Kopátsy Sándor EH 2016 08 23
Az öregedésem titkai
A jelenkor egyik legnagyobb történelemformáló eseménye a várható életkor
megkétszereződése.
Ez a mutató fajuk mintegy félmillió éve alatt alig kétszeresére nőtt, az utóbbi
száz évben aztán újra kétszeres lett. Ezt jól kifejezi az, hogy ma két milliárddal kevesebben lennénk, ha
csak annyi volna a várható életkorunk, mint száz évvel ezelőtt. Éppen a
fejlett társadalmakban volna lényegesen kisebb a lakosság, ha nem nő az életkor.
Fontos mutató volna az, hogyan változott
a lakosságon belül a még és a már nem munkaképesek aránya.
Nem véletlen tehát, hogy a The
Economist múlt heti száma címlapján „A
halál becsapása” cím, és egy homokóra szerepel.
Mivel már én is évtizedek óta a halált
becsapók között vagyok, lehet egyéni véleményem, azt pedig leírom.
A halált nem lehet becsapni. Aki fél a haláltól, annak üresebb lesz az élete. sokáig élni
fajunk életében először, egyre inkább könnyebb lett.
Az élet hosszát ugyan lehet, de nem
érdemes, legalábbis értelmetlen, az idejével mérni, mint ahogyan a testünk súlya
és magassága sincs összefüggésben a tartalmával. Korunkban az életet csak a
szellemi eredménnyel mérhetjük.
Az életem sem azért lett gazdag, mert hosszú volt, hanem azért mert sokat
megéltem. Az én
szellemi ideáljaim között nagyon kevesen voltak hosszú életűek, de a rövid
idejük alatt is rengeteget éltek. A sűrű
életüket irigyeltem.
Fajunk ösztöne ugyan a halál ellen
védekezik, de a mai emberek nem azért
élnek sokkal tovább, mert nem akarunk meghalni, vagy, mert be tudjuk csapni a
halált, hanem azért, mert az életkörülményeink ezt lehetőbbé tették. A
várható életkor ugyan az adott viszonyok közt rajtunk is múlik, de az átlagát a
társadalom fejlettsége determinálja. Fajunk eddigi életében, egészen a
termelésre való áttérésünkig, a várható életkor alig haladhatta meg a 25 évet,
és ezen az egyének alig tudtak változtatni. A halállal szemben nem volt hatalmunk. Csak a legutóbbi mintegy
5.000 éve kezdett el a várható életkor hosszabbodni. Aki szorgalmasabb és
mértéktartóbb volt, néha tovább élhetett.
Az egyének éltének hossza azonban nem
jó mérce, mert az élet minőségét nem tartalmazza. Pedig az életben csak az a
fontos, amit megéltünk.
Sokszor gondoltam, hogy szerencsés korban születtem, mert ezerszer több
eseményt, információt megélhettem, mint az elődeim, és százszor, esetleg
ezerszer többet, mint átlagosan a kortársaim. Ennek ellenére, Mozart, vagy
Ady rövid élte mégis sokkal tartalmasabb, értékesebb volt, mint az én hosszú
életem.
A közölt cikkel nem értek egyet, mert
az életnek a hosszát méri, a nagyságát, a tartalmát figyelmen kívül hagyja. Az élet nagyságát nem az évekkel, hanem a
tartalmával, a súlyával kell mérni.
Fajunk történelmét sem az évekkel,
hanem az agyunk és kezünk teljesítményével mérem. Mindent, amit elértünk, az agyunk teljesítményének köszönhetjük.
Ezt Darwin sem értette meg. Nem vette
tudomásul, hogy fajunk annak
köszönhetően fejlődött, hogy nem a mutációval és a szelekcióval, hanem az
agyával illeszkedett a természeti környezetéhez. Az emberi faj életére
azért egészen más törvények vonatkoznak, mint a biológiai elődeinkké, mert azt
az agyunk alakította.
Annak ellenére, hogy az agy
elsődleges szerepe általánosan elfogadott, kevés figyelmet szenteltünk annak,
hogy ebből mi következett és következik. Az
ember ugyanis, kezdettől fogva az agy igényeinek kielégítéshez igazodott.
Ez elsősorban abból állt, hogy a táplálékát a könnyebb emésztésre előkészítette,
ezzel biztosítva elegendő kalóriát az agya működéséhez. A tűz használatának
jelentősége közismert, de azt mégsem hangsúlyozzuk, hogy milyen mértékben
növelte meg a sütés és főzés az emésztés az agyunk energiaigényének
kielégítését. A táplálkozás tudománya ugyan tisztában van az emésztés változó
energiaigényével, ennek ellenére az elfogyasztott kalóriával, nem pedig annak a
szervezet számára fennmaradt, hasznosítható értékével számol. Márpedig a kettő
között óriási a különbség. Az ember agyának ugyanis, a biológiai elődeinél
sokkal több kalóriára szüksége, ezért tettük a táplálékunkat ösztönösen
könnyebben emészthetőbbé. A könnyebb emésztés érdekében megtörtük,
feldaraboltuk, megsütöttük, megfőztük a húsokat. A klasszikus példa azonban a
kenyér, ami a megőrölt, kovásszal erjesztett, megsütött, azaz a könnyebben
emészthető táplálékká dolgozták fel. De szinte minden nyers táplálékunkkal ezt
tettük.
Az alkohol nemcsak nagyon könnyen
emészthető, de egyúttal fertőtlenítő is. Csak az alkoholizmus károkozását
hangsúlyozzuk. Alig találtam a nyomát annak, hogy a fertőzött vizeket ihatóvá a
borral való keverése tette. A fertőtlenítő bor termelése és felhasználása döntő
szerepet játszott a Római Birodalomban a városi lakosság halandóságának a megfékezésében.
Visszatérve a cikkre. Lényeges
mondanivalója, hogy az élet célja a halál legyőzése, azaz a minél hosszabb
élet. Ezt úgy kellene módosítani, hogy az
élet célja a minél tartalmasabb élet. Azt egyrészt nem lehet csak a megélt
évek számával mérni, mert annak ugyan a hossza nélkül nem lehet tartalma, de a nagyságát csak a hosszának és sűrűségének
az eredőjével lehet mérni.
Az élet hossza
években mérhető. Az tehát 1-100 évek között mozoghat. Ebből az első 20 és az
utolsó negyven már nem sokat ér. Ezért volna
indokolt csak az értéktermelésre, a munkaképességre alkalmas éveket számolni.
A fiatalok felnevelése és a munkaképtelenek eltartása társadalmi teher. Ennek
ellenére a várható életkor is elfogadható mérce, mert mögötte áttételesen sok
társadalmi érték van.
Az élet sűrűsége szinte az ürességtől a végtelenig, a gyakorlatban a 0-1.000 között
értékelhető. Az élet értéke
nagyságrendekkel jobban függ a sűrűségétől, mint a hosszától.
A gyakorlatban a legjobb használatos
mércét az ENSZ használja, amikor a tagállamainak a társadalmi fejlettségét
három mutató eredője, az egy főre jutó jövedelem, a várható életkor és az
átlagos iskolázottság, alapján rangsorolja.
A várható életkor figyelembevétele azt jelenti, hogy a
társadalmi cél a minél munkaképes évek hosszabbítása. Ezt a várható életkor
is elég jól méri, de ezt is jobban kifejezi a munkával hasznosult évek száma.
Az egy főre jutó jövedelem és az iskolázottság pedig az élet tartalmát, értékét fejezni
ki. Az egy főre jutó jövedelemhez
hozzáadnám az egy főre jutó vagyont is. Ezt a mutatót a közgazdaságtan
ritkán használja, pedig az élet
gazdasági eredményét a vagyon nélkül nem lehet jól kifejezni. A
százalékokkal növekvő lakosságú társadalmak csődjét elrejti, ha a munkaerő
számának és minőségének a hatásával nem számolunk. Az iskolázottság a szellemi vagyon viszonylag jó kifejezője.
Egyelőre azonban nem ismerek az egy lakos értékének jobb kifejezőjét,
mint az ENSZ által használt mutató. Az élet értékét nemcsak azzal mérném, hogy meddig tartott, de
az is fontos, hogy mennyi fizikai és szellemi vagyont hagyott maga után. A hátrahagyott fizikai vagyont egyszerű a
belső vásárlóerővel mért jövedelemmel, a szellemit pedig az iskolázottsággal
mérni. Ez a mérési módszer ugyan használható az országok társadalmi
fejlettségi szintjének az összevetésére, de az egyénekre nem. Ezért megelégszem azzal, ha az országok
közti verseny eredményét az ENSZ által használt mutató alapján mérjük.
95. évemben jogosan érzem úgy, hogy gazdag életet élhettem. A hossza már közel 20 évvel túl van
a hazai átlagon. Az életem tartalmának
értékével pedig ennél is megelégedettebb lehetek. Azt hiszem, benne vagyok
a legjobb százezerben. Tehát nem az
életem hosszát, hanem a tartalmát tartom eredményesebbnek.
Ehhez adok tanácsokat.
Szerencsés vagyok, mert tehetségesnek és genetikailag is egészségesnek
születtem. E nélkül
nem számíthattam volna a töredékére sem annak, amit elértem.
Az is szerencsémnek mondható, hogy
családom elődihez képest anyagi tekintetben jelentősen visszaesett. Főleg apai
nagyapámhoz képest, aki születésem előtt meghalt, nagyon szegények voltunk.
Anyám tanítónő volt, ezért fel sem merült, hogy diplomaszerzés nélkül maradunk.
Négyen voltunk gyerekek, csak a nővérem nem lett diplomás. Nem is akart.
Azt is a sorstól kaptam, hogy tanyán
születtem, az első két osztályt egy falusi iskolában végeztem. Onnan kerültünk Kaposvárra,
ahol érettségiztem. Egyetemre Budapesten jártam, és ott éltem 80 éves koromig. Ezt
utólag úgy értelmezem, hogy a szellemi
fejlődésem növekedésével arányosan megfelelő nagyságú közösségekben élhettem.
A tanyán eseménynek
számított, hogy a családomon kívülivel találkoztam. Ellenben a saját
háziállatinkkal, lovakkal, tehenekkel, kutyával, macskával életre szóló
barátságot kötöttem. Aki ezt nem élte meg el sem hiszi, hogy ezt a kötődésem,
még a vadállatok is azonnal megérezték. Ezt azzal is magyarázom, hogy az állatok megérzik, ha valaki idegenként,
idegesen, nem őszintén, közeledik hozzájuk.
A borsodi faluban élhettem bele a két háború közti magyar falusi társadalomba, szerettem
meg a természetet, lettem egy éltre gombász, eredményes vadász, és a népi írók
lelkes híve.
Kaposvár is jó
lecke volt. Az arisztokrácia és a dzsentrik megyéjében könnyű volt a feudális
maradványokkal szeme kerülni. Ennek ellenére a kisvárosi úri középosztályba szüleimnél,
testvéreimnél sokkal jobban beilleszkedtem. Versenyzőként teniszezetem, ami az
úri középosztály és az arisztokraták sportja volt. A gimnazista koromban úri
lányoknak udvaroltam. Soha nem éreztem kirekesztést, a szüleim és a testvéreim
azonban kirekesztettek maradtak. A kiközösítettségük jobban sértett, mintha
engem is érintett volna. Jók voltak a szüleim módosabb családjaival való kapcsolataim.
A magyar szellemi elittel azonban
csak akkor kerültem belső kapcsolatba, amikor a Nemzeti Parasztpárt Kulturális
Osztályának a vezetője lettem. Máig nem értem, hogyan lehettem egyenrangú társ
a Parasztpárt országos hírű vezetői között. Ez a társaság volt életem egyik
nagy ajándéka. A nálam jóval idősebbek, sikeresebbek befogadtak. Erdei
Ferenccel, Kovács Imrével, Bibó Istvánnal, Darvas Józseffel napi munkatársi
kapcsoltba élhettem. Filep Lajossal már Baranyában megismerkedhettem. Ennek
köszönhetem, hogy örökre a demográfia vonásába kerültem. Erdei Ferenccel és Illyés
Gyulával szinte haláláig élt a barátságunk.
29 évesen, a parasztpárt felszámolása
után az Országos Tervhivatalba kerültem. Ott a közgazdász reformerek
élcsapatába cseppentem, és elkezdtem a gazdasági
reformokról publikálni. Ez lehetett az oka annak, hogy pártonkívüliségem
ellenére, 1953 nyarán Nagy Imre két mezőgazdasági reform bizottságainak a
titkára lettem.
Egy évvel később, már Nagy Imre rám bízta a mechanizmus reform
kidolgozását. Ez marad máig életem csúcspontja. Utólag még tisztábban láttam, ha Rákosi és társai elfogadják a gazdaság
mértéktartó piacosításának tervét, és Nagy Imrét megtartják miniszterelnöknek,
1954-ben mi vezetjük be, Moszkva jóváhagyásával, azt a gazdasági reformot, amit
Kína 1990-ben megvalósított.
Ha 1954-ben piacosítjuk a gazdaságot, nemcsak mi lettünk volna az elsők,
de akkor nem lesz 1956-ban forradalom, a hidegháború nem lesz nagyon hideg, és
talán még a Szovjetunió, és vele az európai bolsevizmus sem esik széjjel.
Tudom, hogy nagyképűség azt hinni,
hogy a világtörténelem alakulása jelentős részben egy kicsi ország gazdasági reformján
múlhatott, de ennyi év után is így látnom, és ez elgondolkodásra késztető.
Diákkorom óta a két legjobb barátom
Ady Endre és Móricz Zsigmond volt. Adyval mindig mindenben egyet értettem.
Büszke vagyok arra, hogy a prózai írásait két könyvemben magyaráztam. Sok művét
jobban megértettem, hogy olvastam az egy időben írt prózai műveit.
Móricz Zsigmond jelmondata nekem is
iránytűm lett. Ne politizálj, építkezz! Ennek
a megfogadásának sokat köszönhetek.
Az eredményes élet a feladat.
A The Economist írása azt
bizonygatja, hogy a viszonylag lassú élettempó mellett tartósabban életképes
marad a szervezet. Ebben is lehet igazság, de sokkal jelentősebbnek tartom a
tartalmas, feladatos életet. Elsősorban ezzel magyarázom a nők jó tíz
százalékkal hosszabb életét. Ők nem mennek nyugdíjba, öreg korukban nem kerülnek olyan helyzetbe, amikor úgy érezhetik, hogy
haszontalanná váltak. A nők feladata a nyugdíjas férjük mellett nem
kevesebb, hanem több lett. Ehhez járul, hogy a dolgozó anyák gyermekeinek
felnevelésében nagyobb szerep hárul rájuk.
Az öregség foglalkoztatása érdekében a kertes családi házat tartom
fontosnak. Ott az
élet végéig található feladat. A bérkaszárnya és a kertes családi ház
társadalmi értéke között a szabad idő hasznosításában van a legnagyobb különbség.
Máig nem sikerült statisztikai bizonyítást találnom arra, hogy mi a várható
életkorban a családi ház előnye. Ha volna ilyen adat, azt bizonyítaná, hogy jelentősen tovább és tartalmasabban élnek, kevesebbet
betegek, akiknek a lakásukban, kertjükben marad feladatuk.
Az agyunk állapotának megőrzése.
Az is általános jelenség, hogy a
többség agya előbb megöregszik, minthogy a fizikai életképességünk teljesen elfogy.
Az agy nem akkor fárad el, ha
használják, hanem akkor, amikor használaton kívülre kerül. A hosszú élet
titka a szellemi feladatok megmaradása.
Az agy nem abban öregedik el, hogy sokat használják, hanem az
ellenkezőjébe, hogy alig használják. Ezért nem értek egyet azzal, hogy öregkorban csökkenteni kell
az elfogyasztott kalóriamennyiséget. A fizikai munkavégzés érdekében azért van
szükség nagyobb kalóriás táplálkozásra, mert a munkavégzés sok kalóriát
igényel. Az öregkorban pedig azért van szükség a több kalóriára, mert az
agyunkat foglalkoztatjuk. Az öregeknek
nem lehet a fizikai erejüket megtartani, hanem a szellemüket kell használni.
Még nem olvastam olyan tanulmányt,
ami kimutatta volna, hogy az agy által elfogyasztott energia mennyire igényli
az elfogyasztott kalória pótlását. A fizikai munkavégzés után reflexként
jelentkezik az éhség. Ezt a szellemi munka után magamon nem tapasztaltam.
Sokkal inkább a fáradság, a pihenésigény jelentkezett.
Ezért javasom öregkorban a könnyen felszívódó táplálékokat. A csokoládét, a cukrot, a mézet, az
alkoholt.
Régóta tiltakozom az ellen, hogy a
táplálkozás mértékét az elfogyasztott kalóriával mérik, pedig azzal kellene, ami a megemésztése után a
szervezetnek rendelkezésére marad. Nem vagyok a táplálkozás tudományok
szakértője, de azt tudom, hogy az
alkoholok, a cukrok mértékletes mennyiségének a megemésztése az elfogyasztott
kalória viszonylag kevés hányadával történik. Ezekből öreg koromban
viszonylag többet és rendszeresebben kell fogyasztani.
Kezem remegése elég korán, 70 éves
koromban kezdődött, és lassan fokozódott. Szerencsére, 50 éves korban
megtanultam, vakon gépelni. Az óta géppel írok. Ennek köszönhetem, hogy évente
még jelenleg is, 1.500-2.000 oldalt írok. Ezek harminc éve weboldalamon
megjelennek. Hivatali munkám mellett csak szakcikkeket és tanulmányokat írtam a
folyóiratokba, újságokba, és csak a két első könyvem jelnet meg. Ezek száma
nyugdíjas koromban 28-ra nőtt. Az utolsó
két, 90 éves korom után írt könyvemet tartom számomra a legjelentősebbnek.
A megjelentetésük, folyamatban van. Több könyvet már nem akarok. A weblapomon
azonban még folytatom.
Arra soha nem gondoltam, hogy szellemi tekintetben ilyen sokáig
munkaképes maradjak.
Az egészségemre külön nem vigyáztam. Viszonylag keveset dohányoztam, még kevesebb alkoholt
fogyasztottam, az első házasságom húsz éve során három fiam született, de sikertelen
együtt nem élés volt. Ehhez társult a politikai meghurcoltatásom.
1956 után gyomorfekélyes lettem. Ez
késztetett arra, hogy a még a már kitűzött operáció előtt, az első házasságomat
felszámoltam, a dohányzásról leszoktam és a politikai ambícióimat fokozatosan
leépítettem. Egy évvel később már a fekélyemnek nyoma sem volt. Mivel ezt egy
nagyon sikeres házasság és nyugodtabb életforma követte. Második feleségem
halála után, túl a 80-on, újra nősültem, ez a házasság is jól sikerült. Itt
tartok.
Az életvitelemet nem tartom rövid lángra fogottnak. Annak érdekében, hogy
sokáig éljek, soha nem mondtam le semmiről. Viszonylag sok időt csak a nőkre, a
teniszre és a vadászatra fordítottam.
A nőkre
fordított időmet nem tartom olyannak, amit másra érdemesebb lett volna
hasznosítani. Vallom, hogy tőlük kaptam a legtöbbet.
A teniszt 65
éves korban, egy vállsérülésnek és a reflexeim romlásának köszönhetően időben
abbahagytam.
A vadászatra
fordított idő aránylag sok volt, de az is sok örömöt szerzett. Mentalitásom sokat
köszönhet a természetben való jártasságomnak. Ezt 75 évesen, a fizikai erőm
fogytával hagytam abba. Mindig egyedül kíséret nélkül vadásztam, választottam
meg a kilövendő vadat, és magam zsigereltem ki. Büszkén vallom, hogy ebben is
sokra vittem. Én lőttem ki a Bakony eddigi legnagyobb agancsú és a legnagyobb
ágú gyilkos szarvasbikáját. Örülök, hogy ezek a keszthelyi vadászmúzeumban
vannak, Széchenyi Zsigmond trófeái mellett. Benne a vadászzsenit ismerhettem
meg.
A legnagyobb szerencsémnek azonban a kor nagyjai közül sokakkal tartom a barátságot,
és az együttműködést.
Életem során egyetlen emberrel,
Burgert Róberttal voltam folyamatosan nagyon szoros kapcsolatban. Mindig,
mindenben egyet értettünk.
Az Országos Tervhivatalban a vezetők
között mozogtam. Vas Zoltánnak sokat köszönhetek. Nem véletlen, hogy 1956-ban a
Forradalmi Bizottság elnökévé választottak. Ott lettem közgazdász, majd
társadalomtudós.
Az állampárt vezetéséből Donáth
Ferenccel, Fehér Lajossal és Nyers Rezsővel és Pozsgai Imrével volt szoros
kapcsolatom.
Nagyra értékelt barátja lehettem
Fejtő Ferencnek és vagyok Kányádi Sándornak.
A Beruházási Bankban, majd a Pénzügy
Minisztériumban, a Pénzügykutató Intézet vezetőjeként, szinte minden jelentős
magyar közgazdásszal baráti, vagy legalább munkatársi kapcsolatom volt.
El nem tudtam volna képzelni, hogy
ilyenek társaságában mozogok. Méghozzá úgy, hogy szinte egyedüli voltam, akit
mind a népiekkel, mind az urbánusok maguk közé fogadtak.
64 éves koromban meglepetésként ért,
hogy az állampárt utolsó miniszterelnöke felkért a Tanácsadó Testületének
tagságára. Örömmel vállaltam, mert az ő minisztertanácsát tartottam a bolsevik
megszállás idején a legjobbnak. Jó társaságban éreztem magam, de pesszimistának
tartottam, Németh Miklós és csapatának az első több párt közti szabad
választáson remélt eredményét. Egyetlen jelentős vitám a Dunai Erőművel
kérdésében volt. A Nyugat Európa felé vezető dunai utat, és a Szlovákiával való
jó viszont történelmi feladatnak tartottam és tartom ma is.
Ami az állampárt potenciális sikerét
illeti, Horn Gyula 1940-ben bebizonyította, de a győzelmét megsemmisítette a
saját pártjában erős liberális szárny, ami az SZDSZ-el koalíciót kötött.
Az utolsó politikai próbálkozásom az
volt, amikor Nagy Sándor vezetése alatt kiharcoltunk az egészségügy és a
nyugdíjrendszer önkormányzatát. Amit aztán a liberálisok szétvertek azzal, hogy
a magán nyugdíjpénztárakba csábították az illetékeseket. Ezét onnan és a
politikából végleg kivonultam.
Végső mérleg.
Utólag azt érzem, hogy a férfiak a nők között és a természetben kaphatnak
a legtöbb örömöt. Ezt mindkettőt kihasználtam.
Koromhoz képest egészséges vagyok, de a feladataim elfogytak. Már nem fogok úgy meghalni, hogy
valami fontosat elmulasztottam.
Ha újra kezdhetném az életemet, nem sokat változtatnák rajta.