Kopátsy Sándor EE 2016 12 07
Marx Károly
világtörténelmi szerepe
Hosszú életem során hektikusan
változott Marx hivatalos megítélése nemcsak hazámban, hanem szerte a világban. Számomra azonban kezdettől fogva a
világtörténelem legnagyobb formálói közé tartott. A vallásokat üldöző vallás
egyik legnagyobb profétája volt. Németországban nevelkedett zsidó értelmiségi
volt, aki áttelepült Nagy Britanniába, ahol az utolsó, a vallásokat üldöző
világvallás alapítója lett. Ezzel el is mondtam, hogy a marxizmust, különösen annak bolsevik, kelet-európai változatát
dogmatikus vallásnak tartottam, és tartom ma is.
Választott hazájában ugyan a
tanai soha nem játszottak főszerepet, ennek ellenére az ország változatlanul a tíz
legjelentősebb történelemformálója közt tiszteli.
A marxizmus Magyarországon.
Magyarországon a marxizmus a két
háború között hisztérikusan üldözött tan volt. Még nem bizonyította be egyik történészünk sem, hogy szerencsésebben
alakulhatott volna a két háború közti sorsunk, ha a politikai elit nem a
Marxban látja az Anti Krisztust. Az ugyan érthető, hogy a politikai
hatalmat birtokló arisztokrácia és a nemesség hatalmát átmentő úri középosztály
létét fenyegette a marxizmus, de éppen a
hisztérikus antimarxizmusuk tette lehetetlenné, hogy reálpolitikát
folytassanak. A két háború közti magyar politikának nem az volt a tragikus
hibája, hogy idejét múlta, hanem annyira
elsődleges ellenségének látta a kommunistákat, hogy elvesztette minden
realitásérzékét.
A tőkés demokráciák is veszélyesnek
érezték a marxista tanokat, de ezért nem vesztették el a realitásérzéküket,
valami kevés, korlátozott életteret megengedtek a marxisták számára is. Ennek
köszönhetően, ott a marxizmus enyhébb formája, a szociáldemokrácia szabadon működhetett.
Ezzel szemben Magyarország volt a két
háború között a legantimarxistább állam. A náci Németország is kegyetlenül üldözte
a kommunistákat, de mégis tárgyalt, paktumot kötött a szélsőséges, bolsevik
Szovjetunióval, amikor a reálpolitika úgy követelte. Csak akkor lépett a háborúvesztés végzetes útjára, amikor nemcsak a
tőkés demokráciákat, hanem a tőkések legnagyobb ellenségét, a Szovjetuniót is
lerohanta. Hitler számára az érdeke azt diktálta volna, hogy a Szovjetunió
ne érezze halálos ellenségének mindaddig, amíg a tőkés demokráciák ellen
folytat háborút. Fel kellett volna a
náci Németországnak ismernie, hogy a két ellensége közül a nagyobb, erősebb a
tőkés demokrácia volt. Minden áron el kellett volna kerülni, hogy ellenük a
demokráciák a bolsevik Szovjetunióval szövetkezzenek. Ezzel szemben a náci
Németország közvetlen háborús céljának tekintette a Szovjetunió sürgős megsemmisítését
is.
Máig nem született meg a második világháborút reálisan feltáró
történelem. El sem tudjuk képzelni, hogyan alakul Európa és a világ történelme,
ha Hitler felismeri, hogy az Egyesült Államok élvezettel nézte az európai
demokráciák létküzdelmét a náci Németországgal. Roosevelt számára a gyarmattartó imperialisták kivérzése nemzeti cél
volt. Ő is inkább akarta ugyan a tőkés imperialisták, mind a fasiszta
imperialisták győzelmét, de ha lehetséges úgy, hogy a győztes is kimerüljön.
Hitlernél is ostobább csak a magyar politikai elit volt. Ezt
kifejezte az, hogy a magyar kormány számára
a sztálinista Szovjetunió megszállása nagyobb borzalmat jelentett, mint a
hitleri Németországé. Azt kellett volna eleve látni, hogy a sztálini
zsarnokság ugyan kegyetlenül parancsol, de ránk felfelé néz, a hitleri
megszállás azonban alsóbbrendű népnek tartott, lenézett bennünket. Ezt a magyar
történészek utólag sem ismerik el, pedig számunkra a szovjetmegszállás óriási
társadalmi reformokat is hozott, a nácik győzelmének a várható következményéről
pedig fogalmunk sem lehet. Nem érthetjük
meg a második világháborút követő hidegháborút sem, ha nem úgy nézzük, hogy
csak a baloldali Szovjetunió és a jobboldali, náci Németország megszállása
között lehetett választani. Ezt csak a zseniális Roosevelt érezte meg, és
ezért biztosította, hogy Európa keleti felét a sztálinista Szovjetunió szállja
meg.
Magyarországon, a második világháború után pedig az ellenkező végletbe
esett a Sztálin által szelektált politikai elit, Rákosi és társai. A
kelet-európai, dogmatikus marxizmus szélsőséges formája ült rá a magyar társadalomra.
Kezdetben hisztérikus bigottsággal,
aztán azonban a többi csatlósnál nagyobb rugalmassággal viseltük el a ránk mért
sorsot. Ezt is egy egyszerű
kommunista munkásnak, Kádár Jánosnak köszönhetjük.
A rendszerváltás után pedig ügyetlenül és ostobán éltünk a nagyobb
politikai függetlenségünkkel. Annak ellenére, hogy a háború előtti
politikai elit, az arisztokrácia és az úri középosztály szinte kipusztult, és
felnőtt egy széles munkás és paraszti gyökerű értelmiségi réteg, amit a
liberálisok a fejlett és gazdag tőkés demokráciáknál is liberálisabbá akartak tenni.
Húsz év múlva aztán a lakosság példátlan többsége a munkás- és
parasztszármazású értelmiségünket ültette a hatalomba. Ezzel alakult olyan, a
választók többségére támaszkodó közép-jobb kormány, amelyik fedi a magyar
társadalom tényleges struktúráját. Az óta Európában a magyar kormány
élvezheti a társadalom legnagyobb többségének támogatását. 2010-ben a választási körzetek 99, 2014-ben pedig 90 százalékát a közép-jobb
párt nyerte el.
Ha demokráciának nem a
liberálisok vágyait leginkább kielégítő társadalmi felépítményt tekintjük,
hanem a választók elvárásainak leginkább megfelelőt, akkor a mi jelenlegi
rendszerünk a legdemokratikusabb az EU 27 tagállama között. Mivel a magyar
társadalomnak legfeljebb huszada akar liberális rendszert, és húsz év alatt a
liberálisok lettek a többség által leginkább elutasítottak, mi a liberalizmus mértékével nem mérhetjük
a demokráciát.
A marxizmus a világpolitikában.
A marxizmus sokáig lényegében európai vallás volt. Akárcsak a
kereszténység, ez is a három európai kultúrához igazodott.
A protestánsok, azaz a puritánok mérsékelt marxisták, szociáldemokraták lettek. Nem akartak
erőszakkal hatalomra jutni, és a hatalmat birtokolni.
A latin népek euró-kommunisták lettek, a szociáldemokratáknál
radikálisabb változásokat követeltek, de azoknál sokkal kevesebbet valósítottak
meg.
Az ortodox keresztények, azaz nagycsaládos népek marxizmusa pedig
kemény egy párti, bolsevik diktatúra lett.
A század végére az európai
baloldal, a szociáldemokrata pártja a fejlett, protestáns államokban egyre
jobban visszaszorul. A latin népek pedig minden tekintetben jelentősen hátrább csúsztak.
A bolsevik marxista rendszerek pedig
összeomlottak, a jelenlegi teljesítményük még a megbukott bolsevik rendszerüknél
is gyengébben vizsgázik annak ellenére, hogy az eszeveszett fegyverkezésük
abbahagyták, a gazdaságukat pedig piacosították.
Európában megbuktak a marxista diktatúrák.
Azonban nemcsak a több párti
rendszerekre, de a diktatúrákra és még a fasisztákra is vonatkozik, hogy csak a
puritán népek képesek hatékonyan működtetni. A második világháború is
megmutatta, hogy még a hadsereg hatékonysága is a lakosság puritanizmustól
függ. Ezt először a szovjet-finn háborúban láttam. A puritán népek a társadalom
működtetésének minden területén, a nemes és az aljas célok szolgálatában is
fölényben vannak, az élvonalában maradnak. Ez nem is annyira a katonák
teljesítésében, hanem sokkal inkább a vezetésükben jelenik meg.
A latin, római katolikus népek a
hadseregük felszereltségétől függetlenül gyengén szerepeltek a frontokon. Ez a
legfeltűnőbben az olasz hadsereg teljesítményében nyilvánult meg. Olaszország
modern flottája szinte szerepet sem játszotta második világháborúban. A latin
népek katonái nagyobb valószínűséggel adták meg magukat, mint a németek. az
észak-afrikai hadszíntéren háromszor annyi olasz, mint német harcolt, de az olaszok
szerepét meg sem említtették a német haderő mellett. A latin népek még a
keleti-fronton sem tudtak helytállni. Igaz, a magyar haderő sem fényesen
szerepelt. Még a hadtörténészek sem említik meg, hogy a keleti fronton a
szovjet haderő csak úgy kerülhetett lassan fölénybe, hogy otthon voltak, a
hazájukat védték, megszokták az ottani éghajlatot, jobb volt a téli ruházatuk,
legalább négyszeres létszám fölényben voltak, bőven volt üzemanyaguk és mégis
négyszer nagyobb emberveszteséget szenvedtek.
A latin népek az Európai Unióban is gyengén szerepelnek. A nagyobb EU
támogatás és a gazdag, protestáns turisták pénze ellenre békében sem
bizonyultak versenyképeseknek.
Az ortodox keresztény népek országai pedig tragikusan lemaradnak. A
katonáik ugyan hősök, de nem elég fegyelmezettek, a vezetésük pedig sokkal
gyengébb. Békeidőben a teljesítményük még gyengébb, mint a háborúban. Azt
azonban látni kell, hogy az új hazájukban, az amerikai angolszász társadalmakba
gyorsan beilleszkednek.
Ezért aztán az Európai Unióban a
puritán népek társadalmai erősödtek, a latinok lassan, az ortodoxok pedig vészesen
lemaradnak. Európa egésze, ezen belül az
Európai Unió is, nemcsak a kelet-ázsiaiakhoz, de az óceánokon túli puritánokhoz
képest is, vészesen lemarad. A lemaradás elsődleges oka az, hogy a
kulturálisan és gazdaságilag eltérő szintű államokra azonos, az EU a
germánoknak megfelelő felépítményt erőltet.
Ideje volna tudomásul venni, hogy a különböző alépítményekre nem lehet közös
felépítményt erőltetni. Az EU-ban hangadó Németország olyan politikai, és
gazdasági felépítményt erőltet a más kultúrájú, és kevésbé fejlett tagállamokra,
ami ugyanúgy működésképtelen, mint amilyen volt a sztálinista Szovjetunió
rendszerének rákényszerítése a csatlós országokra.
Az EU apostolai az európai országok közös alépítmények a
kereszténységet tekintik. Nem veszik figyelembe, hogy a vallás egyrészt nem
alépítmény, másrészt Európában a kereszténységet annak három lényegesen eltérő
formája a római katolikus, a protestáns és az ortodox jelenti.
Jelenleg a puritán Nyugaton mindenütt nem túl liberális demokrácia van,
tehát nincs marxista diktatúra. Ezért jogos a megállapítás, hogy Nyugaton a marxizmus megbukott. Ugyanakkor Amerikában a latin népek
országai a katonai diktatúrát váltogatják a jóléti állam modelljével. Egyik sem működik hatékonyan, mert erre a
latin népek eleve képtelenek, ráadásul túlnépesednek.
Ugyanakkor a Távol-Keleten a második világháború után előbb a Japán
Csoda, majd a Négy Kis Tigris még nagyobb csodája ejtette ámulatba még a
puritán Nyugatot is. Kiderült, hogy a kelet-ázsiai népek még a Nyugat
protestánsainál is puritánabbak.
Végül a század végén, 1990-ben, Kínában a marxista diktatúra a
társadalmak történelmének legnagyobb diadalát aratja. Ezért ugyan mondhatjuk,
hogy Európában a marxizmus megbukott, de
hozzá kellene tenni azonnal, hogy ugyanakkor a Távol-Keleten elképzelhetetlen sikereket
ér el. Ebből vonhatjuk le a tanulságot. Nemcsak a demokráciák, de a marxista diktatúrák is csak ott lehetnek
sikeresek, ahol a siker legfontosabb alépítménye a lakosság puritanizmusa adva
van.
Mik a siker alépítményi feltételei?
Elsődleges, hogy a lakosság puritán módon viselkedjen. Ezt
egyértelműen bizonyítja a tény, hogy a
demokráciák között is csak a puritán népek országai sikeresek. Egyetlen
olyan országban sem sikeres a demokrácia, ahol a lakosság nem puritán. Ez azonban
igaz a marxista országokra is. Száz évvel a bolsevik forradalom után egyetlen
kommunista hetven éven keresztül egyetlen marxista kísérlet sem volt sikeres,
mert csak olyan országokban próbálkoztak vele, ahol a lakosság nem volt puritán.
Ezzel magyarázatot kapott az is, hogy miért bukott meg a kelet-európai térség minden
marxista rendszere. Azért, mert a
lakosságuk nem volt puritán.
Ezt még Lenin sem vette
tudomásul. Nem látta be, hogy az orosz, illetve
a kelet-európai és balkáni nép nem puritán. De lássuk be végre, hogy a nem puritán népek a tőkés osztálytársadalmak
közt sem versenyképesek. Nemcsak az ortodox keresztények, de a
közép-európai és a mediterrán katolikusok sem azok.
Marx ugyan minden vallást
felszámolt volna, pedig egy történelmi materialistának látni kellene, hogy ami
a társadalmak mindegyikében jelen volt, annak objektív oka van, az nem
nélkülözhető. Azt sem látta, hogy a keresztények között a protestánsok viszonylag
puritánok, méghozzá a másik keresztény egyházaknál eredményesebben működnek.
Nem látta be, hogy a társadalom alsóbb
szintjén a vallás szükséges, megkerülhetetlen része a felépítménynek, de minden
kultúrának más vallásra van szüksége. Ezért aztán azt sem értette meg, hogy minden kultúrának más marxizmusra lenne
szüksége.
A siker második feltétele, hogy a gazdasága piacos legyen. Ezt Lenin a polgárháború után azonnal
felismerte, de azt nem, hogy a piac
hatékony működéséhez is elengedhetetlen a lakosság puritanizmusa. A nem
puritán társadalmakban a piacos gazdaság sem lehet elég hatékony, azaz
versenyképes. Marx ugyan ki sem tért az
általa elképzelt társadalomban a piac szerepére, említésre méltónak sem
tartotta. Pedig a politikai diktatúrák is megtűrik a piac működését. Marx azonban
említést sem tesz a piac nélkülözhetetlenségéről, ezért történhetett meg, hogy a marxista diktatúrák a piac feletti
uralmukat természetesnek tartották.
A siker harmadik feltétele, hogy a lakosság ne növekedjen 1-2
ezreléknél gyorsabban. Erről Marxnak fogalma sem volt, a tökéletes
társadalmat bármilyen népszaporulat elviselésére alkalmasnak tartotta. Malthus
aggályait alaptalannak minősítette. Az
általa elképzelt ideális társadalom várható népszaporulata eszébe sem jutott. De
nemcsak neki, de a kínaiaktól eltekintve, a marxista utódainak sem.
A népesség növekedésének a szabályozása szükséges felépítménye minden
olyan társadalomnak, amelyikben a lakosság spontán növekedése meghaladná a
néhány ezreléket. Ezt nemcsak Marx, de a Nyugat egyetlen marxista társadalomtudósa
sem vette, és ma sem veszi tudomásul. Nemcsak ezt, de még azt sem, hogy az elmúlt mintegy hatezer évben azért csak
olyan társadalmak működhettek tartósan, amelyek fokozták a halálozást és
üldözték az ember természetes tudásvágyát. Egyetlen társadalomtudósnak sem
tűnt fel, hogy ugyan minden osztálytársadalom növelte a halálozást, és üldözte
a tudásvágyat, hogy ennek az objektív okát keresse.
A siker negyedik feltétele, hogy legyen megoldható a lakosság számára a
fogamzásgátlás. Az emberi faj természetes szaporodási törvénye a 25 év
körüli várható életkorhoz igazodó. Ahogyan
az ember 25 évnél egyre tovább él, akaratától függetlenül, ösztönösen, akár
szándéka ellenére is, túlszaporodó fajjá változik.
Ahol a fenti négy felvétel bármelyike hiányzik, nem alakulhatott,
illetve alakulhat ki az osztálytársadalom való erőszakos túllépés sem. Ennek
ellenére egyetlen társadalomtudós sem ismerte fel, hogy az osztálynélküli társadalom nem jöhet létre ott, ahol a négy
előfeltétel nem jön létre, vagy a politikai hatalom erőszakkal ki nem
kényszeríti. Erről Marxnak fogalma sem lehetett.
A túlnépesedést veszélyét ugyan
az angol Malthus már Marx előtt felismerte, de mivel okát csak az
élelemtermelés korlátozott lehetőségével magyarázta, ami a gyűjtögető
társadalmakban valódi indok is volt, de 19. század elején idejét múlttá vált. Az ugyan igaz, hogy Malthus korábban nem
gondolhatott senki arra, hogy százötven évvel később a mezőgazdaságban olyan
technikai és biológia forradalom következik be, ami megtöbbszörözi a
termőföldek termőképességét, ugyanakkor megsokszorozza a dolgozók munkájának
termelékenységet. Ma ugyan tízszer több ember él a földön, hússzor több a
Szahara alatti Afrikában, ahol a legelmaradottabb népek élnek, mégis sokkal
kisebb az éhezés okozta halálozás, mint Malthus korában volt. Akkor a hiányos
táplálkozás volt az első halálokozó, pedig a tizednyi lakost kellett eltartani.
Ma is százmilliók táplálkozása gyenge, de az arányuk a tízszer nagyobb
lakosságban tizedére csökkent. Akkor ritkaságnak számított a túlsúlyosság,
jelenleg az egyik legnagyobb halálok.
Vagyonigény.
Életem egyik legnagyobb
tudományos ajándéka volt, amikor jó hatvan élve olvashattam, hogy a túlnépesedés nem annyira
táplálékhiánnyal, hanem meg nem teremthető vagyonigénnyel jár. Ennek
bizonyítása óta ugyan két-három emberöltő eltelt, mégsem fogadta el a
társadalomtudomány. A fizikai nemzeti
vagyon alakulását ugyan mérik a statisztikusok, de annak az évente megtermelt
nemzeti vagyonhoz viszonyításával máig alig találkoztam. Pedig ezt a
mutatót tartom a makrogazdaság egyik legfontosabb adatának.
A statisztika még ma is a nemzeti
vagyon alatt csak a fizikai vagyont tekintette. Illetve csak a vállalkozások
szellemi vagyonát veszi figyelembe annak ellenére, hogy a szellemi vagyon nagy többsége a lakosság személyi tulajdonában van.
Azt ugyan elfogadott ténynek tekintik, hogy a jelenkori társadalmak
szűk keresztmetszete a szellemi vagyon, annak a nemzeti vagyon részeként
kezelésével mégsem találkoztam. Ez a hiányosság abból fakad, hogy a klasszikus közgazdaságtan a szellemi
vagyon termelésének a többségét fogyasztásként vette számba. A klasszikus
közgazdaságtan szellemi vagyonnak csak azt a kis hányadát vette figyelembe, ami
a tőkés vállatok leltárában szerepet.
Egészen más közgazdaságtant kellene írni akkor, ha a munkaerőt
ugyanolyan termelési tényezőnek tekintenék, mint a fizikai tőkét. A működő
fizikai tőke amortizációja termelési költség, a növelése pedig felhalmozás. Ebből
fakadóan az elhasznált szellemi vagyon pótlását amortizációként, a gyarapítását
felhalmozásként kellene számba venni.
Ezt az elemi logikából fakadó
követelményt azonban a klasszikus közgazdaságtan figyelmen kívül hagyta.
Nemcsak a klasszikus, de a marxista is. Ebből következően nem okozott zavart,
ha a lakosság létszámának növekedésével járó fizikai és szellemi vagyonigényt
sem veszik figyelembe. Márpedig, amikor
a népesség növekedésével járó vagyonigényt figyelembe vettem, azonnal kiderült,
hogy 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés vagyonigénye nem fedezhető a
nélkül, hogy ne csökkenjen az egy lakosra jutó fizikai és szellemi vagyon.
A munkaerő értéke.
Marx sem vette tudomásul, hogy nemcsak a tőke olyan termelési tényező, aminek
alakulását számba kell venni, hanem a munkaerő, sőt a lakosság egésze is. A
lakosság egészét kell újratermelni, a fogyását pótolni, a növelését
felhalmozásként kezelni, mint a másik termelési tényezőt, a fizikai vagyont.
A klasszikus közgazdaság ezt a
tényt is eleve hibásan kezelte. Marx
alaposan foglalkozott a munkaerő kizsákmányolásával, de ezt nem számolta ki,
csak állította. Az elméletek emberének nem tűnt fel, hogy állítása szerint a
lakosságát, különösen a munkaerőt minden
társadalom kizsákmányolta, de ennek ellenére a jövedelméből bővítetten termelte
újra magát. Ez azt jelentette, hogy a munkaerő jövedelme meghaladja az
értékét.
Marx azt sem értette meg, hogy a munkaerő a tőkés osztálytársadalomban
olyan áru, amit időleges használatra a tőkés megvásárol, az árát nem az értéke,
hanem a kereslete, mint a kínálata határozza meg. Ráadásul a munkaerő olyan
áru, ami akkor is bővítetten termelődhet újra, ha kizsákmányolják.
Ez pedig azért fordulhat elő,
mert még a szülők sem dönthettek arról, hogy mennyi gyermeket nevelnek. Az
ember ösztöne akkor is túlnépesedést eredményez, ha ezt a szülők sem akarják.
Nyomát sem találtam a történelmi
irodalomban annak, hogy hatezer éven keresztül az embert több utódot szült és
nevelt, nemcsak annál, amennyire a társadalomnak igénye van, hanem annál is
amennyit akart, pedig a nagy gyermekhalandóság okán, csak az lehetett biztos
abban, hogy két utódot hagyhat maga után, aki négy születést vállalt. Ennek
ellenére lényegesen több gyermekük született, mint amennyit akartak. Az ember
ugyanis olyan biológiai lény, amelyik ösztöne akaratán kívül annyi születést
eredményez, ami a 25 éves várható életkor mellett a létszáma biztosításához szükséges.
Az ember csak akkor vált a gyermekvállalása felett dönthetővé, amikor
megoldhatóvá vált a fogamzásgátlás. Ezért mondhatom, hogy fajunk életében a fogamzásgátlás megoldása volt a
legfontosabb tudományos eredmény. Ha ezt nem lenne megoldható, egészen másként
nézne ki az emberiség mai állapota.
Első sorban nem 7.5, hanem
legalább 10 milliárdnyian lennénk, de nem lenne az emberiség élenjáró ötöde
gazdag és nem túlnépesedő. Érdemes volna elgondolkodni azon, hogy nézne ki a ma
fejlett világa, és nem lehetne Kínai csoda.
A rendszerváltásunk után.
A Szovjetunió összeomlása után
visszanyertük az állami szuverenitásunkat, de átestünk egy másik végletbe.
A szovjet megszállás után a
magunk gazdái lettünk, de a ránk kényszerített jót nemcsak elfelejtettük, de le
is tagadjuk. Pedig a ránk kényszerített rendszer törte össze azt az idejét múlt
társadalmi struktúrát, aminek összetörésére önerőből képtelenek lettünk volna.
Megszabadultunk az arisztokrácia és az úri középosztály uralmától, felneveltünk
egy viszonylag széles munkás és paraszt gyökerű értelmiséget.
A rendszerváltás utáni kormányok azzal követték el a legnagyobb hibát,
hogy a munkaerő keresletét a kínálata alá csökkentették. A magas foglalkoztatás
volt a bolsevik gazdaságpolitikai legnagyobb erénye. Ebből fakadt, hogy a
munkás akkor is úrnak érezhette magát, amikor a jogrendszer szinte minden jogot
a munkaadónak és a pártszervezetnek adott, jogi értelemben tehát a munkás ki
volt zsákmányolva. Valóságban, mivel kevesebben voltak, mint amennyit az
erőltetett iparosítás igényelt, azt érezhette, hogy életében először lett úr a
munkaadóval szemben. Nem rúgták ki, mert nem tudták tudják pótolni. Ha mégis
kirúgták, mindenütt örömmel fogadták. A
munkásnak nem kellett félni a politikai hatalomtól, ugyanakkor a politikai
hatalommal rendelkezők mindig ki voltak téve az leváltásnak.
Marx megfeledkezett arról, hogy
az osztálytársadalmakban mindig az volt az úr, aki a hiány felett rendelkezett.
A munkásosztály csak akkor lehet a hatalom birtokosa, ha a munkaerőben hiány
van. Az ő korában azért volt a munkás kiszolgáltatott, mert több és jobb volt
belőle, mint amennyit a társadalom igényelt. Ezért a munkáshatalom csak ott
jöhet létre, ahol kevesebb és gyengébb minőségű a munkaerő, mint amennyit a
társadalom igényel. Ha ezt Marx
felismeri, nem politikai erőszakkal akarta volna megszerezni a munkások
politikai hatalmát, hanem egy olyan tudományos és technikai forradalom
szükségességét kívánta volna, ami több és jobb munkaerőt igényel.
Marx halála után alig száz évvel ugyan bekövetkezett egy olyan
tudományos és technikai forradalom, ami kielégíthetetlen igényt támaszt a
munkaerő minőségével szemben, de mennyiségi többletet nem igényel, a nem jó
minőségű munkaerőből fennmarad a felesleg. Létrejött egy olyan
munkaerőigény, ami csak a minőségi munkaerőre tart igény. Ehhez tehát egy olyan felépítmény szükséges, ami megszünteti a munkaerő
mennyiségi igényét, ugyanakkor a társadalom teljesítménye a munkaerő minőségen
múlik. A munkaerő létszáma legyen viszonylag stabil, ellenben a minősége legyen
minél jobb.
A munkaerő újratermelése.
Nemcsak a klasszikus
közgazdaságtan, de Marx sem említi meg, hogy az adott munkaerő újratermelése alatt az egész lakosság újratermelését
kell érteni. Pedig egyértelmű, hogy az adott munkaerő újratermelése csak az
adott lakosság újratermelésével oldható meg. Az újratermeléséhez nemcsak a
nők, de a munkaképes koruk előtt elhalt fiatalok újratermelése is
elengedhetetlen. Ehhez járul az is, hogy a munkaképes kor elérése előtt
elhalókat is újra kell termelni. Sőt az emberi faj természetéből fakad, hogy a
munkaképteleneket, ezek többségét a munkaképes kornál tovább élőket is el kell
tartani. Ezért volna indokolt az olyan felmérés, ami megmutatja, hogy a várható
életkor növekedésével hogyan nő a munkaképtelenek száma, aránya és eltartási
költsége.
A háztartási munka figyelmen kívül hagyása.
Az úgynevezett háztartási munkának
az osztálytársadalmakban is nagy súlya volt. Ezt is, farizeus módon, a
klasszikus közgazdaságtan figyelmen kívül hagyta, ha nem vállalkozási formában
történt. Ma már ezek a munkák is egyre inkább szoláltatásként figyelembe vannak
véve. A főzés, a fűtés, a takarítás, a
közüzemi ellátás értéktermelő szolgáltatás, ha vállalkozó végzi, ha a
családtagok, akkor figyelmen kívül hagyják. Ezeknek a munkáknak tehát két
féle a minősítése. Csak akkor értéktermelők, ha vállalkozások végzik.
A gyermeknevelés minősége a legfontosabb társadalmi feladat.
Az osztálytársadalmakban ennek
figyelmen kívül tartása nem okozott problémát, mert az osztálytársadalmakban csak két szakmában, a művészetekben és a
versenysportban volt képességhiány. A társadalom minden más munkaerőigényével
szemben mennyiségi és minőséi túlkínálat volt, ezért a munkavégzők társadalmi
rangja és a munkaerő ára alacsony volt. Tehát
a munkaerő kizsákmányolása nem a tulajdonviszonyból, hanem a mennyiségi és
minőségi túlkínálatból fakad. Ezt jól bizonyítja a tény, hogy a művészetek
és a sportok legjobbjainak a jövedelme az osztálytársadalmakban is magas volt,
a gyengék pedig a fizikai munkát végzőknél is kevesebb jövedelemhez jutottak.
Marx azt sem vette tudomásul,
hogy a munkaerő ára nem az újratermelési
költsége körül ingadozik, hanem kizárólag a kereslet és kínálat arányától függ.
Ráadásul a munkaerő olyan áru, ami kizsákmányolása estén is bővítetten termeli
újra magát.
Marx megítélése
Marxot sem a tudományos teljesítménye, hanem a történelmi hatása
alapján kell megítélni. A marxizmusnak a Nyugat minden társadalmában
történelmi szerepe volt. Nem az
elmélete, hanem a politikai hatása játszott fontos szerepet.
Fiatalon a materialista
társadalomtudomány klasszikusának indult. Az első volt, aki megfogalmazta, hogy
a társadalmak maguk is, akárcsak a
vallások, a társadalom alépítménye alapján determináltak, vagyis nem lehetnek
lényegesen mások, mint amit az alépítmény megkövetel. Ebből az következik,
hogy a társadalomnak a felépítménye csak akkor lehet tartós, ha az
alépítményének az érdekét szolgálja. Az
osztálytársadalmak azért olyanok, amilyenek, mert az alépítményük szolgálata
ilyent követel meg. Marx filozófiájából az következett, hogy a tőkés
osztálytársadalom azért olyan, amilyen, mert az alépítménye ilyent követel meg.
Ez a materialista történelemszemléletéből az következett volna. Először tárja fel, milyen a tőkés
társadalom. Ennek ellenére későbbi, a marxizmust megalapozó munkáiban fel
sem vetette az alépítmény feltárásának elsődlegességét, mert átalakult
vallásalapító prófétának. Kitalált egy
boldogító felépítményt, a kommunista társadalmat, amiben a munkások az uralkodó
osztály, és amit akár erőszakkal is meg elehet valósítani.
Marx fiatalon még csak abban
hitt, hogy az általa elképzelt kommunista társadalmat csak a már iparosodott
Nyugaton lehet megvalósítani. Később engedményt tett arra, hogy ahol még a
tőkés osztálytársadalomnak sem értek meg a feltételei, erőszakkal létre lehet
hozni a kommunista társadalom előszobáját, a szocialista társadalmat, aminek a
feladta a kommunista társadalomba jutás feltételeinek létrehozása. Marx azonban arról szót sem ejtett, hogy a
kommunista társadalomnak milyen lesz az alépítményei. Ezért aztán, mint elméleti
társadalomtudós, bukásra lett ítélve. Ez mégsem jelentette azt, hogy nem lehetett
a világtörténelem egyik legnagyobb alakja. Ezt
nem annak köszönheti, ami a Nyugaton történt, hanem annak, ami alapján Kína a
világgazdaság egyik legnagyobb társadalmi csodáját telesíti.
Az európai marxizmusok nem azért buktak
meg, mert marxizmusok voltak, hanem azért, mert
a kelet-európai kultúrára nem lehet hatékony társadalmi felépítményt építeni.
A bolsevik marxizmus azért bukott meg, mert egyrészt a kelet-európai ortodox
kultúra távol áll a puritanizmustól, másrészt a gazdasága nem a piac mechanizmus
jelzéseire épült, harmadrészt, mert az imperialista céljai érdekében az erejét
sokszorosan meghaladó fegyverkezési versenyt folytatott a nagyságrenddel
erősebb tőkés társadalmakkal, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal. Máig nem vetik fel még a marxisták
sem, hogy hol tartott volna 1990-nan a szovjetunió,
ha piacosítja a gazdaságát, és nem fegyverkezik az erején felül. Ebben az
esetben egészen másként alakul a hidegháború során a Szovjetunió sorsa.
Ezzel szemben, Kínában a Marxizmus példátlan sikert
aratott, mert a saját alépítményének megfelelő társadalmi felépítményt hozott
létre. A sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy egyrészt a lakossága
keményen puritán, másrészt piacosított a gazdasága, harmadrészt nem növekszik
gyorsan a gazdasága, végül a nemzeti jövedelméből elviselhető hányadot fordít a
fegyverkezésre.
Az 1990-es reform előtti Kína teljesítménye ugyancsak szomorú volt,
a gazdasága, a lakossága puritanizmusa ellenére, alig növekedett gyorsabban,
mint az európai marxista országoké. Ez azt bizonyította, hogy hiába puritán
erkölcsű a lakosság, ha elviselhetetlenül gyorsan szaporodik és nem a piac
uralkodik a gazdaságban, lemarad. A
kínai reform ugyan nem Marx tanítása alapján piacosította a gazdaságát, és
korlátozta a gyermekvállalást, mert ezt Marx soha nem is említette, hogy a
kommunista társadalomban a piac legyen a rendező erő, és a népszaporulat ne
haladja meg a néhány ezreléket. Sokkal
inkább az mondható, hogy Marxnak a proletárdiktatúráról írt szövegei inkább azt
sugallják, hogy a gazdaságot is a proletárok irányítsák.
Lenin ugyan hamar felismerte, hogy a gazdaságot piacosítani kell,
de azt ő sem értette meg, hogy a
proletárdiktatúra eleve nem lehet hatékony, ha a lakosság viselkedési kultúrája
távol áll a puritanizmustól. Nem véletlen tehát, hogy a kelet-európai népek
a gazdaság versenyképes piacosítására sem alkalmasak. Ezt jól bizonyította a
már nem marxista Oroszország iparosodási kudarca. A nyersanyagok bősége
ellenére nem tőkés, hanem fél-feudális társadalom maradt.
A második világháború után Tito
szocialista Jugoszláviája is megbukott annak ellenére, hogy Tito piacosította
az ország egy párti kommunista diktatúráját, és mintás egyenrangúságot teremtett
az elérő kultúrájú etnikumok között. A halála után mégis gyorsan egymásnak
estek az etnikumok. A jugoszláv
polgárháború azt bizonyította, hogy nem puritán, még szegény és alacsonyan
iskolázott népek számára sem lehet közös stabil felépítményt építeni. Marx
ezzel szemben minden társadalom számára megváltás jelentő megoldásnak
tekintette az általa kitalált kommunista társadalmat.
Kína ebben is szerencsés, mert a
világ egyik etnikailag leghomogénebb állama. Az ország keleti harmadában ugyan
számos etnikai kisebbség él, de ezek a kínai etnikumhoz viszonyítva kevesek, és
még a számarányuknál is kisebb a kulturális és gazdasági súlyuk.
Marx soha nem említette azt, hogy
a kommunista társadalom élcsapatává
válásnak vannak kulturális feltételei. Ez csak a 20. század küszöbén
történt meg, amikor Max Weber, a német politológus megállapította, hogy a tudományos és technikai forradalom korában
csak a puritán népek képesek a társadalmukat más kultúrájú népeknél
hatékonyabban működtetni. Azt még ő sem ismerte fel, hogy a távol-keleti
konfuciánus népek még a Nyugat protestánsainál is puritánabbak. Az a tény, hogy Kínában az egy lakosra
jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság lényegesen
gyorsabban növekszik, mint bárhol és bármikor, azt bizonyítja, hogy a konfuciánus népek még a Nyugat
protestánsainál is puritánabbak.
A távol-keleti csodák okait érdemes volna feltárni.
Az első a Japán csoda volt. Ez a háborút a legnagyobb áldozatokkal
vesztő ország állt először példátlan sikerrel talpra. Ebben a túlnépesedett
országban történt meg először, hogy nemcsak leállt a túlnépesedés, de csökken a
lakossága. Az utóbbit a Nyugat liberális közgazdászai csapásnak értelmezik,
holott a csoda egyik előfeltétele. Japán nem lehetne gazdag, ha nőne a
lakossága. Az egyik fontos közgazdasági felismerésem annak köszönhetem, hogy a
kezembe került egy statisztika, ami az országokban az egy lakosra jutó vagyont tartalmazták.
Kiderült, hogy Japánban az egy lakosra jutó fizikai vagyon lényegesen nagyobb,
mint az Egyesült Államokban. Kiderült, hogy azért nagy a japánok vagyona, mert
nagyon kevés van belőle, és ezért ami kevés van, az nagyon drága. Japánban a lakástelkek és a lakások
négyzetméterének ára tízszer magasabb, mint az Egyesült Államokban. Kicsi a
telkük, kicsi a lakásuk, de az drágább, mint ahol nagy a telek és a lakás.
Ezek után nem mondhatja senki,
hogy tudomány az, ami a vagyon nagyságát az árával méri. Vagyis azért gazdag
egy ország, mert nagyon szegény.
A második csoda a Kis Tigriseké. Minden nyugati protestáns népnél
is sokkal gyorsabban fejlődtek. Ma már mindegyik elérte, illetve túlhaladta
Japánt.
A két városállam, Szingapúr és Hong-Kong gazdagabb, mint az
Egyesült Államok, pedig mindkettőt 1945 előtt szegény kínaiak lakják.
Mao azért küldte kijelölt
örökösét Szingapúrba több hónapos tanulmányútra, hogy nézze meg, mit csinálnak
ott a kínaiak, amitől szédületesen gazdagodnak.
A világ két sikeres diaszpórája.
Én meg itt Magyarországon azt
kutattam, hogy miért a világ két diaszpórája, a zsidó, és a kínai, mért a
leggazdagabb, a legiskolázottabb annak ellenére, hogy nem volt saját országuk,
és ahol élnek ellenségként üldözte, sőt üldözi őket az államalkotó többség.
Malajziában járhattam 1985-ben, és megdöbbenten tapasztaltam, hogy ott a kínai
kisebbség boldogulását a magyar zsidótörvényekhez hasonló korlátozások sújtják.
A zsidókat üldöző Malajzia szegény, a kiszakad szingapúri kínaiak pedig nagyon
gazdagok lettek.
A társadalmak alépítménye.
Mint említettem, Marx a
társadalmak alépítményét tartotta a felépítményt determinálónak, de azok
feltárása felette mégis nagyvonalúan átlépett, és ő a kommunista társadalmat tartotta a tökéletes felépítménynek, miden
nép és minden gazdasági szinten tökéletesnek.
Európa társadalmai.
Európában is az osztálytársadalmak három típusa csak azon múlt, hogy a munkaerőben,
a termőföldben vagy a tőkében volt hiány.
Európa az agrártechnikai
forradalom, a kenyérgabona termelése előtt lényegében a mediterrán kultúra volt.
Az ókori mediterrán kultúra a közel-keleti kultúrának volt szerves része. A
görög és a római társadalom lényegébe a városok társadalmai voltak, a
közel-keleti gabonán éltek. Az utóbbi importja behozta a közel-keleti fertőző
betegségeket. Ezek megfertőzték a városok lakosságát, ami ellen az indoeurópai
népeknek nem volt immunitása. A védekezés a kor viszonyai között elviselhetetlen
terhet jelentett, és mégis végül eredménytelen maradt.
Ezt egy olyan statisztika mutatná meg, hogyan alakult az időszámításunk
utáni első évezred végéig a mediterrán térségben a városok lakossága.
Kiderülne, hogy a sötét középkor végén az eredetinek a tört részére csökkent a
városok lakossága. Ezt Róma lakosságának az alakulása önmagában is jól
jellemzi, mert ez történt a mediterrán térség minden városában. Mivel mind a görög, mind a római társadalom
tulajdonképpen a városi lakosság társadalma volt, városok nélkül megsemmisült. A
városok léte ugyanis a közel-keleti gabona importján múlt. Azt csak óriási
hajóparkkal lehetett biztosítani. Ezt a Római Birodalom ösztönösen megérezte.
Ezért volt a jelszavuk: Navigare necesse
est! Hajózni kell.
A kor hajózási viszonyai között
ez volt a korban a világ legnagyobb vállalkozása, amit több százezres legénység
szolgált. A hajókon való életfeltételek
azonban óriási egészségügyi kockázattal jártak. A közel-keleti kikötőkben megfertőzött
hajósok hazafelé az összezárt legénységet pusztították. Mire az európai
kikötőkbe érkeztek, szinte mindenki fertőzött volt. Ezek betegségei aztán robbantak a városok lakosságában. Mivel a
hajók személyzete és a városok lakossága indoeurópai volt, akik nem voltak
immunisak azokkal a közel-keleti betegségekkel szemen, ami ellen az ottani
lakosság viszonylag ellenálló volt.
A Római Birodalom ugyan erőforrásainak példátlan arányát fordította a
nem fertőző ital, a bor termelésére, és a fertőzetlen vizek városokba
szállítására, de a kor városainak lakosságát ez sem menthette meg. Tehát a
Római Birodalom nem politikai, erkölcsi okokból bukott meg, hanem a
gabonaimport felszámolta a városok lakosságát.
A vallástörténészek sem veszik
tudomásul, hogy miért lett a
Közel-Keletről behozott kereszténység két szentsége a kenyér és a bor. Ez a két
termék jelentette a túlélés egyetlen reményét.
A görög és a római társadalom a városok társadalma volt. A városok
lakosságát a gabonaimporttal behozott kórokozókkal szemben képtelen volt
megvédeni. Ezt a magyarázatot akkor értettem meg, amikor Itáliába mentem
hálókocsiban. Firenzét még átaludtam, utána virradt. Megdöbbentem néztem, hogy
itt minden település a dombok tetején van, ezzel szemben az Alpokban és azoktól
északra, minden teleülés a völgyekben van. Falusi és mezőgazdasági
tapasztalataim megtanítottak arra, hogy milyen többlet erőfeszítéseket követel
a víz biztosítása és a termék hegyre való szállítása. Az ilyen óriási áldozatot
csak az hozza meg, aki a völgyekben lakva elpusztulna. Ezt az áldozatvállalást
csak a maláriát terjesztő szúnyogok kényszeríthették ki. Azt pedig ott tartózkodásom
alatt ismertem fel, hogy minden görög gyarmatot Itáliában visszahódított a
mocsár. Az időszámításunk előtti századokban a görög gyarmatok fő feladata az
önözött búza és árpa termelése volt. ez csak a gravitációsan öntözhető folyók
völgyei jelentették. Ezek azonban a maláriát terjesztő szúnyogoknak is
ideálisak voltak. Azok ellen azonban nem volt védekezési mód. A görög társadalom azért vált erőtlenné,
mert megszűntek a gabonatermelő európai gyarmataik. A tudomány a
közelmúltban már a csontokban marad maláriabacilusok általános elterjedését
állapította meg.
A társadalmak alépítménye tehát lehet a baktérium is.
Nemcsak Marx, de máig egyetlen
társadalomtudós sem kereste mik az osztálytársadalmakat kikényszerítő alépítmények.
Márpedig az osztálytársadalmak csak ott
válhatnak felszámolhatóvá, ahol olyan alépítményt hoznak létre, amire
szükségszerűen már nem osztálytársadalom épül.
Minden osztálytársadalom a túlnépesedésre épült és épül ma is. A
túlnépesedő társadalmak pedig csak osztálytársadalmak lehetnek. Amíg ezt nem
vesszük tudomásul, eredménytelen az osztálytársadalmakon túllépésen ábrándozni.
Hol szűntek meg spontán, erőszak nélkül az osztálytársadalmak?
Ahol megszűnt a túlnépesedési nyomás.
Ez erőszak nélkül csak az olyan társadalmakban történhetett meg,
amelyekben általánossá vált a fogamzásgátlók használata. Ez csak olyan
társadalmakban válhat általánossá, ahol az egy lakosra jutó jövedelem
meghaladta a 20 ezer dollárt, az iskolázottság pedig a 12 évet. Az ennél szegényebb és kevésbé iskolázott
lakosság még sehol nem tért rá a fogamzásgátlók általános használatára.
A fogamzásgátlás pedig szükségszerűen kontraszelekciót hozott létre. A
fogamzásgátlókat a családok szegényebb és kevésbé iskolázott része kevésbé használja,
ugyanakkor a várható életkort meghosszabbító egészségügyi ellátás már élvezheti.
Ezért a szegények, a kevésbé
iskolázottak viszonylag nem kevesebb, hanem több gyermeket szültek, azok
halandósága pedig csökkent. Tehát jelenleg minden társadalomban az
eredményes gyermeknevelésre képes családok egyre kevesebb gyermeket vállaltak,
az erre eleve kevésbé képesek viszont többet. Nagyon sokat mondana erről az olyan felmérés, ami az anyák
termékenységét a jövedelmük és az iskolázottságuk függvényében illusztrálja. A
farizeus politika azonban óvakodik az ilyen leleplező adatoknak nemcsak a
publikálásától, de még a mérésétől is.
Ezért állítom, hogy az emberiség túlnépesedő háromötödén elsősorban a
nők oktatását és a fogamzásgátlókkal való élést kellene támogatni. Azonban
ennek az ellenkezője történik, a jótékonysággal
éppen a túlnépesedő, iskolázatlan rétegek életviszonyainak javításán fáradoznak
nemcsak az egyházak, de a jámbor lelkek is.
Még a társadalomtudományok sem hangsúlyozzák, a szelekció fontosságát, amit
minden pásztor tud, hogy a nyája érdeke a legjobbak szaporodásán, a gyengék selejtezésén
múlik.
Ezzel kapcsolatban a közelmúltban
két élményem volt.
Teréz anya szentté avatása. Ez a nő azért lett szent, mert még a
legszegényebb európai ország, Albánia sem volt elég szegény ahhoz, hogy a szegények
támogatásának örömét kiélvezhesse. Tehát elment a túlnépesedő India egyik
legnagyobb városába a szegényeket támogatni. India ugyan az elmaradt világban a
potenciális jobbak közé tartozik, de mégis egyre jobban lemarad az egy főre
jutó mutatókkal mérve, mert évente 30 millióval nő a lakossága. Ha valahol kezdeményezni kellene a
gyermekvállalás csökkentését, az India. Ebben az országban az emberiség
ötöde él. Ennek ellenére a legnagyobb keresztény egyház, a római katolikus,
Teréz anyát választotta a jelenkor szentjének.
A virtuózok versenye. Életem egyik legnagyobb magyar televíziós
élménye a tízen éves zenei virtuózok versenye volt. Élvezhettem, hogy nemcsak a
magyar zenei kultúrában állunk sokkal jobban, mint a politikában, vagy a
gazdaságban, de az utánpótlás is reményteli. Ebben világszínvonalúak vagyunk. Teréz
anya szentté avatása ezzel szemben olyan, mintha azt keresné a televízió
vezetése, ki az, aki a leggyengébb zenei érzékű gyermekekkel fáradozik, és ezt
a leggyengébb hallású gyermekek éneklésével, hegedülésével bizonyítanánk, hogy
ez reménytelen. Jutalmaznánk azokat a pedagógusokat, akik a legreménytelenebb
gyerekeket választják ki, és azok gyenge szereplésével bizonyítják, hogy ezek
oktatása volt az igazi hőstett. Szerencsére, a művészetek és a spotok minden korban tehetségkeresők, és képesség kiművelők
voltak.
Ezzel szemben a politikusok mindig az állampolgárok, a vallások klérusa
pedig a híveik számának és nem azok minőségének növekedésére törekednek.
A lakosság viselkedése az elsődleges feltétel.
Mint említettem, jó száz éve Max
Weber felismerte, hogy a lakosság puritánsága
a társadalmi siker elsődleges feltétele. Ő ugyan a puritán helyett
protestánst, vagyis a puritán keresztényt mondott, de a lényeget először ö fogalmazta
meg. Száz év után a megállapítását a tények bizonyítják. A világ tíz legfejlettebb társadalma nyugati és protestáns. Szeretem
bizonyítékként ezeket felsorolni: Norvégia, Dánia, Kanada, Svédország,
Finnország, Új-Zéland, Svájc, Ausztrália, Hollandia és az Egyesült Államok. A világtörténelem legnagyobb szuperhatalma
csak a tízedik. A városállamok szinte mindegyike a felsoroltaknál is
gazdagabb. A legjobb tízből a másik kilenc lakossága is viszonylag kicsi. A
második tízben is csak puritán népek, nyugati protestánsok és távol-keleti
konfuciánus népek országai vannak. A legfejlettebb katolikus, latin ország
Franciaország a 23. a
rangsorban. Jó volna ennek a magyarázatát is tudatosítani.
A néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat elviselhetetlen.
A sikeres 30 ország között nincs olyan, amelyikben a lakosság befogadottak
nélküli népszaporulata meghaladja a 1 százalékot. A jelenkor legnagyobb
politikai és társadalomtudományi hibája az, hogy nem veszi tudomásul, hogy az emberiség nagyobb fele azért marad le a
történelemben ismeretlen mértékben, mert túlnépesedik.
Erre az 50-es évek elején Rácz
Jenő és Bródy András könyve hívta fel a figyelmem. Ők is már néhány nyugati
közgazdász munkája alapján dolgozták fel a témát. Rámutattak, hogy van a társadalomtudományok számára egy
fontos mutató, az egy lakosra jutó éves jövedelem és a vagyon aránya. Akkor
még csak azt tudták, hogy ez a mutató az átlag hőmérséklettel fordítottan
arányos, de állandó, a fejlettségtől független. Ez könnyen megérthető volt, ha
meggondoljuk, ahol hosszú, a nem termő tél, ott védettebb lakás, több és jobb
ruházat, több tüzelőanyag, nagyobb téli élelemtartalék, tehát több vagyon szükséges.
Ez adott számomra magyarázatot
arra, hogy miért vonult a kultúránk
súlypontja Mezopotámiából és Egyiptomból a skandináv országokba. Ehhez a
térbeni mozgáshoz ugyan egyre több vagyon kellett, de egyre legyőzhetőbbek voltak
a nehézségek, mindenekelőtt tárolhatóbbak az ételek, ritkábbak a fertőző
betegségek.
Rácz és Bródy könyve idejében még
a szellemi vagyont nem mérték, nem tekintették vagyonnak. Az óta kiderült, hogy
a szellemi vagyon még a fizikai
vagyonnál is gyorsabban nő észak felé haladva. Ez a mutató azonban iránytűm
maradt. Az egyenlítő térségében megjelent fajuk súlypontja egészen a hűtőgépek
megjelenéséit egyre északabbra vonult. Az utóbbi száz évben kezdődött meg a
melegebb éghajlat felé áramlás. Ez az olcsó napelemeknek köszönhetően,
megfordul.
A vagyonigény is kultúrától függ.
Azt csak viszonylag lassan
ismertem fel, hogy a társadalom fizikai-
és szellemi vagyonigénye is a kultúrától függ. Ezt ugyan éreztem, de csak egy
amerikai adat mutatott a fontosságára. A
múlt évben találtam először etnikumokra, illetve kultúráikra bontott adatokat a
családok éves jövedelme és vagyon közti arányról. Sajnos ez is csak a fizikai
vagyonra és a megtakarított pénzre vonatkozott. Ez az arány a távol-kelti etnikumban
1:4, a protestánsoknál 1:3.5, a latinoknál 1:2.5, az afrikaiaknál 1:0.8. Ekkor
döbbentem rá, hogy a vagyonigény
elsősorban a kultúrától függ.
Csak azt sajnálom, hogy a soketnikumú történelmi
Magyarországon nem történtek ilyen felmérések, pedig vannak elképzeléseim. Ezt először
a vallások híveinek az iskolázottsága közötti különbségeket olvashattam még a
két háború között. Akkor a zsidók voltak a legiskolázottabbak. Aztán
következtek a protestánsok, átlagosak voltak a római katolikusok, a cigányok
pedig iskolázatlanok voltak.
Még jobb adat volna az adófizetés mértékének etnikumokra bontása.
Becslésem szerint, a két háború között a lakosság 6 százalékát jelentő zsidóság
az adók harmadát fizette. Nyilvánvalóan a másik véglet az iskolázatlan
cigányság volt.
Aztán a rendszerváltás idején
megnézhettem a cigányok várható életkorát. Megdöbbentett, hogy a cigányok fele
annyi évet sem élt, hogy nyugdíjba menjen. Akik nyugdíjasok lettek, fele annyi
évet töltöttek nyugdíjba, mint a nem cigányok. Ezért a magánnyugdíj pénztárak
csak a cigányokon voltak nyereségesek.
Egy másik adat. A rendszerváltás előtt minden etnikumban 75
százalék felett volt a foglalkoztatás, utána a nem cigányok esetében 60 százalék
alá esett, a cigányoknál pedig, a szakértők becslése szerint, 30 százalék alatt
van, ami még Afrikában sem fordul elő.
A gyermekvállalásban csak
becsülni tudom, hogy a cigányságé az országos átlag kétszerese, a nem cigány
diplomások esetében pedig az átlag fele.
Ennyi is elég annak
bizonyítására, hogy a statisztika éppen
a legtöbbet mondó adatokat nem méri, ha lennének adatok, azokat titokban
tartjuk.
Marx a 19. század szemével láthatott.
Nincs reális alapja annak, hogy
Marxtól elvárjuk, hogy úgy lássa a jelenkort, ahogyan mi látjuk. A 20. század
végén olyan lett a világ, amit száz éve még senki sem láthatott, nem akkor, de
ötven évvel később sem. Márpedig azt nem
lehet elvárni senkitől, hogy olyan társadalmat képzeljen el, aminek az
alépítményéről fogalma sem lehet. Ezért nem lehet Marxot is azzal bírálni,
hogy nem láthatta előre a 21. századi viszonyokat. Legfeljebb az volt a hibája,
hogy a nem látható alépítmény ellenére bátran állította, hogy milyen lesz a
felépítmény.
Annak az okát azonban érdes volna
feltárni, hogy mi volt az oka annak, hogy az európai marxistáknak a 21. század
elején sem volt fogalmunk arról, hogy a jelenkor alépítményére milyen
felépítmény épül. Ezt nemcsak a marxisták, de a demokratikus Nyugat tudománya
sem ismerte fel. Ezek máig abban a hitben élnek, hogy a jelenlegi fejlett
demokráciák továbbra is a liberális tőkésosztály társadalmai. Nem veszik
tudomásul, hogy a 20. század során a Nyugat puritán és a Távol-Kelet már gazdag
konfuciánus népei minőségében más társadalommá alakultak át.
Általános lett a választójog.
Az elmúlt század végére a viszonylag szűkre szabott választási jog
kiterjedt a társadalom egészére, a nőkre, a szegényekre és a képzetlenekre,
vagyis a társadalom egészére. A század
elején osztálytársadalmakban a politikai hatalomból teljesen ki volt vonva a
lakosság kilenctized része.
A rabszolgatartó társadalmakban csak a rabszolgatartó nagycsaládok
fejei voltak teljes jogú személyek. Még nem láttam adatot arról, hogy a görög
államokban a lakosság mekkora százaléka volt teljes jogú, de legfeljebb néhány
százaléka lehetett. Azt sem tudjuk, hogy a Római Birodalom lakosságának hány
százaléka volt teljes jogú polgár. Ugyanis még a rabszolgatartó családban is
csak a családfő volt teljes jogú.
Adataim csak a nyugat-európai feudális társadalmakról vannak. Ezt a
háború utáni fiatal marxista történészeknek köszönhetem. A nyugat-európai feudális társadalmakban a lakosság 1 százaléka körül
mozgott a nemesek aránya. Ezek talán ötöde volt a tejes jogú családfő,
vagyis a lakosság 2 ezreléke. Mintegy
hatszor annyi városi polgár volt, akiknek csak a városukon belül volt
polgárjoguk, de ott is csak a családfőknek, vagyis a lakosság 1 százalékának. Rajuk
kívül mindenki jogtalan, illetve korlátozott jogú volt.
Ezzel szemben a királyi Magyarországban
az államalkotó magyar etnikum aránya a legalacsonyabb, legfeljebb a fele volt a
lakosságnak. A magyar etnikumnak tizede
volt nemes, de ezek között legfeljebb néhány százalék a földesúr, a lakosság
néhány ezreléke. Közöttük is csak a családfők voltak teljes jogúak.
Mindezt azért írtam vastag
betűkkel, mert a Trianon előtti magyar
történelem megértésének az lenne a kulcsa. Hozzánk hasonló társadalmi
összetételű csak Lengyelország volt, de ez is sokkal szerencsésebb etnikai
összetételű volt. E két nép történelmi testvériségének ez volt, és ez maradt a
történelmi kulcsa.
Ezt Ady Endre azzal fejezte ki,
hogy mi Nyugat- és Kelet-Európa között komp-ország vagyunk. Komp vagyunk abban
az értelemben, hogy aki Nyugatról jön hozzánk, azt hiszi, Keleten van, aki
pedig Keletről jön, azt hiszi, már Nyugton van.
Progresszív a jövedelem elvonás.
A fejlett nyugati államokban az állam a jövedelmeket progresszív
arányban vonják el, és a nivellálás érdekében osztja vissza. Mi 2010-ben
visszatértünk az egységes adókulcsra. A visszaosztás ugyan a különbségek
csökkentését célozza, de a korrupciónk és az adózási fegyelmünk gyengesége ezt
a hatást jelentősen letompítja. A korrupciónkban is a Nyugat mögött állunk.
A társadalom gondoskodik a lakosság egészéről.
Az öregekről, a gyermekekről, a
munkaképtelenekről, a betegekről, a következő generáció képzéséről egyre
nagyobb arányban gondoskodik a társadalom. Tanítani
kellene, hogy milyen célokat és milyen arányban szolgálta a költségvetés
1913-ban és 2013-ban.
A hadseregre és a hadviselésre fordított kiadás aránya a tört részére
csökkent. Ez még a hidegháborúban is így volt, de annak lezáródása után
viszonylag jelentéktelenné vált. Száz éve még állampolgári kötelesség volt a
katonai szolgálat, ma jól fizetett állás. Akkor a minél több ostoba,
félrevezethető ember volt a jó legénység, akiket a jól fizetett tisztek és
altisztek bármire felhasználhattak. A
jelenkor magas technikai színvonalú fegyvereit csak a munkaerő java képes
hatékonyan működtetni.
A jelenkori hadseregre a fejlettek egymás közti vitáiban nincs is
szükség. Maga a háború nemcsak a vesztesek, de a győztesek számára is
nemzeti katasztrófa lehet. Ennél fontosabb érdek, hogy a békés nemzetközi
együttműködés a hatékonyság elengedhetetlen eszköze. A fejlettek között ki sem alakulhat olyan érdekellentét, aminek még a
győztesek számára sem lehet eredményesebb megoldása, mint az egymás közti munkamegosztás.
Nem véletlen tehát, hogy hetven éve nincs háború a fejlettek között. De még
arra sem találunk példát, hogy a fejletteknek a kevésbé fejlettek elleni
háborúi eredményesek lehettek volna.
A fejlett Nyugatnak a kevésbé fejlettek társadalmát megjavítani akaró
háborúi minden esetben rontottak a háború előtti társadalmi helyzeten.
Vagyis a fiatal Marxnak igaza voltabban, hogy az osztálytársadalmak alépítményére nem lehet azokénál hatékonyabb
felépítményt építeni. Erre is van a fiatal Marxtól idézetem. „Ha olyan társadalomban győz a forradalom,
ahol erre nem értek meg a feltételek, visszaáll a régi szemét.” Erről
nemcsak az öreg Marx, de nála sokkal inkább a követői megfeledkeztek.
A cári Oroszországban 1917-ben győztek a marxisták, de aztán a század
végére, szükségszerűen visszaállt a régi szemét, mert Oroszország kultúrája
alkalmatlan volt a változásra.
Magyarországon az első világháború után győzött a proletárforradalom,
de csak arra volt jó, hogy alapot adjon a fél-feudális viszonyok
restaurációjára.
A második világháború után a Szovjetunió
uralma alatt a feudális maradványokat ugyan felszámoltuk, de nem jöttek létre
fejlett társadalmak építhetőségének a feltételei.
Koreában a hidegháború két
frontja ütközött, a háború ugyan döntetlen maradt, de a demokratikus oldalon Dél-Korea a világ egyik legsikeresebb
országává vált annak köszönhetően, hogy a katonai diktatúra piacos gazdaságot
működtetett. Ez csak azért sikerülhetett, mert a lakosság viselkedését a
nagyon kemény puritanizmus jellemezte. Nem hangsúlyozzuk, hogy Dél-Koreában a katonai diktatúra bevezette
nemcsak a munkavállalási kötelezettséget, de elképesztően hosszú éves munkavégzési
kötelezettséget, 2.500 órát is kikényszerítette. Ennek tudatában lett
meggyőződésem, hogy a társadalom
versenyképességének feltétele a magas foglalkoztatás is.
Az Európai Unió úttévesztése.
Az Európai Uniót létrehozók
ugyanazt a hibát követték el, mint Marx, és Lenin, azt hitték, hogy a háromkultúrájú, a háromkereszténységű, a protestáns,
katolikus és ortodox kereszténységű, és a4:1 arányú gazdasági fejlettségű Európának
lehet közös felépítménye, ráadásul olyan hatékony, hogy a versenytársainkkal, az
óceánokon túli négy angolszászokkal és a távol-kelet konfuciánusokkal lépést
tudjon tartani. Az az EU vezetőit aztán a legkevésbé sem zavarja, hogy
mindkét versenytársainkhoz képest lemaradtunk. Brüsszel kötelessége lett volna, hogy folyamatosan beszámoljon arról hogyan
alakult a tagországok egy főre jutó jövedelme és vagyona, a várható életkoruk
és iskolázottságuk a két versenytársunkhoz képest. Ezt azonban gondosan
elhallgatták. Ebből kiderült volna, hogy az
EU elsődleges célja, az élvonalban maradás csődöt mondott, rohamosan
lemaradunk.
Az EU második célja a tagállamok gazdasági fejlettsége közti
különbségek csökkentése. Erről sem közölnek adatokat. Adatok nélkül is
egyértelmű, hogy Max Weber felismerése működik, Európában csak a puritán országok társadalmai fejlődnek viszonylag gyorsan,
a latin és az ortodox népek országai egyre jobban lemaradnak.
Az EU másik eleve ostoba célja a mezőgazdaság felzárkózása az
élvonalba, amire az erőforrásai aránytalanul nagy hányadát fordította, teljesen
eredménytelen maradt. Még ezt sem valljuk be.
Marx jövőképe.
Az ugyan tény, hogy Marx jövőképe
egyáltalán nem igazolódott, de ezt nem lehet kritikaként használni vele
szemben, hiszen soha, senkinek nem volt társadalmi jövőképe.
Leonardo és Verne technikai előrelátása ugyan csodálatos, de a technikai forradalom társadalmi hatásáról
nekik sem volt elképzelésük. De nemcsak nekik, hanem a már fél évszázada
folyó tudományos és technikai forradalom viszonyai között élők
társadalomtudósoknak sem.
Egyetlen társadalomtudós sem vette tudomásul, hogy az emberiség ötöde
már nem tőkés osztálytársadalomban él, hanem a kielégíthetetlen szellemi tőke
igényű, össznépi társadalomban, amire minőségében más felépítmény szolgál.
Amikor 1990-ben Kína felismerte,
hogy milyen felépítményű társadalomra van a jelenkor még szegény, de puritán
népeknek szükségük, a Nyugat politikai elitje és a társadalomtudománya,
képtelen megérteni, hogy mi is történt az emberiség másik, puritán ötödével. Pedig ez volt fajunk történetében az első
tudatos társadalomépítkezés.
Jelenleg az emberiség puritán
kétötöde többszörösen gyorsabban javítja életfeltételeit generációkként, mind
korábban tízezer, az ipari forradalom óta pedig 300 év alatt. Nem találtam a
nyomát annak, hogy 1990 óta Kínában egyetlen negyed században gyorsabban nőtt
az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság,
mint az ipari forradalom után tízszer ennyi idő alatt. Pedig az ipari
forradalom is tízszer gyorsabb fejődés hozott, mint előtte ötezer év alatt. A tudományos és technikai forradalom azonban
az ipari forradalom sebességét is megtízszerezte. Ha valakinek a
személyéhez köthető mindaz, ami az elmúlt száz évben történt, akkor az csak
Marx Károly lehet. Ha ő nincs lassabban történt volna az átalakulás.