Tartalom
Kopátsy Sándor EE 2017 09 01
A foglalkoztatás
optimuma
A The Economist legutóbbi száma a foglalkoztatás optimális mértékével
foglalkozik. Keynes a múlt század elején vetette fel az optimális
foglalkoztatás problémáját. Ő ismerte fel először az alacsony foglalkoztatásból
származó társadalmi károk jelentőségét, és dolgozta fel a The General Theory
címmel megjelent könyvében. A klasszikus közgazdaságtan még fel sem vetette ezt
a problémát, de a tőkés társadalmak gazdasági világválságai egyértelműen
megjelenítették, hogy milyen károkkal
jár az, ha a foglalkoztatás nagyon alacsony szintre zuhan.
Világgazdasági válság csak akkor
történhet, ha már van világgazdaság. Ennek
érdekében az volt szükséges, hogy a vasút és a gőzhajózás olyan mértékben
csökkentette le a nagy távolságokat legyőző kommunikáció, valamint az utazás és
áruszállítás költségét, hogy fokozatosan egyetlen szervezetté változhasson a
világgazdaság. Ezt megelőzően a kultúrák és abban az államok önállóan
éltek, azok életére alig hatottak a világgazdaságban történő jelentős
változásoknak sem, mivel ami az egyik kultúrában történt, annak nem volt
jelentős hatása a másik kultúrákra, és azokban a nemzeti államok gazdasági
életére.
Ezért a közgazdaságtan
megelégedhetett azzal, ha a nemzetállamok gazdaságainak működési törvényeit
feltárja, és megelégedgetett
azzal, hogy az országok közötti külkereskedelmi forgalmat figyelembe vette.
A 19. század második felében azonban egyre inkább megkerülhetetlenné
vált a világgazdasági hatások figyelembe vétele. Ezért érthető, hogy az 1929-es
világgazdasági válság után, 1936-ban megjelent, Keynes könyve. Ő volt az első,
aki a foglalkoztatás bizonyos mértékét a társadalom elsődleges gazdasági
feladatának tekintette.
Keynes is megelégedett azzal,
hogy a 15-65 év közötti lakosság foglalkozatásának százalékát mérték. Ez száz
éve még viszonylag megengedhető volt, de mára használhatatlanná vált. A fejlett
társadalmakban a 15-18 évesek kilencven százaléka tanul. Nemcsak őket, de akár
még a 22 éves egyetemistákat sem lehet passzívaknak tekinteni. A jelenkori
fejlett társadalmak alapvető érdeke, hogy a következő generáció többsége 19
éves koráig tanuljon, a képességét fejlessze. Még nagyobb társadalmi érdek
fűződik ahhoz, hogy a következő generáció 24 éves koráig képezze magát. Ez a
társadalmi érdek akkor is érvényesül, ha a foglalkozatási mutató a 15-25 éves
tanulókat a társadalom passzív tagjainak tekinti.
A fejlett társadalmak jövője egyre inkább attól függ, hogy a 15-25
évesek még ne dolgozzanak, hanem tanuljanak. Azt ugyan senki sem vonja
kétségbe, hogy a következő generáció minősége határozza meg annak értékét. Ezért elsődleges társadalmi érdek a 15-25
évesek tanulása. Ennek ellenére a statisztika ezeket a társadalom passzív,
nem dolgozó tagjaiként veszi számon. A logikus megoldás az volna, ha az
oktatásban résztvevőket értéktermelőknek, foglalkoztatottaknak tekinti, akkor
is, ha a tudásvagyonukat nem tekinti a nemzeti vagyon részének. A fő, hogy a
foglalkoztatási statisztika aktívaként vegye számba.
Nem kevésbé problematikus a 65 éves felső határ. Nevetséges passzívaknak tekinteni azokat, akik
ugyan túl vannak a 65 évükön, de továbbra is dolgoznak. A távol-keleti
országokban már jellemző a későbbi passzívvá válás. Még több problémát okoz az
a tény, hogy a hivatalos nyugdíjkorhatár 65 év alatt van. Ez és az egyes
szakmákban elfogadott korábbi nyugdíjba menetel a latin országokra jellemző. A nemzetközi statisztikában azonban
egységes elvek alapján kellene mérni.
Arra a tényre, hogy a kultúrák
jelentősen eltérő módon viselkednek, Max Weber már a 20. század küszöbén
felhívta a figyelmet, amikor megállapította, hogy nemcsak a kultúrák, de még inkább a nemzetállamok ugyanazokra a
társadalmi elvárásokra egymástól nagyon eltérő módon reagálnak. Ezzel a
közgazdaságtan arra kényszerült volna, hogy tudomásul vegye a kultúrák, abban az
emberek eltérő viselkedését. Az egymást egyre jobban megismerő világban, kiderült,
hogy az emberek magatartása, viselkedése
jelentős mértékben függ attól, milyen a kultúrájuk. Weber tényként közölte,
hogy a tudományos és technikai
forradalom olyan feltételeket hozott létre, amire a lakosság viselkedési
kultúrájától függően, nagyon eltérő módon válaszol. Ez igen jelentősen
befolyásolja a kialakult helyzetekben történő gazdasági viselkedést.
A következő bő száz esztendőben
ugyan egyértelműen bebizonyosodott Weber zseniális felismerése, az elméleti
közgazdaságtan mégsem vette tudomásul. Pedig, ami az elmúlt száz, még inkább ötven évben történt, azt csak akkor
érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy ott hogyan viselkedik a lakosság.
Ha ez valahol nagyon fontos, az a foglalkoztatás, a munkavállalás az. Óriási eltérések
vannak abban, hogy hol, milyen a munkavállaló és a munkaadó hozzáállása.
Elég volna meg nézni, hogy melyik
kultúrában mekkora a foglalkoztatás, egy foglalkoztatott évente hány órát
dolgozik, hány évesen mennek nyugdíjba, kiderülne, hogy még a közel azonos
fejlettségi szinten is óriásiak a különbségek. Dél-Koreában nincs is tartós
munkanélküliség, mert az még a családon belül is elviselhetetlen, nemhogy a
környezetben. Ezért aztán nincs is egy évnél tartósabb munkanélküliség. Ilyen
helyzetben még a diplomás is szinte bármilyen munkát elvállal. Ráadásul, ebben
az országban az Északkal folytatott háború után tíz évig katonai diktatúra
volt, ami kötelezővé tette a munkavállalást, és az évi 2.500 óra ledolgozást.
Ebben az időben Magyarországon is teljes foglalkoztatás volt, a munkát nem
vállalókat a társadalom alsóbbrendű tagjának kezelték, de az évente ledolgozott
órák száma csak 1.600 volt! Jelenleg. hatvan évvel a háború, és a példátlanul
gyors meggazdagodás után is 2.300 órát teljesítenek. Ez alatt a hatvan év alatt
harmad olyan gyorsan növekvő Magyarországon a rendszerváltás után 60 százalék
alá zuhant a foglalkoztatás, az óta lassan nő, és ma is csak 1.600 órát tejesítünk.
Ennél is nagyobb különbség van a nyugdíjba
vonulás idejében. Dél-Koreában 65 év a nyugdíjkorhatár, de a tényleges
nyugdíjba vonulók átlagkora 71.9 év. Magyarországon a rendszerváltás előtt a
tényleges nyugdíjba menők átlagkora 55 év alatt volt. Görögországban azonban ez
a szám 50 év van.
Ezeknek az óriási különbségeknek az egyetlen oka a lakosság mentalitása.
Vagyis az adatok azt jelentik, amit Weber hetven éve megállapított, hogy a jelenkor fejlett társadalmait a puritán
népek másoknál hatékonyabban működtetik. Ehhez a tapasztaltok alapján, azt
kell hozzátenni: A népek
puritanizmusában is nagy különbségek vannak.
Európában a skandináv népek még az angolszászoknál és a germánoknál
is lényegesen puritánabbak, ezért azokban magasabb a foglalkoztatás, kevesebb
az ünnep, a szabadság és a hiányzás. A latin népek országaiban alacsonyabb a
foglalkoztatás, több az ünnep, előbb mennek nyugdíjba, de viszonylag sokáig
élnek.
Az a különbségek sokkal nagyobbak
Amerikában és Óceániában. A latin-amerikai országokban ötöd akkora az egy
lakosra jutó jövedelem, mint a két északi angolszász országban.
Ennyi is elég annak
bizonyítására, hogy Weber valami nagyon
fontosat mondott. A társadalmak teljesítményét elsősorban a lakosság
puritanizmusának a mértéke határozza meg.
Keynes és utódai az infláció és a
foglalkoztatás közti összefüggést keresték. Ezt az indokolta, hogy a sikeres
társadalmakban lassabb volt a pénzrontás, ezért a sikert a lassú pénzromlással
magyarázták. Nem vették tudomásul, hogy a nagyobb infláció oka nem a
foglalkoztatáspolitikai, hanem a sokkal gyengébb pénzügyi fegyelem volt. A Nyugaton belül a viszonylag sikeres
társadalmak között a latinok gyengébb adózási fegyelme és a nagyobb korrupció
volt az infláció szükségességnek elsődleges oka. A latinok nagyobb inflációját
az indokolta, hogy a költségvetési bevételekkel nem tudták fedezni a
kiadásokat, ezért teremtettek több fedezet nélküli pénzt.
Az euró övezeti tagság azért volt vonzó a latin országoknak, mert önerőből
nem tudtak megszabadulni az inflációjuktól és a magas kamatoktól. Ugyanakkor
olcsón juthattak a közös valutában kibocsájtott államkölcsönökhöz. Azt nem mérték
fel, hogy ugyanakkor a kemény euró egyre rosszabb külkereskedelmet, és
turizmust teremtett.
Ez a felismerésem most, a
reformáció 500. évfordulóján erősödött meg azzal, hogy a latin népek országaiban nemcsak azért volt nagyobb az infláció, mert lazán
adóztak, adócsalók voltak, hanem azért is, mert másrészt kevesebben és
kevesebbet dolgoztak. Vagyis nem a latin országok nagyobb inflációjának az
elsődleges oka nem a foglalkoztatás növelésének szándéka, hanem a gyenge
pénzügyi fegyelmük volt. Ha nem
inflációval teremtenek pénzt, ugyanúgy eladósodnak, mint ahogyan ez az euró
övezeti tagságuk idején történt.
Az euró övezet létrehozói pedig vagy
lépre csalták a latin országokat, vagy nem értették meg, hogy minden kultúrának, minden viszonylagos
fejlettségi szinten más keménységű valutára van szüksége. A klasszikus
közgazdaságtan idején a világkereskedelem viszonylag kis súlyú, és a többsége a
gyarmattartók és a gyarmataik között történt. Mára egységes szervezetté vált a világgazdaság, és minden ország
számára jelentőssé vált a külkereskedelmük és a túrizmusuk mérlege. Ebből
következően a lakosság kultúrájától és a viszonylagos fejlettségétől függ a valutájának
a viszonylagos keménysége. Nem lehet pénzügyi egyensúlya annak a
nemzetgazdaságoknak, amelyiknek nincs módja a nemzeti devizája árfolyamának szabályozása.
Ezt hagyták figyelmen kívül az Európai Unió alkotmányának kidolgozói, és rúgták
fel az euró övezet megalkotói.
A tudományos és technikai
forradalom olyan szerves egységgé alakította ki a társadalmakat, amelyikben minden
több milliós kultúrájú népnek szükségszerűen nemzeti állama van.
A nemzeti államok is csak akkor lehetnek, ha homogének.
Ezért a vasúthálózat és a
gőzhajózás térhódításával párhuzamosan egyre több, kisebb és homogénebb nemzeti
állam alakult ki. Európában ez a folyamat a Habsburg Monarchia megszűnésével
indult el, és ma is, száz évvel később is tart. A Habsburg Birodalom jelszava
jellemezte a stratégiáját: Viseljenek
háborút mások, de szerencsés, te boldog Ausztria házasodj. Háborúkkal
terjeszkedtek a többi birodalmak, Ausztria azonban házasságokkal tegye ezt.
A történészek túlértékelik a háborúk szerepét, pedig a 20. század
elejéig az uralkodóházak inkább a házasságkötésekkel alakultak. Az államok nem a népekhez, a lakossághoz,
hanem a családokhoz igazodva alakultak. A vasúthálózat kiépülése a nemzeti
államokat hozott létre. Ezt a számuk megsokszorozódása bizonyítja.
A Trianoni Szerződés alapján a Kárpát Medence az ott élő etnikumok
államaivá esett szét. Ezt máig nem vagyunk hajlandók tudomásul venni. Ez
volt az oka annak, hogy egyre gyarapodnak a nemzeti államok. Ennek a
világjelenségnek lettünk mi is az áldozatai. Ez ma is tart mindaddig, amíg minden
jelentős etnikum nemzeti állammá változik.
Ezt a folyamatot akarta Németország és Franciaország megfordítani. Összefogtak
annak érdekében, hogy a vezetésük alatt az etnikumaira széteső Európát egységes
politikai és gazdasági egységgé szervezzék. Sem Adenauer, sem De Gaulle nem
vette tudomásul, hogy az ambíciójuk szembefordul a megállíthatatlan, objektív
történelmi folyamattal. Európa ma sem lehet
politikai, és gazdasági egység.
Egészséges politikai állam csak az lehet, amelyik kulturálisan és
gazdasági tekintetben is homogén. Európa népei azonban három nagyon eltérő
kultúrához tartoznak.
Az első évezred végére két családformára
szakadt, ami két eltérő kultúrává változott.
Európa nyugati felén a feudális társadalmak kiscsaládosak, a keleti
felén és a Balkánon pedig nagycsaládosak maradtak. Ennek következtében a
kiscsaládos nyugati fele fokozatosan a nagycsaládos kultúrák fölé emelkedtek. A
nagycsaládosnak maradt Kelet-Európa pedig egyre jobban lemaradt. Ennek lett a
következménye, hogy a kontinensünk keleti fele nagycsaládos ortodox keresztény,
a nyugati fele pedig kiscsaládos római katolikus keresztény lett. A két családformának nem maradhatott közös
kereszténysége.
A második évezred közepére az
Alpoktól északra élő, eleve puritán népek nagykorúak lettek. Az angolszászok, a germánok és skandinávok
többsége puritán keresztény, protestáns lett. Ezek, és csak ezek lettek képesek
a társadalmak élvonalában egyre nagyobb fölénybe kerülni. Ez a fölény minden
más magas-kultúrához viszonyítva is, egyre nagyobb fölénybe került. Ez történt meg azzal, hogy a
nyugat-európai, kiscsaládos, puritán erkölcsű társadalmakban a mezőgazdaság
elsődleges szerepét átvette az ipar. Az iparra épült nyugat-európai társadalmak
korábban elképzelhetetlen kulturális, gazdasági és katonai fölénybe kerültek a
nála sokkal régebbi, és több lakosú magas-kultúrákkal szemben.
A puritán európai népek nem voltak képesek a puritán európai népekkel
lépést tartani. A latin népek, Franciaország és a négy mediterrán állam egyre
jobban lemaradt.
Ezek katolikus keresztények maradtak, pedig az
időszámításunk előtti utolsó fél évezredtől a reformációig ezek jelentették a
kontinens élcsapatát.
Kelet-Európa és a Balkán népei nagycsaládosak és ortodox keresztények még
ezekhez képest is egyre jobban maradtak. Ezért már a feudális, de már
puritán kereszténységű Nyugat-Európával nem tudták tartani a lépést. A tőkés, polgári osztálytársadalmakat pedig
még kevésbé voltak képesek átvenni.
Az európai történészek máig sem értették meg Amerika és Óceánia 50
millió négyzetkilométerének meghódításának hatását, mint jelentett Nyugat-Európa
számára a tízszer nagyobb élettér birtokba vétele.
Előtte, közel ezer évig a kis Nyugat-Európa még csak azzal játszott
megkülönböztető szerepet, hogy az egyetlen kiscsaládos, a gyermekvállalást
korlátozni képes társadalom volt. Az európai történészek említést sem
tesznek arról, hogy az emberiség tizedét sem jelentő Nyugat-Európában volt
általános a kiscsaládos rendszer.
Még azt sem vették tudomásul, hogy fajunk történetében az önözéses
szántóföldi gabonatermelés után a második legnagyobb változást a természetes
csapadékra és a kiscsaládra áttérő Nyugat-Európa jelentette.
Ez a változás azért maradhatott
felismeretlen, mert a történészek azt sem vették tudomásul, hogy miért volt minden osztálytársadalom
halálozást fokozó, és a tudásvágyat üldöző. Azért, mert a jobb életfeltételek
között az emberi faj szaporasága messze meghaladta az életterek eltartó
képességének növelhetőségét. A
túlnépesedés féken tartása volt minden osztálytársadalom elsődleges feladata.
Erre nem volt más eszköze, mint a halálozás fokozása, és a tudásvágy üldözése.
A társadalomtudományok első feladata az lett volna, hogy bemutassák,
mekkora lett volna a népesség növekedése, ha az indokoltnál nem nagyobb
jövedelem elvonással, vagyis a nyomor fokozásával, a költséges és emberpusztító
háborúkkal, és a tudásvágy üldözésével nem fokozzák a halálozást. A
túlnépesedés a földművelő és az
állattartó minden társadalomra jellemző volt. Amíg a gyűjtögetés keményen
szabályozta az életterek eltartó képességét, a földművelés és az állattartás lehetőséget teremtett a lényegesen jobb
életfeltételekre, azzal a várható életkor meghosszabbítására, ezzel az
elviselhetetlen népszaporulatra. Az emberi faj ösztöne olyan szaporaságot
biztosított, amire a 25 év körüli várható életkor mellett szükség volt. A
termelésből való megélés azonban olyan mértékben javított az életfeltételeken,
ami azonnal a 25 évnél hosszabb várható életkort biztosított. Ennek a népesség
gyors növekedése lett a következménye. Ez ellen egészen a jelenkorig, a
fogamzásgátlók elterjedéséig nem volt más védekezési mód, mint a halálozás
fokozása és a tudásvágy üldözése.
A társadalomtudományok máig nem mondták ki a tényt, hogy az ember
túlnépesedő fajjá vált azzal, hogy a várható életkor meghaladta a 25 évet. Mivel
a szántóföldi földművelés és a pásztorkodás ennél hosszabb várható életkort
biztosított, ezek a társadalmak csak akkor maradhattak stabilok, mert fokozták
a halálozást és üldözték a tudásvágyat. Az osztálytársadalmak halálozásfokozását
a társadalomtudományok elkerülhető hibaként fogták fel, és mindenáron ezek
kiküszöbölhetését javasolták.
Még a nyomát sem találtam meg
annak, hogy valaki a halálozást fokozó és a tudásvágyat üldöző társadalmat
szükségszerűségnek tartotta volna.
A történészek másik feladata lett volna, rámutatni arra, hogy az
önözéses gabonatermelés területi adottságai ki voltak használva. Ezt
meggyőzően bizonyítaná olyan térkép, ami megmutatta volna, hogy a gravitációsan
önözhető területek mennyire kihasználtak voltak. Még azt sem oktattuk, hogy akkor csak a gravitációs önözés volt
technikailag megoldható. De ez az adottság is csak ott volt hasznosítható, ahol
volt a vízben használható igavonó állat.
Új lehetőséget csak a sötét
középkor után, és okáig csak Nyugat-Európában volt lehetséges a természetes
csapadékkal megelégedő, a telet elviselhető búza és árpa termelése. Ezt, mint
tényt a történészek is tudomásul veszik, de a jelentőségét máig sem fogalmazzák
meg. Nem ismerek olyan térséget, ahol az elegendő természetes csapadékkal
megelégedő, és a viszonylag enyhe telet elviselő gabonát másutt is ki lehetett
volna fejleszteni.
Ehhez az ideális adottság a Golf
Áramnak köszönhető csapadék és az enyhe tél volt. Ha ma egy agrártudós azt a
feladatot kapná, hogy hol voltak az éghajlati és kulturális feltételek arra a
leginkább megfelelőek, az is Nyugat-Európát, azon belül Franciaországot találná
annak.
Ezért volna jó, ha a történészek a bekövetkezett események
szükségszerségét bizonyítaná.
A jégkorszak végét okozó felmelegedésig fajunk négyötöde a Monszun
Áramlat térségében, Kelet-Ázsiában, Dél-Ázsiában és a Szaharától északra nyúló
Közel-Keleten élt. Ez volt a Dél-Afrikában megjelenő gyűjtögető ember számára a
legjobb élettér. Magas-kultúra itt is csak ott alakult ki, ahol mód volt a
gravitációs öntözésű gabonatermelésre. Ez azonban a Monszun térségének is
legfeljebb ötödét tette ki. Ezen a viszonylag kis területen termelt rizsből,
kölesből, búzából és árpából élt az emberiség négyötöde, és túlszaporodva élt,
kereste az új élettereket.
Ezeknek a gabonáknak a termelése
nagy vízigénnyel járt, és nem bírta el a fagyos teleket.
Már az ókorban az önözéses búzát és árpát Európában, a Földközi Tenger európai
folyóvölgyeiben is termelték. Ezeken
a viszonylag kis térségeken termeltek a görögök és a rómaiak gabonát. Ezeken
a terülteken azonban olyan indoeurópai népek éltek, akiket a Közel-keletről
behozott malária kipusztított. Ha nem jelenik meg a malária ezekről az európai
gabonatermelő területekről fokozatosan gyorsabban északra terjedhetett,
szelektálódhatott volna a telet jobban elviselő gabona, mint ami aztán a sötét
középkorban lassan mégis megjelent.
A természetes csapadékkal, egy nagyságrenddel nagyobb területen lehet
gabonát termelni, mint öntözéssel. Az ugyan igaz, hogy az utóbbi fele,
harmad akkora termést hoz, de így is, a
természetes csapadékra épülő gabonatermelés megkétszerezte az életterek eltartó
képességét.
Ezer évvel később a nagy
fordulatot csak Amerika és Óceánia felfedezése hozott. Ennél is sokkal
fontosabb következményei lettek annak, hogy az európai, elsősorban a nyugat-európai népek számára megnyílt a
kitelepedés lehetősége. Ennek nagyságát az írek esetében lehet a legjobban
felmérni. Ma tízszer annyi ír él
Amerikában, mint Írországban. Az írek azért maradtak írek az újvilágban,
mert előtte már elvesztették a saját nyelvüket, angolul beszéltek, nem keltett
új nyelvet tanulni, az otthon maradott írekkel angolul tarthatták a
kapcsolatokat. Ma már a latin-amerikai államokban is sokkal több portugál és
spanyol él, mint az európai őshazájában. Nyugat-Európa
sorsa sokkal embertelenebből alakul, ha nem lett volna kivándorlás, és az
Amerikából származó mezgazdasági import.
Azt is hiányolom, hogy nem
foglalkozunk azzal, hogy miért csak az angolszászok tudták a gyarmataikat
sikeresen a maguk képére alakítani.
A négy óceánokon túli angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada,
Ausztrália és Új-Zéland ma fejlettebb, gazdagabb társadalom, mint az
anyaország, Anglia.
A spanyolok és a portugálok ugyan a maguk képére alakították a
latin-amerikai országokat, de máig azok egyike sem előzte meg az Európában
lemarat anyaországukat.
Az olasz gyarmatokon szinte semmi nem maradt a felszabadulásuk
után, pedig viszonylag eleve kulturáltak voltak.
A francia gyarmatok területe óriási volt, de a felszabadulásuk után
visszaestek az eredeti lemaradó kultúrájukba.
A német gyarmatosítás kudarca nehezen magyarázható.
A kelet-európai és a balkáni népek teljesen kirekesztődtek a
gyarmatosításból. Ugyanakkor bevándorlóként Észak-Amerikában meglepően gyorsan
beépültek.
A japán gyarmatosítás szinte akkor kezdődött, amikor a nyugaton már
megszűnőben volt. Két gyarmatuk, Dél-Korea
és Tajvan fergetegesen sikeres lett, mert mindkettő lakossága puritán volt. A
japánok ugyan goromba gyarmatosítók voltak, de kiépítették a fejlett
infrastruktúrát és a fejlett oktatási rendszert, ennek köszönhetően, a
japánoktól megszabadulva, gyorsan felzárkóztak.
Európa nyugati fele csak több tucat, még a jelenleginél is több
szuverén államként maradhat versenyképes. Ezzel szemben a német-francia
vezetésű Európai Unió erőszakoltan úgy működik, hogy a közösség 38 tagja homogén
egységű legyen. A tények hiába ennek az ellenkezőjét mutatják, makacsul
ragaszkodnak ehhez.
Már a maastrichti elvekre épülő EU nemcsak a Távol-Kelettől, de a négy
óceánokon túli angolszász országhoz képest is nemcsak lemarad, és nem egységesebb,
hanem differenciáltabb lett. Németországgal csak négy EU tagország, Dánia,
Svédország, Finnország és Hollandia, és két nem tagország, Norvégia és Svájc,
marad hasonló szinten. Az EU nagy országai, Németország, Franciaország, Nagy
Britannia és Olaszország gazdasága lassan, a többi tagország pedig gyorsan
lemarad.
Az EU tagországok gyenge
szereplésének az elsődleges oka, hogy alacsony foglalkoztatáson is, évente
keveset dolgoznak, és indoktalanul korán nyugdíjba mennek. Európa lemaradásának az elsőleges oka tehát a kényelmesség. Nemcsak
az EU, mint közösség, de a tagországok mindegyike a nálunk gyorsabban
fejlődőket kényelmesebben élve akarják utolérni.
Az első, Keynes közgazdász és matematikus volt. Mint matematikus, a
közgazdaságtant is absztrakt módon fogta fel. Nála is az ember milyensége
kimarat a leginkább emberre szabott tudományból. Nem véletlen, hogy számára a közgazdaságtan legfontosabb
összefüggése a pénz és a foglalkoztatás közötti összefüggés lett. Elsősorban
a pénz vásárlóerejének alakítása, és az infláció hatása foglalkoztatta. Az
1929-es gazdasági világválság okát mindenki a pénzpolitikában látta. Ebben volt
is igazság, hiszen a válságból való kiszabadulás fő szereplője a Roosevelt
amerikai elnök New Deal politikája, a fedezet nélkül kibocsájtott pénzzel
teremtett közmunkákkal foglalkoztatást.
Azt azonban Keynes is figyelmen kívül hagyta, hogy a század szélső-bal
és szélső-jobb, a bolsevik marxista és a fasiszta diktatúrák is a fedezet
nélküli pénzzel foglalkoztató diktatúrák is megoldották.
Ideje volna tudományos
magyarázatot adni a 20. század első felének sikeres diktatúráira is.
Nem lehet letagadni, hogy Oroszországban a kelt-európai kultúrára
szabott marxizmus 1990-ig válság nélkül, viszonylag sikeresen működött. A
bukását sem a társadalmi és gazdasági csődje okozta, hanem elsősorban az, hogy
a kelet-európai népek viselkedése olyan messze van a puritánságtól, hogy azok elsősorban
azért versenyképtelenek, mert marxisták, hanem azért, mert a kelet-európai és a balkáni, nagycsaládos társadalmú népei már sem a
feudális, sem a tőkés társadalmat nem voltak képesek versenyképesen működtetni.
A nyugati társadalomtudósok
egyöntetűen azt hirdetik, hogy a Szovjetunió azért esett szét, a rendszere
azért bukott meg, mert marxista volt. Az
senkinek nem jutott eszébe, hogy a kelet-európai és a balkáni népek sem a
feudális, sem a tőkés társadalmukkal nem voltak versenyképesek.
Azt már középiskolás koromban
felismertem, hogy a nagy nyugat-európai szellemi forradalmak képtelenek voltak
a kelet-európai nagycsaládos társadalmakban elterjedni, termékennyé válni. Sem
a reneszánsz, sem a reformáció, sem az ipari forradalom, sem a felvilágosodás,
sem a polgári demokrácia, sem a marxizmus nem vált a nagycsaládos
Kelet-Európában és a Balkánon a Nyugat-Európával versenyképessé.
Erre pedig egyetlen magyarázat
van, a kelet-európai népek eleve
alkalmatlanok arra, hogy hasznosítsák a Nyugaton elért társadalmi eredményeket.
Márpedig, ha ez így van, akkor a
bolsevik marxizmus sem azért bukott meg, mert eleve rossz volt, hanem azért,
mert az ott élő népek eleve alkalmatlanok arra, hogy hasznosítsák a Nyugaton
elért eredményeket.
Kelet-Európában a marxizmus ugyan
nem lehetett hatékonyabb, mint a polgári demokráciák, de ennek ellenére az a bolsevik
marxizmusnak volt köszönhető, hogy Kelet-Európa a két világháború között
vonzóbb volt a nyugat-európai dolgozók számára, mint a forradalom előtti cári
Oroszország, illetve az összeomlás óta önállóvá vált utódállamok.
A Szovjetunió nem azért esett elemire szét 1990-ben, mert marxista
diktatúra volt, hanem azért mert az Egyesült Államok hadseregével akart
versenyezni. Ebben az egyenlőséget nem érhette el, mégis az egész
Nyugat-Európánál sokkal erősebb katonai hatalom lett. Ezer éven keresztül
Nyugat-Európának nem kellett attól félni, hogy Kelet-Európa hadserege
elfoglalja. Legfeljebb az bizonyosodott be, hogy Napóleon, és Hitler ugyan
uralkodhatott egész Nyugat-Európa felett, de abba belebukott, ha Oroszországot
leigázza.
Ezzel szemben, a hidegháború idején
Európának attól kellett félni, hogy a Szovjetunó megszállja, ha az Egyesült Államok
nem garantálja a védelmét.
A Szovjetunió számára ez a katonai fölényért folyó verseny azonban
elviselhetetlen terhet jelentett. Csak becsülni tudom, hogy a Szovjetunió a
nemzeti jövedelmének mintegy harmadát, negyedét fordította a hadseregére. Ezzel
szemben az Egyesült Államok 5-7 százalékos katonai költségvetésből nemcsak
biztosította a fölényét, de a polgári gazdasága is gyorsabban növekedhetett.
Még máig nem akadt egyetlen olyan
marxista társadalomtudós, aki kalkulálta volna, hol tartott volna 1990-ben a
Szovjetunió, ha a hadseregére nem költ többet a nemzeti jövedelme 5
százalékánál. Becslésem szerint
gazdasági erejével arányos hadikiadással ma is létezne a Szovjetunió, mivel a
lakosság életszínvonala még egyszer magasabb lett volna.
Néhány évvel az első világháború
után, a mediterrán országokban, sorra jelentkeztek a fasizmusok. Ezeket követte
Argentína, a legfejlettebb latin-amerikai ország is. 1933-ban aztán
Németországban is hatalomra került a náci fasizmus. Ez a fasizmus aztán nagyon gyorsan az európai demokrata nagyhatalmak
fölé kerekedett. Németország volt az első puritán erkölcsű fasiszta ország,
amelyik a világ élvonalában volt. A példátlan gazdasági sikerét, és a lakossága
példátlan támogatottságát még ma is illik elhallgatni.
A náci Németország volt az első élvonalba tartozó ország, amelyik
néhány év alatt felszámolta a munkanélküliséget, ugyanakkor növelte a dolgozók
reálkeresetét. Hitler náci rendszere volt a történelemben az első olyan
élvonalba tartozó ország, amelyik rendszerét a lakosság szinte egésze
támogatta. De a demokráciák
történelmében sem volt olyan párt, amelyiket a lakosság hasonló többsége
támogatott. Hamar megszűntek az ellenzéki pártok, de nemcsak azért mert a
diktatúra felszámolta ezeket, hanem mert a támogatottságuk elolvadt.
A náci rendszer támogatottságát
bizonyította a második világháború. A harcoló országok között a német
hadseregben adta meg magár a katonák legkisebb százaléka nemcsak a győzelmek
idején, de még a háború vesztése állása során is.
Az is példátlan a történelemben, ahogyan a német kisebbségek
viselkedtek. A számura nyitott SS-be, a legnagyobb áldozatú hadseregbe
özönlött a germán etnikumok lakossága.
Annak sincs irodalma, hogyan vizsgáztak a fasizmusokkal a latin és a
germán népek. Pedig ennél jobb bizonyíték nincs arra, hogy mitől függ a
társadalmak ereje. A latin népek fasizmusai is értek el részeredményeket, de
ezzel is lemaradtak.
Már a második világháború alatt
egyértelművé vált számomra, hogy az országok katonáinak teljesítménye nem a hadvezetés
minőségén, stratégiáján, hanem a legénységük minőségén múlik. A legjobb legénysége a német és a japán
hadseregnek volt. Ha ezeket tekintettem 100-nak, ilyenek még csak a finnek
és a szerbek voltak. Hozzájuk képest az angolszászok 80, a franciák 50 a latinok 30 pontot értek.
A történelmi Magyarország
etnikumait és érdemes így értékelni. Ha a magyarok 100-at értek, akkor szerbek
és a germánok 150-et, a románok csak 50-et értek. Azt már meg sem mertem
fogalmazni, hogy a zsidó etnikum, az eszének köszönhetően 200 értékű volt.
Nemcsak a magyar arisztokrácia, és az úri középosztály, de köztudat is a zsidót
rossz katonának tartotta. Én nagyon jónak, de mivel kinevetek volna, nem is
mondtam. Megelégedtem azzal, hogy nem
azt tartom jobb katonának, aki bátran meghal, hanem aki okosan viselkedik.
Ezt aztán az izraeli hadsereg teljesítménye bizonyította be. Ma már vitathatatlan, hogy az izraeli
hadsereg legénysége a legjobb a világon.
A modern haditechnika megsokszorozta a katonák szellemi képességének a
jelentőségét. Minél fejlettebb a haditechnika, annál kockázatosabb azt a
képzetlen megbízhatatlan legénységre bízni. Ezért a fejlett társadalmakban
csak hívatásos legénység van. Arra a mezőgazdasági tapasztatok tanítottak meg,
hogy a drága, de hatékony gépeket csak a
képzett tulajdonosokra szabad bízni.
Jelenleg az amerikai pénzügyesek is kételkednek abban, hogy van optimális
foglalkoztatási ráta.
A tények bizonyítják, hogy optimális foglalkoztatási ráta ugyan van,
de hogy ez mikor, és hol mekkora az nagyon függ a körülményektől, elsősorban a
lakosság puritanizmusától és a világgazdasági körülményektől.
Az elmúlt száz év egyértelmű
tanulsága, hogy a társadalmak élcsapatába kerülésnek három feltétele van:
1. A lakosság viselkedését a puritanizmus
jellemezze.
2. Népesség 1-2
ezreléknél gyorsabban ne változzon.
3. A gazdasága piacos legyen.
Ezt a három feltételt
elengedhetetlennek tartom, mert az utóbbi száz éven csak olyan ország volt
sikeres, ahol e három feltétel mindegyike létrejött.
Jelenleg a Nyugat, és a Kína nélküli Távol-Kelet minden országa a
társadalmak felső ötödébe emelkedett.
Kína lakossága ugyan puritán, de mivel nem volt a gazdasága piacos és
gyorsan nőtt a lakossága, az 1990-es reformig reménytelen helyzetben volt.
Ahogy azonban piacosította a gazdaságát, és leállította a túlnépesedését, a
történelem legnagyobb csodáját produkálja.
Jelenleg csak egyetlen puritán
népességű lakosságú ország maradt szegény, és példátlanul lassan növekvő,
Észak-Korea, ez azért, mert a gazdasága nem lett piacos, és hisztérikusan
fegyverkezik. Az ország erejét messze meghaló fegyverkezés a Szovjetuniót már
tönkre tette, ez a kicsi és szegény Észak-Korea számára még nagyobb
katasztrófát jelent.
A 20. század említett
közgazdászainak egyike sem foglalkozott azzal, hogy a magas foglalkoztatásnak társadalmi feltételei vannak. Nem zavarta
őket a tény, hogy lényegében csak a fejlett, puritán társadalmak tényszámainak
elemzésével foglalkoztak. De ez minden nyugati közgazdásznak közös hibája. A Nyugat puritán, polgárságban gazdag,
fejlett országai által sikerrel bejárt útját, a liberális demokráciát tartják
az egyedüli sikerrel járható útnak. Ezért tartják a kínai egy párti
diktatúrát, reménytelen megoldásnak, és jobban reménykednek a nem puritán
kultúrájú, gyorsan szaporodó népességű India sikerében, mint kínai politikai
diktatúrájában.
Ugyanakkor megfeledkeznek arról,
hogy a háborúvesztésük után a német
fasiszta, illetve a japán katonai diktatúra produkálta a gazdasági csodát.
Még egyetlen történésznek sem jutott az eszébe, hogy a németek, a japánok, majd
a dél-koreaiak a háborúvesztésük után érték el a legnagyobb eredményeket. Pedig
ezek a csodák azzal magyarázhatók, hogy lehetnek
olyan politikai helyzetek, amiből csak a kemény diktatúrák jelenthetnek kiutat.
A történelem legnagyobb csodája az 1990-es kínai reform. Ez is csak
azért valósulhatott meg, mert a politikai diktatúra elnyomott minden politikai
ellenzéket. Nyugaton a liberális politikusok és közgazdászok nem hajlandók
megérteni, hogy a liberális demokrácia
csak ott hozhat sikert, ahol a polgárság ereje biztosítja a politikai hatalom
megtartását. De még a legerősebb polgárág is elbukna az olyan reformokkal,
mint a gyermekvállalás korlátozása. Ezt a legerősebb polgárságú országok sem
lettek volna képesek végrehajtani. Ezek
a polgárságban gazdag országok csak akkor alakulhattak át a tőkés
osztályuralomról az össznépi társadalommá, amikor a lakosságuk átlagjövedelme
meghaladta a 30 ezer dollárt, az iskolázottságuk átlaga pedig a 12 évet.
Ezen a szinten ugyanis a spontán lakosság gyermekvállalása már jelentősen
lemarad a létszám újratermelése alatt. A
gazdag társadalmakban a létszám tartásához arra van szükség, hogy az állam
támogassa a gyermekvállalást, a családok jövedelméből pedig megoldható a
fogamzásgátlás és jelentős mértékű legyen a kevésbé gazdag országokból beáramló
munkaerő befogadása. Mivel Kínában még 1990-ben sem volt e két feltétel
biztosítva, csak erőszakkal lehetett korlátozni a gyermekvállalást.
A tény, hogy a fejlett társadalmakban a gyermekvállalás támogatása a
gyermekek számával arányos, azzal jár, hogy minél kedvezőtlenebbek a
felnevelési feltételek, annál több, és minél kedvezőbbek annál kevesebb
gyermeket vállalnak. E kontraszelekció csak azért nem okoz katasztrófát,
mert egyrészt az állam oktatási rendszere egyre nagyobb létszámot, egyre jobban
képez, másrészt a családok gyermekvállalását nemcsak az anyagi érdek
szabályozza. A munkajövedelmek ugyanis egyre jobban a képességhez igazodnak.
Minél fejlettebb a társadalom technikai felszereltsége, a munkaerőt annál inkább
a képessége alapján fizetik meg.
Száz éve a bérjövedelmek nagysága elsősorban az iskolai végzettségtől
függött. Jelenleg egyre inkább a képességgel arányosak lettek.
Hasonló változás történt a tőkejövedelmek esetében is. A tőkés
osztálytársadalmakban a profit nagysága elsősorban a tőke nagyágától függött.
Jelenleg a fejlett társadalmakban a profit nagysága is egyre inkább a tőkés
képességétől függ. Korábban csak a
nagyon alkalmatlan tőkésnek nem volt jövedelme. Jelenleg a tőkejövedelem is
elsősorban a működtetője képességétől függ.
Ezért tartom hibásnak azt a felfogást, hogy a tőke profitja a
nagyságával arányos, sőt a nagyobb tőkének még a profitrátája is nagyobb. Már a 80-as évek elején meglepett a tény,
hogy az Egyesült Államokban a kisebb vállaltok voltak a jövedelmezőbbek. A
munkaerő leggyorsabban a családi vállalkozásokban nőtt, a legjobban pedig a
legnagyobb létszámmal működő vállatoknál csökkent.
Ez először a mezőgazdaságban vált
egyértelművé, ahol a családi farmergazdaságok szinte felszámolták a sok
munkással dolgozó nagyüzemeket.
A gépkocsigyártás koncentrációja
ugyan fennmaradt, de a gyártásban a kis létszámmal dolgozó beszállítók aránya a
sokszorosára ugrott.