2015. december 23., szerda

Klímaváltozás

Kopátsy Sándor                   PP                 2015 12 01

Klímaváltozás

Tegnap Párizsba kezdte el munkáját a klímaváltozást fékezni akarók kongresszusa. Ott vannak a világ országainak vezetői.
Az már közel száz éve felismert tény, hogy a káros anyagok kibocsátása felmelegedés okoz. Ezért azok kibocsátásnak korlátozása önmagában hasznos igyekezet. Mindenekelőtt azt kellene mérlegelni, hogy milyen mértékű korlátozás nem okoz több kárt, mint hasznot. Ezt csak akkor lehet eldönteni, ha meghatározzuk a káros anyagok felhasználásból származó hasznot is, és azt állítjuk szembe a kibocsátás korlátozásával járó költségekkel.
A klímaváltozás elleni harcosoknak még eszébe sem jutott, hogy ilyen mérlegeket készítsenek. Pedig fajunk már eddigi életében is károsította a környezetet. A jobban élése érdekében szolgálatába állította az életterét akkor is, ha az környezeti kárral járt. Az elmúlt mintegy hatezer évben agyon ritkán volt olyan fajunk érdekét szolgáló cselekedetünk, ami nem járt a környezetbe történő beavatkozással. Ha készítenénk olyan térképeket, amelyik azt mutatná még, hogy hol változtatott többet az ember az adott természeti környezetén, kiderülne, hogy ezek a terültek fedik azokat, ahol az ember magasabb szintre emelkedett.
Fajunk eddigi életének első 95 százalékban elhanyagolható volt a természeti környezetünkbe történő beavatkozásunk. A gyűjtögető életmód alkalmazkodott a változó természet mozgásához. Szinte a hideg elleni védekezés jelentett némi pusztítást az erdőkben. Nagyon kevesen voltunk, és nagyon keveset avatkoztunk be. Mi lett ennek az eredménye?
Fajunk életében szinte semmi javulás nem következett be. A létszámunk csak azért növekedett, mert fejlett agyunknak köszönhetően képesek voltunk az életmódunkat a környezethez igazítani. Darwin még azt hitte, hogy az izolált új környezetben új faj jelenik meg. Az ember az egyetlen faj, amelyik nem a mutációval és a szelekcióval új fajként alkalmazkodik a környezetéhez, hanem a fejlett agyának köszönhetően a viselkedésével alkalmazkodik hozzá a nélkül, hogy mint faj változnia kellene.
Az ember akkor lett az életterének tudatos átalakítója, amikor arra kényszerült, hogy a gyűjtögetésről áttérjen a termelésre.
Kontinensnyi térségekben jelentősen megváltozott a természeti környezet. Sok eddig élelmet jelentő faj kipusztult, a kialakult gyűjtögetés lakosságeltartó képessége lezuhant. Ebből a csapdahelyzetből fajunk két kiutat talált. Az önözéses gabonatermelést, és a pásztorkodó állattartást.
A sokkal hatékonyabb megoldást az önözéses szántóföldi gabonatermelés volt.
Az önözéses gabonatermelés.
Ennek során Ázsia és Afrika folyamainak síkságain önözött gabonát termeltek. Ma már a biológusok bizonyítani képesek, melyik kultúrnövény termelése mikor indult meg. Kiderült, hogy sokkal, évezredekkel korábban a szántóföldi növénytermelés növényeit, a lakhely közelében kapásan, mint kiegészítő élelmiszert termelték. Ahhoz, hogy ezek termelésére magas-kultúrák épülhessenek, egyrészt arra volt szükség, hogy a gyűjtögethető élelem az adott térségben a tört részére zsugorodott, másrészt legyen olyan domesztikált állat, ami a szántóföldi gabonatermelés talajmunkáit és szállítási feladatait képes megoldani.
Az önözéses gabonatermelés előfeltételei közül a történészek csak a könnyen csatornázható folyamvölgyeket hangsúlyozták. Arról említést sem találtam, hogy a másik feltétel az ember fizikai erejének többszörösével rendelkező, a vizes terepet is használható igavonó állatra is szükség volt. Ilyen állat csak a szarvasmarha és a bivaly volt. Ahol nem volt ilyen domesztikált állat, ott nem jöhetett létre a szántóföldi növénytermelés. Ez a magyarázat arra, hogy Amerikában miért nem vált szántóföldi növénnyé a burgonya és a kukorica.
A természetvédők számára tudatosítani kellene, hogy fajunk még mindig gyűjtögetne, ha nem tér át az önözött gabonatermelésre. Vagyis még ma is gyűjtögetnénk, ha nem avatkozunk volna be a természeti környezetünk alapvető átalakításába. Az első magas-kultúrák létrejötte annak volt köszönhető, hogy a gyűjtögetésre alkalmas életterünk alig huszadát az ember kisajátította, és azt a maga igényéhez igazította. Az ember élettere ott alakult át a leggyökeresebben, ahol öntözött gabonát lehetett termelni.
A pásztorkodó állattartás.
Az önözéses gabonatereléssel szinte egy időben, de sokkal nagyobb terülten az emberek pásztorkodásra tértek át. Ez a termelési mód ugyan nem jelentett gyökeres természeti átalakítást, de lassan a korábbi tört részére csökkentette a térségének faállományát.

KLÍMAVÁLTOZÁS.

Mind az öntözéses gabonatermelést, mind a pásztorkodó állattartást az utolsó jégkorszak megszűnését okozó felmelegedésnek köszönhetjük. Ha mintegy 6-8 ezer éve nincs igen jelentős klímaváltozás, még ma is gyűjtögetnénk. Ezt kellene látni a természetvédő tudósoknak és rajongóknak, akik képviseltében most Párizsban tanácskoznak.
Fajfejlődés csak ott van, ahol a környezet változik.
Jó húsz éve, Ausztráliában döbbentem rá, hogy fajfejődés csak a változó környezetben történhet. Változatlan környezetben nincs biológiai fejlődés. Ezt nemcsak Darwin, de a biológusok máig sem vették tudomásul. Azt Darwin is megállapította, hogyha egy faj új természeti környezetbe kerül, új fajjá alakul át. Azt azonban nem ismerte fel, hogy a változatlan környezetben nincs fajfejődés.
A földünkön csak azért vannak fejlett életformák, mert sok és jelentős változáson ment át. Ha a föld eleve olyan lett volna, mint amilyen ma, legfeljebb olyan élet lehetne rajta, ami más égitestekből került rá, de itt az is megőrizte volna eredeti formáját, vagyis nem jöhettek volna létre fejlettebb fajok. A fajfejlődés csak ott van, ahol az életfeltételek jelentősen változtak. Ennek során a fajok jelentős hányada elpusztult, de megjelenhetett néhány a korábbinál fejlettebb faj.
Ma már tudományosan feltárt tény, hogy a földünk életében számos nagy változás történt. Ezek során a fajok jelentős hányada elpusztult, de ezzel életterek jöttek létre néhány fejlettebb új faj számára.
Ezt kellene a klíma konferencia résztvevőinek is szem előtt tartani, és nem csak a klímaváltozással járó veszteségekkel, nehézségekkel riogatni.
Ráadásul a káros anyagok kibocsátása aligha okozhat akkora változást, mint amekkora a jégkorszak végét okozta. Akkor a felmelegedés annyi jég elolvadásával járt, ami a tengerszint 70 méteres emelkedését okozta. Ma már nincs ennyi elolvadható jég.
Még fontosabb volna annak szem előtt tartása, hogy ma százszor többen vagyunk, és ezerszer több eszköz áll rendelkezésünkre, hogy a változások hatásai ellen védekezni tudunk.
Egyrészt sokkal kisebb lesz a tengerszint, és a hőmérséklet emelkedése, másrészt ezerszer nagyobb eszközállománnyal és tudással védekezhetünk a káros hatások ellen, mint amire 6-8 ezer éve képesek voltunk.

A vészmadarak csak a negatív következményekkel foglalkoznak.

Minden az emberiséget érintő változásnak vannak előnyei és hátrányai. A tudomány nem engedheti meg magának, hogy a változásoknak csak az előnyeivel, vagy csak a hátrányaival foglalkozzon.
Az első ember által okozott jelentős károkozó az ipari forradalom volt. Ugyanakkor ez volt történelmünkben a minden korábbinál eredményesebb lépése. Az nem vitatható, hogy a szénre szorulás okozta az első nagy környezetkárosítást. A világ iparának centrumát jelentő nyugat-európai városok levegője, folyóinak vize sokkal szennyezettebb volt, mint ma Pekingben, amit most a világ kommunikációs csatornái elrettentésként mutogatnak. Ma nincs olyan szennyezett folyó, mint kétszáz éve a Temze és a Rajna volt. Tegyük hozzá, hogy ma olyan tiszták, amilyennek száz éve még elképzelni sem tudtuk.
Az ugyan nem cáfolható, hogy néhány térség a várható változás kárvallottja lesz, de az is biztos, hogy a felmelegedés hatására a földünk termőképessége nagyobb lesz. A melegebb éghajlat ugyanis nagyobb termőképességet jelent. A trópusokon az élővilág anyagcseréje óriási a sarkkörökön túli térségekhez viszonyítva. Az sem vitatható, hogy az Északi sarkkör térsége, Kanada és Szibéria termelésre alkalmasabb lesz, ami ezerszer nagyobb terület, mint ahol csökkenhet az eltartó képesség.

Kínát tekintik az egyik legnagyobb légkörszennyezőnek.

Ez a vád is bizonyítéka, hogy a klímavédelmet az ostobák sajátították ki maguknak.
Kínáról tudni kellene, hogy az elmúlt negyedszázadban és a belátható jövőben a legnagyobb jótevője. 25 év alatt tízszer annyi embernek növelte a jólétét, mint az ipari forradalom 250 év alatt.
A gyermekvállalás erőszakos korlátozásának köszönhetően az elmúlt negyedszázad során 500 millióval kevesebben születtek. Ha ez nem történik meg, nincs kínai csoda, és sokkal kevesebb erőforrásuk juthatott volna a korszerűsítésre.

A légszennyezés elsődleges oka, hogy sokan vagyunk.

Száz éve ötöd annyi ember élt, mint jelenleg. Ha akkor azt mondta volna valaki, hogy mára ötször annyian leszünk, el se hitte volna senki, hogy ezt túl lehet élni. Most mégsem veti fel senki, hogy az elmúlt száz évben minden várakozásnál jobban vizsgáztunk. Ez a mesebeli eredmény ugyan nem tudatos munka eredménye volt, hanem spontán, a tudomány és technika vívmányainak köszönhetően hullott az ölünkbe.
Ennek ellenére a téma szakértői fel sem vetik, hogy az adott tudományos és technikai mai szintjén mennyi ember volna a föld optimális eltartó képessége. Ugyan minden faj esetében elsődleges az optimális létszám meghatározása, az emberi faj esetében ez fel sem merült.
Ez a gyűjtögető életmódban indokolt volt, mert ezt a természet keményen szabályozta. Akkor a fajunk viszonylagosan gyors szaporodása nem okozhatott túlnépesedést, mert nagyon keményen korlátozott volt az élettereink eltartó képessége. Csak annyian lehettünk, amennyi számára a gyűjtögethető élelem ezt megengedte.
Arról mégsem beszélünk, hogy mekkora volt akkor a várható életkor.
A gyűjtögető életmódban az ember várható életkora a húszas évek közepén ingadozott. Ez felelt meg a létszám tartására, amihez a fajunk spontán szaporasága szükségszerű volt. A túlnépesedés ellen nem kellett védekezni. Ezért nemcsak az emberevés, de még az emberölés sem vált jellemzővé.
Az öntözéses gabonatermelés és a pásztorkodás azonban jelentős minőség előrelépést jelentett az életkörülményekben, mindenekelőtt a táplálkozásban. Ráadásul nemcsak az életkörülmények javultak jelentősen, hanem a területek eltartó képessége is. Az öntözött gabonatermelés a gyűjtögetéssel szemben közel százszorosra növelte az eltartó képességét. Ez a szint és az öntözött terület aztán szinte az agrártechnikai forradalomig nagyon lassan növekedett.
A sokkal nagyobb területen a pásztorkodó társadalmakban az eltartó képesség 4-5 főre lett.
A történészek sem hangsúlyozzák, hogy az időszámításunk utáni első évezred végén történt egy újabb agrártechnikai forradalom, amikor egy viszonylag kis területen, Európában megjelent a természetes csapadékra épülő szántóföldi gabonatermelés. Ez azonban csak akkor vált világtörténelmi eseménnyé, amikor az európaiak betelepítették Amerikát és Óceániát, és ötször nagyobb terület szántóföldi művelés alá került.
Amerika és Ausztrália meghódításának világtörténelmi jelentőségét alig hangsúlyozzák, pedig ez volt fajunk történetében a legnagyobb, és ezzel utolsó élettérnövelés.

Hárommilliárd az emberfelesleg.

Mondhattam volna még ennél is nagyobb számot, de ekkorára becsülöm azoknak a számát, akiknek reménytelen a jövőjük.
Azokat tekintem, feleslegeseknek, akik olyan túlszaporodó országokban élnek, ahol nincs kilátásuk arra, hogy olyan szinten élhessenek, mint a fejlettekben a munkanélküliek. Ezek nemcsak feleslegesek, de veszélyesek is. Mivel nincs veszteni valójuk, minden kockázatot vállalni fognak.
A klímaváltozással riogató kongresszus résztvevőit arra kérem, ezek megmentésével foglalkozzanak. A fejlett világról le fog peregni a klímaváltozással járó nehézségek leküzdése. Ma az emberiség mintegy harmada azonban nem a klímaváltozástól fél, hiszen változatlan klíma esetén is reménytelen a helyzete.

Nem azok vannak veszélyben, akik a pekingi szennyezett levegőt szívják, hanem azok, akiknek a változatlan klíma esetén is reménytelen a jövőjük.

A nyugat-európai kiscsaládos jobbágytársadalom

Kopátsy Sándor                  EH                  2015 12 03

A nyugat-európai kiscsaládos jobbágytársadalom

Az ipari forradalom előtt minden a városnál nagyobb társadalom lényegében mezőgazdasági társadalom volt. Még azok is, amelyek uralkodó osztálya a katonai vagy a vallási vezetés volt. Nyugat-Európa a középkorban a földesurak politikai uralma alatt élt. Ez a társadalom azonban több okból egyedülálló volt. Mi úgy tanítjuk az európai középkort, mintha nem lett volna sok tekintetben egyedülálló és a jövőbe mutató.
Kiscsaládos jobbágytársadalom volt.
Az első olyan társadalom, aminek sejtjei nem nagycsaládok, hanem kiscsaládok voltak. Ezt úgy tálaljuk, mintha természetes volna, pedig ez volt a társadalomfejlődés történetének talán legnagyobb forradalma. Nyugat-Európa az utóbbi ezer évben elsősorban azért lehetett a világtörténelem alakítója, azért itt született és valósult meg ebben az utóbbi ezer évben szinte minden társadalmi, tudományos és technikai vívmány, mert kiscsaládos volt.
A történelemtudomány azért nem vette, és veszi ezt tudomásul, mert a politikai hatalom szolgálóleánya maradt. Szinte minden jelentős történelmi változást a politikai felépítménnyel igyekszik megmagyarázni. Pedig elég volna az utóbbi ezer év Európa történelmét megnézni, ami fontos történt, elsősorban a kiscsaláddal magyarázható.
Erre először a Nyugat nagy szellemi mozgalmai hívták fel a figyelmemet. A reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a politikai demokrácia, a tudományos és technikai forradalom nemcsak a kiscsaládos Nyugat-Európában született, de szinte a jelenkorig csak a kiscsaládos térségben győzedelmeskedhetett.
Azt csak jóval később ismertem fel, hogy a humanizmus is csak Nyugat-Európában verhetett gyökeret. Már a két világháború között a francia történészek kimutatták, hogy a kiscsaládos társadalom volt az első olyan, ami a túlnépesedését lényegesen jobban féken tudta tartani, mint minden más kultúra. Elsőként bizonyították be, hogy Európa nyugati felén a gyermekvállaló család alapítása a nemi érettség után jó tíz évvel történt. Ezt megállapították, de nem vonták le belőle a következtetést. Csak a házasságkötők életkorát nézték, nem tették hozzá, hogy ez azt jelentette, hogy a biológiailag lehetséges első 2-3 szülés kimaradt. Ezzel a következő generáció utánpótlása, gyermekvállalása fele akkora volt, mint amennyi az adott fejlettségi szinten az összes többi társadalomban a jellemző várható életkor mellett történt.
Még olyan felméréssel sem találkoztam, ami megmutatná, hogy mekkora várható életkorban mennyi születés biztosította volna a létszám megtartását. Az ilyen felmérésből kiderült volna, hogy a gyűjtögető társadalmakban, ahol a várható életkor a húszas évek közepén volt, nem okozott problémát, mert a születettek nagyobb fele nem érte meg a termékenységét. Ezért a létszám tartásához is 3-4 születésre volt szükség ahhoz, hogy a létszám tartható legyen.
Ahogyan az élelmet termelő társadalmakban a táplálkozás biztosabbá és jobbá vált, megnőtt a várható életkor, a nők egyre alacsonyabb termékenysége elég volt a létszám tartásához. Az életkor néhány éves hosszabbodása is jelentősen felgyorsította a spontán népszaporulatot. Ugyanakkor az öntözéses gabonatermelésre, és pásztorkodásra fogott terület sokkal nagyobb eltartó képessége egy ideig felvette a növekvő népességet. Ez azonban egyszeri ugrás volt, a magasabb szinten az eltartó képesség lassan növekedett, mert viszonylag kicsi volt a potenciálisan növelhető öntözéses terület. A sokkal magasabb eltartó képességet gyorsan elérte a nagyobb népesség növekedés. Utána annak növelhetősége visszaállt az évi 1-2 ezrelékre.
Az osztálytársadalmak azért voltak a halálokozásra kényszerítve, mert az életterük eltartó képességük legfeljebb évi 1-2 ezrelékkel nőtt, a népességük spontán szaporodása azonban ennél nagyságrenddel gyorsabb, azaz elviselhetetlen volt.
A 20. század közepéig minden termelő társadalom, azért volt közvetett és közvetett halálokozó, mert a társadalom stabilitása a spontán népszaporulatának tizedét sem bírta el. Ez bármennyire nyilvánvaló, a társadalomtudományok máig nem vették tudomásul.
Pedig elég lett volna feltételezni:
Hogyan alakult volna a népesség növekedése, ha minden osztálytársadalom nem sújtja nagy adóval az értéktermelő többséget, azaz ha azok az általuk megtermelt jövedelem szintjén élhettek volna?
Mi lett volna annak a következménye, ha minden osztálytársadalom erőforrásinak jelentős hányadát nem költi hadviselésre, közvetlen és közvetett halálozásokozásra?
Mi történik, ha az elvont jövedelem, jelentős hányadát racionális célra fordítják, és nem luxusra, kincsképzésre pocsékolják?
Miért kellett minden osztálytársadalomban üldözi az emberek természetes tudásvágyát?
Ez a négy látszólag irracionális módszer mindegyike a halálozást fokozta, a társadalom túlnépesedése ellen szükséges racionális védelmet szolgálta. Ha akárcsak az egyik is elmarad, a társadalmak úgy jártak volna, ami néhány száz év alatt a Húsvét Szigeteken történt.
Az is csodálatos, hogy mind a négy védekezési mód ösztönösen minden osztálytársadalomban kialakult. Ennél is csodálatosabb, hogy a forradalmárok és a társadalmat jobbítani akarók elsődleges célja e négy társadalmi viselkedés felszámolása volt.
Elég a múlt század legjelentősebb forradalmárának, Marxnak a legfontosabb céljait megnézni.
A megtermelt jövedelmet egyenlőbben kell elosztani.
A fegyverkezést, a háborúkat ki kell küszöbölni.
Az elvont jövedelmet racionális célokra kell fordítani.
Szabad utat kell biztosítani az emberek tudásvágyának.
Ha a 20. század tudományos és technikai forradalma előtt, ezek a célok közül csak egy is megvalósul, elviselhetetlen lett volna a népesség növekedése. Ezért az elmúlt száz évben bekövetkezett népességrobbanásának fő okozói között Marx is ott szerepel. Ugyan ő volt az első, aki felismerte, hogy a társadalom felépítménye az alépítménye alapján determinált, de itt megállt és az akaratunktól függetlent, erőszakkal akarta megvalósítani. Vagyis forradalmárként antimarxista volt. Ez sem jelenti azonban azt, hogy nem Marx volt a legnagyobb társadalomtudós, és a 20. század legjelentősebb forradalmára.

A kiscsalád tudatformáló szerepe.

A kiscsaládban először lett a gyermekük felnevelésének gondja a szülőké. Még az sem tudatosítjuk, hogy a szülők nem voltak családfők. A római jogot máig oktatjuk, mégsem tudatosul, hogy jogi személy csak a családfő volt. Nemcsak a család vagyona feletti rendelkezés, de még a házasságkötés is raja múlt. A témánk szempontjából azonban a legfontosabb az, hogy a család jövedelme felett is a családfő rendelkezett.
Még a gyermekek felnevelése is nagyrészt a nagycsalád közös gondja volt. A nagycsaládos társadalmakban a családtagok önállósága ismeretlen volt.
A család jövedelmét a munkaképes családtagok termelték, a megtermelt jövedelem felhasználása felett azonban a többnyire már csökkent munkaképes családfő döntött. Tehát a közvetlen értéktermelők nem voltak közvetlen érdekleve a munkájuk eredményében. Nem véletlen, hogy a kelet-európai marxizmus is ilyen nagy közösségeket kényszerített a kisparasztokra.
A közgazdaságtan a vállalkozói érdekre koncentrál, de nem veszi tudomásul, hogy a család is gazdasági egység, ami csak akkor hatékony, ha a kiscsaládban valósul meg.
A kiscsalád közvetlen érdekét látom abban, amit Max Weber jó száz éve a protestáns etikáról mondott: A tőkés osztálytársadalmat csak a protestáns erkölcsű népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Ez a családra lefordítva azt jelenti, hogy a gazdaság csak ott hatékony, ahol a megtermelt érték maximalizálása közvetlenül a termelőjét érinti. A tőkés munkaadó is érdekelt legyen a vállalkozás hatékonyságában. Amikor azt állítja, hogy a tőkés osztálytársadalom ott hatékonyabb, ahol a lakosság erkölcsét a protestáns etika jellemzi. Azt is mondhatta volna, hogy protestáns erkölcs csak ott lehet általános, ahol a kiscsalád a társadalomban nemcsak biológiai, de gazdasági sejtje is.
A társadalomtudományok alig foglalkoznak azzal, hogy a kiscsaládos társadalmi formát nemcsak Európában, de minden más kultúrában az iparosodással járó családformának tekintette. Amíg a kisipar és a háziipar a nagycsaládos rendszerekben nem kívánta a kiscsaládot, a gyáripar, általában a nagyvállalati forma mindenütt bevezette a kiscsaládos társadalmi sejtet.
Ennek ellenére még nem találkoztam annak a felismerésével, hogy a tudomány és technika forradalma mindenütt szétveri a nagycsaládot.
A kiscsalád azonban csak a nyugat-európai feudális társadalomban kényszerítette ki a későbbi gyermekvállalást. Ebben ugyan szerepet játszott az is, hogy nem volt megoldható a fogamzásmentes szexuális élet. A 20. század közepére azonban a családok gyermekvállalása történelmi mélypontra csökkent.
A házasságok kitolódását nemcsak a fogazásgátlás tette ezt lehetővé, hanem a munkavállalása és a családalapítást megelőző magasabb képzési igény, és a gyermekvállalásnak a nők karrierjében okozó kiesése is.
Arra sem figyeltek fel a történészek, hogy a tudományos és technikai forradalom a fejlett világban felszámolta a nagycsaládos formát. Európa keleti felén a nagycsaládos rendszernek mára csak a tudati elemei maradtak fenn.

Meggyőződésem szerint, csak idő kérdése, és a családforma a történelmi folyamatok feltáráshoz a politikánál sokkal fontosabb kulcs lesz.

A népesség növekedésével járó vagyonigény.

Kopátsy Sándor                EH                   2015 12 06

A népesség növekedésével járó vagyonigény.

A közgazdaságtan alaposam foglalkozik a jövedelem mennyiségével és elosztásával, de viszonylag keveset a lakosság számának változásával járó vagyonigénnyel.
Szerencsém volt, hogy közgazdasági pályám elején találkozhattam a Rácz Jenő és Bródy András könyvével, ami az ugyan a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon arányával foglalkozott, de feltárta előttem a lakosság számának növekedéséből fakadó vagyonigény növekedést is. A szerzők azt bizonyították, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya az adott természeti környezetben állandó. Ez a tény adott számomra alkalmat arra, hogy bizonyítani tudjam a népesség növekedéssel járó vagyonigényt.
Az első ennek a könyvnek köszönhető felismerésem volt a nyugat-európai feudális kiscsaládos jobbágyrendszer születésszabályozása.
Ennek köszönhettem, hogy a fogamzásgátlást tartom az emberi faj mennyiségi szabályozását biztosító eszköznek, ezzel a legfontosabb történelmi eredménynek. A fogamzásgátlás nélkül nem győzhetett volna a tudományos és technikai forradalom.
Végül ezt koronázta be a kínai gyermekvállalás korlátozása. Azonnal felismertem, hogy a kínai gazdasági csoda előfeltétele volt a népszaporulat lefékezése.
A Rácz és Bródy könyve Ráadásul a vagyonigényen belül csak a fizikai vagyon nagyságát mérte. Ez a megközelítés viszonylag zavartalanul működött addig, amíg mint a munkaerő mennyiségéből, mind a minőségéből több állt a társadalom rendelkezésére, mint amennyit hasznosítani tudott. A közgazdaságtan máig nem veszi tudomásul, hogy az osztálytársadalmak gyorsabban szaporodtak, és jobb volt a lakosság munkavégző képessége, azaz szellemi vagyona annál, amit a társadalom hasznosítani tudott. Ebből fakadt az osztálytársadalmak két közös funkciója, a halálozás növelése, és a tudásvágy üldözése. Az, hogy mindkettő a társadalom érekében történt, nemcsak rejtve maradt, de a halál elleni védekezést és a tudás növelését társadalmi kötelességnek tekintették. Az osztálytársadalmak erkölcsi normája volt a halál elleni és a tudást növelő siker.
Azt már érintettem, hogy az osztálytársadalmak olyan létbiztonságot adtak, ami a várható életkor hosszabbodásával járt. Ennek következtében, minden osztálytársadalom a halálozás fokozására és a tudásvágy elnyomására kényszerült. Ez a társadalmi érdek ütközött az ember életösztönével és fejlett agyának tudáságyával. Ezt az érdekellentétet a tudásvágy esetében az ószövetség azzal tette a helyére, hogy a tudáságyat az eredendő bűnnek minősítette. Ennek megértése vezetett rá arra, hogy az Ószövetség, a Biblia nem az ember teremtésével, hanem a termelésre térésével kezdődött.
Amíg a gyűjtögetésből élt az ember, addig a minél több tudás előnyt jelentett. Csak a termelésből való megélés tette kártékonnyá az általános tudásvágyat.
A nagyon egyszerű eszközökkel való gyűjtögetés tudásigénye szinte végtelen volt. A nagyobb életképességet elsősorban a nagyobb ismerettel rendelkezés jelentette. Bármennyire egyértelmű, hogy a gyűjtögetés hatékonysága elsősorban az ismeretek mennyiségétől függ, azt a tudomány alacsony tudásigényű megélhetési módnak tarja. A gyűjtögetés hatalmas tudásigényét napjainkban jól illusztrálják azok a filmek, a melyek a természetben szerszámok nélküli megélés nehézségét mutatják meg. Sok évtizedes gombagyűjtő tapasztalatom tanított meg arra, hogy ebben a gyűjtögető szakmában mekkora fölényt jelent a fizikai erővel és fáradsággal szemben az értelmesség, a több ismeret.
Amíg a falusi parasztcsaládok jóléte közti különbségek azon múltak mekkora és milyen minőségű földön gazdálkodnak, addig a gombászásban, a halászatban, a vadászatban a teljesítmény szinte teljesen a képességtől függött. Az előbbiben a gazdagabbak, az utóbbiakban a tehetségesebbek érvényesültek jobban.
Az sem tudatosult, hogy az ipari forradalom a termelés hatékonyságában hozott óriási lőrelépést jelentett, de a munkaerőigényben minőségi igénycsökkenéssel járt. Azon ugyan kételkedni sem lehet, hogy az ipari forradalom előtt a céhiparosok és a háziiparosok tudásigénye nagyságrendekkel magasabb volt, mint a gyári munkásoké. Azt azonban még nem olvastam, hogy a jobbágy élete lényegesen több tudásigénnyel járt, mint az ipari munkásé.
A közlekedés fejlődése is világosan mutatja a fejlődéssel járó ismeretigény csökkenését. A posta kocsisok sokoldalúak, találékonyak voltak, a váratlan helyzetekben kellett helytállni. A mozdonyvezetőnek elég, ha a mozdonyhoz és az útpálya jelzéseihez ért.
A technikai fejlődés mindig nagyobb hatékonyságot jelentett, de kevesebb létszám és minőségi igényt támasztott.
A tudásigényben a tudományos és technikai forradalom hozott fordulatot. Minél fejlettebbek a technikai eszközök, annál fontosabb, hogy minél jobb minőségű, képzettségű és képességű munkaerő működtesse.
Ezzel párhuzamosan lecsökkent a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálata. Nem valljuk be, hogy a gyenge minőségű munkaerő egyre nehezebben hasznosítható.
Kiderült, hogyha megoldható a fogamzásgátlás, 10 ezer dollár felett van az egy lakosra jutó jövedelem, 12 év felett az átlagos iskolázottság, a jelenlegi gyermekvállalási rendszer által teremtett érdekeltség mellett, leáll a túlnépesedési nyomás, ugyanakkor nőtt a minőségi munkaerő kereslete, és csökkent a gyenge minőségűekkel szembeni igény.

Ez a megfordult helyet egészen más társadalmi alépítményt jelent az osztálytársadalmakéhoz képest. Olyan felépítményt, ami a munkaerő minőségére optimalizál. A munkaerő mennyisége másodlagossá vált a minőségéhez viszonyítva.

Gondolatok a társadalomról

Kopátsy Sándor                EE                    2015 11 30

Gondolatok a társadalomról

Az osztálytársadalmakban a társadalmi mobilitás kicsi volt, és csak az osztályok közti mozgásnak volt társadalmi tartalma. Minőségi változást az jelentett, amikor változott az uralkodó osztály. Az uralkodó osztály mindig az lett, akik a társadalom szűk keresztmetszetét birtokolták.
Rabszolgatartó társadalom csak ott alakult ki, ahol valamilyen okból munkaerőhiány keletkezett. A Nyugat történelmében ez egyszer volt viszonylag általános, az ókorban, amikor Európában még csak a mediterrán térségben volt magas-kultúra, de ott a Közel-Keletről behozott betegségek szinte kiirtották a városok lakosságát. Ezek a Földközi Tenger kereskedelmi kikötőiben kialakított városállamok voltak, és a térség két birodalma, Egyiptom és Mezopotámia távolsági kereskedelmi igényét szolgálták.
Először a görög városállamok alapítottak magunknak olyan gyarmatokat, amelyek átmeneti kikötők és gabonatermelők lettek. Virágzásuknak viszonylag hamar véget vetett a malária. Az önözött gabonaföldek szúnyogjai elterjesztették a maláriát, ami kiirtotta a vele szemben védetlen lakosságot.
A megüresedett térségben a pásztorkodó rómaiak felfedezték, hogy a Földközi Tenger déli és keleti térségéből szerezhetnek gabonát. A viszonylag gyorsan kialakuló Római Birodalom alapja a város, a katonai terjeszkedés és a távolsági gabonaimport volt. A városállamokat felváltotta egy óriási birodalom, amely a városok hálózatát alakította ki. Ezért nevezem polisz-társadalomnak, amiben a városok a vidék adóztatásából, kizsákmányolásából éltek. A városok élelmezését pedig a Közel-Keleten termelt gabona oldotta meg. Ezt jól jellemzi a birodalom jelszava: navigare necesse est.
A római kor történészei máig kevés figyelmet szentelnek a Római Birodalom városainak kenyérrel való ellátásának, pedig a birodalom élete arra épült. Ahogyan ez összeomlott a birodalomnak is ez lett a sorsa.
A közel-keleti kikötőkben megfordult tengerészek százezrei megfertőződtek az ottani kórokozókkal, ami először őket az egészségtelen hajótérben pusztította, a halandóságuk elviselhetetlenné vált. Aztán nemcsak a tengerészek pusztultak el, de megfertőzték az európai kikötők lakosságát is. A Római Birodalom ugyan elképesztő erőfeszítéseket tett a városi lakosság egészségvédelme érdekében, mégsem tudta megállítani a városi lakosság kipusztulását. A városok egészséges ivóvízzel történő ellátása érdekében óriási távolságokról hozták az ívó vizet, és óriási arányban termelték a bort. E két feladat ellátása olyan beruházás és költségigényes volt, amihez a történelemben nem találunk hasonló erőfeszítést.
Az osztálytársadalmak történelmét minden kultúrában a városi halandóság magas halandósága jellemezte. Ezt csak a vidékről történő folyamatos betelepítéssel lehetett pótolni.
Nem találtam arra vonatkozó adatokat, hogy a többi magas-kultúrában mekkora volt az urbanizáció, csak feltételezni tudom, hogy a Római Birodalom városai számára nagyon kicsi és nehezen adóztatható lakosság jelentette a belső forrást. Vélhetően, a vidéken ismeretlen kenyérért vásárolhatták a nyerstermékeket a pásztoroktól.
Ezzel szemben az öntözéses gabonatermelő társadalmak városi, az állandó telephelyű lakosságtól viszonylag könnyen behajthatták az adót.
Azt is figyelembe kellene venni, hogy az állam az adóként begyűjtött gabonát csak vízi úton tudta elszállítani. Nemcsak akkor, de a vasúthálózat kiépítéséig a gabona egynapi járóföldnél messzebb csak vízen volt szállítható.
Arra, hogy a rabszolgatartás csak ott lehet jellemző, ahol általános a munkaerőhiány, az amerikai ültetvények rabszolgákkal való művelése hívta fel a figyelmemet. Amerikában a jövedelmező ültetvények műveléséhez nem volt munkaerő, mert az indiánokat kipusztították a behordott kórokozók, a bevándorlók pedig nem mondtak le a szabadságról.
A Nyugat történészei alig foglalkoznak azzal, hogy a legnagyobb kultúrában, a kínaiban és a Nyugat számára jelentős oszmán kultúrában a korlátlan uralkodói hatalom apparátusa is lényegében rabszolga volt. Az utóbbival a magyar történészeknek is többet kellene foglalkozni. A parasztpolgárosodásunkat és a reformáció megmaradását az oszmán hódoltságnak köszönhetjük.

A feudális társadalom.

Ha e fogalom alatt csak az európai földműves társadalmat értjük, szem előtt kell tartani, hogy az ipari forradalom előtt nem volt és nem lehetett olyan társadalom, ami nem a földművelésen, az élelemtermelésen alapult.
Európa nyugati felén, a közép-kor dereka után, két tekintetben nagyon speciális földműves társadalom alakult ki.
Egyrészt az első természetes csapadékra épült szántóföli művelés itt jelent meg, másrészt a sejtjei a kiscsaládok voltak.
A természetes csapadékra épült szántóföldi földművelés.
A szántóföldi földművelés ötezer évig lényegében csak az öntözést igénylő gabonákat termelte. Mi, európaiak sem tartjuk szem előtt, hogy a búzát és árpát már mintegy ötezer éve önözéssel termelték, amikor ez Nyugat-Európában a téli fagyokat elviselő, és a természetes csapadékkal megelégedő kenyérgabonává válhatott.
A telet nem ismerő térségekben viszonylag korlátolt volt az a terület, amint öntözni lehetett. Ezen a viszonylag is terülten élt az emberiség nagy többsége, és erre korlátozódott minden magas-kultúra. Ezen a viszonylag kis területen az ötezer év alatt alig változott a gabonatermelés technikája és termelékenysége. Ezzel szemben az első ezredforduló végén a Golf-áram által mérsékelt telű és viszonylag csapadékos térségében kialakult a négy évszakos éghajlaton is hatékony gabonatermelés. Nem ismerek adatot, csak becsülni tudom, hogy a természetes csapadékra épülő gabonaterelés többször nagyobb területen megvalósítható, mint az önözéses. Ezért tartom a világgazdaság történelmében óriási jelentőségűnek, hogy megtanultuk a természetes csapadékon történő gabonatermelést.
Nem kisebb jelentősége lett annak, hogy a természetes csapadékon történő gabonatermelés nemcsak sokkal nagyobb területet hódított meg, de sokkal gyorsabban történt a termelékenységének a növekedése is.
A kiscsaládos társadalmi sejt.
Ennek jelentőségét alig említi a történelemtudomány. Ebben is úttörő volt Nyugat-Európa. Ezt külön anyagban fejtettem ki.
Az ipari társadalom.
Sokkal általánosabb ezt a társadalmat tőkés osztálytársadalomnak hívni, mert az uralkodó osztálya a tőkések volt.
Amennyire hangsúlyozott az ipari forradalom által hozott termelékenységi fölény, annyira kevés hangsúlyt kap, hogy csökkentette a népgazdaság munkaerőigényének a minőségi oldalát. Pedig a tőkéseké azért lett a politikai hatalom is, mert megsokszorozódott a tőkeigény. Ugyanakkor azért nő a munkások kizsákmányolása, viszonylagos nyomora, mert hatalmasat zuhant a munkaerővel szembeni minőségi igény.
Azt a közgazdaságtudomány elfogadta, hogy az áruk ára akkor kerül az értékük fölé, ha a kínálatunknál nagyobb a keresletük, de azt nem vette tudomásul, hogy ez a munkaerőre is igaz. A munkaerő kizsákmányolása nem a tulajdonformától, hanem a munkaerő keresletének és kínálatának arányától függ. A munkások nem azért voltak kizsákmányolva, mert tőkések vásárolták fel, hanem azért, mert a kínálatuk több és jobb volt, mint amire a termelés hatékonyságának szüksége volt.

A tudásalapú társadalom.

A tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a munkaerőigényben is. A fejlett társadalmakban visszaállt a gyűjtögető társadalom abban a tekintetben, hogy a létszám túlnövekedése leállt, és az egyének társadalmi értéke újra a képességükhöz igazodik. Ez a társadalmi változás egyelőre csak a puritán erkölcsű társadalmakban következett be. Ezt a társadalmi igényt azonban a család már nem képes kielégíteni. Méghozzá jóval a fizikai érettség után, és csak a társadalom közreműködésével. Értékes egyedeket csak akkor képes felnevelni a társadalom, ha a családokat erre orientálja, ebben érdekeltté teszi.
A modern társadalmaknak nem uralkodó osztályuk van, ami vérségi vagy vagyoni alapon öröklődik, hanem minden család abban legyen érdekleve, hogy gyermekéből minőségi elitet termeljen. Ez sem új, hiszen a távol-keleti és a közel-keleti társadalmak már bizonyos értelemben ilyenek voltak. Ezekben nemcsak a vallás és a hadsereg klérusát szelektálta a képzési rendszerben történő minősítés.
A kínai földművelő társadalomban a korlátlan politikai hatalmú uralkodó végrehajtó apparátusát már a mandarin rendszer szelektálta. A mandarinképzésben kiválók a császár rabszolgái lettek, és szolgáltatásuknak megfelelő anyagi és erkölcsi elismerésben részesültek.
Az oszmán társadalomban lényegében ugyanaz történt, mint a kínaiban, a korlátlan hatalmú szultán hatalmát végrehajtó apparátus az iskolarendszeren keresztül szelektálódott. A maga idejében, a nyugat-európai ipari forradalom előtt ez a társadalom is az élvonalat jelentette.
Lényegében a vallás és a hadsereg vezetése is nemcsak felfelé korlátlan engedelmességet, de képességet és képzettséget is igényelt.
A társadalom gazdasági teljesítménye azonban nem igényelt képességet és képzettséget. A tőkés osztálytársadalom közgazdaságtudománya túlhangsúlyozta a tőkés vállalkozóval szembeni igényt. Arra épült, hogy a tőkés vállalkozó képessége szelektálta a tőkések közti különbséget. Ez közel sem volt annyira igaz, amennyire az elmélet hangsúlyozza. Az ugyan tagadhatatlan, hogy a tőkések között is verseny folyt, de ez nem volt másként a rabszolgatartók és a földbirtokosok esetében is. Mégsem jutott senkinek eszébe, hogy az a két társadalmat képesség alapján történő szelekció szabályozta. Ha úgy lett volna, nem maradhatott volna osztály.
A rabszolgatartók és a földbirtokosok gazdagságát a vagyonuk alapján mérték. Mennyi rabszolgája, illetve mennyi földje van. A nyugat-európai feudális társadalmakban a földesurak gazdagságát már nem is a földjük területével, hanem a jobbágyaik számával mérték.
A tőkéseket sem a nyereségük, hanem a tőkéjük nagyságával vetették össze. Az ugyan igaz, hogy a nagyobb nyereségből nagyobb tőke is származhatott, de a tudományos és technikai forradalom előtt a tőkésosztály is zárt osztály maradt, kevesen voltak benne az újak, és kevesen a kiesők.
Egy megyeszékhelyen nőttem fel, nem emlékszem olyan esetre, hogy egy tőkés tönkrement volna, szinte mindegyik család harmadik generációs volt. Nemcsak az iparos vállalakozó gyermekei iparos vállalkozók, a kereskedőké kereskedők maradtak, de még azon belül sem változtattak szakmát. A gabonakereskedőnek már a nagyapja is az volt, akárcsak a vaskereskedőé.
Tönkremenőkről csak a háborús hadikölcsönjegyzésekkel kapcsolatban hallottam, de mégsem ismertem egyetlen konkrét esetet, olyanról, aki munkás sorba süllyedt.
Az is ritkaságnak számított, hogy valaki hirtelen meggazdagodott. Egyetlen ilyen családot ismertem, amelyik gyorsan gyáros lett annak köszönhetően, hogy a hadsereg számára konzerveket szállított. De az is eltűnt.
Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a tőkések között nem folyt verseny, de azt vallom, hogy ritka kivételnek számított, amikor valaki munkásból tőkés, vagy tőkésből munkás lett. Még a hadsereg tiszti karában is generációk követték egymást.
De a napokban hangsúlyozta egy történész barátom, hogy a munkásosztály zártsága és homogenitása is megszűnt. Ez nemcsak azért volt országunkban feltűnő, mert a bolsevik rendszerben a munkásból könnyen lehetett menedzser, a munkás fiából akadémikus, hanem a tőkés demokráciákban is megszűnt a munkásosztály homogenitása. A munkás vagy a paraszt gyermekéből könnyen lehet akadémikus, nagyvállalati vezető, vagy nagyon sikeres kisvállalkozó.
Az osztályok lényegében megszűntek, a gyakorlatban alig használjuk az osztályok fogalmát. Társadalomszemléletem alakításában inkább a jövedelmi és képzettségi tizedeket használom. Többet mond az, ki melyik jövedelmi illetve iskolázottsági tizedbe tartozik, mint melyik osztályba.
A jelenlegi magyar társadalomban egyetlen réteg és egyetlen etnikum viszonylag zárt, a tartósan munkanélkülieké és a cigányságé. Ráadásul a kettőben nagy az átfedés.
A legtöbb társadalmi információt az Egyesült Államokból lehet kapni. Ez a társadalom nemcsak etnikailag nagyon tarka, de ezt nem is igyekszik eltitkolni.
Most, hogy a feketék társadalmi kizártságának a megszűnésének hatvanadik évfordulója van, érdekes adatok jelennek meg arról, mekkorák az etnikai, vallási különbségek.
Pár hónapja egy adatuk foglalkoztat. Felmérték a fehérek és a fekték esetében az éves jövedelmük és vagyonuk arányát. Megdöbbentő a különbség, nem annyira a ténye, mint az elhallgatása. Az európai eredetű lakosság éves jövedelme 35 százalékkal magasabb, mint a feketéké. Ez nem lepett meg, mert a feketék olyan munkákat is elvállalnak, amelyikre kicsi a kínálat, tehát viszonylag jól megfizetik.
Annál megdöbbentett, hogy a fehérek vagyona az éves jövedelmük 15-szörse, a feketéké pedig 1.3-szoros. Ez nem azért volt megdöbbentő, mert óriási a különbség, hanem azért, mert ilyen mutatóval először találkoztam. Nem lepne meg, ha a cigányokat hasonlítanánk össze a cigányokéval. Ezt a mutatót úgy képzelem el, hogy a cigányok éves jövedelme még kisebb lenne a nem cigányokéhoz viszonyítva. A jövedelmük és a vagyonuk aránya azonban hasonló arányú volna, azzal a különbséggel, hogy a magyar cigányság jövedelmében sokkal nagyobb súlya van a munkanélküli segélynek és a családi pótléknak, azaz annak, ami még katasztrofálisabb helyzetüket bizonyítja.
A társadalmi tájékozódást igazán a tizedekbe tartozásokkal lehet mérni. Ezt a képességünket kellene állami eszközökkel, elsősorban az oktatással növelni. Mivel az emberek saját társadalmi helyzetének felismerését nagyon fontosnak tartom, néha megkérdezem, hova sorolja magát. Még nem találkoztam olyannal, aki ezzel foglalkozott volna. Ebben elsősorban az államunk hibás. Nem közöl erre vonatkozó adatokat sem a kommunikációban, sem az oktatásban.
Az egyetlen közölt adat az egy lakosra jutó jövedelem. De még nem találkoztam olyannal, aki ezt a saját családjára vetítette volna. Arról nekem is csak becsléseim vannak, hogy az alsó tizedbe, aminek a fele a cigányság, mekkora az egy családtagra jutó mutató, és ezen belül a munkával szerzett jövedelem.
Gyermekkorom óta a történelmünk ismeretét fontosnak tartom, de e téren is óriási a mulasztásunk. A királyok uralkodási éveit tanítjuk, de azt még nem olvastam, hogy mikor hol tartottunk az egy alakosra jutó jövedelemben, a várható életkorban, az átlagos testmagasságban az utolérni vágyott Nyugathoz képest.
Néha az ilyen adatok kijózanítók volnának.
Az én mániám, hogy a legjobb életszínvonal mutató az átlagos testmagasság. Ez már kétszer fejbe kólintott.
Először, akkor, amikor kiderült, hogy történetünk során az a mutató leggyorsabban az általam nagyon leminősített Horthy rendszerben nőtt a leggyorsabban. Amikor megtudtam, meg is magyaráztam. A Trianoni Magyarország lakossága az átlagnál jobban élt. Az elveszített területek szegényebbek, elmaradottabbak voltak. Ez az adat megtanított arra, hogy van jobb mutató is a területben mért veszteségnél. A terület kétharmadát veszettük el, a magyarságnak azonban csak a hatodát, az egy lakosra jutó jövedelmünk viszonylag nőtt. Ez bármennyire cáfolhatatlan állítás, a magyarság óriási többsége ma is árulónak minősítene.
Még nagyobb meglepetést okozott, amikor 2.000-ben megszereztem a háború utáni sorozási adatokat. Ebből kiderült, hogy a magyarság átlagos testmagasága soha nem nőtt olyan gyorsan a történelmünk során, mint azoknál, akik a háború utáni öt évben születtek, vagyis a Rákosi uralma, a padlások seprése idején. ezt is utólag meg tudtam magyarázni. Az a tény, hogy a földreform szinte minden parasztnak földet adott, ezzel sokan először termelhettek maguknak gabonát, több kenyeret ehettek a padlásuk felseprése ellenére, mint amikor nem volt mit seperni. Ráadásul gyorsan nőtt azoknak a száma, akik munkások lehettek, és kosztoltak a vállaltnál, illetve volt annyi pénzük, hogy vásárolhattak a boltokba legendásan olcsó kenyeret. Ez is példám volt arra, hogy nem a párt, a hatalom újságát kell olvasni, hanem a tényekkel kell ismerkedni.
Azt ma sem szabad kimondani, hogy a Rákosi rendszerben sem mindenkinek volt rossz. A föltulajdon és a munkaviszony fontosabb, mint a sajtószabadság, vagy a több párt közötti választhatóság.

Petőfinek és Marxnak abban igaza volt, hogy a hajónak a vízállás, a társadalomnak a munkavállalás az elsődleges. Ezt pedig most sem szabad kimondani. 

Hóman Bálint szobrot kap

Kopátsy Sándor                 PH                  2015 12 11

Hóman Bálint szobrot kap

Székesfehérvár Fideszes vezetői elhatározták, hogy szobrot állítanak a nácibarát és gátlástalan revizionista történésznek.
Középiskolás történelem rajongóként türelmetlenül vártam a Szegfű – Hóman tízkötetes magyar történelem megjelenését. Megszereztem és végig olvastam. Kritikám még nem lehetett róla. Csak annyi jutott el hozzám, hogy a Hitler közveszélyességét felismerő társaságoban a Hómant Hólyagmannak mondták. Ezt szokatlan kövérsége alapján mondtam. Azt már magam is láttam, hogy Hóman akkor is lelkes nácibarát és antiszemita volt, a mikor már csak a megszállottak nem látták, hogy a háború el van veszve.
A nevén ugyan elakadtam. A hóembert ugyan hosszú óval írták, de a mannt két n-el. Most, hogy a számítógépem piros aláhúzással tiltakozik ellene. Azt sejtettem, hogy a családneve Hohmann, vagyis névadó germán őse nem kövér, hanem magas lehetett, aztán magyar földön a revizionista tudós számára csak szerencsétlenül magyarosították.
Szegfűről csak a háború után tudtam meg, hogy a két háború között a legnagyobb történész volt. Az számomra rejtély, mi hozta össze ezt a két embert arra, hogy egy a korábbinál jobb minőségű magyar történelmet írjanak. Csak azt tudom, hogy zsidó történész szóba sem jöhetett.
Most azonban nem erről, hanem a szoborállításról akarok nyilatkozni.
Amennyire megértettem, hogy a rendszerváltást követő balliberális hatalmi viszonyok között a politikai hatalomra törő politikus érdeke volt a Horthy rendszer felértékelése, annyira ostobaságnak tartom, hogy a közép-jobb Fidesz Hóman szobrot állít. A Fidesz ellenfele most sokkal inkább a szélsőjobb, mint a szoclib.
Már a rendszerváltás küszöbén megállapítottam, hogy a magyar választók többségét a legkönnyebben közép-jobb politikával lehet megnyerni. Erre már az úri középosztály közép-jobb, nacionalista és klerikális hangvétele nem alkalmas, azok kihaltak, a szellemük ugyan tovább él, de már történelmi gyökerek és politikai tapasztalt nélkül az új magyar értelmiségben, és ezt a nép is lelkesen a magáénak fogadja.
Erre érzett rá Orbán és csapata.
Ha valami ezzel versenyképes lehet, az a szélsőjobb revizionizmus, vagyis a Jobbik. A Trianon előtti ország visszaállítása ugyan már a két háború közt is minden reális alapot nélkülözött, mégis bőven voltak hívei.
A bolsevik megszállás évtizedei alatt be volt tiltva, de ez inkább táplálta, mint sorvasztotta.
A rendszerváltás után a tiltott revizionizmus újra a felszínre tört annak ellenére, hogy megvalósulásának semmi realitása nem maradt. A szoclib hatalom ellen a közép-jobb párttá átalakult Fidesznek érdeke volt a jobb felé kacsingatás. Mára azonban már erősebb a szélsőjobb, mint a szoclib oldal. Ezért az okos közép-jobbnak nem érdeke revizionista szirénhangokkal énekelni.
Az elmúlt száz év szoborállításai között nagyon kevés olyan van, amire büszkék lehetünk, és nagyon sok, amit szégyellni fogunk. Nem értana egyszer végig gondolni, kik érdemelnek szobrot az utolsó százötven év történelmében.
Ha a politikusok közül csak kettőt lehetne, gondolkodás nélkül Széchenyi Istvánt, és Kádár Jánost mondanám. Utánuk Nagy Imre jöhetne, óriási érdemei mellett azért 56 elbukásáért ő a felelős, tehát jellemzően tragikus hősünk.
A miniszterek közül hármat, Eötvös Lórándot, Kléberlberget és Rajk Lászlót. Az utóbbi kettő magyarázatra szorul. Az előbbi ugyan lelkes revizionista és buzgó antiszemita volt, de neki köszönhetjük a tanyai és a pusztai gyerekek iskoláztatását, az elszakított egyetemek hazatelepítését, a külföldi magyar intézetek létesítését. Rajk Lászlónak köszönhetjük a népi kollégiumokat, az úri középosztályt leváltó mai értelmiséget.

A két szellemi világnagyságunk Bartók és Ady viszonylag elismert, de sokan vannak a szobrot kapottak között, akinek nem járt volna. Ezek között is ki fog kicsiségével tűnni Hóman szobra.

Trump, Marie Le Pen és Orbán

Kopátsy Sándor                  PP                  2015 12 11

Trump, Marie Le Pen és Orbán

Ez a három jobboldali politikus van a The Economist legutóbbi számának címlapján. Nem véletlen, hogy az a három jobboldali, de semmiképpen nem fasiszta, nem szélső jobb politikusok szerepelnek a világ legrangosabb hetilapjának címlapján. Azt, hogy milyen indoklással még nem olvastam, de tudatosan írom le a magam értelmezését.
Trump a következő elnökválasztás példátlanul népszerű republikánus elnökjelöltje. Nagyon gazdag és nagyon esetlen politikusnak tartom. Remélem, nem lesz az Egyesült Államok elnöke. Elefánt lenne a porcellán boltban. Ennek ellenére példátlanul népszerű. Most az ott élő, illetve az oda igyekvő mohamedán bevándorlók ellen hirdetett otromba bojkottot. Erre ugyan viszonylag sokkal kevesebb oka lenne, mint a fejlett nyugat-európai országoknak, hacsak az arab terroristák nem volnának legalább olyan ostoba politikusok, mint Trump. Az arab világban nem azért vált jellemzővé az Amerika ellenesség, mert ez az ország sértette durván a mohamedánok érdekét, hanem azért, mert Izraelt abban is támogatta, amiben szerénységre kellett volna inteni. Az Egyesült Államok közvéleménye és politikája nem mohamedán ellenesebb, mint a nyugat-európai sokkal több arabot befogadó országok közvéleménye, és jobboldali lakossága, hanem a mohamedánok számára elszánt barátja és védelmezője Izraelnek.
Ezért volt ostobaság az El Kaida tíz év előtti terrortámadása az Egyesült Államok ellen. Ezért volt hiba a legutóbbi terrortámadásuk is. Az antiszemiták nem veszik tudomásul, hogy ennek az országnak a lakossága a legtürelmesebb a más kultúrákkal szemben.
Trumpnak sem jutott volna eszébe, ha nincs Merkel, aki nem provokálja ki a közel-keleti bevándorlást, és az nem erősíti fel sokszorosára az arabokkal szembeni ellenérzéseket.
Ha nincs Merkel, nem lenne ilyen népszerű Trump.
Marie Le Pen a legutóbbi francia választáson az apja által alapított szélsőjobb párton a legnépszerűbbnek bizonyult. Sikere két tényen alapult. Egyrészt a szélső jobb párt szélsőségességét csökkentette, másrészt a közel-keleti népvándorlás sokszorosára növelte az európai országok közvéleményének arabellenességét. Akárcsak egy éve még senki sem merte volna feltételezni, hogy ez a párt nemcsak a Sárközi vezette korábbi közép-jobb kormánypártot, de a jelenlegi szocialista kormánypártot is megelőzi.
Pedig Franciaországban sokkal több alapja van az arabellenességnek. Aránylag ott többen élnek, a társadalmon belül jobban elkülönülnek, és a lakosság sokkal inkább arabellenes.
Ha nincs Merkel, nem lenne a legerősebb párt a Marie Le Pené.
Orbán Viktor, a kis Magyarország miniszterelnöke nem kerülhetett volna egy képre az Egyesült Államok legnépszerűbb republikánus elnökjelöltjével és Franciaország legnépszerűbb ellenzéki politikusával, ha Orbán nem érzi meg mindenkinél korábban, hogy a gátlástalan behívások elleni fellépés egyébként is páratlan népszerűségét még jobban bebetonozza.
Amikor mindenkit megelőzve, elutasította a zöld határokon történő, megszűrhetetlen beáramlást, azonnal azt mondtam, hogy ezzel nemcsak a hazájában betonozza még jobban be a hatalmát, de Európában is a történelmünkben páratlan tekintélyű politikus lesz.
Azt sem itthon, sem külföldön nem veszik tudomásul, hogy Orbán Viktor a hazájában a legnépszerűbb politikus. A második világháború, de talán a demokráciák történelmében páratan sikerrel választották meg. A 2010-es választáson megnyerte a körzetek 99 százalékát. Ezt négy évvel később a körzetek 90 százalékos megnyerésével erősítette meg. Ismereteim szerint, ilyen fölénnyel nem nyertek választást soha, sehol, ha a választás titkos volt, és azon több párt indulhatott.
Orbán felkerülését a hármas képre, Merkelnek köszönheti.

A történelemben nem példátlan, hogy valakik a politikai karrierjüket az ellenfeleik ostobaságának köszönhetik.

A francia választás tanulsága

Kopátsy Sándor                  PP                  2015 12 15

A francia választás tanulsága

A francia közigazgatási körzeti választások első fordulójában a szélsőjobb párt végzett az első helyen. Ez nemcsak a francia választókat döbbentette mg, hanem a francia konzervatív közép-jobb pártot is. Ezért úgy döntött, hogy a kormányon lévő szocialisták javára visszalépnek. Felmérték, hogy a szélsőjobb a nagyobb veszély. Ennek és az első fordulót kikerülő választók ijedségének köszönhetően a közép-jobb konzervatívok győztek, de a szocialisták is a másodikak lettek, a szélsőjobb pedig egyetlen térségben sem győzött.
Ez a politikai bölcsesség, vagy inkább kultúra azért örvendeztetett meg, mert az előző magyar választáson elszomorított a szoclib ellenzék politikája. Ezek mindegyik maga akart kormányra kerülni, saját miniszterelnök jelöltet állított. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a szélsőjobb végzett a második helyen.
A szétaprózott szoclib erők a szavaikban a Fidesz kétharmados hatalma ellen küzdtek, de ezzel a saját hatalmuk egy hatod lett. A közép-jobb, lényegében konzervatív Fidesz jobbról erős támasztékot nyert a Jobbikban.
Én ugyan nem látom reális veszélyét annak, hogy a Jobbik hatalomra kerül, de aki ezt a veszélyt látja, annak nem volna szabad a Fidesz ellenfelének szerepét játszani. Az antiszemitizmus elleni védekezés nem egyeztethető össze a heves Fidesz ellenességgel. Számukra az egyetlen reális veszélyt az jelentene, ha a Fidesz, hatalmát féltve, arra kényszerülne, hogy a szoclib baloldal ellen a Jobbikkal való szövetségre kényszerül.

Franciaországban mind a közép-jobb konzervatívok, mind a szocialisták azonnal felismerték, hogy a náluk is jobb eredményt elérő szélsőjobb ellen kell összefogni.

Az Európai Unióban nem munkaerőhiány van

Tartalom

Kopátsy Sándor                EG                    2015 12 13

Az Európai Unióban nem munkaerőhiány van

A jelenlegi közel-keleti és a várható afrikai beözönlést az a liberális politikai váltotta ki, hogy a protestáns Nyugaton, a rangjukon alui munkaerőben hiány van. Ezt akarják igényetlen bevándorlókkal feltölteni. Erre a célra a mediterrán térség munkanélkülijei nem szívesen vállalkoznak, többségük inkább él a kevesebbet jelentő, de munkát nem igénylő segélyekből. Ezért képzelték a gazdag Nyugat liberálisai, hogy a belső háborúktól dúlt Közel-Keletről behívják az ott reményetlen helyzetben lévő, lakhelyükről elüldözött, menekült táborokban élő milliókból évente néhány százezret.
A módszerük azonban ostoba volt, nem oda mentek toborozni, azaz szelektálni, hanem felheccelték őket, hogy jöjjenek. A meghívottak közül nem válogattak, csak bátorították őket. Nem tanultak az óceánon túli angolszász országoktól, hogy oda kell küldeni a toborzókat, azok válogassanak, és csak az jöhessen, akit jónak minősítettek. Megfeledkeztek arról, hogy a potenciális munkaerő olyan áru, aminek az értéke nemcsak nagyon széles határok között mozog, hanem jó része ártalmas is. Becslésem szerint, még a legelmaradottabb országban is a lakosság legjobb néhány százaléka még a leggazdagabb ország számára is érték. A közel-keleti kultúrában évezredes tradíciója van az iskolázott értelmiségnek, és a kiváló kézműiparnak. Csupán a menekült táborokban élő milliókból évtizedekig lehetne Nyugat-Európa számára évente néhány százezer értékes bevándorló családot találni. Ami azonban válogatás nélkül jön, annak az átlagos értéke inkább negatív, mint pozitív.
Az már lelkiismeretei kérdés, hogy az ilyen szelektált bevándoroltatás az érintett országok számára emberiség elleni bűn. Különösen akkor, ha ezt a Nyugat teszi. A nyugati értelmiségnek erkölcsi kötelessége volna, hogy ami a Közel-Keleten történt, történik és történni fog, az a Nyugat bűne. Már az Oszmán Birodalom összeomlása, vagyis az első világháború utáni rendezés a politikai analfabétaság klasszikus példája volt. Az Oszmán Birodalom a vallási és a kulturális sokszínűség klasszikus példája volt. A háborút követő párizsi szerződésekben Nagy Britannia és Franciaország magának gyarmati államokat alakított ki. Ezt a kulturálisan és vallásilag nagyon tarka térséget a vallási és a kulturális adottságoktól függetlenül osztották fel arab országokra. Még arra sem voltak tekintettel, hogy két egymással ellenséges mohamedán vallás nem fér meg egymással.
A mintegy húszmilliós keresztény kurdok térségét négy arab ország között osztották fel. Ezeknek máig nincs saját országuk.
Zsidóság ugyan minden közel-keleti országban volt, de ezt a második világháború után a létrehozott zsidó állam befogadta.
Etnikai és vallási tekintetben a leginkább heterogén Szíriai volt.
A két világháború közti negyed század még viszonylag csendben elmúlt. Egyetlen katasztrófát a Törökországhoz csatolt örmények kipusztítása jelentett.
A második világháború után azonban új helyet alakult ki a Közel-Keleten. A szuperhatalommá emelkedett Egyesült Államok két okból hisztérikusan fontosnak kezelte a Közel-Keletet. Egyrészt társadalmi és politikai stabilitást akart fenntartani, másrészt jogos kötelességének érezte Izrael állam létét biztosítani.
Bármihez nyúlt, beavatkozása több kárral, mint eredménnyel járt.
Iránban a sah diktatúrájának fenntartását igyekezett biztosítani. Ez csődöt mondott. A sahot elzavarták, és az óta ott a mohamedán klérus Amerika ellenes diktatúrája van.
Irakban a diktátor ellen háborút indított, azt ugyan legyőzte, de az ország gyakorlatilag részekre szakadt. A két mohamedán vallás a keresztény kurdok egymással harcban állnak.
Szíriában a diktátor ellenzékét támogatják, de az ország anarchikus állapotba került. Most szeretnék valahogyan összefoltozni.
Izraelt ugyan megvédték, de olyan módon, hogy minden arab ellenséget lát az Egyesült Államokban. A közel-keleti mohamedánok zsigereiben Amerika ellenesek lettek.
Néhány éve az Egyesült Államok rászorultsága az olajban gazdag Közel-Keletre, lényegében megszűnt. Erről maga gondoskodott azzal, hogy a magas olajárak lehetővé tették, hogy az olajnak és a földgáznak versenyképes kínálata jelent meg a palaolaj és a palagáz formájában. Ennek két világpolitikai következménye lett. Egyrészt harmadára csökkent a nyersolaj és a földgáz ára, másrészt az Egyesült Államok önellátóvá vált. Mindkét változás elsősorban a Közel-Keletet érinti.
Az olajban gazdag országok elveszették a stratégiai értéküket az olajellátásban.
Az olajban gazdag országok bányajáradéka a töredékére csökkent, az életszínvonaluk csökkenése pedig a társadalmi stabilitásuk elvesztésével fog járni.
Legalább ennyit kell látni annak, aki fogalmat akar alkotni a Közel-Kelet jövőjéről.

A nyugat-európai puritán országok munkaerőhiánya.

Először azt kell tisztázni, hogy nem az EU tagországaiban van hiány, hanem csak a puritánokban, vagyis a germánokban, az angolszászokban és a skandinávokban. A többi EU tagországban nem hiány, hanem felesleg van munkaerőben. Ezért kabarétéma, a bevándorlók Brüsszelből történő szétosztása, a kvóta. A brüsszeli bürokraták olyan országokba akarják telepíteni a gazdagok által nem használható bevándorlókat, ahol az ilyen munkaerőben eleve sok van, az ilyen minőségű saját lakosságukat ők sem tudják foglalkoztatni.
Elég volna, ha a jól megfizetett brüsszeli bürokraták megnéznék, hogy az egyes tagországokban mekkora a foglalkoztatás.
Elég volna, ha csak azt néznék meg, hogy a „munkaerőhiányos” gazdag országokban milyen a mohamedán lakosság foglalkoztatása. Ebből is kiderülne, hogy az általuk szétosztandóból mindenütt felesleg van.
Mi, itt Közép-Európában a cigány etnikumunk foglalkoztatását nem tudjuk. Ezért aztán még a mérését is megakadályozzuk. Szakértőket megkérdezve, a munkaképes cigányság ötöde dolgozik. Ezt ugyan a brüsszeli bürokraták is tudják, ezért támogatnak minden olyan kezdeményezést, ami a foglalkoztatásukat javítaná.
Még Nyugat-Európában nem azért van munkaerőhiány, mert kevesen vannak, hanem még ott is két okból. Egyrészt azért, mert azok, akiknek van munkájuk, keveset dolgoznak, másrészt azért mert olyan munkaerőben van hiány, amit a lakosság rangján alulinak tart, nem vállal. Ez ugyan általában igaz, de különösen jellemző a latin, azon belül is botrányosan a mediterrán országokban.
Ez egyértelműen kiderül, ha megnézünk néhány mutató mekkora nemcsak a sokkal gyorsabban fejlődő távol-keleti, de a négy óceánon túli protestáns angolszász országokban, mint az EU tagországaiban.

A lakosság hány százaléka dolgozik.

A legjobb mutató az, hogy a lakosság hány százaléka dolgozik, ezt a mutatót a közgazdászok nem is ismerik. Pedig ez lenne a legjobb mutatója annak, hogy a társadalomban egy dolgozónak mennyi lakost kell, magán kívül eltartani. Ez a mutató nemcsak attól függ, a munkaképes lakosság munkaerő kapacitását milyen mértékben használjuk ki, hanem attól is, hogy mennyi munkaképtelen lakost kell egy dolgozónak eltartani. Ezt a mutatót a közgazdászok csak az öregkorú eltartottakra vetítve használják. Itt is jelentkezik a klasszikus közgazdaságtannak az a hibája, hogy a következő generáció felnevelésének költségével nem számolnak. Ez ellen kezdettől fogva lázadoztam, mert ez az oka annak, hogy a növekvő lakosság társadalmi terhét figyelmen kívül hagyják.
Ez a klasszikus közgazdaságtan megszületésének idejében azért nem jelentett nagy problémát, mert a népesség növekedésének százaléka, legfeljebb 1-2 ezrelékes volt. De már akkor is feltűnt, ha a munkaképességen túli életkor növekedett. Ezért be is vezették az egy dolgozóra jutó nyugdíjasok arányának figyelemmel kisérését. Ez a mutató a várható életkornak a nyugdíjkorhatáron túli növekedése estén jól mutatta a nyugdíjalapokra nehezedő terhet.
Az egészségügyi forradalomnak köszönhetően felgyorsult a népszaporulat, indokolttá vált a következő generáció felnevelésével járó költségeket is figyelembe venni.
Érthető módon a közgazdaságtudomány hisztérikusan fél attól, hogy egy dolgozóra mennyi eltartást igénylő öreg jut. Ez a tőkés osztálytársadalmakat is érdekelte, hiszen a nyugdíjalapok a tőkepiac fontos szereplőivé váltak.
Ez a mutató is botrányosan alacsony az EU mediterrán tagországai esetében. Ott ugyanis viszonylag magas a várható életkor, ugyanakkor a tényleges nyugdíjba menetel idejét könnyelműen csökkentik. Ezért nagy az egy lakosra jutó jövedelemhez, vagy a bérek összegéhez viszonyított a nyugdíjteher.
De nem csak az öregek eltartása, hanem a még nem munkaképes nemzetéket felnevelése is társadalmi teher. Márpedig a következő generáció felnevelése a szaporodó lakosságú, és az egyre később munkaképesség világában sokkal nagyobb társadalmi teher, mint az öregek eltartása.
Érthetetlen, hogy a közgazdaságtan a munkaképes kort túlélők eltartását társadalmi feladatnak tartja, a következő generáció felnevelésének társadalmi terhét azonban figyelmen kívül tartja.
Ez is elviselhető hiányosság volt a tőkés osztálytársadalmakban, hiszen a gyermekneveléshez való társadalmi hozzájárulás jelentételen volt. A jelenkor fejlett társadalmaiban megnőtt a gyermeknevelés, egészségvédelem és képzés társadalmi támogatottsága.
Ennek ellenére, még nem olvastam olyan társadalomtudományi írást, ami a népesség növekedésével járó költségeket felmérte volna. Közgazdásszá válásom elején találkoztam egy olyan könyvvel, amelyikben a szerzők részletesen feldolgozták, hogy mekkora vagyonigénnyel jár egyetlen többlet lakos eltartása a társadalom számára. Ez a könyv ugyan még csak a lakosság növekedésével járó fizikai vagyonigénnyel foglalkozott, de ez is elég nagy volt ahhoz, hogy felismerjem, a társadalom 1-2 ezreléknél gyorsabb népesség növekedést tartósan nem bírhat el. Ennek a vagyonigénynek a figyelembevétele is elég volt arra, hogy a népesség alakulását figyelembe vegyem. Ez az iránytű is nagy segítségemre volt abban, hogy a demográfiát a társadalomtudományok fontos elemének tekintsem, a világ eseményeinek megértésében másoknál előbbre jutottam.
Akkor jutottam lényegesen tovább, amikor felismertem, hogy a következő generáció felnevelési költségével nem számol a közgazdaságtan. Ez addig nem okozott nagy eltévedést, amíg a felneveléssel járó költségek csak a család belső életén belül maradtak, és a lakosság átlagos növekedése az 1-2 ezrelék közelében maradt, ráadásul a munkaképesség a fizikai felnőtté válással befejeződött.
Hozzáteszem, hogy a klasszikus közgazdaságtan születése idején a munkaképessé válás a gyermekmunka felhasználásával már a tízes évek elején kezdődött. Jelenleg a 18 évvel kezdődő munkaképesség válás is idejétmúlt. Jelenleg a diplomások átlagos munkavállalási ideje közelebb van a 25-höz, mint a 18-hoz.
Ennek ellenére még nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta volna, hogy a különböző képzettségi szintig jutás mennyibe kerül a társadalomnak.

Az évente ledolgozott munkaidő.

Az, hogy az évente ledolgozott munkaidő a társadalom fejlődése során egyre rövidült, köztudott, de általános elvárássá vált, hogy a különböző fejlettségű országokban azonos legyen. Ez általános gyakorlattá vált annak ellenére, hogy nyomát sem találom ennek a furcsa logika indoklásának. Egyszerűen, a marxista szakszervezetek az egyre csökkenő munkaórák mennyiségét a társadalom fejlettségétől és a lakosság kultúrájától független vívmánynak tekintették. Európa azonban olyan tarka kontinens mind a kultúrái, mind az egyes országai fejlettsége tekintetében, hogy ennek semmiféle racionális indoka nem volt. Az egységes munkaidőt a heti ledolgozott órákkal mérték. Így lett kétszáz év alatt, a heti hatvan órából és a szabadság hiányából heti 38 óra és minimum két hetes szabadság, fizetett betegség miatti kiesett munkaidő. Vagyis jó kétszáz év alatt felére csökkent a kollektív szerződésekben szabályozott munkaidő.
Amennyire a munkaidő csökkenése logikusan következett a megváltozott munkafeltételekből és a gazdagodásból, annyira logikával nem magyarázható, hogy ez az eltérő kultúrák és az eltérő gazdaági fejlettségtől függetlenül, egységes legyen. Az egységes munkaidő a gyakorlatban a gazdasági fejlettséggel fordítottan arányossá váljon. Elég megnézni, hogy a nyugat-európai protestáns országokban kevesebb az évente ledolgozott órák száma, mint a náluk fejlettebb óceánokon túli, vagy éppen a fejlett távol-keleti országokban. Európán belül pedig a kevésbé fejlett katolikus országokban kevesebb, mint a gazdagabb protestánsokban. Ez pedig már minden logikának ellentmond. Akik a náluk fejlettebbekhez fel akarnak zárkózni, ezt úgy képzeli el, hogy náluk is kevesebbet dolgozzanak. Ez az olyan távfutó logikája, aki két körrel már lemaradt, de úgy szeretne felzárkózni, hogy a fejlettebbek azonos köridőkhöz ragaszkodik. Ebbe a logikát a kevésbé fejlett országok politikai vezetése is elfogadja, mert a választók akaratához kénytelen igazodni. Könnyebb megalapozatlan követeléseknek engedni, könnyebb eladósodni, mint nagyobb erőfeszítést követelni.
Dél-Korea történelme ennek a logikának a kártékony hatására tanított meg. Ott az óriási anyagi pusztítással járó háború után egyrészt meggyőzték a lakosságot, hogy a talpra álláshoz katonai fegyelemre, nem liberális demokráciára van szükség. A diktatúra öt évre törvénybe iktatta az éves 2.500 órás munkaévet, amikor Nyugat-Európa viszonylag szegény országiban 1.600 óra volt az évente ledolgozott munkaidő. A legendásan szorgalmas Japánban pedig 2.000 óra.
Tajvanban lényegében ugyanez történt meg, amikor a kínai polgári kormány csapataival oda menekült és a bevonuló kínaiak diktatúrája működött. Tavaly ez a két ország az egy laksora jutó nemzeti jövedelmével megelőzte Japánt, a messze leggazdagabb távol-keleti országot.
Szingapúr az elmúlt száz év legnagyobb gazdasági sikerét is annak köszönhetően érte el, hogy kezdettől fogva egy párti diktatúrát gyakorol.
Az Európai Unió sikertelen történetét is azzal magyarázom, hogy nagyobb súlyt helyez az egységes, a protestáns államokban már beérett liberális politikai demokráciára, mint az utoléréshez szükséges többletvállalásra. Ennek a téves buzgalmának lett a következménye, hogy a működése során nem csökkent, hanem nőtt a tagállamok közti gazdasági különbség annak ellenére, hogy a lemaradó államok egyre jobban eladósodtak. Ha nemcsak az egy laksora jutó jövedelem, hanem a vagyon alakulását is vizsgálnánk, még nagyobb lemaradást látnánk.

A nyugdíjkorhatár.

Az EU országokban nemcsak a munkaképes lakosság foglalkoztatása és a ledolgozott munkaideje alacsony, hanem alacsony a nyugdíjba menők kora is. Ez a mutató nem csak alacsony, hanem a kedvezmények sokasága is csökkenti. Csak a két szélsőséget említem. Japánban a tényegesen nyugdíjba vonulók átlagos életkora 72.8 év. A negyed egy laksora jutó jövedelmű Görögországban ez a mutató 52 év. Vagyis Japánban nemcsak évente 300 órával többet dolgoznak, hanem 20 évvel előbb is vonulnak nyugdíjba. Itt csak megemlítem, hogy a sajtó azt hangsúlyozza, hogy Japán a legeladósodottabb ország, még Görögországnál is nagyobb az adóssága. Ezzel szemben az igazság, hogy a japán államadósságot japánok hitelezik, ráadásul az országnak a dollár követelése, devizakészlete egy lakosra vetítve a legnagyobb, vagyis talán a világon a legkevésbé kifelé eladósodott állam. Ezzel szemben Görögország államadósságát egyrészt háromszor nagyobb kamat terheli, másrészt kizárólag külső hitelezők birtokában van. Ez a legjobb illusztrációja, hogy milyen félrevezető adatokkal etetjük a közvéleményt. Még nem láttam leírva, hogy a Rákosi rendszerven a lakosságot erőszakolva köteleztük államkötvények vásárlására, de külső hitelt nem vettünk fel. Ezt inflációval leértékeltük. Kifelé csak a Kádár rendszer utolsó tíz évében csináltunk adósságot. Ezzel szemben a rendszerváltás után a nemzeti vagyonnak jelentős hányadát olcsón eladtuk, a lakosságot svájci frankban adósítottuk el, az állampapírok többségét külföldön, viszonylag magas kamattal értékesítettük. Hazai piacon csak az utóbbi öt évben adtunk el állampapírokat.
A rendszerváltás során elkövetett legnagyobb kárt azzal okoztuk, hogy közel 20 százalékkal csökkentettük a foglalkoztatást. Ezen belül a cigányságét pedig ötödére.
Ezzel szemben nem ellentét az ország szuverenitásának visszanyerése, ha ezt rosszul hasznosítottuk.

Mennyi demokráciára volna szükség.

A távol-keleti országok példáival már azt bizonyítottam, hogy a demokrácia is olyan erény, mint minden orvosság, hogy túladagolva méreg. A liberálisok azzal etetik a közvéleményt, hogy a demokrácia eleve a legjobb politikai felépítmény volt, ezt bizonyítják a görög demokráciák. Elhallgatják, hogy a görög társadalomnak csak az uralkodó osztályán belül, vagyis a lakosság felső rétegének, azon belül is csak a nagycsaládok fejének, volt demokrácia.
Mi, magyarok arra is büszkék vagyunk, hogy a nemesek között az arany bulla egyenjogúságot biztosított, szinte egy időben Britanniával. Nem tesszük hozzá, hogy ez is csak a lakosság felső tizedét és azon belül is csak a családfőket jelentette, és ezeknek legfeljebb húszadát jelentette az arisztokrácia, és azon belül is csak a családfők élvezhették a politikai hatalmat.
Még hamisabb megközelítés volt a tőkés osztálytársadalmat általános demokráciának tekinteni. Ez is csak a családok mintegy 6 százalékát jelentette, azokon belül is csak a családfőknek, a férfiaknak volt választói joga. Ma ugyan senkinek nem jut eszébe, hogy ahol a nőknek nincs választói joga, ott demokrácia lehet, pedig a 20. század dereka előtt sehol nem volt a nőknek, választójoga. Ehhez csak azt tegyük hozzá, hogy a 1960 előtt az Egyesült Államokban a négereknek nemcsak választójoga nem volt, de még egy kocsiban sem ülhettek a fehérekkel.
Az egész lakosságra kiterjedő egyenjogúság, vagyis a demokrácia csak a második világháború után jelent meg. A demokrácia tehát nem valami olyan társadalmi forma, ami korábban is üdvözítő volt, illetve lett volna. A demokrácia csak a jelenkor fejlett társadalmai számára természetes társadalmi felépítmény. Ennek ellenére a liberális Nyugat általánosan a legjobb politikai felépítménynek tartja.
Az élet azonban azt bizonyítja, hogy a demokrácia csak bizonyos alépítményi feltételek mellett lehet hatékony.
Melyek a demokrácia alépítményi feltételei?
1.   Az egy lakosra jutó jövedelem haladja meg a 10 ezer dollárt.
2.  . Az átlagos iskolázottság haladja meg a 12 évet.
3.   A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi.
4.  A lakosság növekedése ne legyen 1-2 ezreléknél gyorsabb.
Ahol e négy feltétel egyike is hiányzik, ott a demokrácia csak korlátozott mértékben működhet hatékonyan. Márpedig az emberiség jelentős többsége még nem érett meg arra, hogy ott a demokratikus felépítmény hatékonyan működhessen.
Ami a gazdasági fejlettséget illeti.
Jelenleg az emberiség négyötöde olyan társadalmakban él, ahol az egy laksora jutó jövedelem elégtelen a demokráciára. Az ilyen társadalom, ha demokratikus rendszert épít ki magának, képtelenné válik a fejlettekkel való lépéstartásra, nemhogy utolérhetne. Azt a szintet csak néhány tőkés osztálytársadalom érte el, azok is, mint gyarmattartók, vagyis külsők kizsákmányolásával emelkedhettek erre a szintre.
Ami az iskolázottságot illeti.
Egyelőre nincs olyan társadalom, amelyik demokratikus felépítménnyel ezt a képzettségi szintet elért volna. Erre a képzettségi szintre csak a szegény távol-keleti országok tudtak felemelkedni, de azok is csak azért, mert előbb gazdagodtak meg, aztán lettek demokraták.
Ami a túlnépesedés leállását illeti.
Ennek az előfeltételnek a teljesíthetőségét a társadalomtudományok gondosan megkerülik. A túlnépesedés leállításának technikai előfeltétele a fogamzásgátlás általános elérhetősége. Egyelőre ez spontán csak Európa latin és ortodox népeinél valósult meg. Aztán a kelet-ázsiai kis tigriseknél politikai és gazdasági nyomással. Végül Kínában durva politikai erőszak kényszerítette ki.

A sikeres demokráciák.

Jelenleg a liberálisoknak is megfelelő demokratikus társadalmak csak Európában és az óceánon túli Nyugaton vannak.
Egyértelműen nyugati demokráciák szinte csak a protestáns mentalitású társadalmak. A protestáns alatt nem is csak a protestáns egyházak hívei tartoznak, hanem a katolikus germánok is. A latin franciák jelentenek ezen belül némi problémát. Ott a katolikus politikai erők elnyomták a hugenották reformációját. Ennek negatív hatásai ma is érezhetők. A reformáció elnyomása sokkal kevésbé hagyott nyomot a katolikusnak maradt germánok és a csehek esetében.
Lényegében a dél-tiroli olaszok, a katalánok és a baszkok, általában még a szlovének is puritánok. Inkább azok, mint a franciák.
Nem akarom erőltetni Max Weber jó száz éves zseniális felismerését, hogy a tőkés osztálytársadalmakat a protestáns erkölcsű népek másoknál hatékonyabban működtetik. Ez a fölényük a tudományos és technikai forradalom hatására csak megnőtt. Ugyanakkor kiderült, hogy a jelenkor követelményeinek még a protestánsoknál is jobban megfelelnek a távol-keleti konfuciánus erkölcsű népek. Ezek teljesítménye ugyanis a Nyugat protestáns népeinél is nagyobb.
A jelenkori követelményeknek ugyanis a konfuciánus erkölcs még a protestánsokénál is megfelelőbb. Szorgalmasabban dolgoznak és tanulnak. Ezt nemcsak a PISA felmérések, de a világ nagy nemzetközi egyetemen tanulók eredményei is igazolják. Ezek feltárják, hogy az oktatási eredmények elsősorban a szülők hozzáállásán múlnak.

Ez az írás azzal a szándékkal indult, hogy nem annyira a munkaerőben, hanem a munkaszeretetben van az EU tagállamaiban hiány. Azt akartam bizonyítani, hogy Európa általában, ezen belül a protestánsok kevésbé, nem munkaerőhiányban, hanem munkaszeretetben szenvednek. Ezt pedig nem lehet még kevésbé munkaszerető népek becsábításával befoltozni.

Gondolatok a Biszku ítélet után

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 12 18

Gondolatok a Biszku ítélet után

A hivatalos politikai megítélése után az ítélethez gratulálok a bíróságnak. Ezzel sem kerül börtönbe. A politikai elvárásnak megfelelően az ügyész ugyanis életfogytiglanit kívánt.
A bajom az 1956-os forradalom hivatalos történelmi értékelésével van. Még mindig abban a hitben ringatjuk a közvéleményt, hogy a forradalom november elején vállat céljai teljesíthetők voltak. Véleményem szerint minden olyan cél, ami túlment volna a Kádár-kormány gyakorlatán, irreális volt. Nemcsak azért, mert a Szovjetunió nem tűrt volna el többet, hanem azért is, mert a hidegháború szocialista oldalán sem maradtak olyanok, aki elfogadhatónak tartottak volna egy olyan több párt rendszert, amiben megszűnt volna a marxisták politikai befolyása is. A fő érvem a magyar demokrácia bevezethetősége ellen a tény, hogy a hidegháború nemcsak akkor, de 1990-ig az Egyesült Államok érdekét is szolgálta.
Már akkor is, de az óta még sokkal inkább a forradalom még megmenthető maximális eredményét a Kádár-rendszerben látom.
Annak érdekében, hogy vissza ne hozzák, Rákosít és csapatát, a Kárár-rendszernek tudomásul kellett venni a Szovjetunió elvárásait. Ezek között számura a legfontosabb volt a szovjetellenesség felszámolása, ezért a belügyminisztérium feletti felügyelet. Tehát csak olyan káder lehetett a belügyminiszter, akiben megbíztak.
Azt is tudni kellene, hogy a forradalom leverése után két-három évig Kádárt nemcsak a közvélemény, de az állampárt vezetésnek többsége sem fogadta el. Biszku személyében Kádárnak olyan belügyminisztere volt, akiben megbízhatott, de az ellenzéke is elfogadta.
A forradalom fegyveres védelmezőinek viselkedését én is akkor hazafiasnak, de irreálisnak éreztem. Szerettem volna, ha nem kell ellenük fegyveres erőszakot, kivégzéseket alkalmazni. Ma már belátom, hogy ennek hiányzott a realitása. Tudom, hogy a bolsevik marxizmus történelmében a mienkénél is brutálisabb megtorlások voltak.
Biszku történelmi érdemének tartom, hogy mindig Kádár mögött állt. Márpedig az kezdettől fogva, máig a szilárd meggyőződésem, hogy nála nem lehetett senki alkalmasabb arra, hogy mi lehetünk a legvidámabb barakk. Nemcsak a politikusok, de a történészek sem veszik tudomásul, hogy a hidegháború szocialista oldalán az volt a legjobb, aki a táboron belül a legtöbb mozgásteret biztosította. Ennek alapján nemcsak Kádárnak és társainak, Nyersnek, Fehérnek, de még Biszkunak sem volt versenytársa.
Ezért fogadtam megelégedettséggel az ítéletet.

Meggyőződésem szerint az utókortól pedig felmentést fog kapni.