Kopátsy Sándor
EE 2015 08 22
Társadalomszemléletem
Európa lemaradása
Száz éve még Európa uralta a
világ nagyobbik felét, mint gyarmatait. Ma már nincsenek gyarmatok, Európában
még a puritán, protestáns államok is egyre inkább kiszorulnak az élvonalból.
Először a kelet-európai kultúrájú Oroszország szégyenült meg,
amikor 1905-ben a japán flotta katasztrofális vereséget mért a cári
Oroszországéra. Jórészt ennek volt köszönhető, hogy a forradalom elseperte a
cári rendszert. A cári fél-feudális társadalmat felváltotta a dogmatikus
marxizmus uralma, ami ugyan a cári elődjénél jobban vizsgázott, de közel sem
úgy, hogy az élvonalba tartozókkal versenyezhetne. A kelet-európai és a balkáni ortodox keresztény kultúrájú népek a
marxizmusból is csak azt értették meg, ami abban ortodox, és nacionalista volt.
Katonai téren minél erősebb lett a marxista Szovjetunió, annál imperialistább
lett, és belepusztult a gazdaági erejét messze meghaladó fegyverkezési
versenybe.
A század végére egyértelművé vált, hogy a kelet-európai mentalitású
népek nem lehetnek a puritánokkal versenyképesek.
A tőkés osztálytársadalom válsága.
A két háború között már egyértelművé vált, hogy a tőkés
osztálytársadalmak képtelenek megoldani a lakosságuk kívánatos foglalkoztatását.
A társadalomtudósok máig csupán gazdasági válságnak tekintik a
világgazdasági válságot, nem veszik tudomásul, hogy a gazdasági válság alapja társadalmi válság volt, a tőkés osztályuralom
oda jutott, hogy képtelenné vált a lakosság jelentős hányada számra biztosítsa
a munkából faló megélést.
A tőkés osztálytársadalom válsága
az élvonal mögötti tőkés társadalmakban még nagyobb társadalmi feszültséget
okozott. Ez a magyarázata annak, hogy még az elmaradt Szovjetunió is népszerű
lett a tömegek számára, mert a lakosság
többsége számára nem volt nagyobb kívánság, mint a munkanélküliség
felszámolása.
A foglalkoztatási válság
megoldására a jobboldal is válaszolt. A
mediterrán országok és Argentína még a nagy gazdasági válság előtt fasizmusra
tért át. Legfeljebb Spanyolország esetében lehet külső, náci nyomás
szerepére hivatkozni. Európai erőt aztán akkor jelentettek, amikor Németország
is fasiszta diktatúra lett. A puritán
germánok aztán a fasizmust is következetesen, brutálisabban gyakorolták.
Azt azonban ideje volna elismerni, hogy a fasiszta rendszerek a magas
foglalkoztatásnak és a lakosság nacionalista érzelmeire játszásnak köszönhetően
a közvélemény számára a polgári demokráciáknál népszerűbbek, elfogadottabbak
voltak.
A második világháborúban a
fasiszta rendszerek ugyan elképesztő áldozatokat is vállaltak, mégis
vesztettek. A bolsevik Szovjetunó a győztesek oldalára került, mert a náci
Németország vele is le akart számolni. Európa történelme lényegesen másként,
sokkal kedvezőtlenebbül alakul, ha Hitler Sztálinnal megegyező marad. Akkor a
Szovjetunió a háború után a zsákmányból nem győztesként részesül. Az ugyan
igaz, hogy a Szovjetuniónak óriási szerepe volt a háború gyorsabb
megnyerésében, de Hitler vele szövetségben sem győzhetett volna. A második világháborút csak az Egyesült Államok
nyerhette meg.
A háborút követő 45 év.
Ezt a hidegháború jellemezte. Ezt a történészek máig úgy tálalják,
hogy a hidegháborúban a demokráciák álltak szemben a bolsevik rendszerrel. Már
többször leírtam, hogy a hidegháborúnak
volt köszönhető, hogy az események az Egyesült Államok érdekének megfelelően
alakuljanak. Annak, hogy Szovjetunió a katonai szuperhatalom szerepét
játszotta, az lett a következménye, hogy a volt gyarmattartók az Egyesült
Államok védelme alá menekültek.
A háború és a háborús károk
helyreállítása Nyugat-Európában óriási munkaerőhiányt teremtett. Ennek valamint
a tudományos és technikai forradalom hatására a tőkés osztálytársadalmak átalakultak össznépi társadalmakká.
Nemcsak a társadalomtudományok,
de Marx sem ismerte fel, hogy a dolgozók hatalma azon múlik, hogyan aránylik a
munkaerő kereslete a kínálatához. A dolgozóknak nem lehet hatalmuk, ha a
munkaerőben felesleg van. Ezzel szemben, a felépítménytől függetlenül hatalmuk
van, ha nem elégítik ki a keresletet.
A háború utáni újjáépítés elsősorban képzetlen munkaerőt igényelt.
Ezt bizonyítja, hogy a fejlett nyugat-európai országok válogatás nélkül
fogadták nemcsak a mediterrán és balkáni, de még a közel-keleti, mohamedán
képzetlen munkaerőt is.
A század végére azonban kiderült, hogy a képzetlen munkaerő
foglalkoztatása nincs igény. Ismét a foglalkoztatás lett a fejlett nyugati
demokráciák elsődleges gondja és ugyanakkor a puritán országokban kevésbé, mint
a latinokban, Amerikában kevésbé, mint Európában. Mégis általános jelenség maradt,
hogy a foglalkoztatási gond sokkal
erősebben jelentkezett a gyenge minőségű munkaerőben, mint a felső minőségű
kétharmadban, és a nem eléggé képzett fiataloknál, mint az idősebb
korosztályokban. Ez bármennyire jellemző, a politikusok és a közgazdászok nem
keresik az okát, valamint a megoldásának a lehetőségeit.
A társadalomtudományok még azt
sem hangsúlyozzák, hogy a tudományos és technikai forradalom kielégíthetetlen
igényt támaszt a jó minőségű, és egyre kisebb igényt a gyenge minőségű munkaerő
iránt. A munkaügyek szakemberei is
figyelmen kívül hagyják, hogy a munkaerő ára, hatékonyságához viszonyítva, egyre
drágább.
A nyugati politikusok, különösen
pedig a szakszervezetek sokkal nagyobb
figyelmet fordítanak a munkaviszonyban állók érdekére, mint a munkaképesek
foglalkoztatására. Ez minden nyugati társadalomban jellemző, de néhány
latin országban még a jogállásukat is megkülönböztetik. Még nem találkoztam olyan esettel, amikor a szakszervezetek a nem
dolgozó rétegek alkalmazását felvetették volna. Ennek tipikus példája a
minél magasabb minimálbér kiharcolása. Még egyetlen szakszervezeti vezetőnek
sem jutott az eszébe, hogy a minimálbér
magassága küszöböt jelent a gyenge minőségű munkaerő kereslete előtt. Még
olyan szakszervezeti követeléssel sem találkoztam, hogy a gyenge minőségű, a
képzetlen és az alacsonyan képzett pályakezdők alkalmazása alacsonyabb
bérjárulékkal járjon.
A jelenkori fejlett társadalmakban általános jellemző, hogy a jó
minőségű munkaerő kereslete kielégíthetetlen, ugyanakkor az alacsonyabb értékű
munkaerő kereslete a kínálata alatt marad. Ezt a munkaerő piac jól jelzi azzal, hogy a jót egyre jobban megfizetik,
minden szakma elitjének bére a szakmán belül egyre jobban nő, ugyanakkor a
gyengébb képességűeké pedig viszonylag csökken. Ez azonban csak ott érvényesül,
ahol a munkaadó megteheti.
Ezt jelzi az, hogy a szakszervezetek egyre jobban kiszorulnak
a versenyszakmákból, és erősek csak ott maradnak, ahol a bérek szabályozottak. A
szakszervezetek csak ott erősek ahol a foglalkoztatási feltételeket nem a piac,
hanem a hatóság és a szakszervezet közti alku szabályozza. A szakszervezetek
ereje például katasztrofális károkat okoz az oktatásban. Véleményem szerint, a
jelenkori társadalmakban a legfontosabb értéktermelő szektor az oktatás. Ennek
ellenére ezt még a közgazdaságtan sem tekinti értéktermelőnek, és a
legliberálisabb társadalmak is elzárják ennek a szektornak a piacosítását.
A közelmúltban találkoztam egy
olyan felméréssel, ami az oktatás piacosodását, vállalkozási formában való
működtetését tárta fel. Megdöbbentett, hogy ezen a területen az elmaradt
társadalmakban történik a legnagyobb előre lépés. Ez annak köszönhető, hogy azokban
gyenge még mind az állam, mind a szakszervezet.
A fejlett társadalmakban csak a művészek és a sportolók képzése
piacosodott. A gazdaság és az állam munkaerőigényének kielégítését azonban a
versenytől elzártan a hatóságok és a szakszervezetek végzik.
Az oktatástudomány és az
oktatáspolitika illetékesei figyelmen kívül hagyják az oktatás hatékonyságáról
készített ENSZ felméréseket. Ezek egyértelműen a távol-keleti országok fölényét
bizonyítják, ahol a mandarinrendszer hagyománya erős, és a szülők is aktívan
részt vesznek a gyermekeik tanulási eredményének támogatásában.
A
magas foglalkoztatás társadalmi feladat.
Már sokszor említettem, hogy ezt
a társadalomtudomány politikai szabadságjogokkal szemben másodlagosnak tekinti,
pedig minden társadalom hatékonysága,
teljesítménye a foglalkoztatáson múlik.
A foglalkoztatást ugyan méri a
statisztika, de a mérés minőségét nem kezeli fontosnak. A foglalkoztatás azt mutatja,
hogy a 15 és 65 élves korosztály hány százaléka vesz részt a társadalmi
munkamegosztásban. A 15 év feletti munkaképesség már időt múlt. Az ipari
forradalom első száz évében ugyan felfogadható volt, de a jelenkorban még a 18
éves korúak munkába állása is ritkaság. A diplomások esetében inkább a húszas
évek közepére tehető a munkavállalás.
Elméleti hiba az is, hogy a munkaképes korú tanulókat, az
értéktermelés szempontjából, passzívaknak tekintik, holott ezek a tudásvagyon
legaktívabb termelői.
Ma már a nyugdíjkorhatár feletti munkavállalókat, vállalkozókat is
foglalkoztatottnak kellene tekinteni.
Ugyan azt is mérik, hogy a
munkavállalók évente mennyi órát teljesítenek. Ezt a mutatót a közvélemény nem
is látja. Szinte csak a szűkebb szakmabeliek tudják, hogy ez a mutató is nagy
eltéréseket mutat. A latin országokban több a vallási ünnep, nagyobb a
szabadság, az indokolt távolmaradás, alacsonyabbak a nyugdíjkorhatárok.
Számunkra fontos volna tudni, hogy az EU országokban az évente ledolgozott órák
száma 1550-1650 között mozog. A négy tengerentúli angolszász országban 200, a távol-keleteikben
pedig 300-400 órával nagyobb a ledolgozott órák száma. Tehát, ha az egy órára
jutó teljesítmény azonos volna, akkor is jelentősen lemaradnának az EU
tagországok.
A magas óraszám jelentőségét az
elmúlt ötven évben leggyorsabban növekedett ország, Dél-Korea példájával
illusztrálom. A két Korea pusztító háborúja után Dél-Koreában is katonai
diktatúra volt, ami az első öt évben 2.500 óra ledolgozását tette kötelezővé. Ebben
az országban ma is 80 százalékos a foglalkoztatási ráta, és a tartós
munkanélküliség ismeretlen.
A sportból vett példával
illusztrálva. Mi úgy akarjuk utolérni a körökkel előttünk futókat, hogy
kötelezővé tesszük a náluk kényelmesebb tempót. Ez ugyan az egész Európára
vonatozik, de az EU 28 tagja közül mi akarunk a legalacsonyabb foglalkoztatási
rátával, másoknál több ünnepnappal felzárkózni.
Ne csodálkozzunk, ha ez ezer év
óta nem sikerült.
