Kopátsy Sándor EH 2018 05 27
A két történelmet
alakító diaszpóra
Harari könyvhöz
Nem nehéz magyarázatot találni
arra, hogy jelenleg két etnikumot, a hazája nélkül élő zsidóságot és a Kínán
kívül élő kínaiakat lehet csak az utóbbi kétszáz évben a világtörténelemben
jelentős szerepet játszónak minősíteni. A zsidó nép soha nem érte el a világ
népességének egyetlen százalékát, a kínaiak pedig mindig a világ legnépesebb
etnikuma voltak, a hazájukon kívül élők pedig soha nem haladták meg az egy
százalékot.
Az ötvenes évek óta Max Weber
híve vagyok, hiszek abban, hogy a jelenkor olyan társadalmi alépítményt hozott
létre, amire hatékony felépítményt csak a puritán népek képesek. Weber még
puritánoknak csak a Nyugat protestáns népeit tartotta.
Először az vált nyilvánvalóvá,
hogy a germánok akkor is puritánok, ha katolikusok maradtak. Ezt jelezte az a
tény, hogy az Alpokban élő népek lehettek protestánsok vagy katolikusok, a
nyelvük lehet német, francia, olasz vagy szláv, az Alpokban azonos módon élnek.
Európa hat országa tartozik a legfejlettebb tízbe, Norvégia, Dánia, Svédország,
Finnország, Svájc és Hollandia protestáns, de az Alpokban a katolikus németek,
a franciák, az olaszok és a szlovének puritán módon élnek.
Weber államokban gondolkodott,
nem vette tudomásul, hogy az Alpokban élő népek akkor is puritán módon
viselkednek, ha az Alpokban élnek. Még
súlyosabban tévedett, amikor az Európában a más országokban élő zsidók
viselkedése még jobban megfelel a tudományos és technikai forradalom
követelményeinek, mint a protestánsoké. Az európai zsidóság pedig a
Nyugaton élő zsidóság sikerét nem korlátozta az ott élő zsidóságra. Máig nem találkoztam olyan történésszel,
aki felismerte, hogy a zsidóság csak Európában, és azon belül is annak kevésbé
fejlett országaiban ért el példátlan sikert. Egyetlen közép- és kelet-európai
ország nem készített felmérést arról, hogy hol, melyik országokban hogyan
gazdagodott meg a zsidó etnikum az ország átlagához képest. Történelmi
ismereteim szerint a zsidó etnikum a Kárpát Medencében, ezen belül is a leginkább
Budapest vonzáskörzetében gazdagodott meg a legjobban az ország átlagához
képest. Tőlünk nyugatra az eleve
erős nem zsidó polgársággal nehezebb volt fölénybe kerülni. Tőlünk keletre
pedig a környezet túlságosan elmaradott volt ahhoz, hogy a zsidóság képességei
kibontakozhassanak.
Azt a magyar történészek máig nem vették tudomásul, hogy a vasút előtt
a Kárpát Medence csak a térsége közepe számára volt kedvező adottság. A kis
és gyorsan folyók egyirányú utak voltak, azokon csak lefelé lehetett olcsón
szállítani. A Kárpát Medence csak a
vasúthálózat kiépülése után lett egységes élettér. De csak földrajzilag,
mert a magyarság képtelen volt a Medence szélein élő népeket az ország
állampolgáraiként kezelni. Ezért kellett aztán a politikai tekintetben magyar
államot jelentő Magyarországnak etnikai elemeire széthullani.
Azt viszonylag korán felismertem, hogy a vasút hálózat kiépítésének
századában az európai, különösképpen a közép és kelet-európai zsidóság Európát
felemelhette volna, ha nem pusztítja és üldözi el Európa zsidóságának többségét.
Az első világháborút követő
békeszerződések érzékenyen érintették a háborút vesztőket. A félperifériás
országokban az alacsony foglalkoztatás abba az irányba vitte az országok lakosságának
és ezért politikusainak az elvárását, hogy új utat akartak keresni. Ebben
először a mediterrán országokban, Portugáliában és Olaszországban, jelentek meg
a fasizmusok. Ezeket a közvélemény lelkesen támogatta.
A puritán lakosságú országok közül fasizmusával a háborút vesztett
Németország is jelentkezett. A puritán germán lakosság igényeit a
mediterrán országokénál is drasztikusabb módszerekkel elégítette ki a náci
fasizmus. Európa történetében a német
fasizmus volt az első olyan rendszer, amit a lakosság óriási többsége
támogatott. Utólag a nácik támogatottságát azzal magyarázzák, hogy a
terrorista módszereik csirájában megsemmisítettek minden politikai ellenállást.
Ebben is van igazság, de a háborúvesztésig nemcsak a német, de az Európai történelemben nem volt a
lakosság hasonló többsége által támogatott rendszer. Ennek legjobb
bizonyítéka volt a tény, hogy Ausztria a megszállását elseprő lelkesedéssel
fogadott a lakosság. Az is tény, hogy a német kisebbség lelkesen egyetértett a
nácikkal, annak ellenére, hogy reális panaszuk nem volt.
Minden háborúban a lakosság
együttérzésnek a legjobb mércéje a katonák viselkedése, a reménytelen
helyzetben fogolyként magadott katonák aránya. Ebben a második világháború
során a németek szerepeltek a legjobban, annak ellenére, hogy a legtöbb esetben
ők voltak a hazájuktól távoli fronton harcolók.
A németek a háborúvesztés után sem voltak hajlandók a náci vezetők
felelősségre vonására. Azt a győzteseknek kellett elvégezni. A náciknak a
háborús céljaikért történő felelősségre vonása, a szobraik ledöntése elmaradt. Ez
még ott sem történt meg, ahol a
bolsevik Szovjetunió lett a megszálló hatalom. Bármennyire irreálisak voltak
Hitler háborús céljai, elfogadhatatlanok az alkalmazott módszerek, és mennyire
primitív hiba volt a háború operatív vezetését is Hitlerre bízni, ez máig nem
történt meg. A német közvéleménnyel még azt sem lehetett elfogadtatni, hogy
Hitler bűne volt a kétfrontos világháború, mivel Sztálin támogatását
erkölcsileg nehezen lehetett volna megmagyarázni, de könnyű lett volna megvalósítani.
Németország ugyan a háborúvesztés után következetesen megtagadta az
antiszemitizmust, ezért a nácik felelősségét nem feszegette. Pedig Európa hatalomvesztése, ami mára már
vitathatatlan, elsősorban abból fakadt, hogy elvesztette a zsidóságát. Máig nem akadt olyan európai történész, aki
felvetette volna, hogyan alakul Európa világpolitikai súlya, ha a világ
zsidóságának többsége Európában megmarad. Pedig elemi feladat volna
felvetni, hogy Európa nemcsak a
zsidósága elpusztításáért felelős, hanem a saját jövőjéért is. Márpedig az első világháború után Európa
volt a Nyugat legnagyobb kincsének, az európai zsidóságnak a tulajdonosa.
Az európai zsidóság óriási többségének megtartása esetében ma nem a
világtörténelem egyik mellékszereplője, hanem a világ tudásvagyonának fő
birtokosa maradt volna Európa.
A világ zsidósága ugyan joggal büszke arra, mint adott a világnak, de
az fel sem merül, hogy ezek mind Európában születtek, az eredményei miért
kerültek az Egyesült Államokba. Ezek nem hagyják el Európát, ha nem az
életük kerül veszélybe. Az ugyan valószínű, hogy nem készítettek volna
Európában atombombát, de a Nobel díjakat megkapták volna.
Mindezt azért írtam le, mert bizonyítani akartam, hogy a náci Németország zsidó pusztítása nélkül,
Európa nyugati fele marad a tudományos és technikai forradalom világában is a
társadalmi és tudományos szuperhatalom. Méghozzá a nemzeti államai
fennmaradásával.
A kínai marxizmus a szuperhatalommá válása.
Nemcsak az európai liberálisok,
de még a marxisták is csak azt látják, hogy 1990-ben, a bolsevik Szovjetunió
szétesésével megbukott a marxizmus. Ez ugyan tény, hogy Európában nem maradt
sikeres marxista társadalom. Azt azonban nem veszik tudomásul, hogy ugyanebben az évben volt a marxizmus
világsikerének a kezdő dátuma is. Azt ugyan ma még nem lehet látni, hogy a
kínai társadalmat az utókor valóban marxista társadalomnak fogja tekinteni, de
az vitathatatlan, hogy Kínai vezetői
marxistának tekintik magukat, és a világtörténelem legnagyobb sikerét hajtják
végre. Ma már 27 évvel a reformjuk
után, aligha vitatható, hogy ami Kínában történik, ahhoz hasonló siker nem volt
fajunk történetében. Kína a század közepére az Egyesült Államok mellé
felzárkózva, a második szuperhatalom lesz.
Azt ugyan a kínai vezetés hangsúlyozza, hogy marxisták, de abban
kételkedem, hogy Marx annak tartaná őket. Ezt, csak a jövő döntheti el. Azt
ugyan nehezen tudom elképzelni, hogy Marx egyet értene a gyermekvállalás
erőszakos korlátozásával, a kínai tőkés dollár milliárdosok létrejöttével, de a
politikai diktatúrával annál inkább. Az azonban nem vitatható, hogy a kínai
vezetés marxistának, és példátlanul sikeresek érezheti magát. Azt még egyetlen
prófétától sem képzeltem el, és kértem számon, hogy követőivel mindenben egyet
értsen. Abban például nem kételkedtem, hogy a keresztény egyházak közül
Krisztus leginkább a protestánsokkal értett volna, de ezt gondolnám Marxról is,
aki szívesen venné tudomásul, hogy erőszak nélkül is létezhet jóléti
társadalom.
Azzal eleve egyetértettem, hogy Lenin helyesen ismerte fel a piac
megkerülhetetlenségét, de azt nem mérte fel, hogy a nagycsaládos, ortodox
keresztény kelet-európai népek viselkedése eleve alkalmatlan az élvonalba
kerülésre. Mar Weber felismerését elfogadva, hogy a társadalmi élvonalba kerülésre, csak a puritán konfuciánus népek
alkalmasak.
A kínai diaszpórának az európai zsidóságéhoz hasonló szerepét csak
fokozatosan értettem meg. A kínai diaszpórának a történelmi jelentőségét csak
fokozatosan értettem meg.
Második feleségem családi
kapcsolatainak köszönhetően, Ausztráliába repülve, Kuala Lumpurba néhány napot
tölthettünk. Ott megdöbbenve azt
láthattam, hogy a kínai kisebbséggel szemben ugyanolyan olyan korlátozó
törvények vannak, akárcsak a Horthy rendszerben. Ez után derült ki a
számomra, hogy Szingapúr kínai polgármestere miért szakadt el Malajziából.
Szingapúr példátlan sikeréről ugyan tudtam, de akkor még a Kína és Szingapúr
közti tapasztalatcseréről semmit.
Sajnos, a kínai politika nagyon
titoktartó, a belső vitákról keveset publikálnak, ezért aztán, amit ma Kínáról
tudok, csak lassan alakult. Azt tudtam, hogy Mao már az 50-es évek elején
Tenget jelölte ki utódjának, aki a kulturális forradalom alatt, ha nem is
felszámolható ellenség, de kegyvesztett lett. Ő is csak a Mao halálát követő
zavarok után kerülhetett a hatalomra.
Az csak jóval később tudtam meg, hogy
Teng Mao megbízásából fél évet együtt töltöttek Szingapúrban, Li Kuang-jao a városállam korlátlan
hatalmú kormányzóval. Kiderült, hogy mindketten ugyanabból a kanton vidéki han etnikumból
származnak, ahol nem a mandarin nyelvet beszélik. Ekkor már a városállam vegyes
etnikumi lakossága közel tízszer nagyobb egy lakosra jutó jövedelemből élt,
mint Kínában. Ez a tény volt a meggyőző
bizonyíték arra, hogy egy pártrendszerben is lehet magas az életszínvonal, ha a
gazdaság liberális piacgazdagságként működik.
Szingapúr Izraelnek is példát
mutat. Ott a világ legnagyobb kikötői adottsága és kedvező stratégiai
környezete lehetővé tette, hogy a főként Európából Izraelbe menekült kiváló
lakossága saját államot alapítson. Szingapúr azonban a sokkal kevésbé alkalmas,
három, kínai, indiai és maláj, vegyes etnikumi lakosságával szinte a semmiből kellett
kiemelkedni. adatom ugyan nincsen arra, mekkora volt a 60-as évek elején a
városállamban az egy lakosra jutó jövedelem, várható életkor és az átlagos
iskolázottság. Ennek ellenére azt mondhatom, hogy Szingapúr, városállamként
Kínához hasonlóan szegény és iskolázatlan volt. A problémát növelte, hogy a
másik két etnikum, a maláj, és az indiai, a saját országában sem villog. Ezt a
nagyon szegény kikötőváros mára a világ legfejlettebb társadalmai színvonalára
emelkedett. Ezt elérhették azzal, hogy a gazdaságot a liberálisoknál is liberálisabb
módon működtetik, a világ legfejlettebb oktatási rendszerét építették ki, ugyanakkor
a nem puritán lakosság viselkedését példátlanul szigorú szabályokkal
kényszerítették ki. Szingapúrban a malájok háromszor, az indiaiak pedig tízszer
magasabb jövedelemből élnek, mint a saját hazájukban. Ezeket a példákat érdemes volna közismertté tenni, mert ez azt
bizonyítja, hogy minden etnikum akkor él a legjobban, ha puritán társadalomban
élhet.
Mi, magyarok sajnálunk azokat a
magyarokat, akik kivándoroltak az Egyesült Államokba, de megfeledkezünk arról,
hogy ők a hazájukban a legreménytelenebb sorsuk voltak, és most ötször
gazdagabbak, mint az itt maradt átlag.
Li Kuang Jao nevét is kevesen
ismerik a Nyugaton, pedig ő volt, aki Szingapúrban megmutatta Tengnek, rajta
keresztül a kínai párt vezetőinek, hogyan kell egy szegény, elmaradott kelet-ázsiai
országot piacosítani, nagyon gyorsan nagyon gazdaggá tenni.
Annak viszont a nyomát sem
találom, ki állapította meg, hogy nem elég a liberális piacosítás, ha a
lakosság növekedése nagyobb munkaerő kínálatot hoz létre, mintamennyi
keresletre szüksége van a társadalomnak.
Azt, hogy a munkaerő kapacitás magas kihasználtsága nélkül, nem lehet
kikapcsolni a munkaerő kizsákmányolását. Marx műveiben nemcsak nyoma sincs
annak, hogy a munkaerő kizsákmányolás oka nem a tőkéstulajdon, hanem a munkaerő
túlkínálata. Az ipari forradalom jelenetős mértékben csökkentette az ipar
munkaerőigényének a minőségét. A tőkés
társadalom lényegét csak akkor lehet megérteni, ha azzal kezdjük, hogy előtte a
céhipar viszonylag magas igényt támasztott a munkaerővel szemben. Az ipari
forradalom találmányai ehhez képest sokkal gyengébb minőségű munkaerőt
igényeltek.
A gyáripari termelés nemcsak a
céhipart seperte el, de az azzal még versenyképes háziipart is, aminek nagyobb
volt a munkaerő igénye. Azt a társadalomtudomány még viszonylag felmérte, hogy
a fejlett államok gyáripara hogyan seperte el a céhipart, de arról nem találtam
felmérést, hogy az elmaradt világban is felszámolta a háziipari termelést.
Még a népiek sem számolták ki, hogy mennyi munkaidő szabadult fel a
paraszti háziiparban. Pedig ez a munkaidő ment át árutermeléssé. A vasút
századában a legnagyobb munkaerő változás az volt, hogy szinte megszűnt a
háziipar, és átment a vasúton szállítható piaci termékekké. Nemcsak az
államokon belül, de a világkereskedelemben is. A gyarmattartók gyárakban
készült termékeikért a kisárutermelők összegyűjthető termékeiket vásárolhatták
meg. Ez az árucsere tette gazdagokká az Európa keleti felén élő zsidósságot.
A 20. század során, már a
hidegháborúban, megindult a távol-keleti tőkés országok tömegáru exportja a
fejlett világ felé. Először Japán, majd a négy kis tigris lett a fejlett
tőkésállamok fogyasztási cikkekkel ellátója. De ezek exportja már kiterjedt
elektronikai, fotóipari termékekre, végül a gépkocsira is.
Ezt a folyamatot felgyorsította a
hidegháború is. A gazdag tőkés országok politikai céljaik szolgálatának
tekintették a távol-keleti országok gyors meggazdagodását.
Ugyanakkor említésével sem
találkozunk annak, hogy a kommunista Kína is tanult Japán és a kis tigrisek
sikeréből. A hidegháború megszűnése
lehetőséget kínált arra, hogy Kína a gazdag tőkés országokat fogyasztási
cikkeivel lássa el. Ha ez a lehetőség nem nyílik meg, aligha lehetett volna
ilyen sikeres a bolsevik Kína gazdaságának piacosítása, mert nem lett volna a
kínai iparnak tőkés piaca. Nem volt tehát véletlen, hogy a bolsevik
Szovjetunió összeomlása és a kínai reform időben egybeestek. A hidegháborúban
nem lett volna Kínának lehetősége arra, hogy a gazdasági életének szabályozását
a piacra bízza.
A túlnépesedés leállítása azonban Kínában született.
A hidegháború demokrata oldalán a
túlnépesedés már spontán leállt, a gazdag és iskolázott társadalmakban gyorsan
elterjed a fogamzásgátlás általános használata, nemcsak a túlnépesedés állt le,
de még a létszám tartása sem volt biztosított. A nemzetállamok azonnal megijedtek, és bevezették a gyermekvállalás
társadalmi támogatását. Harari sem tesz említést arról, hogy a 20. század
első felében, a fogamzásgátlók használatával gyorsan csökkent a
gyermekvállalás. A megelőző közel tízezer évben minden gabonatermelő és
pásztorkodó társadalomban többen születtek, mint ahogyan növekedett az
életterek eltartó képessége. Ezért kényszerült minden termelésből élő
társadalom a halálozás fokozására. Azzal,
hogy a fogamzásgátlók lehetővé tették a fogamzásmentes szexuális életet,
gyorsan a létszám újratermelését sem biztosító szint alá csökkent a születések
száma. Mivel a nemzeti államok egymással szemben csak a lakosságuk nagyobb
számával, háborúzással tudtak védekezni, a spontán népességcsökkenéstől azonnal
megijedtek, és támogatni kezdték a gyermekvállalást. Mivel a támogatás a
gyermekvállalás számával arányos, kontraszelekció keletkezett. Nincs olyan
fejlett társadalom, amibe a családok gyermekvállalása nem fordítottan arányos a
felnevelés várható eredményével.
Mint minden faj szaporodását
bizonyos spontán minőségi szelekció jellemezte, ez a Homo sapiens esetében is
ilyen volt. Harari ezt a problémát nem is említi, pedig fontos
történelemformáló szerepe volt. Fajunk életében a gyermekhalandóság volt a
legnagyobb halálok. Mivel annak a mérete elsősorban a táplálkozás minőségén
múlt, a szegényebb családoknál volt a magasabb. Az utóbbi száz évben a
gyermekhalandóság volt a legnagyobb mértékben csökkenő halálok.
Összefoglaló.
Ennek az írásnak a fő mondanivalója, hogy Európa és azon belül is még
inkább annak a keleti fele azért van lemaradóban, mert elvesztettük a
zsidóságunk kilenc tizedét. A kínai csoda pedig aligha történhetett volna meg,
ha a kínai diaszpóra a kis Szingapúrban nem mutat példát arra, hogy csak az a
társadalom lehet gazdag, amiben a piac alakítja a gazdaságot. Azt, hogy a
munkaerő létszáma nem nőjön gyorsabban, mint a munkaalkalmak, a kínaiaknak
kellett felismerni.