Kopátsy Sándor EE 2016 11 25
A több kultúrájú államok
Az államok jelentős hányadában több
kultúrára és fejlettségre, illetve ezek egyikére oszlik a lakosság. Kevés a
homogén nemzetállam. Márpedig minél fejlettebb a tudományos, és technikai
színvonal, annál nagyobb problémát jelent az ilyen államokban az egységes
szabályozás.
Marxtól azt tanultam meg, hogy minden alépítményhez más felépítmény
tartozik. Az ebből fakadó tanulságot azonban Marx sem fogadta meg, és
prófétai buzgalmában minden társadalomra azonos felépítményt talált sikeresnek.
A kitalált, minden kultúrára és annak minden fejlettségi szintjén a kommunista
társadalmat tekintette tökéletes felépítménynek. Legfeljebb annyi engedményt
tett, hogy a kommunista társadalomnak szüksége volt egy előszobára, amit
egységesen szocialista társadalomnak nevezett. Annak ellenére, hogy a felépítményt az alépítmény által determináltnak
minősítette, azzal már nem is foglalkozott, hogy mi is az alépítmény.
Azt viszonylag korán felismertem,
hogy minden osztálytársadalom közös
alépítményi eleme hogy abban a lakosság elviselhetetlen mértékben túlnépesedik.
Ez a felismerés adott aztán kulcsot ahhoz, hogy minden osztálytársadalom felépítménye közös volt abban, hogy fokozta a
halálozást és üldözte a tudásvágyat. Ebből következett, hogy minden túlnépesedő társadalom csak
osztálytársadalom lehet. Vagyis az osztálytársadalmon csak akkor lehet
túllépni, ha a népszaporulat plusz-mínusz 1-2 ezrelék közelében ingadozik.
Ennek a követelménynek azonban egyetlen termelő társadalom sem felelt meg,
függetlenül attól, hogy elsősorban gabonatermelő vagy állattartó volt.
A tények azt bizonyították, hogy a
spontán népességnövekedés a pásztornépek esetében gyorsabb, az öntözéses
gabonatermelők esetében lassabb, de az utóbbiakban is elviselhetetlenül gyors
volt, mindkettő csak osztálytársadalom formában működhetett.
A pásztortársadalmakban mivel a pásztorokat nem lehetett a nyomor szintjére adóztatni,
szolgáltatásokra kényszeríteni, mint a földhöz kötött, az állandó lakhelyű
földműveseket, a halálozásukat csak háborúzással, emberöléssel lehetett megfelelő
szinten tartani. Ráadásul a ritka lakosságú és nomád pásztornépek táplálkozását
az állatállományuk fedezte, nem éheztek, közöttük a járványok is kevésbé
terjedtek. Ezért volt gyors a népesség növekedésük, nagyobb szükség a háborús
emberveszteségre, illetve a kirajzásukra. Ráadásul, egészen a lőfegyverek
megjelenéséig, a pásztor jobb katona volt, mint a szarvasmarhákkal, bivalyokkal
szántó, fuvarozó földműves. Ezért jellemezték a megismétlődő sikeres kirajzások
a történelmüket.
A pásztortársadalmak hátránya volt a nagyon alacsony lakosságeltartó
képességük, ezért a munkamegosztás és az urbanizáció hiánya. A pásztortársadalmakban a népsűrűség
alig haladhatta meg a négyzetkilométerenkénti egyetlen lakost.
Az önözéses gabonatermelő társadalmak eltartó képessége a pásztorokénak mintegy százszorosa
volt. Az önözhető területek nagysága ugyan nem érte el a pásztortársadalmak
tizedét, mégis tízszer nagyobb lakosságot tartott el, és egészen az időszámításunk utáni első évezred utolsó századaiig,
magas-kultúra csak az önözéses gabonatermelő társadalom lehetett. Ezeket a
társadalmakat nemcsak a magas lakosságeltartó képesség, de az időjárástól való nagyobb
függetlenség is jellemezte, mert mind a termőterület nagysága, mind a termések viszonylag
stabilak voltak.
A szántóföldi kultúrnövények
megjelenése.
A jelenkori biológia viszonylag
megbízhatóan megállapította, hogy a rizs, a köles, illetve a búza és az árpa
több évezreddel a felmelegedés előtt a lakóhelyek közelében kapás kultúrával
termelt, kiegészítő táplálékot adó növények voltak. Csak ez ad alapot annak
megértésére, hogy miért alakulhatott ki nagyon
rövid idő alatt a gabonatermelés szántóföldi módja. Az egyiptomi öntözéses
gabonatermelő társadalom történelme említést sem tesz arról, hogyan terjedt el
a szántóföldi búza és árpa termelése. A két gabona öntözéses szántóföldi
termelése, és az első piramisok építése szinte egy időben jelennek meg. Márpedig a vadbúzából, öntözéssel
termelhető gabona legyen, több ezer éves szelekcióra volt szükség. Elég
arra gondolni, hogy Európában a búza és az árpa öntözéses termelése a malária
emberpusztító hatására önözéssel nem volt termelhető már az időszámításunk
előtti 6. században. Arról ugyanis nincs említés, hogy a Római Birodalomban még
lett volna európai területen önözéssel termelt gabona. Ismereteim szerint, az önözéses gabonatermelés az időszámításuk
előtti 5. században megszűnt. Az utolsó öntözött gabonatermelő területek a görög
gyarmatok voltak. Miután ezek lakosságát a malária kipusztította, aztán egészen
a két háború közti évekig lakatlanok mocsarakká váltak. Csak a görög romok
jelzik, hogy itt 2.500 év óta emberek sem éltek. Elég volna megállapítani, hogy minden görög gyarmat mocsárrá változott,
és minden római település a dombokra épült. Ezt követően az időszámításunk
utáni első ezred végévig, jó ezerötszáz
évig kellett várni arra, hogy kiszelektálódjon az olyan búza és árpa, ami
elviselte a fagyos telet, és megelégedett az 500-1.000 milliméteres természetes
csapadékkal. Ha ez a mediterrán magas-kultúrában ezerötszáz évig tartott,
akkor megértjük, hogy a vadbúzából csak több ezer éves szelekció után lehetett
csépelhető kalászú gabona. Ezt a folyamatot megpróbáltam a Nyugat felé címmel
megjelenő könyvemben leírni.
A tudásvágy eredendő bűn volt.
Az általános tény volt, hogy tudásvágy eleve veszélyes volt minden
osztálytársadalomban. Márpedig, ami
minden társadalomban jellemző volt, annak objektív oka volt.
Amennyire közismert a zsidó, a
keresztény és a mohamedán világban a tudásvágy eredeti bűnként kezelése,
annyira elhallgatjuk, hogy minden
osztálytársadalom üldözte a tudásvágyat. Ez a görög kultúra drámáiban úgy
jelent meg, hogy a legnagyobb bűn a tradíció megszegése volt. De nem ismerek olyan vallást, ami nem a
dogmák szentségére épül.
A zsidó vallás egyik oszlopa volt a
megváltó várása, aki az eredendő bűntől való megváltást hozza. A zsidóság
évezredek óta várja a megváltót.
A keresztény vallás pedig a megváltó eljövetelével kezdődik. A keresztény vallások Krisztus
eljövetelével a megváltást megtörténtnek tartják. Pedig a megváltás feltétele
kettős, egyrészt a túlnépesedés megszűnése, másrészt az olyan tudományos és
technikai bázis, aminek hatékony működtetése a munkaerő minőségétől függ. Ennek bekövetkeztére Krisztus után még
kétezer évet kellett várni, és ekkor is csak a világ fejlett ötödében lett a
tudásvágy bűnből erény. A tudásvágyat Krisztus vallása kétezer éven
keresztül épen úgy üldözte, és üldözi, mint az osztálytársadalmak minden más
vallása is ezt tette. Az eredendő bűntől
csak Krisztus születése után kétezer évvel szabadult meg az emberiség már nem
szaporodó része. Az emberiség csak olyan társadalomban nem kényszerül a
tudásvágy üldözésére, amelyik már nem szaporodik. A megváltó csak a már nem túlnépesedő társadalmakba jött el. Mivel 1990-ig
az emberiség négyötöde, és háromötöde ma is tízszer gyorsabban szaporodik, mint
valaha az idő során, a többség számára ma is távol van a megváltás. A
halálokozás és a tudásvágy elfojtása az emberiség háromötöde számára jelenleg
keményebb szükségszerűség, mint valaha volt.
A történészek máig nem veszik
tudomásul a természetes csapadékra épülő földművelés megjelenésének és
elterjedésnek világtörténelmi szerepét. Ez csak az időszámításunk első
évezredének utolsó századaiban jelent meg, és sokáig csak Európában. A nyugat-európai, természetes csapadékra
épült földművelés szinte minden tekintetben középutat jelent az öntözéses
gabonatermelés és a pásztorkodás között. Egészen a 20. századig középen volt
az eltartó képesség, az urbanizáció tekintetében. A nyugat-európai feudális
társadalom csak közepes urbanizációt tudott eltartani, és a gabonatermelése is
közepes hatékonyságú volt. Az önözéses gabonatermelésnél hatékonyabbá csak a
gépesítésnek köszönhetően vált. Máig sem hangsúlyozzák, hogy az igavonó állatokat
felváltó gépek mennyivel gyorsabbá és olcsóbbá tették a termeléssel járó
szállítási feladatokat. A síkvidéki gabonatermelés azért volt sokkal
hatékonyabb a szárazföldi gabonatermelésnél, mert a szükséges szállítási
feladtok elvégzése tört részébe került az öntöző csatornákon, mint az igavonó
állatokkal a szárazföldön. A
mezőgazdaságban a legnagyobb technikai ugrást a gépekkel történő talajművelés
és szállítás jelentette. Ezt jól illusztrálja az adat, hogy mennyi idő és
költség megtakarítást jelentett az igavonó állatok gépekkel történő leváltása.
Ugyanakkor a nyugat-európai
agártechnikai forradalom megoldotta az állattartás olyan szintjét is, ami az
egészséges táplálkozáshoz, és a talajerőt megtartó trágyázáshoz szükséges volt.
A természetes csapadékra épülő mezőgazdaság legnagyobb előnyeit azonban
máig nem ismerték fel a történészek.
Ez a termelési mód tízszer, százszor nagyobb területen valósítható meg,
mint az árasztásos öntözés. Ezt egy olyan adat tenné, ami megmutatná, hogy az öntözéses
gabonatermelés mekkora redukált szántón történik, és milyen nagyon a
természetes csapadékon épülő.
Azt is meg kellene mutatni, hogy az elmúlt ezer évben hogyan nőtt a
termelékenység e két termelési módban.
A legnagyobb hatású változást azonban a kiscsaládos jobbágyrendszer jelentette. Ez volt az első és az ipari
forradalomig az egyetlen termelési mód, ami korlátozta a gyermekvállalásra
jogosult családok számát. A
nyugat-európai feudális mezőgazdaság azzal, hogy a jobbágytelkek számához
kötötte a gyermekvállaló családok számát, ezzel a nemi érettségnél mintegy tíz
évvel későbbi gyermekvállalási lehetőséget jelentett. Még nem találkoztam
olyan demográfussal, aki felmérte volna annak a szerepét, hogy a nyugat-európai
feudális társadalomban kitolódott házasságkötés 2-3 szüléssel kevesebbet
jelentett. Ez volt az emberiség
történelmében az egyetlen a gyermekvállalást korlátozó rendszer. Ennek
köszönhetően a gyermekvállalás fele akkora volt, mint a nagycsaládos
társadalmakban. Ezért élhetett a
nagycsaládos társadalmakénál lényegesen kisebb halálokozással, humánusabban a
feudális Európa, mint a többi nagycsaládos magas-kultúra. Mivel a
nyugat-európai jobbágycsaládok lényegesen kevesebb gyermeket neveltek, az egy
családtagra jutó jövedelem lényegesen nagyobb lehetett.
Az, hogy a nyugat-európai jobbágyok lényegesen jobban élhettek, mint a
nagycsaládos társadalmakban, folytatódott az ipari forradalom után is
kiscsaládos proletárokhoz viszonyítva is. Ezt a kedven mutatóm a testmagasság alakulása leplezte le. Nagy
Britanniában az ipari forradalom után lényegesen csökkent az átlagos
testmagasság, mert a városokban élő proletárok lényegesen alacsonyabbak volt.
Ez kitűnt abból, hogy a következő száz évben a proletárok közel tíz centivel
alacsonyabbak voltak, mint a jobbágyok illetve a felszabadulásuk utáni
kisárutermelő parasztok. A munkások testmagassága csak a 20. század elején érte
el a parasztokét. Lényegében ez történt a várható életkor alakulásával is.
Ezért szeretem a történelemben is az objektív mércéket, a történészek
pedig azért kerülik, mert sok romantikus hiedelmünk megalapozatlanná válna.
Ebbe az írásba is azért kezdtem, mert
először találtam statisztikai adatokat annak bizonyítására, hogy mennyire
hátrányos az állam számára az a tény, hogy nem egy kultúrájú a lakossága. A
közelmúltban került a kezembe az egyik kedvenc kulturális mutatóm, a családoknak
az egy éves jövedelméhez viszonyított vagyonuk aránya. Ezzel a mutatóval az
50-es években, Rácz Jenő és Bródy András könyvében találkoztam. Az óta az egyik
iránytűm lett ez az arány. A könyv szerzői még csak azt bizonyították, hogy az adott földrajzi környezetben ez a mutató
a fejlődés során nem változik. Azt bizonyították, hogy minél hidegebb a
társadalom életterében a klíma, ez a mutató annál nagyobb. Ez érthető, mert a
hideg klímában melegebb lakóházra, ruházatra, több tüzelőre és nagyobb téli
élelemtartalékra van szükség. Ezért a
hidegebb éghajlaton nagyobb a vagyonigény. A mienkéhez hasonló klímában a
családoknak az éves jövedelmüknél háromszor nagyobb vagyonra van szükségük.
Ez a mutató tanított meg arra, hogy a lakosság növekedésével párhuzamosan
nemcsak a jövedelmet, a vagyont is növelni kell. Ettől kezdve számba vettem az elmúlt száz évben jellemző gyors
népességnövekedés mellett a vele járó vagyonigényt is. Ez győzött meg arról,
hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb
népességnövekedés elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár.
Ekkor még nem ismertem fel a klasszikus közgazdaságtan egyik eredendő
fogyatékosságát, hogy a legfontosabb termelési tényező, a munkaerő felnevelési,
újratermelési és létszám növekedésével járó költségével nem számol. Pedig nagyon egyértelmű a logikája,
hogy a létszám újratermelési költségét az elhasznált munkaerő újratermelésének,
amortizációjának kell tekinteni. A
többlet munkaerő felnevelése pedig felhalmozás, a munkaerő vagyon növelése.
Ezt a klasszikus közgazdaságtan nem veszi tudomásul. Megtehette, mert a munkaerő
többletre nem volt szüksége. Az
osztálytársadalmak közös jellemzője, hogy a munkaerő mennyisége és minősége
gyorsabban nő, mint amennyit a társadalom hasznosítani tud. Ezért a
klasszikus közgazdaságtanban nem okozott problémát, ha a munkaerő ennyiségének
és a minőségének bővítését nem tekintette felhalmozásnak.
A tudományos és technikai forradalom azonban olyan új technikát hozott
létre, ami a működetésének hatékonysága kielégíthetetlen minőségi munkaerőigénnyel
jár. Ez a
közgazdaságtan nyelvére lefordítva: a
jelenkori fejlett társadalom működésének hatékonysága elsősorban a munkaerő
minőségétől függ. A társadalomtudományok azt sem ismerték fel, hogy ezt
megelőzően, a technikai fejlődés nem
növelte, hanem csökkentette a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt.
Vagyis minél fejlettebbek voltak a szerszámok, annál kisebb létszámú munkaerőre
volt szükség az adott teljesítményhez, és a hatékony használatuk egyre kevesebb
képességet igényelt a munkavégzőktől. Ez a tendencia egészen a tudományos és
technikai forradalom beköszöntéig, a 20. századig tartott. Ettől kedve jelentek meg azok a gépek, szerszámok, amikhez ugyan egyre
kevesebb fizikai erőre, de egyre több tudásra és képességre lett szükség.
Ezt a minőségi fordulatot a
munkaerőpiac azonnal felismerte, minden
szakmában a bérek egyre inkább a munkaerő minőségével arányosan
differenciálódnak. A szakmák java egyre többet keres, az alsó minőségi tizedre
pedig nincs elegendő kereslet. Erre azzal reagál a lakosság, hogy egyre inkább
a szakma elitjébe akar kerülni. Ez jelenik meg abban, hogy minden jelenkori társadalomban
gyorsan nő a képzettségi szint. Ennek ellenére a szakma javában hiány, a
gyengéjében pedig felesleg van annak ellenére, hogy a munkabérek egyre inkább a minőségtől függve differenciálódnak.
Azt először, jó száz éve Max Weber
ismerte fel, hogy a munkaerő minősége
elsősorban a viselkedési kultúrától függ. Ezt azzal fejezte ki, hogy csak a puritán kultúrájú munkaerő képes a
társadalmat hatékonyabban működtetni. Ez fényesen igazolódott. Azt azonban
nem ismerte fel, hogy a puritán népek is csak akkor sikeresek, ha nem
túlnépesedők és a gazdaságukban a piac hatásai érvényesülnek.
A 20. század végére minden olyan ország, amelyik lakosságát a
puritanizmus jellemzi, a lakossága lassan változik, és a gazdaságban a piac
erői érvényesülnek, a világgazdaság felső ötödébe került, és a
gazdaságtörténelemben példátlanul gyorsan fejlődik.
1990-ben azonban a puritán népek négyötöde
Kínában és Vietnámban élt, és ezek nem
fejlődtek, mert a lakosságuk még szegény és túlnépesedő volt, a piaci hatások
pedig nem érvényesültek. Ekkor Kína két hiányosságát, a túlnépesedését és a
piac hiányát korrigálta. Ennek a világgazdaság
történelmének legnagyobb csodája lett az eredménye. Negyedszázaddal a
reform után Kína felzárkózása a világgazdaság élvonalába, csak idő kérdése. 2050-ben már az emberiség puritán kétötöde
messze a másik háromötöd előtt lesz.
Az Egyesült Államok kulturális tagoltságára.
Ez a példátlan szuperhatalommá
emelkedett birodalom azért van a másik három, óceánokon túli angolszász mögött,
mert hozzájuk képest kevésbé puritán a lakossága. Aránylag sokkal többen élnek
ott az átlagnál lényegesen kevesebb teljesítményt nyújtó latinok és afrikaiak.
A négy kultúra között a legnagyobb aránya, és még ennél is nagyobb súlya
a protestánsoknak van. Ezek fejlettségi színvonala megelőzi a másik három társában élőkét. Azonban
a protestánsok teljesítményét visszahúzza a latin és az afrikai etnikum. Az
utóbbi jobban.
Ezt karakteresen mutatja a már
idézett jövedelemhez viszonyított vagyon aránya. A protestánsoknál is nagyobb a
távol-keleti etnikum vagyona, a létszámuk azonban kicsi ahhoz, hogy
ellensúlyozza a visszahúzókat. De lássuk
a mutatókat. A távol-keletiek vagyona az éves jövedelmük négyszerese, a
protestánsoké háromszoros, a latinoké kétszeres, az afrikaiaké egyszeres
sincsen. Ebből levonható a tanulság. Ha az Egyesült Államokban is csak
annyi volna a latin és az afrikai, mint a másik háromban, akkor megelőzné
azokat.
Minden viselkedési kultúrának más felépítményre van szüksége.
Ezzel szemben minden államban
egységes a felépítmény, aminek a hatékonysága annál alacsonyabb, minél több
kultúrájú és fejlettségű lakosság. Ezt először az Osztrák Magyar Monarchia és
Magyarország kiegyezés utáni történelmében ismertem fel.
Máig nem akadt történész, aki
bemutatta volna, hogyan oszlott meg a Monarchia lakossága nyelvekben,
vallásokban és fejlettségen. Pedig nagyon egyértelmű, hogy ezért esett szét. Ezt ugyan a császári udvar vezetése már
1848 tavaszán felismerte, és az Olmützi Alkotmánnyal olyan reformot akart, ami
viszonylag egyrangú örökös tartományokat jelent.
Nem véletlen, hogy a magyar történészek azt mélyen elhallgatják, említést
sem tesznek erről annak ellenére, hogy ez osztotta volna fel a Magyar
Királyságot is, vagyis megelőzte volna Trianont.
Előbb az Egyesült Államok kulturális
megosztottságát elemeztem, az Osztrák Magyar Monarchia annál százszor
heterogénebb volt.
Hogyan is nézett ki a Monarchia.
Az élcsapatot a zsidóság jelentette. Nincs most rá adatom, de el tudom képzelni, hogy a
Monarchiában élt a világ zsidóságának harmada, ráadásul a leginkább azok legaktívabb
élcsapata.
A csehek voltak a legpolgárosultabb nép. Ők a Nyugat puritán élcsapatához
tartoztak.
Az osztrákok is jelentősen előttünk jártak. Ők nyertek a legtöbbet azzal, hogy
Trianon után magukra maradtak. A három katolikus, az Alpok térségében élő germánság,
az osztrákok, a bajorok és a svábok az első világháború óta egyre jobban
vizsgáztak. De nemcsak ők, hanem az Alpokban élő svájciak, franciák, olaszok és
a szlovének is.
A magyarok, a lengyelek, a szlovákok és a horvátok az átlagot
jelentették. Mindegyik
nép érett volt arra, hogy saját állama legyen.
Az ortodox keresztény népek számára a Monarchia és abban Magyarország
jogtalanságot és a vallásukat üldöző börtönt jelentett. A Habsburg császárok türelmetlen
pápistasága őket sértette a leginkább.
A cigány kisebbséget ember számba sem vettük.
Ez az állapot elfogadhatóbb volt az
örökös tartományokban, mint a királyi Magyarországon, amit 1849. áprilisban
aláírt az Olmützi Alkotmányban maga az ifjú Ferenc-József császár is. Ebből
azonban a Szabadságharc bukása után eltekintett, mert az arisztokrácia és a
katolikus papság Magyarországát a Monarchia megmaradása érdekében a kisebbik
rossznak talált. A császár aztán a következő 66 évet is azzal a meggyőződéssel
élte végig, és ennek reményében kötötte meg az 1867-es Kiegyezést is, amiben
megbékült a magyar uralkodó osztállyal.
Nemcsak a Monarchia, de Magyarország etnikai felosztása, az első
világháborút követő békeszerződés, ha a magyarok számára nem is igazságos, de a
háború előtti állapotnál lényegesen jobb megoldás volt. Trianonban lényegében az történt,
ami a század végén a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesése esetében. Pedig ezeknek
a kisebbségi politikája sokkal korszerűbb volt, mint amilyen a Monarchiáé, és
azon belül Magyarországé. De még a leginkább rokon két nép közös Csehországa is
kettészakadt. Ezzel lényegben Európa
népei a saját országokban élhetnek. Jelenleg probléma csak az egynyelvű
Olaszország maradt, ahol a nyugat-európai szinten élő észak-olaszok és a
görögök szintjén tartó dél-olaszok egymás fejlődését fékezve élnek. Más olyan
ország nem maradt Európában, aminek két fele kulturálisan és gazdaságilag
nagyon eltérő szinten élnek.
Két probléma ugyan ezen túl is marad,
Spanyolországban a katalánok érdekét sérti, hogy az alanyosabb szintű spanyol
többség húzza vissza őket. abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy Anglia
és Skócia szétválása nem volna hátrányos a skótoknak. Ezért állapítom meg, hogy
Európa az egyetlen kontinens, ahol
szinte minden népnek végre saját állama van. Ezt a történelmi folyamatot
igyekszik visszaforgatni az Európai Unió, aminek két tucat hivatalos nyelve és
egy tucat nagyon különböző kultúrájú nyelvnyi és gazdasági fejlettségű
országnak közös valutája van. Ezért vallom, hogy a vámhatárok felszámolásán túl
minden további közösség kártékony. Örülni kellene annak, hogy a sok európai
etnikum szuverén államokban élhet. Ami ezen túlmegy károkozó.
Mi magyarok, lassan száz évvel
Trianon után sem értjük meg, hogy ma
lényegesen jobban élünk, mint élnénk akkor, ha az egész Kárpát Medence a mi
országunk maradt volna.
Vére etnikai és kulturális
tekintetben lényegében homogén nemzeti állam lettünk. A nálunk fejlettebb
zsidóságunk létszáma és hatalma olyan kicsi lett, amit talán a nemzeti
büszkeségünk is képes elviselni. Csak egyetlen viszonylag kis, de nagyon
elmaradt kultúrájú kisebbségünk, a cigányság maradt, de még ezek
foglalkoztatását sem vagyunk képesek megoldani. A magyar hazafiak nem értik meg,
hogy szerencsénk, hogy Trianonban harmadnyi, de nagy többségben magyarok lakta
területen kell megoldani népünk sorsát.
A nálunk sokkal fejlettebb és dinamikusabb magyar zsidóság öthatodának
elvesztését súlyosabb vesztességnek tartom, mint a nálunk is elmaradottabb
etnikumok által többségben lakott területek elvesztése. Ezért még száz év múlva is fizetni
fogunk. De nemcsak mi, hanem szinte minden állam, aminek volt zsidó kisebbsége.
Hogyan lehet megoldani a nem homogén etnikumú államok gondját.
Mivel minden társadalom hatékonyága
elsősorban attól függ, mennyire puritán a lakosság erkölcsi magatartása,
tudomásul kell venni, hogy a jelenkorban
csak a puritán erkölcsű népeknek lehet hatékonyan működő felépítményük. Azonban
hiába voltak puritánok kezdettől fogva az angolszászok, a germánok, két további
előfeltétele a sikernek, a társadalmi és gazdasági fejlettségük és a népességük
elviselhetetlen növekedése ezt lehetetlenné tette. A tudományos és technikai
forradalom olyan alépítményt hozott létre, amire csak akkor jöhet létre a
többinél hatékonyabb társadalom, azon túl, hogy a lakosság viselkedése puritán,
ha a népességük növekedése leáll, az egy főre jutó jövedelem meghaladja a 30
ezer dollárt, az iskolázottság pedig a 12 évet.
Az elmúlt száz é történelme azt
bizonyítja, hogy a lakosság növekedése néhány nem puritán, mediterrán és kelet-
és közép-európai országban is leállt, de ez sem volt elég a versenyképességükhöz,
mert még nem elég gazdagok és nem elég iskolázottak voltak. Ezért az elmúlt
száz évben mind a mediterrán, mind a közép- és kelet-európai népek országai
egyre jobban lemaradnak.
A nemzetállamok feltételei.
A tudományos és technikai forradalom
olyan alépítményt hozott létre, amiben a homogén nemzetállam a legmegfelelőbb
politikai felépítmény. A homogénség közös kultúrát és a viszonylag egyforma
gazdasági fejlettséget jelent. Ilyen Európa hat legfejlettebb, viszonylag kis
országa, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Ezek
között öt mind kultúrában, nyelvben és vallásban is homogének. Egyetlen kivétel
Svájc, ahol több a nyelv, és több a vallás, de a puritán kultúra és a gazdasági
fejlettség homogén.
Különös kivétel a négy óceánokon túli
angolszász ország, amiben az etnikai összetétel példátlanul tarka, gyökértelen,
hiszen Európa és Afrika népei vegyesen élnek ezekben. A betelepülők többsége
azonban hamar homogénné válik. Kemény kivételt csak a gyér őslakosság és az
afrikai rabszolgák utódai jelentenek. Ez a négy angolszász ország azonban a tíz
legfejlettebb között van, és a jövőjük is a legbiztatóbb.
Azon érdemes elgondolkodni, hogy az
első tízben nincsenek az európai nagyhatalmak, a sokáig a legnagyobb európai
ország, a latin Franciaország pedig még a második tízből is kimaradt.
A várható jövőben a lényeges változás
abban lesz, hogy az európai nagyhatalmak hátrább, a távol-keleti Japán,
Dél-Korea és Tajvan pedig előbbre kerül. 2050-re pedig Kína lesz az Egyesült
Államok mellett a másik fejlett szuperhatalom.
Nyugat-Európa egésze lényegesen
hátrább kerül. Be fog bizonyulni, hogy az Európai Unió koncepciója hibás utat
jelentett azon túl, hogy vámuniónál több akart lenni.
A kulturálisan heterogén társadalom mikor lehet egészséges.
A heterogén kultúrájú állam csak akkor lehet hatékony, ha a felépítménye igazodik
az eltérő kultúrákhoz. Erre Magyarország történelme tanított meg.
A magyar történészek sem
hangsúlyozzák az országunk társadalmi deformációját. Túl sok volt a politikai tekintetben a földesúri osztályhoz tartozó, de
anyagilag szegény nemességünk, és abnormálisan kevés a magyar etnikumú
polgárságunk. Ezt jól kifejezi, hogy nemcsak a magyar etnikum volt
példátlanul kevés, de magyar polgárság az oszmán uralom előtt nem is létezett. Ezzel szemben a nyugat-európai feudális
társadalomban tized akkora volt a nemesek aránya, és náluk hatszor több volt a
földesurakkal azonos etnikumú polgárságuk. Franciaországban 1 százalék volt
a nemesek aránya, de azok egyben gazdag földesurak voltak. Magyarországon a
lakosság 6, a
magyar etnikum 10 százaléka volt nemes, ezek tizede sem volt földesúr. Ez a
társadalmi deformáció ezer évig folyamatos volt.
A török uralom hozta ez első
változást azzal, hogy a földesurához szorosan kötött jobbágyság polgárosodása
megindult. A Hódoltság területén a tanai települési rendszer átalakult
parasztvárosokká, kialakult a parasztpolgárság. Ezek az oszmán hódoltság
megszűnése után a városukban a saját törvényeik alapján polgárok lettek, de az
országos politikába nem volt beleszólásuk. Ez az állapot megmaradt a
jobbágyrendszer megszűnése után is, csak a nemesség átalakult úri
középosztállyá. A két háború között Magyarország olyan társadalom volt, amiben
tovább élt az arisztokrácia és a nemesség uralma annak ellenére, hogy ennek már
csak mi és a lengyelek jelentettük a feudalizmust.
Ebbe a megállt társadalmi fejlődésbe
egyedüli változást az jelentette, hogy a magyar polgárok nélküli társadalomban
a gettókból kiszabadult zsidóság lett nagyon gyorsan nyugat-európai értelemben
vett polgár, nemcsak a gazdaság ura, de a kultúra hangadója is. A magyar
zsidóság gazdasági és kulturális hatalmát azonban nem volt hajlandó tudomásul
venni a politikai uralmat továbbra is birtokló arisztokrácia és az úri
középosztály, aminek olyan nagy befolyása volt a magyar közvéleményre, hogy
alapvető társadalmi reformokat csak a Szovjetunió megszállása hozhatott.
A vasúthálózat kiépülése
megsokszorozta az ipar és a kereskedelem potenciális lehetőségeit. Az ezzel
élésre azonban mind az arisztokrácia, mind az úri középosztály alkalmatlannak
bizonyult. A kínálkozó lehetőségekkel csak a zsidó etnikum élt. A 19. század
végére már nemcsak a magyar ipar és kereskedelem, de a kultúra alakítása is a
zsidó etnikum kezébe került.
Trianon után a politikai hatalmat az
arisztokrácia és az úri középosztály vette át, akik nem voltak hajlandók a
polgárosodásra, ezért a magyar zsidóság gazdasági és kulturális fölényének
eltűrésére. Azonnal türelmetlen antiszemiták lettek, és ennek érdekében Hitler
befolyását is békésen tűrték.
A második világháborúban elszenvedett vereség után is csak azért
történhetett meg a feudális erők felszámolása, mert Jaltában a Szovjetunió
befolyási övezetébe csatolták az országunkat is.
A
fél évszázados bolsevik uralom sem volt elég arra, hogy a szuverenitásunk
visszanyerése után következetes polgári társadalom lehessünk. Ezt jól jellemzi,
hogy a magyar közvélemény egyre nagyobb többsége jobboldali politikát támogat.
Az EU 27 tagállama közül nálunk a legnagyobb a jobboldal választói támogatása. A Fidesz azért nyerhet példátlan többséget,
mert a közép-jobb magyar közvéleményhez igazodik. Az olyan választási
törvény esettében, amiben képviselő csak az lehet, akit a körzetében
megválasztanak, a Fidesz 2010-ben 99, 2014-ban 90 százalékos parlamenti többségben
lenne. Más ilyen ország nem volt, nincs és nem is lesz az EU