2016. július 29., péntek

A lemaradó Afrika

Kopátsy Sándor                 PP                   2016 07 28

A lemaradó Afrika

A Szahara alatti Afrikát az emberiség legreménytelenebb részének tartom. Ott következett be az emberiség elszabadult túlszaporodása. A túlnépesedése ugyan közismert, de ennek a tragikus következményeit a társadalomtudomány nem hajlandó tudomásul venni. Számomra az élvezeti cikkek szenvedélyes fogyasztása, a szerencsejátékok és a spotok szerepének túlzása mindig a reménytelenség jele volt. Ezt láttam a Szovjetunióban és Lengyelországban az alkoholizmus, a dohányzás és a sportversenyek aránytalan súlyában. De számomra Kína lemaradását jelezte a 19. században az ópiumfogyasztás és a szerencsejátékok terjedése, amikor Kína tehetetlennek érezte magát a Nyugat iparosítási eredményeinek az alkalmazására.
De ezt jelezte a sztálinista diktatúrával szembeni alkoholizmus, dohányzás és az amatőr sport profivá változása. Érthetetlen módon a társadalomtudományok ezeket a jelenségeket figyelemre sem méltatják.
Engemet viszont elszomorított, amikor a labdarúgás volt a kiemelt nemzeti cél, a megjelent szerencsejátékok szinte a lakosság minden rétegét érintették, és a dohányzás történelmi csúcsra emelkedett.
Ez jutott most az eszembe, amikor azt olvasom, hogy a Szahara alatti Afrikában szinte elszabadult a dohányzás. Jó 50 éve olvastam először egy szakkönyvet arról, hogy a társadalom vagyonigénye ugyanúgy növekszik, mint a nemzeti jövedelme. Ebből következően a lakosság növekedés minden százaléka 2-3 százalékos felhalmozási igénnyel jár. Mivel akkor már Afrikában 3-4 százalékkal nőtt a lakosság, az egy lakosra jutó vagyon szinten tartásához 6-12 százalékos vagyon felhalmozásra van szükség. Ezt pedig nemcsak az afrikai népek, de még a távol-keletiek sem képesek megvalósítani. Ezért tartottam Afrika déli felét a világ legreményetlenebb térségének.
Ezzel szemben utalást sem találtam arra, hogy reménytelen e térség jövője. Az indoktalan optimizmusnak két magyarázata volt.
Egyrészt a közgazdászok nem szoktak le arról, hogy a társadalom fejlődését nem egy laksora, hanem az országra vetítve nézzék. Márpedig éppen a gyorsan növekvő lakosság egyre több munkaerővel működik, viszonylag gyorsan nő az ország nemzeti jövedelme. Azt, hogy az egy lakosra jutó élettér és vagyon ugyanakkor csökken, figyelmen kívül hagyják. Ha ezt is mérnék, azonnal kiderülne, hogy katasztrofálisak a kilátások.
Másrészt Afrika a lakosságához viszonyítva az ásványi kincsekben leggazdagabb kontinens. Márpedig az elmúlt 25 év, Kína példátlanul nagy lakosságával és gyors fejlődésével olyan óriási keresletet támasztott a bányászati nyersanyagokkal szemben, hogy felverte az árukat. Nem vált közismertté, hogy az elmúlt negyedszázadban volt a világtörténelem során legmagasabb a bányajáradék. Ugyanakkor ennek az egyik legnagyobb élvezője éppen Dél-Afrika volt. Most pedig az egyik legnagyobb kárvallottja. Tekintettel arra, hogy a belátható jövőben nincs remény arra, hogy megismétlődhet egy másik óriási iparosítás, és az olaj árát pedig már a palaolaj és gáz hordónkénti önköltsége 30-50 dollár behatárolja, semmi remény nincs arra, hogy a bányajáradékok visszaemelkednek a néhány évvel korábbi szintre.
Az említett írás a dohányzás terjedéséről Dél-Afrikában azt bizonyítja, hogy a lakosság pesszimizmusa jobb előrejelző, mint a közgazdaságtudomány. 2000-2015 között, ami nagyon rövid időszak, a térség minden országában jelentősen megnőtt a dohányos lakosság aránya. Néhány országban ötszörösére, a többségben kétszeresére. A leglassabban, 25 százalékkal Nigériában, aminek az a magyarázata, hogy ott 2014-ig még folyt az olajból származó bevétel. Jelenleg azonban éppen ott a legnagyobb a válság. Számomra húsz éve Nigéria volt a dél-afrikai tragédia legjobb illusztrációja. Ott 2014-ben 9 millió lakos élt, közel annyi, mint a trianoni Magyarországon. Most pedig már 240 millió, vagyis 25-ször annyi. A demográfusok 2050-re 1000 milliós államnak becsülik. Még megdöbbentőbb a fővárosuk, Lagos. 2014-ben 70 ezer lakosa volt, most 11 millióra, 2050-re 40 milliósra becsülik.
Az ilyen tendenciákat azért volna hasznos ismerni, mert kijózanítaná azokat, akik a jövőt egyre homogénebb társadalomnak képzeli el. Ebből megértenék, hogy a század közepére még a jelenleginél is sokkal változatosabb lesz az emberiség.


Néhány gondolat a közgazdasági elméletekről

Kopátsy Sándor                 EE                   2016 07 26

Néhány gondolat a közgazdasági elméletekről

Nagy örömöm van abban, hogy megjelentik egy terjedelmes könyvem, talán angolul is, a Társadalomszemléletem című könyvem. Ez az írás már aligha kerül bele, de ebben is benne lesz a lényege. Ugyanekkor a The Economist e heti száma beharangozza, hogy a közgazdasági modellekről kezd el egy elméleti vitát. Ez jó alkalom arra, hogy előtte kifejtsem a véleményemet.
Marxnak köszönhetően történelmi materialista vagyok, de nem váltam idealista forradalmárrá, mint ő, aki aztán minden figyelmét az általa tökéletesnek tartott felépítmény erőszakos megvalósíthatóságára fordította a figyelmét. Az ifjú materialista idealista vallásalapító próféta lett. Én megmaradtam materialistának, és abban hiszek, hogy a felépítményt nem lehet megtervezni, létrehozni, mert azt determinálja az alépítménye. Az alépítménynek megfelelő felépítmény kialakulását lehet gyorsítani, fékezni, de megakadályozni nem. Ha változik a társadalom alépítménye, engedni kell, hogy arra spontán ráépülhessen a felépítménye, alakítsa ki az annak megfelelő tulajdonviszonyokat, a tudomány pedig fogalmazza meg a közgazdaságtanát. Tehát nincs valamiféle ideális, minden társadalmi alépítményt kiszolgáló társadalmi felépítmény. Minden alépítményre spontán más felépítmény, akaratunktól függetlenül, épül rá. Ezért minden társadalomtudós elsődleges feladata az alépítmény feltárása, és megkönnyítése annak, hogy arra minél gyorsabban ráépülhessen a felépítménye.
Az osztálytársadalmak alépítménye.
A logika vezetett arra, hogy először az osztálytársadalmak alépítményének feltárásával foglalkozzak.
Megtaláltam a kulcsot. Minden osztálytársadalom közös jellemzője volt és maradt a lakosságának a spontán túlnépesedése. Ebből következett a felismerés, hogy a termelésből magukat eltartó társadalomban a lakosság gyorsabban szaporodik, mint ahogyan a technikai fejlődés növelheti az életterének eltartó képességét. Márpedig az életterek eltartó képessége sokkal lassabban nőtt, mint amekkora a spontán népszaporulat lett volna. Ebből következően az osztálytársadalom mindaddig szükségszerű felépítmény, amíg a népesség gyarapodása néhány ezreléknél gyorsabb. Ezért az osztálytársadalmakat olyan felépítménynek kell tekinteni, ami a halálozás fokozásával teremti meg az egyensúlyt a népesség növekedése és az eltartó képesség között. Hatezer éven keresztül azért volt szükségszerű felépítmény a többség nyomorát, kizsákmányolását és halálozását fokozó osztálytársadalom, mert a születések számát nem lehetett az eltartó képességhez igazítani.
A gyűjtögetésről a szántóföldi növénytermelésre és a pásztorkodó állattartásra való áttérésnek köszönhetően lényegesen javultak az életkörülmények, hosszabbodott a várható életkor, és ezért elkezdett gyorsulni a spontán népszaporulat. Azt csak becsülni tudom, hogy a gyűjtögetés közel 150 ezer éve alatt a várható élettartam valahol a húszas évek közepén lehetett. Ezzel a rövid várható életkorral volt összhangban fajunk viszonylag magas szaporasága.
Még a nagyon rövid várható életkor mellett is jelen volt a túlnépesedés. Ezt bizonyítja, hogy a fajtörténetben nagyon rövid idő alatt fajunk szinte minden természeti környezetbe berendezkedhetett. Darwin sem figyelt fel arra, hogy az ember megkülönböztetett képességgel rendelkező új faj lett. A fejlett agyának és a nagyon ügyes kezének köszönhetően, nem szelekcióval, hanem viselkedésével alkalmazkodott a környezetéhez a nélkül, hogy mint faj, genetikailag változott volna. Az ember a nagyon eltérő természeti környezetekhez nagyon eltérő életmóddal alkalmazkodott, másként táplálkozott, lakott, ruházkodott, mégis ugyanaz a faj maradt. A gyűjtögető társadalmaknak csak néhány közös jellemzőjük maradt. Beszéddel kommunikáltak, ismerték a tűzet, a táplálékukat emészthetőbbé tették, hittek a halál utáni életben.
Az a tény, hogy az emberiség alig százezer év alatt szinte minden természeti környezetben megjelent, azt bizonyítja, hogy élettereiben túlnépesedett, kirajzásokra kényszerült. A jégkorszak végéig, tehát mintegy 140 ezer év alatt fajunk annak ellenére, hogy szinte minden természeti környezetben megjelent, a létszáma milliókban kifejezhető maradt. Ez azt jelenti, hogy a létszáma legfeljebb 1-2 ezrelékkel nőtt. Becslésem szerint, az életterek nagyon kis hányadában érhette el a négyzetkilométerenkénti egy lakost. Ennél is nagyobb népesség csak néhány dagályjárta lapos tengerparton, a tenger gyümölcsinek gyűjtéséből élhetett meg.
A gyűjtögető társadalmakban az eltartó képességet a természet szabályozta. Méghozzá nagyon ingadozó módon. A természet ajándékainak mennyisége ugyanis az adott élettérben nagyon ingadozó. Tapasztalatból tudom, hogy a gyűjthető gombák, gyümölcsök mennyisége nagyon ingadozó. Erre az ott élő népességnek semmi hatása nem lehet. A gyűjtögetés népességeltartó képessége 1:10 arányokban évenként is változhat. Ehhez való igazodást szinte csak az éhhalál, és a kirajzás biztosíthatta.
A termelő ember függetlenedett a természet szeszélyétől.
A függetlenedés óriási volt, de mégsem jelentett függetlenséget. Az önözéses gabonatermelés azonban óriási forradalom volt. Máig az önözéses gabonatermelés jelenti a legnagyobb függetlenséget. Nincsenek adataim, de vitathatatlan, hogy az önözéses gabona éves termésének nagyságában voltak és maradtak a legkisebb ingadozások. A két háború között a viszonylag kevés csapadékú, és nagy elpárolgású Alföldön a falvak gabonatermésében nem volt ritkaság az 1:2 termésarány. Az önözéses gabonák hozamában talán csak a sáskajárás és a jégverés okozhatott ennél is nagyobb terméskülönbséget.
Az önözéses gabonaterelés nemcsak közel százszor akkora lakosság élelmezését biztosította, de sokkal kisebb volt a megterelt mennyiség ingadozása is. Ennek következtében nemcsak az eltartható lakosság nőtt, de annak az ingadozása is csökkent. Ennek következtében elkezdett növekedni a várható élettartam, nőtt a spontán népszaporulat. Sokatmondó volna egy olyan demográfiai ábra, ami megmutatná, mekkora várható életkor mellett az emberi fajt jellemző szaporodás hogyan alakul.
Számomra jelzésértéke volt, hogy az egyiptomi történészek alig látnak időkülönbséget az önözéses gabonatermelés megjelenése és a piramisok építése között. Márpedig a piramisépítést a túlnépesedett lakosság közmunkával való foglalkozásának tekintem. Az önözéses gabonatermelés ugyan közel százszorosára növelte a lakosság eltartó képességet, és mégis szinte azonnal megjelent a túlnépesedés. Annak ellenére, hogy azonnal megindult a gyűjtögetőknek az öntözött területekre történő beáramlása, de szinte azonnal jelentkezett az is, hogy a jobb élelmezés hatására megnőtt a várható életkor, ami megtízszerezhette a népszaporulatot.
Ha Marx felismeri, hogy a várható élettartam hogyan sokszorosíthatja meg a népszaporulatot, azonnal rájön, hogy a szerinte ideális, kommunista társadalomban elszabadulna a túlnépesedés. Nem lehetett volna olyan lesújtó véleménye Malthus művéről, ami először hívta fel a túlnépesedésre a figyelmet. Rádöbbent volna, hogy a kommunista társadalom létrehozásának elsődleges feltétele a gyermekvállalás csökkentése lenne. Ezen azonban fennakadt volna, mivel az ő korában hiányzott a gyermekvállalás korlátozásának az elsődleges feltétele, a fogamzásgátlás megoldottsága.
Erre azonban csak a 20. században került sor. Ezért mondom, hogy az osztálytársadalmakon való túllépést csak a fogamzás gátlás megoldása tette elérhetővé. Az utolsó hatezer évnek ez volt a legjelentősebb történelemformáló találmánya.
Ezzel szemben a társadalomtudományokban még a nyoma sincs annak, hogy minden osztálytársadalomban annál is lényegesen több gyermek született, mint amennyit a szülők akartak. Ez ugyan még nem azt jelenti, hogy nem lett volna túlnépesedési nyomás, nem kellett volna a társadalomnak alkalmazni a halálokozást, csak azt, hogy ennek a mértéke sokkal kisebb lett volna.
Mivel a 20. század előtt nem volt olyan társadalom, ahol a munkaképtelen korú öregek ellátásáról a társadalom gondoskodott volna, a szülők öregkori ellátásukat csak a munkaképes gyermekiktől várhatták. Mivel a halálozás nagyon magas volt, a szülők csak akkor számíthattak gyermekikre, ha legalább kettő munkaképes koráig életben marad. Ehhez statisztikai valószínűséget is minimum négy gyermek vállalása jelentett. Ezért a fogamzásgátlás megoldhatósága esetében is több gyermekvállalást kívánt mindaddig, amíg a várható életkor nem emelkedett a 40 évek fölé. Demográfiai ismeretek nélkül nem lehet megérteni a korábbi társadalmak gyermekvállalását.
Csak a tudományos és technikai forradalom oldotta meg mind a fogazásmentes szexuális életet, mind születéskor várható magas életkort. Ennek ellenére nyomát sem találtam annak, hogy a társadalomtudományok feltárták volna a fogamzásgátlás és a magas várható életkor szerepét abban, hogy létrejöhettek az első osztálynélküli társadalmak. Márpedig e kettő volt az előfeltétele annak, hogy leállhatott az elviselhetőnél nagyobb gyermekvállalás.

Az osztálytársadalmakon túllépés másik előfeltétele.

A tények ugyanis azt mutatják, hogy csak a puritán erkölcsű társadalmak tudtak túllépni az osztálytársadalmakon.
Ezt először Max Weber ismerte fel a múlt század elején, amikor kimondta, hogy a jelenkorban csak a puritán népek képesek a társadalmukat a többi kultúra népei fölé emelni. Ezt tényként állapította meg, amikor azt látta, hogy a Nyugat protestáns népei megelőzik a latin és az ortodox keresztényeket. A jelenséget jól látta, az okát fordítottan magyarázta. Ő még azt hitte, hogy a protestáns népek azét sikeresek, mert a vallásuk puritánabb, mint a Nyugat másik két kereszténységé. Nem vette tudomásul, hogy a germánok, az angolszászok és a skandinávok nem azért puritánok, mert a kereszténységük puritánabb. Az összefüggés ugyanis fordított. Ez a három etnikum előbb volt puritán, és csak nagykorúvá válva alakította át puritánná a kereszténységét is.
Az Weber esetében érhető, hogy a Távol-Kelet népeinek puritanizmusát nem ismerte. Azóta sem adott senki magyarázatot arra, hogy a konfuciánus népek miért voltak képtelenek átvenni az ipari forradalom technikai találmányait. Erre nekem sincs magyarázatom. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a tudományos és technikai forradalom eredményeit bámulatos gyorsasággal átvették, és azoknak köszönhetően még a protestáns nyugati népeknél is sikeresebben alkalmazzák.
Az ipari forradalom vívmányai mellett figyelmen kívül hagyják egy hátrányát, hogy csökkent a munkaerő minőségével szemben támasztott igény. A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is fordulatot hozott. A minőségében gyenge munkaerő olcsón sem kell, a minőségében kiváló pedig drágán is megéri. Minden nyugati társadalomban kielégíthetetlen hiány van az egyre drágább, de jó munkaerőben, a gyenge minőségű pedig olcsón sem talál munkát.
A tudományos és technikai forradalom a munkaerő piacán azzal hozott kedvező fordulatot, hogy felértékelte a távol-kelet munkaerőt. A nyugati közgazdászok csak a munkaerő árát nézik, és azt nem a minősségéhez viszonyítják. Nem veszik tudomásul, hogy a távol-keleti munkaerő még a monoton munkák végzésében is megbízható.
A második világháborút követő 50 év azt mutatja, hogy Nyugaton a protestáns népek növelték az előnyüket a másik két kereszténységhez tartozókhoz képest. Az európai protestánsoknál pedig gyorsabban fejlődtek a négy óceánokon túli angolszász protestánsok. Erre látszólag magyarázatot ad, hogy óriási életterük van. Ennek viszont ellentmondanak a távol-keleti sikerek, ahol túlnépesedettek a még gyorsabban fejlődnek. A Távol-Kelet sikerének alapja a jó, lelkiismeretes, fegyelmezett, a hosszabb munkaidőt is vállaló munkaerő.
Ezt igazolják az oktatás hatékonyságról készülő felmérések. Ezekben is egyértelmű a távol-keleti népek fölénye. Ugyanakkor a sikeres angolszász országok oktatási rendszere viszonylag gyengén szerepel.

A klasszikus közgazdaságtan.

A klasszikus közgazdaságtan csak az ipari forradalom után a Nyugaton kialakult tőkés polgárok osztálytársadalmára szabott tudomány volt. A 20. század második felében a tudományos és technikai forradalom hatására a Nyugat európai társadalmaiban leállt a túlnépesedési nyomás. A halálozást fokozó tőkés osztálytársadalmak átalakultak a lakosságot védő össznépi társadalmakká. Ez szinte azonnal és élesen jelentkezett a társadalmi elvonás és visszaosztás megváltozásában.
Az osztálytársadalmakban a lakosság szegényebb többsége volt az állami elvonások fő teherviselője. A század végére az állami elvonás ugyan jelentősen megnőtt, de egyre inkább progresszív lett. Az egyetlen megmaradt, a jövedelemarányos adó a fogalmi adó maradt.
Még nagyobb fordulat következett be az elvont jövedelmek visszaosztásában. A tőkés osztálytársadalmakban az elvont jövedelmek élvezői az uralkodó osztály, a közigazgatás és a hadsereg volt. Ezzel szemben a század második felében tört részéra zsugorodtak a katonai kiadások, a többséget az öregek ellátására, a gyermekvállalásra, az oktatásra, a lakosság egészségvédelmére fordítják.
Elég volna a 150 évvel korábbi és a jelenkori fejlett társadalmak nemzeti jövedelmének felosztását egymással szembeállítani, és kiderülne, hogy mennyivel más társadalmak voltak azok, mint a maiak. Még nagyobb lett a különbség az egy lakóra jutó jövedelemben, várható életkorban, testmagságban és iskolázottságban. Ha valaki 150 éve azt mondta volna Marxnak, hogyan fognak élni a jelenkor munkásai, feladta volna forradalmár ambícióit.
A hidegháborúban sokszor felvetettem a kérdést, mi lett volna Krisztusnak és Marxnak a véleménye a jelenkori társadalmakról.
Krisztus minden bizonnyal azt érezhette volna, hogy ő csak a jóléti társadalmak, a protestánsok lakosságának lett a megváltója. Látta volna a kereszténységek közti minőséget. Ugyanakkor az emberiség nagyobb felét a megváltásból kimaradónak tartotta volna.
Marx is úgy látta volna, hogy a skandináv országokban valósult meg leginkább az ő társadalmi jövőképe. Csak a szociáldemokratákat tartotta volna tanítványainak. A bolsevik Szovjetuniót pedig Európában a leginkább elmaradott társadalmú országnak mi nősítené.
Legalább ilyen fontos volna a különböző kultúrák közti mutatókban mért különbségek szembeállítása, mi volt 150 éve és mi van most. Ebből az is kiderülne, hogy akkor miért élhetett az emberiség nagy többsége ugyanabban a típusú osztálytársadalomban, most pedig miért lettek sokszorosak a társadalmak közti különbségek. Közös véleményük volna, hogy a különböző kultúrákhoz tartozó népnek más módszereket kellett volna ajánlani. Az erőszakos társadalmi változásokat egyik próféta sem tanácsolta volna.
A múltban is minden kultúrában más volt a társadalom alépítménye, de nem annyira, mint jelenleg. Korábban is sok nyelv, sok vallás, sok társadalmi forma volt, de ezek alépítménye abban közös volt, hogy túlnépesedtek, a halálozást a társadalomnak kellett a létszámnövekedés fékezésével elviselhető szinten tartani. De annyira soha nem volt lelassítva a népszaporulat, hogy megszüntethető lett volna a szervezett halálokozás.
Csak a 20. század derekén érte el a társadalom fejlettsége azt a szintet, amin a szülők már nem akarnak annyi gyermeket, ami biztosította az öregkori gondoskodásukat. Erről maguk és a társadalom gondoskodnak. Ugyanakkor a fogamzásgátlás megoldottá vált, és a társadalmi beavatkozás nélkül is a népszaporulat az újratermelés szintje alá esett a gyermekvállalás. Ennek lett a következménye, hogy az ilyen társadalmakban bevezették a gyermekvállalás anyagi támogatását.

A túlnépesedés leállásának a feltételei.

Kiderült, hogy milyen feltételek mellett kell a társadalomnak a gyermekvállalást anyagilag támogatni.
-       A lakosság minden szintjén biztosított a fogamzásgátlás.
-       Az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollárt.
-       Az iskolázottság átlaga 12 évnél több.
Ahol a három feltétel létrejött, mindenütt spontán leállt a túlnépesedés. Ugyanakkor minden társadalom olyan módszerrel támogatta a gyermekvállalást, hogy az kontraszelekciót okozott. Az olyan családi pótlék, aminek a nagysága elsősorban a vállalt gyermekszámtól függ, azzal jár, hogy minél kisebb a család jövedelme, annál több gyermeket vállal. Ez azért okozott kontraszelekciót, mert a következő generáció felnevelésének az eredménye elsősorban a szülők jövedelmétől és iskolázottságától függ. Ezzel szemen az alkalmazott családtámogatás nagysága a családi jövedelemtől független. Vannak már jelei annak, hogy a gyermekvállalást adókedvezmény formájában is adják. Ennek ellenre, nem ismerek olyan társadalmat, amiben a gyermekvállalás a szülők jövedelmével és iskolázottságával nem fordítottan arányos. Csak az olyan gyermekvállalás támogatása felel meg a társadalom érdeknek, ahol a gyermekvállalás nagysága a családok jövedelmével és iskolázottságával lesz arányos.
Egyértelmű a tapasztalat, hogy a gyermekek várható társadalmi értéke a szülőkével arányos. A tartósan munka nélkül élő családok gyermekeinek várható társadalmi éréke negatív lesz. Ezt azonban a magyar kormányzat is titokban tartja, a közvélemény azonban még a várhatónál is negatívabbnak tekinti.
Minél differenciáltabbak a társadalmak alépítményei, annál eltérőbbek lesznek a felépítmények.
Ezért nemcsak tévednek, de károkozók is azok a liberálisok, akik, minden kultúra és minden fejlettségi szintű táradalom számára azonos, liberális és demokratikus felépítményt akarnak.

Történelmi tanulság.

A 150 ével korábbi múltban soha nem fordult elő, hogy az alig eltérő társadalmaknak azonos felépítményei lettek volna. Most, hogy százszor nagyobbak lettek a különbségek, mind a politikusok, mint a társadalomtudósok arra törekszenek, hogy egységes legyen a felépítményük. Méra százszor eltérőbb fel-építmények váltak szükségszerűvé.
Az ENSZ általános emberi jogokról beszél.
Minden társadalomra kötelező emberi jog sérelmének tekinti a halálbüntetést, a gyermekmunkát, a sajtó szabadságát, a több párt közötti választást biztosító demokráciát. Az ENSZ visszahelyezte magát a vallási dogmák világába azzal, hogy a vallás törvényeit örök társadalmi törvényeknek tartja. A Mózessel közölt Tíz Parancsot is ilyen örökérvényű parancsnak tartják. Legfeljebb, ha sérti a vallás érdekét elnéznek felette. A vallás tanaiban kételkedőket el lehetett égetni, a keresztes háborúkban épedig örök üdvösséget ígértek azoknak, aki megölik a Szentföldön uralkodós pogányokat. Hősöknek minősítik az imperialisták háborúiban elesett katonákat.

A világ differenciálódott.

Az emberiség sorsa egészen a tudományos és technikai forradalom megjelenéséig, a fizikai munkán alapult. Szellemi képességekben nagy felesleg volt. A szellemi képességgel szemben csak a művészetek és területén volt kereslet. A művészeket csak a társadalmi elit, a cirkuszi sportolókat a tömeg is igényelte. Ezért e két szakterületen a tudásfelesleges társadalmakban is volt kereslet.
A fizikai erő forradalmai.
A gyűjtögető társadalmakban minimális volt a fizikai erőigény, szinte a járóképes lakosság egésze részt vehetett az életfeltételek biztosításában. Elég volt, ha minden gyűjtögető csoportban, közösségben volt egy tapasztalt.
A vitorla.
Az első, az emberénél nagyobb munkaerőt igénylő feladatot a vízen történő szállítás igényelte. Minden bizonnyal az első fizikai erőnket meghaladó eszköz a szelet hasznosító vitorla volt. A szélkerék megjelenésének történetét nem ismerem, de valószínű, hogy ennek sokáig nem volt társadalomformáló szerepe.
A széllel vízen történő szállítás történelmi útját már korán felismertem. Erre az ideális alkalmat az önözéses gabonatermelés kínálta. A példám a Nílus volt. Ennek a folyamnak az alsó folyása olyan lassú, hogy a folyásával szemben is hajózható. Az egyiptomi gazdaságot egységgé az tette, hogy szinte egyetlen lassú folyású folyamra épült. Ugyan nem találtam nyomát annak, hogy mikor kezdtek el a Níluson felfelé vitorlázni. Minden bizonnyal nagyon hamar rájöttek, hogy a déli szelek mellett milyen segítséget jelent a vitorla a folyással szembe történő hajózásban.
Mivel csak két olyan magas-kultúra, az egyiptomi és a mezopotámiai volt, aminek az eltartó folyói beltengerbe ömlöttek, egészen a 15. századig, csak ezek alkalmazták a beltengeren a vitorlás hajókkal történő szállítást. A tengeri szállítás ezt megelőzően csak ebben a két kultúrában játszott fontos szerepet.
Az egyiptomi folyami hajózás merészkedett ki először a Fölközi és a Vörös Tengerre. A Földközi Tenger nemcsak viszonylag kis Tenger, de tele van szigetekkel, és viszonylag kedvezők a látási viszonyai is. A Vörös Tenger pedig viszonylag keskeny, és ezért azon is könnyű a tájékozódás. Az iránytű előtt is el lehetett rajtuk igazodni. Ugyanez elmondható volt a Perzsa Öbölről is. Az ezeken szerezett néhány ezer év hajózási tapasztalat alapján a Földközi Tenger hajósai hódíthatták meg az Atlanti Óceánt, az arab hajósok pedig a Perzsa Öbölből kiindulva a Csendes Óceán északi medencéjét és Kelet Afrikát.

Történelmi fordulatot a szántóföldi mezőgazdaság jelentett.

Az emberiség történelmében minőségi fordulatot a szántóföldi mezőgazdaság megjelenése teremtett. A termőföld talajának felszántása, a termékek behordása és a trágya kihordása volt az első olyan feladat, amit az ember fizikai ereje képtelen megoldani. Erre a tényre 1953-ban a Nagy Imre agrárreformjának munkái során döbbentem rá, amikor kiderült, hogy a magyar mezőgazdaságnak nagyobb tonnakilométer szállítást kellett telesíteni, mint a vasútnak.
Ez győzött meg aztán arról, hogy a két amerikai kultúra előbb termelte a burgonyát és a kukoricát kapásan, mint az eurázsiai kultúrák. A szántóföldi termelésig mégsem jutottak el, mert nem volt igavonó állatuk. Tehát Eurázsiában is csak azért lehetett a rizst, a kölest, a búzát, az árpát szántóföldön termelni, mert domesztikálták a szarvasmarhát és a bivalyt.
Vagyis az első két igásállat jelentette az ember erejénél közel tízszeresen nagyobb állati erővel megoldani a talajművelést és a kerekes járművekkel megoldani a szükséges szállítási feladatokat. A két amerikai kultúrában fel sem találták a kereket, mivel nem volt hozzá szükséges igásállatuk.
Az ipari forradalomban a gőzgép, majd a robbanó motorok jelentették az ember fizikai erejének a további megsokszorosítását.
A 20. század tudományos és technikai forradalma aztán az emberi szellemi képességeinek, mindenekelőtt a kommunikációnak a forradalma lett. De szinte minden ágazatban megjelentek azok tudományos és technikai igények, amelyek már nem a fizikai erőt növelték, hanem a munkaerő agyától várnak el minél nagyobb teljesítményt. Alig száz év alatt szinte minden munkavégzés fizikai erőigénye megszűnt, a munkavégzés hatékonysága elsősorban a munkaerő szellemi képességétől vált függővé.

A szellemi képességeiben százszor nagyobbak a különbségek.

Gyermekkorom falujában a munkaképes emberek jövedelme elsősorban attól függött, mennyi és milyen adottságú földön gazdálkodtak. Ma már a jövedelmek még a mezőgazdaságban is egyre inkább attól függenek, ki mit és hogyan termel. Ismerek olyan díszkertészt, aki fél hektáros földjén miniszteri szintű jövedelmet termel. Ausztráliában találkoztam olyan farmerrel, aki tíz hektáron nagyon drága rákokat termel a japán gazdagoknak és nagyobb a jövedelme, mint az ezer hektáron gabonát termelő testvérének.

A tudásfelesleges és tudáshiányos társadalmak

A társadalomtudományokban nyomát sem találtam annak, hogy minden osztálytársadalom tudásfelesleges volt. Diákkoromban fennakadtam azon, hogy a zsidó és keresztény vallásokban a tudásvágy volt az eredendő bűn. Könnyű volt fennakadni, hiszen már olyan társadalomban éltünk, amiben nem bűn, hanem erény volt a tudásvágy.
Az csak társadalomtudósként vált bennem felismertté, hogy fajunk életének első 95 százalékban, amit elért a tudásvágyának köszönhette. Az ember volt az első faj, amelyik a természeti környezetéhez a fejlett agyának köszönhetően alkalmazkodott.
Az ember azért lett két lábon járó lény, mert az agya olyan feladatokat kívánt elvégezni a kezével, amiket a lábnak is használt végtagokkal nem lehetett elérni. Az ember ugyan az agyának köszönhetően ismerte fel a tűz és a szerszámok szerepét, de egyiket sem tudta volna hasznosítani, ha a kételső végtagja nem minőségileg tökéletesebb, mint a genetikai elődeié. Az ember azért állt két lábra, mert a kezeire az agya egyre bonyolultabb feladatokat bízott. Bármennyire köztudott, hogy az ember két első végtagja bámulatos feladatokra képes, ennek a jelentőségét senki sem hangsúlyozta. Az ember fejlett agya olyan célokat ismert fel, akart a kezeivel megvalósítani, amire szabaddá kellett tenni az első végtagjait.
A fajunk történetének megértéséhez az a kulcs, hogy a fejlett agyunk felismert olyan feladatokat, amit csak e rendkívül fejlett kezekkel lehetett megoldani. Az ugyan köztudott, hogy az ember egyetlen fizikai képessége nem volt olyan fejlett, mint a biológiai elődeié. Kisebb volt a fizikai ereje, lassabb a futása, a távolságlegyőző képessége, a látása, a szaglása, a látása, a reflexe.

Az ember fizikai erejének megsokszorozása.

Erről korábban írtam. Az első lépés a szél és az igásállatok hasznosítása volt. A forradalmi továbblépést a gőzgépek és a robban motorok jelentették. Ezekkel az az ember messze túlhaladott minden faj fizikai erején. A gépek fizikai erejét jellemző módon lóerőben, az igavonó állat erejével mérik. Ma már ennek az ezerszeresén is messze túl vannak.
Az ember látóképessége is viszonylag gyenge, és a korral, körülményekkel gyorsan romló lett. Az ember látásának korlátozott voltán szinte a jelenkorig keveset tudtunk javítani, csak az elmúlt száz évben történt ebben a tekintetben forradalmi változás. Ma már ez a képességünk is messze túlment minden biológiai lényénél.
A jelenkor legnagyobb változását a számítógépek és a kommunikációs eszközök fejlesztése jelenti. Egyelősre fel sem lehet mérni, hogyan fog hatni a tudtunkra az az információs özön, amiről egy generációval korábban fogalmunk sem lehetett.
A szellemi képességekben nagyobbak a különbségek.
Az emberek között viszonylag kicsik a természetes fizikai erejük közti különbségek. Ezeket a kis különbségek ugyan kellő fizikai képzéssel jelentősen növelhetők, de akkor is nagyságrendekkel kisebbek maradnak, mint a szellemi képességekben. Néhány sportban ugyan egyértelműen mérni lehet az időt, a távolságot, a súlyt, de az eliten belül nagyon kicsi és változó sorendek vannak. Nagyon kevés az olyan sport, ahol a rangsor előre megállapítható. A 100 méteres síkfutást ma már a másodperc századával kell mérni, vagyis a lefutott idő ezredével.
Ezzel szemben a szellemi képességekben óriásiak, de mégsem mérhetők a különbségek. Az ugyan nehezen vitatható, hogy Shakespeare volt a legnagyobb drámaíró, Leonardo a legnagyobb festő, Einstein a legnagyobb fizikus, de még az sem, hogy a magyarok között Ady volt a legnagyobb költő, Móricz a legnagyobb író és Neumann a legnagyobb matematikus. Az azonban nem, hogy mennyivel, és mi volna a következő száz sorrendje, és a századik nagyságrendekkel kisebb volt a legnagyobbnál.

A világ társadalmainak a felosztása.

A jelenkor társadalmait elég egyértelmű felosztani sikeresekre és sikertelenekre.
Sikeresek csak a puritánok. Puritánok a Nyugaton az angolszászok, a germánok és a skandinávok, a Távol-Keleten pedig a konfuciánusok. Ezek már jelenleg is aránylag gazdagok, de az átlaghoz képest még gazdagabbak lesznek. ezek jelenleg az emberiség sikeres ötödét alkotják. Minden tekintetben jelentősen a négyötöd előtt járnak.
A másik ötödöt a mindegyiknél gyorsabban fejlődő Kína jelenti.
Várhatóan, a század második felére Kína is az élcsapat része lesz. Addigra a távol-keletiek megelőzik a nyugati puritánokat is.
A harmadik ötödöt a latin és az ortodox keresztény népek képezik. Ezek egy laksora jutó jövedelme és vagyona harmada lesz az élcsapatnak. Európában élők már nem gyorsan, a latin-amerikaiak még mindig gyorsan szaporodnak, de azok még nem túlnépesedettek.
A negyedik ötödöt a dél-ázsiai és a közel-keleti kultúrák jelentik. Az utóbbiakhoz tartoznak a Szahara felett élő társadalmak is. Ezek kulturális múltja ugyan lehetőséget adna a lépéstartásra, de lehetetlenné teszi az elviselhetetlen túlnépesedésük.
Az ötödik ötöd a Szahara alatti Afrika. Ebben a térségben a leginkább reménytelenek a kilátások. A lakosságuk a század közepére megkétszereződik, az urbanizációjuk pedig négyszeres lesz. A viszonylagos szegénységük többszöröse lesz a jelenleginek.

A várható jövő.

A politika és társadalomtudomány abban a tévhitben él, hogy a tudományos és technikai forradalom egyre nagyobb egységekbe fogja integrálni nemcsak a világgazdaságot, de politikai egységeket is. Ez nem új elvárás, a politikai mindig a nagyobb egységek kialakítását erőltette.
Azt, hogy a történészek a politikai elvárásokhoz igazodnak, bizonyítja a tény, hogy elhallgatják a tényt, hogy kisebb politikai egységek mindig gazdagabbak voltak, mint a nagyobbak, kivéve a gyarmattartást. Nem véletlen, hogy még arról sem találtam felmérést, hagy a gyarmattartók jövedelmének mekkora hányada származott a gyarmatokból. Igaz, az ellenkezőjéről sem, hogy mikor vált előnyből teherré a gyarmattartás.
Pedig a tudományos és technikai forradalommal azért haladt párhuzamosan a gyarmatok megszűnése, mert azok jövedelemforrásokból jövedelem elszívókká váltak. Ezt jól bizonyítja a tény, hogy a 20. század előtt a világkereskedelem többsége a fejlettek és az elmaradottak között történt, a jelenkorban pedig egyre inkább a fejlettek közti kooperáció.
A világgazdaság tehát egyre szélesebb körben szervezi egybe magát, de ehhez nem politikai erőszakra, hanem a vámmentes világgazdaságra van szükség. A vámmentes világgazdaság progresszív feladat, de csak addig, amíg minden állam szuverén abban, hogy a valutáját milyen értéken tartja.
A közös valuta, amit az EU létrehozott, azonban a gyengébbek kizsákmányolásának az eszköze.
A jelenkor éppen abban hozott újat, hagy a különböző kultúrája és fejlettségi szintű államoknak szuveréneknek kell maradni.
Az ipari forradalom hatására azért csökkent a szuverén államok száma, mert a kizsákmányoláshoz erőszakra volt szükség. A tudományos és technikai forradalom azonban fordulatot hozott. Hatékony csak a kultúrájában és gazdasági színvonalában homogén állam lehet. Ezért esett szét az Osztrák Magyar Monarchia, a Szovjetunió, és Jugoszlávia. Ezért szűntek meg a gyarmatok. Ezért vált ketté Csehszlovákia. Esik egyre jobban vissza a kétkultúrájú Olaszország. Ezért járna jól, ha kiszakadna Spanyolországból Katalónia. Finnország ma ötször gazdagabb, mintha Oroszországon belül marad. Észtország még egyszer olyan gazdag, hogy önállóvá válhatott.
Honfitársaim felháborodnak, ha olvassák a véleményem Trianonról. Burgenland háromszor gazdagabb lett, hogy Ausztria részévé válhatott. Szlovákia lényegesen gazdagabb lett azzal, hogy előbb Csehországgal közös államban élhetett, és még azzal is, hogy saját országa lett. Horvátország is nyert azzal, hogy saját országgá vált. Erdély is gazdagabb lenne, ha önálló fejedelemségként maradt volna. Szegényebb lett viszont azzal, hogy a nálunk is elmaradottabb Románia részévé vált és elvesztette a tejes zsidó és germán lakosságát. Ezt azzal koronázom meg, hogy Magyarország pedig először kapott lehetőséget arra, hogy a magyarok országa lett. Csak azért élhet a jelenlegi szinten is, mert nemzeti állammá változott. Az Ukrajnához kerülő rész az egyetlen, aminek a sorsa még annál is mostohább, mint amikor Magyarország része volt.

Kontinensek nem társadalomtudományi egységek.

A közgazdaságtan úttévesztését talán semmi sem jellemzi jobban, mint a Szahara alatti Afrika menthetetlen lemaradásának figyelem kívül hagyása. Még az sem tudatosul, hogy Afrika csak földrajzi értelemben kontinens, kulturálisan, társadalomtudományi értelemben két jelentősen eltérő térség.
De nemcsak ez, de még a kis Európa is három kultúra, amik csak három nagyon eltérő társadalmi felépítmény hordozására alkalmas. Egészen más társadalomra van szüksége az ezer éve újra érzékeny puritán Európának, mint a latin és az ortodox keresztény népeknek. Még a történészek számára sem tudatosult, hogy Európa soha nem lehetett egyetlen politikai birodalom. Nem lehetett, mert kulturálisan is tagolt


A legélesebben Amerika osztódik ketté, a puritán Észak-Amerikára és Latin Amerikára. De nem azért, mert földrajzi érelemben is két kontinens, hanem azért, mert ott két európai kultúra vert gyökeret. A két északi állama nagyon gazdag és stabil, a többi pedig ugyan sokkal jobban indult, de mégis egyre lejjebb csúszik, mert a latin kultúrája nem lehet a két északi puritán népek államával versenyképes.
Ázsiát sem lehet kontinensként kezelni.
Ázsia, mint kontinens négy alapvetően eltérő kultúrára oszlik.
Kelet-Ázsia, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet adta az ipari forradalom győzelméig az emberiség nagyobb fele számára az életteret. Bármennyire nyilvánvaló, hogy a Közel-Kelet nemcsak Ázsiában volt, kezdettől fogva szervesen hozzá tartozott, és hozzá tartozik ma is a Szaharától északra lévő Afrika.
Észak Ázsia óriási térsége külön, lényegesen kevésbé fejlett kultúrát jelentett. Politikai értelemben az európai Oroszországhoz tartozott, és tartozik ma is, de a lakossága és a gazdasága Ázsiáénak alig néhány százaléka.
Társadalomtudományi értelemben az emberiséget nem kontinensekre, hanem kultúrákra bontva kell felosztani. Nemcsak a múltjuk, de a jövőjük is ennek megfelelően fog alakulni.

A puritán Nyugat.

Az ipari forradalom óta az emberiség sorsát a puritán Nyugat alakította. Ez alatt a protestáns Európát, Észak-Amerikát és Óceániát kell érteni. Ennek a súlypontja egyre inkább Észak-Amerikára tevődik át. Tudomásul kellene venni, hogy a puritán Nyugat lényegében a protestáns Nyugat-Európát, Észak-Amerikát és a két óceániai angolszász országot jelenti. Csak ezeknek a népeknek lehet közös, rájuk szabott társadalmi felépítményük.

Nagyon tévedtek a volt nyugat-európai gyarmattartók, hogy a három eltérő európai kultúrát közösségbe lehet szervezni. Az Európai tekintélyes politikusok, élükön Adenauerrel, a német kancellárral és De Gaulle francia köztársasági elnökkel, képtelenek voltak tudomásul venni, hogy a jövő élcsapatába csak akkor tartozhatnak, ha az óceánokon túli négy angolszász országgal szerveznek közösséget. Ha a latin és az ortodox keresztény európai államokat akarják maguk alá szervezni, kudarcra lesznek ítélve. Ennek a koncepciónak a kudarca nagyon gyorsan beigazolódik.

2016. július 28., csütörtök

Sztrájkolnak a franciák

Kopátsy Sándor                PP                    2016 06 09

Sztrájkolnak a franciák

Nemcsak a társadalomtudományok, de a szakszervezetek sem veszik tudomásul, hogy más lett a társadalom, mint volt.
Ennek kirívó példája, hogy elkeseredett dühükben tombolnak a francia a baloldali szakszervezetek a baloldali kormányuk ellen, mert óvatosan, de végre liberalizálni akarja a munkaerőpiacot. Úgy tombolnak, mintha erősek volnának.
Azt, hogy a 20. század második felében alapvetően megváltozott a társadalom, talán mindennél jellemzőbben a szakszervezetek tagságának a zuhanása bizonyítja. Most csak az 1960 óta tartó sorvadásukat láthatom. 1960-ban, egészen 1980-ig a munkavállalók legmagasabb százaléka, már messze nem a többsége, hanem csak harmada volt szakszervezeti tag. Ma már az ötöde sem, csupán 18 százaléka tagdíjat fizető tag. De még mindig a demokráciákban az első helyen áll.
Az Egyesült Államokban a csökkenés szinte egyenletes volt, 30 százalékról 10-re.
Franciaországban 1960-1980 között20 százalékon tartotta magát, de út évvel később már csak 10 százalék alatt volt, és ott is maradt.
Még ezeken a globális számokon belül jelentősen megnőtt a tisztviselők, mindenekelőtt a pedagógusok aránya. Most minden országban ez a legerősebb szakszervezet. Ezt száz éve egyetlen marxista elképzelni sem tudta.
Akárhogyan meggyengültek a szakszervezetek, az erejük a munkaerő piac kialakulhatatlanságában csúcsosodik ki. Máig sikerült megakadályozni, hogy a foglalkoztatás a piac törvényei szerint alakulhasson. Ha a jelenlegi gazdaságpolitikák legnagyobb kerékkötőjét kellene megneveznem, a munkaerő árujellegének a deformációját mondanám. Szinte a munkaerő marat az egyetlen áru, aminek az árát nem a kereslete és a kínálata, vagyis a piac határozza meg. Ez mára az európai latin országokra jellemző. Ezekben a legmagasabb a teljesítményhez viszonyított bér. Ezt a baloldali francia kormány is felismerte. Ez az oka, hogy alacsony a foglakkoztatási ráta, magas, 10 százalék feletti a munkanélküliség.
A gátlástalan károkozó sztrájk mozgatója a CGT, gyengébb, a baloldali szakszervezet, aminek a munkavállalók 3 százaléka a tagja. Ezt a szakszervezetet a közvélemény 63 százaléka negatívan ítéli meg.

Nem tudom, minek kell történni, hogy tudomásul vegyük a szakszervezetek korábbi befolyása nem csak megszűnt, de károssá is vált. Az erejük a legtöbb kárt ott okozza, ahol a legerősebbek, az oktatásban. Ezt most különösen érzem a jelenlegi magyar oktatáspolitikai harcban.

Az egy munkaórára jutott teljesítmény alakulása

Kopátsy Sándor                PG                    2016 06 08

Az egy munkaórára jutott teljesítmény alakulása

Mindig örülök, amikor a társadalom teljesítményét nem az országra, hanem a lakosra vetítve használják. Ebben a jó irányba történő lépésnek tekintem azt is, hogy az egy munkaórára jutó teljesítményt elemzik. Egy ilyen táblázatot vizsgálok most.
Az adatok azt mutatják, hogyan javult az egy munkaórára jutó termelési érték egy tucat vizsgált országban, 1970-1996, 1996-2004 és 2004-2014 között. Az első periódusban példátlanul gyors, átlagosan 3 százalék volt a termelékenyég növekedése. A második periódusban 2 százalék, a harmadikban pedig 1 százak alatt. Ezekben a kis számokban nagy különbség látszik, de ennél valószínű nagyobb a módszerből fakadó hibahatár. Az mégis leszűrhető, hogy a század utolsó negyedében gyorsabb volt a fejlődés, mint az utóbbi tízben.
Dél-Korea kiemelkedő teljesítménye mégis figyelemre méltó. A távol-keleti országok átlag feletti teljesítménye arról győz meg, hogy a konfuciánus népek még a protestáns Nyugaton is túltettek.
Franciaország viszonylagos jó teljesítményére az a magyarázatom, hogy ott a munkaerő gyenge ötöde alig van munkára fogva. Ha volna olyan statisztikai felmérés, hogy milyen végzettségű munkaerőnek hogyan nőtt a teljesítménye, az derülne ki, az átlagnál jobb munkaerő teljesítménye átlagnál gyorsabban nőtt, a gyengébbé pedig lassabban.
A bajom azonban a módszerrel van, a teljesítmény éppen abban nem mérhető, amiben a legjobban javult. A számítógépek és a kommunikáció áldásai nem mérhetők. Az én 35éves nyugdíjas kori teljesítményem nagy többsége a szövegszerkesztőmnek, számítógépemnek, telefonomnak köszönhető. Az a tény, hogy a technikai találmányok jelentős hányada milliárdnyi ember számára vált elérhetővé, olyan tudati változással jár, ami egyelőre fel sem mérhető. Évente tízmilliókkal nő a diplomások, ennél is nagyobb mértékben növekedik a második nyelvet, mindenekelőtt az angolt beszélők száma. A tudásvagyon növekedése először olyan gyors, hogy mérni lehet. de nem mérjük.
Önmagában az a tény, hogy a világgazdaság fejlődése éves szinte mérhető, fajunk életében először fordul elő.
Mindez olyan világban, amikor évente 70 millióval nő a létszámunk, ennek ellenére nemcsak csökken az éhezők száma, de a túlsúlyosság az emberiség legnagyobb népbetegsége lett.



Az egyetemi oktatás Kínában

Kopátsy Sándor                 PO                  2016 06 08

Az egyetemi oktatás Kínában

A rendszerváltás óta sokan megbotránkoztak azon, hogy a 20. század két legjelentősebb miniszterének Klebelsberg Kunót és Rajk Lászlót tartottam. Az előbbi megszállott antiszemita és revizionista, második kommunista belügyminiszter volt. Klebelsberg egy volt a magyar politikai hatalom birokosai között. Nélküle is lett volna zsidóüldözés és vak revizionizmus. Rajk László is csak egy volt a minden hatalmat birtokló Rákosi rendszer kommunistái között. Ebben nem tűntek ki a társaik közül. Mindegyiknek viszonyt nagy érdeme volt a magyar oktatási rendszer megjavításában.
Klebelsberg megoldotta lent, a tanyák és a puszták gyerekeik elemi oktatását, fent az egyetemek és a külföldi magyar intézetek alapítását, működését. Neki köszönhettük, hogy az oktatásra viszonylag többet költhettünk, mint bármelyik európai állam. Ebben különbözött a társaitól.
Rajk Lászlónak köszönhetjük, hogy az alsó társadalmi rétegek gyerekeivel töltötte fel az egyetemeket és főiskolákat. Pedig az Rákosi és köre hevesen ellenezte, féltek a népi származású értelmiségtől. Ebben különbözött a társaitól.
Kettejük szerepét tartom a magyar társadalom fejlődésében jelentősebbnek, mint a sok-sok miniszter közül bárkiét. Ezzel meg is magyaráztam, hogy miért olvastam tegnap érdeklődéssel egy írást arról, hogyan alakul Kínában a diplomások mennyisége és társadalmi hátterük. Mert ami Kínában történik, annak történelmi jelentősége lesz a belátható jövőben.
Kínában nemcsak mondják, hogy a jövő társadalma tudáslapú lesz, hanem megteremtik ennek a kádereit is. Az elmúlt húsz évben a felsőoktatásra fordított összeg az ötszörösére nőtt. 1997-ben a középiskolát végzettek 46 százaléka tanult tovább, most 88 százaléka. Az idén 7 millió diák kezdhette el az egyetemi tanulmányait!
1997-ben még a beiratkozottak 40 százaléka származott munkás és paraszt családból. Az óta az arányuk csökkent, mert egyre inkább előtérbe kerül a minőségi szelekció. Ott is bevezették a Dél-Koreában ötven éve működő az egyetemi felvételi szelekciót, amiért már régen lelkesedem. Ott hamar rájöttek, hogy a középiskolákban szerzett pontok nem annyira a tanulók képességét, különösen nem annak irányát mutatják, hanem a középiskolák minőségét. Ezért minden évben azért van munkaszünet, mert ekkor vannak az egyetemre kerülést szelektáló felmérések. Ekkor dől el, hogy kinek hogyan alakul az iskolázottsága. Ezek a bizottságok nem annyira az elért eredmény átlagát, hanem azt nézik, kinek mire van képessége. Aki matematikában tehetséges, az akkor is mehet műszaki pályára, ha nem volt jó zenében, vagy sportban.
A szűrés tehát nem a középiskolai átlageredmény, hanem a valamire való képesség alapján történik. Aki zenei, vagy sport tehetség, annak nem nézik a matematikában szerzett minősítését. Felismerték, hogy lehet valaki valamiben zseni, de a minden másban gyenge. Vagyis olyan a felvételi szelekció, ami a képességet keresi, nem az átlag maximumát. Ezt az elvet igyekeznek az oktatás megelőző szintjein is érvényesíteni. Ezért szervezték meg az elit középiskolákat, ahol szinte minden tanuló továbbtanulásra alkalmassá válik.
Ezekben az iskolákban azonban a tanulók alig tizede falusi iskolából került oda. Már eljutottak idáig, amint régen vallok, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban már nincsenek osztályok, de az érvényesülés hatékonysága mégis nagyon függ attól, ki milyen családban és milyen társadalmi környezetben nő fel. A jobb módú és iskolázottabb szülők gyermeknevelése sokkal hatékonyabb.
A magyar oktatási rendszer csődje abból fakad, hogy egyrészt romlik a tanulók családi háttere, másrészt ezt nem vesszük tudomásul. Nem sok pedagógusi képessége van azoknak, akik azonos tanulócsoportban akarják képezni a jómódú diplomás, és a munkanélküli és képzetlen szülők gyermekeit.
Az államnak a társdalom érdekéhez kell igazítani az oktatási rendszerét is. Ez azt jelenti, hogy a tanulócsoportokat hongénen kell kezdeni, és menet közben ezeket egyre homogénebbekké alakítani.
Nagyon leegyszerűsítve.

A művészek és a sportolók képzési rendszerét kell az oktatás egészére átültetni.

A munkaerő világpiaca

Kopátsy Sándor                PF                    2016 06 06

A munkaerő világpiaca

Elmúlt hatvan éve, hogy a Szovjetuniótól ránk kényszerített rendszer javítási kísérletei során a munkaerő árujellegének megoldásánál elakadtunk. Mi akkor a munkaerő keresletét a mesterségesen, ideológiai elvek alapján, a lehetséges kínálat fölé emeltük.
A problémánk már azzal kezdődött, hogy az ideológia nem volt hajlandó a munkaerőt árunak tekinteni. Ennél is sokkal nagyobb problémát jelentett ez, hogy a gazdaságpolitikai az adott munkaerőnél lényegesen nagyobb keresletet teremtett. A kínálatnál nagyobb kereslet a vállatokat a bérek emelésére kényszerítette. Ezt a gazdaság állami irányítása képtelen volt megállítani. Először nagyon ostoba módszerekkel próbálkoztak. A kifizethető bért az anyagköltség hányadában határozták meg. Ez arra kényszerítette a vállaltokat, hogy minél drágább, vagy több anyagot használjanak fel.
A következő kísérlet az államkötvények kötelező megvásároltatása volt. Vagyis az állam a megállíthatatlan bérkiáramlás jelentős hányadát államkötvények formájában visszakérte. Néhány év után azonban az államötvényeket is törleszteni kellett.
A csapdahelyzetből kimenekülést az infláció jelentette. Ezt sem jelentett tartós megoldást.
A végső megoldást az átlagbér szabályozása jelentette. A nincs megoldás estén ez volt a legkisebb rossz. Ez akaratlanul megoldotta a jelenkor legnagyobb foglalkoztatási problémáját, a gyenge minőségű munkaerő mesterségesen teremtett keresletét. Ezt akkor fel sem mértük, csak azt láttuk, hogy az átlagbér szabályozása lehetetlenné teszi a munkaerő javának érdekeltségét. Kialakult az a gyakorlat, hogyha találtunk egy jó munkaerőt, azt csak akkor tudtuk megfizetni, ha ugyanakkor felvettünk 2-3 gyenge, alig hasznosíthatót is. Azt akkor még nem láthattuk, hogy az átlagbér ellenőrzése lehetetlenné teszik a leginkább hatékony munkaerő kellő megfizetését. Ma már tudom, hogy ez a piacos gazdaság legnagyobb hibája, hogy a munkaerő gyengébb ötödét, húszadát olyan drágán akarjuk eladni, amit nem fizetnek meg a munkaadók. Ezt mi akkor megoldottuk, de olyan áron, hogy a javát nem tudtuk megfizetni. Ma a fejlett államok legnagyobb politikai és gazdasági gondja a gyenge mi nőségű munkaerő foglalkoztatása.
Azt hamar megtanultam, hogy az országon belül általános hiba a jó munkaerő hiánya, a gyenge feleslege. Arra azonban a migrációs válság előtt nem fordítottam figyelmet, hogy ez világméretben, elsősorban a kultúrák között nagyságrenddel nagyobb probléma. A szükséges adatokat ugyan ismertem, de nem raktam össze a várható hatását.
Az emberiség évente mintegy 70 millióval szaporodik, ezek számára kell a felnevelés és a vagyonnal való ellátás költségeit, a felének pedig munkahelyet biztosítani. Ráadásul ez a népszaporulat szinte teljesen az emberiség azon háromötödébe tartozik, amelyik egyre jobban lemarad. ehhez még azt is figyelembe kell venni, hogy az emberiség gyorsan gazdagodó ötöde olyan távol-keleti országban él, amelyik eleve túlnépesedett, és nincs történelmi tapasztalata más etnikumok befogadásához. Befogadásra alkalmas valójában csak a protestáns Nyugat, az emberiség hetede. Európa ebből a szempontból sem egységes, mert a bevándorlókat csak a puritán gazdag államok érdeklik.
Ennyi szám is elég ahhoz, hogy a túlnépesedő emberiség óriási többsége számára nincs bevándorlási lehetőség.
Még nagyobb problémát okoz, hogy a bevándorolni akarók 90 százaléka a puritán országok számára nem érték, hanem károkozó annak ellenére, hogy ezek többsége otthon az átlagnál értékesebb, tehát ahonnan eljön veszteség, de vesztesség a befogadónak is.
Ezért a menekültprobléma megoldását csak világszínvonalon lehet kezelni. Mind a politikusok, mind a közgazdászok csak nemzetpolitikai szempontból kezelik a migrációt.
Mindenekelőtt az kellene figyelembe venni, hogy az emberiség érdeke, hogy csak a kiemelkedő képességűket kell fejlettebb országokba vinni, a nagy többségük otthon hasznosítható hatékonyabban. A többség számára a megélhetést hazájában kell biztosítani. Meg kell keresni azokat a munkafeladatokat, melyek hatékony elvégzése nem igényel fejlett infrastrukturális környezetet, azokat kell a fejletteknek kitelepíteni.
Számomra két klasszikus példa az illusztráció.
Az irodai munkák ma már bárhol elvégezhetők, ha a szükséges nyelvismeret biztosítható. Ennek klasszikus példája az adatfeldolgozás. India legnagyobb devizabevétele ebből származik. Élnek azzal, hogy a vezetők tudnak angolul, a munkaerő pedig olcsó.
A kertészet számára a kedvező éghajlat és az olcsó képzetlen munkaerő fontosabb, mint a szállítási költség. Ennek klasszikus példája Kenya, ahol alig egy tucat holland kertészet termeli meg Európa virágigénynek harmadát. Ehhez még elemi nyelvismeret sem kell.
A világraszóló példa pedig az, hogy az Egyesült Államok tömegáru igényének egyre nagyobb hányadát termeli meg Kínában.
A személyes elképzelésem a halfarmok telepítése az elmaradt világba. A túlszaporodó emberiség nagy többsége tengerekben, belső vizekben gazdag, és a halfarmok üzemeltetése is viszonylag sok képzetlen munkaerővel is lehet hatékony.

Az ellen, hogy a kiválókat mágnesként vonzza a fejlett ország, nincs védekezési módszer. De azt meg lehet oldani, hogy ami lehetséges, azt azzal oldjuk meg, hogy nem az ember megy oda élni, hanem a munkahely megy a munkaerőhöz.

Mit érne ma a háború előtti zsidóság megmaradása?

Kopátsy Sándor                 PK                   2016 06 08

Mit érne ma a háború előtti zsidóság megmaradása?

Sokszor leírtam, hogy Európa keleti fele, ezen belül Magyarország, mint vesztett a zsidó kisebbségének elvesztésével. Az átlagos véleményem az volt, hogy Európa keleti fele száz év múlva sem lesz a fejlett Nyugathoz viszonyítva azon a szinten, amire a zsidó etnikumának köszönhetően a 20. század küszöbéig eljutott. A kárvallottak között a két legjobban érintettnek Lengyelországot és Magyarországot tartom.
Közelebbről csak a Kárpát Medence, azon belül is a jelenlegi ország sorsát ismerem. A hiányuk okozta kárt csak a második világháború után mértem fel. Senkinek sem jutott eszébe felmérni, hogyan alakul a háborúvesztés után a sorsuk, ha félmillióval nagyobb zsidóságunk megmarad.
A szovjet megszállás idejére a zsidóságunk öthatodát elvesztettük. A maradók maradását máig nem értem meg, de azt legalább meg kellene értenünk, hogy ugyan megmaradtaknak, de nem lehetett biztonság éreztük a magyar társadalomban, ezért az egyetlen kapaszkodójuk csak a Szovjetunió lehetett.
A magyar közvélemény jelentős hányada a Rákosi-rendszert úgy értelmezi, hogy a 70 ezer zsidó uralma volt. Az ugyan igaz, hogy a hatalmi pozíciók többségét ők birtokolták, de a rendszer nem azért volt sztálinista, mert a magyar zsidóság olyanra vágyott, olyant akart, hanem azért, mert a Szovjetunió csak azt engedte meg. Tévednek azok, akik azt hiszik, hogy a forradalom előtti rendszer azért volt sztálinista, mert a magyar hatalmi pozícióba került zsidók olyannak akarták, hanem azért, mert csak olyan volt engedélyezve. Ha nem a zsidók vezénylik le, lényegesen rosszabb lett volna.
1947-ig a Nemzeti Parasztpárt vezetőinek közelében foroghattam. Mi akkor egy olyan baloldali politikai megvalósíthatóságában hittünk, ami azonban a közvéleménytől még annál is kisebb támogatást kapott, mint a kommunisták. A magyar választók kétharmada a két háború közti társadalmi viszonyok kissé jobbított változtatásának a helyreállítását látta volna a legszívesebben.
Még nem fejtette ki senki, milyen rendszer alakul ki a háború után, ha Jaltában nem a Szovjetunió megszállási övezetébe kerülünk. Pedig nagyon olyan irányba történt volna a rendeződés, ami az első világháború után Szegeden. Az úri középosztály uralma az arisztokráciára, és a katolikus főpapokra támaszkodva. Nem az, de a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodva olyan. Nyilván nem lehetett volna nyíltan antiszemita, annyira főrendi, mint negyed századdal korábban.
Ugyanakkor szegényebb azzal, hogy a 600 ezres zsidó polgárságának alig tizedével, tehát még nagyobb polgársághiánnyal.
A magyar történészek máig sem vallják be, hogy a magyar társadalom ezer éve betegesen polgárhiányos volt, és a kiegyezés utáni viszonylagos sikerünket is csak annak köszönhettük, hogy a zsidóságunk magyar polgár lehetett. A második világháború után azonban annyi polgárunk sem volt, mint az első világháború után. A két háborút követő berendezkedésünk között mind a külső, mint a belső feltételek nagyon eltérők voltak.
Az első világháború után a társadalmi berendezkedésünk tekintetében viszonylag függetlenek voltunk. Kínálkozott az alaklom, hogy sokkal kisebb, de nemzeti államot építhessünk. Ehhez csak folytatni kellett volna a kiegyezés utáni polgárosodás. Ezzel szemben Szegenden az úri középosztálynak, és az országnál is nagyobb birtokvesztést szenvedő arisztokráciának sikerült megragadni a hatalmat azzal a kettős céllal, hogy az első a teljes területi revízió, és a zsidóságot ki kell szorítani a gazdaság feletti hatalmából. Vagyis visszafordítani a kiegyezés utáni polgárosodást, és kiszakadni a Habsburg Monarchiából.
A második világháború után a szovjet megszállás determinálta társadalmi mozgásterületünket. Kelet-európai módszerekkel fel kellett számolni a félfeudális uralmát az arisztokrácia és az úri középosztály uralmát. Ehhez saját belső politikai erőnk még annyi sem volt, mint az első világháború után. Elvesztettük a polgárságunk többségét, és olyan kelet-európai uralom alá kerültünk, ami nemcsak az uralkodó osztály, de még a közvélemény számára is elfogadhatatlan volt. Ezért hiányzott a társadalmi érdekünknek megfelelő politikai erők választói támogatása.
Akkor a nyugat-európai útra térést leginkább a Szociáldemokrata Párt képviselte. Az adott helyzetben többségi támogatásra nem számíthatott. A mintegy 20 százalékos támogatást is jórészt annak köszönhette, hogy a kommunisták elleni befolyást tőle vártak.
Hamar kiderült, hogy a sztálinista módszerek javítása, reformálása csak a Kommunista Párton keresztül, a Szovjetunió beleegyezésével történhet. Ez pedig azt jelentette, hogy minden reformnak az állampárton bel kell kezdődni. Ezt a zsidóságunk értette meg jobban. Ha azt mondhatjuk, hogy a Rákosi-rendszerben a sztálinista politikát felsősorban a zsidóságunk vezényelte le, a gazdasági reformok támogatását is első sorban ők biztosították.
Ezek ismeretében vallom, hogy a kiegyezés óta, ami jó történt, annak a főszereplője a zsidóságunk volt.
Ezek alapján nem lepődtem meg azon a statisztikán, ami azt mutatja, hogy a különböző államokban jelenleg a dolgozók hány százaléka dolgozik tudományban és kutatásban. Izrael vezet 1.000 dolgozóból 8. Ha ez a mutató Izraelben 8, az európai eredetű zsidóságban legalább még egyszer ekkora volna. Az európai zsidóság a saját, közel-keleti hittestvéreikhez viszonyítva is ugyanolyan fölényben vannak, mint voltak a közép- és kelet-európai népek kisebbségében.
De ami igazán érdekelne, mennyi volt a tudósok és kutatók aránya 1910-ben a magyar zsidóságon belül. Az ország lakosságához viszonyítva, talán tízszer többen.
Izraeliták aligha építhettek volna maguknak kedvezőtlenebb helyen hazát, saját országot, mind ahova hazatértek. Tegyük hozzá, hogy az is hiba volt, hogy vallási alapra helyzeték, ami a zsidók esetében faji alapot is jelent. Szinte mindenben az ellenkezőjét tették annak, amit a világ másik nagysikerű diaszpórája, a kínai tett Szingapúrban. A legjobb helyen kozmopolita városállamot alapított.
Számomra nagyon korán e két kozmopolita diaszpóra népe ideális megoldás csíráját hordozta. Ezek voltak a leggazdagabbak, a legiskolázottabbak annak ellenére, vagy éppen azért üldözték őket, mégis a legtöbbre vitték.
Az elmúlt fél évszázadban, Szingapúrban a kínaiak vitték a legtöbbre. Nem csak ők, de a városállam másutt sikertelen etnikumai is, az egy főre jutó mutatókban a legtöbbre vitték. Ma megelőzik az Egyesült Államokat is. Valószínű, hogy hasonlóan kedvező adottságú városállamban az európai zsidóság még nagyobb eredmény ért volna el. Ha volna Izrael európai kultúrájú zsidóségéről is volnának adataink, kiderülne, hogy még többre vitték.
Izraelt a legtöbb tudományos kutatóban követő négy ország, Finnország, Szingapúr és Dél-Korea szinte az oktatási rendszerében a világ első három helyén osztozik. A következők sorrendje: Japán, Németország, Nagy Britannia és az Egyesült Államok. Távol-keleti konfuciánusok, és nyugati protestánsok. Azt, hogy a puritán népek minden kultúránál sikeresebbek, jó száz éve már Max Weber felismerte. Hiába igazolódott be egyértelműen a következő száz évben, a kulturális magatartás szerepével alig foglalkoznak.

Azt pedig a magyar történészek kötelessége volna megmutatni, mire mehettünk volna, ha élünk a lehetőséggel, hogy a világ legnagyobb zsidó etnikumú ország voltunk a 20. század elején, és erre a tényre építjük az országunk stratégiáját.

Hol, milyen felépítményre van szükség

Kopátsy Sándor                 EF                   2016 06 07

Hol, milyen felépítményre van szükség

A tudományos és technikai forradalom elárasztotta tudományos és technikai csodákkal a világot, de a társadalomtudományok még nem ébredtek fel arra, hogyan kell az új lehetőségeket hasznosítani.
Még az sem tudatosult, hogy a legnagyobb csodát a fogamzásgátlás megoldása hozta. Nem láttam még olyan anyagot, ami megállapította volna, hogy a nők egyenjogúsága addig irreális, amíg a fogamzásról nincs módjuk dönteni. Ezt is csak a tudomány és a piac oldotta meg.
Az osztálytársadalmakat az állította megoldhatatlan feladat elé, hogy a lakosság gyorsabban szaporodott, mint amennyire az eltartó képességét képes növelni. A fogamzásgátlás megoldatlansága okán a túlnépesedést csak olyan társadalom tarthatta féken, amelyik növelte a halálozást, és üldözte az ember természetes tudásvágyát.
Nyoma sem található annak, hogy valaki felismerte a halálokozás és a tudásvágy üldözése objektív szükségességét, okát. Annak ellenére, hogy nem volt olyan osztálytársdalom, amelyik nem növelte a halandóságot és nem üldözte a tudásvágat, senki sem kereste ennek az okát. Még azok sem, akik mindkettő ellen harcoltak. Nem ismerek olyan forradalmárt, aki meg akarta ugyan szüntetni a halálokozást és a tudásvágy üldözését, de kereste volna ennek az általános jelenégnek az okát. Sőt, a legjobbak mind az élet szentségét és a tudásvágy erényét hangsúlyozták. Mégsem jutott senkinek az eszébe, hogy ennek a két károsnak tartott, minden társadalomra jellemző viselkedésének az okát keresse.
Márpedig a tudomány ott kezdődik, hogy ami minden osztálytársadalomra jellemző, annak objektív oka van, azt csak azzal lehet felszámolni, ha az okát megszüntetjük. A halálozás okozásának és a tudásvágy üldözésének a közös oka az volt, hogy a társadalmak lakossága gyorsabban szaporodott, mint amilyen gyorsan az életterének az eltarthatóságát növelni képes volt.
Fajunk természetes szaporasága eleve akkora volt, amennyi gyermekvállalásra a gyűjtögető társadalomnak szüksége volt ott, ahol a várható életkor valahol a húszas évek közepe körül mozgott. Így élt fajunk mintegy 150 ezer éven keresztül. Csak úgy szaporodhatott, ha szinte minden élettérbe berendelkezett. Azokban, mivel gyűjtögetésből élt, az eltartó képesség tőle független volt.
Azzal máig sem foglalkozunk, hogy a fajunkat mi tette arra képessé, hogy szinte minden természeti környezethez nagyon gyorsan alkalmazkodni tudott. Az ember az egyetlen faj, amelyik nem a darwini alapon, a mutáció és a szelekció útján, nagyon hosszú idő alatt, és új fajjá válva idomul a természeti környezetéhez. Az ember genetikailag ugyanaz faj marad, csak másként viselkedővé válik.
Az ember fejlett agyának köszönhetően, alig 150 ezer év alatt a természet ajándékaiból élő fajból a természetet szolgálatába állító fajjá vált. Ez a minőségi átalakulásunk annak köszönhetően történt, hogy a jégkorszak megszűnését okozó felmelegedés az életterek nagy többségében olyan jelentős környezeti változással járt, hogy néhány élettérben az ott élők arra kényszerültek, hogy állatot tartsanak, gabonát termeljenek. Az új megélhetési mód azonban minőségi változást hozott az életében. A természet ajándékaiból élő ember azt a céljait szolgálóvá tette. Ennek hatására megindult az életkorának hosszabbodása.
Nem találkoztam még olyan társadalomtudományi munkával, amiben a szerző hangsúlyozta volna, az életkor meghosszabbodásának a jelentőségét. Pedig fajunk életében a legnagyobb változását a várható életkorunk meghosszabbodása okozta, és jelenleg is az okozza.
Nincs olyan vadon élő fajt, aminek a várható életkora jelentősen változott volna. Nem így az emberé. A fejlett világban most született emberek életkora háromszor, négyszer hosszabb, mint amekkora a fajunk megjelenése idején lehetett. Történelmünk megértésében nagy segítséget jelentene az olyan grafikon, ami megmutatja, hogy az ember milyen várható életkor esetén milyen mértékben szaporodik, ha nem élhetne a fogamzásgátlás eszközével. A jelenkori tények azt bizonyítják, hogy a várható életkor az elmaradt világban is nőtt, és csak ezzel magyarázható, hogy a korábban 1-2 ezrelékes a maximális népesség növekedés, ma meg százalékok, vagyis tízszeresnél is gyorsabb.
A várható életkor hosszabbodását az emberiség szegényebb és elmaradottabb felében több tényező okozza.
A fejlett társadalmak egészségügyi vívmányaiból sok olcsó és egyszerű eljutott az elmarad világa is. A két legnagyobb természetes halálok, a gyermekhalandóság és a járványok visszaszorultak.
A fejlett társadalmak igyekeznek megfékezni az elmaradt társadalmakban az erőszakos halálokozást. Hetven éve a fejlett világon belül nem volt háború, mert ott nemcsak megszűnt a túlnépesedés, de még a létszám is csökken. Ugyanakkor a fejlettek a haderejüket egyre inkább csak arra használják, hogy a túlnépesedő világban megakadályozzák a háborúzást.
Nagyon sokat mondana az olyan felmérés is, hogy a múltban a lakosság és a vagyon milyen arányú vesztességét okozták a külső és belső háborúk. Az elmarat és túlnépesedő világ népessége ma a száz év előttinek mintegy tízszerese, a háborúzás okozta vesztességek aránya pedig talán a tizede sincs.
Jelenleg a fejlett világ, az emberiség ötöde nem szaporodik, nem háborúzik, elsősorban ezért egyre fejlettebb lesz.
Az emberiség másik ötödét jelentő Kína erőszakkal megállította a népességének növekedését.
Az emberiség nagyobb fele azonban elviselhetetlenül szaporodik, de a nem szaporodó gazdagok és erősek nem engedik, hogy háborúkban pusztítsa a népessége feleslegét. Ezért lesz az emberiség többsége viszonylag egyre szegényebb és egyre jobban túlnépesedő.
Ma az emberiség tizede sem él olyan társadalmakban, amelyek ugyan nem tudnak az élenjárókkal lépést tartani, de már nem túlnépesedők. Ilyenek szinte csak Európa délkeleti felén vannak.
Az emberiség jelenlegi helyzete azt bizonyítja, hogy csak azok a társadalmak lehetnek versenyképesek, amelyeknek a lakossága nem növekszik gyorsan, és a lakosság viselkedése puritán.
Nem ismerünk olyan sikeres társadalmat, amiben a két előfeltétel egyike is hiányozna. Ennek ellenére, 1990-ig a puritán erkölcsű népek nagyobbik fele, a kínai nem volt sikeres, mert a népessége nagyon gyorsan szaporodott, és a gazdasági életet nem a piac szabályozta. Ezért a gyermekvállalást erőszakkal korlátozták, és a gazdaságukat piacosították. Ez az első 25 évben példátlan sikert hozott.
Kiderült, hogy a fejlettség bizonyos szintje alatt, demokratikus politikai rendszerben nem lehet sikeres.
Milyen szinten lehet sikeres a demokrácia?
Az élenjárókhoz képest minél elmaradottabb a társadalom annál kevésbé lehet demokratikus. Annak ellenére, hogy a történelem nem ismer olyan össznépi demokráciát, amit még szegény, vagy az élvonaltól jelentősen lemaradt társadalomban működött. Ennek ellenére a Nyugat liberális politikusai és társadalomtudósai abban a tévhitben élnek, hogy a demokrácia a társadalmi fejlettség minden szintjén, minden kultúrában az optimális megoldás.
Az általános emberi jogok érvényesítése a sok, eltérő kultúrájú, nagyon különböző fejlettségű szinten lévő társadalmak számra ostobaság. Tudomásul kell venni, hogy a múltban azért nem voltak össznépi demokráciák, mert nem lehettek. Szükségszerűen voltak jogfosztottak a rabszolgák, a jobbágyok, a proletárok, a nők, és kis létszámú uralkodó osztály, mert az adott viszonyok között csak az volt működőképes.

A társadalomtudomány csak akkor lehet tudomány, ha tudomásul veszi, ami jellemző, annak objektív oka, van. Aki azon változtatni akar, előbb keresse meg az okát, ha megtalálta, azt szüntesse meg. Az okozat csak akkor szüntethető meg, ha megszüntetjük az okát.