ez ugyan nem igényel indoklást, mert korának a legnagyobb katonai forradalmát a nehéz és már patkolt lovakon harcoló páncélos lovag volt. A társadalmi átalakulást ellenző Koppány könnyű lovasságának legyőzéséhez elsősorban erre volt szüksége.

Alig volt visszhangja annak a tények, hogy a 20. század második felében, Itáliában, egy kolostorban találtak említést arról, hogy István király a német nehézlovasságnak köszönhetően legyőzi Koppány könnyű lovas magyar seregét. A magyar történészek mindig hangsúlyozzák, hogy Magyarország katonai ereje viszonylag nagy volt. Arról azonban említést sem találtam, hogy a kor hadseregének élcsapata akkor már a nemesek, azaz lovagok, patkolt, páncélozott nehéz lovas csapata volt. A magyar nemesek azonban könnyű, patkolatlan lovakon harcoltak. Az egy idejét múlt felszereléssel harcoltak. A magyar haderő tehát technikai tekintetben elmaradott volt.

Ezért csodálkoztam, hogy árpád-házi királyaink Ukrajna térségéből, jelentős számú kun, besenyő könnyű lovasságot fogadtak be. Ezeknek ugyanis nyugat felé nem volt hadászati jelentőségük. Rájuk sokkal inkább a belső hatalmi viszonyok alakításában volt szerepük.

Ezzel szemben a Kárpát Medence ásványi kincseinek kitermelése és a Selyemút bekötése észak-nyugat felé szempontjából germán szakemberekre volt szükség. Ezek azonban csak az önkormányzatuknak a megtartását biztosítva települtek be. Ezt Trianonig megőrizve szakadtak el az országtól. A germánok második, népesebb betelepítése az oszmán uralom után a sváb jobbágyság volt. Ez a betelepítés ugyan pozitív hatású volt, mert puritán parasztságot jelentettek a svábok a magyarokhoz képest. Azonban itt is történelmet hamisítottunk. Azt tanították, hogy az elnéptelenedett földekre nem volt magyar jobbágyságra jelentkező, a svábokra szorultunk.

Ennek ellenkezője az igazság. A jobbágyrendszer eleve, mindenütt olyan volt, ami csak a legidősebb jobbágyfiú számára biztosította a telekhez jutás lehetőségét. A többi fiú számára nem volt biztosítva a szülők jobbágyéletének folytatása. A tény, hogy a svábok betelepítésével párhuzamosan tilos volt a magyar jobbágyok fiainak toborzása. A földesurak vigyáztak arra, nehogy a magyar jobbágyok iránt kereslet alakulhasson ki. A Hódoltság területe messze nem volt elnéptelenedett, ahogyan a történészek állítják. A magyar városok, falvak, tanyák tele voltak munkátlanságra ítélt lakossággal. A magyar földesuraknak azonban jobban megfeleltek a nyelvet sem ismerő, de szorgalmasabb svábok. Nem is a svábok betelepítése volt a társadalmi kár, hanem a második világháborút követő kitelepítésük.

A magyar parasztpolgárosodás.

A bolsevik rendszerben bennünket irigylő német és cseh kollégák irigykedve nézték a mi vidám barakkunkat. Ennek magyarázatát az oszmán megszállás alatt tanultakban láttam. Erdei Ferenchez kötődő, életre szóló kapcsolatomnak köszönhetően, dunántúli kisnemesként, átélhettem a különbséget. Erdei volt az első, és máig mellőzött, aki feltárta a magyar parasztpolgárosodást.

Ezt először az 1848-as népszámlálás adatiban tárult fel előttem. Ebből kiderült, hogy a magyarországi városokban csak ott volt magyar etnikumú lakosság, ahol az Oszmán Birodalom tartotta megszállva. A Hódoltságban és Erdélyben. Parasztpolgárság pedig csak az előbbiben volt.

Azt a magyar történészek ugyan hangsúlyozzák, hogy a földesuraknak és a katolikus klérusnak, a legnagyobb földbirtokosnak, nem volt maradása. A jobbágyok pedig a szultán bérlői lettek. Azaz a földeket államosították. Azt azonban elhallgatják, hogy a földesúr és a főpapság jobbágyai szabadon költözködők, kereskedők, ingatlant tulajdonlók lettek. Azt ugyan nem vitatom, hogy a bérleti díjak a tiednél és a szolgáltatásoknál kisebbek lettek, de azt tanítani kellene, hogy annak következtében, hogy költözhettek, kereskedhettek, vásárolhattak ingatlant, végső sorban jobban jártak.

Azt még a gazdaságtörténészek sem hangsúlyozzák, hogy a földesurak volt jobbágyainak többsége önkormányzati városok parasztpolgár lakosa lett. A Magyar Királyság városai felett a legnagyobb arisztokraták, a főpapok voltak a kegyurak, a Hódoltságban azonban Debrecen, Szeged, Szabadka, Kecskemét, stb. a maguk büszke urai lettek.

A hódoltsági jobbágyokból szelektálódtak ki a gazdag marhakereskedők. Még azt sem írta le senki, hogy Buda elfoglalása után egy generáció alatt közel tízszeresére nőt a nyugat-európai piacokra lábon elhajtott marhák mennyisége. Ezzel a lehetősséggel a Bécsi Udvar is élt, a budai basával lelkesen együtt működött. Jellemző módon azt sem verjük nagydobra, hogy ez egyik legjobban meggazdagodott tőzsér, marhakereskedő Tököli Imre jobbágy apja volt, akinek a nemességét a budai basa intézte el Bécsben.

Még Erdei sem írta le, hogy Közép-Európában ismeretlen volt a parasztpolgárosodás, ezt a szultán uralkodásának köszönhetjük. Azt ő sem írta le, hogy a nyugat-európai polgárság a Római Birodalom városainak az iparosi, kereskedői voltak. Ezzel szemben a skandináv és az alpi országok polgárai a mezőgazdaságból élő parasztok voltak. Azt én is most írom le először, hogy jelenleg Európa hat legfejlettebb társadalmú országa közül öt, Norvégia, Dánia, Svédország, Svájc és Finnország a politikai hatalom a parasztpolgároké volt.

Azt pedig az Országos Tervhivatalban tanultam meg, hogy a bolsevik rendszeren belül ott volt erősebb a privátszféra, elterjedtebbek az álszövetkezet, virágzóbb fóliázás, ahol a Hódoltság idején a Szultáné volt minden föld.

Most a reformáció 500. évfordulóján ideje volna tudatosítani, hogy mint köszönhetünk az Oszmán Hódoltságnak. Nélküle nem volnának a Kárpát Medencében református egyházak. Azt is tisztázni kellene, hogy a mohamedánok nem pogányok, még a keresztényeknél is keményebb egyistenhívők. Hozzánk képest akkor sokkal fejlettebb társadalmú világbirodalomban éltek. Európa legnagyobb, legmodernebb városa Isztanbul volt.

Van még egy panaszom. Az Oszmán Hódoltságnak óriási szerepe volt abban, hogy Európai puritán népei protestánsok lehettek. Azt a magyar történészek sem tagadják, hogy Magyarországon a protestáns egyházak csak azért maradhattak fenn, mert a Hódoltságban és Erdélyben vallásszabadság volt.

Kezdetben a reformáció Magyarországon is végigsepert. Az ország lakosságának a nagyobb fele átért valamelyik protestáns egyház vallására. Eleinte ennek a gyors hitehagyásnak nem értettem az okát. Közgazdászként azonban megtanultam.

A reformáció volt Európa történelmének a legnagyobb adókedvezménye. Megszüntette a földesúrnak járó tized mellett az egyháznak járó kilencedik tizedet. Ráadásul, az egyházi adóból szinte semmi sem maradt a helyi hívek közösségénél. Az felfelé, a püspökséghez, a hercegprímáshoz, a többsége pedig Rómában kötött ki. Ebből fakadóan a földesúrnak is anyagi, országának pedig nemzeti előnyt jelentett a jobbágyainak kisebb adója. Ennek köszönhetően könnyebben behajthatta a maga tizedét, ráadásul az egyházi adó jelentős hányada nem hagyta el az országot. Érthetetlen, hogy a reformáció jövedelmet újra elosztó szerepéről még a protestáns egyházak is hallgatnak, a kevésbé fontos dogmák érelemzését hangsúlyozzák.

A 70.es években a Történelmi adattárból értesültem arról, amit Werbőczy naplójában írt, hogy Regensburgban, a Birodalmi gyűlésen, ahol a Királyi Magyarország követe volt, odament hozzá Luther és elmondta, hogy ő csak annak köszönhetően lehet jelent, hogy a Habsburgok létét fenyegeti az Oszmán Birodalom. Ha nem fenyegetné, nem győzhetett volna Európa puritán népeinek a vallási reformációja.

Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kálvinista püspök, számos pap ismerősöm sem tudott róla. Vagy tudott, de nem akarta tudatni, hogy tudja. Szinte véletlenül egy értelmiségi találkozón mellém merült egy valláspolitikai területen dolgozó barátom. Tőle is kérdeztem, nem tudott róla, de odavitt a feleségéhez, aki a Budapesti Református Teológia könyvtárában dolgozik, és az felvilágosított, ők őrzik a Werbőczy naplót, amiben nemcsak ez, hanem egy későbbi feljegyzés is van. Ez esetben már ő kereste meg Luthert.

Ez az élmény vetette fel bennem a gondolatot: Mi lett volna akkor, ha a Szultán serege elfoglalja Bécset is. Mindig óvatosan vetem fel a kérdést: Mi lett volna, ha? Ez esetben mégis kísértő maradt. Magyarország első királyunknak köszönhette, hogy a nyugati kereszténységet választotta. Aztán a többség gyorsan átért a protestáns vallásokra, de a Habsburgok hisztérikus pápa tisztelete, és a család érdeke Magyarország lakosságának nagy többségét is a sikeres ellenreformációra vitte. Bennem megmaradt a hit, hogy szerencsésebben alakult volna a sorsunk, ha a protestáns népek közösségéhez tartoznánk. Az osztrákokkal való közös birodalmunkat ugyan pozitíven ítélem meg, de a római katolikus klérus túlzott befolyásáról negatív a véleményem.

A kiegyezés és Trianon között.

A nyugat-európai értelemben vett polgárág hiányában csak a vasúthálózat kiépülése hozott minden politikai nagyságunknál sokkal nagyobb társadalmi változást. Ez a változás ugyan megtörtént, de a magyar történészek számára nem tudatosult. Ezt a kort ugyan a nép tudata úgy emlegette, mint a „boldog békeidőket.” De ez sokkal inkább annak volt köszönhető, hogy az utolsó ötven éve volt annak, hogy az egész Kárpát Medence Magyarország volt. Ezt a tényt a tudatunk máig úgy kezeli, mintha attól, hogy nagyobb volt az ország, jobban is éltek benne azok, akik lakták.

Az életviszonyok alakulásra csak öregkorban találtam bizonyítékot. A kaposvári gimnáziumban, egy zsidó gyermekorvos Dr. Véli György tanította az egészségügyet. Nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy a világ történészei jól ismerték. Az elsőként tartják számon, mint aki felismerte, hogy a társadalmak életviszonyait minden közgazdasági adatnál jobban méri a testmagaság. Ezt sokáig csak a katonák sorozása alkalmával mérték, és rögzítették. Véli György volt az első, aki ezt a kiegyezés óta a Somogyi 44.-es gyalogezred adatai alapján vizsgálta. Az derült ki ebből, hogy a két világháború között születettek tíz centivel magasabbak voltak azoknál, aki a boldog békeidőkben születtek, és kerültek sorozásra.

A doktor úr még azt hitte, hogy a második világháború előtt elértnél már alig nőhet tovább a testmagasság. Az óta azonban még gyorsabban nőtt, mint valaha. Ma már közel húsz centivel magasabbak a 18 évesek, amikor ő utoljára mérhette. Ez a megállapítása azért lepett meg, mert a két háború közti társadalmi viszonyokat az optimálisnál sokkal rosszabbnak tartottam.

A testmagasság alakulását az óta is figyelemmel kísérem. Ennek alapján nemcsak azt kellett tudomásul vennem, hogy a Horthy rendszerben lényegesen jobban élt Somogy-megye lakossága, mint Ferenc József uralkodása idején, hanem azt is, hogy a Rákosi rendszerben pedig sokkal gyorsabban növekedett a testmagasságunk, mint előtte. Az 1946-56 között születettek testmagassága lényegesen többel nőtt, mint előtte és az óta valaha. Amikor 2002-ben végre megszereztem a sorozási adatokat, nem akartam tudomásul venni azokat. Az én tudatomban is ennek a tíz évnek csak a negatív emlékei éltek. A begyűjtő hatóság emberi felseperték a padláson talált gabonát, a boltokban gyorsan elfogyott a kenyér. Szerencsére, kijózanítottak a tények. Egyrészt a földreform után először volt szinte minden falusi családnak saját termésű búzája a padláson. Másodszor akkor volt a legolcsóbb a kenyér, és legmagasabb a fogyasztása.

Azt is beláttam, hogy akkor volt történelmünk során először mindenikinek munkája, és az üzemi konyhán egészséges táplálkozása. Minden falusi családnak lett saját földje és gabonája. A konzervek és a hűtőszekrények pedig racionálisabbá tették a falusi táplálkozást is.

Máig iránytűm maradt, hogy az emberiség sorsának alakulását minden gazdasági adatnál jobban megmutatja, hol, hogyan alakul a testmagasság. Japán például mindig fejlettebb volt, mint ahogyan táplálkozhatott. Ez csak a második világháború után korrigálódott. A 20. század második felében 18 centivel, a népek között a legtöbbel, a japánok testmagassága nőtt a legtöbbel.

A várható életkor még egyszerűbben, és az elmúlt ezer évben is nyomon követhető. Ezt az adatot az anyakönyvek a múltban is tartalmazták. Ennek ellenére a társadalomtudományok alig veszik tudomásul. Ezt azért tartom súlyos társadalomtudományi hiányosságnak, mert a várható életkor ismerete nélkül nem érthetjük meg a minden osztálytársadalomra jellemző szervezett halálokozást és a tudásvágy üldözését.

Az agrártechnikai és az egészségügyi forradalomnak köszönhetően az elmúlt száz évben a várható életkor többel nőtt, mint előtte ezer esztendő alatt. Ennek az emberiség sorsára való hatását mégsem vizsgáljuk tudományos tárgyilagossággal. Egyedül a nyugdíjalapok panaszkodnak, hogyan nő a nyugdíjban töltött évek száma.

A munkások nyugdíját Poroszországban vezették be a 19. század 80-as éveiben. Először a 75 év felettiek nyugdíjjogosultságát mondta ki a törvény, de néhány év után az tíz évvel csökkentették, mert elhanyagolható volt a 75 évnél öregebbek aránya. A jelenlegi korhatár azonban szinte minden európai országban 60 év alatt van. A most születettek várható életkora azonban 90 év fölé emelkedett. Angliában 1900-ban 1.500 száz év feletti ember élt, jelenleg pedig 15.000. Japánban pedig hússzor ennyi.

Országos adatok ugyan mind a testmagaságról, mind a várható életkorról elérhetők, ezek etnikai és iskolázottsági bontása azonban elérhetetlen.

A társadalmi állapotokat legjobban leleplező adatok szinte a hatóságok által rejtve vannak. Pedig a társadalmunk állapotáról a legtöbbet az mondana el, ha közismertté válna, hogyan függ a várható életkor az iskolázottságtól, az etnikai hovatartozástól.

Ezt azért bocsátottam előre, mert a vasúthálózat kiépülésével párhuzamosan, de a gazdasági növekedésnél sokkal gyorsabban növekedett az áruvá váló termékek és szolgáltatások részaránya, ebből fakadóan a kereskedelem súlya. Magyarországon a kereskedelem fellendülését szinte csak az országban élő zsidóság hasznosította.

A vasút jelentőségét ugyan a történészek is hangsúlyozzák, de mégsem foglalkoznak azzal, hogyan alakult a megtermelt nemzeti jövedelmen belül az áruvá váltak termékek aránya. Becslésem szerint, a vasút előtt a falusi és tanyai lakosság négyötöde egynapi járóföldnél távolabb élt a városok piacaihoz. Ezekben a termelés többsége alig válhatott áruvá. A szamárral járó kereskedő század annyi árut sem gyűjthetett össze a falvakból, és árulhatott a falvakban, mint amit a vasút képessé tett.

Csak a vasúthálózat és a közutak kiépítése után vált a falvakban és a tanyákon élők 90 százaléka számára elérhetővé a piac, illetve árulhatott a falusi kereskedelem. Szinte csak a petróleum, a gyufa, a tű, a szalag jutott el a falvakba, tanyákra. Még nagyobb volt a változás abban, hogy mi válhatott a várostól tíz kilométernél távolabbi falvak és tanyák termékei közül áruvá. A legfontosabb áru talán a tej lett. De szinte minden falusi termék nagy többsége a vasút előtt eladhatatlan volt. Történelmünk talán egyik legfontosabb eseménye az istállós tehéntartás volt. Ennek volt köszönhető, hogy a tejpénzből először jutottak az asszonyok havi pénzbevételhez, ezzel és a burgonya elterjedésével óriásit javult a falusi lakosság élelmezése. Még egyetlen említést sem találtam arról, hogy a fejfogyasztásnak köszönhetően megszűnt egy ezer éves népbetegség, a csontritkulás, az angolkór.

A megsokszorozódott piaci lehetőséggel szinte csak a magyarországi zsidóság élt, gazdagodott, polgárosodott. Először közelítette meg a magyarul beszélő polgárság a nyugat-európai társadalmakra jellemző arányt. A polgárok nem a magyarok, hanem nagy többségükben a zsidók voltak, de azok már magyarul beszéltek, magyarok akartak lenni. A tőkés polgárrá válásuk pedig példátlanul gyors és sikeres volt.

A kiegyezést követően a magyarországi zsidóság sok tekintetben az európai zsidóság élcsapata lett. Nagy-Budapesten volt az a város, ahol a legtöbb zsidó élt. Ezt nemcsak a Horthy rendszer hallgatta el, de ma is csendben vagyunk. Jellemző, hogy a múlt héten először járt Izrael állam miniszterelnöke hazánkban, és ő mondta el, hogyha nem születik meg Magyarországon Herzel Tivadar, vele a cionizmus, a zsidók saját államának gondolata, talán létre sem jött volna Izrael. Ezt Izraelben tudják, mi azonban lapítunk.

Témánk szempontjából azonban az a fontos, hogy a kiegyezést követő félszázad alatt volt Magyarország társadalma a leginkább polgárosult. Nemcsak mennyiségével, de sokkal inkább a minőségével. Előtte ezer éven keresztül Lengyelország és Magyarország a sok nemes és a kevés polgár országa volt. Hozzánk képest a legyelek élvezhették, hogy a folyók a balti kikötőkbe folytak, és így folyón, majd tengeren vihették a gabonájukat a nyugat-európai piacokra, tizednyi szállítási költséggel, mint mi. A vasút előtt csak az Al-Dunán, vagy a vasút után az Adrián rakhattuk hajókra.

A magyar történészek is elfelejtik hangsúlyozni, hogy a Tisza szabályozása után bőven volt exportálható gabonánk, de a vasút is drága volt az olcsó tengeri szállításoz képest. Még senki sem magyarázta a gazdaságföldrajzi hátrányunkat, hogy vízi utunk csak a Fekete Tengeren keresztül volt. Krakkóból, vagy Prágából sokkal olcsóbb volt a holtáruk szállítása a nyugat-európai piacokra, mint Bécsből és Budapestről.

A vasúthálózat kiépítése után a Kárpát Medence nagyon kedvező lett az országon belüli árucseréhez, a nemzeti állam alapításához, de nagyon kedvezőtlen marad arra, hogy a holt árukat Nyugat-Európába szállíthassuk. Ezzel magyarázom, hogy mi mindig befelé, legfeljebb a Balkán felé orientálódtunk. Ez a hátrányunk a vasút után csökkent, de a kitáguló világpiacon ma nagyobb, mint valaha volt.

A hatvanas években döbbentett meg a tény, hogy Budapest a világ összes kikötőjétől a legtávolabbi főváros, ezzel a Kárpát Medence is. Ma is a nyugat-európai piacokra az amerikai és a távol-keleti kikötőkből sokkal olcsóbb az áruszállítás, mint a Kárpát Medencéből.

A szovjet megszállás előtt a lakosság kétharmada titkosan nem szavazhatott. Arról tudomást sem szerezhettem, hogy a 18 éven felüli lakosság hány százalékának, és azon belül a titkosan szavazóknak mekkora volt az aránya. Ráadásul ezek az arányok mekkorák voltak Trianon előtt és után.

Trianont elsősorban azért nem tudja megemészteni a magyar közvélemény, mert még utalás sem található arra, mikor, kik töltötték ki a lakosság etnikai hovatartozására vonatkozó adatokat, azok hogyan alakultak, amikor mi számoltuk, és hogyan amikor az utódállamokban történtek ezek a felmérések.

Ma láttam a televízióban egy híradást a Magyarország kenyeréről, és a gyűjtő sátor homlokzatán emblémaként a Trianon előtti országunk térképe állt. Mikor vesszük végre tudomásul, hol van a jelenlegi országunk határa? Ne csodálkozzunk, hogy a Jobbik a második legerősebb párt annak ellenére, hogy hetedig éve kétharmados többségű közép-jobb kormányunk van.

A magyar közvélemény ma ugyanolyan értetlen az ország feldarabolása felett, mint közel száz éve volt. Nem lehet például elérni, hogy 1849 áprilisában a tizenéves Ferenc József a csehországi Olmützben aláírta az új alkotmány, ami, ha nem a trianoni, de hasonló mértékben felosztotta Magyarországot. Ez kimondta Horvátország, Erdély, a Temesvári Szerb Vajdaág leválását. Az ország felosztása tehát nem a világháború elvesztése, hanem a megérett etnikai felosztással történ meg.

Természetesen azt is tanítani kellene, hogy a császár és a Bécsi Udvar véleménye őszre miért változott meg.

Trianon ugyan a tények ismeretében is sokkhatású maradt, de nem ennyire, a tények ismeretében.

Az számomra ugyan felnőtt korom óta világos volt, hogy a megmaradt Magyarország lakossága közép-jobb lett. ebben demokratikus választáson csak a közép-jobb párt nyerhet. Ez beigazolódott Trianon után, hiszen a megcsonkítás ellenére a valódi uralkodó osztály, az arisztokrácia egészében a harmadnyi országban maradt. Ha nem is ennyire, de ez állt a nemesek utódját jelentő úri középosztályra is. Ennek a rétegnek az aránya a harmadnyi országban megháromszorozódott.

Trianon óta most van először olyan kormányunk, amelyikben már nincs hatalma az arisztokráciának, a feudális hagyományokat őrző úri középosztály pedig megfogyott, az értelmiség többsége pedig a népi-kollégiumokban felnőtt munkás és paraszti származású. A listás törvényhozóktól eltekintve, a törvényhozás kilenctizede a közép-jobb kormány mögött áll.

A magyar választók nagy többsége közép-jobb beállítású. Ezt mindig így éreztem, és erről az 56-os forradalom mindennél jobban meggyőzött. De ha ezt nem tudtam volna diákkorom óta, meggyőzött a Fidesz 2010-es választási győzelme, amikor a választási körzetek 99 százalékát elnyerte. Ráadásul a következő választáson még mindig megtarthatta a körzetek 90 százalékát.

Az országnak ezt a közép-jobb politikai beállítását csak azzal vettem tudomásul, hogy a 20. század két legnagyobbja is, Ady és Bartók a magyar közvéleménynél lényegesen baloldaliabb volt.

A háború után, a szovjet megszállással, a bolsevik rendszert kényszerítették ránk, ezért csak 1998-ban volt először olyan választás, amikor közép-jobb Fidesz kapta a legtöbb szavazatot, de még akkor is csak úgy, hogy a közép-jobb Kisgazdapárttal volt parlamenti többsége. Máig nem akadt olyan politológus, aki megfogalmazta volna, hogy már ezen a választáson is a Fidesz abszolút többséget nyert volna a törvényhozásban, ha nincs az Antall-Tölgyessy Paktum, aminek a lényege, hogy a körzetekben nem nyerő pártok aránytalanul sok, listás törvényhozói helyet kaptak.

Ráadásul, az alkotmányunk szinte minden fontos törvényünk módosítását kétharmados többséghez kötötte. Máig nem akadt olyan politológus, aki leírta volna, hogy ez a választási törvény csak akkor eredményezett kétharmados törvényhozói többséget, ha a győztes párt elnyeri a körzetek 99 százalékát. Mivel ilyen győzelem még nem fordult elő a demokráciák történelmében, joggal hihettem, hogy soha nem lesz olyan választás, ami kétharmados többséget eredményez a törvényhozásban.

Történelmünk szerencséjének tartom, hogy a Fidesz elnöke felismerte, hogy a magyar választók kétharmada közép-jobb. A liberálisok mögött pedig a lakosság huszada sem áll. Ezért, ha győzni akar a Fideszt, közép-jobb párttá kell átalakítani. Ezzel párhuzamosan a lényegében közép-jobb pártként indult Demokrata Fórum helyébe kell lépni.

Ebben nagy segítségére volt az úri középosztály vonalát követő Antall József, akit a szocialista állampárt csempészett az MDF élére. Neki pedig sikerült az MDF-et annyira konzervatív irányban átalakítani, hogy a magyar választók többsége már ne tekintse közép-jobb pártnak.

Ezzel óriási mértékben megkönnyítették a Fidesznek, hogy a közvélemény ne liberális, hanem az MDF-nél jobboldalibb pártnak lássa. Orbán pedig, élve az alkalommal, a gyenge Keresztény Demokrata Pártot is a szárnya alá vette. Ezzel megkönnyítette a Fidesz helyzetét azzal, hogy annak nem kellett túlságosan keresztény demokratának lenni.

Máig nem fogalmazza meg senki, hogy 1998 óta Fidesz kormányunk volna, ha 1998-ban nem lettek volna listás törvényhozói mandátumok, és a fontos törvények nem lettek volna csak a kétharmados többséggel megváltoztathatók. Ez esetben a kormányra került Fidesz megsemmisítette volna az Antall-Tölgyessy Paktumot.

A magyar politikai elit máig mélyen hallgat a listás törvényhozó helyek politikai szerepéről, még inkább arról, hogy ez ellen hogyan növekedtek a politikai erők a mediterrán országokban, amelyeket, a közös valuta mellett, a kispártok kedvezményezettsége tett tönkre. Ezekben az országokban mi fog történni az olyan választási törvények mellett, amelyek a listás szavazatok súlyát nem a kispártok, hanem a legerősebb számára fordítják. A tervek szerint a mediterrán országokban a listás törvényhozó helyet csak a legerősebb, esetleg a két legerősebb párt kap. Már legutóbb is csak ennek köszönhető, hogy a mély válásban lévő görög kormány a törvényhozásban többséget szerzett.

A magyar politikai sajtó azonban mélyen hallgat erről a fordulatról. Sajnos, erről a Fideszben is hallgatnak. A jelenlegi, már a Fidesz által megfogalmazott választási törvény is a gyenge pártokat támogatja. Ha a Fidesz megszűntette volna a listás szavazatokat, ma is 90 százalékos törvényhozói többséget élvezhetne. A közvélemény felmérések szerint a követező választáson is megtartaná a 90 százalékos többségét.