Szövetkezet vagy családi farmer

Kopátsy Sándor                 EA                   2017 07 25

Szövetkezet vagy családi farmer

A közgazdaságtan mái nem figyelt fel arra a tényre, hogy a munkaerő egyre nagyobb hányada családi, illetve tíz fő alatti vállatokban dolgozik. Ezt meglepetéssel állapítottam meg még nyugdíjba mentelem előtt.

Nemcsak a marxisták, de a közgazdászok általában, a vállalkozások centralizációját ismerik el. Ezért lepett meg, amikor találkoztam a ténnyel, hogy 1980 előtti húsz évben a leggyorsabban a 10 főnél kevesebbet foglalkoztató vállalkozások súlya nőtt, a legjobban pedig az 500 főnél többel dolgozó vállatokban csökkent.

Korábban ezt a tényt csak a mezőgazdaságban figyeltem meg. Hazámban a mezőgazdaság, mint a bolsevik országokban általában, politikai erőszakkal nagyüzemesített lett. Annak ellenére, hogy a jelentős állami támogatás hatására, a magyar állami gazdaságok technikai felszereltsége megfelelő lett, a termelési öltségeik viszonylag magasak voltak. Bábolnán megdöbbentem, amikor az amerikai farmer megkérdezte, hogy nálunk mennyi bérbe kerül egy mázsa kukorica. Nálunk az az ökölszabály, hogy maximum egy órai munkabérbe kerülhet a mázsája. Neki az volt a véleménye, hogy Bábolnán ez ennél is kevesebb. Közösen megdöbbentünk, amikor kiderül, hogy ugyanazok a termések, ugyanaz a felszerelés és mégis nálunk nyolcszor több a munkaórában kifejezett önköltség.

Abban állapodtunk meg, hogy egyetlen oka van a megdöbbentő különbségnek, hogy ott a kukorica 95 százalékát farmer családok, nálunk pedig mindet az állami és a szövetkezeti nagyüzemek termelik. Évekbe tellett, amíg lassan bizonyítottak a tények.

A farmer csak akkor, és csak azt a munkát végzi, aminek a feltételek megfelelnek. A kukorica vetéskor 14 órát dolgoznak, hogy az optimális időben történjen a vetés. Ha pedig esik az eső, akkor azt a munkát végzik el, aminek nem idejéhez kötött a hatékonysága. Az is lehet, hogy elmennek szórakozni. Ráadásul azt is megtudtam, hogy miért kell a vetés a tulajdonosra bízni. Szerintük a vetés optimális ideje körülbelül tíz nap. Ezen sokkal több múlik, mint azon, hogy mennyibe kerül az optimális időhöz történő ragaszkodás.

Évekkel később olvastam erről egy amerikai farmer véleményét. Ő öt évet egy atom tengeralattjárón szolgált, ez ott a megengedett idő. Közben a farmer apja meghalt, akinek 800 hektár korszerűen felszerelt kukoricaföldje volt. Ezt vette át. Kiszámította, hogy ennek működése évente 150 munkanapjába kerül, amiben vannak napi 16 órásak is. Az éves jövedelme azonban nagyobb, mint a fizetése volna. Ráadásul, fel kellett volna számolni a több százezer dolláros felszerelést is.

A legmodernebb vetőgépek esetében, ha a magok egyetlen százaléka nem hullik a földbe a csoroszlyákból, a termelésből való kiesés értéke naponta egy havi bérnél is több. Tehát minél modernebb a gép, annál fontosabb, hogy a tulajdonos használja.

Ez ugyan mindenki számára világos, ha gépkocsija van. A Trabantját kölcsön adja, de a százszor annyit érő luxusautóját nem. Ebből az a tanulság, hogy a luxusautóhoz hasonló értékű mezőgazdasági gépeket nem szabad bérmunkásokra bízni. Ez azonban csak ott valósítható meg, ahol a gépeket nem az üzemcsarnokon belül működtetik. A bányászat modern kombájnjai, a kikötők darui ugyan még értékesebb gépek, de azokat, lent a helyszínen, a kiszolgáló munkások tucatjaival együtt kell működtetni.

E téma klasszikus példája a járműgyártás átalakulása. A második világháború után. Előtte szinte minden alkatrészt a gyáron belül készítettek el. Ezért a gyárakban sok tízezer munkás dolgozott. Mára a gyárak szinte csak a beszállítók ezrei által elkészített és napra, sőt órára ütemezett időpontban készítik el.

A 60-as években az Olasz Gyáripari Szövetség vendégeiként ismerkedhettünk meg a FIAT autógyárral. Ott naponta több ezer gépkocsi került le a szalagról, de ezek értékének többségét a besszállítók ezrei készítették el, és órára megállapított időre szállították le. A gyárat bemutató szakember elmondta, hogy a több ezer gépkocsi fél tucat típusra, azok tucatnyi színben, a megrendelőkhöz igazított összetételre bontva kerülnek le a szalagról. Ez az összehangolás csak azért lehetséges, mert 25 ezer beszállítóval dolgoznak, akik többsége családi vállalkozás, amelyekben családtagok, akik nem bérmunkások, nem szakszervezeti tagok, dolgoznak.

Ennyi bedolgozó között azért kell megosztani a megrendeléseket, mert csak az ilyen néhány fővel dolgozó kisvállalatok lehetnek olyan rugalmasak, hogy akár az előző napi megrendelést is teljesíteni tudják. Példának elmondta, ha valamilyen okból a napi termelés típus és szín szerinti összetételét módosítani kellett, és például a FIAT 500-asbül százzal, azon belül pirossal a tervezettnél 20 darabbal több kell, akkor mi az előző napon megnézzük az erre a típusra szakosodott beszállítókat, és megkérdezzük, mennyivel több piros kárpitot tudnának másnap leszállítani, ígérve, hogy a módosítás ára plusz 5 százalék lesz. Még nem fordult elő, hogy ne jelentkezett volna beszállító. Mert ezek többsége egyszerűen megoldja a feladatot azzal, hogy előző nap két órával többet dolgoznak. Elmondta, hogy a több száz kárpitos beszállító között csak három van, amelyik 20 főnél több munkást foglalkoztat.

Azt később tudtam meg, hogy még a repülő gyártók is így dolgoznak. A klasszikus példájuk a lopakodó, de hát a radarral nehezen észlehető gépek egyik titka a festésük. A felületeket tucatnyi elértő fényvisszaverő képességű festék egymásra rakásával érik el. Egy gépre tehát néhány kiló 70 speciális festékre van szükség, amelyikek mindegyikét egy kisvállalkozó mérnök készíti el. Ez a kis tétel azonban nekik megfelelő jövedelmet jelent. Nélkülük azonban nincs lopakodó repülő.

A sok hasonló példából következik az, hogy az 500 munkásnál többet foglalkozó gyárakban dolgozók aránya csökken, a 10 főnél pedig alacsonyabb létszámmal dolgozó vállalkozásokban nő a dolgozók aránya.

Ez a tendencia először, és a legmarkánsabban a mezőgazdaságban történt meg. Éppen azért, mert ebben az ágazatban a munkavégzés nem a gyárban, hanem többségében kint a földeken történik. Ott nincs jelen a munkaadó, az időjáráshoz pedig alkalmazkodni kell. Ez a nehézség meghatványozódott azzal, hogy a földeken egyre drágább, nagyobb teljesítményű és bonyolultabb gépekkel kell dolgozni. Ebből következően minél fejlettebb a mezőgazdaság, annál nagyobb lett a tulajdonos, a farmer személyes jelenléte.

Évezredeken keresztül a mezőgazdaságban volt jellemző, hogy korán kiöregedtek belőle. Jelenleg a fizikai munkát is igénylő szakmák között a farmerek maradnak a legtovább. Az Egyesült Államokban a farmerek többsége 70 éves korban még dolgozik. Ezt lehetővé tette a technikai forradalom. Aratni ötven éves kor felett már kevesen tudtak, a mai légkondicionált kombájnokon a 80 éves is munkaképes lehet.

Mondani valóm társadalmi jelentősége ugyan lecsökkent, ma az Egyesült Államokban a munkaerő 3 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban, ezek mégis lényegesen többet termelnek, mint amennyi a belső szükséglet.