Olvasottság

Oldalmegjelenítések száma ma

33

Oldalmegjelenítések száma tegnap

60

Oldalmegjelenítések száma az elmúlt hónapban

950

Oldalmegjelenítési előzmények (összes)

79 202

Írások egy része a facebookon is elérhető

facebook.com/Kopatsysandorgodnolatai

Hit, remény és szeretet

Kopátsy Sándor                PV                    2017 08 25

Hit, remény és szeretet

A The Economist e heti száma ezen a cím alatt fejti ki a véleményét Kelem pápa elképzeléseiről. A röv9d írás is arról győz meg, hogy lényegében a római katolikus egyház tekintélye, a gazdasága és a jótékonysága között hogyan kell az arányokat kialakítani. Ennek ellenére csak az utóbbi kettő közti arányról beszél.

Én fiatal korom óta úgy éreztem, hogy a pápák elsősorban a Pápaság, vagyis a Vatikán érdekét tartották szem előtt a vallásellenes, és a legnagyobb zsidópusztító nácizmussal, illetve a még nyíltabban vallásellenes bolsevik rendszerrel szemben. Ebben a tekintetben János Pál, és Ferenc pápával meg lehettünk elégedve. Ez azonban annak is köszönhető, hogy mindkét rémuralom elpusztult.

A reformáció és az ipari forradalom előtt a katolikus egyház klérusa volt az értelmiség, és a tudomány még akkor is, ha a papok és az apácák nagy többsége nem volt értelmiség. Ezt az országom oszmán megszállásával megismerkedve, azzal illusztráltam, hogy Mohácson csatát vesztettek a magyar analfabéták az oszmán írástudókkal szemben. A magyar közigazgatás és a hadsereg vezetésének többsége analfabéta volt. A megszálló erők között alig volt analfabéta.

A középkori kereszténységben iskolázott ember szinte csak az egyház klérusa volt. Még nem ismerek adatokat, de hasznos volna tudni, hogy az egyetemi tanárok, a jelentős tudósok között mekkora volt a reverendás klérus aránya. Az ugyan tudom, hogy az egyetemek csúcsát a teológus rektor jelentette. De ezt még a Magyar Tudományos Akadémia alapításán jelenlévő költőnk Vörösmarty Mihály is így örökítette meg: „Azt hittem, egyházi rendezvényen vagyok, alig volt a részvevők között nem reverendás.”

A 60-as években hat hónapot Olaszországban tölthettem, megdöbbentő élményem volt a Pápák és a bíborosok gazdagsága. Nagyobb jövedelmük volt, mint a királyok többségének és a leggazdagabb földesuraknak. Előtte én a magyar főpapok és szerzetesrendek jövedelmén háborogtam, de látva a bíborosok palotáit, az Alpoktól északra élő főpapok gazdagságát szerénynek minősítettem.

A katolikus főpapok reformáció előtti pompáját látva, megértettem, hogy Európa puritán népei fellázadtak a mediterrán klérusok gazdagságán. Ez a főpapi fényűzés ugyan fontos szerepet játszott a puritán népek protestálásában, de a felszámolásukat mégis az ipari forradalom végezte el. A főpapok luxusát felváltotta a tőkések mérhetetlen meggazdagodása. Amire a tudományos és technikai forradalom tette fel a koronát. A 20. század végére viszonylag szegények lettek a katolikus főpapok.

A Vatikáni Múzeum ugyan ma is őrzi a katolikus egyház kincsképző mániáját, de mára a katolikus keresztény egyházak szegények lettek a jövedelmet hozó vagonban mérve. Ferenc pápa szerénységében ugyan nem kételkedek, de nevetségesnek tartom annak a felvetését is, hogy az egyházak bármelyike a mai viszonyok között gazdag lehessen.

Ezért naivság kell ahhoz, hogy a vatikáni vezető azon gondolkodjanak, hogy alamizsnával hogyan csökkentetik a szegénységet. Ezerszer nagyobb segítséget jelentenek az elesetteken a református egyházak azzal, hogy a társadalom gazdagodásán munkálkodik. A szegényeken csak a társadalom átlagos gazdagsága segít. A latin országokban a jótékonyság elhanyagolható ahhoz képest, amint a jóléti társadalmak adnak a magasabb foglalkoztatással, a munkanélküliek támogatásával.

A Vatikán vezetőinek illene tudni, hogy százszor, talán ezerszer annyit ad a szociális állam a szegényeknek, mint amire a római keresztényég képes.

Ma viccnek hangzana, ha a római pápa, vagy a kereszténység adományokat gyűjtene a skandináv állalmokban élő szegényeknek. de nem az a baj, hogy a római kereszténység szegény, mert a protestáns egyházak nála sokkal szegényebbek, hanem az, hogy a katolikus hívek sokkal szegényebbek, sokkal támogatásra szorultabbak, mint a protestánsok. Én csak olyan istenben hiszek, aki nem annak örül, mennyien tisztelik, mennyien imádkoznak, mennyien kérik a segítségét, hanem annak örül, hogy nem tőle várják a segítséget, hanem önerőből magukon segítenek.

Ha a Nyugat katolikus és protestáns kereszténységét ezzel jellemezném. A katolikusok, ha bajban vannak, imádkoznak, isten segítségét kérik, a protestánsok segítenek magukon, és ha sikerült megoldani, istennek adnak hálát.

De vannak puritán katolikusok is. Ilyenek az alpi népek, az ott élő germánok, franciák, olaszok és szlávok ugyanúgy élnek, viselkednek, mint a kálvinisták. Olyan sikeres jövő is vár rájuk.

A katolikus és a protestáns népek között ma is nagy a különbség, de ez sokkal nagyobb lesz száz év múlva, mert a jelenkori fejlett társadalmakban egyre inkább azon múlik az egyének eredménye, ki, mennyit tesz érte.

A hit, remény és szeretet jelszava a puritán népek számára egyre nagyobb tartalmat kap.

Nem hinni kell, hanem magadban bízni.

Nem reménykedni kell, hanem cselekedni.

Nem szeretni kell, hanem segíteni.

Nyugat-Európa jövője

Kopátsy Sándor                EE                    2017 08 27

Nyugat-Európa jövője

Az Európai Unió a világgazdaság élcsapatában egyre hátrébb szorult és szorul. A második világháború után Európa nyugati felének vezető szerepe megszűnt. A gyarmattartók elvesztették a gyarmataikat, ezzel az ebből származó jövedelmük eltűnt. Nemcsak az Egyesült Államokhoz képest kerültek az élcsapat második sorába, de katonai erejük még a szegény, de féktelenül fegyverkező Szovjetunióval szemben jelentéktelenné váltak. Az új helyzetükben nem találták fel magukat, hanem Európa nyugati felét maguk alá gyúrva akartak világ-hatalmak lenni. Ezzel a céllal hozták létre az Európai Uniót, majd azon belül az euró övezetet.

Vagy a németek, vagy a franciák, egyikük minden jelentkező tagnak örült, mert abban támaszt remélhettek a másik ellen. Egyik ország vezetése sem vette tudomásul, minél heterogénebb lett az Európai Unió, annál verseny képtelenebbé vált, nemcsak mint közösség, hanem annak mindegyik tagja is.

Sem Adenauer, sem De Gaulle nem értette meg, hogy nemcsak Európa, de az érintett tagállamok is annál mozgásképtelenebbekké váltak, minél szorosabban fonódtak egymáshoz. Elég lett volna, ha az EU kitalálói az utóbbi száz év tényeit figyelembe veszik. A vasúthálózat kiépítése alapot jelentett a nemzeti államok kialakulására, de ez azzal járt, hogy már a néhány milliós etnikumok is nemzeti államokká válhattak.

A Habsburg Monarchia volt az utolsó több etnikumú, nyelvű és vallású családi birodalom. Az első világháború után elemei esett szét. Ezen belül a Kárpát Medence ezer éven keresztül egy nemzet állama, is szétesett. A határokat ugyan nem lehetet, de nem is akarták elvi alapon megállapítani. A tény azonban, hogy az eredeti állam, a Monarchia soknemzetiségű, fejlettségű, vallású, nyelvű népek állama úgy esett szét, hogy az új állam mindegyike sokkal inkább nemzeti állammá vált. Ez alól kivételt Erdély jelentett, de ott is a legnépesebb etnikum lett az államalakító.

A magyar történészek munkáiban még a nyomát sem találtam annak, hogy az első világháborút lezáró békeszerződéseket mérlegre tették volna. Ideje volna feltenni a kérdést: Mi volt jobb európai államszerkezet, az első világháború előtti, vagy az utáni?

A Trianoni Szerződések nagyobb hibája mégis az volt, hogy nem volt következetes.

Létrehozták Csehszlovákiát, a sokkal inkább nyugt-európai kultúrájú csehek és a még nagyon közép-európai szlovákok közös államát. Annak ellenére, hogy ennek a házasságnak a haszonélvezői a szegényebb, a kevésbé puritán szlovákok voltak, az önállóságukat mégis jobban követelték, mint a jóindulatúan segítő csehek. Az a tény, hogy Csehszlovákia szétvált, azt jelenti, hogy a nemzeti állammá válást akkor is segíteni kell, ha a logika szerint indokolt volna.

Jugoszlávia létrehozása még annak az ábrándnak az erejét bizonyította, hogy a nagyobb állam jobb, mint a sok kicsi. Ennek az államnak a legerősebb népe a szerb volt. Nagycsaládos, ortodox keresztény, a függetlensége érdekében mindenre képes, de a politikusok, a társadalomtudósok és a történészek kicsinek tartották. Nagycsaládos ortodox keresztények voltak a bosnyákok is, de önállóságra vágytak. A horvátok nyugti keresztények, katolikusok, de nagycsaládosak voltak. Őket inkább a szlovákokkal rokonoknak tartanám. A szlovének pedig alpi népek voltak, katolikusok, de puritánok. Az országokban járva egyértelmű a benyomás, hogy úgy élnek, mint az osztrák és az olasz tiroliak, a svájciak, és a bajorok. Az alpi népek egyformán élnek függetlenül mi a nyelvük és a vallásuk. Az Alpokban járva nem találsz a lakosok vallása, nyelve alapján különbséget.

A 20. század végén Jugoszlávia mégis borzalmas belső háborúban esett szét az elemeire. Pedig Jugoszláviát tartom az etnikumaival leginkább okosan bánó államnak. Sokszor gondolok arra, ha mi Trianon előtt úgy kezeltük volna a kisebbségeket, ahogyan az Jugoszláviában történt, talán az ország felosztása is elkerülhető lett volna. ma már ezt is naivságomnak tartom.

Az olasz példa.

A 60-as évek közepén hat hónapot tölthettem Olaszországban. Ott egy életre megtanultam, hogy közös nyelv nem elegendő arra, hogy közös ország legyen. Az egységes Olaszország mögött már másfél évszázad van, de az ország északi és déli fele között nem csökkent a gazdasági és kulturális különbség, sőt az ország mindkét fele előbbre lenne, ha külön államként élhették volna meg ezt a másfél évszázadot. Az ország kettéválását már nem érem meg, de hiszem, hogy be fog következni.

Meggyőződésem szerint, ha a Rómától északra és Délre két önálló állam lett volna, illetve lesz, az északi rész legalább Franciaország szintjén, de még inkább annak az átlaga felett lenne, ugyanakkor a déli ország is előbbre járna. Az északi és a déli olaszok életvitele annyira különböző, hogy közös politikai felépítményük mindkettőnek kártékony volt és lesz.

A 60-as években már azt állapíthattam meg, hogy a kevésbé fejlett Dél-Olaszország a felzárkózása érdekében, az egy laksora vetítve, harminc Marshall-segélynyi támogatást kapott, és mégsem csökkent, inkább nőtt az északi félhez mért lemaradásuk. Egy életre megtanultam, hogy nincs az a segély, amelyik ellensúlyozná azt a kárt, amit a nem az igényhez szabott felépítmény okoz.

Dél-Olaszországban számos példával találkoztam, hogy milyen társadalmi kárt okoz, ha az állami alkalmazottaknak ugyanaz a fizetése Milánóban, mint Szicíliában, ha ugyanazok a foglalkoztatási feltételek. Ha a rendőr Milánóban ugyanazt a fizetést kapja, mint Messinában, északon nem lesz rendőr, délen pedig úr lesz. Ha ugyanaz a munkanélküli segély északon, ott szigorú büntetés, ami délen kényelmes életmódot biztosít.

Olaszországban megtanultam, hogy a heterogén etnikumú államokban az egységes törvények nemcsak igazságtalanok, hanem kártékonyak is.

Szerintem a Szovjetunió szétesését ugyan elsősorban az erejét sokszorosan meghaladó fegyverkezés okozta, de előbb-utóbb azért s szétesett volna, mert etnika, gazdasági és vallási tekintetben heterogén volt.

Azt, viszonyt csak öreg körömben ismertem fel, hogy az Egyesült Államok azért van a másik három óceánokon túli angolszász országhoz, Kanadához, Ausztráliához és Új-Zélandhoz képest lemaradva, mert sokkal nagyobb a lakosságán belül a felzárkózásra képtelen feketék és latinok aránya. Ezt jól mutatja a tény, hogy a protestánsok e négy ország között az Egyesült Államokban élnek a legjobban, de nekik kell aránylag a legtöbb felzárkózni nem képest is eltartani.

A két Németország.

A The Economist múlt heti számában egy nagyon érdekes vizsgálatról számol be. Több országos kutató intézet elemezte az 1990 óta egységes Németország megosztottságát.

A mi fogalmaink szerint a hidegháborúban kettéosztott, Nyugat és Kelet Németország él. Most a lelkiismeretes német társadalomtudósok megállapították, hogy az országuk jelenlegi megosztottsága nem nyugat és kelet, hanem észak és dél között oszlódik ketté.

Az országot úgy osztották ketté, hogy a 81 millió lakos éppen feleződik. De szinte csak az, mert a többi mutatóban igen jelentősek a különbségek.

A lakosság az egyesülés óta északon 100 ezerrel csökkent, délen 1.7 millióval nőtt. Nem nagyok a változások, de a különbség mégis sokat mond.

Az egy laksora jutó jövedelem északon 35, délen 39.5 ezer font. A különbség nagyobb, mint az emberiség nagyobb felében.

A munkanélküliek száma északon 1.7 millió, délen 1 millió. Ez az EU tagállamok között nagyon alacsony, csak a skandináv államokban kisebb arányú.

Az államadósság északon 371, délen 170 milliárd font. Egyik sem nagy, de a különbség figyelmet érdemel.

Az export északon évente 391, délen 559 milliárd font. Gyakran idézem, hogy a németek számára nagyon leértékelt euró miatt óriási a külkereskedelmi aktívum, de az exportban mért különbséget először olvasom.

A találmányok védésének száma északon 14 ezer, délen 35 ezer. Ez mutatja az én sokat hangsúlyozott véleményemet, hogy az északi németek fegyelmezettebbek, a déliek találékonyabbak.

A számomra legfontosabb adat, az oktatási színvonal, északon ennek a rangsorszáma 9.4, délen 4.8. Délen vannak a leghíresebb egyetemek, kutató intézetek, ott tanul a külföldi diákok többsége.

A német kutatókat is meglepte a különbség. Engem is, annak ellenére, hogy a kulturális különbséget régen felismertem. Számomra ez az autógyárak teljesítményében volt szembetűnő a különbség. Az észak-német Wolfsburgban a gépkocsigyártás az olcsó és megbízható bogárral ért el történelmi sikert. Az igényesebb réteget kiszolgáló Audi gyártását azonban le kellett vinni a dél-német Studtgartba, hogy a versenytársa lehessen a másik két minőségi kocsigyártóval. Ezt egyszer egy közgazdasági konferencián úgy fogalmaztam meg, hogy a versenyképes népautót a sörtermelő, az igényesebbeket, a bortermelő népek gyártják. Ezt a megfogalmazást elméleti közgazdászként. Így fogalmaztam meg: Az ipari forradalom a sörgyártó népek felemelkedését, a tudományos és technikai forradalom a minőségi bortermelők felemelkedését hozzák.

Ennek ellenére túlzásnak tartom azoknak a német kutatóknak a véleményét, hogy Németországban az történik, ami Olaszországban, de ott a dél a lemaradó. A nagynak tűnő különbség ellenére a világ egyik leghomogénebb nagy országának tartom. E tekintetben, Németországban is nagy a különbség, de tized akkora sincs, mintha Franciaországgal hasonlítanám össze. A tanulmányt készítő német szakembereknek azt ajánlom, hogy ugyanezekkel a mutatókkal mérjék fel az EU tagországok, de mindenekelőtt az euró övezet tagjainak társadalmi állapotát, és rá fognak döbbenni, hogy politikai analfabéták ötlete volt az egységes Európa, és a gazdaságtörténelem legnagyobb szélhámossága volt az euró övezet.

A francia elnök népszerűsége elolvadt.

Kopátsy Sándor                PP                    2017 08 29

A francia elnök népszerűsége elolvadt.

A jelenlegi francia államelnök, Macron csillaga rekord gyorsasággal elolvadt. A legutóbbi felmérések szerint Macron népszerűsége a választások során általános 60 százalékos támogatottságot élvezett, jelenleg 37 százalékon van. Ekkora népszerűséget még egyetlen francia elnök nem szenvedett öt hónap alatt. Ezt szinte senki sem várta, mint ahogy egy évvel a választás előtt sem gondolták, hogy elnök lehet.

A tényleges okot mégsem ismerte fel senki. Franciaország az EU megalakulása óta beteg, mert Németországgal úgy akart egyenrangú lenni, hogy felvette a Németországra szabott felépítményt, ami számára csak fokozta a lemaradását. Az EU abba fog belepusztulni, hogy a protestáns, puritán társadalmak felépítménye, csak nekik való. Már elég idő telt el, hogy tudatosuljon, az EU alkotmánya, a tagjaival szemben támasztott igénye, majd mindennél inkább a közös valutája csak a puritán társadalmak, az angolszászok, a germánok és a skandinávok, számára lehet hatékony. Érdekes módon ezt Nagy Britannia vette először tudomásul annak ellenére, hogy nem volt az igazán lemaradók között, de észrevette, hogy az EU egésze vészesen lemarad a négy óceánokon túli, volt gyarmatához képest.

Ez csak azért nyilvánvaló, mert az EU brüsszeli bürokratái kényesen vigyáznak arra, hogy az EU eddigi működését ne állítsák szembe a sokkal sikeresebb óceánokon túli angolszász országgal. Ez a lemaradás azonban Nagy Britannia számára nyilvánvaló.

Az egyértelmű tény, hogy az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland még egyszer olyan gyorsan növekedett, mint az EU tagállamai együtt, és másfélszer olyan gyorsan, mint a puritán tagországok. Ez azt jelenti, hogy az EU nem puritán lakosú tagállamai csak negyed olyan gyorsan fejlődtek.

Franciaország ugyan a mediterrán latin országoknál valamivel jobban teljesített, de Németországhoz képest ez is lemaradt.

Azt nem tudom, hogy Macron mennyire látja a tényeket, de azt látnia kellene, hogy Franciaország képtelen betartani az EU tagoktól megkövetelt költségvetési hiányt, hogy lényegesen nagyobb a munkanélkülisége, mint Németországnak. Ennek ellenére az első útja a német kancellár asszonyhoz vezetett. Erre azért kényszerült, mert a hazai problémákat nem lehet úgy megoldani, hogy nem számíthat Németország támogatására. Addig azonban aligha jutott el, hogy Franciaország annál nagyobb válságban lesz, minél tovább az EU követelményekhez ragaszkodik.

Még kevésbé jutott el addig, hogy az EU tarthatatlan intézmény, különösen a németekkel közös valuta.

Törökország megítélése

Kopátsy Sándor                PP                    2017 08 28

Törökország megítélése

Diákkorom óta irritált, ahogyan kezelték a magyar történelemben az Oszmán birodalom megítélését. Azt hiszem holnap lesz a napja a Mohácsi Csatának. Ezt, máig a magyar történelem tragédiájának minősítjük, vele csak Trianon vetekszik. Tizenéves fejjel, csak azon botránkoztam, hogy pogányoknak és barbároknak minősítettük őket, pedig szinte minden tekintetben messze előttünk jártak. Ezt elintéztem azzal, hogy a Mohácsi csatát az iskolázott oszmán katonák, és az analfabéta magyar sereggel vívták. Mivel a főuraink többsége is analfabéta volt.

A háború után abban a szerencsében részesültem, hogy Erdei Ferenccel, haláláig szoros barátságban voltam, aki kinyitotta a szememet abban, hogy a magyar parasztpolgárságot az Oszmán Hódoltságban eltöltött másfél évszázadnak köszönhetjük. A közvélemény máig az oszmán Törökországot az arab világ részének tartja, arról fogalma sincs, hogy Erdély és a mai országunk szinte egésze, mint köszönhet a Hódoltságnak. Ott ugyan nem voltak földesurak, főpapok, de még jobbágyok sem. Azt ugyan nem tagadom, hogy a jobbágy kizsákmányolt bérlője lett a földnek, de csak egy kötelezettsége volt, a súlyos bérleti díjat kifizetni. Nem volt viszont egyházi kilenced, nem voltak kötelező szolgáltatások, azonban a béreltét felmondhatta, szabadon költözhetett, kereskedhetett, az ügyeseknek lehetett ingatlanuk. Ráadásul a lakóhelyük a saját önkormányzatuk volt, amit a maguk közül választott elöljárók vezettek. Vagyis a szultánnak súlyos bérleti díjat fizető, de büszke parasztpolgárok lehettek.

Ezt csak Erdei Ferenc tárta fel, de máig nem tanítják.

A mohamedán törökök nem voltak sem pogányok, sem arabok, csupán a birodalmunk lakosságának nagy többsége etnikai tekintetben szemita, arab volt. Ennek ellenére pogányoknak minősítjük ma is őket. Senkinek nem jut eszébe, hogy a mohamedán vallás keményebben egy istent hívő, mint a kereszténység. Az istenüket nem is ábrázolhatták. Mohamed a prófétájuk, de még azt sem istenfiának tekintették, és nem is ábrázolták.

A Mohácsi Csata idején, Európa területén nem volt Isztanbulhoz mérhető város. De még fontosabb volna tudni, hogy az övék volt az első olyan hadsereg, amiben minden katona, iskolázott volt.

Ez a birodalom a második világháborúban szétesett, és a törökök országára, Törökországra korlátozódott, ami az új állam alapítója, Musztafa Kemal Atatürk alatt katonai diktatúra volt, de egyre inkább átalakult több pártos demokráciává. 2003-ban Erdogan lett a megválasztott miniszterelnök, aki 2014-ben tejhatalmú elnökké szavaztatta meg magát.

Előtte ugyan éveken keresztül kereste a módját annak, hogy az ország EU tagállam legyen. Ahogyan belátta ennek reménytelenségét tejhatalmú elnökké szavaztatta meg magát. Ezzel a balliberális EU számára kegyvesztett lett.

A törököket ugyan nagyon nem araboknak tartom, és egy a tagjainak a szuverenitását biztosító EU-ban szívesen látnám. Az a meggyőződésem, hogy az ország lakossága még nem érett a demokráciára, de sokkal inkább európai, mint közel-keleti. Ezt mindennél jobban bizonyítja az országuk teljesítménye. Nem lemarad, hanem felzárkózik Európához. Az országról jó a világ bankárjainak a véleménye, többször felmerült, hogy a négy BRICs ország mellé befogadják ötödiknek. Ez talán túlzás, de az ország harminc éve jól vizsgázik, az európai átlagnál gyorsabban növekednek a tőzsdei befektetései. Egyetlen nehéz problémát a gyors népszaporulata okoz, évente közel kétmillióval nő a lakossága, ami elviselhetetlen. Ezért is Erdogan a személyes diktatúráját indokoltnak tartom.

Ebbe az írásba azért kezdtem, mert egy tudományos felmérést olvasok, amiben, a mohamedán országokban a sharia, a vallási diktatúra híveinek arányát közlik. Az arab országokban az arányuk, kivéve Libanont, kétharmad és 99 százalék között mozog, Törökországban azonban csupán 6 százalék. Ha valami, ezek az adatok bizonyítják, hogy Törökország nem szemita, arab, hanem csak mohamedán vallású. Ezért volna indokolt, ha az európai politikusok, nem a vallása, hanem a kultúrája alapján minősítnék.

Törökország a nagyon sikeres Izrael mellett, a Közel-Kelet olyan országa, amelyiknek a jövője nem reménytelen. Ha még azt is megtanulják a kínaiaktól, hogy a népszaporulatukat is meg kell állítani, értettek lehetnek arra, hogy az EU tagjai legyenek. Jelenleg ez azonban azért közveszélyes, mert évente több millió török bevándorlásával kellene számolni. 

Egészségügy a lemaradt világban

Kopátsy Sándor                ES                    2017 08 29

Egészségügy a lemaradt világban

A tudományos és technikai forradalom áldásaiban részesülő puritán társadalmak közömbösen nézik, hogy az emberiség nagyobb fele, elsősorban az egészségügyi vívmányoknak köszönhetően elviselhetetlenül túlnépesedik. Szinte büszkén hirdetik, hogy ez a népszaporodást a vészesen lemaradó országok elsősorban az ő egészségügyi vívmányainak köszönhetik.

A korai gyermekhalandóság 16 év alatt a felére esett. Sajnos, a történészek máig szinte említést sem tesznek arról, hogy egészen a 19. század végéig mekkora volt a gyermekhalandóság. Sokáig az egy éves csecsemőket meg sem keresztelték, hogy az apák és az anyák neve örökölhető legyen. Arról sem található forrás, hogy mekkora volt a gyermekhalandóság, hogyan alakult volna az osztálytársadalmak népszaporulata, ha nem lett volna nagyon magas a gyermekhalandóság. Pedig szinte más történelem lett volna, ha alacsony a gyermekhalandóság.

Abban én is jeleskedtem, hogy a Római Birodalom pusztulását a malária beérkezése Európába okozta. Előtte a Földközi Tengerbe folyó vizekkel öntözéses búzát és árpát termeltek. Ezekben a mocsaras völgyekben azonban a malária kiirtotta a lakosságot, és a birodalom városi a közel-keleti gabona importjából éltek mindaddig, amíg az import gabonával behozott fertőzések ki nem irtották a városok lakosságát.

Ez egészségügy szinte kimaradt a történelemből, és ennek következtében érhetetlenné vált.

Jelenleg általánosan tudatosított, hogy az elmaradt világban csökkent a gyermekvállalás, de nem teszik hozzá, hogy esetleg a kevesebb gyermekből több felnőtt marad, mint korábban a többől.

Azt sem hangsúlyozzák, hogy a maláriában jelenleg is sokkal többen halnak meg, mint a háborúk során.

Az elmaradt világban még jelenleg is a halálozások 70 százaléka a halálok ismerete nélkül van nyilvántartva.

Az egész írásnak az a mondani valója, hogy a halálozások csökkentésének még óriási tartaléka van az egészségügyi szolgáltatások terjesztésében van.

Arra azonban még utalás sincs, hogy milyen következményei vannak az alacsonyabb halálozásnak, a várható életkor meghosszabbodásának. Pedig egyértelmű a válasz, még nagyobb túlnépesedés, még nagyobb nyomor.

Ezt mindig Nigériával illusztrálom. Ennek az országnak a lakossága száz év alatt harmincszorosára, a fővárosáé pedig százszorosára nőtt. Ilyen népszaporulatnak a tizedét is csak néhány alulnépesedett állam élte túl.

Csak a maláriából évente 7 millióval kevesebben hallnak meg. Ez azt jelenti, hogy a malária elleni védekezés több emberéletet mentett meg évente, mint amennyi a második világháború utáni háborúkban elpusztult.

Az adatok azt jelentik, hogy ugyan csökkent a gyermekvállalás, vagyis a nők termékenysége, de nőtt a várható életkor. A kettő szinte kiegyenlítette egymást.

Ezzel szemben Kínában 1990 óta évente közel 40 millióval csökkent a születések száma és mintegy 10 millió lakosság növekedést okozott az egészségügy fejlődése. A kínai csoda eredményei között, most olvastam először, hogy a várható életkor növelése érdekében nagyon fejlett az egészségügyi ellátás. Jelenleg egy millió lakosra több kórházi ágy jut, mint az Egyesült Államokban. Ez csak azért volt elérhető, mert 500 millióval kevesebben születtek, azok felnevelése többe került volna, mint a kórházak hálózatának a kiépítése. Az egy laksora jutó fejlődés, a jövedelem és a vagyon csak olyan társadalomban növelhető, illetve tartható szinten, ahol a lakosság számának a növekedése nem haladja meg az 1-2 ezreléket.

Ezt azonban a társadalomtudományok nem hajlandók tudomásul venni. Márpedig a fejlett világ egészségvédelmének behatolása megállíthatatlan, az olyan társadalmakban is nő a várható életkor, ennek következtében az azonos gyermekvállalás esetében is mintegy 4-5 ezrelékkel nő a népszaporulat. Ezért a nők termékenységének csökkentése az elmaradott, szegény társadalmakban még akkor is elkerülhetetlen, ha ez nem jelentené a népszaporulat növekedését. Tehát, amit Kína 1990 óta erőszakkal kikényszerít, a gyermekvállalás erőszakkal kikényszerített korlátozása az emberiség szegényebb felében elkerülhetetlen társadalmi feladat.

Mi történt az elmúlt hetven évben?

Kopátsy Sándor                ET                    2017 08 30

Mi történt az elmúlt hetven évben?

Ma reggel az egyik nálam fiatalabb barátom tovább küldte e-milen egy tudós véleményét arról, hogy mit várhatunk a 4. ipari forradalomtól. Megdöbbentő, amit már ma is valószínűnek tartunk, de mivel ötven éve olyan világban élek, amiben sokkal több minden megvalósult, mint amit húsz évvel előbb várni lehetett, szkeptikus vagyok a jövőbelátás képességével szemben. Nem abban kételkedem, hogy az, amit jósolnak, nem következi be, hanem abban, hogy előre látnak. Eddig mindig éppen a legizgalmasabb változások megjelenésében tévedtek.

Meggyőződésem, hogy a fejlődés gyorsul, és a bekövetkező változások struktúrája általában egészen más lett.

Tegnap a The Economist közölt egy statisztikát arról, hogy az Egyesült Államokban 1947 óta hogyan nőtt az egy óra munkával elért teljesítmény. Az adatok engem is megdöbbentettek annak ellenére, hogy a lényegéből néhány részletet évtizedekkel korábban is láttam.

Sajnos, az ilyen sokat mondó adatokat még a szakirodalom sem közöl. A Számomra értékes adatok nagy többsége az Egyesült Államokból származik. Az adatok lényege, hogy 70 év alatt az Egyesült Államokban négyszeresére nőtt az egy munkaórára jutó termelés. Ezen belül a legnagyobb emelkedés a mezőgazdaságban történt, 16-soros. Az iparban és a kereskedelemben ennek a fele, 8-soros, de még az átlagnövekedésnek a kétszerese. Ezzel szemben az építőiparban nem történt változás.

Az agrártechnikai forradalom jelentőségét bizonyos tekintetben már a Tervhivatalban felismertem. Rádöbbentem, hogy a mezőgazdaságban a családi vállalkozás legyőzte a nagyüzemet. Ma az amerikai agrártermelés 90 százalékát családi farmok adják. Vagyis a kisüzem, a családi vállalkozás legyőzte a tőkés nagyvállatokat. Mivel azt is felismertem, hogy nemcsak az orosz, de a magyar parasztság sem alkalmas a farmerségre, tudomásul vettem az állami és a szövetkezeti nagyüzemek időleges indokoltságát.

A biológia forradalma nélkül az amerikai farmerek sem győzhettek volna. Ezt ismertem fel az iparszerű baromfitartásban, és élem meg jelenleg a haltenyésztés diadalában. A gabonatermések gyors növekedése, a fajták nemesítése, a modern talajerő gazdálkodás, a kártevők elleni védekezés nélkül nem jöhetett volna létre. A 16-szoros termékenységnövekedés mégis megdöbbentett.

Azt is hamar megtanultam, hogy a mezőgazdaságban azért került fölénybe a családi gazdálkodás, mert a munkavégzés kint a természetben, felügyelet nélkül, az időjáráshoz igazodva történik, a munkateljesítménynek, a gépekre való vigyázásnak nincsen meg a feltételei. Márpedig a teljesítmény, minél fejlettebb a technika, minél drágább a felszerelés, annál nagyobb szerepe van a tulajdonosi gondosságnak.

Mindezt azonban nem tudtam a számok nyelvére lefordítani. Erre egy amerikai farmer hívta fel a figyelmemet. Bábolnán volt vendég, megkérdeztem, náluk mennyi 100 kiló kukorica önköltsége. Kereken válaszolt: Egy órai munka ára. Ez meglepett, mert nálunk 6-8-szor többe került. Nem akarta elhinni, hiszen azonos volt a technikai felszerelés és a terméseredmény. Mi ennek az oka?

Csak évek múlva állt össze a magyarázat.

A drága gépek életkora fele, a karbantartása kétszerese, ha nem a tulajdonosa, hanem bérmunkás ült rajta. Szinte véletlenül tudtam meg, hogy a maszek késesek egyetlen tárcsáért fél hónapi fizetést adtak, mert ezzel olyan késeket készíthettek, a melyek a szeget is elvághatták, amiket ennek megfelelően a vevők megfizettek. Aztán kiderült, hogy egy traktor gumiabroncsa éves bérbe került. Tehát nagy vesztesség származik abból, ha nem ellenőrzik a kerekekben lévő nyomást, ha eltörik a tárcsát, ha a vetőgép egyetlen csoroszlyájának az üresjáratakor nem állítják le a gépet, és nem javítják ki azonnal a hibát, az naponta akár egy havi bérének megfelelő termés elvesztését okozza.

Annyi ismeretem sem volt azonban elég ahhoz, hogy felmérjem az agrártechnikai forradalomban a tulajdonos jelenlétének fontosságát.

Növelte a megértésem, amikor elolvastam a legjobb amerikai kukoricatermelő farmernek a beszámolóját. A Forbes magazin tízévente közölte, ki lett a legjobb farmer. Ez éppen egy kukoricatermelő volt. Aki mérnökként öt évet szolgálta egy atom tengeralattjárón. Ott, öt év után, egészségvédelmi óvatosságból leszerelték, és végkielégítést kapott. Ekkor átvette az apja kukoricatermelő 800 hektáros farmját. Kiszámolta, hogy ennek hatékony üzemeltetése 160 napi munkát igényel, és 160 ezer dolláros jövedelmet ígér. Az igaz, hogy a 160 napot nem lehet előre tudni, legalább 300 napot készen kell állni, és ezen belül is van húsz olyan nap, a vetés ideje, amikor 16 órát kell dolgozni. A megfelelő időben történő vetésen tízezer dollárok múlhatnak. Ekkor ő a vetőgépen marad, a felesége hozza ki a kosztot, a kávét.

Erről a farmerről már elhittem a 16-szoros termelékenységet. De az országos átlagot látom ekkorának.

Az még most, az adatokat látva is megdöbbent, hogy az észak-amerikai családi mezőgazdaságban még egyszer gyorsabban nőtt a termelékenység, mint az iparban. Az építőipar hatékonyságában pedig nem volt változás.

Az ilyen sokat mondó adatokat az iskolákban és a kommunikációs csatornákon kellene közölni. Ott azonban csak a borzalmakat közlik, például, Indiában kiszabadult egy tigris, és megölt egy embert.

Ezért most ugyan elolvastam, mint várhatunk a következő húsz évben a 4. ipari forradalomtól, de azt már nem érem meg, de amit megértem, azt szeretném megérteni.

A foglalkoztatás optimuma

Tartalom

A foglalkoztatás mérhetősége. 2

A lakosság kultúrája és foglalkoztatása nagyon eltérő. 2

Az infláció is elsősorban a kultúrától függ. 2

A különböző kultúráknak különböző keménységű valuta kell. 2

Nyugat betelepülte Amerikát és Óceániát. 2

Az önözhető térségek elfogytak. 2

A természetes csapadékra épülő, szántóföldi termelés. 2

A gyarmatosításban ki, hogyan vizsgázott. 2

Az Európai Unió bukása elkerülhetetlen. 2

A közgazdaságtan 20. századi nagyjai. 2

A fasizmusok 20. századi szerepe. 2

Az optimális foglalkoztatási ráta. 2

A fejlett társadalmaikban kontraszelekciós a gyermekvállalás. 2

Kopátsy Sándor                EE                    2017 09 01

A foglalkoztatás optimuma

A The Economist legutóbbi száma a foglalkoztatás optimális mértékével foglalkozik. Keynes a múlt század elején vetette fel az optimális foglalkoztatás problémáját. Ő ismerte fel először az alacsony foglalkoztatásból származó társadalmi károk jelentőségét, és dolgozta fel a The General Theory címmel megjelent könyvében. A klasszikus közgazdaságtan még fel sem vetette ezt a problémát, de a tőkés társadalmak gazdasági világválságai egyértelműen megjelenítették, hogy milyen károkkal jár az, ha a foglalkoztatás nagyon alacsony szintre zuhan.

Világgazdasági válság csak akkor történhet, ha már van világgazdaság. Ennek érdekében az volt szükséges, hogy a vasút és a gőzhajózás olyan mértékben csökkentette le a nagy távolságokat legyőző kommunikáció, valamint az utazás és áruszállítás költségét, hogy fokozatosan egyetlen szervezetté változhasson a világgazdaság. Ezt megelőzően a kultúrák és abban az államok önállóan éltek, azok életére alig hatottak a világgazdaságban történő jelentős változásoknak sem, mivel ami az egyik kultúrában történt, annak nem volt jelentős hatása a másik kultúrákra, és azokban a nemzeti államok gazdasági életére.

Ezért a közgazdaságtan megelégedhetett azzal, ha a nemzetállamok gazdaságainak működési törvényeit feltárja, és megelégedgetett azzal, hogy az országok közötti külkereskedelmi forgalmat figyelembe vette.

A 19. század második felében azonban egyre inkább megkerülhetetlenné vált a világgazdasági hatások figyelembe vétele. Ezért érthető, hogy az 1929-es világgazdasági válság után, 1936-ban megjelent, Keynes könyve. Ő volt az első, aki a foglalkoztatás bizonyos mértékét a társadalom elsődleges gazdasági feladatának tekintette.

A foglalkoztatás mérhetősége.

Keynes is megelégedett azzal, hogy a 15-65 év közötti lakosság foglalkozatásának százalékát mérték. Ez száz éve még viszonylag megengedhető volt, de mára használhatatlanná vált. A fejlett társadalmakban a 15-18 évesek kilencven százaléka tanul. Nemcsak őket, de akár még a 22 éves egyetemistákat sem lehet passzívaknak tekinteni. A jelenkori fejlett társadalmak alapvető érdeke, hogy a következő generáció többsége 19 éves koráig tanuljon, a képességét fejlessze. Még nagyobb társadalmi érdek fűződik ahhoz, hogy a következő generáció 24 éves koráig képezze magát. Ez a társadalmi érdek akkor is érvényesül, ha a foglalkozatási mutató a 15-25 éves tanulókat a társadalom passzív tagjainak tekinti.

A fejlett társadalmak jövője egyre inkább attól függ, hogy a 15-25 évesek még ne dolgozzanak, hanem tanuljanak. Azt ugyan senki sem vonja kétségbe, hogy a következő generáció minősége határozza meg annak értékét. Ezért elsődleges társadalmi érdek a 15-25 évesek tanulása. Ennek ellenére a statisztika ezeket a társadalom passzív, nem dolgozó tagjaiként veszi számon. A logikus megoldás az volna, ha az oktatásban résztvevőket értéktermelőknek, foglalkoztatottaknak tekinti, akkor is, ha a tudásvagyonukat nem tekinti a nemzeti vagyon részének. A fő, hogy a foglalkoztatási statisztika aktívaként vegye számba.

Nem kevésbé problematikus a 65 éves felső határ. Nevetséges passzívaknak tekinteni azokat, akik ugyan túl vannak a 65 évükön, de továbbra is dolgoznak. A távol-keleti országokban már jellemző a későbbi passzívvá válás. Még több problémát okoz az a tény, hogy a hivatalos nyugdíjkorhatár 65 év alatt van. Ez és az egyes szakmákban elfogadott korábbi nyugdíjba menetel a latin országokra jellemző. A nemzetközi statisztikában azonban egységes elvek alapján kellene mérni.

A lakosság kultúrája és foglalkoztatása nagyon eltérő.

Arra a tényre, hogy a kultúrák jelentősen eltérő módon viselkednek, Max Weber már a 20. század küszöbén felhívta a figyelmet, amikor megállapította, hogy nemcsak a kultúrák, de még inkább a nemzetállamok ugyanazokra a társadalmi elvárásokra egymástól nagyon eltérő módon reagálnak. Ezzel a közgazdaságtan arra kényszerült volna, hogy tudomásul vegye a kultúrák, abban az emberek eltérő viselkedését. Az egymást egyre jobban megismerő világban, kiderült, hogy az emberek magatartása, viselkedése jelentős mértékben függ attól, milyen a kultúrájuk. Weber tényként közölte, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan feltételeket hozott létre, amire a lakosság viselkedési kultúrájától függően, nagyon eltérő módon válaszol. Ez igen jelentősen befolyásolja a kialakult helyzetekben történő gazdasági viselkedést.

A következő bő száz esztendőben ugyan egyértelműen bebizonyosodott Weber zseniális felismerése, az elméleti közgazdaságtan mégsem vette tudomásul. Pedig, ami az elmúlt száz, még inkább ötven évben történt, azt csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy ott hogyan viselkedik a lakosság.

Ha ez valahol nagyon fontos, az a foglalkoztatás, a munkavállalás az. Óriási eltérések vannak abban, hogy hol, milyen a munkavállaló és a munkaadó hozzáállása.

Elég volna meg nézni, hogy melyik kultúrában mekkora a foglalkoztatás, egy foglalkoztatott évente hány órát dolgozik, hány évesen mennek nyugdíjba, kiderülne, hogy még a közel azonos fejlettségi szinten is óriásiak a különbségek. Dél-Koreában nincs is tartós munkanélküliség, mert az még a családon belül is elviselhetetlen, nemhogy a környezetben. Ezért aztán nincs is egy évnél tartósabb munkanélküliség. Ilyen helyzetben még a diplomás is szinte bármilyen munkát elvállal. Ráadásul, ebben az országban az Északkal folytatott háború után tíz évig katonai diktatúra volt, ami kötelezővé tette a munkavállalást, és az évi 2.500 óra ledolgozást. Ebben az időben Magyarországon is teljes foglalkoztatás volt, a munkát nem vállalókat a társadalom alsóbbrendű tagjának kezelték, de az évente ledolgozott órák száma csak 1.600 volt! Jelenleg. hatvan évvel a háború, és a példátlanul gyors meggazdagodás után is 2.300 órát teljesítenek. Ez alatt a hatvan év alatt harmad olyan gyorsan növekvő Magyarországon a rendszerváltás után 60 százalék alá zuhant a foglalkoztatás, az óta lassan nő, és ma is csak 1.600 órát tejesítünk.

Ennél is nagyobb különbség van a nyugdíjba vonulás idejében. Dél-Koreában 65 év a nyugdíjkorhatár, de a tényleges nyugdíjba vonulók átlagkora 71.9 év. Magyarországon a rendszerváltás előtt a tényleges nyugdíjba menők átlagkora 55 év alatt volt. Görögországban azonban ez a szám 50 év van.

Ezeknek az óriási különbségeknek az egyetlen oka a lakosság mentalitása. Vagyis az adatok azt jelentik, amit Weber hetven éve megállapított, hogy a jelenkor fejlett társadalmait a puritán népek másoknál hatékonyabban működtetik. Ehhez a tapasztaltok alapján, azt kell hozzátenni: A népek puritanizmusában is nagy különbségek vannak.

Európában a skandináv népek még az angolszászoknál és a germánoknál is lényegesen puritánabbak, ezért azokban magasabb a foglalkoztatás, kevesebb az ünnep, a szabadság és a hiányzás. A latin népek országaiban alacsonyabb a foglalkoztatás, több az ünnep, előbb mennek nyugdíjba, de viszonylag sokáig élnek.

Az a különbségek sokkal nagyobbak Amerikában és Óceániában. A latin-amerikai országokban ötöd akkora az egy lakosra jutó jövedelem, mint a két északi angolszász országban.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy Weber valami nagyon fontosat mondott. A társadalmak teljesítményét elsősorban a lakosság puritanizmusának a mértéke határozza meg.

Az infláció is elsősorban a kultúrától függ.

Keynes és utódai az infláció és a foglalkoztatás közti összefüggést keresték. Ezt az indokolta, hogy a sikeres társadalmakban lassabb volt a pénzrontás, ezért a sikert a lassú pénzromlással magyarázták. Nem vették tudomásul, hogy a nagyobb infláció oka nem a foglalkoztatáspolitikai, hanem a sokkal gyengébb pénzügyi fegyelem volt. A Nyugaton belül a viszonylag sikeres társadalmak között a latinok gyengébb adózási fegyelme és a nagyobb korrupció volt az infláció szükségességnek elsődleges oka. A latinok nagyobb inflációját az indokolta, hogy a költségvetési bevételekkel nem tudták fedezni a kiadásokat, ezért teremtettek több fedezet nélküli pénzt.

Az euró övezeti tagság azért volt vonzó a latin országoknak, mert önerőből nem tudtak megszabadulni az inflációjuktól és a magas kamatoktól. Ugyanakkor olcsón juthattak a közös valutában kibocsájtott államkölcsönökhöz. Azt nem mérték fel, hogy ugyanakkor a kemény euró egyre rosszabb külkereskedelmet, és turizmust teremtett.

Ez a felismerésem most, a reformáció 500. évfordulóján erősödött meg azzal, hogy a latin népek országaiban nemcsak azért volt nagyobb az infláció, mert lazán adóztak, adócsalók voltak, hanem azért is, mert másrészt kevesebben és kevesebbet dolgoztak. Vagyis nem a latin országok nagyobb inflációjának az elsődleges oka nem a foglalkoztatás növelésének szándéka, hanem a gyenge pénzügyi fegyelmük volt. Ha nem inflációval teremtenek pénzt, ugyanúgy eladósodnak, mint ahogyan ez az euró övezeti tagságuk idején történt.

A különböző kultúráknak különböző keménységű valuta kell.

Az euró övezet létrehozói pedig vagy lépre csalták a latin országokat, vagy nem értették meg, hogy minden kultúrának, minden viszonylagos fejlettségi szinten más keménységű valutára van szüksége. A klasszikus közgazdaságtan idején a világkereskedelem viszonylag kis súlyú, és a többsége a gyarmattartók és a gyarmataik között történt. Mára egységes szervezetté vált a világgazdaság, és minden ország számára jelentőssé vált a külkereskedelmük és a túrizmusuk mérlege. Ebből következően a lakosság kultúrájától és a viszonylagos fejlettségétől függ a valutájának a viszonylagos keménysége. Nem lehet pénzügyi egyensúlya annak a nemzetgazdaságoknak, amelyiknek nincs módja a nemzeti devizája árfolyamának szabályozása. Ezt hagyták figyelmen kívül az Európai Unió alkotmányának kidolgozói, és rúgták fel az euró övezet megalkotói.

A tudományos és technikai forradalom olyan szerves egységgé alakította ki a társadalmakat, amelyikben minden több milliós kultúrájú népnek szükségszerűen nemzeti állama van.

A nemzeti államok is csak akkor lehetnek, ha homogének.

Ezért a vasúthálózat és a gőzhajózás térhódításával párhuzamosan egyre több, kisebb és homogénebb nemzeti állam alakult ki. Európában ez a folyamat a Habsburg Monarchia megszűnésével indult el, és ma is, száz évvel később is tart. A Habsburg Birodalom jelszava jellemezte a stratégiáját: Viseljenek háborút mások, de szerencsés, te boldog Ausztria házasodj. Háborúkkal terjeszkedtek a többi birodalmak, Ausztria azonban házasságokkal tegye ezt.

A történészek túlértékelik a háborúk szerepét, pedig a 20. század elejéig az uralkodóházak inkább a házasságkötésekkel alakultak. Az államok nem a népekhez, a lakossághoz, hanem a családokhoz igazodva alakultak. A vasúthálózat kiépülése a nemzeti államokat hozott létre. Ezt a számuk megsokszorozódása bizonyítja.

A Trianoni Szerződés alapján a Kárpát Medence az ott élő etnikumok államaivá esett szét. Ezt máig nem vagyunk hajlandók tudomásul venni. Ez volt az oka annak, hogy egyre gyarapodnak a nemzeti államok. Ennek a világjelenségnek lettünk mi is az áldozatai. Ez ma is tart mindaddig, amíg minden jelentős etnikum nemzeti állammá változik.

Ezt a folyamatot akarta Németország és Franciaország megfordítani. Összefogtak annak érdekében, hogy a vezetésük alatt az etnikumaira széteső Európát egységes politikai és gazdasági egységgé szervezzék. Sem Adenauer, sem De Gaulle nem vette tudomásul, hogy az ambíciójuk szembefordul a megállíthatatlan, objektív történelmi folyamattal. Európa ma sem lehet politikai, és gazdasági egység.

Egészséges politikai állam csak az lehet, amelyik kulturálisan és gazdasági tekintetben is homogén. Európa népei azonban három nagyon eltérő kultúrához tartoznak.

Az első évezred végére két családformára szakadt, ami két eltérő kultúrává változott.

Európa nyugati felén a feudális társadalmak kiscsaládosak, a keleti felén és a Balkánon pedig nagycsaládosak maradtak. Ennek következtében a kiscsaládos nyugati fele fokozatosan a nagycsaládos kultúrák fölé emelkedtek. A nagycsaládosnak maradt Kelet-Európa pedig egyre jobban lemaradt. Ennek lett a következménye, hogy a kontinensünk keleti fele nagycsaládos ortodox keresztény, a nyugati fele pedig kiscsaládos római katolikus keresztény lett. A két családformának nem maradhatott közös kereszténysége.

A második évezred közepére az Alpoktól északra élő, eleve puritán népek nagykorúak lettek. Az angolszászok, a germánok és skandinávok többsége puritán keresztény, protestáns lett. Ezek, és csak ezek lettek képesek a társadalmak élvonalában egyre nagyobb fölénybe kerülni. Ez a fölény minden más magas-kultúrához viszonyítva is, egyre nagyobb fölénybe került. Ez történt meg azzal, hogy a nyugat-európai, kiscsaládos, puritán erkölcsű társadalmakban a mezőgazdaság elsődleges szerepét átvette az ipar. Az iparra épült nyugat-európai társadalmak korábban elképzelhetetlen kulturális, gazdasági és katonai fölénybe kerültek a nála sokkal régebbi, és több lakosú magas-kultúrákkal szemben.

A puritán európai népek nem voltak képesek a puritán európai népekkel lépést tartani. A latin népek, Franciaország és a négy mediterrán állam egyre jobban lemaradt.

Ezek katolikus keresztények maradtak, pedig az időszámításunk előtti utolsó fél évezredtől a reformációig ezek jelentették a kontinens élcsapatát.

Kelet-Európa és a Balkán népei nagycsaládosak és ortodox keresztények még ezekhez képest is egyre jobban maradtak. Ezért már a feudális, de már puritán kereszténységű Nyugat-Európával nem tudták tartani a lépést. A tőkés, polgári osztálytársadalmakat pedig még kevésbé voltak képesek átvenni.

Nyugat betelepülte Amerikát és Óceániát.

Az európai történészek máig sem értették meg Amerika és Óceánia 50 millió négyzetkilométerének meghódításának hatását, mint jelentett Nyugat-Európa számára a tízszer nagyobb élettér birtokba vétele.

Előtte, közel ezer évig a kis Nyugat-Európa még csak azzal játszott megkülönböztető szerepet, hogy az egyetlen kiscsaládos, a gyermekvállalást korlátozni képes társadalom volt. Az európai történészek említést sem tesznek arról, hogy az emberiség tizedét sem jelentő Nyugat-Európában volt általános a kiscsaládos rendszer.

Még azt sem vették tudomásul, hogy fajunk történetében az önözéses szántóföldi gabonatermelés után a második legnagyobb változást a természetes csapadékra és a kiscsaládra áttérő Nyugat-Európa jelentette.

Ez a változás azért maradhatott felismeretlen, mert a történészek azt sem vették tudomásul, hogy miért volt minden osztálytársadalom halálozást fokozó, és a tudásvágyat üldöző. Azért, mert a jobb életfeltételek között az emberi faj szaporasága messze meghaladta az életterek eltartó képességének növelhetőségét. A túlnépesedés féken tartása volt minden osztálytársadalom elsődleges feladata. Erre nem volt más eszköze, mint a halálozás fokozása, és a tudásvágy üldözése.

A társadalomtudományok első feladata az lett volna, hogy bemutassák, mekkora lett volna a népesség növekedése, ha az indokoltnál nem nagyobb jövedelem elvonással, vagyis a nyomor fokozásával, a költséges és emberpusztító háborúkkal, és a tudásvágy üldözésével nem fokozzák a halálozást. A túlnépesedés a földművelő és az állattartó minden társadalomra jellemző volt. Amíg a gyűjtögetés keményen szabályozta az életterek eltartó képességét, a földművelés és az állattartás lehetőséget teremtett a lényegesen jobb életfeltételekre, azzal a várható életkor meghosszabbítására, ezzel az elviselhetetlen népszaporulatra. Az emberi faj ösztöne olyan szaporaságot biztosított, amire a 25 év körüli várható életkor mellett szükség volt. A termelésből való megélés azonban olyan mértékben javított az életfeltételeken, ami azonnal a 25 évnél hosszabb várható életkort biztosított. Ennek a népesség gyors növekedése lett a következménye. Ez ellen egészen a jelenkorig, a fogamzásgátlók elterjedéséig nem volt más védekezési mód, mint a halálozás fokozása és a tudásvágy üldözése.

A társadalomtudományok máig nem mondták ki a tényt, hogy az ember túlnépesedő fajjá vált azzal, hogy a várható életkor meghaladta a 25 évet. Mivel a szántóföldi földművelés és a pásztorkodás ennél hosszabb várható életkort biztosított, ezek a társadalmak csak akkor maradhattak stabilok, mert fokozták a halálozást és üldözték a tudásvágyat. Az osztálytársadalmak halálozásfokozását a társadalomtudományok elkerülhető hibaként fogták fel, és mindenáron ezek kiküszöbölhetését javasolták.

Még a nyomát sem találtam meg annak, hogy valaki a halálozást fokozó és a tudásvágyat üldöző társadalmat szükségszerűségnek tartotta volna.

Az önözhető térségek elfogytak.

A történészek másik feladata lett volna, rámutatni arra, hogy az önözéses gabonatermelés területi adottságai ki voltak használva. Ezt meggyőzően bizonyítaná olyan térkép, ami megmutatta volna, hogy a gravitációsan önözhető területek mennyire kihasználtak voltak. Még azt sem oktattuk, hogy akkor csak a gravitációs önözés volt technikailag megoldható. De ez az adottság is csak ott volt hasznosítható, ahol volt a vízben használható igavonó állat.

Új lehetőséget csak a sötét középkor után, és okáig csak Nyugat-Európában volt lehetséges a természetes csapadékkal megelégedő, a telet elviselhető búza és árpa termelése. Ezt, mint tényt a történészek is tudomásul veszik, de a jelentőségét máig sem fogalmazzák meg. Nem ismerek olyan térséget, ahol az elegendő természetes csapadékkal megelégedő, és a viszonylag enyhe telet elviselő gabonát másutt is ki lehetett volna fejleszteni.

Ehhez az ideális adottság a Golf Áramnak köszönhető csapadék és az enyhe tél volt. Ha ma egy agrártudós azt a feladatot kapná, hogy hol voltak az éghajlati és kulturális feltételek arra a leginkább megfelelőek, az is Nyugat-Európát, azon belül Franciaországot találná annak.

Ezért volna jó, ha a történészek a bekövetkezett események szükségszerségét bizonyítaná.

A jégkorszak végét okozó felmelegedésig fajunk négyötöde a Monszun Áramlat térségében, Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Szaharától északra nyúló Közel-Keleten élt. Ez volt a Dél-Afrikában megjelenő gyűjtögető ember számára a legjobb élettér. Magas-kultúra itt is csak ott alakult ki, ahol mód volt a gravitációs öntözésű gabonatermelésre. Ez azonban a Monszun térségének is legfeljebb ötödét tette ki. Ezen a viszonylag kis területen termelt rizsből, kölesből, búzából és árpából élt az emberiség négyötöde, és túlszaporodva élt, kereste az új élettereket.

Ezeknek a gabonáknak a termelése nagy vízigénnyel járt, és nem bírta el a fagyos teleket.

A természetes csapadékra épülő, szántóföldi termelés.

Már az ókorban az önözéses búzát és árpát Európában, a Földközi Tenger európai folyóvölgyeiben is termelték. Ezeken a viszonylag kis térségeken termeltek a görögök és a rómaiak gabonát. Ezeken a terülteken azonban olyan indoeurópai népek éltek, akiket a Közel-keletről behozott malária kipusztított. Ha nem jelenik meg a malária ezekről az európai gabonatermelő területekről fokozatosan gyorsabban északra terjedhetett, szelektálódhatott volna a telet jobban elviselő gabona, mint ami aztán a sötét középkorban lassan mégis megjelent.

A természetes csapadékkal, egy nagyságrenddel nagyobb területen lehet gabonát termelni, mint öntözéssel. Az ugyan igaz, hogy az utóbbi fele, harmad akkora termést hoz, de így is, a természetes csapadékra épülő gabonatermelés megkétszerezte az életterek eltartó képességét.

Ezer évvel később a nagy fordulatot csak Amerika és Óceánia felfedezése hozott. Ennél is sokkal fontosabb következményei lettek annak, hogy az európai, elsősorban a nyugat-európai népek számára megnyílt a kitelepedés lehetősége. Ennek nagyságát az írek esetében lehet a legjobban felmérni. Ma tízszer annyi ír él Amerikában, mint Írországban. Az írek azért maradtak írek az újvilágban, mert előtte már elvesztették a saját nyelvüket, angolul beszéltek, nem keltett új nyelvet tanulni, az otthon maradott írekkel angolul tarthatták a kapcsolatokat. Ma már a latin-amerikai államokban is sokkal több portugál és spanyol él, mint az európai őshazájában. Nyugat-Európa sorsa sokkal embertelenebből alakul, ha nem lett volna kivándorlás, és az Amerikából származó mezgazdasági import.

A gyarmatosításban ki, hogyan vizsgázott.

Azt is hiányolom, hogy nem foglalkozunk azzal, hogy miért csak az angolszászok tudták a gyarmataikat sikeresen a maguk képére alakítani.

A négy óceánokon túli angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland ma fejlettebb, gazdagabb társadalom, mint az anyaország, Anglia.

A spanyolok és a portugálok ugyan a maguk képére alakították a latin-amerikai országokat, de máig azok egyike sem előzte meg az Európában lemarat anyaországukat.

Az olasz gyarmatokon szinte semmi nem maradt a felszabadulásuk után, pedig viszonylag eleve kulturáltak voltak.

A francia gyarmatok területe óriási volt, de a felszabadulásuk után visszaestek az eredeti lemaradó kultúrájukba.

A német gyarmatosítás kudarca nehezen magyarázható.

A kelet-európai és a balkáni népek teljesen kirekesztődtek a gyarmatosításból. Ugyanakkor bevándorlóként Észak-Amerikában meglepően gyorsan beépültek.

A japán gyarmatosítás szinte akkor kezdődött, amikor a nyugaton már megszűnőben volt. Két gyarmatuk, Dél-Korea és Tajvan fergetegesen sikeres lett, mert mindkettő lakossága puritán volt. A japánok ugyan goromba gyarmatosítók voltak, de kiépítették a fejlett infrastruktúrát és a fejlett oktatási rendszert, ennek köszönhetően, a japánoktól megszabadulva, gyorsan felzárkóztak.

Az Európai Unió bukása elkerülhetetlen.

Európa nyugati fele csak több tucat, még a jelenleginél is több szuverén államként maradhat versenyképes. Ezzel szemben a német-francia vezetésű Európai Unió erőszakoltan úgy működik, hogy a közösség 38 tagja homogén egységű legyen. A tények hiába ennek az ellenkezőjét mutatják, makacsul ragaszkodnak ehhez.

Már a maastrichti elvekre épülő EU nemcsak a Távol-Kelettől, de a négy óceánokon túli angolszász országhoz képest is nemcsak lemarad, és nem egységesebb, hanem differenciáltabb lett. Németországgal csak négy EU tagország, Dánia, Svédország, Finnország és Hollandia, és két nem tagország, Norvégia és Svájc, marad hasonló szinten. Az EU nagy országai, Németország, Franciaország, Nagy Britannia és Olaszország gazdasága lassan, a többi tagország pedig gyorsan lemarad.

Az EU tagországok gyenge szereplésének az elsődleges oka, hogy alacsony foglalkoztatáson is, évente keveset dolgoznak, és indoktalanul korán nyugdíjba mennek. Európa lemaradásának az elsőleges oka tehát a kényelmesség. Nemcsak az EU, mint közösség, de a tagországok mindegyike a nálunk gyorsabban fejlődőket kényelmesebben élve akarják utolérni.

A közgazdaságtan 20. századi nagyjai.

Az első, Keynes közgazdász és matematikus volt. Mint matematikus, a közgazdaságtant is absztrakt módon fogta fel. Nála is az ember milyensége kimarat a leginkább emberre szabott tudományból. Nem véletlen, hogy számára a közgazdaságtan legfontosabb összefüggése a pénz és a foglalkoztatás közötti összefüggés lett. Elsősorban a pénz vásárlóerejének alakítása, és az infláció hatása foglalkoztatta. Az 1929-es gazdasági világválság okát mindenki a pénzpolitikában látta. Ebben volt is igazság, hiszen a válságból való kiszabadulás fő szereplője a Roosevelt amerikai elnök New Deal politikája, a fedezet nélkül kibocsájtott pénzzel teremtett közmunkákkal foglalkoztatást.

Azt azonban Keynes is figyelmen kívül hagyta, hogy a század szélső-bal és szélső-jobb, a bolsevik marxista és a fasiszta diktatúrák is a fedezet nélküli pénzzel foglalkoztató diktatúrák is megoldották.

Ideje volna tudományos magyarázatot adni a 20. század első felének sikeres diktatúráira is.

Nem lehet letagadni, hogy Oroszországban a kelt-európai kultúrára szabott marxizmus 1990-ig válság nélkül, viszonylag sikeresen működött. A bukását sem a társadalmi és gazdasági csődje okozta, hanem elsősorban az, hogy a kelet-európai népek viselkedése olyan messze van a puritánságtól, hogy azok elsősorban azért versenyképtelenek, mert marxisták, hanem azért, mert a kelet-európai és a balkáni, nagycsaládos társadalmú népei már sem a feudális, sem a tőkés társadalmat nem voltak képesek versenyképesen működtetni.

A nyugati társadalomtudósok egyöntetűen azt hirdetik, hogy a Szovjetunió azért esett szét, a rendszere azért bukott meg, mert marxista volt. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy a kelet-európai és a balkáni népek sem a feudális, sem a tőkés társadalmukkal nem voltak versenyképesek.

Azt már középiskolás koromban felismertem, hogy a nagy nyugat-európai szellemi forradalmak képtelenek voltak a kelet-európai nagycsaládos társadalmakban elterjedni, termékennyé válni. Sem a reneszánsz, sem a reformáció, sem az ipari forradalom, sem a felvilágosodás, sem a polgári demokrácia, sem a marxizmus nem vált a nagycsaládos Kelet-Európában és a Balkánon a Nyugat-Európával versenyképessé.

Erre pedig egyetlen magyarázat van, a kelet-európai népek eleve alkalmatlanok arra, hogy hasznosítsák a Nyugaton elért társadalmi eredményeket. Márpedig, ha ez így van, akkor a bolsevik marxizmus sem azért bukott meg, mert eleve rossz volt, hanem azért, mert az ott élő népek eleve alkalmatlanok arra, hogy hasznosítsák a Nyugaton elért eredményeket.

Kelet-Európában a marxizmus ugyan nem lehetett hatékonyabb, mint a polgári demokráciák, de ennek ellenére az a bolsevik marxizmusnak volt köszönhető, hogy Kelet-Európa a két világháború között vonzóbb volt a nyugat-európai dolgozók számára, mint a forradalom előtti cári Oroszország, illetve az összeomlás óta önállóvá vált utódállamok.

A Szovjetunió nem azért esett elemire szét 1990-ben, mert marxista diktatúra volt, hanem azért mert az Egyesült Államok hadseregével akart versenyezni. Ebben az egyenlőséget nem érhette el, mégis az egész Nyugat-Európánál sokkal erősebb katonai hatalom lett. Ezer éven keresztül Nyugat-Európának nem kellett attól félni, hogy Kelet-Európa hadserege elfoglalja. Legfeljebb az bizonyosodott be, hogy Napóleon, és Hitler ugyan uralkodhatott egész Nyugat-Európa felett, de abba belebukott, ha Oroszországot leigázza.

Ezzel szemben, a hidegháború idején Európának attól kellett félni, hogy a Szovjetunó megszállja, ha az Egyesült Államok nem garantálja a védelmét.

A Szovjetunió számára ez a katonai fölényért folyó verseny azonban elviselhetetlen terhet jelentett. Csak becsülni tudom, hogy a Szovjetunió a nemzeti jövedelmének mintegy harmadát, negyedét fordította a hadseregére. Ezzel szemben az Egyesült Államok 5-7 százalékos katonai költségvetésből nemcsak biztosította a fölényét, de a polgári gazdasága is gyorsabban növekedhetett.

Még máig nem akadt egyetlen olyan marxista társadalomtudós, aki kalkulálta volna, hol tartott volna 1990-ben a Szovjetunió, ha a hadseregére nem költ többet a nemzeti jövedelme 5 százalékánál. Becslésem szerint gazdasági erejével arányos hadikiadással ma is létezne a Szovjetunió, mivel a lakosság életszínvonala még egyszer magasabb lett volna.

A fasizmusok 20. századi szerepe.

Néhány évvel az első világháború után, a mediterrán országokban, sorra jelentkeztek a fasizmusok. Ezeket követte Argentína, a legfejlettebb latin-amerikai ország is. 1933-ban aztán Németországban is hatalomra került a náci fasizmus. Ez a fasizmus aztán nagyon gyorsan az európai demokrata nagyhatalmak fölé kerekedett. Németország volt az első puritán erkölcsű fasiszta ország, amelyik a világ élvonalában volt. A példátlan gazdasági sikerét, és a lakossága példátlan támogatottságát még ma is illik elhallgatni.

A náci Németország volt az első élvonalba tartozó ország, amelyik néhány év alatt felszámolta a munkanélküliséget, ugyanakkor növelte a dolgozók reálkeresetét. Hitler náci rendszere volt a történelemben az első olyan élvonalba tartozó ország, amelyik rendszerét a lakosság szinte egésze támogatta. De a demokráciák történelmében sem volt olyan párt, amelyiket a lakosság hasonló többsége támogatott. Hamar megszűntek az ellenzéki pártok, de nemcsak azért mert a diktatúra felszámolta ezeket, hanem mert a támogatottságuk elolvadt.

A náci rendszer támogatottságát bizonyította a második világháború. A harcoló országok között a német hadseregben adta meg magár a katonák legkisebb százaléka nemcsak a győzelmek idején, de még a háború vesztése állása során is.

Az is példátlan a történelemben, ahogyan a német kisebbségek viselkedtek. A számura nyitott SS-be, a legnagyobb áldozatú hadseregbe özönlött a germán etnikumok lakossága.

Annak sincs irodalma, hogyan vizsgáztak a fasizmusokkal a latin és a germán népek. Pedig ennél jobb bizonyíték nincs arra, hogy mitől függ a társadalmak ereje. A latin népek fasizmusai is értek el részeredményeket, de ezzel is lemaradtak.

Már a második világháború alatt egyértelművé vált számomra, hogy az országok katonáinak teljesítménye nem a hadvezetés minőségén, stratégiáján, hanem a legénységük minőségén múlik. A legjobb legénysége a német és a japán hadseregnek volt. Ha ezeket tekintettem 100-nak, ilyenek még csak a finnek és a szerbek voltak. Hozzájuk képest az angolszászok 80, a franciák 50 a latinok 30 pontot értek.

A történelmi Magyarország etnikumait és érdemes így értékelni. Ha a magyarok 100-at értek, akkor szerbek és a germánok 150-et, a románok csak 50-et értek. Azt már meg sem mertem fogalmazni, hogy a zsidó etnikum, az eszének köszönhetően 200 értékű volt. Nemcsak a magyar arisztokrácia, és az úri középosztály, de köztudat is a zsidót rossz katonának tartotta. Én nagyon jónak, de mivel kinevetek volna, nem is mondtam. Megelégedtem azzal, hogy nem azt tartom jobb katonának, aki bátran meghal, hanem aki okosan viselkedik. Ezt aztán az izraeli hadsereg teljesítménye bizonyította be. Ma már vitathatatlan, hogy az izraeli hadsereg legénysége a legjobb a világon.

A modern haditechnika megsokszorozta a katonák szellemi képességének a jelentőségét. Minél fejlettebb a haditechnika, annál kockázatosabb azt a képzetlen megbízhatatlan legénységre bízni. Ezért a fejlett társadalmakban csak hívatásos legénység van. Arra a mezőgazdasági tapasztatok tanítottak meg, hogy a drága, de hatékony gépeket csak a képzett tulajdonosokra szabad bízni.

Az optimális foglalkoztatási ráta.

Jelenleg az amerikai pénzügyesek is kételkednek abban, hogy van optimális foglalkoztatási ráta.

A tények bizonyítják, hogy optimális foglalkoztatási ráta ugyan van, de hogy ez mikor, és hol mekkora az nagyon függ a körülményektől, elsősorban a lakosság puritanizmusától és a világgazdasági körülményektől.

Az elmúlt száz év egyértelmű tanulsága, hogy a társadalmak élcsapatába kerülésnek három feltétele van:

1. A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezze.

2. Népesség 1-2 ezreléknél gyorsabban ne változzon.

3. A gazdasága piacos legyen.

Ezt a három feltételt elengedhetetlennek tartom, mert az utóbbi száz éven csak olyan ország volt sikeres, ahol e három feltétel mindegyike létrejött.

Jelenleg a Nyugat, és a Kína nélküli Távol-Kelet minden országa a társadalmak felső ötödébe emelkedett.

Kína lakossága ugyan puritán, de mivel nem volt a gazdasága piacos és gyorsan nőtt a lakossága, az 1990-es reformig reménytelen helyzetben volt. Ahogy azonban piacosította a gazdaságát, és leállította a túlnépesedését, a történelem legnagyobb csodáját produkálja.

Jelenleg csak egyetlen puritán népességű lakosságú ország maradt szegény, és példátlanul lassan növekvő, Észak-Korea, ez azért, mert a gazdasága nem lett piacos, és hisztérikusan fegyverkezik. Az ország erejét messze meghaló fegyverkezés a Szovjetuniót már tönkre tette, ez a kicsi és szegény Észak-Korea számára még nagyobb katasztrófát jelent.

A 20. század említett közgazdászainak egyike sem foglalkozott azzal, hogy a magas foglalkoztatásnak társadalmi feltételei vannak. Nem zavarta őket a tény, hogy lényegében csak a fejlett, puritán társadalmak tényszámainak elemzésével foglalkoztak. De ez minden nyugati közgazdásznak közös hibája. A Nyugat puritán, polgárságban gazdag, fejlett országai által sikerrel bejárt útját, a liberális demokráciát tartják az egyedüli sikerrel járható útnak. Ezért tartják a kínai egy párti diktatúrát, reménytelen megoldásnak, és jobban reménykednek a nem puritán kultúrájú, gyorsan szaporodó népességű India sikerében, mint kínai politikai diktatúrájában.

Ugyanakkor megfeledkeznek arról, hogy a háborúvesztésük után a német fasiszta, illetve a japán katonai diktatúra produkálta a gazdasági csodát. Még egyetlen történésznek sem jutott az eszébe, hogy a németek, a japánok, majd a dél-koreaiak a háborúvesztésük után érték el a legnagyobb eredményeket. Pedig ezek a csodák azzal magyarázhatók, hogy lehetnek olyan politikai helyzetek, amiből csak a kemény diktatúrák jelenthetnek kiutat.

A történelem legnagyobb csodája az 1990-es kínai reform. Ez is csak azért valósulhatott meg, mert a politikai diktatúra elnyomott minden politikai ellenzéket. Nyugaton a liberális politikusok és közgazdászok nem hajlandók megérteni, hogy a liberális demokrácia csak ott hozhat sikert, ahol a polgárság ereje biztosítja a politikai hatalom megtartását. De még a legerősebb polgárág is elbukna az olyan reformokkal, mint a gyermekvállalás korlátozása. Ezt a legerősebb polgárságú országok sem lettek volna képesek végrehajtani. Ezek a polgárságban gazdag országok csak akkor alakulhattak át a tőkés osztályuralomról az össznépi társadalommá, amikor a lakosságuk átlagjövedelme meghaladta a 30 ezer dollárt, az iskolázottságuk átlaga pedig a 12 évet. Ezen a szinten ugyanis a spontán lakosság gyermekvállalása már jelentősen lemarad a létszám újratermelése alatt. A gazdag társadalmakban a létszám tartásához arra van szükség, hogy az állam támogassa a gyermekvállalást, a családok jövedelméből pedig megoldható a fogamzásgátlás és jelentős mértékű legyen a kevésbé gazdag országokból beáramló munkaerő befogadása. Mivel Kínában még 1990-ben sem volt e két feltétel biztosítva, csak erőszakkal lehetett korlátozni a gyermekvállalást.

A fejlett társadalmaikban kontraszelekciós a gyermekvállalás.

A tény, hogy a fejlett társadalmakban a gyermekvállalás támogatása a gyermekek számával arányos, azzal jár, hogy minél kedvezőtlenebbek a felnevelési feltételek, annál több, és minél kedvezőbbek annál kevesebb gyermeket vállalnak. E kontraszelekció csak azért nem okoz katasztrófát, mert egyrészt az állam oktatási rendszere egyre nagyobb létszámot, egyre jobban képez, másrészt a családok gyermekvállalását nemcsak az anyagi érdek szabályozza. A munkajövedelmek ugyanis egyre jobban a képességhez igazodnak. Minél fejlettebb a társadalom technikai felszereltsége, a munkaerőt annál inkább a képessége alapján fizetik meg.

Száz éve a bérjövedelmek nagysága elsősorban az iskolai végzettségtől függött. Jelenleg egyre inkább a képességgel arányosak lettek.

Hasonló változás történt a tőkejövedelmek esetében is. A tőkés osztálytársadalmakban a profit nagysága elsősorban a tőke nagyágától függött. Jelenleg a fejlett társadalmakban a profit nagysága is egyre inkább a tőkés képességétől függ. Korábban csak a nagyon alkalmatlan tőkésnek nem volt jövedelme. Jelenleg a tőkejövedelem is elsősorban a működtetője képességétől függ.

Ezért tartom hibásnak azt a felfogást, hogy a tőke profitja a nagyságával arányos, sőt a nagyobb tőkének még a profitrátája is nagyobb. Már a 80-as évek elején meglepett a tény, hogy az Egyesült Államokban a kisebb vállaltok voltak a jövedelmezőbbek. A munkaerő leggyorsabban a családi vállalkozásokban nőtt, a legjobban pedig a legnagyobb létszámmal működő vállatoknál csökkent.

Ez először a mezőgazdaságban vált egyértelművé, ahol a családi farmergazdaságok szinte felszámolták a sok munkással dolgozó nagyüzemeket.

A gépkocsigyártás koncentrációja ugyan fennmaradt, de a gyártásban a kis létszámmal dolgozó beszállítók aránya a sokszorosára ugrott.