Kopátsy Sándor EE 2016 07 26
Néhány gondolat a közgazdasági
elméletekről
Nagy örömöm van abban, hogy
megjelentik egy terjedelmes könyvem, talán angolul is, a Társadalomszemléletem
című könyvem. Ez az írás már aligha kerül bele, de ebben is benne lesz a
lényege. Ugyanekkor a The Economist e heti száma beharangozza, hogy a közgazdasági
modellekről kezd el egy elméleti vitát. Ez jó alkalom arra, hogy előtte kifejtsem
a véleményemet.
Marxnak köszönhetően történelmi
materialista vagyok, de nem váltam idealista forradalmárrá, mint ő, aki aztán
minden figyelmét az általa tökéletesnek tartott felépítmény erőszakos
megvalósíthatóságára fordította a figyelmét. Az ifjú materialista idealista
vallásalapító próféta lett. Én
megmaradtam materialistának, és abban hiszek, hogy a felépítményt nem lehet
megtervezni, létrehozni, mert azt determinálja az alépítménye. Az
alépítménynek megfelelő felépítmény kialakulását lehet gyorsítani, fékezni, de
megakadályozni nem. Ha változik a társadalom alépítménye, engedni kell, hogy
arra spontán ráépülhessen a felépítménye, alakítsa ki az annak megfelelő tulajdonviszonyokat,
a tudomány pedig fogalmazza meg a közgazdaságtanát. Tehát nincs valamiféle
ideális, minden társadalmi alépítményt kiszolgáló társadalmi felépítmény. Minden alépítményre spontán más felépítmény,
akaratunktól függetlenül, épül rá. Ezért minden társadalomtudós elsődleges
feladata az alépítmény feltárása, és megkönnyítése annak, hogy arra minél gyorsabban
ráépülhessen a felépítménye.
Az osztálytársadalmak alépítménye.
A logika vezetett arra, hogy először az
osztálytársadalmak alépítményének feltárásával foglalkozzak.
Megtaláltam a kulcsot. Minden osztálytársadalom közös jellemzője
volt és maradt a lakosságának a spontán túlnépesedése. Ebből következett a
felismerés, hogy a termelésből magukat eltartó társadalomban a lakosság
gyorsabban szaporodik, mint ahogyan a technikai fejlődés növelheti az
életterének eltartó képességét. Márpedig
az életterek eltartó képessége sokkal lassabban nőtt, mint amekkora a spontán
népszaporulat lett volna. Ebből következően az osztálytársadalom mindaddig
szükségszerű felépítmény, amíg a népesség gyarapodása néhány ezreléknél
gyorsabb. Ezért az osztálytársadalmakat
olyan felépítménynek kell tekinteni, ami a halálozás fokozásával teremti meg az
egyensúlyt a népesség növekedése és az eltartó képesség között. Hatezer
éven keresztül azért volt szükségszerű felépítmény a többség nyomorát,
kizsákmányolását és halálozását fokozó osztálytársadalom, mert a születések
számát nem lehetett az eltartó képességhez igazítani.
A gyűjtögetésről a szántóföldi
növénytermelésre és a pásztorkodó állattartásra való áttérésnek köszönhetően
lényegesen javultak az életkörülmények, hosszabbodott a várható életkor, és ezért
elkezdett gyorsulni a spontán népszaporulat. Azt csak becsülni tudom, hogy a
gyűjtögetés közel 150 ezer éve alatt a várható élettartam valahol a húszas évek
közepén lehetett. Ezzel a rövid várható életkorral volt összhangban fajunk
viszonylag magas szaporasága.
Még a nagyon rövid várható életkor
mellett is jelen volt a túlnépesedés. Ezt bizonyítja, hogy a fajtörténetben
nagyon rövid idő alatt fajunk szinte minden természeti környezetbe
berendezkedhetett. Darwin sem figyelt fel arra, hogy az ember megkülönböztetett
képességgel rendelkező új faj lett. A fejlett agyának és a nagyon ügyes kezének
köszönhetően, nem szelekcióval, hanem viselkedésével alkalmazkodott a
környezetéhez a nélkül, hogy mint faj, genetikailag változott volna. Az ember a
nagyon eltérő természeti környezetekhez nagyon eltérő életmóddal
alkalmazkodott, másként táplálkozott, lakott, ruházkodott, mégis ugyanaz a faj
maradt. A gyűjtögető társadalmaknak csak néhány közös jellemzőjük maradt. Beszéddel
kommunikáltak, ismerték a tűzet, a táplálékukat emészthetőbbé tették, hittek a
halál utáni életben.
Az a tény, hogy az emberiség alig
százezer év alatt szinte minden természeti környezetben megjelent, azt
bizonyítja, hogy élettereiben túlnépesedett, kirajzásokra kényszerült. A
jégkorszak végéig, tehát mintegy 140 ezer év alatt fajunk annak ellenére, hogy
szinte minden természeti környezetben megjelent, a létszáma milliókban
kifejezhető maradt. Ez azt jelenti, hogy a létszáma legfeljebb 1-2 ezrelékkel
nőtt. Becslésem szerint, az életterek nagyon kis hányadában érhette el a
négyzetkilométerenkénti egy lakost. Ennél is nagyobb népesség csak néhány
dagályjárta lapos tengerparton, a tenger gyümölcsinek gyűjtéséből élhetett meg.
A gyűjtögető társadalmakban az
eltartó képességet a természet szabályozta. Méghozzá nagyon ingadozó módon. A természet ajándékainak mennyisége ugyanis
az adott élettérben nagyon ingadozó. Tapasztalatból tudom, hogy a gyűjthető
gombák, gyümölcsök mennyisége nagyon ingadozó. Erre az ott élő népességnek
semmi hatása nem lehet. A gyűjtögetés népességeltartó képessége 1:10 arányokban
évenként is változhat. Ehhez való igazodást szinte csak az éhhalál, és a
kirajzás biztosíthatta.
A termelő ember függetlenedett a természet szeszélyétől.
A függetlenedés óriási volt, de
mégsem jelentett függetlenséget. Az önözéses gabonatermelés azonban óriási
forradalom volt. Máig az önözéses gabonatermelés
jelenti a legnagyobb függetlenséget. Nincsenek adataim, de vitathatatlan,
hogy az önözéses gabona éves termésének
nagyságában voltak és maradtak a legkisebb ingadozások. A két háború között
a viszonylag kevés csapadékú, és nagy elpárolgású Alföldön a falvak
gabonatermésében nem volt ritkaság az 1:2 termésarány. Az önözéses gabonák
hozamában talán csak a sáskajárás és a jégverés okozhatott ennél is nagyobb
terméskülönbséget.
Az önözéses gabonaterelés nemcsak
közel százszor akkora lakosság élelmezését biztosította, de sokkal kisebb volt
a megterelt mennyiség ingadozása is. Ennek következtében nemcsak az eltartható
lakosság nőtt, de annak az ingadozása is csökkent. Ennek következtében
elkezdett növekedni a várható élettartam, nőtt a spontán népszaporulat.
Sokatmondó volna egy olyan demográfiai ábra, ami megmutatná, mekkora várható
életkor mellett az emberi fajt jellemző szaporodás hogyan alakul.
Számomra jelzésértéke volt, hogy az
egyiptomi történészek alig látnak időkülönbséget az önözéses gabonatermelés
megjelenése és a piramisok építése között. Márpedig a piramisépítést a túlnépesedett
lakosság közmunkával való foglalkozásának tekintem. Az önözéses gabonatermelés
ugyan közel százszorosára növelte a lakosság eltartó képességet, és mégis
szinte azonnal megjelent a túlnépesedés. Annak ellenére, hogy azonnal megindult
a gyűjtögetőknek az öntözött területekre történő beáramlása, de szinte azonnal
jelentkezett az is, hogy a jobb élelmezés hatására megnőtt a várható életkor,
ami megtízszerezhette a népszaporulatot.
Ha Marx felismeri, hogy a várható
élettartam hogyan sokszorosíthatja meg a népszaporulatot, azonnal rájön, hogy a
szerinte ideális, kommunista társadalomban elszabadulna a túlnépesedés. Nem
lehetett volna olyan lesújtó véleménye Malthus művéről, ami először hívta fel a
túlnépesedésre a figyelmet. Rádöbbent volna, hogy a kommunista társadalom létrehozásának elsődleges feltétele a
gyermekvállalás csökkentése lenne. Ezen azonban fennakadt volna, mivel az ő korában hiányzott a gyermekvállalás
korlátozásának az elsődleges feltétele, a fogamzásgátlás megoldottsága.
Erre azonban csak a 20. században
került sor. Ezért mondom, hogy az
osztálytársadalmakon való túllépést csak a fogamzás gátlás megoldása tette
elérhetővé. Az utolsó hatezer évnek ez volt a legjelentősebb történelemformáló
találmánya.
Ezzel szemben a
társadalomtudományokban még a nyoma sincs annak, hogy minden osztálytársadalomban annál is lényegesen több gyermek született,
mint amennyit a szülők akartak. Ez ugyan még nem azt jelenti, hogy nem lett
volna túlnépesedési nyomás, nem kellett volna a társadalomnak alkalmazni a
halálokozást, csak azt, hogy ennek a mértéke sokkal kisebb lett volna.
Mivel a 20. század előtt nem volt olyan
társadalom, ahol a munkaképtelen korú öregek ellátásáról a társadalom
gondoskodott volna, a szülők öregkori ellátásukat csak a munkaképes
gyermekiktől várhatták. Mivel a halálozás nagyon magas volt, a szülők csak
akkor számíthattak gyermekikre, ha legalább kettő munkaképes koráig életben
marad. Ehhez statisztikai valószínűséget is minimum négy gyermek vállalása
jelentett. Ezért a fogamzásgátlás megoldhatósága esetében is több
gyermekvállalást kívánt mindaddig, amíg a várható életkor nem emelkedett a 40
évek fölé. Demográfiai ismeretek nélkül
nem lehet megérteni a korábbi társadalmak gyermekvállalását.
Csak a tudományos és technikai
forradalom oldotta meg mind a fogazásmentes szexuális életet, mind születéskor
várható magas életkort. Ennek ellenére nyomát sem találtam annak, hogy a társadalomtudományok feltárták volna a
fogamzásgátlás és a magas várható életkor szerepét abban, hogy létrejöhettek az
első osztálynélküli társadalmak. Márpedig e kettő volt az előfeltétele
annak, hogy leállhatott az elviselhetőnél nagyobb gyermekvállalás.
Az osztálytársadalmakon túllépés másik előfeltétele.
A tények ugyanis azt mutatják, hogy csak a puritán erkölcsű társadalmak tudtak
túllépni az osztálytársadalmakon.
Ezt először Max Weber ismerte fel a
múlt század elején, amikor kimondta, hogy a
jelenkorban csak a puritán népek képesek a társadalmukat a többi kultúra népei
fölé emelni. Ezt tényként állapította meg, amikor azt látta, hogy a Nyugat
protestáns népei megelőzik a latin és az ortodox keresztényeket. A jelenséget
jól látta, az okát fordítottan magyarázta. Ő még azt hitte, hogy a protestáns
népek azét sikeresek, mert a vallásuk puritánabb, mint a Nyugat másik két
kereszténységé. Nem vette tudomásul, hogy a germánok, az angolszászok és a
skandinávok nem azért puritánok, mert a kereszténységük puritánabb. Az
összefüggés ugyanis fordított. Ez a
három etnikum előbb volt puritán, és csak nagykorúvá válva alakította át
puritánná a kereszténységét is.
Az Weber esetében érhető, hogy a
Távol-Kelet népeinek puritanizmusát nem ismerte. Azóta sem adott senki
magyarázatot arra, hogy a konfuciánus népek miért voltak képtelenek átvenni az
ipari forradalom technikai találmányait. Erre nekem sincs magyarázatom.
Ugyanakkor azt látjuk, hogy a tudományos
és technikai forradalom eredményeit bámulatos gyorsasággal átvették, és azoknak
köszönhetően még a protestáns nyugati népeknél is sikeresebben alkalmazzák.
Az ipari forradalom vívmányai mellett
figyelmen kívül hagyják egy hátrányát, hogy csökkent a munkaerő minőségével
szemben támasztott igény. A tudományos
és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is fordulatot hozott. A
minőségében gyenge munkaerő olcsón sem kell, a minőségében kiváló pedig drágán
is megéri. Minden nyugati társadalomban kielégíthetetlen hiány van az egyre
drágább, de jó munkaerőben, a gyenge minőségű pedig olcsón sem talál munkát.
A tudományos és technikai forradalom
a munkaerő piacán azzal hozott kedvező fordulatot, hogy felértékelte a
távol-kelet munkaerőt. A nyugati
közgazdászok csak a munkaerő árát nézik, és azt nem a minősségéhez
viszonyítják. Nem veszik tudomásul, hogy a távol-keleti munkaerő még a
monoton munkák végzésében is megbízható.
A második világháborút követő 50 év
azt mutatja, hogy Nyugaton a protestáns népek növelték az előnyüket a másik két
kereszténységhez tartozókhoz képest. Az
európai protestánsoknál pedig gyorsabban fejlődtek a négy óceánokon túli
angolszász protestánsok. Erre látszólag magyarázatot ad, hogy óriási
életterük van. Ennek viszont ellentmondanak a távol-keleti sikerek, ahol
túlnépesedettek a még gyorsabban fejlődnek. A Távol-Kelet sikerének alapja a jó, lelkiismeretes, fegyelmezett, a
hosszabb munkaidőt is vállaló munkaerő.
Ezt igazolják az oktatás
hatékonyságról készülő felmérések. Ezekben is egyértelmű a távol-keleti népek
fölénye. Ugyanakkor a sikeres angolszász országok oktatási rendszere viszonylag
gyengén szerepel.
A klasszikus közgazdaságtan.
A klasszikus közgazdaságtan csak az
ipari forradalom után a Nyugaton kialakult tőkés polgárok osztálytársadalmára
szabott tudomány volt. A 20. század
második felében a tudományos és technikai forradalom hatására a Nyugat európai
társadalmaiban leállt a túlnépesedési nyomás. A halálozást fokozó tőkés osztálytársadalmak átalakultak a lakosságot
védő össznépi társadalmakká. Ez szinte azonnal és élesen jelentkezett a
társadalmi elvonás és visszaosztás megváltozásában.
Az osztálytársadalmakban a lakosság
szegényebb többsége volt az állami elvonások fő teherviselője. A század végére
az állami elvonás ugyan jelentősen megnőtt, de egyre inkább progresszív lett.
Az egyetlen megmaradt, a jövedelemarányos adó a fogalmi adó maradt.
Még nagyobb fordulat következett be az elvont jövedelmek
visszaosztásában. A
tőkés osztálytársadalmakban az elvont jövedelmek élvezői az uralkodó osztály, a
közigazgatás és a hadsereg volt. Ezzel
szemben a század második felében tört részéra zsugorodtak a katonai kiadások, a
többséget az öregek ellátására, a gyermekvállalásra, az oktatásra, a lakosság
egészségvédelmére fordítják.
Elég volna a 150 évvel korábbi és a
jelenkori fejlett társadalmak nemzeti jövedelmének felosztását egymással
szembeállítani, és kiderülne, hogy mennyivel más társadalmak voltak azok, mint
a maiak. Még nagyobb lett a különbség az
egy lakóra jutó jövedelemben, várható életkorban, testmagságban és
iskolázottságban. Ha valaki 150 éve azt mondta volna Marxnak, hogyan fognak
élni a jelenkor munkásai, feladta volna forradalmár ambícióit.
A hidegháborúban sokszor felvetettem
a kérdést, mi lett volna Krisztusnak és Marxnak a véleménye a jelenkori
társadalmakról.
Krisztus
minden bizonnyal azt érezhette volna, hogy ő csak a jóléti társadalmak, a
protestánsok lakosságának lett a megváltója. Látta volna a kereszténységek
közti minőséget. Ugyanakkor az emberiség nagyobb felét a megváltásból kimaradónak
tartotta volna.
Marx is úgy
látta volna, hogy a skandináv országokban valósult meg leginkább az ő társadalmi
jövőképe. Csak a szociáldemokratákat
tartotta volna tanítványainak. A bolsevik Szovjetuniót pedig Európában a
leginkább elmaradott társadalmú országnak mi nősítené.
Legalább ilyen fontos volna a különböző kultúrák közti mutatókban mért különbségek
szembeállítása, mi volt 150 éve és mi van most. Ebből az is kiderülne, hogy
akkor miért élhetett az emberiség nagy többsége ugyanabban a típusú
osztálytársadalomban, most pedig miért lettek sokszorosak a társadalmak közti különbségek.
Közös véleményük volna, hogy a különböző
kultúrákhoz tartozó népnek más módszereket kellett volna ajánlani. Az
erőszakos társadalmi változásokat egyik próféta sem tanácsolta volna.
A múltban is minden kultúrában más
volt a társadalom alépítménye, de nem annyira, mint jelenleg. Korábban is sok
nyelv, sok vallás, sok társadalmi forma volt, de ezek alépítménye abban közös
volt, hogy túlnépesedtek, a halálozást a társadalomnak kellett a
létszámnövekedés fékezésével elviselhető szinten tartani. De annyira soha nem
volt lelassítva a népszaporulat, hogy megszüntethető lett volna a szervezett
halálokozás.
Csak a 20. század derekén érte el a
társadalom fejlettsége azt a szintet, amin a szülők már nem akarnak annyi
gyermeket, ami biztosította az öregkori gondoskodásukat. Erről maguk és a
társadalom gondoskodnak. Ugyanakkor a fogamzásgátlás megoldottá vált, és a
társadalmi beavatkozás nélkül is a népszaporulat az újratermelés szintje alá
esett a gyermekvállalás. Ennek lett a következménye, hogy az ilyen
társadalmakban bevezették a gyermekvállalás anyagi támogatását.
A túlnépesedés leállásának a feltételei.
Kiderült, hogy milyen feltételek
mellett kell a társadalomnak a gyermekvállalást anyagilag támogatni.
-
A
lakosság minden szintjén biztosított a fogamzásgátlás.
-
Az
egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollárt.
-
Az
iskolázottság átlaga 12 évnél több.
Ahol a három feltétel létrejött, mindenütt spontán leállt a túlnépesedés.
Ugyanakkor minden társadalom
olyan módszerrel támogatta a gyermekvállalást, hogy az kontraszelekciót
okozott. Az olyan családi pótlék, aminek a nagysága elsősorban a vállalt
gyermekszámtól függ, azzal jár, hogy minél
kisebb a család jövedelme, annál több gyermeket vállal. Ez azért okozott kontraszelekciót,
mert a következő generáció felnevelésének az eredménye elsősorban a szülők
jövedelmétől és iskolázottságától függ. Ezzel szemen az alkalmazott
családtámogatás nagysága a családi jövedelemtől független. Vannak már jelei
annak, hogy a gyermekvállalást adókedvezmény formájában is adják. Ennek ellenre, nem ismerek olyan társadalmat, amiben a gyermekvállalás
a szülők jövedelmével és iskolázottságával nem fordítottan arányos. Csak az
olyan gyermekvállalás támogatása felel meg a társadalom érdeknek, ahol a
gyermekvállalás nagysága a családok jövedelmével és iskolázottságával lesz
arányos.
Egyértelmű a tapasztalat, hogy a gyermekek várható társadalmi értéke a
szülőkével arányos.
A tartósan munka nélkül élő családok gyermekeinek várható társadalmi éréke
negatív lesz. Ezt azonban a magyar kormányzat is titokban tartja, a közvélemény
azonban még a várhatónál is negatívabbnak tekinti.
Minél differenciáltabbak a társadalmak alépítményei, annál eltérőbbek
lesznek a felépítmények.
Ezért nemcsak tévednek, de károkozók
is azok a liberálisok, akik, minden kultúra és minden fejlettségi szintű
táradalom számára azonos, liberális és demokratikus felépítményt akarnak.
Történelmi tanulság.
A 150 ével korábbi múltban soha nem
fordult elő, hogy az alig eltérő társadalmaknak azonos felépítményei lettek
volna. Most, hogy százszor nagyobbak lettek a különbségek, mind a politikusok,
mint a társadalomtudósok arra törekszenek, hogy egységes legyen a
felépítményük. Méra százszor eltérőbb fel-építmények váltak szükségszerűvé.
Az ENSZ általános emberi jogokról beszél.
Minden társadalomra kötelező emberi
jog sérelmének tekinti a halálbüntetést, a gyermekmunkát, a sajtó szabadságát,
a több párt közötti választást biztosító demokráciát. Az ENSZ visszahelyezte
magát a vallási dogmák világába azzal, hogy a vallás törvényeit örök társadalmi
törvényeknek tartja. A Mózessel közölt Tíz Parancsot is ilyen örökérvényű
parancsnak tartják. Legfeljebb, ha sérti a vallás érdekét elnéznek felette. A
vallás tanaiban kételkedőket el lehetett égetni, a keresztes háborúkban épedig
örök üdvösséget ígértek azoknak, aki megölik a Szentföldön uralkodós
pogányokat. Hősöknek minősítik az imperialisták háborúiban elesett katonákat.
A világ differenciálódott.
Az emberiség sorsa egészen a
tudományos és technikai forradalom megjelenéséig, a fizikai munkán alapult.
Szellemi képességekben nagy felesleg volt. A szellemi képességgel szemben csak
a művészetek és területén volt kereslet. A
művészeket csak a társadalmi elit, a cirkuszi sportolókat a tömeg is igényelte.
Ezért e két szakterületen a tudásfelesleges társadalmakban is volt kereslet.
A fizikai erő forradalmai.
A gyűjtögető társadalmakban minimális
volt a fizikai erőigény, szinte a járóképes lakosság egésze részt vehetett az
életfeltételek biztosításában. Elég volt, ha minden gyűjtögető csoportban,
közösségben volt egy tapasztalt.
A vitorla.
Az első, az emberénél nagyobb
munkaerőt igénylő feladatot a vízen történő szállítás igényelte. Minden
bizonnyal az első fizikai erőnket meghaladó eszköz a szelet hasznosító vitorla
volt. A szélkerék megjelenésének történetét nem ismerem, de valószínű, hogy
ennek sokáig nem volt társadalomformáló szerepe.
A széllel vízen történő szállítás
történelmi útját már korán felismertem. Erre az ideális alkalmat az önözéses
gabonatermelés kínálta. A példám a Nílus volt. Ennek a folyamnak az alsó
folyása olyan lassú, hogy a folyásával szemben is hajózható. Az egyiptomi gazdaságot egységgé az tette,
hogy szinte egyetlen lassú folyású folyamra épült. Ugyan nem találtam
nyomát annak, hogy mikor kezdtek el a Níluson felfelé vitorlázni. Minden
bizonnyal nagyon hamar rájöttek, hogy a déli szelek mellett milyen segítséget
jelent a vitorla a folyással szembe történő hajózásban.
Mivel csak két olyan magas-kultúra,
az egyiptomi és a mezopotámiai volt, aminek az eltartó folyói beltengerbe
ömlöttek, egészen a 15. századig, csak ezek alkalmazták a beltengeren a
vitorlás hajókkal történő szállítást. A tengeri szállítás ezt megelőzően csak
ebben a két kultúrában játszott fontos szerepet.
Az egyiptomi folyami hajózás merészkedett ki először a Fölközi és a Vörös
Tengerre. A Földközi
Tenger nemcsak viszonylag kis Tenger, de tele van szigetekkel, és viszonylag
kedvezők a látási viszonyai is. A Vörös Tenger pedig viszonylag keskeny, és
ezért azon is könnyű a tájékozódás. Az iránytű előtt is el lehetett rajtuk
igazodni. Ugyanez elmondható volt a Perzsa Öbölről is. Az ezeken szerezett
néhány ezer év hajózási tapasztalat alapján a Földközi Tenger hajósai
hódíthatták meg az Atlanti Óceánt, az arab hajósok pedig a Perzsa Öbölből
kiindulva a Csendes Óceán északi medencéjét és Kelet Afrikát.
Történelmi fordulatot a szántóföldi mezőgazdaság jelentett.
Az emberiség történelmében minőségi
fordulatot a szántóföldi mezőgazdaság megjelenése teremtett. A termőföld
talajának felszántása, a termékek behordása és a trágya kihordása volt az első
olyan feladat, amit az ember fizikai ereje képtelen megoldani. Erre a tényre
1953-ban a Nagy Imre agrárreformjának munkái során döbbentem rá, amikor
kiderült, hogy a magyar mezőgazdaságnak nagyobb tonnakilométer szállítást
kellett telesíteni, mint a vasútnak.
Ez győzött meg aztán arról, hogy a
két amerikai kultúra előbb termelte a burgonyát és a kukoricát kapásan, mint az
eurázsiai kultúrák. A szántóföldi termelésig mégsem jutottak el, mert nem volt
igavonó állatuk. Tehát Eurázsiában is
csak azért lehetett a rizst, a kölest, a búzát, az árpát szántóföldön termelni,
mert domesztikálták a szarvasmarhát és a bivalyt.
Vagyis az első két igásállat jelentette az ember erejénél közel
tízszeresen nagyobb állati erővel megoldani a talajművelést és a kerekes
járművekkel megoldani a szükséges szállítási feladatokat. A két amerikai kultúrában fel sem
találták a kereket, mivel nem volt hozzá szükséges igásállatuk.
Az ipari forradalomban a gőzgép, majd a robbanó motorok jelentették az
ember fizikai erejének a további megsokszorosítását.
A 20. század tudományos és technikai
forradalma aztán az emberi szellemi képességeinek, mindenekelőtt a
kommunikációnak a forradalma lett. De szinte minden ágazatban megjelentek azok
tudományos és technikai igények, amelyek már nem a fizikai erőt növelték, hanem
a munkaerő agyától várnak el minél nagyobb teljesítményt. Alig száz év alatt
szinte minden munkavégzés fizikai erőigénye megszűnt, a munkavégzés
hatékonysága elsősorban a munkaerő szellemi képességétől vált függővé.
A szellemi képességeiben százszor nagyobbak a különbségek.
Gyermekkorom falujában a munkaképes emberek jövedelme elsősorban attól
függött, mennyi és milyen adottságú földön gazdálkodtak. Ma már a jövedelmek még a
mezőgazdaságban is egyre inkább attól függenek, ki mit és hogyan termel.
Ismerek olyan díszkertészt, aki fél hektáros földjén miniszteri szintű
jövedelmet termel. Ausztráliában találkoztam olyan farmerrel, aki tíz hektáron
nagyon drága rákokat termel a japán gazdagoknak és nagyobb a jövedelme, mint az
ezer hektáron gabonát termelő testvérének.
A tudásfelesleges és tudáshiányos társadalmak
A társadalomtudományokban nyomát sem
találtam annak, hogy minden osztálytársadalom tudásfelesleges volt.
Diákkoromban fennakadtam azon, hogy a zsidó és keresztény vallásokban a
tudásvágy volt az eredendő bűn. Könnyű volt fennakadni, hiszen már olyan társadalomban éltünk, amiben nem
bűn, hanem erény volt a tudásvágy.
Az csak társadalomtudósként vált
bennem felismertté, hogy fajunk életének első 95 százalékban, amit elért a
tudásvágyának köszönhette. Az ember volt
az első faj, amelyik a természeti környezetéhez a fejlett agyának köszönhetően
alkalmazkodott.
Az ember azért lett két lábon járó lény, mert az agya olyan feladatokat
kívánt elvégezni a kezével, amiket a lábnak is használt végtagokkal nem
lehetett elérni. Az
ember ugyan az agyának köszönhetően ismerte fel a tűz és a szerszámok szerepét,
de egyiket sem tudta volna hasznosítani, ha a kételső végtagja nem minőségileg
tökéletesebb, mint a genetikai elődeié. Az ember azért állt két lábra, mert a
kezeire az agya egyre bonyolultabb feladatokat bízott. Bármennyire köztudott,
hogy az ember két első végtagja bámulatos feladatokra képes, ennek a
jelentőségét senki sem hangsúlyozta. Az ember fejlett agya olyan célokat ismert
fel, akart a kezeivel megvalósítani, amire szabaddá kellett tenni az első
végtagjait.
A fajunk történetének megértéséhez az
a kulcs, hogy a fejlett agyunk felismert
olyan feladatokat, amit csak e rendkívül fejlett kezekkel lehetett megoldani. Az ugyan köztudott, hogy az ember
egyetlen fizikai képessége nem volt olyan fejlett, mint a biológiai elődeié.
Kisebb volt a fizikai ereje, lassabb a futása, a távolságlegyőző képessége, a
látása, a szaglása, a látása, a reflexe.
Az ember fizikai erejének megsokszorozása.
Erről korábban írtam. Az első lépés a
szél és az igásállatok hasznosítása volt. A forradalmi továbblépést a gőzgépek
és a robban motorok jelentették. Ezekkel az az ember messze túlhaladott minden
faj fizikai erején. A gépek fizikai erejét jellemző módon lóerőben, az igavonó
állat erejével mérik. Ma már ennek az ezerszeresén is messze túl vannak.
Az ember látóképessége is viszonylag
gyenge, és a korral, körülményekkel gyorsan romló lett. Az ember látásának
korlátozott voltán szinte a jelenkorig keveset tudtunk javítani, csak az elmúlt
száz évben történt ebben a tekintetben forradalmi változás. Ma már ez a
képességünk is messze túlment minden biológiai lényénél.
A jelenkor legnagyobb változását a
számítógépek és a kommunikációs eszközök fejlesztése jelenti. Egyelősre fel sem
lehet mérni, hogyan fog hatni a tudtunkra az az információs özön, amiről egy
generációval korábban fogalmunk sem lehetett.
A szellemi képességekben nagyobbak a különbségek.
Az emberek között viszonylag kicsik a
természetes fizikai erejük közti különbségek. Ezeket a kis különbségek ugyan
kellő fizikai képzéssel jelentősen növelhetők, de akkor is nagyságrendekkel
kisebbek maradnak, mint a szellemi képességekben. Néhány sportban ugyan
egyértelműen mérni lehet az időt, a távolságot, a súlyt, de az eliten belül
nagyon kicsi és változó sorendek vannak. Nagyon kevés az olyan sport, ahol a
rangsor előre megállapítható. A 100 méteres síkfutást ma már a másodperc
századával kell mérni, vagyis a lefutott idő ezredével.
Ezzel szemben a szellemi
képességekben óriásiak, de mégsem mérhetők a különbségek. Az ugyan nehezen vitatható,
hogy Shakespeare volt a legnagyobb drámaíró, Leonardo a legnagyobb festő,
Einstein a legnagyobb fizikus, de még az sem, hogy a magyarok között Ady volt a
legnagyobb költő, Móricz a legnagyobb író és Neumann a legnagyobb matematikus.
Az azonban nem, hogy mennyivel, és mi volna a következő száz sorrendje, és a
századik nagyságrendekkel kisebb volt a legnagyobbnál.
A világ társadalmainak a felosztása.
A jelenkor társadalmait elég
egyértelmű felosztani sikeresekre és sikertelenekre.
Sikeresek csak a puritánok. Puritánok
a Nyugaton az angolszászok, a germánok és a skandinávok, a Távol-Keleten pedig
a konfuciánusok. Ezek már jelenleg is aránylag gazdagok, de az átlaghoz képest
még gazdagabbak lesznek. ezek jelenleg az emberiség sikeres ötödét alkotják. Minden
tekintetben jelentősen a négyötöd előtt járnak.
A másik ötödöt a mindegyiknél gyorsabban fejlődő Kína jelenti.
Várhatóan, a század második felére Kína
is az élcsapat része lesz. Addigra a távol-keletiek megelőzik a nyugati
puritánokat is.
A harmadik ötödöt a latin és az ortodox keresztény népek képezik. Ezek egy laksora jutó jövedelme és
vagyona harmada lesz az élcsapatnak. Európában élők már nem gyorsan, a
latin-amerikaiak még mindig gyorsan szaporodnak, de azok még nem
túlnépesedettek.
A negyedik ötödöt a dél-ázsiai és a közel-keleti kultúrák jelentik. Az utóbbiakhoz tartoznak a Szahara
felett élő társadalmak is. Ezek kulturális múltja ugyan lehetőséget adna a
lépéstartásra, de lehetetlenné teszi az elviselhetetlen túlnépesedésük.
Az ötödik ötöd a Szahara alatti Afrika. Ebben a térségben a leginkább
reménytelenek a kilátások. A lakosságuk a század közepére megkétszereződik, az
urbanizációjuk pedig négyszeres lesz. A viszonylagos szegénységük többszöröse
lesz a jelenleginek.
A várható jövő.
A politika és társadalomtudomány
abban a tévhitben él, hogy a tudományos és technikai forradalom egyre nagyobb
egységekbe fogja integrálni nemcsak a világgazdaságot, de politikai egységeket
is. Ez nem új elvárás, a politikai mindig a nagyobb egységek kialakítását
erőltette.
Azt, hogy a történészek a politikai
elvárásokhoz igazodnak, bizonyítja a tény, hogy elhallgatják a tényt, hogy
kisebb politikai egységek mindig gazdagabbak voltak, mint a nagyobbak, kivéve a
gyarmattartást. Nem véletlen, hogy még arról sem találtam felmérést, hagy a
gyarmattartók jövedelmének mekkora hányada származott a gyarmatokból. Igaz, az
ellenkezőjéről sem, hogy mikor vált előnyből teherré a gyarmattartás.
Pedig a tudományos és technikai forradalommal azért haladt párhuzamosan a
gyarmatok megszűnése, mert azok jövedelemforrásokból jövedelem elszívókká
váltak. Ezt jól
bizonyítja a tény, hogy a 20. század előtt a világkereskedelem többsége a
fejlettek és az elmaradottak között történt, a jelenkorban pedig egyre inkább a
fejlettek közti kooperáció.
A világgazdaság tehát egyre szélesebb
körben szervezi egybe magát, de ehhez nem politikai erőszakra, hanem a
vámmentes világgazdaságra van szükség. A
vámmentes világgazdaság progresszív feladat, de csak addig, amíg minden állam
szuverén abban, hogy a valutáját milyen értéken tartja.
A közös valuta, amit az EU létrehozott, azonban a gyengébbek
kizsákmányolásának az eszköze.
A jelenkor éppen abban hozott újat,
hagy a különböző kultúrája és fejlettségi szintű államoknak szuveréneknek kell
maradni.
Az ipari forradalom hatására azért
csökkent a szuverén államok száma, mert a kizsákmányoláshoz erőszakra volt
szükség. A tudományos és technikai forradalom azonban fordulatot hozott. Hatékony csak a kultúrájában és gazdasági
színvonalában homogén állam lehet. Ezért esett szét az Osztrák Magyar Monarchia, a Szovjetunió, és Jugoszlávia.
Ezért szűntek meg a gyarmatok. Ezért vált ketté Csehszlovákia. Esik egyre
jobban vissza a kétkultúrájú Olaszország. Ezért járna jól, ha kiszakadna Spanyolországból
Katalónia. Finnország ma ötször gazdagabb, mintha Oroszországon belül marad.
Észtország még egyszer olyan gazdag, hogy önállóvá válhatott.
Honfitársaim felháborodnak, ha
olvassák a véleményem Trianonról. Burgenland háromszor gazdagabb lett, hogy
Ausztria részévé válhatott. Szlovákia lényegesen gazdagabb lett azzal, hogy
előbb Csehországgal közös államban élhetett, és még azzal is, hogy saját
országa lett. Horvátország is nyert azzal, hogy saját országgá vált. Erdély is
gazdagabb lenne, ha önálló fejedelemségként maradt volna. Szegényebb lett
viszont azzal, hogy a nálunk is elmaradottabb Románia részévé vált és
elvesztette a tejes zsidó és germán lakosságát. Ezt azzal koronázom meg, hogy Magyarország
pedig először kapott lehetőséget arra, hogy a magyarok országa lett. Csak azért
élhet a jelenlegi szinten is, mert nemzeti állammá változott. Az Ukrajnához
kerülő rész az egyetlen, aminek a sorsa még annál is mostohább, mint amikor
Magyarország része volt.
Kontinensek nem társadalomtudományi egységek.
A közgazdaságtan úttévesztését talán
semmi sem jellemzi jobban, mint a Szahara alatti Afrika menthetetlen
lemaradásának figyelem kívül hagyása. Még az sem tudatosul, hogy Afrika csak
földrajzi értelemben kontinens, kulturálisan, társadalomtudományi értelemben
két jelentősen eltérő térség.
De nemcsak ez, de még a kis Európa is
három kultúra, amik csak három nagyon eltérő társadalmi felépítmény hordozására
alkalmas. Egészen más társadalomra van szüksége az ezer éve újra érzékeny
puritán Európának, mint a latin és az ortodox keresztény népeknek. Még a
történészek számára sem tudatosult, hogy Európa soha nem lehetett egyetlen
politikai birodalom. Nem lehetett, mert kulturálisan is tagolt
A legélesebben Amerika osztódik
ketté, a puritán Észak-Amerikára és Latin Amerikára. De nem azért, mert
földrajzi érelemben is két kontinens, hanem azért, mert ott két európai kultúra
vert gyökeret. A két északi állama nagyon gazdag és stabil, a többi pedig ugyan
sokkal jobban indult, de mégis egyre lejjebb csúszik, mert a latin kultúrája
nem lehet a két északi puritán népek államával versenyképes.
Ázsiát sem lehet kontinensként kezelni.
Ázsia, mint kontinens négy alapvetően
eltérő kultúrára oszlik.
Kelet-Ázsia, Dél-Ázsia és a
Közel-Kelet adta az ipari forradalom győzelméig az emberiség nagyobb fele
számára az életteret. Bármennyire nyilvánvaló, hogy a Közel-Kelet nemcsak
Ázsiában volt, kezdettől fogva szervesen hozzá tartozott, és hozzá tartozik ma
is a Szaharától északra lévő Afrika.
Észak Ázsia óriási térsége külön, lényegesen
kevésbé fejlett kultúrát jelentett. Politikai értelemben az európai
Oroszországhoz tartozott, és tartozik ma is, de a lakossága és a gazdasága
Ázsiáénak alig néhány százaléka.
Társadalomtudományi értelemben az emberiséget nem kontinensekre, hanem kultúrákra
bontva kell felosztani. Nemcsak a múltjuk, de a jövőjük is ennek megfelelően fog alakulni.
A puritán Nyugat.
Az ipari forradalom óta az emberiség
sorsát a puritán Nyugat alakította. Ez alatt a protestáns Európát,
Észak-Amerikát és Óceániát kell érteni. Ennek a súlypontja egyre inkább
Észak-Amerikára tevődik át. Tudomásul kellene venni, hogy a puritán Nyugat lényegében a protestáns Nyugat-Európát, Észak-Amerikát
és a két óceániai angolszász országot jelenti. Csak ezeknek a népeknek
lehet közös, rájuk szabott társadalmi felépítményük.
Nagyon tévedtek a volt nyugat-európai
gyarmattartók, hogy a három eltérő európai kultúrát közösségbe lehet szervezni.
Az Európai tekintélyes politikusok, élükön Adenauerrel, a német kancellárral és
De Gaulle francia köztársasági elnökkel, képtelenek voltak tudomásul venni,
hogy a jövő élcsapatába csak akkor tartozhatnak, ha az óceánokon túli négy
angolszász országgal szerveznek közösséget. Ha a latin és az ortodox keresztény európai államokat akarják maguk alá
szervezni, kudarcra lesznek ítélve. Ennek a koncepciónak a kudarca nagyon
gyorsan beigazolódik.