2014. november 21., péntek

Vigyázó szemek a Távol Keletre vessétek


Kopátsy Sándor                EH                    2014-11-12

Vigyázó szemek a Távol Keletre vessétek

A jelenkor legnagyobb történelmi eseménye, hogy a világgazdaság súlypontja visszaindult a Távol Keletre. Ezzel vége szakad az ipari forradalmat követő rövid 300 évnek, amikor a kis Európa nyugati fele, majd a múlt század második felében az Egyesült Államok uralta a tudományt, a technikát és a gazdaságot.
Az öntözéses földművelés megjelenése, mintegy hatezer év óta az emberiség legnagyobb és legfejlettebb társadalma a Távol Keleten, Kínában volt. Ott élt az emberiség nagyobb fele, és a fejélődés szinte minden tekintetben az élén. A második óriás mindig India, vagyis Dél Ázsia volt. Hozzájuk képest a két közel-keleti magas-kultúra és a nomád pásztortársadalmak is törpének számítottak.
Ez ugyan már a középkorban nyilvánvalóvá vált, a világtörténelmet mégis úgy tanítottuk, mintha Mezopotámiában és Egyiptomban kezdődött volna.

Európa szerepe.

Az ázsiai kultúrák szintjére emelkedett európai történelem a görögökkel kezdődött. A színvonala ugyan magas volt, de a lakossága az ázsiai kultúrákénak talán egyetlen százaléka lehetett. A Római Birodalom már világbirodalomnak számított, de annak fejlettebb harmada Ázsiában és Afrikában volt. A lakosságának száma pedig legfeljebb negyede a kínai és az indiai birodalmakénak. A Római Birodalom bukása után Európa közel egy fél évezredre jelentéktelen kontinenssé süllyedt.
Európa a sötét középkor vége és az ipari forradalom között is az emberiség történetében jelentéktelen szerepet játszott. Ennek a közel ezer évnek az adott jelentőséget, hogy az ipari, majd a tudományos és technikai forradalom megszületésének az előkészülete volt.
Az első évezred utolsó századaiban a nyugat-európai középkor két világtörténelmi vívmányt adott az emberiségnek.
- Megoldotta a természetes csapadékra épülő szántóföldi gabonatermelést.
- A földművelést kiscsaládos jobbágyrendszerre működtette.
Az európai agrártechnikai forradalom
Az első ezredforduló utolsó két százada az európai agrártechnikai forradalom győzelmét hozta. Ennek a világtörténelmi jelentőségét az európai történészek máig sem ismerték fel. Pedig Nyugat-Európa fedezte fel a természetes csapadékra épülő szántóföldi növénytermelést, ami a következő ezer év során az emberiség a megsokszorozódott emberiség gabonaigényének fő kielégítője, majd a 20. században az tudományos agrártechnika forradalom bölcsője lett. Azt, hogy a mezőgazdaság ma 7 milliárd ember is képes eltartani a természetes csapadékra épült mezőgazdaságnak köszönhetjük.
Azzal, hogy az évezredek óta öntözéssel termelt gabonát, a téli fagyot nem tűrő a búzát és árpát a természetes csapadékkal is termelhetővé, és a fagyos teleket is elviselhetővé tették, a földünk eltartó képességét megkétszerezték. Hangsúlyozni kellene, hogy szinte a jelenkorig a társadalom munkaerejének felét az élelmiszertermelésre fordították. Ezzel szemben mára a fejlett társadalmakban az élelmezésre elég a munkaerő tizede, a mezőgazdaságra pedig a húszada sem kell. A közgazdaságtan sem hangsúlyozza, hogy az utóbbi száz évben a legnagyobb munkaerő felszabadítás a mezőgazdaságban, és a háztartási munkában, mindenekelőtt a konyhamunkákban történik.
Nem hangsúlyozzák, hogy Európa nyugati fele volt az egyetlen olya társadalom, ami kiscsaládos társadalmi rendszerben működött. Pedig a Nyugat sikerének ez volt a kulcsa.
Már középiskolás koromban feltűnt, hogy a Nyugat nagy szellemi forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a polgárosodás, a politikai demokrácia meghódították a kiscsaládos társadalmakat, de megtorpantak a nagycsaládos társadalmak határánál.
A szovjet megszállás évtizedeiben aztán megtanultam, mennyivel más a nagycsaládos társadalmaknak az újhoz való hozzáállása nemcsak a szellemi, de a technikai újjal szemben is.
Ezért tartom rendkívüli történelmi eseménynek az ipari forradalom során a kiscsaládos rendszer általánossá válását.
Az első kiscsaládos rendszer a feudális nyugat-európai feudális társadalom jobbágyrendszere volt. Ennek forradalmi előnye a késői házasság és ezzel a lényegesen kevesebb gyermekvállalás volt. Ezzel a nyugat-európai feudális társadalom számára kisebb feladat lett a halálozás fokozása, ezzel emberbaráti, humánusabb lehetett.
A jobbágyrendszer megszűnését követő paraszti mezőgazdaságban megszűnt a későre kitolódott házasság, megnőtt a gyermekvállalás, megugrott a népszaporulat. Létrejött a minden más kultúrára jellemző túlnépesedési nyomás. Ez a nyomás kényszerítette az Európa nyugati felén lévő társadalmakat a kirajzásra. Ezt megtehették, mert a hajózási technikájuk, és fejlett haditechnikájuk, mindenekelőtt a lőfegyverzetük lehetővé tette az óceánok meghódítását, a a még elmaradott, alig lakott kontinensek felfedezését, és a betelepülését. Az alig 5 millió négyzetkilométer területű Nyugat Európa talált magának 50 millió négyzetkilométernyi kiváló életteret.
A jobbágyfelszabadítás után hamar, az ipari forradalom hatására a munkásosztály is kiscsaládos, de korán házasodó, azaz gyorsan szaporodó társadalom lett. Ebből tudott kimenekülni annak köszönhetően, hogy az élettere megtízszereződött. Ötszáz év után a két Amerikában és Ausztráliában a nyugati kultúra területének 90 százaléka az óceánokon túl van, és az az élettér még mindig nagyon alulnépesedett. Ez az óceánokon túli Nyugat az egyetlen olyan térség, amelyik népességbefogadó lehet. Márpedig a belátható jövő legértékesebb vagyona, hiánycikke, importja a jó minőségű munkaerő.
A belátható jövő világgazdaságát a gyenge minőségű munkaerő feleslege, a jó munkaerő hiánya fogja jellemezni. A gyenge minőségű munkaerőből már ma is milliárdok vannak, de azokra otthon sincs szükség, a jó minőségűben azonban mindenütt hiány van. Mivel ezek értéke hatványozottan nő a befogadó környezet függvényében, ezeket mágnesként vonzzák a fejlettebb társadalmak. Ezeknek a fejlettebbek felé történő áramlását nem lehet megállítani, mert a fejlettek egyúttal erősek is, és jók befogadását nem lehet megakadályozni.
A Távol-Kelet újra az élre tör
A Nyugat fölénye természetesnek tűnt egészen a jelenkorig, amikor már a kínai kultúra múltban játszott szerepe vált közismertté, hanem ott zajlik a leggyorsabb változás is. Az elmúlt száz év során a Távol-Kelet újra jelentkezett.
A tudományos és technikai forradalom felértékelte a távol-keleti emberek magatartását.
Az én történelem személetemben Max Weber felismerése lett az iránytű. Ő hívta fel a figyelmemet arra, hogy a tőkés osztálytársadalmakat a protestáns, azaz puritán népek másoknál hatékonyabban működtetik. A 20. század küszöbén ő még két tényt nem láthatott.
1. A puritanizmus fölénye a tudományos és technikai forradalom fejlődése során hatványozottan nő. Márpedig a távol-keleti konfuciánus népek a Nyugat protestáns népeinél is puritánabbak, munkaszeretőbbek, a tanulásban szorgalmasabbak, törvénytisztelőbbek, takarékosabbak…
2. A Távol Keleten ötször annyi, a gyors fejlődésre alkalmas ember él. Az értékes embertartalékkal nem foglalkozunk. Pedig a jövő szempontjából alapvető jelentősége lesz annak, hogyan alakul a lakosság ott, ahol a sikerekre számítani lehet.
A Nyugaton ma már szinte minden puritán lakosságú társadalom gazdag és iskolázott, a lakosságuk pedig lassan növekszik. Ezzel szemben a Távol Keleten, elsősorban Kínában, a lakosság jelentős hányada még szegény, iskolázatlan és infrastruktúra nélküli falvakban él. Ez azt jelenti, hogy a Távol Keleten egymilliárd ember felemelkedésére lehet számítani. Becslésem szerint, a fejlett Nyugat gazdag és iskolázott társadalmak lakossága legfeljebb százmillióval növekszik. A képzett és hatékony munkaerő létszáma ma a Távol Keleten kevesebb, mint a protestáns Nyugaton, a század végére kétszer akkora lesz.

A puritanizmus fölénye nő.

Visszanézve egyértelmű, hogy a puritanizmus már az ipari forradalom során is fölényt jelentett. Ez először abban jelentkezett, hogy a germánoknak, angolszászoknak és a skandinávoknak a latin népek kereszténységénél modernebb kereszténységre van szükségük. Az ipari forradalom Angliában és Németalföldön bontakozott ki, és csak a protestáns államokban emelkedett a latin népeké fölé. Az ipari forradalom technikai találmányait a latin és az ortodox keresztény kultúra népei nemcsak megvásárolták, hanem maguk is elkészítették, de a működtetésük kisebb hatékonyságú volt, ezért a társadalmuk nem vált a protestánsokkal versenyképessé.
Számomra a második világháború tapasztalatai bizonyították, hogy a protestánsok nemcsak a tudományban, de a hadviselésben is fölényben vannak. A latin és az ortodox keresztény népek is képesek volta legyártani a korszerű harci eszközöket, a csatahajóktól a repülőgépekig, de a legénységük értéke lényegesen alacsonyabb volt. Például Franciaországnak és Olaszországnak is volt modern flottájuk, légierejük, páncélosaik, a harcban azonban azoknak sokkal kisebb értékük volt, mint a német, az angol vagy a japán legénységgel működtetetteknek. Kiderült, hogy a tudomány és technika eszközeinek hatékonysága egyre inkább a működtetők minőségétől függ.
Azt csak jóval később ismertem fel, hogy az oktatás hatékonysága egyre inkább az oktató és a tanuló minőségétől függ. Márpedig a társadalmak jövője egyre inkább a munkaerő minőségétől, szellemi vagyonának nagyságától függ. Ugyanaz a kiváló tudós, művész, sportoló, mérnök, orvos, katona, köztisztviselő értéke a fejlettebb társadalmakban hatványozottan nagyobb.
Tanulságos volna egy olyan kimutatás, hogy mekkora különbség van a puritán és a mediterrán, illetve ortodox kultúrájú emberek átlagos jövedelme, vagyona, iskolázottsága között. Ilyen felméréseket az Egyesült Államokban készítenek. Egy ilyen felmérés például a nem vallásos zsidók a legiskolázottabbak, a legmagasabb keresetűek. Ez még markánsabban jelentkezik Izraelben. Európában a protestánsok iskolázottabbak, nagyobb jövedelműek és vagyonosabbak. Még nagyobb volna a különbség, ha a kultúrák takarékosságának, infláció érzékenységét is megmérnénk.
Ilyen felméréseket nem ártana az EU országokban is elkészíteni. Kiderülne, hogy olyan nagyok a szóródások, hogy a közös követelmények többet ártanak, mint használnak.

A Távol Kelet fölénye

Ezt Max Weber még kevésbé láthatta, annak ellenére, hogy már a 19. század második felében, Japánban jelentkezett. A vasút elterjedése ezt az országot is felrázta. Sikerrel másolta a Nyugtot és iparosított. Az első nagy pofont 1905-ben a cári flottának adta. Kiderült, hogy a legmodernebb haditechnikát is sokkal jobban működtetik a japánok, mint a kelet-európaiak.
A két háború között Japán katonai nagyhatalmává vált. A tízszer nagyobb Kínát könnyen alázta meg. A második világháborúban kiderült, hogy az angol és a francia flotta nem ellenfele.
Japánnak akkora lett az önbizalma, hogy az Egyesült Államokat is megtámadta, és kezdetben tengeri és légi fölényt is élvezhetett. Repülői, hadihajói a világszínvonal élét jelentették, katonái pedig még a puritán nyugtiaknál is jobb harcosoknak bizonyultak.
Japán a páratlan emberi és anyagi háborús veszteségei után gyorsan a világ egyik nagy gazdasági csodáját produkálta.
Dél-Korea tíz évvel később mutatta meg, hogy a japánokkal egyenrangú csodára képes. Az utóbbi ötven évben pedig a világ leggyorsabban fejlődő országa lett.
Tajvan háború előtt szegény ország az egy főre jutó jövedelemben Japánt is megelőzte.
Szingapúr a háború előtt egy szegény angol hadikikötő volt, most a világ leggazdagabb városállama.
Kína a század végén aztán hozta létre a világtörténelem legnagyobb csodáját. Megállította a népesdése növekedését, 24 éve pedig 6-10 százalékkal, az EU országoknál hatszor, az Egyesült Államoknál háromszor gyorsabban növeli az egy lakosra jutó jövedelmét. Mind a foglalkoztatásban, mind a felhalmozásban a világ élén halad. Nemcsak a foglalkoztatási rátája magasabb, de az évente ledolgozott órák száma is. A felhalmozási rátája, és megtakarított külföldi valutája, pénzben és értékpapírban is példátlanul magas. Az Egyesült Államokkal folytatott kereskedelmének éves egyenlege pedig meghaladja a 300 milliárd dollárt.
Kína és az Egyesült Államok közti munkamegosztás a klasszikus példája annak, hogyan alakult át a gyarmati rendszer, nemzetközi munkamegosztássá. A két ország évente 600 milliárd értékű árut cserél. Ezen belül a kínai export 450, az amerikai 150 milliárd dollár. Az óriási egyenleget Kína amerikai államkötvényekbe és dollárba fekteti. Ebből mindkét fél jól jár. Az amerikai háztartások nagyon olcsón jutnak a tömegcikkekhez, amit egyébként csak lényegesen drágábban tudnának otthon előállítani, vagy másoktól megvásárolni. Kína pedig nagyon bölcsen az óriási egyenleg többségét amerikai állampapírokba illetve dollárba fekteti. Ezzel megköti az Egyesült Államok kezét, mert a Kína tulajdonában lévő, mintegy 3.500 millió követelést még évtizedek alatt sem tudná teljesíteni. Nem beszélve arról, hogy a kínai import kiesése igen jelentős hazai inflációt okozna.
Ezeket a példátlan eredményeket egy kommunista diktatúra éri el annak köszönhetően, hogy a gazdaságát piacosította, a valutáját jelentősen leértékelve tartja, és a népszaporulatát erőszakkal néhány ezrelékre lelassította. A példátlan siker minden előfeltételét, kivéve a gazdaság piacosítását, a nyugati politikusok, és társadalomtudósok elhibázottnak tartják. Fel sem merőül a részükről, hogy ezek a páratlan siker nélkülözhetetlen előfeltételei voltak.

[1]Az utolérés politikai liberalizmussal lehetetlen.

A hidegháború során olyan politikai erők alakultak ki a demokratikus oldalon, amelyek szerint a liberális politikai demokrácia az egyetlen sikert biztosító út, függetlenül attól, milyen a lakosság kultúrája és a gazdaság fejlettségi szintje. Ez az elvárás keményen megvalósult Európa nyugati felében, az EU kevésbé fejlett, és nem puritán tagállamai számára. Annak ellenére, hogy az EU tagállamai nemcsak lassan növekedtek, de a lemaradások is nőttek, nyomát sem találni annak, hogy keresnék az egyértelmű kudarc okát. Pedig az egyértelmű, a fejlett puritán országok számára elfogadható liberális politika a felzárkózni akarók körében kudarcot vallott.
A viszonylag elmaradott társadalmakban a piacosított gazdaság, csak kemény politikai diktatúra felügyelete alatt nem okoz társadalmi anarchiát. A történelmi tapasztalatok azt is igazolják, hogy a politikai diktatúra csak ott lehet tartós a piaci gazdaság viszonyai között, ahol a lakosság viselkedése puritán.
Ezt már a fasiszta diktatúrák története is bebizonyította. Csak a német és a japán fasizmus volt hatékony diktatúra, de csak ott, ahol a gazdaság piacos maradt. A nem puritán népek fasiszta rendszerei versenyképteleneknek bizonyultak.
A kelet-európai bolsevik diktatúrák nemcsak azért voltak versenyképtelenek, mert a gazdaságukat nem piacosították, hanem azért is, mert nem voltak puritánok. Máig nem merjük kimondani, hogy versenyképesek, politikai rendszerüktől függetlenül, csak a puritánok lehetnek.
A nem puritán népek csatlósállamai amint a gazdaság piacosításába fogtak, a politikai diktatúra azonnal megingott. A nem ortodox keresztény népek bolsevik szocialista diktatúrára kényszerített államai amint legalább a gazdaságot akarták némileg piacosítani, azonnal gyökeres politikai reform kikényszerítését követelték. Ezt tanulhattuk meg Magyarországon 1956-ban egyetlen hét után.
A jelen politikai rendszer vezetői, és a kor történészei máig abban a hitben élnek, hogy akkor a forradalomnak lett volna más reális esélye arra, hogy stabilizálódjon.
Kínában azonban a kommunisták felismerték, hogy a gazdasági liberalizációra térés előtt gyökeresen ki kell irtani a politika liberalizáció minden megmaradt erejét. Ezt tették az ázsiai kegyetlenségű kulturális forradalom során. Ennek ellenére, a gazdasági reformokon fellelkesültek gyökeres politikai reformot is akartak. Még ott is csak tankokkal tudták leverni a politikai demokrácia követelőit.
Elég arra gondolni, hogy Kínában szó sem lehetett volna az elért eredményekről, ha továbbra is évente 25-30 millióval növekedik a lakosság. Márpedig politikai demokrácia még soha, sehol nem állította le a túlnépesedést szegény és elmaradott társadalomban. Amerikai demográfusok állapították meg, hogy ma Kína lakossága 500 millióval nagyobb lenne, ha nem történik meg a gyermekvállalás erőszakos korlátozása. Ez önmagában azt jelenti, hogy a népszaporulat megfékezése nélkül nincs gazdasági felzárkózás. India, lakossága a kínai reform óta 400 millióval szaporodott, ezért ott szó sem lehet gazdasági csodáról, ennyi új lakost felnevelni, vagyonnal és munkahellyel ellátni lehetetlen feladat.

A felzárkózás feltételei

A jelenkorban a fél-perifériás szintről való felzárkózásnak két elengedhetetlen feltétele van.
1. A népesség létszáma legfeljebb 1-2 ezrelékkel változzon.
2. A gazdaságban a piac szabályozza a változásokat.
Mindkét feltétel megvalósítása csak puritán társadalomban lehetséges.
Ami a túlnépesedés megállítását illeti.
Az utóbbi ötven évben, néhány társadalomban leállt a túlnépesedés. Ennek három feltétele volt.
1. Megoldott, és széles körben elérhető a fogamzásgátlás.
2. Az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt.
3. Az iskolázottság meghaladja a 12 évet.
Az ilyen társadalmakban spontán, erőszak alkalmazása nélkül, leáll a gyors népességnövekedés. Ez a három feltétel azonban csak a puritán magatartású társadalmakban jár a társadalmi és gazdasági fejlődés élére emelkedéssel. A gyors társadalmi növekedésnek ugyanis van egy negyedik feltétele: a lakosság magatartását a puritánizmus jellemezze.
Bármennyire egyértelmű tény, hogy a társadalmi fejlődés élccsapatába csak a puritán népek jutottak, sem a politika, sem a közgazdaságtan nem veszi tudomásul. A Nyugaton uralkodó liberális felfogás szerint a társadalmi és gazdasági siker elsődleges feltétele a politikai demokrácia. A liberális politika elsődlegességének a híveit az sem zavarja, hogy nem ismerünk példát arra, hogy a politikai demokrácia sikeres felzárkózást hozott volna az élvonalba nem tartozó társadalomban.
1990-ben Kína társadalma nagyon alacsony, periféria szinten állt, nagyon messze attól, hogy a népesség növekedés magától leálljon. A népesség növekedése Indiáéval azonos arányú volt. 1990-ben Kínának 1.200, Indiának 800 millió lakosa volt. Mivel India nem képes korlátozni a gyermekvállalást, a demográfusok ma azt várják, hogy 2035-ben 1.550 millió lakosa lesz. Ezzel szemben Kína lakosságát erre az időre is csak 1.400 millióra várják. Tehát 45 év alatt Indiának 750 millióval növekszik a lakossága, Kínáé viszont csak 200 millióval. Indiának 45 év alatt 550 millió emberrel több felneveléséről, mintegy 400 millió új munkahelyről kell gondoskodni. Akinek halvány fogalma van arról ennek mekkora a költségigénye, belátja, hogy India egy lakosra jutó jövedelme, és vagyona 2035-ben csak tört része lesz a kínainak. Kína 2035-re felzárkózik a legfejlettebbek közé, India pedig hátrébb kerül, mint 1990-ben volt. A közel olyan gyorsan szaporodó latin-amerikai országok mindegyike gyorsabban fog fejlődni, mert a túlnépesedett Indiával szemben azok még alulnépesedettek.
A következő húsz évben minden dél-ázsiai ország lemarad nemcsak a puritán Nyugat és Távol-Kelet, de még a latin kultúrájú népek mögött is, mert azok eleve túlnépesedettek. Ezzel szemben.
- Az európai latin országok népszaporulata lassú, az egy lakosra jutó teljesítményűk jobb lesz, mint a gyorsan növekedő népességű, és eleve túlnépesedett dél-ázsiai országoké.
- A latin-amerikai országok lakossága is gyorsan szaporodik, de mivel alulnépesedettek, az egy lakosra jutó jövedelmük kedvezőbben alakul.
- A kelet-európai országok gazdasága ugyan lassan növekszik, de az egy lakosra jutó jövedelmük a dél-ázsiaiakénál jobban alakul, mert lassan szaporodnak és a térségük még alulnépesült.
A néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat eleve kizárja a versenyképességet.
A leállítására csak a puritán társadalmak kemény politikai diktatúrái képesek. Mivel Kína után nem marad jelentős lakosságú, puritán kultúrájú, viszonylag szegény ország, leszögezhetjük, hogy a belátható jövőben nem lehet számítni arra, hogy újabb jelentős népességű ország a fejlettek közé kerül. Valamikor 2035 körül a társadalmi élvonalba tartozó társadalmak lakossága, Kína felzárkózásának köszönhetően, eléri a 3 milliárdot, az egy lakosra jutó jövedelem pedig meghaladja a 40 ezer dollárt.
Az emberiség ennél szegényebb hányadában is lesz mintegy 400 millióval több ilyen gazdag, és a gazdag társadalmakban pedig ennyi ennél szegényebb lakos.

A kelet-ázsiai diktatúrákat elit vezette és vezeti

A nyugati társadalomtudományok nagyon kevés hangsúlyt helyeznek arra, hogy a kelet-ázsiai osztálytársadalmakat kezdettől fogva a szellemi elit vezette, és vezeti ma is.
A kínai társadalom volt a legnépesebb, és a legfejlettebb. Ennek működését az oktatási rendszerben gondosan szelektálódott mandarinok működtették. Márpedig ez nem volt uralkodó osztály, hiszen vagyonuk, jövedelmük és társadalmi pozíciójuk nem öröklődött. A mandarinok, csak a korlátlan hatalmú uralkodó jól megfizetett, nagy hatáskörrel rendelkező, minőségére gondosan szelektált rabszolgái.
A mandarinokat, mai megfelelői a menedzsereknek, azzal a különbséggel, hogy az életükkel nem rendelkeznek a munkaadóik.
A mai vezetők hasonlíthatók a vallásokat működtető klérushoz is. Azzal a különbséggel, hogy a vallás korlátlan hatalmú uralkodóját a vallás uralkodója által kinevezett felső vezetés választja, de az általuk megválasztott vezető felett nincs hatalmuk, azt az isten választottjának kell tekinteni, akit nem válthatnak le.
A kelet-ázsiai császárokat nem választják, azok meghatározott vérségi alapon öröklik a korlátlan halmukat.
A Nyugat társadalomtörténetében a tőkés osztálytársadalom volt olyan, amiben a hatalmat gyakorló osztályba kerülés teljesítményi alapon történt, a sikeres vállalkozók kerültek a tőkésosztályba. A tőkésosztályban maradás azonban általában vérségi alapon, örökösödéssel történt mindaddig, amíg olyan lassú volt a technikai változás, és olyan nagy a tőkehiány, hogy gyakorlatilag nem kellett szelektált képesség a profitot hozó tőke működetéséhez. A tudományos és technikai forradalom előtt gyakorlatilag a tőkés osztályhelyzet örökölődő volt. Ez csak akkor változott, amikor a tudományos és technikai fejlődés felgyorsult, a tőke hatékony működtetéséhez már képesség és tudás kell. Ezt a változást a tőkések gyorsan lereagálták azzal, hogy a tőkéjük működését szelektált szakemberekre, menedzserekre bízták, akiket érdekeltté tették a tőkéjük működésének hatékonyságában. A jelenkori tőkés osztálytársadalomban, a profit a tőketulajdonos és a menedzser között oszlik meg.

A szellemi vagyon lett a szűk keresztmetszet

A tudományos és technikai forradalom minőségi társadalmi átalakulást okozott azzal, hogy a társadalmakban az elsődleges hiány a tudásban, a minőségi munkaerőben jelentkezik.
A történelem során általános hiány volt művészeikben, és hívatásos sportolókban. Ezeket ezért társadalmi helyzetüktől függetlenül, mindig megfizették. Azt, hogy ezt a társadalmi igényt mindig minőségi szelekcióval biztosították.
Általános volt az is, hogy a hadviselés technikai fejlesztőit is mindig támogatták. Ezért a haditechnika mindig előtte állt a gazdaság hatékonyságát fokozó technikának.
A társadalom életének alakítóit, a politikát és a gazdaságot irányítóit azonban a legtöbb társadalomban nem szelektálták, az uralkodó osztályok tagsága gyakorlatilag örökletes volt. Az első kivételt a polgári társadalom jelentette. A polgárok alapvetően képesség alapján szelektálódtak. Ez általánossá azonban csak a tőkés polgárság esetében vált jellemzővé. A tőkéssé válás képességen, teljesítményen alapult. Az osztályban maradás azonban általánossá vált egészen a tudományos és technikai forradalomig. Előtte olyan nagy és általános volt a tőkehiány, hogy azt még a nem tehetséges tőkések is profittal működtették. A hatékony működtetéshez fontosabb volt a munkaerő alacsony ára, mint a minősége. Csak a tudományos és technikai forradalom emelte olyan magasra a munkaerő egészével szemben támasztott igényt, hogy a fejlett technika működtetésének hatékonysága a munkaerő minőségén múlik.
Max Weber azt ugyan felismerte, hogy a protestáns munkaerő hatékonysága fontos, de azt nem, hogy ez azért lett elsődleges, mert az alkalmazott technika hatékonysága a munkaerő minőségén múlik.
Az a gazdaságtörténészek előtt sem vált ismertté, hogy egészen a jelenkorig az alkalmazott technika a munkaerő minőségével szemben a meglévőnél is alacsonyabb igényt támasztott. Fajunk eddigi történelmét az jellemezte, hogy a lakosság mindig okosabb volt annál, amennyit az adott technika megkívánt. Minden osztálytársadalmat a lakosság tudásfeleslege, és fizikai erejének hiánya jellemzett. Erősebbnek, és nem okosabbnak kellett lenni. A múlt minden társadalmát a túlzottan fejlett agy, és a viszonylag kis fizikai erő jellemezte. Ez a felismerés győzött meg annak igazáról, hogy a biblia szerint a tudásvágy eredendő emberi bűn, a jövőben a fizikai munkára, az ember verejtékére lesz fajunknak szüksége.
A jelen és még inkább a jövő fejlett társadalmaiban a hatékony munkavégzéshez egyre kevesebb fizikai erőre, és egyre nagyobb szellemi vagyonra lesz szükség. Ezért tévednek azok, akik az elöregedéstől félnek. Évezredeken keresztül az 50 éves munkás már öregnek számított, ma már a 70 éves korban is lehet valaki kiváló munkavégző, és bizonyos feladatokra még az ennél öregebbek is lehetnek kiválók.
A közgazdászok ma a társadalmak elöregedésével rémisztgetnek. Még egyik sem vette a fáradságot kiszámítani, hány éves várható életkor a leghatékonyabb, vagyis amikor a felnevelési, képzési és már munkaképtelen évekre a legtöbb munkavégző év jut. Becslésem szerint ez a mutató fajunk élete során csak javult. A legnagyobb veszteség, a mikor magas a munkaképes kor előtt és elején elhalálozások aránya. Ez a mutató Japánban a legjobb, ahol a legmagasabb a várható életkor.
A közgazdászok csak az öregek eltartásának költségeivel számolnak, a korán elhaltak elveszett felnevelési költségét figyelmen kívül hagyják. Ez abból fakad, hogy a közgazdaságtan a munkaerő újratermelési költsége, tanítása nincs figyelembe véve. Ez az osztálytársadalmakban megengedhető volt, mivel a munkaerő mennyisége és minősége meghaladta a társadalom igényét. A jelenkor fejlett társadalmaiban azonban, amikor a fejlett társadalmakban megszűnt a túlnépesedés, és a munkaerő minősége lett a szűk keresztmetszet, megbocsáthatatlan hiba lett. Ahogy a tőkés osztálytársadalomban a tőke amortizációjának pótlása, állományának növelése volt az elsődleges társadalmi feladat, a jelen fejlett társadalmaiban a munkaerő minőségének javítása lett az elsődleges. Ezért a jelen kor közgazdaságtanának a munkaerő mennyiségi újratermelése, és minőségének javítása vált elsődlegessé.
A közgazdaságtan ugyan nem veszi tudomásul a munkaerő értékének újratermelési folyamatát, de az élet egyre jobban bizonyítja.
- Már a 20. század küszöbén Max Weber felismerte, hogy a munkaerő minőségétől a tőkés osztálytársadalmak teljesítménye.
- A megelőző száz évben a nyugat-európai puritán népek között is a leginkább puritánok, a skandinávok fejlődtek.
- Oroszország népei közül a skandináv kultúrájú népek lettek a leggazdagabbak.
- Minden alpi nép száz év alatt a szegénységből a gazdagságba emelkedett.
- Amerikába a protestáns szegény betelepülők háromszor gazdagabbak lettek, mint a latinok.
- A protestánsoknál is puritánabb távol-keleti, konfuciánus népek fejlődése a második világháború, illetve 1990 óta lényegesen gyorsabb, mint a protestáns nyugati népeké. Ez nemcsak a gazdaságban, hanem az oktatásban is egyértelmű.





Mikor érjük utol a Nyugatot


Kopátsy Sándor                PH                    2014-11-10

Mikor érjük utol a Nyugatot

Szinte naponta találkozok a kérdéssel: Mikor érjük utó a Nyugatot?
Sajnos, ezer éve nem sikerült, most éppen lemaradunk. Nem a világban, ott nem romlik a helyzetünk. Mindig a felső tizedben voltunk, de nagyon gyorsan megelőz bennünket Kína, és az első harmadból is kikerülhetünk.
Történészként elfogadom, hogy a honfoglalás után gyorsan a Nyugathoz való felzárkózás lett a feladtunk. Akkor ugyan a Nyugat még az emberiség gazdagabb feléhez sem tartozott. A többséget jelentő Kína, India és a Közel-Kelet alaposan Nyugat-Európa előtt járt. Tőlünk azonban Nyugat-Európa lényegesen fejlettebb volt.

A Nyugat volt a példaképünk?

Azt, hogy a honfoglalás idején a Nyugat volt a példaképünk, gyanakvással fogadom. A tényt, hogy a nomád pásztorkodó népünk megirigyelte az itt talált földművelőket elfogadom. Gézának, a fejedelemnek, és Istvánnak, a királynak nagyon kevés fogalma lehetett arról, mi történik Európa nyugati felén. Legfeljebb annyit tudott, hogy ott a nép keresztény vallást követ. Azt is látták, hogy a saját népük is falvakban élő földművelő, és keresztény akar lenni. Ők sokkal inkább az itt talált viszonyokat akarták bevezetni, mint a számukra ismeretlen Nyugatot utolérni.
A nálunk fejlettebb, gazdagabb Nyugat csak a vasúthálózat kiépülése után vált ismerttél. Ennek ellenére elfogadhatónak tartom, hogy az államalapítás óta a nyugatosodás a magyar társadalom ezer éves feladata. Ennek tükrében könnyebben megérthető, és nyomon követhető társadalmi fejlődésünk folyamata.
Ezen az alapon alakult ki a véleményem, hogy a királyi korona kérése indokoltabb lett volna a császártól, mint a pápától. A cseh király döntését, aki a császártól kérte a koronát. A Nyugathoz való csatlakozásnak sokkal hatékonyabb útja volt a német császár választófejedelemsége, mint a római pápa támogatása.
Csehország ennek a döntésének köszönheti, hogy szlávságuk ellenére, kulturális tekintetben inkább germánok, nyugat-európaiak, mint mi. Folyamatosan nyugatibb és gazdagabbak voltak, és maradtak, mint mi. Óriási lehetőséget szalasztottunk el azzal, hogy nem a német császártól, hanem a pápától kértük a koronát. Ezt máig nem merjük kimondani.
A következő ötszáz éven is százszor nagyobb volt a személyes kapcsolat a pápával, mint a császárral. Rómába évente a főpapok, szerzetesek százai zarándokoltak, a császári udvarba néhány politikai követ utazott.
A gazdasági kapcsolat még inkább egyoldalú volt. Az import többsége keletről érkezett. Nyugatra legfeljebb a drága fémek mentek.
Fordulatot csak a 16. században a reformáció és a Hódoltságon felvásárolt, lábon hajtott marhakereskedelem hozott.

A reformáció

A reformáció elsősorban német szerzeteseken keresztül érkezett, és a protestáns papok képzése is csak a Monarchián túl történhetett. A magyar történelem legnagyobb tragédiájának azt tartom, hogy a hisztérikusan pápista Habsburg császárok erőszakos ellenreformációja hatásár a lakosság többsége, élükön az arisztokráciával, visszakatolizált, és a római katolikus vallás egészen a szovjet megszállásig gyakorlatilag államvallás lett.
A marhakereskedelem csak az oszmán uralomnak köszönhetően lendült fel. Történészeink sem hangsúlyozzák, hogy milyen nehézséget jelentett a Nyugathoz való igazodásban, hogy a Duna nyugat felé nem volt hajózható. Ezért csak a nagyon drága holtáru, és a lábon hajtható jószág érhette el a nyugati piacokat. A magyar arisztokrácia azonban kezdettől fogva rangján alulinak tartotta a marhakereskedelmet. Városi polgárságunk nem volt, a jobbágy pedig nem kereskedhetett.
Az Oszmán Hódoltság térségében azonban minden föld a szultán tulajdonába került, és a jobbágyok szabadon költözhető, vagyont szerezhető, kereskedhető adófizetők lettek. Élve a lehetőséggel, a volt jobbágyok gyorsan sikeres marhafelvásárlók, tőzsérek lettek, akik Székesfehérváron és Nagyszombaton átadták a marhákat a német és olasz nagykereskedőknek. Ezt a kereskedelmet nemcsak a basák, de a császári udvar is örömmel nézte. Amíg egymással háborúztak, békésen kereskedtek. A Nyugatra kiszállított marják mennyisége néhány generáció alatt tízszeresére nőtt. Először lettünk az olasz és német városok fontos kereskedelemi partnerei. Márpedig gazdasági kapcsolat nélkül nincs kulturális kapcsolat, egymáshoz való idomulás.
Az oszmán megszállástól megszabadulva, az országunk térsége viszonylag közelebb volt a Nyugathoz, mint előtte hétszáz éven keresztül valaha.
Ekkor volt Erdély aranykora. Az oszmán szultán provinciájának számító Erdély akkor szinte csak Svájchoz volt hasonlítható. Ez a soknemzetiségű, és sokvallású ország akkor minta országnak számított. Ezt Móricz Zsigmondnál jobban senki nem ismerte fel.
A Hódoltság felszabadulása után örömmel jöttek a térségbe a nyugat-német svábok, észak-olaszok. Sem előtte, sem utána nem lehetett elképzelni, hogy Nyugat-Európából parasztokat lehet behozni. Ezek a svábok sírtak, amikor a második világháború után kitelepítették őket a Kárpát Medencéből. Igaz, ma háromszor jobban élnek, mintha itt maradhattak volna. Az a tény, hogy a 20. század elején is a svábok voltak a legjobban élő parasztok, azt bizonyítja, hogy nem az adottságaink voltak rosszak, hanem mi voltunk elég jók az adottságainkhoz képest.

A Habsburg Császársághoz való tartozásunk

A magyar történelem még ma is csak annak tükrében látja a Monarchiához való tartozásunkat, hogy kisebb volt az állami szuverenitásunk. Annak pozitív hatását, hogy közös államunk volt a nálunk lényegesen nyugatosabb osztrákokkal, csehekkel és észak-olaszokkal, elhallgatjuk. Ez a három nép akkor is, ma is legalább kétszer polgárosultabb, gazdagabb, urbanizáltabb, iskolázottabb volt nálunk. Tőlük kellett volna tanulnunk, velük szövetkeznünk. Ezzel szemben a magyar uralkodó osztály azt sugallta, hogy ezek a legnagyobb ellenségeink.
A Nyugattal való gazdasági kapcsolat azonban csak a vasúthálózat kiépülése után lehetett jelentős. Vasúton a személyek és holtáruk szállítása tizedénél is kisebb idővel és költséggel járt. A magyar gabona így is sokkal drágábban kerülhetett a nyugati piacokra, mint a lengyel, a baltikumi és az ukrán. A tengeren való szállítás tizedébe került, mint a vasúti. Ez máig is így maradt, sőt fokozódott.
A vasút mégis azt jelentette, hogy a nyugthoz tizednyi távolságra kerültünk, mint előtte voltunk.
A vasút forradalmi szerepét azonban szinte csak a magyar zsidóság ismerte fel. A 19. század végére a belkereskedelmet és a külkereskedelmet megtízszerezték, az egy személyre jutó jövedelmük és vagyonuk is ennek megfelelően növekedett.
A 20. század elején az ország lakosságának 6 százalékát kitevő zsidóság nyugat-európai értelemben polgár volt. Mellettük a lakosság tizede volt germán etnikumhoz tartozó. A szászok polgárok, a svábok parasztok. Ezzel, ezer évvel az államalapításunk után az ország lakosságának elegendő polgársága lett. Sajnos ezt a két nagyon értékes etnikumot ellenségünknek tekintettük. A zsidóságtól minden áron meg akartuk szabadulni. A germánok nagy többsége pedig a náci Németországhoz akart tartozni.
Ugyanakkor az ország lakosságának harmada nemcsak elnyomott, de lenézett kisebbség volt. Ezt máig sem valljuk be. Az elnyomott, lenézett kisebbségek elszakadási törekvéseit hazaárulásnak minősítjük.
Ennek a következménye lett Trianon, amit nemcsak az uralkodó arisztokrácia, és kiszolgálója az úri középosztály, de a magyarság óriási többsége tragédiaként élt és él meg ma is. Senkit nem találtam, aki felismerte volna, hogy a megcsonkított országnak sokkal nagyobb az esélye a felzárkózásra, mint a Trianon előttinek. Ez egyértelmű, ha tudomásul vesszük, hogy a felzárkózásunk egyik legnagyobb akadálya a román, szerb, horvát, szlovák kisebbségek kezelhetetlensége volt. Nemcsak azért, mert mi voltunk alkalmatlanok a nálunk is elmaradottabbak kezelésére, de azért is, mert ezek nálunk is alkalmatlanabbak voltak a felzárkózásra.
Az első világháború előtt Magyarország elsősorban ezért volt képtelen a Nyugathoz felzárkózni, mivel gazdasági, kulturális, etnikai és vallási tekintettben nagyon elérő lakosok keveréke volt. Az utóbbi években az a fő témám, hogy az EU azért képtelen az élen maradásra, a homogénebbé válásra, mert három eltérő kultúrához tartozó tagsága ma is nagyon különböző szinten van, mégis minden áron homogén akar lenni. Ezt kellene elmondani a Trianon előtti Magyarországról is.
A zsidók és a szászok jelentették az élvonalat. Azok magasan képesek voltak még egy viszonylag elmaradott országban is nyugatiak lenni. A svábok is állták a versenyt a nyugat-európai parasztsággal.
A magyar úri középosztály csak viselkedésében volt úri és nacionalista, képzettsége, erkölcse megfelelt volna.
A magyar parasztpolgárok, az alföldi városok polgársága alkalmas lett volna a felzárkózásra. Ez vonatkozott a viszonylag szűk szakmunkás rétegre is.
A magyar etnikumú lakosság nagy többsége elmaradott volt, teljesen egyetértett az úri középosztály uralmával.
A jelentős kisebbségek egészükben elutasították a magyar arisztokrácia és úri középosztály uralmát. Ezeket a magyar közvélemény lenézte, de a felemelésükre eleve alkalmatlan lett volna.
Ehhez képest óriási javulást jelentett a Trianon után megmaradt ország.
Magyarország szinte nemzeti állam lett. A magyarosodni akaró zsidósággal az ország lakosságának kilenctizede magyarnak vallotta magát. A felzárkózásra alkalmatlan cigányság létszáma nagyon alacsony volt. Ha uralmon marad a polgári kormány a háború után, esélyünk lehetett volna a felzárkózásra. De ez gyorsan megbukott, mert a magyar közvélemény többsége nem vette tudomásul a Trianonban kötött békét, és továbbra az egész Kárpát Medence uralmára tartott igényt. Ennek érdekében az arisztokrácia és az úri középosztály mögé állt. Ezek uralma azonban azt jelentette, hogy a revízió az első feladat, nem a Nyugathoz való felzárkózás.

A második világháború után

A magyar társadalom többsége nemcsak a háborúban vállalta az első feladatának a revíziót, de a háború után is a két háború közti társadalmi állapot fenntartását tartotta helyesnek. Ha a nyugati hatalmak hadserege foglalja el, és szállja meg az országot, demokratikus választások lényegében a háború előtti társadalmi állapotot állítják helyre. Ezt világosan bizonyította a kemény szovjet megszállás alatt tartott két választás eredménye is.
Az arisztokráciát és a nyilas vezetést a szovjet megszállás ugyan felszámolta, de az úri középosztály és a katolikus klérus többségi támogatása fennmaradt. Ami pozitív változás történt, azt csak a bolsevik megszállás keménységének köszönhetjük. Az első két év tapasztalatai után a megszállók bekeményítettek, bevezették a bolsevik párt egyeduralmát. Ezzel szemben olyan nagy volt az elutasítás, hogy előbb maga a moszkvai szovjetvezetés puhította a diktatúrát. De amikor ez is megbukott, kitört a forradalom, ami gyorsan visszaállította volna az úri középosztály uralmát. Ebből következett a katonai megszállás.

Egy rossz rendszer, amit másoknál jobban csnálunk

A világpolitikai determinációt túllépő forradalom után szerencsénk volt, mert a megszállók olyan első titkárt fogadtak el, akinek azt köszönhetjük, hogy Kádár Jánost állították a pártdiktatúra élére. Neki köszönhetjük, hogy a megszállás alatt az elérhető legnagyobb mozgásszabadságot élvezhettük. 1956-1990 között megtörténhettek mindazok a társadalmi változások, amik nélkül nem válhatunk a kornak megfelelő eredményes társadalommá.
Kihalt az úri középosztály. A szuverenitásunk elnyerése idején a magyar társadalom struktúrája először felelt meg a kor követelményeinek, nem terhelte a társadalmat a nemesség aránytalanul nagy száma. Egyik történészi iránytűm volt, hogy három közép-európai népnek, a porosznak, a lengyelnek és a magyarnak közel tízszer annyi nemese volt, mint a nyugati társadalmaknak. Ezek azonban, nagy számarányuknál fogva, többségben szegények, de büszke urak voltak. A jobbágyság felszabadulása után elveszették ugyan megkülönböztetett jogállásukat, de mégis nemesek szerepét játszhatták.
A porosz nemesség megkülönböztetett társadalmi szerepe már a náci rendszerben összetört, a bolsevikban pedig megszűnt.
A lengyel és a magyar nemesség azonban csak a bolsevik megszállás alatt halt ki. De politikai ereje ez idő alatt is fel-fellángolt. Ez a két nép nem tudta elviselni a szovjet megszállást, folyamatosan lázadozott.
A magyarok szerencséjére a forradalom leverése után egy szerény, de bölcs munkás került hatalomra. Neki, és az urbánusok és népiek együttműködésének köszönhetően mi lettünk a legvidámabb barakk.

A rendszerváltás után

A csatlós országok közül mi élhettük meg a legjobb állapotban a rendszerváltást. Mégsem sikerült.
Az első szabad választást elrontottuk azzal, hogy az állampárt és az SZDSZ liberálisainak sikerült a közép-jobb pártnak indult MDF élére ültetni az úri középosztály itt maradt utolsó képviselőjét, Antall Józsefet. Neki meg sikerült elfojtani az MDF jobboldalát. Ezzel a közép-jobb magyar társadalomnak nem maradt közép-jobb pártja.
A második választáson azonban a választók az úri középosztályt leváltották, és az állampártot ültették kormányra. A közép-bal MSZP azonban a saját liberális szárnyának nyomására koalíciót kötött az SZDSZ-el, és rábízta a gazdaságpolitikát.
Azt, hogy a középé-jobb magyar társadalomnak nincs közép-jobb pártja, csak a kis liberális Fidesz elnöke, Orbán Viktor ismerte fel, és pártjával átállt a közép-jobb vonalra. Ennek köszönhetően megnyerte a harmadik választást, de káderhiánya okán nem maradt hatalmon. A szoclib ellenzék nagyobb káderállományának, és kapcsolati tőkéjének, és Orbán elhibázott stratégiájának köszönhetően két cikluson keresztül kormányon maradt.
Minél hosszabb ideig élt a középé-jobb magyar társadalom szoclib kormányzat alatt, annál nagyobb tábora lett a közép-jobb Fidesznek. 2010-es választáson a Fidesz megnyerte a körzetek 99 százalékát, ami a kétharmados parlamenti többséghez kellett. A demokráciák történelme nem ismer ilyen arányú választási győzelmet.
2014-ben a Fidesz nyerte meg a körzetek 90 százalékát. Erre sem volt példa a történelemben. Az új választási törvény értelmében már ez is elég lett a kétharmados törvényhozási többséghez.
Nem volt, és nincs a demokráciák között másik olyan párt, amelyik ekkora választói támogatást élvezne. A kormányunk választói támogatottsága példátlan. A kormány támogatottsága előny, mivel az élvonal harmadát jelentő szinten szükség van a kormány önbizalmára, erejére.
A Fidesz példátlan támogatottsága sem garancia a felzárkózásra, de lényeges előnynek számít, hogy nem kell a kisebb pártokkal alkudozni, azoknak engedményeket tenni.
A jelenkor minden jeltős felzárkózása politikai diktatúrával indult. A két legnagyobb felzárkózási siker Dél-Korea és Kína. Az előbbi katonai diktatúrával indult. Az utóbbi pedig ma is diktatúra. Pedig ennek a két országnak a lakossága keményen puritán, nem olyan, mint a magyar népé.
Ideje volna elvetni azt a liberális maszlagot, hogy a felzárkózni akaróknak az élenjárók liberális politikáját kell követni. A félek, és ellenfékek csak ott lehetnek hatékonyak, ahol a társadalom élvonalban van, és a lakosságot a puritán magatartás jellemzi. Mivel mi sem gazdagok, sem puritánok nem vagyunk, legyünk óvatosak a liberalizmussal.

Hol vagyunk a világban

Nemcsak a közvélemény, a történészeink is csak azt nézik, hol vagyunk a Nyugathoz képest. Fel sem merül, hol vagyunk az emberiségen belül.
A földművelésre és a keresztényvallásra való áttérésünk idején a példaképünknek tekintett Nyugat-Európa még nem tartozott az emberiség gazdagabb, fejlettebb felébe. Akkor az emberiség négyötöde a lényegesen fejlettebb Kelet- és Dél-Ázsiában, valamint a Közel-Keleten élt. Európa lakosságának nagy többsége vagy a sötét középkorban, városok nélkül élt, vagy északabbra marhapásztor volt. Azok pedig lenézték az Alpoktól északra élő földművest, akinek gyakran kifagyott a gabonája.
A magyar történészek is elfelejtik megmagyarázni, hogy a nálunk sokkal nagyobb létszámban érkező hunok és avatok miért nem lettek földművesek és keresztények. Pedig egyszerű a magyarázat. Mert akkor még jobban élt a pogány pásztor, mint a keresztény földműves.

Miért lettek a magyarok keresztény földművesek? Mert azt látták, hogy azok élnek jobban.

2014. november 20., csütörtök

A megújuló energiák és a palagáz hatásai

Kopátsy Sándor                PG                    2014-11-05

A megújuló energiák és a palagáz hatásai

A belátható jövő energiaellátásában óriási változások vannak folyamatban. A levegőt nem szennyező, megújuló energia termelése, és a palagáz térnyerése jelzi a fordulatot, az utóbbit előre a szakma képviselői sem látták, és a hatásukat máig sem mértek fel.
A megújuló energia termelésének különböző formáinak sok-sok lelkes híve volt, de ezek nem vették tudomásul a korlátait.
A tudomány előtt ugyan ismert volt a szénhidrátok azon formája is, amit ma palagáznak hívunk, de szinte senki sem gondolt annak kitermelhetőségre. Ezért váratlanul érintette a szakmát is, amikor kiderült, hogy Észak-Amerikában az ellátás fontos tényezője lett.
Azt mégsem látták előre, hogy 2014-ben az olajárak 120 dollárról 85 dollárra zuhannak. Már ezen az áron is jelentősen átrendeződnek a világgazdaságban a várható energiaigények és a termelők és fogyasztók közti erőviszonyok.
Mivel a 80 dollár körüli ár megfelel a palagáz kitermelésével járó költségeknek, a várható olajár ekörül fog mozogni, ezzel lehet számolni. Ennél alacsonyabb ár esetén a palagáz termelésének gyors növekedésével nem lehet számolni. De ez a kitermelési költség a megújuló energiák hasznosítását sem fogja nagyon gyorsan növelni.
Az elsődleges következmény, hogy az olajkitermelésből élvezett járadék a felénél is kevesebbre csökken. Az átlagosnál is nagyobb járadékveszteség éri Oroszországot és Venezuelát.
A másik következmény, hogy a szénfelhasználás aránya lényegesen csökkenni fog. A szénnel működtetett erőművek kibocsátásának drasztikus csökkentése, amit a klímaváltozás megkövetel, a szénerőműveket a 80 dolláros olajár kiszorítja.
A megújuló energiák részaránya sem fog nagyon növekedni, mivel a vízierőművektől eltekintve, nem képesek a naponta is ingadozó fogyasztási igényekhez igazodni. A jövőjük attól függ, milyen technikai fejlődés következik be az energia tárolásában, és szállításában. Ahogyan ez a két probléma megoldódik, a megújuló energiák térhódítása előtt nem lesz akadály.
Nagy pénzügyi zavarok származhatnak azokban az országokban, ahol a költségvetésnek jelentős bevétele származik a különadókból. Ezek összege ugyanis az üzemanyagárakkal arányosan csökken.

Mindent összevetve, a 80 dollár körüli olajárakkal összhangban lévő energiahordozói árak a lehetséges legjobb megoldásnak tűnnek. Engem, mint közgazdászt mindig zavart az olaj és földgáz utáni bányajáradékok figyelembevétele. A társadalmi fejlettséget a bányajáradék nélküli egy laksora jutó nemzeti jövedelemmel mérném. Ezen az alapon Szaúdi Arábia olyan szegény lenne, mint Jemen, Oroszország pedig, mint Ukrajna.

Két temetés tanulsága

Kopátsy Sándor                   PV                 2014-11-07

Két temetés tanulsága

Tegnap feleségem keresztlánya halotti búcsúztatásán vettem részt Egerben. A körülmények úgy hozták, hogy egy elavult temetés modernizációja történt. A hamvait, kívánságának megfelelően, Budán, az apja sírjában, helyezzük el, de a búcsúztatását Egerben rendezték meg a lányai. Ott született, élt, tanított. A kultúrház nagytermében, mintegy százötvenen búcsúztattuk. Többségben a tanítványai, pedagóguskollégái, a két lány barátnői.
A két lánya, az iskola egy tanára és az osztályának egy tanulója búcsúztatatta.
A technikai feltételeket a kor technikájával biztosították. Óriási vásznon a képei, életének eseményei elevenedtek fel. Megmutatták, hogy egy örökké vidám asszonytól búcsúzunk.
A jelenlevők nagy többsége esz szál fehér rózsát hozott. A rendezvény végére a közelről érintettek pogácsáról, süteményről, kristályvízről gondosodtak.
Úgy éreztem, hogy a következő száz év során a halottak búcsúztatásának többsége ilyen lesz. Papra, a sok évezredes egyházi szertartásra, formaságokra nem lesz szükség.
Ezzel már a közelmúltban, egy egészen más formában találkoztam. Egy öreg zsidó, de nem vallásos barátom temetésén. Nem volt pap, a temetési gyászbeszédet maga a halott mondta halála előtt magnóra. Még ilyen szép, és megható gyászbeszédet nem hallottam.
Tegnap is a két lánya rövid gyászbeszéde könnyeztetett meg.
Néhány napja arról írtam, hogy az én egyházam, a római katolikus ötszáz éve egyre jobban lemarad. Most csak azzal egészítem ki, hogy a lemaradás nem a temetés esetében jár katasztrofális következményekkel, de ott is jelentkezik. Ahogy a modern ember mindennapi életében már nem a vallás játssza a főszerepet, ez mutatkozzon meg az élet nagy lépéseit jelentő eseményeknél is. A pap ott lehet az esküvőn, a halott búcsúztatásán, de nem úgy mintha a túlvilági élet fontosabb volna, mint a jelen világa.
Ez most abban is jelentkezik, hogy a Keresztény Demokrata Néppárt nyüzsög az áruházak vasárnapi nyitva tartása ellen. Nem gondol arra, hogy ez a bevásárlók kényelmét sérti, a munkaalkalmat, és az érintettek jövedelmét csökkenti. Ez ugyan a KDNP-nek nem árt, mert eleve alig van választói támogatottsága, a Fidesz népszerűségéből él.

A kereszténység erejére azonban a modern társadalomnak is nagy szüksége volna. Ezért joggal kötelessége minden katolikusnak, hogy sürgesse az egyháza modernizációját, a kor változásaihoz történő igazodást. 

Miért marad le az Európai Unió

Kopátsy Sándor                PG                  2014-11-08

Miért marad le az Európai Unió

Az Európai Közösséget azért hozták létre az alapítók, mert felismerték a tényt, hogy nemcsak az Egyesült Államokkal, de katonai téren még a Szovjetunióval sem lehetnek versenyképesek külön-külön a volt európai nagyhatalmak. Nem véletlen, hogy a szén- és az acélipar együttműködését tartották elsődlegesnek. Az hamar kiderült, hogy e két ágazat akkor sem lehet versenyképes. ha összefog. Európa egészének sincs ehhez elég, és olcsón kitermelhető bányakincse, ha összefog. Ezt a nehézipari álmot fel kellett adni.
De sem a németek, sem a franciák nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy nemcsak az ő nagyhatalmi státuszuknak, de Nyugt-Európáé is örökre vége. Ebben a törekvésükben Nagy Britannia is fél szívvel szövetségesük lett. Németországnak és Franciaországnak nem volt más esélye, mint Európában terjeszkedni. Franciaország a latin népek, Németország a közép-európai és a balti népekre akart támaszkodni. Még mindig az idejétmúlt gyarmati tapasztalat élt bennük. Nem értették meg, hogy a tudományos és technikai forradalom győzelme óta a kevésbé fejlettekkel vállalt közösség nem előny, hanem hátrány. Azt hitték, és hiszik ma is, hogy a politikai és gazdasági befolyási övezet birtoklása előny. Pedig egyre inkább hátrány lett. Nemcsak a gyarmattartás, de a befolyási övezetek feletti uralkodás is egyre elviselhetetlenebb teher lett. A tudományos és technikai forradalomnak ez lett az egyik következménye, hogy a legnagyobb előny a fejlettek közti együttműködésből származik. Elég volna megnézni a nyersanyagok nélküli világkereskedelem struktúráját. Ebből kiderül, hogy a fejlettek és kevésbé fejlettek közötti áruforgalom folyamatosan csökken, ha eltekintünk a bányakincsek forgalmától. Ezért nincs hatvan éve a fejlettek között háború. Minél fejlettebb a társadalom annál jobban a fejlettek egymásközti áruforgalmára szorul.
Hibás az a logika is, hogy a fejlett világ a kevésbé fejlettek nyersanyagaira szorul. A fejletteknek ugyanis bőven van pénzük arra, hogy nyersanyagot vásároljanak, a csak a bányászatukban gazdagok számára létkérdés, hogy velőt találjanak. Ez most az olajárak csökkenésekor egyértelműen jelentkezi. Az olajtermelők jövedelme gyorsan csökken. A fejlettek pedig nyernek az olcsóbb nyersanyagárak okán. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogyan hat az olajárak csökkenése az európai erőviszonyokra.
Az Európán belüli terjeszkedés érdekében Németország megvásárolta Franciaország szövetségét, és vélt közös érdekükből egyre jobban terjeszkedtek. Így lett mára 28 tagú az Európai Unió. Minél nagyobb, annál gyengébb. Egyre nő Európa, azon belül a fejlett országok lemaradása, mind a Távol-Kelethez, mind a négy tengerentúli protestáns országoz viszonyítva.
Az EU, mint közösség egyre jobban lemarad a puritán távol-keleti és a tengerentúli protestáns országokhoz képest, ráadásul a tagországok közti különbségek sem csökkentek, hanem nőttek. Minél nagyobb lett az EU annál nagyobb mind a lemaradás, mind a differenciálódás. Ennek ellenére fel sem vetődik, hogy rossz úton járnak.
A brüsszeli vezetés színvonalát jól jellemzi, hogy nem látják a lemaradásukat.

Kik alkothatnak szoros közösséget

Egy mondatban: csak a közös kultúrájú és közel azonos fejlettségű országok. Márpedig az EU 28 tagállama három nagyon eltérő kultúrához tartozik, és a fejlettségi szintjük az 1:4 arány között mozog.
Ami a kulturális különbséget illeti
Puritánok a germánok, az angolszászok és a skandinávok. Ez a sorrend csak a számarányuknak felel meg. A germánokkal közös kultúrájúak a csehek. Az angolszászokkal a skótok és az írek, a skandinávokkal pedig a finnek és az észtek a rokonok. Kulturálisan csak a puritánok férnek meg egymással szorosabb gazdasági közösségben.
A jó száz éves weberi megállapítás, hogy a kor társadalmai a protestáns etikájú népek számára hatékonyabbak. Ez annál jobban megjelenik a gyakorlatban, minél fejlettebb a tudomány és a technika. Száz éve a puritánok társadalmai kevéssel voltak hatékonyabbak, mint a katolikusoké. Az óta bebizonyosodott, hogy már egy integrációban sem férnek meg, mert egyre nagyobb köztük a sebességkülönbség. Mára már a puritán élvonal belül is három sebesség alakult ki.
Az ázsiai puritánok, a konfuciánusok fejlődnek a leggyorsabban. Előbb Japán, majd Dél-Korea, most Kína gazdasági csodáját láthatjuk.
Az is kiderült, hogy a négy protestáns, volt angol domínium elhúzott Anglia és Németország előtt. Velük csak Európa hat kis, keményen puritán országa tartja a tempót. Ezek közül is kettő nem tagja az EU-nak.
Az a tény, hogy a latin népek, köztük is különösen a négy mediterrán ország, nem versenyképes a protestáns fejlett nyugati tagállamokkal. Ez Amerikában még nyilvánvalóbb, mint Európában. Az angolszász Észak-Amerika a világ élvonalába tartozik, és részükről fel sem merült hogy uniót alkossanak a latin-amerikaiakkal, mert azok egészen más kultúrához tartoznak, sokkal szegényebbek, és az elviselhetőnél sokkal gyorsabban szaporodók.
Az európai latin országok kisebb lemaradása azzal magyarázható, hogy a gazdag puritánok turizmusára, és az EU támogatására építhettek. Ez akkor bizonyult igazán kevésnek, amikor beléptek az euró övezetbe. Ez legalább akkora ostobaság volt, mint amikor a Világbank rászedte Argentínát a dollárhoz való igazodásra. Az, szerencsére gyorsan megbukott. Az euró zóna azonban Németország makacssága okán nem esett szét, hanem tovább működik.
Németország és Franciaország tagszervező buzgalma azonban nem állt meg a latin népeknél. Beszervezték a közép-európai és a balti országokat, amelyek kezdettől fogva a Nyugathoz akarnak felzárkózni, de még legfeljebb fele szinten vannak. Ezeknek a fejlett Nyugat-Európához való csatlakozásuk indokolt, de csak az áruk közös piacában. Számukra is katasztrófa nemcsak a közös valuta, de a közös inflációs követelmény, és a közös munkaerő piac is.
Az EU terjeszkedési buzgalma, szinte kezdettől fogva, Törökország beszervezésére is gondolt. Ami szerencsére, húzódik. Néhány fejlett tagország rájött, hogy a muzulmának beépülése lassú, és sok nehézséggel járó.
Még nagyobb ostobaság volt az ortodox keresztény, nagycsaládos kultúrájú Románia és Portugália felvétele, és a balkáni ortodox keresztény lakosságú országok eleve alkalmatlanok a Nyugattal való közösségre. Ennek ellenére Ukrajnát is ugratták a tagság remélhetőségével. Ezek egy lakosra jutó jövedelme negyede sincs az eredeti tagokénak, a kultúrájuk pedig nem fér össze a nyugt-európaiakkal közös módszerekkel.
A katasztrofális úttévesztés
A nem szocialista országok természetes szövetsége mindenek előtt a hidegháborúval magyarázható. Az európai politikusok a polgári demokráciák és a bolsevik rendszer szembeállását nem értették meg. Ennek ugyanis az volt a látszata, hogy csak két út között van választási lehetőség, a tőkés polgárok demokratikus osztályuralma, és a bolsevik vallás diktatúrája között. E két út közötti választás önmagában társadalmi és gazdasági közösséget is jelent. A Szovjetunió összeomlása után egyetlen út maradt a polgári demokrácia. Nem vették tudomásul, hogy a tudományos és technikai fordalom hatására kialakult alépítményre csak tudásalapú társadalom épülhet, aminek felépítménye lényegesen függ attól, milyen kultúrára, és annak milyen fejlett gazdaságra épül.
A tudományos és technikai forradalom hatására egyre jobban integrálódik a világgazdaság, ugyan akkor egyre jobban differenciálódik. Az 1-2 ezreléknél gyorsabban szaporodó, és nem puritán kultúrájú népek társadalmai lassabban fejlődnek, tehát viszonylag egyre jobban lemaradnak. Nem a felzárkózás, hanem a viszonylagos lemaradás a jellemző.
Ezért a kor viszonyait nem érti meg az a politikus, aki a felzárkózást az alkalmazott módszertől függőnek tartja. Ezért az EU létrehozása eleve lehetetlen stratégia vállalását jelentette. Marxi fogalmak szerint, csak a nagyon hasonló alépítményre épülhet hasonló felépítmény. A tudományos és technikai forradalom olyan alépítmény, aminek a két pillére a puritán erkölcs, és a népesség nagyon lassú változása. Márpedig Európában csak a protestáns országok puritánok, közös felépítményük csak ezeknek lehet. A puritánokkal közös felépítmény mind a latin és ortodox, mind a lényegesen szegényebb népek számára többet árt, mint használ.
Ezen belül a társadalmak fejlettségi rangsorában a helyzetváltozás elsősorban a kulturális megfeleléstől függ.
A Nyugton nincs szegény, elmaradt puritán kultúrájú ország. Minden protestáns ország, függetlenül attól, melyik kontinensen van fejlett. Ezt nemcsak a két észak-amerikai ország bizonyítja, hanem az óceánon túli kettő is. A nyugati puritán magatartás fölénye nagyon jellemző a cseppnyi Izraelben, ahol a nyugati zsidóság a világ leggazdagabb etnikuma, a közel-keleti és afrikai hitsorsosai pedig azok színvonalán ragadtak.
A Távol-Keleten pedig a század közepére, Kína is a gazdagok között lesz.

A nagyság nem előny

Az európai integráció arra a hamis elvre épült, hogy a nagyság előny. Ennek sokkal inkább igaz az ellenkezője. Nemcsak most, de már az ókorban is, többször volt előny kicsinek lenni.
- A Nyugat történetében, az ókorában a görög városállamok jelentették a csúcsot.
- A középkorban a városállamok, illetve a birodalmakon belül a gazdasági téren autonóm kereskedő városok voltak a legfejlettebb társadalmúak.
- Csak az ipari forradalom után lettek a gyarmatbirodalmak világvárosai a leggazdagabbak. Ennek a kivételes állapotnak az volt az oka, hogy a gyarmatok kizsákmányolása csak katonai erővel történhetett.
A jelenkorban pedig a kicsiség újra előnnyé vált. Jelenleg a világ leggazdagabb államai a városállamok. Luxemburg, Szingapúr, Hong-Kong… Az utóbb kettő száz éve még nagyon szegény gyarmati kikötő volt, és ma sem adóparadicsomok.
A világ tíz leggazdagabb társadalma között kilencnek kicsi a lakossága, csak a sorrendben tízedik, az Egyesült Államok nem kicsi.
Az Európai Unió tehát elve hibás koncepcióra épült, nagyobb akart lenni, azt hitte, hogy attól gazdag is lesz. Kereteibe korrumpálta a kultúrájuk okán elmaradottakat. Ezért lett egyre szegényebb. Csak a kulturálisan és gazdaságilag heterogén közösség lehet erős, a heterogén közösség ereje csökken. Ez a hidegháborúban rejtve maradt, mert a katonai erőre volt szükség, és a kisebbek, szegényebbek önállóak voltak, és a Szovjetunióval versenyeztek. A Szovjetunió összeomlása óta a katonai erőre nincs szükség.

Mi lett volna a jobb megoldás

Tudomásul kellett volna venni, hogy Európa kicsi, és minden tekintetben tagolt ahhoz, hogy élen maradhasson. Európát a fasiszta német, és a bolsevik orosz terrortól csak az angol domíniumok, élükön az Egyesült Államokkal, mentették meg, annak háborúban a támogatásra szorultak. Európa tőkés osztálytársadalmai egyesülve katonai téren sem lehettek képesek a védekezésre. A demokratikus Nyugat-Európa képtelen megvédeni magát. De még arra is képtelen, hogy nyersanyagokkal ellássa önmagát. Tudomásul kell vennie, hogy nemcsak a katonai, de az önellátásra is képtelen.
Európa kicsisége, törékenysége még nyilvánvalóbb lett azzal, hogy Kína önmagában is föléje nőtt. Ma már egyértelmű, hogy a Távol-Kelet versenytársa csak az egész puritán Nyugat lehet, aminek központja sokkal inkább Észak-Amerika, mint Nyugat-Európa. Az Egyesült Államok vezetése nélkül anakronizmus a szuperhatalmi státuszra törekvés.
Csak a Puritán Nyugat lehet a Távol-Kelettel azonos súlycsoportú partner. A puritán Nyugat-Európának kellett volna csatlakozni az Egyesült Államokhoz. A közösség székhelye Washington, nyelve angol, vezetője az Egyesült Államok, és a maghoz tartozó európai tagjai csak a protestáns államok.
Ehhez viszonyítva csak második szint lenne a Katolikus Nyugat, de annak a súlypontja is Latin-Amerikában van.
Vallásokat említek, de kulturális magatartást értek alatta. Viselkedésükkel a katolikus észak-amerikaiak németek, hollandok és csehek is puritánok. Legalább ilyen fontos, hogy az egy lakosra jutó jövedelem haladja meg a 25 ezer eurót, és a belső népszaporulatuk ne lépéje túl a néhány ezreléket.
Azok az államok, amelyek nem érték el a fenti követelményeket, csak az Unió alacsonyabb szintű tagjai lehetnek. Ez nem leértékelést, hanem sok tekintetben kisebb kötöttséget jelentene.
Csak a fenti értelemben vett Protestáns Nyugatnak lehet közös munkaerőpiaca, közös inflációja, közös eladósodási szintje és közös valutája. A nem teljes jogú tagok egymással köthetnek kétoldalú szerződéseket.

Az EU legnagyobb hibája

Nagyobb hibát aligha követhetett el az EU annál, hogy a közös forrásának többségét a mezőgazdaság támogatására fordította. Európa mezőgazdasága ugyanis a puritán tengerentúli Nyugattal versenyképtelen, akárcsak a szén és vasipara. Ennek abszurditását jól jellemzi a tény, hogy tízszer annyi agrártámogatást adott, mint tudományos és technikai fejlesztést. Az agrártámogatás ellenére az EU tagországainak mezőgazdasága ma elmaradottabb, mint a tagok belépése idején volt. Az egész agrártámogatás kidobott pénz az ablakon. Európa nyugati fele legfeljebb a tudományban, a tudásigényes ágazatokban lehetne versenyképes.
Az EU tagság minden országnak többet ártott, mint használt. A világ élvonalához viszonyított helyzete minden országnak romlott. Ezen belül az eleve gazdagoknak viszonylag kevesebbet, mint az eleve hátrábbról indulóknak.

Összefoglaló


A fenti eszmefuttatás nem terv, csak illusztrációja annak, hogy az Európai Unió alapvetően hibás úton halad, ez az út nem az élre, hanem attól lefelé vezet. Ideje belátni, hogy alapvetően rossz úton járunk, amikor az egész Nyugat Európát akarjuk szuperhatalommá emelni. Ráadásul német-francia vezénylet alatt.