Állati fehérje fogyasztása

Kopátsy Sándor               PA                     2014-01-27

Állati fehérje fogyasztása

A The Economist múlt heti száma felélesztette a hatvan éves elképzelésem. Az örök barátomat, Burgert Róbertet nevezték ki a Pécsi Állami Gazdaság igazgatójának. A gazdaság fő profilja a tejtermelés volt. Barátom nyugtalan szelleme azonban olyan profilt keresett, amiben gyorsan lehet nagy eredményeket elérni. Akkor már hírét hallottam, hogy Amerikában forradalmi fejlődést értek el a baromfitenyésztésben. Felismertem annak az okát, hogy a marhahúst fogyasztó gazdag Amerikában miért a baromfit választották a fehérhúsú baromfit az olcsó hús jövőjét jelentő állatnak. Azért mert a biológusok gyors eredményt csak olyan állattal érhetnek el, amelyik nagyon szapora. A melegvérű háziállatok közül messze a baromfi a legszaporább, a szarvasmarha meg a legkevésbé.

A biológusnak annál könnyebb feladta a szelekció, minél szaporább a faj. Erre született a döntés, hogy a modern baromfitartásra áll rá. Kellő tapasztalt hiányában ez nem ment könnyen, de tíz év után, már Bábolnán diadalt aratott.

Már akkor felmerült, hogy a távoli jövő húsát a halak, a vizekben élő állatok fogják jelenteni. Ezek esetében még a baromfinál is százszor nagyobb a szaporaság, ráadásul a vizek, sokkal nagyobb területet jelentnek, mint a szárazföld, és mindenütt termékenyek. Ehhez a jóslatomhoz ugyan fél évszázadot kellett várni, de ma már a tények bizonyítják, hogy a halastavakkal, tengeri farmokkal nem lehet versenyezni. Az utóbbi évtizedekben a baromfihúsnál is gyorsabban a vizekben élő állatok fogyasztása nő.

Én már nem érhetem meg, de a jövő fehérjetermelője a tenger lesz.

Közben az élet egyre messzebb sodort a mezőgazdaságtól. Történész szemmel is csak jóval később találkoztam a tejtermelés forradalmi szerepével a magyar társadalom fejlődésében. A svábok által behozott istállós tehéntartás forradalmat jelentett a parasztcsaládok életében. A nők a tejtermelésnek köszönhették, hogy árutermelő szerepet kaptak a családban a tejpénznek köszönhetően. A tej fogyasztása pedig először jelentett egészséges, fehérjegazdagabb táplálkozást népünk életében. Ezzel szűnt meg a legnagyobb népbetegségünk az angol-kór.

Ezért aztán nagy örömmel olvastam egy ausztrál kutatóintézet tanulmányának kivonatát az állati fehérjék termelési és fogyasztási adatairól.

A világgazdaság megértéshez is fontos adat, hogy az Egyesült Államokban az egy lakosra jutó húsfogyasztás 120, Európában 75, Kínában 60, Afrikában 20, és Indiában 8 kiló. Ebből ki lehetne számolni, hogy mekkora volna a földünk eltartó képessége, ha mindenütt úgy táplálkoznának, annyi, főleg vörös húst fogyasztanának, mint Észak-Amerikában. Legfeljebb 1 milliárd, a jelenlegi 7 milliárddal szemben. India, és Afrika lakossága tized annyi sem lehetne.

Számomra különösen érdekesek volnának, ha a húsfogyasztást hármas, vörös, fehér és hal bontásban közölnék.

Számomra nagyon sokat mondtak azok az adatok, amik a különböző húsok, különböző tartásformáiban mutatták meg a takarmányigényt.

2 kiló takarmány kell a baromfihús, 3 kiló a sertéshús, 4-5 kiló a bárányhús, 6-20 kiló a marhahús kilója elő állításához. A fejőstehenek ötöd annyi takarmánnyal termelnek tej formájában annyi fehérjét, mint amennyi 2 kiló húsgyarapodáshoz kell. Az Egyesült Államokban és Nyugat Európában 75-300 kiló száraztakarmány kell egy kiló tejfehérjéhez, Afrikában 500, Etiópiában 2.000 kiló.

A jelenkor megértéséhez az is fontos adat, hogy jelenleg 1.500 millió ember él olyan állattartásból szegényen, amit a fejlett Nyugaton 15 millió farmer megtermelne.

A húsok adják a táplálékunk kalóriatartalmának hatodát, de ehhez használják fel a termőterület, a víz, és a gabona harmadát.

Egy kiló gabona termeléséhez 1.500 liter víz kell, a marhahúshoz ennek tízszerese.

A világgazdaság fejlődése következtében 2050-ben a várható húsfogyasztás a jelenlegi kétszerese lesz.

Hollandiában 1950 óta az egy tehénre jutó tejtermelés kétszeresére, 7.500 literre nőtt. Ezzel szemben Afrikában nem változott. A lakosság pedig négyszeresére nőtt.

Ennyi is elég annak igazolására, hogy fajunk jövője továbbra is, elsősorban attól függ, mint esszünk, és azt hogyan termeljük meg.

Tartós munkanélküliség

Kopátsy Sándor                  PF                 2014-01-28

Tartós munkanélküliség

Évtizedek óta küzdök az ellen, hogy a jót és a rosszat összeadják. A hat hónapnál rövidebb munkanélküliség hasznos, a hosszabb káros.

A rendszerváltás előtt hiányzott, hiszen az átlagbér ellenőrzés mellett nem volt rugalmas a munkaerőpiac. A vállatok megbecsülték az olyan munkást, aki az alacsonyabb bérrel is megelégedett. Az új munkahelyet teremtők nem találtak maguknak munkást. A legjobbakat pedig nem lehetett megfizetni. Tartós munkanélküliség pedig nem is volt, még a rendőrség is üldözte.

A rendszerváltás után a rendszerváltás után pedig a magas lett a munkanélküliség, és az szinte csak tartósan, reménytelenül munkanélküliekből állt. Ez pedig katasztrofális nemcsak gazdasági, pénzügyi, de erkölcsi tekintetben is. Ez ugyan jellemző szinte egész Európára, de azon belül katasztrofális Magyarországon. Jellemző módon az EU tagországok közös jellemzője. Ebben a körben legalább mérik. A 28 tagországban a munkanélküliek 62 százaléka tartósan az. A megfelelő hazai adatokhoz nem tudok hozzáférni.

Ezért aztán a munkanélküliek százaléka értelmetlen mutató. Együtt van benne a jó meg a rossz. Ezért legfeljebb a foglalkoztatási rátát lehet valamire használni. Az is csak akkor volna igazán jó, ha a munkaképes korú tanulókat foglalkoztatottnak vennék számba. Hiszen az oktatásban résztvevők talán a leghatékonyabb értéktermelők, gyarapítják a társadalom tudásvagyonát, a munkaerő minőségét. Ezért a jó mutató a hat hónapnál rövidebb munkanélküliséget figyelmen kívül hagyná, és a munkaképes korban tanulókat pedig a foglalkoztatottak között venné számba.

Számításaim szerint ezzel a mutatóval az EU tagországok között mesze az utolsók lennénk.

Ezt az Egyesült Államokban jól tudják. Ott elsősorban a hat hónapnál hosszabb munkanélküliséget igyekeznek csökkenteni.

Ez a munkanélküliség 1948 és 1911 között csak két alkalommal, és összesen három évig volt 1 százalék felett. Nálunk, becslésem szerint, a rendszerváltás óta mindig meghaladta az 5 százalékot. De, mint írtam, a tényleges adatokat nem ismerem.

Még jobb volna tudni a 6 hónapon túliak, hogyan oszlanak meg. Talán egyszer ezt is megtudjuk, ha nem is a választás előtt, de utána.

A munkaerő áru

Kopátsy Sándor               PG                   2014-01-27

A munkaerő áru

Ötven éve élénk vita folyt arról, hogy áru-e a munkaerő. Ma már ez nem vita tárgya, annak ellenére, hogy sehol nem veszik ezt szigorúan. Még a liberális államokban is vannak olyan foglakoztatási törvények, melyek ezt semmibe veszik.

A szakszervezetek minden országban leülnek tárgyalni a munkaadók szervezetivel, ahol a kormánypárt közvetítésével tárgyalnak arról, hogy mennyire emelkedjenek a kollektív szerződésben rögzített bérek. A minimálbéreket pedig a kormány foglalja törvénybe. E beavatkozásoktól függően aztán a bérekhez, nem pedig a m unkaerő keresetéhez és kínálatához igazodik a foglalkoztatás.

Ezt a gyakorlatot tradíciónak tekintik annak ellenére, hogy ez jelentős foglalkoztatási feszültséget, esetleg inflációt okoz. Az a tény, hogy a bértárgyalások eredménye krónikusan alacsony foglalkoztatást, és a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását nem képes megoldani, senki sem veti fel, hogy a bérek alakulását a piacra kellene bízni.

Nem volna baj, hogy a bérek alakulását nem a piacra bízzák, ha a hatósági és szakszervezeti beavatkozások nem okoznának krónikus problémát. De okoznak, hiszen mindig, és minden társadalomban alacsony a foglalkoztatás, különösen krónikus a munkanélküliség a képzeten és a pályakezdők esetében.

Mit jelent az alacsony foglalkoztatási ráta?

Indoktalanul drága a munkaerő.

Mit mond, hogy a foglalkoztatás különösen a képzetlenek és a pályakezdők körében botrányosan alacsony?

A képzetlen és a pályakezdő munkaerő ára nagyon magas.

A piac tehát arra figyelmeztet, hogy drága a munkaerő, különösen a gyenge minőségű. Ha a bérek alakulását a piacra bíznák, csökkenne a bérszínvonal, mindenek előtt a képzetlen és a pályakezdők foglalkoztatási költsége. De nem annyival, amennyit a munkanélküliek kapnak. Vagyis a dolgozók jövedelme nőne. Ezzel nőne a vásárlóerő, a termelésre irányuló kereslet.

Az ugyanis vitathatatlan, hogy a termelés hatékonysága akkor nő, ha a kapacitáskihasználás javul. A munkaerejét alacsony szinte kihasználó társadalom ugyanis drágán termel. Ezért alapvető társadalmi érdek volna a munkaképes lakosság maximális munkára fogása.

Ezzel szemben az állam és a már foglalkoztatottak érdekét védő szakszervezetek nem a társadalom egészének, hanem csupán a foglalkoztatottak érdekét védik. Nem veszik tudomásul, hogy mindenki akkor járna jobban, ha a társadalmi érdek szolgálatát a piacra bíznák.

Nem is az a baj, hogy nem bízzák a piacra, hanem, hogy a piac jelzését nem veszik komolyan.

A piac az egész nyugati világban azt jelzi, hogy óriási a képzelten és tapasztalatlan munkaerő munkanélkülisége. Ennek tehát az ára elviselhetetlenül magas. Olyan árat kell megengedni, ami mellett ezt a réteget is bevonják a társadalmi munkamegosztásba.

A munkaerő árát a piac jelzéséhez kell igazítani.

Mivel a piac azt jelzi, hogy a jó munkaerőben hiány, a gyenge minőségűben óriási felesleg van, a jót drágítani, a gyengét olcsóbbítani kell. A jelenlegi kormány az „adóreformjával” ennek az ellenkezőjét tette, az eleve rosszat még rosszabbá tette. De ennél is sokkal nagyobb hiba, hogy a tartósan munkanélkülieket viszonylag úgy támogatja, hogy azok jelentős hányada számára nem is érdemes a munkavállalás. Óriási szakadék van a normatív árán még megvásárolható, és azon már drága munkaerő között. Akit a normatív árán nem vásárol meg a munkaadó, azt az állam eltartja. Ez ugyan sokkal drágább, mint amennyiért munkahelyet találna, de ezt a foglalkoztatás törvényes keretei nem teszik lehetővé.

Jelenleg a gyenge minőségű munkaerő a munkaadónak havonta közel 150-200 ezer forintba kerül, és még megszabadulni is csak nagyon drágán tud tőle. Ezzel szemben, ha nem dolgozik, akkor a költségvetést terheli mintegy 50 ezer forintos segély, és óriási társadalmi erkölcsi és szakmai kár. A társadalomnak még az is érdeke volna, ha a munkaadónak kifizetné a foglalkoztatással járó költségeket, mert a közvetett pozitív hatások még megmaradhatnának. Természetesen ez a véglet, csak azt mutatja, hogy a tartós munkanélküliségnél nincs rosszabb.

Annyi kedvezményt kell a munkaadónak adni, ami mellett megszűnik a tartós munkanélküliség. Azt, hogy milyen áron kell a gyenge minőségű munkaerőt foglalkoztatni, a piac fogja megmutatni.

Valószínűnek tartom, hogy elég volna azzal elindulni, hogy a tartós munkanélküliek és a pályakezdők alkalmazása esetén, bizonyos időre, nincs bérjárulék, és fegyelmi vétség esetén a munkaviszony megszüntethető. Azt, hogy ez sok, vagy kevés a piac jelezni fogja.

Azzal kezdtem, hogy a szocialista rendszerben dogmaként kezelték, hogy a munkaerő nem árú. Most ugyan nincsenek ilyen dogmák, de a rendszerváltás óta gyakorlat, hogy a munkaerő nem áru. Nem tudatosan, de a rendszerváltás óta a foglalkoztatás politika úgy viselkedik, mintha a munkaerő nem árú volna. Pedig az, méghozzá racionálisan gondolkodó áru.  

Nem csökken a szoborállítók és eltávolítók tombolása

Kopátsy Sándor             PP                      2014-01-26

Nem csökken a szoborállítók és eltávolítók tombolása

Azt hiszem, hogy a szobrokat állítók, és eltávolítók szégyentábláján előkelő helyet foglal el Magyarország. Ezen belül is élenjárnak a közép-jobb kormányok.

Arra még büszke voltam, hogy 56-ban a nép ledöntötte Sztálin szobrát. Erre a népnek joga van még akkor is, ha nincs igaza, a kormányoknak pedig akkor is szégyenük, ha igazuk van.

A kormánynak abban igaza van, hogy ezt a szégyent a népem többségének támogatásával végzi. Közép-jobb társadalomban ezt is tudomásul kell venni. A szoborállítások akkor zavarnak, amikor buta politikusok, szélsőséges politikai erők kedvében járnak.

Amennyire Sztálin szobrának felállítását indoktalan talpnyalásnak tekintettem, a Marx-Engels szoborállításnak örültem. Amíg Sztálin történelmi mérlegét egyértelműen negatívnak tartom, Marx és Engels történelmi érdemét ezer év múlva sem fogják vitatni.

Ez az állításom a jelenlegi politikai légkörben indoklásra szorul.

A kereszténység, és különösen annak a római katolikus egyháza, és ennek hatására ez európai történelemfelfogás nemcsak az egyház híveit, de a történelem szereplőit is a vallásis dogma alapján minősíti. Ennek alapján egyetlen meg nem bocsátott bűnnel is el kell kárhozni. Vagyis nem a jó és a rossz egyenlege a minősítés alapja, hanem csak a rossz, a bűn ténye.

Ennek alapján a történelem nagyjai közül szinte nem lesz senki szent. Az én kedvenceim közül biztosan, senki.

Azon nem lehet vitatkozni, hogy Marx és Engels tanítványai is sok bűnt, borzalmat követtek el. De azon sem, hogy óriási szerepük volt mindabban az üdvös változásban, amit az elmúlt száz év alatt megélhetünk.

Ráadásul Marx nemcsak zseniális tudós volt, hanem világvallást alapító is. Vitathatatlan, hogyha a marxista dogmatizmus rossz kezekbe került, sok kárt és borzalmat is okozott. Azt azonban még a jelenlegi politikai hatalom birtokosai sem vitathatják, hogy a fejlett Nyugaton, különösen a puritán kultúrájú, erős polgárságú országokban a szociáldemokráciának alapvetően pozitív szerepe volt.

Az sem vitatható, hogy nemcsak a kelet-európai, de a távol-keleti kultúrákban a marxizmus embertelen formában jelent meg. De ez nem a marxizmusból, hanem a nem megfelelő kultúrából és az elmaradottságból fakadt. Véleményem szerint a marxizmusnak ezek a borzalmas formái sem voltak borzalmasabbak, mint a cári orosz, vagy a császári kínai társadalomé voltak.

Az óta kiderült, hogy a kelet-európai társadalmak tőkés formái sem hatékonyabbak, mint amilyen a bolsevik rendszer volt. Ennek ellenére a hivatalos hazai vélemény csak a kommunista uralom borzalmairól, gyenge hatékonyságáról beszél. Nem veszik tudomásul, hogy a kelet-európai társadalmakban a polgári demokrácia sem működik jobban.

Kínában pedig kiderült, hogy a marxizmus is lehet nagyon hatékony, ha puritán nép alkalmazza. A kínai csoda olyan világtörténelmi esemény, amire fajunk történetében még nem volt példa.

Maradjunk annyiban, hogy az utóbbi hatvan év kedvező világtörténelmi eseményei alakulásában a marxista pártoknak, nézeteknek is nagy szerepe volt. Nagyon elfogult az a minősítés, ami tagadja a dolgozó tétegek felemelkedésében, a gyarmati rendszer felszámolásban a marxista pártok pozitív szerepét.

Ez kevés országban jobban igaz, mint éppen Magyarországban. Az, hogy a Jaltában ránk mért sorsunk ellenére, utat találtunk arra, hogy a Szovjetunióénál, rugalmasabb rendszerben működtessük a bolsevik rendszert. Szinte elsők, útmutatók voltunk abban, hogy pártdiktatúrát fenntartva a gazdaságban szerepet kapjon a piac, a szabadidőben pedig működhetett a vállalkozásuk sok-sok óvodája. Vagyis annak az elődje, ami a század végén Kínában megvalósult, és példátlan eredményességgel működik.

Eljön az idő, amikor a magyar nép arra lesz büszke, hogy nálunk indult el az, ami Kínában a történelem legnagyobb sikerét hozta.

Ezeknek a kezdeményezéseknek az egyik fontos műhelye volt a Közgazdaságtudományi Egyetem, aminek az aulájában van az a Marx szobor, amit ma a Jobbik kezdeményezésére el akarnak távolítani.

Azzal vigasztalom magam, hogy a választási hadjáratok történetében történtek már ennél nagyobb ostobaságok is.

Marxról az utókornak az lesz a véleménye, hogy a 19. század egyik tudományos zsenije volt, aki eltévedt, amikor vallásalapító próféta szerepét is vállalta. Ez a vallás ugyan a 20. században világvallás lett, sokkal több volt a pozitív, mint a negatív szerepe, de a tudományos és technikai forradalom hatása idejét múlttá tette.

Mi magyarok pedig arra lehetünk büszkék, hogy a marxizmus ortodox vallású táborába sodorva, modernizáltuk a magyar társadalmat. Ennek a módszere ugyan kegyetlen volt, de a korábbinál sokkal modernebb társadalomként kerültünk ki belőle.

Sokkal nehezebb dolga volna a közép-jobb társadalom közé-jobb kormányának akkor, ha nem történt volna meg a gyökeres társadalmi átalakulás. A mai politikai elit nagy hányada még mindig az elnyomott társadalmi rétegekben, az úri osztályoktól lenézett volna.

A futószalag mellé is puritán munkások kellenek

Kopátsy Sándor              PG                      2014-01-18

A futószalag mellé is puritán munkások kellenek

Közgazdászként hamar felismertem, hogy a tudományos és technikai forradalom minden társadalmi tevékenységhez minőségi munkaerőt követel. Ebből fakad a távol-keleti országok fölénye. Csak ott lehet a tömegtermeléshez is minőségi munkaerőt állítani.

A tudományokban, az új technikák és termékek kifejlesztésében ugyan a Nyugat fölénye egyértelmű. A tömegtermelésben pedig a távol-keleti országokkal nem lehet versenyezni. Az elmúlt évtizedeke egyik általános jelensége, hogy a Nyugat minden tömegterméket a Távol-Keletről importál. A Nyugat és a Távol-Kelet közti munkamegosztás lényege, hogy a távol-keleti tömegtermékeket a nyugaton gyártott célgépekre, csúcstechnikás termékekre cserélik ki.

Évek óta egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a minőségi autót nem lehet importált olcsó munkaerővel termelni. Márpedig a nyugati gazdag országokban nem megy jó minőségű munkaerő futószalag mellé.

Ezt láttam Wolfsburgban, ahol már 25 évvel korábban is a futószalag mellett csak balkáni és török munkások voltak, az ő nyelvükön fogalmazták meg a szalag melletti teendőket.

Aztán, amikor megvették az Audit, hogy leegyen egy minőségi autója is a Volkswagennek, kiderült, hogy abban a környezetben nem lehet olyan igényes gépkocsit gyártani, ami versenyezhet a Mercedesszel és a BMW-el. Ez csak akkor sikerült, amikor levitték Dél-Németországba. A vasfüggöny megszűnése után megvették a Skodát, és kiderült, hogy ott megbízhatóbb autók készülnek, mert ott cseh szakmunkások dolgoznak a futószalag mellett.

Magyarországon a rendszerváltás után megjelentek a jó német márkák. Ez is azért történt, mert a magyar szakmunkás is elmegy a futószalag mellé dolgozni.

Az Egyesült Államokban is megjelentek előbb a japán autók, majd a gyártásuk is. Jelenleg a világ öt legnagyobb autógyára között csak egy amerikai van, a General Motors, másfél japán a legnagyobb, a Toyota és Renault-Nissan, másfél európai, a Volkswagen és a Renault-Nisssan, és egy dél-koreai a KIA.

Agy autóújságban olvasom, hogy a japán és a dél-koreai gyárak minőségben felzárkóztak a legjobb európaiak közé.

A fentieket azért írtam le, mert rá akartam mutatni a munkaerő minőségének fokozott jelentőségre, hogy a tömegtermékek gyártásában is egyre fontosabb a munkaerő minősége.

Márpedig ebben a legnagyobb a kelet-ázsiai népek fölénye. Magasan vezetnek az oktatásban, a munkakultúrában. Az oktatásuk eredményessége közismert. Azt azonban nem vesszük tudomásul, hogy a kelet-ázsiai munkaerőben a legkevesebb a nem megfelelő minőségű. Ezek a népek minden munkafeladatot komolyan vesznek. A futószalag mellett is büszkék a munkájukra, és a vállalatra, melyeiknél dolgoznak.

A napokban olvasom, hogy jelenleg a versenyzongorák négyötödét, a híres műalkotások a másolatainak kilenctizedét Kínában készítik. Egyikre sincs történelmi hagyományuk, de lelkiismeretesek.

Arra pedig a rendszerváltást követően döbbentem rá, hogy egy társadalomban semmi sem okoz nagyobb kárt, mintha a munkaerejének jelentős hányadát nem képes kihasználni. Márpedig mi ebben az utolsók vagyunk. Okom van tehát az irigyégre.

Nem vagyok történész

Kopátsy Sándor                  PH                 2014-01-25

Nem vagyok történész

A most megjelent, Történelemszemléletem címmel könyvem felborzolta a történészeket. Hozzáteszem, hogy engem középiskolás korom óta borzolnak a magyar történészek. Talán ennek köszönhetem, hogy életem során soha nem lankadt a történelem iránti érdeklődésem.

Az első kijózanító impulzust Marczali Henriktől kaptam. Neki köszönhetem, hogy jozefinista lettem. Ő hívta fel a figyelmem arra, hogy első királyunk óta II. József volt az első király, amelyik a magyar társadalma akarta jobban nyugat-európaivá tenni. Máig tartom az akkor kialakult véleményem, hogy az utolsó nagy társadalmi lehetőséget szalasztottuk el, amikor szembefordultunk a reformjaival.

Akkor még nem tudtam, amit ma már igen, hogy ilyen lehetőséget az államalapítás óta először a reformáción kínált. Annak elmulasztása a hisztérikusan pápista Habsburg uralkodók bűne. Aztán végre jött egy Habsburg uralkodó, aki felszabadította a jobbágyokat, befogadta a zsidókat, korlátozta a katolikus klérus befolyását, vagyis nyugatosítani akart. Erről a királyunkról csak azt tanították, hogy meg sem koronáztatta magát, kalapos király maradt. Marczali Henriknek köszönhetem, hogy felébresztette bennem az elfogult nacionalista történelemfelfogás elleni harciasságomat.

A másik nagy magyar történészem Szegfű Gyula. A Három nemzedéket csak szakszerűsége alapján értékeltem. Igazán nagy azonban csak akkor lett előttem, amikor moszkvai követsége tapasztalatai alapján elsőnek fogalmazta meg a Szovjetunióval való viszonyunk rendezésének fontosságát. Tőle tanultam meg, hogy mit jelentett számunkra a Jalta Egyezmény. Ő már 1947-ben azt javasolta, hogy a finnek példáját kövessük. Azt ugyan nem vette tudomásul, hogy mi nem vagyunk finnek, nálunk a kompromisszumot nem lehet a közvéleménnyel elfogadtatni. A második világháború utáni magyar társadalom a zsidóság és a svábok többségének elvesztése után alkalmatlanná vált arra, hogy a bolsevik Szovjetunióval kompromisszumot kössön. Szegfű olyan távolt állt a marxista történelmi materializmustól, hogy nem érthette meg, mit lehet elfogadtatni a polgárok nélküli magyar társadalommal.

Ezért fogadtam nagy örömmel, amikor a fiatal magyar történészek végre megmutatták, hogy milyen sajátos társadalom volt a magyar. Eleve hatod annyi polgára volt, mint a nyugat-európai társadalmaknak, de ebben szinte nem is volt magyar. Ennek a ténynek a megállapítását tartom a magyar történelemtudomány legfontosabb eredményének. Sajnos, nem éltünk vele megfelelő mértékben. Pedig ennek szem előtt tartása nélkül nem érthetjük meg a történelműnket.

Mindent sokkal könnyebb volna megérteni, ha azon keresztül vizsgálnánk, hogy mikor, mi történt a polgárhiányunk felszámolása, illetve ennek megakadályozása érdekében. Látva, hogy ebben az irányban a szovjet megszállás alatt óriási változások történtek. Parasztpárti létem ellenére felismertem, hogy a sztálinista politika nemcsak szétveri a régi rendet, de a falusi lakosság nagyobb felét városi munkássá, értelmiségivé tette. Máig nem tudatosult, hogy a kelet-európai politikai felépítmény alatt a magyar társadalom struktúrája óriási modernizáción ment át. Ahogyan nem tanítjuk, mit vesztett a polgárosodásunk a zsidóság és a svábok többségének elvesztésével, azt sem vesszük tudomásul, hogy a sztálinista diktatúra és a Kádár-rendszer alatt sikerült munkás- és parasztszármazású értelmiséget felnevelnünk. A mai magyar társadalom még mindig nem elég polgárosult, de sokkal inkább az, mint valaha volt.

Annak ellenére, hogy a politikai vezetés tudatában lett volna annak, hogy az új gazdasági mechanizmus a magyar polgárosodás kiváló elemi iskolája volt.

A jelenlegi rendszer nem hajlandó tudomásul venni, hogy létét a bolsevik megszállásnak köszönheti. A többségük, a nélkül aligha juthatott volna oda, ahol most van.

Amatőr történészként előbb a francia történészektől tanultam megismerni Európa történelmének logikáját. Majd az angolszászoktól tanultam világtörténelmet. Örültem, hogy végre a történelem kutatása is tudomány lesz. Eddig számomra sok tekintetben az államhatalom szolgálója maradt. Ez ellen lázadtam azzal, hogy könyvben tálaltam fel történelemszemléletem.

Izrael jövője

Kopátsy Sándor                PV                    2014-01-17

Izrael jövője

A The Economist legutóbbi száma a zsidóság jövőjével foglalkozik Ki a zsidó? című kérdés alatt. Az írás alapvetően a rabbik álláspontját fejtegeti.

Szerintem sokkal mélyebb a zsidóság jövőjének sorsa, mint a vallásuk álláspontja.

Előtte pár megjegyzés arra, hogy hiba volt a melléklet grafikont csak a második világháború után kezdeni. Sokkal többet mondana a lényegről, ha további 50, de legalább húsz évvel korábbi helyzetet is ábrázolnák.

1930-ban ugyanis mintegy 17 millió zsidó élt a világban. Ezek 80 százaléka Európában, és az Amerikában élt, akik a világ legfejlettebb, leggazdagabb és legiskolázottabb etnikumát jelentették. Ennek az elitnek az elitje pedig gyorsan épült be az otthont adó országokba.

1945-ig az Európa nyugati felén élő zsidóságból 5 milliót elpusztítottak, a megmaradtak többsége pedig fokozatosan Izraelbe, kisebb hányaduk az Egyesült Államokba menekült. Ezeket követte a század végéig a Szovjetunióban élő zsidók többsége is. A háború végén mintegy 11 millió zsidó élt a világban. Ennek tizede már Izraelben.

2013-ra a zsidósság száma elérte a 14 milliót. Közel 6-6 millió él Izraelben és az Egyesült Államokban, és jó 2 millióan még más országokban. A nagy többségük jövője egyelőre biztos, fele az Egyesült Államokban él, a másik fele abban az Izraelben, aminek a biztonságát nemcsak a saját katonai erejük, de az Egyesült Államok is garantálja. Tehát nem az arab világ Izrael-ellenessége jelenti jövőjük fenyegetését. Sokkal inkább az alap nem lehet tartós, amire Izrael épült, és amihez ragaszkodnak.

Ideje volna a világ zsidóságának és mindenek előtt Izrael államnak felülvizsgálni az alapításkor lerakott elveit. A zsidó állam a holokauszt traumájából született. A magukat zsidóknak vallók országa akart lenni. Vagyis vallási alapra épült. Ez az alap akkor érthető volt, de mára anakronizmussá vált.

Az ókorban még járható út volt, hogy egy népnek legyen saját vallása. Ez a saját vallásra épült államot már a Római Birodalom sem tűrte. Nem véletlen, hanem történelem logikája, hogy a kemény egyistenhívő zsidó vallásnak egyik ágából lett a világtörténelem első világvallása, a kereszténység.

Az államát elveszett zsidóság szétszóródott a világban, elsősorban a keresztényben. Ennek a hisztérikusan antiszemita kereszténységnek kisebbségében, nagy szolgálatot tett, hogy saját vallása volt. Ez tartotta őket össze az üldöztetések alatt, és emelte fokozatosan őket a 20. század elejére a Nyugat élcsapatává.

Ekkor már úgy látszott, hogy asszimilálódni fognak, hiszen ők lehettek a nyugati társadalmakban nemcsak leggazdagabbak, hanem a leginkább polgárosultak, a legiskolázottabbak. A mindig jelenlevő antiszemitizmust is elviselhetővé tették a sikereik. Nemcsak hazájuknak érezték a befogadó államokat, de átvették a nyelvüket, sokan beházasodtak, keresztény vallásúak lettek.

A tragédiát az okozta, hogy a sikereik számos országban, főleg a fél-perifériákon, helyesebben a viszonylag polgárhiányos államokban, megirigyelték a zsidóság sikereit. Ehhez járult, hogy a két háború között a polgári társadalmak nagyon rosszul teljesítettek. A tömegek nyomora, a nagy munkanélküliség pedig jó talajt teremtett az antiszemita demagógia számára. Európa Rajnától keletre lévő fele hisztérikusan, saját érdekét sem nézve, antiszemita lett. A Szovjetuniót csak azért nem borította el a zsidóüldözés, mert Hitler ellen szükségük volt rájuk. Ők csak a szovjetrendszer válságának jelentkezése után telepítették ki a zsidóságukat.

Itt most nem térek ki arra, mint vesztettek a Rajnától keletre lévő államok azzal, hogy szinte megszűnt a zsidó kisebbségük. Pedig ennek feltárása a térségünk súlyos mulasztása.

A zsidóság jövője szempontjából azonban a zsidóságnak is látniuk kellene, hogy a keresztény és az arab világban szétszóródott zsidóság sorsa két vágányon haladt.

A zsidóság nagy többsége a keresztény Európában páratlan sikert ét az ipari forradalom után. Ahogy a Nyugat a többi kultúra fölé emelkedett, a zsidóság még ebből az emelkedő környezetből is egyre magasabbra emelkedett. A 20. század elején a nyugati kultúrában lett a zsidóság a világ leggazdagabb, legiskolázottabb, legmodernebb etnikuma.

Ezzel szemben, az arab világban élő zsidóság ugyanúgy megtorpant, lemaradt, mint az arab környezete. Amennyire a nyugaton nevelkedett zsidóság joggal büszke lehet a befogadó népeknél jelentősen nagyobb teljesítményére, annyira hibás ezt akár a faji, akár a vallási fölényükkel magyarázni. Most Izraelben a bőrükön érezhetik, hogy a mohamedán, vagy az abesszin környezetben hova jutottak zsidó hittestvéreik.

De ez a logika igaz minden nép esetében. Mindegyik annyira viszi, amennyire az alkalma kínálkozik.

A magyarokra vonatkoztatva.

- Az Amerikába kivándoroltak Észak Amerikában angolszász puritánok színvonalára emelkedtek. Latin-amerikai országokban latin módon viselkednek.

- A Trianon után Ausztriához csatoltak osztrákok módján viselkednek.

- A Romániához csatoltak viszont még hozzánk képest is lemaradtak.

A kereszténység estében.

- A Római Birodalomban európai keresztények. Majd az idő múltával kettéváltak mediterrán és ortodox kereszténységgé. Végül a reformáció során leváltak a puritánok.

- Az arab világ kereszténységének nagy többsége áttért a keményebb egy istenhívő mohamedán vallásra, a kisebbség pedig Egyiptomban és Abesszíniában a környezete szintjén maradt.

Vagyis, nem a vallás alakítja a kultúrát, hanem a kultúrához alkalmazkodik a vallás.

Ez történt a zsidóság esetében is. Európában, illetve a Nyugaton annak a csúcsára került. Az arab világban pedig a kulturális környezete szintjén rekedt meg. A holokauszt sokkhatása alatt megalakult államuk minden zsidó állama akart lenni, és ma is ezen az elven él. Nem veszi tudomásul, hogy nemcsak a fajok saját vallása, de még a közös vallás sem lehet a közös állam szilárd alapja, ha azon belül két nagyon eltérő kultúra alakult ki az idők során.

Márpedig Izrael a Nyugat legfejlettebb etnikumú zsidósága, és az arab világ szintjén rekedt ortodoxok között áthidalhatatlan szakadék tátong. A nyugati kultúra csúcsát jelentő nyugati zsidóságnak, és az arab világ szintjén rekedt ortodox oknak nem lehet azon az alapon közös államuk, hogy a vallási gyökereik azonosak. Izrael politikai struktúrája egyrészt a legmodernebb Nyugat, másrészt a nagyon elmaradt Közel-Kelet igényét akarja kielégíteni. Ez a két szidó kultúra és civilizáció egyikének sem járható út. Homlokegyenest ellenkező a számukra megfelelő út.

A Nyugaton élő zsidóság volt az első annak felismerésében, hogy az államot és a vallást szét kell választani. Ennek ellenére olyan államot alapítottak, ami példátlan mértékben össze vannak fonódva az állam és a vallás funkciói.

Valaminek a lehetetlenségét mindig nehéz bizonyítani. Izrael esetében csak a demográfiai különbségre utalok. A fejlett zsidóság természetes szaporulata nagyon lassú, az ortodoxoké pedig nagyon gyors. Ez hosszú távon elviselhetetlen kontraszelekció.

A másik megfontolandó érv, hogy a zsidóság mintegy fele az Egyesült Államokban él. Azok kilencven százaléka nyugati kultúrájú, ezek 72 százaléka az utóbbi 13 évben nem zsidóval kötött házasságot. Ezzel szemben Izraelben csak egyházi házasságot lehet kötni.

Azt már korábban leszögeztem, hogy Izrael állam jövőjére garanciát jelent a nagyságához viszonyítottan példátlan, és az Egyesült Államok világviszonylatban példátlan katonai ereje.

Ezzel szemben Izrael belső társadalmi felépítettsége alapos átépítésre szorul.

Három lecke Finnországból

Kopátsy Sándor                EO                    2014-01-24

Három lecke Finnországból

Az soha nem érdekelt, hogy mennyire vagyunk rokonok a finnekkel. Kamaszkoromtól kedve mindig az okosabbtól, a sikeresebbektől akartam tanulni.

A legközelebbi tanítóm a magyar zsidóság volt. Egyszerűen lenyűgöztek a sikereik. A többségük száz éve sem élt Magyarországon, és háromszor vagyonosabbak, négy évvel iskolázottabbak lettek, mint az őslakosság.

A szomszédoktól kell tanulni, mert azok lehetőségei a mienkével rokonok. Középiskolás koromtól azt tartottam, hogy az osztrákokkal, csehekkel közös államunkban ettől a két néptől kellett volna tanulnunk. Ezzel szemben csak azokat tartottuk hőseinknek, akik e két néptől akartak megszabadítani bennünket. Ezek Közép-Európában mutatták meg, hogy itt is lehet nyugat-európai módon élni.

A szovjet megszállás után a finnek lettek a példa. A cári Oroszországnak az egyik legszegényebb nagyhercegsége voltak. A Szovjetunió megalakulásból független államként kerültek ki. A Jaltában megkapott szovjet befolyási övezetbe kerülő országok közül csak ők kerülték el a katonai megszállását. A század végére pedig Európa egyik leggazdagabb, legiskolázottabb népe lettek. Ma az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmük hatszorosa a nyersanyagokból gazdagodó oroszokénak, és háromszorosa a magyarokénak. A számomra legfontosabb szektorban, az oktatásban, amióta mérik, az elsők Európában.

Finnország azonnal megértette a Jaltai Egyezmény lényegét: A Szovjetunió tudta és beleegyezése nélkül nem történhetnek fontos állami döntések. Ezért a köztársasági elnökük, mint katona, marsall rangban és egyenruhában ment ki Sztálin generalisszimuszhoz, és megkérdezte, az új helyzetben mi lesz a kötelességük.

Sztálinnak imponált a katonatársa, és közölte a feltételeket. Nem léphetnek be a Szovjetunió ellenes katonai szövetségbe. A többi párttal azonos jogot kell biztosítani a kommunista pártnak. Minden kormányban fontos tárcákat kell biztosítani a kommunista párt számára.

A finn köztársasági elnök tudomásul vette, és a Szovjetunió felbomlásáig betartotta a feltételeket. Ezzel elkerülte a katonai megszállást. Tudom, hogy erre egyetlen más csatlós állam vezetése nem lett volna képes, akkor sem, ha felismeri a járható utat, mert a lakossága nem fogadta volna el ezt a megoldást jelentő kompromisszumot. Egyetlen másik csatlós országban nem nyerhetett volna választást az olyan kormány, amelyik tudomásul veszi, hogy a mozgásszabadságát a Szovjetunióval kell egyeztetni.

A történészek feladata volna rámutatni arra, hogy az lett volna a megoldás, ha a szükségszerűséget tudomásul veszik. Ezzel szemben a magyar történészek fel sem vetik, hogy mi kellett volna, ahhoz, hogy a finn utat járhassuk, sőt azokat tartják hősöknek, akik görcsösen ragaszkodtak a lehetetlenhez.

Csodáltam, hogy a szovjet-finn háború óta, vagyis közel nyolcvan éve, mérik, majd ötévenként követik az újszülöttek adatait. Az ötven év eredményét publikáló adatok lázba hozták a szakmát. Kiderült, hogy a magzati kihordás minősége jelentősen kihat az életteljesítményre. A testméretek tekintetében legnagyobb tized lényegesen több évet végez az oktatásban, jobban kereső és több adót fizető állampolgár lesz. Ez azt jelenti, hogy a következő generáció értéke, illetve ötven év múlva az ország teljesítménye, lényegesen függ attól, az anyák hogyan hordják ki a magzatukat. Ez a megdöbbentő tény legfeljebb a gyermekorvosok oktatása során lesz megemlítve.

Közgazdászként megszállottan hirdetem, hogy a jelenkori társadalom legfontosabb értéktermelő szektora az oktatás. Ezt csak az európai puritán kultúrában, azon belül is elsősorban Finnországban vették tudomásul. Számomra még ennél is sikeresebbek a távol-keleti országok. Ezt látszik igazolni a tény, hogy a legújabb PISA felmérések a távol-keleti országok fölényét jelzik. Finnország ennek ellenére az egész Nyugaton az első maradt.

A finn oktatási rendszer egyetlen gyengéjét abban látom, hogy nem elég korán szakosítja a tanulócsoportokat a képességek iránya és színvonala szerint. Ezen múlik a távol-keleti oktatás jobb eredménye. Természetesen a finn oktatási rendszer óriási fölényben van a magyarral szemben. Erről győzött meg tegnapelőtt két barátomtól kapott anyag a finn oktatási rendszerről.

Ebben szerepelt egy adat, amire hatvan éve vadászom. Az ötvenes évek elején olvastam Rácz Jenő és Bródy András könyvében, hogy a nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya, adott természeti környezetben, szinte állandó. Ennek alapján tudtam kimutatni, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népesség növekedés elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. A bajom az volt, hogy az általuk számolt nemzeti vagyon lényegében csak a fizikai vagyont jelentette. Ez a múltban még megengedhető volt, de a tudásalapú társadalomban értelmetlenné vált. A múltban még megengedhető volt, hiszen minden osztálytársadalomban nemcsak a munkaerőből volt több annál, amit a társadalom hasznosítani tudott, de a munkaerő tudásvagyona is több volt az osztálytársadalmak által igényeltnél.

Ezért a közgazdaságtudomány nemcsak a munkaerőt nem tekintette ugyanolyan termelési tényezőnek, vagyonnak, amit a társadalom igényének megfelelő szinte kell tartani, hanem a tudásvagyont sem tekintette nemzeti vagyonnak.

Ez vezetett arra, hogy a tudásvagyont létrehozó, gyarapító szolgáltatásokat, mindenek előtt az oktatást, fogyasztásnak, nem vagyontermelésnek tekintette. Ezért nem is találtam fogózkodót ahhoz, hogy a tudásvagyon nagyságát mérhessem. Most, ebben a finn oktatást bemutató anyagban végre találtam valami segítséget.

A finn diplomások képzésére fordított társadalmi kiadást, az óvodától, a diploma megszerzéséig, 200 ezer euróban állapítja meg. Ebben ugyan nincsen benne a család jövedelméből történő ráfordítás. De csupán a társadalmi ráfordítás is az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem ötszöröse. Több az egy lakosra jutó fizikai vagyonnál. Ehhez jön még számos további kiadás, például a szülők által ráfordított jövedelem és idő.

Tekintettel arra, hogy Finnországban a korosztály közel fele diplomás, a társadalom szellemi vagyona valahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnek legalább ötszöröse. Ez a becslés is bőven elég ahhoz, hogy még inkább meggyőző legyen a bizonyítása annak, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. A több lakos esetén nemcsak munkahelyet, infrastruktúrát, de tudásvagyont is kell létrehozni.

A tudásvagyon bővítésének társadalmi érdekéből következik az, hogy a képzéssel, mint értékterelővel számoljunk. Mivel a jelenkori társadalom szűk keresztmetszete a tudásvagyon, nem tükrözheti jól a társadalom működését az olyan közgazdaságtan, amiben nem is szerel a tudásvagyon gyarapításának költségével, annak a létrehozását fogyasztásként tünteti fel.

Ahogyan a tőkés osztálytársadalom működése a fizikai tőke maximalizálására épült, a tudásalapú táradalomnak a tudásvagyon maximalizálására kell épülni. Ez a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a társadalom elsődleges célja, a minél jobb minőségű munkaerő bővített újratermelése. Ennek érdekében nem a több, hanem a jobb munkaerő a társadalom feladata.

A keresztény vallás számára bűn, ha nem a lakosság számát, hanem a minőségét akarjuk növelni.

Ehhez adalék a mellékelt tanulmány egyetlen mondata. „A finn törvényhozás az 1600-as években kimondta, hogy aki nem tud írni és olvasni, az ne csináljon gyermeket.”

A jelenkor egyik nagy deformációja, hogy a gyermekvállalás minden társadalomban fordítottan arányos a szülők iskolázottságával, és jövedelmével. Ott születik kevés gyerek, ahol ígéretesek a felnevelés feltételei, és ott sok, ahol szinte reménytelen. Ennek ellenére miden társadalom a gyermekek száma alapján fizeti a fix összegű családi pótlékot. Ami a szegényeknek, tartósan munkanélkülieknek viszonylag nagy összeg, a magas jövedelmeknek pedig a tényleges ráfordításhoz viszonyítva, nem jelentős.

A gyermeknevelést az eredményessége alapján kellene támogatni. Azt, hogy mi a megfelelő összeg a tények tanúsítják. Olyan progressziót kell alkalmazni, ami mellett érdemesebb egyetlen diplomást felnevelni, mint tucatnyi iskolázatlant.

A hazai gyermekvállalás családi háttere mindig, de különösen a rendszerváltás óta bűnösen rossz, nem is reménykedhettem abban, hogy ebben érdemi fordulat érhető el. Ezért nagy örömet okozott, hogy Kínában legalább leállították a második gyermekvállalást. Ez önmagában is óriási lépés, mert legalább egyforma a gyermekvállalási arány.

Nálunk ugyan nem nő a lakosság száma, sőt. Mégis a legrosszabb történik azzal, hogy a kevésből is sok a reménytelen családi háttértben születettek aránya. Ennél a mindenütt egyformán kevés gyermekvállalás is sokkal jobb volna. Nálunk nem születnek sokan, de a kevésből nagyon sokan reménytelen környezetben. Ennél a mindenütt egyformán kevés is jobb eredményt hozna.

Mitől függ a gyermeknevelés hatékonysága.

Nem tudok elképzelni a politikai elit számára hasznosabb útmutatót, mint az olyan statisztikát, ami megmutatja, hogy milyen feltételek mellett hogyan alakul a gyermeknevelés hatékonysága.

- A magzat kihordásától. Ezt már más alkalommal is leírtam. Aligha a legfontosabb tényező, de talán a legegyszerűbben kezelhető. Elég volna a sikeres kihordás felső ötödét jelentősen jutalmazni. Tudatosítani kell a sikeres kihordás kedvező következményeit: Kevesebbet lesz beteg, jobb tanuló, jobban kereső munkaerő lesz belőle, tovább fog élni.

- Az első évek gyermekgondozási eredményét jutalmazni kell. Ezt a védőnői szolgálat képes megoldani. Tudatosítani kell az első években a kedvező feltételek következményeit.

- Az iskoláskori családi pótlék nagyságát az iskolai eredménytől függővé kell tenni. Ezzel el lehetne érni, hogy a szülők ápolják az iskolával való kapcsolatot.

- A szülőkénél magasabb iskolázottságot jutalmazni kell. Tudatosítani kell, hogy szülői érdem a gyerekük náluk magasabb iskolázottsága. 

A LEGJOBB BEFEKTETÉS A FELSŐKÉPZÉS

Kopátsy Sándor                EO                    2012-12-21

A LEGJOBB BEFEKTETÉS A FELSŐKÉPZÉS

Első könyvemben írtam le a második világháborút követő első japán költségvetés történetét. Akkor még a japán császárnál is nagyobb úr volt japánban az amerikai megszállók parancsnoka, McArthur tábornok. Vele kellett aláíratni minden a törvényhozás elé kerülő előterjesztést.

Fennakadt azon a soron, amiben az oktatásra fordított összeg aránytalanul felemelt összege szerepelt. Megkérdezte. Magunknak, amikor nincs mit enni, nincs mivel fűteni, és ennyit akarnak az oktatásra költeni. A japán miniszterelnök rövid válasza: Épen ezért.

Ez jutott eszembe, amikor a magyar kormány előkészítetlenül, a felsőoktatásra fordítandó keretet csökkentette. Nem várom el, hogy a magyar kormány az oktatást konfuciánus Japánhoz való fontossággal kezelje, és legjobban a felsőoktatást támogassa, de legalább ne azon faragjon. Azt is belátom, hogy akárcsak másutt is sokat lehet megtakarítani. Aztán az is igaz, hogy egyre csökken a beiskolázásra kerülő korosztályoknak a létszáma. Abban pedig egyenesen egyetértek, hogy nálunk aránytalanul sokan szereznek a humán szakmákban, és aránytalanul kevesen a műszakiakban diplomát. Tehát ezen a területen is indokolt a reform.

Két tényezővel azonban számolni illett volna.

- Jaj annak a társadalomnak, amelyikben a tizenévesek nem várják el, hogy őket is megkérdezzék.

- Ha egy országban a felsőoktatáson nem szabad kezdeni a takarékosságot, mi az vagyunk.

Európában, de különösen nincs olyan ország, ahol olyan hiány volna magasan képzettekből, és olyan felesleg képzetlenekből, mint nálunk. Amíg nem láttam az adatokat, nem tudtam elképzelni, hogy nálunk a képzeltnek alsó két szintjén, a 8 osztályt sem, illetve csak azt elvégzők körében minden hatodik munkaképes korú ember dolgozzon. Az alsóbb szinten csak minden százból heten. Az EU tagországok között álunk a legalacsonyabb a foglalkoztatás, de ezen belül is a legnagyobb a képzelten munkaerőben.

Azt én is tudom, hogy a felső képzettséget szerzők között botrányosan kevés a műszaki, amiből sokkal többre volna szükség. Ennek ellenére körükben 70 százalék felett van a foglalkoztatás. E tekintetben a jóléti államok színvonalán vagyunk, de a munkaerő kétharmada olyan képzetlen, hogy alig több mint a harmada talál munkát.

Diákkorom óta tudom, hogy a képzésünk feudális, illetve kelet-európai abban a tekintetben, hogy az aránytalanul kevés műszaki diplomásban óriási a hiány, a képzetlenek többsége pedig nem talál munkát. Az értelmiségünk nyugat-európai a képzetlen többség pedig indiai szinten álmodik a munkáról.

Ha valaki ötven éve azt mondja nekem, hogy az ország oda csúszik vissza, hogy nem is remélhet munkához jutást, nem hiszem el. Aztán, a szovjet megszállástól megszabadulva, gyorsan nemcsak oda jutottunk, hanem ott is ragadtunk.

A kultuszminiszterünket emberi erőforrások miniszterének hívják, és nem tudja, hogy a képzetlen ember nem erőforrás, hanem erőforrás elvonó. Nincs egy társadalom számára nagyobb erőforrás pocsékolás, mint nem tanítani azt, aki tanulni akar. Nem csak azt kell tanítani, akit a felvételi bizottság reménytelinek talál, hanem mindenkit, aki tanulni akar.

Sajnos, hazánk nem olyan ország, amiben minden szülő azon töri magát, hogy a gyereke tanuljon. De legalább az illetékes miniszter fáradozzn ezen. Ne nyugodjon bele abba, hogy a társadalomnak csak a felső harmada ilyen családban nő fel. Legalább a kormány legyen ilyen.

Minden társadalom elsődleges feladata a foglalkoztatás

Kopátsy Sándor               EF                  2014-01-22

Minden társadalom elsődleges feladata a foglalkoztatás

A társadalomtudományok tévútra léptek azzal, hogy az állam kiszolgálóivá váltak. Természetes társadalmi feladatnak fogadták el a lakosság létszámának növelését. A minél népesebb az ország, annál jobb. Ezzel szemben olyan társadalmakban született ez a tudomány is, amelyeknek elsőleges feladata volt a minél nagyobb halálozás. A társadalom érdeke volt a minél lassabb lakosságnövekedés, az egymással harcban álló államoké a minél nagyobb gazdasági, még inkább katonai erő.

A társadalom felépítménye, ösztönösen a társadalom érdekét szolgálta, ezzel szemben az állam a saját érdeke alapján cselekedett. Vagyis az állam érekét szolgáló tudomány, álszent módon, társadalomtudománynak nevezte magát. Az olyan társadalom, amelyik legfőbb feladata volt a túlnépesedés féken tartása, és ennek érdekében minél nagyobb halálozás volt, ezzel ellentétes állami érdeket szolgált.

Itt nem megyek bele annak a részleteibe, hogyan bizonyítom az állításomat, hogy minden osztálytársadalom elsődleges célja a túlnépesedés fékezése, a halandóság növelése volt, mert ezt már több alkalommal kifejtettem.

Ettől függetlenül, minden társadalom számára fontos volt, hogy a létszáma akkora legyen, amennyi lakos életfeltételei számára optimális a saját élettere. Ennek ellenére nyomát sem találtam annak, hogy felvesse a társadalomtudomány, mekkora létszámú lakosság volna az optimális. Márpedig nem lehet kétségbe vonni, hogy minden élettérhez tartozik optimális lakosságszám. Ezért a társadalomtudománynak, ha nem az állam, hanem a társadalom érdekét tarja elsődlegesnek, ezt az optimumot megmutatni.

Az sem vitatható, hogy az adott természeti környezetben, azaz az állam területének, minden termelési módnak van optimális eltartó képessége. Ez ugyan a technikai fejlődés során növekszik, de sokkal lassabban, ahogyan a lakosság száma spontán növekedett.

Az emberi faj volt az első, amelyik egyrészt szinte minden természeti környezetben képes volt berendezkedni, másrészt képes volt eredményesebben javítani az életkörülményeit. Ennek során azonban kiderült, hogy a jobb életkörülmények között egyrészt tovább él, másrészt több utódot nevel fel. Fajunknak ez a szaporodási törvénye gyorsabb népszaporulatot eredményezett, mint ahogyan képes volt növelni a térsége eltartó képességét. Ezzel az ember olyan csúcsragadozó lett, aminek a természetben nem volt elég ellensége ahhoz, hogy a létszáma csak olyan mértékben növekedjen, amilyen mértékben növelni képes életterének eltart képességét. Ezért az emberi fej is olyanná változott, amelyik saját fajának pusztítójává kénytelen válni.

Fajunk úgy jelent meg a fajfejlődés csúcsán, hogy a fizikai adottságai nagyon gyengék voltak, életéről csak a fejlett agynak köszönhetően tudott gondoskodni. Tűznél melegedett, ruházat alatt védekezett a hideg ellen, barlangokba vonult, védelme és a táplálék szerzés érdekében eszközöket készített. Ez az életmód azonban csak olyan várható életkor engedett meg, ami mellett nem népesedett túl. Mivel a gyűjtögethető táplálék adott volt, az éhhalál volt a túlnépesedése elleni fék.

Az emberi faj gyermekvállalása és halálozása a 20-évek első felén lévő várható életkornak feleltek meg. Vagyis fajuk természetes szaporodása és a 22-24 éves várható életkornak felel meg. Ha az ember ennél tovább él, akkor gyorsan szaporodik.

A jégkorszak végét jelentő felmelegedés számos térségben arra kényszeríttette az embert, hogy a gyűjtögetésről térjen át az élelemtermelésre. Ennek köszönhetően azonban néhány évvel meghosszabbodott a várható életkor, és felborult a születés és halál közti egyensúly. Nincsenek ugyan adatok arról, hogyan nőtt meg a várható életkor, de tény, hogy gyorsan növekedett, és ennek következtében megsokszorozódott fajunk spontán népszaporulata.

A túlnépesedés olyan társadalmi alépítményt jelentett, amire csak olyan felépítmény épülhetett, amelyik féken tudta tartani a túlnépesedést. Ha a történelmi materializmust felismerő Marx felvetette volna a kérdést: Milyen népszaporulat következik be, ha társadalmi jövőképe megvalósul? Azonnal letette volna a tollat. Rádöbbent volna, hogy fajunk csak azért tudott korának szintjére eljutni, mert olyan felépítményt működtetett, ami az átlagos népszaporulatot az 1-2 ezrelékre szorította le. Az osztálytársadalmak a túlszaporodó társadalmakat működőképes szinten tartó szükségszerűség voltak. Az osztálytársadalmakat csak akkor lehet felszámolni, ha sikerül leállítani a népszaporulatot. Ez azonban fel sem merült Marxnál. Pedig a legjobb helyen, Angliában, azon belül is Londonban dolgozott, ahol csak azért nem volt nagy a túlnépesedési nyomás, mert egyrészt a világgazdaság kizsákmányoló műhelye volt, másrészt a munkát nem találó lakosság jelentős hányada kivándorolt a szinte lakatlan Amerikába. Már akkor több angol élt az újvilágban, mint a hazájában. Ma négyszer több angol és skót, és tízszer annyi ír él az országán kívül, mint az őshazában. Felvethette volna, hogy milyen viszonyok lennének Angliában, ha nincs kivándorlás, ha nem áramlik be sok tőke a világ más részeiből. Több embernek kellett volna munkahelyet teremteni, és kevesebb tőkéből.

Marxnak azt is fel kellett volna vetni, hogy mivel járna az, ha megszűnik a gyarmatok kizsákmányolása. Anglia lakossága ugyanis azért él viszonylag jól, mert mások jövedelméből is részesülhetett. Marx ugyanis nem tartotta megengedhetőnek, hogy egyik ország kizsákmányolja a másikat.

Ezzel el is jutottam, a kezdeti témámhoz. Elméletileg a társadalom célja, hogy lakossága minél jobban éljen. Ennek elsődleges feltétele, hogy annyi lakósa legyen, amennyi esetén a legjobb az átlagos életszínvonal.

Ezt az elméleti megközelítést le lehet egyszerűsíteni arra, hogy minden térségnek az optimális lakossága amennyit foglalkoztatni tud. Ez a definíció ugyan sántít abban az értelemben, hogy lehet foglalkoztatni erőszakkal is. Ezt megtanultuk a bolsevik rendszerben. Ezért azzal kell kiegészíteni, hogy a munkaerő kereslete és kínálata legyen egyensúlyban. Ez esetben pedig az a probléma, hogy mikor van a kereslet és kínálat egyensúlyban. Marx szerint, ha a munkaerő jövedelme az értékével egyenlő. Ez ugyancsak szákutca, mert a kizsákmányolt munkaerő is bővítetten termelte újra magát, szaporodott. Méghozzá elviselhetetlenül gyorsan.

A hetvenes években, amikor két fiam is lehatározta, hogy Nyugatra menekül, két országot tanácsoltam. Kanadát és Ausztráliát. Egyrészt az angol nyelv miatt, másrészt mindkettő alulnépesedett. Számomra már akkor is az alulnépesedés mércéje a viszonylagos olcsóság volt. Számomra az ellenpéldát Japán jelentette. Gazdag ország, de ott minden drága, különösen a lakás, az élelmezés és az üzemanyag. Az igazi otthont jelentő lakás szinte elérhetetlen.

Az elmúlt tizenöt év azt is bebizonyította, hogy az ilyen országban nagy előny a népesség csökkenése. Erről a szakirodalom, mint beteg országról beszél, elsősorban azért, mert lassan nő az ország nemzeti jövedelme, és fogy a lakossága. Azt nem veszik figyelembe, hogy az egy laksor jutó mutatók hogyan javulnak, éppen a lakosság csökkenése következtében. A túlnépesedett országban minden a jövedelemhez viszonyítva drága, az alulnépesedettben pedig olcsó. Mindezt alkalmam volt Ausztráliában megélni.

A földreform tapasztalata.

A háború után azonnal belevetettem magam a földosztásba. Életem legboldogabb pillanatai azok voltak, amikor a paraszt leverhette a birtoka határán karókat. Pedig racionális emberként tudtam, hogy közülük legfeljebb minden ötödiknek lehet egyszer egy pár lova. A kapott föld ugyanis arra nem futhatja. Vagyis megsejtettem, hogy a falvakban sokkal többen akarnak megélni a földművelésből, mint ahányan megélhetnek. Dániában közel tízszer akkora földön gazdálkodott a farmercsalád, mint amennyi nálunk jutott. Addig mégsem jutottam el, hogy egy megoldás van, amit a Rákosi-rendszer elkezdett, az erőltetett iparosítás. Abban ugyanis csak azt láttam, hogy nincs rá fedezet.

Azt csak a rendszerváltás után ismertem el, hogy az erőltetett iparosítás százszor jobb, mint a reménytelen falusi mezőgazdaság, ahol ötször annyian akarnak megélni a földművelésből, mint amennyi megélhet abból. Ma már látom, hogy az is jobb volt, mint a rendszerváltás után, amikor munkátlanul is járó alamizsnán tartanak el másfélmillió embert.

Azt, hogy Magyarország túlnépesedett, először református parasztok ismerték fel. A háború után néhány évet Baranyában töltöttem el. Ebben az etnikai és vallási tarka megyében tanultam meg azt, amit néhány évvel később Max Webertől olvashattam, hogy a társadalom sikeres működésének egyik feltétele, hogy a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemezze. Baranyában azt láthattam, hogy a sváb faluk gazdagabbak voltak, mint a magyarok, vagy a rácok. A lutheránus svábok és a református magyarok gazdagabbak voltak, mint a katolikus magyarok, és az ortodox keresztény rácok.

Látva az egykéző református magyarok jobb életét a katolikus, sok gyermekes magyaroknál, ugyanakkor ismerve a saját pártom. a Parasztpárt, és mindenek előtt annak kiemelkedő alakjának. Fülep Lajosnak a hangos egyke ellenességét, fennakadtam, és elkerültem a vitákat.

Arról, hogy igazam van, félszáz évvel később győződtem meg, értesülve arról, hogy fajunk egyötödén bevezették az egykét. Azt ugyan nagyon korán megtanultam, hála Rácz Jenő és Bródy András könyvének, hogy a társadalom maximum évi 1-2 ezrelékes népességnövekedést képes elviselni. De azt nem tudtam elképzelni, hogy a gyermekvállalást erőszakkal le lehet korlátozni a létszámot nem növelő szintre. Ezt a varanyai parasztok még megtehették, mert maguktól rájöttek, hogy  csak akkor van gyerekeiknek jövője, ha nem nő, sőt csökken a falú lakossága. Ezt könnyű volt felismerni a száz év előtti önellátó, csak a mezőgazdaságból élő falvakban. A falu adott nagyságú területén, az évszázadok során is alig változó technikai feltéttelek mellett, csak akkor lehetett jobb életre számítani, ha kevesebben osztozkodnak rajta.

De a 20. században berobbanó agrártechnikai forradalom küszöbén, ez még nyilvánvalóbbá vált. A pépeknek köszönhetően megsokszorozódott az egy család munkaerejével megművelhető föld nagysága. Tehát a technikai forradalom hatására a falvak terültén mezőgazdaságból megélhető lakosság rohamosan csökkent. A 20. század elején még a legnagyobb munkaerőt foglalkoztató a mezőgazdaság volt, a század végére azonban már a munkaerő 2-5 százaléka is soknak bizonyult.

Most, hogy leírom a mezőgazdaság lecsökkent munkaerőigényét, rádöbbenek, hogy mennyire naivok voltunk. De nemcsak ebben voltunk naivak, hanem máig abban is, hogy nemcsak a munkaerő kapacitás sok, hanem a munkaerő túlkínálata szinte kizárólag a gyenge minőségűekben jelentkezik.

Amennyire a közgazdaságtan nagy súlyt helyez arra, hogy a vállalkozások csak annyi munkaerőt foglalkoztassanak, amennyi feltétlenül szükséges, senkinek sem jut eszébe, hogy ennél százszor fontosabb, hogy csak annyi munkaerőt termeljünk újra, amennyire a társadalomnak szüksége van. Vagyis azt látjuk, hogy a vállalat versenyképtelen, ha több munkással dolgozik, mint amennyire szüksége van. Arra azonban nem gondolunk, hogy a társadalom is versenyképtelen, ha sokkal több lakosa, potenciális munkaereje van, mint amennyit hatékonyan foglalkoztatni képes.

A 20. század végére azonban nagyot fordult a társadalom munkaerőigénye. Eddig a munkaerő száma volt a döntő, most a minősége lett az. Eddig elég volt, ha nem népesedett túl a lakosság, mostantól kezdve csak a minőség számít.

A fordulat abból következik, hogy a munkaerő fizikai ereje, munkavégző képessége volt a döntő, mostantól kezdve a szellemi képessége lett az. Márpedig a fizikai erőt igénylő társadalomban lehetett darabban számolni, hiszen az egészséges, azaz a fizikai munkára képes volt a munkaerő nagy többsége.

Száz éve még a falusi lakosság jövedelme elsősorban attól függött, kinek van nagyobb, jobb földje. A férfiak és a nők között nagyon kevés volt az olyan, akinek a munkavégző képessége jelentősen eltárt az átlagtól. Az egészséges férfiak és nők között alig volt olyan, akinek a munkateljesítménye jelentősen eltért az átlagtól. Jelenleg a munkások jövedelme elsősorban a képességüktől függ. Egyre kevesebb az olyan munka, melyikben nem fontos a képesség. Márpedig a szellemi képességben nagyságrenddel nagyobb a szóródás. Minél fejlettebb a technika, annál kevésbé számít a munkás fizikai ereje, és annál fontosabb a szellemi képessége.

Ebből fakadóan, a társadalom munkaerőigényét nem lehet darabban számolni, mert annak éréke elsősorban a minőségétől függ. A jó munkaerőben kielégíthetetlen a hiány, a gyenge pedig értéktelen, a társadalom számára teher.

Ezért aztán vége annak, hogy társadalom lakosságigényét darabban lehet számolni. A munkaerő legjobb tizede az átlag sokszorosát éri, a leggyengébbnek pedig negatív értéke van. Ezzel a klasszikus értelemben vett demográfia ideje lejárt. A szellem embere darabban nem számolható. Ez nemcsak a társadalmakon belül, de a társadalmak közt is érvényes.

Minél fejlettebb a technika, a társadalmakon belül annál nagyobb az egyedek társadalmi éréke között a különbség. Vannak olyanok, akik az átlag százszorosát érik, és vannak olyanok, akiknek az értéke negatív és az átlag százszorosa. Ezért a modern társadalomnak minél jobb minőségű munkaerőt kell termelni. Az emberben sem a mennyiség számít, hanem a minőség.

Fajunk életében most fordult elő először, hogy megsokszorozódott a társadalmak átlagos teljesítményei közti szóródás.

Fajunk eddigi életében a lakosság kilenctizedének életszínvonalában alig volt különbség, ez a többség mindenütt viszonylag a létminimum közelében élt. A fejlődést csupán az jelezte, hogy szélesedett az a réteg, aki nagyon gazdagon élhetett. A gyűjtögető társadalmakban szinte nem is volt kiemelkedően gazdag. A termelő társadalmakban aztán megjelent a gazdag osztály. Sokáig ennek a gazdagsága is csak relatív volt. Az egészségvédelem, a tisztaság, a kommunikáció, a térben való mozgás nagyon korlátozott volt még a gazdag országok átlagos polgáraihoz viszonyítva is.

- A mai emberiség milliárdjának a kommunikációja ezerszerese a leggazdagabb uralkodókénak.

- Ma milliárd ember távolságlegyőzése százszorosa a vasút előtti, azaz a kétszáz évvel korábbi maximumnak.

- Az átlagember lakása, otthoni és háztól távoli tartózkodása során a környezete a közművekkel való ellátottság mindent megad, amiről az uralkodók sem álmodhatnak.

A társadalmak közti különbség is sokszorosára nőtt. A legfejlettebb országokban az egy lakosra jutó vagyon és jövedelem a legszegényebbek százszorosa. Becslésem szerint, az uralkodó osztálytól eltekintve, a lakosság 90 százalékáé, 20. század előtt háromszorosa sem volt.

Miért nőnek a jövedelemkülönbségek?

A sajtó, különösen a szaksajtó tele van az olyan adatokkal, hogy minden országban nőnek a jövedelemkülönbségek. A felső 1, illetve 10 százalék jövedelmének az aránya nő. E mögött a tőkések gazdagodását, a dolgozók szegényedését látják. Nem veszik tudomásul, hogy a jövedelemtulajdonosok és a jövedelemforrások összetétele változott.

A jelenkori fejlett társadalmak nagy jövedelműek egyre nagyobb hányada nem mint tőketulajdonos, hanem mint magasan kvalifikált jut kiemelkedő jövedelemhez. A jövedelem egyre nagyobb hányada nem tulajdonból, hanem képességből fakad.

- A nagyvállalatok menedzserei nem tulajdonosként, hanem tehetséges, nagy hatékonyságú dolgozóként jutnak mesés jövedelemhez. Ez akkor is igaz, ha a nagy jövedelmet részvényekben kapják. Tegyük hozzá, hogy a részvénytulajdon egyre nagyobb részben a menedzserek minőségén múlik. Elmúlt az a világ, hogy a tőke akkor is profitot hoz, ha gyenge tulajdonos működteti.

- A középvállalatok nagy értéke, és tulajdonosi jövedelme még inkább teljesítményfüggő. Az ugyan igaz, hogy a vagyonuk is nagy, de az inkább a jövedelmük tőkésített értéke.

- A legjobb menedzserek nagyon magas jövedelmet évezhetnek.

- A családi vállalkozások jellemző példája a farmergazdaság. A farmer lényegében családi munkaerőre épült vállalkozás, aminek ugyan magas a tőkeigénye, de a jövedelme teljesítménytől függő. Azt mondhatjuk, hogy munkával szerzett jövedelem, akárcsak a kisárutermelőé.

- A szakmai kiválóságok, a tudós, a sebész, a kutató, az ügyvéd, az adótanácsadó, a kiváló művész, az élsportoló, ha a szakma legjobb századában van, a jövedelme is hasonló.

Tehát semmi alapja annak az állításnak, hogy a felsős 1, illetve 10 százalék jövedelme profit. Elméletileg a profit a munkavégzés eredményétől független jövedelem.

Jó volna olyan felméréseket végezni, amiből kiderülne, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban mekkora a képességtől függő hányad. Ebben az esetben nagy meglepetés érné a klasszikus közgazdaságtan híveit. Kiderülne, hogy ezek már nem tőkések osztálytársadalmai, hanem a minőségé.

Három lecke Finnországból

Az soha nem érdekelt, hogy mennyire vagyunk rokonok a finnekkel. Kamaszkoromtól kedve mindig az okosabbtól, a sikeresebbektől akartam tanulni.

A legközelebbi tanítóm a magyar zsidóság volt. Egyszerűen lenyűgöztek a sikereik. A többségük száz éve sem élt Magyarországon, és háromszor vagyonosabbak, négy évvel iskolázottabbak lettek, mint az őslakosság.

A szomszédoktól kell tanulni, mert azok lehetőségei a mienkével rokonok. Középiskolás koromtól azt tartottam, hogy az osztrákokkal, csehekkel közös államunkban ettől a két néptől kellett volna tanulnunk. Ezzel szemben csak azokat tartottuk hőseinknek, akik e két néptől akartak megszabadítani bennünket. Ezek Közép-Európában mutatták meg, hogy itt is lehet nyugat-európai módon élni.

A szovjet megszállás után a finnek lettek a példa. A cári Oroszországnak az egyik legszegényebb nagyhercegsége voltak. A Szovjetunió megalakulásból független államként kerültek ki. A Jaltában megkapott szovjet befolyási övezetbe kerülő országok közül csak ők kerülték el a katonai megszállását. A század végére pedig Európa egyik leggazdagabb, legiskolázottabb népe lettek. Ma az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmük hatszorosa a nyersanyagokból gazdagodó oroszokénak, és háromszorosa a magyarokénak. A számomra legfontosabb szektorban, az oktatásban, amióta mérik, az elsők Európában.

Finnország azonnal megértette a Jaltai Egyezmény lényegét: A Szovjetunió tudta és beleegyezése nélkül nem történhetnek fontos állami döntések. Ezért a köztársasági elnökük, mint katona, marsall rangban és egyenruhában ment ki Sztálin generalisszimuszhoz, és megkérdezte, az új helyzetben mi lesz a kötelességük.

Sztálinnak imponált a katonatársa, és közölte a feltételeket. Nem léphetnek be a Szovjetunió ellenes katonai szövetségbe. A többi párttal azonos jogot kell biztosítani a kommunista pártnak. Minden kormányban fontos tárcákat kell biztosítani a kommunista párt számára.

A finn köztársasági elnök tudomásul vette, és a Szovjetunió felbomlásáig betartotta a feltételeket. Ezzel elkerülte a katonai megszállást. Tudom, hogy erre egyetlen más csatlós állam vezetése nem lett volna képes, akkor sem, ha felismeri a járható utat, mert a lakossága nem fogadta volna el ezt a megoldást jelentő kompromisszumot. Egyetlen másik csatlós országban nem nyerhetett volna választást az olyan kormány, amelyik tudomásul veszi, hogy a mozgásszabadságát a Szovjetunióval kell egyeztetni.

A történészek feladata volna rámutatni arra, hogy az lett volna a megoldás, ha a szükségszerűséget tudomásul veszik. Ezzel szemben a magyar történészek fel sem vetik, hogy mi kellett volna, ahhoz, hogy a finn utat járhassuk, sőt azokat tartják hősöknek, akik görcsösen ragaszkodtak a lehetetlenhez.

Csodáltam, hogy a szovjet-finn háború óta, vagyis közel nyolcvan éve, mérik, majd ötévenként követik az újszülöttek adatait. Az ötven év eredményét publikáló adatok lázba hozták a szakmát. Kiderült, hogy a magzati kihordás minősége jelentősen kihat az életteljesítményre. A testméretek tekintetében legnagyobb tized lényegesen több évet végez az oktatásban, jobban kereső és több adót fizető állampolgár lesz. Ez azt jelenti, hogy a következő generáció értéke, illetve ötven év múlva az ország teljesítménye, lényegesen függ attól, az anyák hogyan hordják ki a magzatukat. Ez a megdöbbentő tény legfeljebb a gyermekorvosok oktatása során lesz megemlítve.

Közgazdászként megszállottan hirdetem, hogy a jelenkori társadalom legfontosabb értéktermelő szektora az oktatás. Ezt csak az európai puritán kultúrában, azon belül is elsősorban Finnországban vették tudomásul. Számomra még ennél is sikeresebbek a távol-keleti országok. Ezt látszik igazolni a tény, hogy a legújabb PISA felmérések a távol-keleti országok fölényét jelzik. Finnország ennek ellenére az egész Nyugaton az első maradt.

A finn oktatási rendszer egyetlen gyengéjét abban látom, hogy nem elég korán szakosítja a tanulócsoportokat a képességek iránya és színvonala szerint. Ezen múlik a távol-keleti oktatás jobb eredménye. Természetesen a finn oktatási rendszer óriási fölényben van a magyarral szemben. Erről győzött meg tegnapelőtt két barátomtól kapott anyag a finn oktatási rendszerről.

Ebben szerepelt egy adat, amire hatvan éve vadászom. Az ötvenes évek elején olvastam Rácz Jenő és Bródy András könyvében, hogy a nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya, adott természeti környezetben, szinte állandó. Ennek alapján tudtam kimutatni, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népesség növekedés elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. A bajom az volt, hogy az általuk számolt nemzeti vagyon lényegében csak a fizikai vagyont jelentette. Ez a múltban még megengedhető volt, de a tudásalapú társadalomban értelmetlenné vált. A múltban még megengedhető volt, hiszen minden osztálytársadalomban nemcsak a munkaerőből volt több annál, amit a társadalom hasznosítani tudott, de a munkaerő tudásvagyona is több volt az osztálytársadalmak által igényeltnél.

Ezért a közgazdaságtudomány nemcsak a munkaerőt nem tekintette ugyanolyan termelési tényezőnek, vagyonnak, amit a társadalom igényének megfelelő szinte kell tartani, hanem a tudásvagyont sem tekintette nemzeti vagyonnak.

Ez vezetett arra, hogy a tudásvagyont létrehozó, gyarapító szolgáltatásokat, mindenek előtt az oktatást, fogyasztásnak, nem vagyontermelésnek tekintette. Ezért nem is találtam fogózkodót ahhoz, hogy a tudásvagyon nagyságát mérhessem. Most, ebben a finn oktatást bemutató anyagban végre találtam valami segítséget.

A finn diplomások képzésére fordított társadalmi kiadást, az óvodától, a diploma megszerzéséig, 200 ezer euróban állapítja meg. Ebben ugyan nincsen benne a család jövedelméből történő ráfordítás. De csupán a társadalmi ráfordítás is az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem ötszöröse. Több az egy lakosra jutó fizikai vagyonnál. Ehhez jön még számos további kiadás, például a szülők által ráfordított jövedelem és idő.

Tekintettel arra, hogy Finnországban a korosztály közel fele diplomás, a társadalom szellemi vagyona valahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnek legalább ötszöröse. Ez a becslés is bőven elég ahhoz, hogy még inkább meggyőző legyen a bizonyítása annak, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat elviselhetetlen felhalmozási igénnyel jár. A több lakos esetén nemcsak munkahelyet, infrastruktúrát, de tudásvagyont is kell létrehozni.

A tudásvagyon bővítésének társadalmi érdekéből következik az, hogy a képzéssel, mint értékterelővel számoljunk. Mivel a jelenkori társadalom szűk keresztmetszete a tudásvagyon, nem tükrözheti jól a társadalom működését az olyan közgazdaságtan, amiben nem is szerel a tudásvagyon gyarapításának költségével, annak a létrehozását fogyasztásként tünteti fel.

Ahogyan a tőkés osztálytársadalom működése a fizikai tőke maximalizálására épült, a tudásalapú táradalomnak a tudásvagyon maximalizálására kell épülni. Ez a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a társadalom elsődleges célja, a minél jobb minőségű munkaerő bővített újratermelése. Ennek érdekében nem a több, hanem a jobb munkaerő a társadalom feladata.

A keresztény vallás számára bűn, ha nem a lakosság számát, hanem a minőségét akarjuk növelni.

Ehhez adalék a mellékelt tanulmány egyetlen mondata. „A finn törvényhozás az 1600-as években kimondta, hogy aki nem tud írni és olvasni, az ne csináljon gyermeket.”

A jelenkor egyik nagy deformációja, hogy a gyermekvállalás minden társadalomban fordítottan arányos a szülők iskolázottságával, és jövedelmével. Ott születik kevés gyerek, ahol ígéretesek a felnevelés feltételei, és ott sok, ahol szinte reménytelen. Ennek ellenére miden társadalom a gyermekek száma alapján fizeti a fix összegű családi pótlékot. Ami a szegényeknek, tartósan munkanélkülieknek viszonylag nagy összeg, a magas jövedelmeknek pedig a tényleges ráfordításhoz viszonyítva, nem jelentős.

A gyermeknevelést az eredményessége alapján kellene támogatni. Azt, hogy mi a megfelelő összeg a tények tanúsítják. Olyan progressziót kell alkalmazni, ami mellett érdemesebb egyetlen diplomást felnevelni, mint tucatnyi iskolázatlant.

A hazai gyermekvállalás családi háttere mindig, de különösen a rendszerváltás óta bűnösen rossz, nem is reménykedhettem abban, hogy ebben érdemi fordulat érhető el. Ezért nagy örömet okozott, hogy Kínában legalább leállították a második gyermekvállalást. Ez önmagában is óriási lépés, mert legalább egyforma a gyermekvállalási arány.

Nálunk ugyan nem nő a lakosság száma, sőt. Mégis a legrosszabb történik azzal, hogy a kevésből is sok a reménytelen családi háttértben születettek aránya. Ennél a mindenütt egyformán kevés gyermekvállalás is sokkal jobb volna. Nálunk nem születnek sokan, de a kevésből nagyon sokan reménytelen környezetben. Ennél a mindenütt egyformán kevés is jobb eredményt hozna.

Mitől függ a gyermeknevelés hatékonysága.

Nem tudok elképzelni a politikai elit számára hasznosabb útmutatót, mint az olyan statisztikát, ami megmutatja, hogy milyen feltételek mellett hogyan alakul a gyermeknevelés hatékonysága.

- A magzat kihordásától. Ezt már más alkalommal is leírtam. Aligha a legfontosabb tényező, de talán a legegyszerűbben kezelhető. Elég volna a sikeres kihordás felső ötödét jelentősen jutalmazni. Tudatosítani kell a sikeres kihordás kedvező következményeit: Kevesebbet lesz beteg, jobb tanuló, jobban kereső munkaerő lesz belőle, tovább fog élni.

- Az első évek gyermekgondozási eredményét jutalmazni kell. Ezt a védőnői szolgálat képes megoldani. Tudatosítani kell az első években a kedvező feltételek következményeit.

- Az iskoláskori családi pótlék nagyságát az iskolai eredménytől függővé kell tenni. Ezzel el lehetne érni, hogy a szülők ápolják az iskolával való kapcsolatot.

- A szülőkénél magasabb iskolázottságot jutalmazni kell. Tudatosítani kell, hogy szülői érdem a gyerekük náluk magasabb iskolázottsága.

A pápa az abortusz ellen

Kopátsy Sándor                PV                  2014-01-16

A pápa az abortusz ellen

Ferenc pápa éles szavakkal emberölésnek minősítette az abortuszt, a terhesség megszakítást. Félelmem beigazolódott, a római katolikus egyház vezetése képtelen megérteni az idők szavát. Ha valami elképesztő veszély fenyegeti az emberi fajt, akkor az a túlnépesedés. Az emberiség létszáma az elmúlt 113 év alatt ötszörösére nőtt. Azt még senki sem merte leírni, hogy mekkora lenne a létszámunk, ha nincs fogamzásgátlás és abortusz. Egyetlen erre utaló adatot ismerek. Az amerikai demográfusok szerint, Kína lakossága 500 millióval lenne nagyobb, ha a hatalom nem bünteti az egynél több gyermek vállalását. Tekintettel arra, hogy az emberiség ötöde Kínában él, és ott csak 34 éve vezették be a gyermekvállalás korlátozását, és a Kínára jellemző gyors népszaporulat háromszor akkora lakosságra jellemző, azt lehet mondani, hogy 1.500 millióval élünk ma többen, mintha mindenütt megfékezték volna a népesség növekedését.

Ezek az adatok azonban a 114 éves népesség robbanás idejének csak az utóbbi harmadára vonatkoznak. El sem lehet képzelni, hogy milyen volna az emberiség mai sorsa, ha a létszámunk ebben a 114 évben is csak olyan gyorsan nőtt volna, mint ami jellemző volt fajunk korábbi történelmére, azaz alig több évi 1-2 ezreléknél. Vagyis jelenleg valamivel 2 milliárd felett lennénk.

Arra sem készítettek a tudósok felmérést, kalkulációkat, hogyan élnénk, ha csak ennyi volna a létszámunk. Meggyőződésem szerint sokkal jobban, és sokkal kisebb környezeti kárt okozva.

Ezek a számok azonban még csak az átlagra vonatkoznak, arról győznek meg, hogy a szaporodásunk elviselhetetlen. Ezt a bajt fokozza, hogy fajunk kontraszelekcióval szaporodik. Márpedig a miden fajra jellemző lassú szaporodási követelmény mellett van egy másik is, a faj érdekének megfelelő szelekció. Egyetlen faj nem maradhatott fenn, amelyik szaporodását nem a fej érdekének megfelelő, vagyis pozitív hatású volt a szelekció. Ilyen szelekció volt fajunk korábbi életére jellemző. Az egyedek java jobban, a gyengébbek rosszabbul boldogultak, tovább éltek, több utódjuk maradt meg. Azaz fajunk eddigi életét a jobb irányában történő szelekció jellemezte.

Jelenleg fajunk kontraszelekcióval szaporodik.

A legutóbbi ötven évben a fejlett Nyugat és a fejlett Távol-Kelet népei, az emberiség ötöde alig szaporodott. Jó 30 éve a még szegény Kína csatlakozott a lassan szaporodókhoz. Ezzel az emberiség gyorsan fejlődő, gazdagodó kétötödében leállt a túlnépesedés, és példátlan mértékben gyors a fejlődés. Ezzel szemben a népesség növekedésének szinte az egésze a lemaradó társadalmakban történt, és történik továbbra is. Ennek a deformációnak a százaléka ugyan lassul, de még mindig az elviselhetőnek sokszorosa.

Nem kisebb baj az, hogy a kontraszelekció a nem túlnépesedő társadalmakra is jellemző. Nem ismerek olyan fejlett társadalmat, amiben a gyermekvállalás deformált abban az értelemben, hogy a társadalom felső harmadában az átlagnál alacsonyabb, az alsó harmadában pedig magasabb a gyermekvállalás. A következő generáció kontraszelekcióval termelődik újra. Azt, hogy ez a kontraszelekció hogyan hat a következő generáció értékére, senki sem merte kiszámolni.

Becslésem szerint, Magyarországon, ha annyian születnének a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában, mint az alsó harmadban, és fordítva, akkor ötven év múlva még egyszer olyan gazdag lenne az ország, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett lesz.

A fenti probléma annál nagyobb kárt okoz, minél fejlettebb a társadalom. Az egyedek társadalmi értékének differenciálódása ugyanis a fejlettséggel hatványozottan nő.

Ebben a helyzetben Ferenc pápa dörgedelme iszonyú tájékozatlanságot árul el. Olyan dogmához ragaszkodik, ami a jelenkorban szakmai abszurdum.

Különösen az ott, ahol a katolikus vallás erős, és erősödő Latin-Amerika, más okok mellett, azért marad le egyre jobban a protestáns Észak-Amerikától, mert a katolikus egyház komolyan ellenzi a családtervezést, a fogamzásgátlást, az abortuszt.

Afrikában még katasztrofálisabb a túlnépesedés. Nigéria lakossága száz év alatt a húszszorosára növekedett. Ebben az országban is azt hirdeti a katolikus klérus, hogy a magzat isten teremtménye. Ez ezerszer kártékonyabb dogma, mint a föld-centrikus csillagászat.

A Vatikán még nem ismer e fel, hogy a gyorsan változó korban a dogmák is elavulnak. Ezért nem elég, ha a vezérkarába csak a dogmákhoz hű főpapokat választ a pápa. A tudományok és a kultúrák elitjéből is kellene válogatni. Sőt a hívőknek is lenne választott képviselőjük.

Sajnos, kevés a remény arra, hogy a katolikus egyház is reformálódik. Erre a belső erők nem lehetnek képesek.