Tartalom
Kopátsy
Sándor EE 2017 04
02
Human Development
Report 2010
The Real Wealth of
Nation
Pathways to Human
Development
ENSZ kiadvány
Néhány év után ismét a kezembe
került egy hatalmas, 220 oldalas ünnepi ENSZ jelentés. Az aláhúzásokból láttam,
hogy a többségét elolvastam, aláhúztam, megjegyzéseket tettem, aztán közbe jött
valami, és az elemzése elmaradt. Ma került véletlenül a kezembe.
1980-as évek eleje óta nagy érdeklődéssel kísértem az ENSZ
erőfeszítését arra, hogy a nemzetek társadalmi fejlettségét komplexebben, a
jelenkor követelményeihez igazodva mérje. Az óta is rendszeresen használom
az ENSZ tagjainak rangsorát. Nem tartom ugyan tökéletesnek, mégis minden előzőnél
lényegesen jobbnak. Jobb híján ennek alapján rangsorolom a világ országainak
társadalmi fejlettségét.
Azt én is hamar felismertem, hogy
az országok nemzeti jövedelme több okból nem felel meg a reális jelenkori összevetésnek.
Az emberiség a 20. század elejéig úgy
élt, hogy minden osztálytársadalmában a lakosság létszámának átlagos növekedése
1-2 ezrelék közelében ingadozott. Ezért a kultúrák és országok növekedése
és annak egy lakosra vetített értéke között nem volt lényeges különbség. Az
adatok mérhetőségének a hibahatáránál közelebb voltak egymáshoz.
A történészek a nélkül számoltak be az egyes országok évszázados
történelméről, hogy a lakosság számának alakulását figyelembe vették volna. A
lakosság létszámának alakulását szinte meg sem említik, ha mégis igen, hasra
ütés, vagy nemzeti érzelmük alapján.
Az adózás érdekében azt lehetett
tudni, hogy mennyi jobbágytelek volt, annak alapján lehetett következtetni mind
a létszám nagyságára, mind annak alakulására. De még ezt az adatot sem közölték
következetesen. A számosállatban mért állatállomány számát időnként felmérték,
ezért ez az adat megbízhatóbb volt, mint a lakosság létszáma. Azt mégis
tudomásul lehetett venni, hogyan változik a lakosság létszáma, mi az
ingadozásának a súlypontja. Ez a súlypont évszázadok alatt is legfeljebb 1-2
ezrelékkel növekedett.
A 20. század óta, a tudományos és
technikai forradalom, különösképpen az egészségvédelem forradalma az országok
népességének növekedését nagyságrenddel meggyorsította. Ráadásul a népesség növekedésnek a gyorsasága fordítottan volt arányos
a gazdasági fejlettséggel. Azt már az 50-es években a Rácz Jenő, Bródy
András könyvéből megtanultam, hogy a
lakosság által termelt nemzeti jövedelemmel párhuzamosan növelni kell az annál
néhányszor nagyobb nemzeti vagyont is. Ezért
a lakosság növekedése jelentős felhalmozási igénnyel jár akkor is, ha az egy
laksora vetített szintet tartani akarják. Ez a felismerés azt jelentette,
hogy az országra és az egy lakosra vetített nemzeti jövedelem jelentése között
megnőtt a különbség, mert az egy lakosra vetített vagyon újratermelését is biztosítani
kell.
A 20. század második felében a
fejlett és puritán országokban szinte megállt a népesség belső szaporodása, az
elmaradt országokban pedig 3-4 százalékos volt a lakosság növekedése. Ezt
számomra Magyarország és Nigéria 1920 utáni lakosságnövekedésének összevetése
illusztrálja. Trianon óta Magyarország lakossága 2000-ig 20 százalékkal, Nigériáé
pedig harmincszorosára, azaz 3.000 ezer százalékkal növekedett. Ebből könnyű belátni,
hogy az országokra vetített növekedések nem vethetők össze.
Nyilván ezeket a tényeket látva
vetették fel svéd közgazdászok az ENSZ-ben, hogy egyrészt a társadalmi
változást nem országra, hanem egy lakosára kell vetíteni, másrészt nem elég a
jövedelmet, a várható életkort és az iskolázottságot is fegyelembe kell venni.
Ez minden bizonnyal a legfontosabb mutató. A javaslattevők itt is
bölcsen korrigáltak, a jövedelmeket a belső vásárlóerő paritáson kell mérni.
Azt ugyanis már a klasszikus közgazdászok is felismerték, hogy a szegényebb
országokban a belső vásárlóerő viszonylag nagyobb, mint a világpénzhez mért paritás.
Ennek köszönhetően az egy lakosra jutó jövedelmek közti különbségek viszonylag csökkentek.
Az is logikusnak tűnik, én mégis kihagytam volna, mert az években
mért életkor nem lineáris mérce. A munkaképessé válás előtti élet csak költség.
Ettől kezdve válik értékké, de a munkaképesség végén ismét költséggé válik.
Egyik korhatár sem egyértelmű, sőt egyedek közt is változó. Annyi biztos, hogy az
egyén számára az élete az elsődleges. A gyűjtögető társadalmakban már a 6-8
éves gyerekek is hasznosíthatók voltak. Az öregek pedig otthon a ház, a tűz
vigyázásában, a begyűjtött gomba, gyümölcs feldolgozásában, szárításában
hasznosultak.
A jelenkorban a következő
generáció értéke 18-25 éves korig felépítés alatt van. Eddig kell felkészíteni arra, hogy képessége optimálisan hasznosuljon.
Vannak olyan képességek, főleg a művészetekben, tudományokban, akik szinte
életük végéig képességük csúcsához közel maradnak.
Az, hogy ki, milyen korban van a képessége hasznosítására már kiképezve,
nem általánosítható.
Még bonyolultabb annak megállapítása, mi a társadalom érdeke számára az
optimális várható életkor. Az ugyan vitathatatlan, hogy a társadalom érdeke
nem a maximális életkor, de ez sem általánosítható.
A várható életkor növelését csak a nagyon elmaradt társadalmak estében
tekintem kiemelt társadalmi célnak. Nem is szólva arról, hogy a
munkaképesség felső határa is kulturális sajátosság. Dél-Koreában a nyugdíjba
menők átlagkora meghaladja a 71, Görögországban pedig nem éri el az 55 évet, annak
ellenére, hogy a várható életkorban alig van különbség.
Az iskolai végzettség a jelenkorban minden bizonnyal alapvető mérce. Ezért
ezt feltétlenül megtartanám annak ellenére, hogy az oktatás hatékonyságában
óriási a különbség, mert az oktatás hatékonysága nagyon eltérő. Ebben is úttörő
az ENSZ. Az általa rendszeresen készült PISA felmérések szintje és a várható
társadalmi és gazdasági fejlődés között ugyanis mindennél szorosabb a
korreláció. Szinte minden kiemelkedő
társadalmi eredményt megelőzte az oktatás eredményessége. Ezt azzal
magyarázom, hogy a következő generáció teljesítménye attól függ, ki, milyen
képzést kapott.
A képzés eredményessége azonban elsősorban a családi háttértől függ.
Jó húsz éve egyre erősödő mániám, az oktatási rendszer talpára állítása. Az oktatás egészét át kell állítani, arra a
vágányra, mi évezredek óta a művészek és a sportolók képzését jellemzi. A
képességek feltárása, fejlesztése és szelektálása minél korábban kezdődjön, és
mindenkit, minél korábban a képességéhez igazodó tanulócsoportokban kell
képezni.
Az egy főre jutó teljes vagyont kell figyelembe venni. Tehát a
szellemi vagyont is, ami a nemzeti vagyon egyre nagyobb hányada. Jelenleg az
ENSZ felmérése szerint az emberi vagyon Nagy Britanniában a nemzeti vagyon 88,
az Egyesült Államokban 75 százaléka!
A közgazdaságtan eddig csak a fizikai
vagyonnal számolt, ami a fejlett, puritán államokban az egy főre jutó
jövedelemnek a három-négyszerese. Ez az adat is azonnal jelzi, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat
mellett kielégíthetetlen vagyonigény lép fel. Nemcsak a fizikai, de a
szellemi vagyont is ezzel arányosan kell növelni. A társadalom szellemi
vagyonigénye a fejlettségnél lényegesen gyorsabban nő. Ez azt jelenti, hogy
minél fejlettebb a társadalom, annál jobban kell javítani a tudásvagyont még
akkor is, amikor nem nő a népesség. A
fejlett társadalmak elsőleges feladata a lakosság tudásvagyonának a növelése. A
jelenkori emberiség többsége még jelenleg is olyan társadalmakban él, ahol az
elsődleges feladat a gyermekvállalás drasztikus csökkentése.
Ennek ellenére a népesség létszámának
alakításával szinte nem is foglalkoznak a történészek. Sőt, minden
társadalomjobbító próféta, forradalmár csak olyan javaslatokkal állt elő, ami
növelte volna a népszaporulatot. Ezen az úton Marx ment mindenkinél a
legmesszebb.
Minden társadalom elsődleges
feladata a lakosságának a foglalkoztatása volt, és ez maradt a jelenkori
fejlett társadalmakban is. Ezért az ENSZ mértékei közt a második helyre ezt a
mutatót tenném. Előtte azonban meg kell oldani ennek a mérési módját.
A tőkés osztálytársadalmak először mérték a munkanélküliséget. Ezt
is leszűkítették azokra, akiket a tőkésállam és annak felépítményei, valamint a
tőkés vállalkozók nem alkalmaztak. Ez az értelmezés kizárta a kisárutermelők
túlnépesedettségét. Földosztóként azt kellett látnom, hogy a két háború közt,
Magyarországon a felesleges munkaerő többségét azért nem tekinteték
munkanélkülinek, mert a mezőgazdaságban részfoglalkozottak voltak.
A kisárutermelők nagy többségének
kevesebb földje volt, mint amennyi megművelésére képes lett volna, illetve csak
olyan munkája volt, ami a munkaév bizonyos hányadára jelentett munkaviszonyt.
Földosztóként azt kellett látnom, hogy a földreform során ugyan minden család
földet kapott, de csak sokkal kisebbet, mint amennyit megművelhetett volna. A
földreform mindenkinek földet jutatott, de csak annyi, amennyi jutott. A
foglalkoztatás szintje nem változott, csak a felosztása lett más.
A statisztika csak azokat tekintette munkanélkülieknek, akik az iparban
és a közigazgatásban kerestek, de nem találtak munkát. Ugyanakkor a falvak munkaereje legfeljebb 50 százalékban
volt kihasználva.
Jelenleg a foglalkoztatási ráta azt méri, a 15-60 év közti korosztály
hány százalékának van jövedelmet adó munkája. Ez a mutató szinte
értelmetlen, mivel a 15-25 éves korosztály fele tovább tanul, azaz szellemi
vagyont termel, ami a társadalom számára a legfontosabb vagyontermelés. Ezért a 15 év feletti tanulókat
foglalkoztatottnak kellene tekinteni.
A másik torzító adat a 60 év
felettiek foglalkoztatása. Mint említettem, Dél-Koreában a nyugdíjba menők átlagos
életkora 71 év felett van. Az is vitatható, hogy az országokként változó
nyugdíjkorhatár a munkaképesség reális vége.
Jó hetven éve tudom, hogy a társadalmak állapotának a legjobb mércéje
a 18 évesek átlagos testmagaságának változása. Az ugyan tény, hogy a
testmagasság nemcsak a társadalom minőségét méri, hanem életterektől is függ. A
síkvidéken magasabb, a hegyek között alacsonyabb, mivel a szintkülönbségek
legyőzése az ember számára viszonylag sok energiát igényel. Ezért hegyek között
eleve alacsonyabbak az emberek. A nők kisebb csecsemőket szülnek, a gyerekek
alacsonyabbak maradnak. Ezzel szemben a síkvidéken azonos életfeltételek
mellett is alacsonyabbak az emberek. Érdekes módon, viszont tovább élnek. A
mérce tehát nem a testmagasság, hanem annak változása.
Magyarországon a testmagasság
növekedése a második világháborút követő tíz évben volt. Arról csak negyven évvel később győződtem meg, hogy a politikusok és a
történészek számára ez az átkosnak nevezett tíz év valóban a legnagyobb
társadalmi előrelépés volt. Ezt ma már annak is tartom, holott, mint átélő
én is átkosnak minősítettem. Ma már tudom, hogy ez a tíz év hozott a legnagyobb
társadalmi előrelépést.
Történelmünkben először volt magas a foglalkoztatás.
A magas foglalkoztatást sem
tudatos célként értük el, hanem a bolsevik ideológia által elsődleges célnak
tartott erőltetett iparosításnak volt a következménye. Vitathatatlan, hogy ezt
a politikai terror segítségével valósítottuk meg, de megvalósult. Történelmünkben először volt teljes a
foglalkoztatás.
Történelmünkben először volt, minden falusi családnak földje.
Nem több lett több a föld, nem is
termett többet, de egyenlőbben lett elosztva. A begyűjtő hatóságok emberei még
a padlásokon is felseperték a talált gabonát. De a történelmünkben először volt
minden családnak saját gabonája. Előtte a családok felének nem termet gabona.
Ezt a kegyetlenséget ellensúlyozta a tény, hogy minden családnak volt
munkajövedelme és pénzbevétele. A kenyér pedig olcsóbb volt, mint valaha. Nem
volt annyi, amennyi elég lett volna a vásárolni akaróknak, de aki kapott akkor
is megvette, ha a disznónak adta. Annak
ellenére, hogy a boltokban soha nem volt elég a kenyér, a kenyérfogyasztás több
volt, mint az óta valaha.
Becslésem szerint, előtte soha
annyian nem étkeztek a munkahelyen, ott pedig a szegény többség jobb
táplálékhoz jutott, mint előtte.
Az üzemi konyhán minden nap volt
hús is, ami előtte a családok nagyobb felében hetente csak egyszer volt. Ha nem
is volt ízletesebb a koszt, változatosabb volt, mint a szegényebb rétegek házi
kosztja volt.
Az is tény, hogy a lakosság tizedét kitevő gazdagok étkezése romlott, a
nagy többségé azonban javult. Gyermekkoromban magasak csak az urak voltak,
kövérek pedig a gazdagok lehettek.
Az a tény, hogy az 1947-56 között születtet besorozott katonák
testmagassága ekkor nőtt a leggyorsabban. Az óta is nő, mégpedig viszonylag
gyorsan, mert a bolsevik táborban mi voltunk a legvidámabb barakk. A
rendszerváltás óta születettek is egyre magasabbak, de lassabb a növekedés. A
kiegyezés óta, tehát 150 éve mért sorozási adatok megtanítottak gondolkodni.
A Somogy megyei 44-es gyalogezred
sorozási adatai azt tanúsítják, hogy Trianon
után, a két háború között, gyorsabban nőtt a testmagasság, mint előtte.
Ezért arról a rendszerről is romlott a véleményem. A testmagasságot gyűjtő
kaposvári orvos azt sejtette a háború alatt, hogy lassan, de elérjük a nyugati
országokat. Ebben ugyan tévedett, de a lemaradásunk valamit csökkent. Ez a csökkenés
folytatódott, de a rendszerváltás óta a növekedés lassul, mert a lakosság
jelentős hányada rosszabbul él a rendszerváltás óta, mint előtte. A Szovjetunió utódállamai és a volt csatlós
államok többségében ez jellemző.
A kínai csodát az is igazolja, hogy a tankokat le kellett cserélni,
mert a jelenlegi generáció nem fér el bennük.
Dicsértem az ENSZ erőfeszítését, de végül hozzá teszem, hogy a
testmagasság alakulását sem mellőzném.