Kopátsy Sándor EE 2009-04-18
MIÉRT NEM SZABAD A FOGLALKOZTATÁST A PÍACRA BÍZNI
Az írás célja: Be akarom bizonyítani, hogy a társadalom motorja egyre inkább a minőségi elit, a társadalom felső harmada. Ennek a motivációja hozza a társadalom eredményeit, a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányadát. A tudomány és a technika fejlődésével azonban hatványozottan nőnek a veszteségforrások. Ezeket minimalizálni csak azzal lehet, hogy az állam sikeresen beszervezi a társadalmi munkamegosztásba a társadalom alsó minőségi harmadát is. Nem elég a társadalom eredményeinek fokozására törekedni, meg kell oldani az alsó harmad mobilizálását is.
- - - - - - -
A klasszikus közgazdaságtudomány a tőkés osztálytársadalom tudománya. Ez egyértelműen jelentkezik abban, ahogyan a munkaerőt értékeli. A munkaerő ára a piacon arra épül, mennyi értéket hoz létre a munkaadója számára. Az ára csak ennél alacsonyabb lehet, mert a munkaadó azért veszi meg, mert profitot akar magának megtartani. Vagyis a munkaerőpiac csak azt méri, mekkora értéket hoz létre a munkaadó számára. Nem csak azt nem veszi figyelembe, hogyan hat a munkavégzés a munkásra és családjára, de azt sem, hogyan hat a társadalomra.
Az ilyen munkaerőpiac azonban csak addig működik, amíg a társadalom munkaerőigénye mind mennyiségében, mind minőségben kisebb, mint a kínálata. Amíg a társadalomnak nincs arra a hatásra szüksége, amit a munkavégzés hat a munkásra és családjára.
A társadalomtudományok máig nem tárták fel, hogy az ipari forradalom olyan munkaerőigényt támasztott, amiben a korábbi termelési módhoz képest csökkent a munkaerő minőségével és mennyiségével szemben támasztott igény. Mivel a tőkés osztálytársadalomban túlkínálat volt mind a munkaerő mennyiségében, mind minőségében, a táradalom számára közömbös volt, hogy a munkaviszonyban végzett munka hogyan hat vissza a munkás és családja tudtára, viselkedésére, hogyan változik ennek hatására például a gyermekvállalása, és azok felnevelésének hatékonysága. Sem több, sem jobb munkaerőre nem volt szükség.
De még ez az indok sem teljesen helytálló, mert kiderült, hogy a kereső munkások jobb hazafiak voltak, mint a munkanélküliek. Vagyis a tőkésállamok közötti imperialista vetélkedésben erősebb volt az olyan ország, amelyik munkásságának nemzeti tudatát nem roncsolta a munkaállás bizonytalansága. Erre tipikus példa a Bismark imperialista és konzervatív Németországa, amelynek katonai ereje jórészt a munkásságának viszonylag biztonságos helyzetére épülhetett. Könnyű belátni, hogy mennyivel jobb katona, akinek a maga és családja egészségi ellátásáról gondoskodik az állam, aki számíthat öregkori ellátásra. Bismark nem azért vezetett be szociális reformokat, mert sajnálta a munkásokat, hanem azért mert erősebb államot akart. Meg is volt „szociális reformjainak” az eredménye. A fasiszta országok a népességük számához és az országuk gazdasági erejéhez viszonyított katonai eredményei is jórészt annak voltak köszönhetők, hogy nemcsak megszüntették a korábbi katasztrofális munkanélküliséget.
Még sokkal meglepőbb, hogy a klasszikus közgazdaságtan nem ismerte fel, hogy a tőkés vállalkozóérdeke sem érvényesítette a munkaerőpiacon a tőkésosztály érdekét. Nem kapott hangot a társadalmi mérlegekben, hogy a tőkés vállaltok profitja attól is nő, ha olyan munkaerőt foglalkoztat, ami nem hoz a számára profitot. Ez az osztályérdek azért maradhatott homályban, mert nem számoltak azzal, hogy az adott kapacitások jobb kihasználása úgy is növeli az össztőke profitját, hogy javítja a kapacitáskihasználást. Fel sem merült a klasszikus közgazdaságtanban, hogy a társadalmat, a profittermelés szempontjából, úgy kell felfogni, mint egy vállalkozást, aminek a profitja az optimális kapacitáskihasználás mellet maximális. Ebből fakadóan elvileg van olyan munkaerő kínálat, amit akkor is érdemes alkalmazni, ha közvetlenül a vállalt mérlegében nem is hoz profitot, de a bére növeli a vásárlóerőt, és ezzel a keresletet.
Az ipari forradalom során kialakult tőkés társadalomban bármennyire egyértelmű módon jelentkezett a munkaerővel szemben a korábbinál kisebb létszám, és az alacsonyabb minőségi igény, nem tudatosult. Marx sem vette észre. Nem is vehette, mert akkor be kellett volna ismerni, hogy a kizsákmányolási elmélete, aminek alapja a tőkés tulajdonforma, értelmetlenné válik.
Ez nem is új, csak a tőkés társadalom kialakulásával járó jelenség. Fajunk történelmének minden technikai forradalma a korábbinál kevesebb, és kevésbé képzett munkaerőt kívánt.
Bármennyire nyilvánvaló, ezt még a gazdaságtörténészek sem hangsúlyozzák. Ezért röviden bizonyítom.
A növénytermelés és az állattenyésztés megjelenésével egyrészt csökkent az egy lakos eltartásnak munkaerőigénye, másrészt kevesebb átlagos ismeret igényelt. A földműveléshez és az állattartáshoz kevesebb ismeret, tanulás és tehetség kell, mint a gyűjtögetéshez és a vadászathoz. Elég végig gondolni, hogy mennyivel több ismeret, tehetség és gyakorlat kell ahhoz, hogy megtalálják mely termékek hasznosíthatók. Tudni kellett, hogy mi, mikor és hol található. A vadászat és halászat pedig még a jelen viszonyok között is sok ismeretet, képességet és gyakorlatot követel. Az akkori kor szerszámaival ma is szinte megoldhatatlannak látszik a vadászatból való megélhetés. Ehhez viszonyítva a földművelés és a pásztorkodás lényegesen kevesebb ismeret és képesség mellett is elvégezhető. Elég arra gondolni, hogy még száz éve is szinte minden falusi férfiból megfelelő földműves és pásztor lett, de talán minden tíz közül egy lenne elfogadható eredményű vadász és halász.
Az ipari forradalom találmányai további jelentős csökkenést hoztak mind a munkaerő szükséges létszáma, mind annak minősége terén. A jobbágynak sokkal több ismeretre és döntési képessége volt szüksége, mint a gyárakban dolgozóknak. Szinte mindenkiből lehetett rövid betanulási idő után gyári munkás.
Ne zavarjon meg senkit, hogy a technikai fejlődéssel mindig nőtt a nagyon szűk szakmai elittel szemben támasztott minőségi igény. Az átlagon azonban ezek súlya alig változtatott.
Maradjunk annyiban, hogy az ipari forradalom szülte tőkés osztálytársadalomban tőkéből hiány, munkaerőből felesleg volt. Ezt a felesleget csak fokozta, hogy ebben a társadalomban a népesség növekedése a korábbi tized százalékok aljáról az egész százalékok aljára, tehát mintegy tízszeresére növekedett. Előtte soha nem volt olyan gyors népességnövekedés, mint a tőkés osztálytársadalomban.
A tőkés társadalomban általános volt a munkaerő igényt meghaladó kínálatnak mind a minősége, mind a mennyisége. Márpedig az ilyen esetben a munkaerő ára, a tulajdonviszonytól függetlenül, az érték alatt van. Vagyis a marxizmus ebben a tekintetben hibás alapra épült. A munkaerő kizsákmányolása a túlkínálatából fakadt.
A tudományos és technikai forradalom azonban két területen is teljes fordulatot hozott azzal, hogy a minőségi munkaerő lett a társadalom szűk keresztmetszete, és leállt a népszaporulat. Az új helyzetben a társadalom teljesítménye egyre inkább két feladat megoldásának hatékonyságától függ. Egyrészt hogyan lehet a munkaerő felső minőségi harmadát minél jobban hasznosítani. Másodsorban, hogyan lehet a következő generáció felső harmadát minél jobbá tenni.
Az adott munkaerő felső harmadának a minél jobb kihasználását, mozgósítását a polgári társadalmak liberális politikája, piacgazdálkodása jól megoldja. A munkaerő felső minőségi harmadáért a munkaadók versenyeznek. Ezek pozíciója a munkaadókkal szemben is kedvező. Azok versenyeznek értük, ennek során egyre jobban megfizetik, és javítják a munkafeltételeiket. A jövedelmük az átlaghoz képes is növekszik. Ezért vált általánossá minden modern társadalomban a progresszív jövedelemadó, aminek jelentős hányadát a jövedelmek alsó harmadába tartozók támogatására használják.
A társadalomtudósok sem hangsúlyozzák, hogy az állam jövedelem elosztó szerepe az utóbbi ötven évben megfordult. Minden osztálytársadalomban a szegény többség adózott, és ennek jelentős hányada a gazdag kisebbséghez került. Az államnak az újraelosztó szerepe mára megfordult. Megfogalmazni is furcsa, hogy ötezer éven keresztül csak azok adóztak, akiknek részük sem volt a politikai hatalomban, ma már az adózás terhei a politikai és gazdasági hatalommal fordítva arányosak. A fejlett társadalom felső jövedelmi harmadának az adója nemcsak abszolút, de relatív is nagyobb, az alsó jövedelmi harmad pedig többet kap az államtól, mint amennyit fizet neki.
Száz éve az ilyen adózási rendszer csak a marxisták utópiájában jelentkezett, ma pedig az antimarxisták is így adóztatnak.
Mi okozta ezt a politikai hatalommal ellentétes adózást?
A felszínen úgy tűnik, hogy a politikai demokrácia. A politikai hatalom megszerzésének a választási győzelem a feltétele. Szavazatokat nyerni azonban csak a jövedelemarányok mérséklésének ígéretével lehet.
Ha ez így van, akkor felvetődik a kérdés:
Mikért akar a jövedelmei felső harmad politikai demokráciát, ha az nem szolgálja a jövedelemelosztási érdekét?
Azért, mert az erőseknek fontosabb érdeke a verseny szabadsága, mint az adó minimalizálása. Minél liberálisabb a politika és a gazdaság, annál nagyobb lesz az erősek jövedelme nemcsak a gyengékhez, de még az átlaghoz képest is. Az erősek jövedelme jobban függ a politikai és gazdasági szabadság mértékétől, mint az adó progresszivitásától.
Van azonban ennél is erősebb társadalmi indoka a demokráciának. Az erősek jövedelmét ugyan nivellálja a közvélemény politikai nyomása, de nem annyira, mint a társadalom gazdagsága. Könnyebb elérni a nagy gazdagságot egy fejlett társadalomban, ahol progresszívek az adók, mint egy kevésbé fejlettben, ahol kisebb az adózás progresszivitása.
Legyünk már végre marxisták, és higgyük, hogy minden társadalom bölcsen szolgálja az alépítménye által determinált érdekét.
A fejlett társadalmakban azért van szükség a piacon kialakult jövedelmek nivellálására, mert a társdalom jövője elsősorban attól függ, a következő generáció felső minőségi harmadát milyen széles társadalmi alapból merítette. Minden osztálytársadalom stabilan működött, versenyképes maradt akkor is, ha az uralkodó osztályát nem szelektálta, azaz a politikai és gazdasági hatalom vérségi, illetve vagyoni alapon öröklődött. A tudományos és technikai forradalom azonban olyan társadalmat hozott létre, amit hatékonyan csak a képzett, tehetséges és erkölcsös elitje vezethet versenyképesen.
Amíg az osztálytársadalmakban a hatalom gyakorlására elegendő volt a társadalom néhány képzetlen százaléka, a jelenkori fejlett társadalomban a felső harmad minősége a döntő. Ennek a társadalmi elitnek a minősége, mindenek előtt a tehetsége csak akkor lehet megfelelő, ha a társadalom egészéből szelektálódik. Iskolázottságot és erkölcsöt még hozhat a következő nemzedék a szülői házból, de tehetséget nem. Ez szinte egyelő arányban jelenik meg minden társadalmi rétegben. Ebből fakad a modern társadalom jövőjét építő főfeladata: az esélyegyenlőség.
Az olyan társadalom, amelyikben csak a felső minőségi harmadban születettek számára biztosított a képesség kibontakoztatása, az erkölcsös nevelés, a következő generáció felső harmadának értéke harmad annyi lesz, mintha a társadalom az elitjét az egészből merítette volna.
A fejlett társadalmak jövőbeni teljesítménye elsősorban attól függ, milyen szélesre tágította az esélyegyenlőséget.
FOGLALKOZTATOTTSÁG
Nálunk beteges hit, hogy a politikai jogegyenlőség a szabadság és esélyegyenlőségnek nemcsak elsődleges, de elegendő feltétele. Ennek jellemző példája, hogy a magyar politikai elit százszor annyit beszél a leszakadt rétegek, mindenek előtt a cigányság, politikai jogairól, mint a munkához való jogáról. Ezt a kificamodott álláspontot az indokolja, hogy a cigányság politikai jogait azok védik hisztérikus elszántsággal, akik ezt a gyorsan szaporodó, kevésé iskolázott réteget a rendszerváltás során kizárták a társadalmi munkamegosztásból, és máig nem tettek semmit ennek korrekciója érdekében.
Az esélyegyenlőségnek számos gazdasági és társadalmi feltétele van, de az első mindig a gazdasági esélyegyenlőség, és azon belül is a legális munkavállalás joga. Ahol ez nem biztosított, a többi jogról kár is beszélni. A rendszerváltás óta a liberális politikusok, élükön a rangos közgazdákkal, másfélmillió munkástól elvették az esélyegyenlőség jogát. De nemcsak elvették, hanem politikai csatározásaik között tűrték, hogy ennek a nagyon széles rétegnek katasztrofálissá süllyedjen az esélytelensége.
A rendszerváltás történelmi bűne egyre inkább jóvátehetetlen. Ma a legális munkavállalás lehetőségből kizártak száma nagyobb, mint húsz éve volt, a munkavállalási értékük pedig tört része a húsz év előttinek. Akkor még sokat nyertünk volna, ha csak akkor építjük le őket, amikor már van másik munkaalkalom, ma óriási politikai, gazdasági és erkölcsi feladat a munkára fogásuk.
Engem a magyar mezőgazdasági hárommillió koldusa feletti felháborodás vitt örökre a politikai baloldalra annyira, hogy a régi rendszer összetörését még akkor is örömmel fogadtam, amikor azt ázsiai módszerrel tették. A rendszerváltás óta követett liberális politikát azért tartom felszámolandónak, tegye ezt bármelyik párt, mert másfélmillió embert kitaszított a legális munkavállalásból, abból a társadalmi státusból, amiben a bolsevik rendszerben lehetett. A két háború közti fél-feudális rendszer bűne, hogy nem lépett a korral, hanem erőszakkal tartott fent a múltból örökölt tarthatatlan társadalmi állapotot. A rendszerváltás óta folyó politika bűne annyival nagyobb, hogy nem tartotta fent, amit a bolsevik rendszerben jó volt. Másfélmillió embert munkátlanságra ítélt, és tűrte, hogy ebben az állapotában egyre mélyebbre süllyedjen.
Ezzel jutottam, végre, a mondanivalóm közelébe.
A klasszikus közgazdaságtan és a liberális gazdaságpolitika a munkaerőt olyan árunak tekinti, amit akkor kell foglalkoztatni, ha a munkaadójának a foglalkoztatásával járó költségeknél többet hoz. Ez a rendező elv a tőkés osztálytársadalom érdekének még megfelelt, hiszen sem több, sem jobb munkaerőre nem volt igénye. Ami volt, az is jobb és több volt az igényénél. Amilyen és amannyi munkaerő a tőkés gyáriparnak kellett, bőven rendelkezésre állt. A tőkés osztálytársadalomnak elég volt, ha a munkaerő egyetlen százaléka diplomás. Ezek is életük végéig megfeleltek azzal a tudással, amit az egyetemen megszereztek.
A tudományos és technikai forradalom eredményeire épülő társadalom azonban az egészére kiterjedő esélyegyenlőség nélkül nem lehet hatékony. Márpedig az esélyegyenlőség mese, ha nincs magas foglalkoztatás, ha a munkaerő jelentős hányada ki van zárva a társadalmi munkamegosztásból.
A társadalom azon rétege, amelyikben alacsony a foglalkoztatottság, nemcsak erkölcsi züllésre, de a gyermekei esélytelenségére vannak kárhoztatva. Ennek felismeréséig, bármennyire érvényesül a gyakorlatban, máig sem jutott el a tudomány és a politikai hatalom. A közvélemény azonban ösztönösen felismeri, hogy a tartós munkanélküliségre kárhoztatott családokban sokkal magasabb a törvénysértések aránya, és a társadalom igényénél sokkal alacsonyabb a gyermekek képességének megfelelő iskolázottsága. Egyetlen erre vonatkozó felmérés leleplezné a rendszerváltás óta folytatott gazdaságpolitika álnokságát, bűnösségét. Ezért a hatalom gondosan vigyáz arra, hogy az ilyen adatok ne kerüljenek a széles nyilvánosság elé. Akik ezért a katasztrofális állapotért felelősek, akik létrehozták, és húsz éve működtetik, elegendőnek tartják, ha hangosan védelmezik a leszakadt rétegek, mindenek előtt a cigányság politikai jogait. A leszakadt rétegnek azonban nem politikai jogegyenlőségre, hanem foglalkoztatásra van szüksége.
A jelenlegi társadalmi, gazdasági és pénzügyi válságból addig nincs kilábalás, amíg nem emeljük minden társadalmi rétegben a foglalkoztatási tárát a 70 százalék közelébe.
Ez ma is így van a munkaerő felső minőségi harmadában. A középsőben legfeljebb 50-55 százalék a foglalkoztatottság. Az alsó harmadban maximum 25, és az alsó tizedben még ennél is sokkal kisebb. Ebből is látható, hogy nálunk minden baj oka nem a felső harmadban, ahol a politikusok keresik, de még nem is az átlagosban, hanem az alsó harmadban van.
Ez a katasztrofális állapot húsz éve nem javult, annak ellenére, hogy ezért a politikai vezetésnek bűnvádi eljárásban kellene felelni.
A FOGLALKOZTATÁS NEM A PIAC, HANEM A TÁRSADALOM FELADATA
A liberális közgazdaságtan még ma is azt vallja, hogy aki nem képes a munkaadójának a foglalkoztatásával járó költségnél nagyobb hasznot termelni, ne is dolgozzon. Ez érvényesül a magyar társadalomban a rendszerváltás óta. A tapasztalt egyre jobban bizonyítja, hogy a társadalmi érdeket ez a munkaerő piaci orientáció súlyosan sérti. Jelenleg nincs olyan ország, ahol az állam ne serkentené valamilyen formában a magasabb foglalkoztatottságot, mindent a piacra bízna. Egyértelmű tapasztalt, hogy csak azok a társadalmak sikeresek, ahol a foglalkoztatás magas.
A magas foglalkoztatás ugyan nem az egyetlen, de az elsődleges feltétele a társadalmi és gazdasági sikernek.
Az EU 27 országa között, Máltával közösen, a munkaképes korosztályok munkára fogottságában az utolsó helyet foglaljuk el. Ahhoz, hogy az EU átlagot elérjük, közel egymillió új munkahelyet kellene teremtenünk, méghozzá ezt szinte a munkaerő alsó minőségi harmada számára. Ennek érdekében az illetésektől nemcsak tettet nem várhatunk, de még sóhajtást sem hallhattunk. A magyar közgazdászok még addig sem jutottak el, hogy felismerjék, milyen károkkal jár az alacsony foglalkoztatás. Legfeljebb ott tartanak, hogy a termelésből és az adózásból mennyi esik ki ennek következtében. Ez az összeg óriási. Nagyobb, mint amekkora megtakarításra törekszik a jelenlegi, a Gyurcsány csapatából verbuvált kormány.
A tartós munkanélküliségből fakadó társadalmi, erkölcsi kár felmérhetetlen.
A tartós munkanélküliségből fakadó éves pénzügyi hiány is nagyságrenddel nagyobb, mint a jelenlegi kormány által tervezett megtakarítás.
A TARTÓS MUNKANÉLKÜLISÉG OKOZTA KÁR
A tartós munkanélküliség okozta károk öt csoportba oszthatók
1. Az érintettek leszoknak a munkáról, a munkanélküli, segélyekből élésre rendezkedik be.
2. Az érintettek munkaerejének szakmai és erkölcsi értéke gyorsan csökken.
3. Sok gyereket vállalnak, mert a családi pótlék javítja jövedelmét. Ennek a rétegnek a természetes szaporulata a legmagasabb.
4. A gyerekek a szüleik munkanélküli életformáját tartják természetesnek.
5. A gyermekek képzése nem elégíti ki a minimális társadalmi igényt, ezért képességük kiaknázatlan marad.
Mind az öt, a tartós munkanélküliségből származó következmény, hosszabb távon, sokkal nagyobb kárt okoz, mint a munkátlanság miatt kieső termelési érték, és adóbevétel, valamint a segélyezés. Tegyük hozzá, hogy a felsorolt öt következmény annál több kárral jár, minél iskolázatlanabbak a tartósan munkanélküli szülők.
A tartós munkanélküliségre kárhoztatással, a cigánysággal szemben követtük, és követjük el nagyobb bűnt. A magyar cigányság jövőjét sokkal kevésbé veszélyezteti a szélsőjobb rasszizmusa, mint a liberálisoknak a rendszerváltás óta folytatott foglalkoztatáspolitikája.
A munkaerőpiacra bízott foglalkoztatás annál nagyobb kárt okoz, minél differenciáltabb a társadalom viselkedési kultúrája.
Elég látni, hogy a demokratikus országokban az arab, a török és a cigány munkanélküliség jelentően nagyobb, mint az országos átlag. Minél magasabb a munkanélküliekről való társadalmi gondoskodás, annál gyorsabban, jobban kialakul a segélyekből. a fekete gazdaságból és a bűnözésből való életforma.
Magyarországon a munkaerőpiacról tartósan kizárt rétegnek mintegy fele cigány. A tartós munkanélküliség romboló hatása azonban sokkal élesebben jelentkezik a cigányság, mint a nem cigányok körében. A cigányság kultúrája, viselkedési normarendszere sokkal több türelmet, adaptációt igényelne, mint a leszakadt nem cigány rétegé. A cigányoknak nem politikai jogegyenlőségre, hanem olyan megkülönböztetett munkaügyi szabályra volna szükségük, ami figyelembe veszi az elértő kultúrájukat.
A legegyszerűbb annak tudomásul vétele, hogy a jövőre tervezés a cigánykultúrában sokkal rövidebb távú, mint a hasonló sorsara jutott nem cigányoké.
- Saját tapasztalatból is tudom, hogy a cigány munkavállalók teljesítménye a heti fizetés mellett lényegesen nagyobb, mint a havi esetében. Az egyetlen napra szóló munkavállalásban pedig jól teljesítenek.
- Elég megnézni a bevásárló központoknak és a vendéglőknek a forgalmában, fizetés, segélyosztás napján, a cigányok és nem cigányok részvételét, vásárlási viselkedését. Úgy költekeznek az első nap, mintha biztos volna a pénzük havi kitartása. A nem cigány szegénysége ez, sokkal kevésbé jellemző.
- Még más kisebbségeknél is érzékenyebbek a lekezelésre, az etnikumukat sértő viselkedésre. Ilyen esetben keményen összefognak.
Ebből annak kellene következni, hogy a munkajogi szabályozást a sajátos viselkedésükhöz kellene igazítani.
MILYEN FOGLALKOZTATÁSPOLITIKÁRA VAN SZÜKSÉG
A válasz nagyon egyszerű.
Olyanra, melyikben a munkaerő minden minőségi szintjén közel azonos a foglalkoztatási ráta. Ma ennek az ellenkező pólusán vagyunk. A munkaerő felső harmadán a skandinávokéhoz hasonló a foglalkoztatás. A szakmai középen magyar, azaz gyenge közép-európai a szint. Az alsó harmad jobbik fele balkáni, a gyengébbeké afrikai szinten áll. Ez a társadalmi deformáció százszor inkább tarthatatlan, mint a fizetési mérleg, vagy a költségvetés hiánya.
Miből következik ez a deformáció?
Abból, hogy a magyar munkaerő felső minőségi harmada megüti a nyugati mértéket, a középső legfeljebb közép-európai és az alsó tized ennél is sokkal gyengébb. A három, egymástól nagyságrenddel eltérő szintű munkaerőt nem volna szabad azonos munkaügyi szabályozással kezelni.
Goromba hasonlattal illusztrálom.
- A felső harmadnak nincs szüksége szakszervezetre, mert azok nagyon jól meg tudják védeni magukat.
- A középső harmadnak szüksége volna erős szakszervezetekre, mert a jövedelme még csak megvan, de nincsen, és nem is lehet biztonságérzete.
- Az alsó harmadnak csak árt, ha a szakszervezetek, vagy ez emberjogi szervezetek meg akarják védeni. Őket a minimálbér, a felmondási nehézségek nem segítik, hanem kizárják a munkaerőpiacról. Ez az alsó harmad akkor járna a legjobban, ha utánuk nem kellene bérjárulékot fizetni, ha nem havonta, hetente kapnának fizetést, és nem volna felmondási védelmük.
Nem tudom, hogy mennyi idő kell még a baloldalnak, a szakszervezeteknek ahhoz, hogy felismerjék a minden európai országra jellemző tényt, hogy semmi sem tarja úgy vissza a munkaadókat a gyengébb minőségű munkaerő felvételétől, mint a nehéz megszabadulás, ha nem válnak be. A gyenge minőségű munkaerőt azok zárják ki a munkaerőpiacról, akik a jogaikat védik.
Csak annyit kellene az illetékeseknek megtanulni, hogy a jó munkaerőt nem kell, a gyengét pedig nem szabad munkajoggal körülbástyázni. Ez semmire sem igaz jobban, mint a cigányság munkajogi védelmezésére. Az állam pénzügyi kedvezményekkel támogassa a tartós munkanélküliek alkalmazását, de ne védje őket olyan szabályokkal, amelyek akadályozzák a foglalkoztatásukat.
MENNYIT ÉR A MUNKAVISZONY
A munkavállalás a munkaadónak annyit ér, amennyit fizet érte. A társadalomnak azonban annyit, amennyit a munkavállalás használ.
Az első válasz egyszerűnek tűnik. A második azonban eddig fel sem vetődött, mivel a tőkés osztálytársadalomban ez közömbös volt. A nem foglalkoztatott munkaerővel nem törődött a társadalom. Több és jobb volt, mint amire szüksége volt.
A modern társadalomnak azonban sokba kerül, ha nem dolgozik, aki munkaképes.
a. Fizetni kell a munkanélküli segélyt.
b. A legális munkajövedelemmel nem rendelkező csak fogyasztási adót fizet. Azt is kevesebbet, mintha dolgozna.
c. Utána nem kap az állam egészségügyi ellátására és nyugdíjára hozzájárulást.
d. A munkaerejének értéke sokkal gyorsabban amortizálódik mind szakmai, mind erkölcsi tekintetben.
e. A tartós munkanélküliség okán nőnek az állam rendfenntartási, bűnüldözési költségei.
f. A gyermekeinek nagyon rossz hatásfokon hasznosul a képessége.
g. A gyermekei iskolázottsága lényegesen a társadalmi átlag alatt marad.
A gyenge minőségűek tartós munkanélkülisége által okozott társadalmi károk nehezen számszerűsíthetők, de kevés szakértelemmel is becsülhetők. Nagyságuk messze meghaladja azt az összeget, amekkora veszteséggel járna a foglalkoztatásuk támogatása. Ez bármennyire kézenfekvő, még számításokat sem készítettek arról, hogy mint jelent a társadalom számára a foglalkoztatás egyetlen százaléknyi csökkenése.
A foglakoztatásnak van társadalmi optimuma. Ez jelentősen magasabb, mint a fejlett társadalmakban, a mienkénél lényegesen magasabb tényszám. Az optimum és a tény között általánosan nagy az alacsony képzettségűek esetében. Minél gyengébb a munkaerő, annál alacsonyabb a munkára fogottsága. Azoknál alacsony a legális munkát kapók száma, akik igénytelenek, könnyen megelégednek a társadalom juttatásaival. A munkátlanságból fakadó társadalmi kár azonban aránylag ezek esetében a nagyobb. A jó munkaerő nemcsak könnyen kap munkát, de nehezen viseli a munkátlanságot.
Magyarországon, a rendszerváltás előtt a foglalkoztatottság az optimumnál magasabb volt. Ezért a magyar közgazdászok csak a túlfoglalkoztatással járó negatív hatásokat ismerték meg. Az előnyeit csak most, utólag látjuk. Nagyban hozzájárult a leszakadt réteg felemeléséhez, számukra is létbiztonságot jelentett. Ennek az értékét a liberális politikusok és közgazdászok máig nem veszik figyelembe. Az ország szegényebb harmada azonban annál inkább értékeli. A Kádár-rendszer az ország alsó jövedelmi harmadában ennek okán van máig nagy becsületben.
Ezzel szemben a rendszerváltás óta kialakult foglalkoztatás mintegy 15 százalékponttal alacsonyabb, mint amit a társadalom érdeke megkívánna. Az ebből fakadó a társadalmi és gazdasági kár nagyságrenddel nagyobb, mint amit a gazdaságpolitika egyéb eszközei okozhatnak.
Hogyan kell a foglalkoztatás társadalmi érdekét összehozni a munkaadóéval?
A munkaadó költségét kell a társadalmi érdekkel összhangba hozni. Az összhangot az jelenti, hogy az átlagos foglalkoztatás legyen magas, és ettől ne nagyon érjen el ez a mutató sem a munkaerő minőségének, sem képzettségének, sem területi elhelyezkedésének bontásában.
Mit kell tenni ennek érdekében a jelenlegi viszonyok között?
Mindenek előtt jelentősen kell csökkenteni az alacsony képzettségű munkavállalók bérjárulékát. Tehát szó sincs a bérjárulékok általános csökkentéséről, ami a jelen helyzetben főleg annak a munkaerőnek növeli a keresletét, amelyikből hiány van. Nagyon valószínű, hogy kezdetben ez sem lesz elég. Ha nem elég, akkor a tartósan munkanélküliek foglalkoztatását adókedvezménnyel is támogatni kell. A bérjárulékot úgy kell differenciálni, hogy minden minőségi szinte meginduljon a foglakoztatási ráta közeledése az átlag felé.
Van erre pénzügyi fedezet?
A foglakoztatást serkentése nem terheli, hanem javítja a pénzügyi mérleget.
A liberális közgazdászok nem veszik tudomásul, hogy a munkaerőpiac még a vállalkozói érdeket sem követi. A nagyobb dolgozói jövedelem nagyobb keresletet, azzal nagyobb vállalti lehetőségeket biztosít. A spontán, állami beavatkozásoktól mentes piac nem a vállalkozók, hanem csak a vállalkozások egyedi érdekét szolgálja. Ahhoz, hogy a vállalkozók érdeke is megjelenjen, az államnak be kell avatkozni. A vállalkozási szektor érdekei is csak akkor jelennek meg reálisan, ha az állam ennek érdekében hangolja a munkaerőnek a munkaadók számára megjelenő árát.
A tudományos és technikai forradalom teljesen átformálta a vállaltok munkaerő érdekét. Korábban a munkaerő óriási többségének nem volt fontos a minősége, csak minél olcsóbb legyen. Minél fejlettebb a technika, a munkaerő annál nagyobb hányada esetében az áránál sokkal fontosabb a minősége. Ez világosan megjelenik abban, hogy a vállalkozók számára az állam által nem manipulált munkaerőáron legfeljebb a munkaerő felső kétharmadát foglalkoztatnák. Az ilyen alacsony foglalkoztatás azonban nemcsak elviselhetetlen szociális terheket ró az államra, de a munkaerő minőségi újratermelése sem valósulhat meg. Az alacsony foglalkoztatás mellett nincs társadalmi stabilitást.
Kellő foglalkoztatást csak az állam által manipulált munkaerőpiac képes létrehozni. Ezt még a legliberálisabb államok is tudomásul veszik, és munkaügyi törvényekkel igyekeznek tenni a foglalkoztatás növelése érdekében. Ennek ellenére, a háborús károk helyreállítása óta, nem ismerünk olyan államot, amelyik ezt meg tudná oldani. Az, hogy a háborút követő újjáépítés során a fejlett országok tömegesen importálták az olcsó, és alacsonyan képzett munkaerőt, azzal magyarázható, hogy a helyreállítások munkaerő igényében még nagyon magas volt a képzetlen munkások aránya. Az utóbbi évtizedekben már éppen az olyan munkaerőben van felesleg, amelyiket korábban importáltak. Magas foglalkoztatás csak a skandináv és a távol-keleti konfuciánus kultúrákban alakul ki. Ott sem az állam, hanem a lakosság magatartása hozza létre.
A közgazdaságtan mindmáig nem tekinti elsődleges céljának a munkaképes lakosság magas fokú részvételét a társadalmi munkamegosztásban, vagyis bekapcsolásukat a legális gazdaságba.
Az elmúlt ötven év eredményei azt mutatják, hogy mind a magas foglalkoztatás, mind az egy foglalkoztatott évente ledolgozott órájának száma a kultúrától függ, erre a piac befolyása nagyon másodlagos.
FOGLALKOZTATÁS A VILÁGGAZDASÁGBAN
A 21. század elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a világgazdaság centrumának három térsége van. Európa nyugati fele, Észak-Amerika és a Távol-Kelet. Egyre világosabb az is, hogy e három térség közül nemcsak létszámában, de még inkább növekedési dinamikájában a Távol-Kelet az első, és Európa nyugati fele az utolsó. Amennyire nyilvánvaló e három térég eltérő növekedési sebessége, annyira figyelmen kívül maradt ennek az oka.
A Távol-Kelet sikereinek elsődleges oka a sokkal nagyobb foglalkoztatás. Mind a munkaképes lakosság foglalkoztatásában, mind az általuk évente ledolgozott órákban nagy a Távol-Kelet fölénye. A foglalkoztatás közel van a 80 százalékhoz, a ledolgozott órák pedig a 2200-hoz.
Észak-Amerika is jelentősen megelőzi az EU országokat, mind a foglalkoztatásban, mind a ledolgozott órákban.
Európa nyugati felének több más mellett éppen e téren a legnagyobb a lemaradása. Ennek ellenére a közgazdasági irodalom szinte teljesen figyelmen kívül hagyja, nem tulajdonít ennek jelentőséget.
ÖSSZEGZÉS
A rendszerváltás előtti rendszer elhanyagolta a társadalom elit mobilizálását, viszont sikerrel oldotta meg az aló harmad munkára fogását. Ezzel szemben a rendszerváltás után ránk szabadult liberális politika megteremtette az elit számára az érvényesülés szabadságát, de szinte kizárta az alsó harmadot a társadalmi munkamegosztásból. Ezzel olyan szélesre nyitotta a veszteségforrásokat, hogy húsz év után ellehetetlenült a társadalom. Ezért az elsődleges feladat a társadalom alsó harmadának beszervezése a társadalmi munkamegosztásba.
2009. április 23., csütörtök
2009. április 16., csütörtök
Bérjárulék csökkentés
Kopátsy Sándor PG 2009-04-16
KÖZÉPISKOLÁS FOKON
Bérjárulék csökkentés
A kormány bérjárulék csökkentése többet árt, mint használ. Akik ezt a javaslatot kitalálták, nem sokat ismernek a magyar viszonyokból. Márpedig minden illetékes támogatja ezt a javaslatot. Azaz az illetékesek közül senki nincs tisztában a magyar társadalom legnagyobb problémájával.
A rendszerváltás óta a liberális közgazdászok a munkaerő árát drágító bérjárulék ellen tiltakoznak. Ennek sokkal inkább igaz az ellenkezője. Az a munkaerő, amire a nyugati tőkének szüksége van, nem drága, hanem olcsó, de sajnos nincs elég belőle.
A nyugati tőkének a magyar munkaerő elitjére, legfeljebb a felső minőségi harmadára van igénye. Márpedig az olcsó, amit az jelez, hogy abban hiány van.
A magyar munkaerő helyzetét az jellemzi, hogy a munkaerő felső minőségi harmada olcsó, a közepesé közepe és az alsó minőségi harmada olyan drága, hogy nem is keresi a piac, húsz éve ki van zárva a munkaerő piacból, mert nem ér annyit, amibe kerülne. Akinek fogalma van a munkaerőpiac működéséről, nem azt nézi, hogy mennyibe kerül a munkaerő, hanem, hogy mennyire keresett, vagyis mekkora a foglalkoztatottsága.
A rendszerváltás után kialakult munkaerő piacunknak két jellemzője van.
1. Csak a munkaerő javát keresik.
Ezt bizonyítja, hogy a felső minőségi harmadában munkaerőhiány van annak ellenére, hogy az átlagnál jobban emelkedik a bérük. Ezek bérjárulékát inkább emelni, mint csökkenteni kell. A középső harmad foglalkoztatottsága az országos helyzethez viszonyítva kielégítő, tehát nem kell a bérjárulékához hozzányúlni. Az alsó minőségi harmadban katasztrofális a legális munkanélküliség. Ezek bérjárulékát csökkenteni, sőt megszűntetni kell. Ez a munkaerő tehát drágább, mint amennyiért a piac felvenné. Márpedig a rendszerváltás óta a legnagyobb magyar társadalmi és gazdasági probléma ennek a rétegnek a bevonása a munkamegosztásba.
Ezen a rétegen belül a legnagyobb munkanélküliség a cigányság körében jelentkezik, ahol az erre való berendezkedés egyre jellemzőbbé válik. Velük szemben nem lesz elég a bérjárulék nélküli foglalkoztatás, de meg kell szüntetni még a kötelező minimálbért, a havi bérezést a hetivel kell felváltani, és a felmondási feltételeket is könnyűvé kell tenni.
2. A foglalkoztatás területileg nagyon differenciált.
Budapesten és az Észak-Dunántúlon munkaerőhiány van, a három észak-keleti megyében pedig a munkaalkalom hiánya elviselhetetlen. Ezt csak azzal lehet mérsékelni, ha a bérjárulékot területileg is differenciáljuk. A válságterületekről a munkahelyre való utazást pedig a munkaadó helyett az állam vállalja.
Külön kellene megvizsgálni, hogyan lehet a falvakban élők foglalkoztatását a bérjárulékon keresztül támogatni.
Ezzel szemben a magyar kormány az egységes járadékcsökkentést támogatja, ami ugyan nem fog újabb munkaalkalmat teremteni, de a megélő polarizációt tovább fokozza.
KÖZÉPISKOLÁS FOKON
Bérjárulék csökkentés
A kormány bérjárulék csökkentése többet árt, mint használ. Akik ezt a javaslatot kitalálták, nem sokat ismernek a magyar viszonyokból. Márpedig minden illetékes támogatja ezt a javaslatot. Azaz az illetékesek közül senki nincs tisztában a magyar társadalom legnagyobb problémájával.
A rendszerváltás óta a liberális közgazdászok a munkaerő árát drágító bérjárulék ellen tiltakoznak. Ennek sokkal inkább igaz az ellenkezője. Az a munkaerő, amire a nyugati tőkének szüksége van, nem drága, hanem olcsó, de sajnos nincs elég belőle.
A nyugati tőkének a magyar munkaerő elitjére, legfeljebb a felső minőségi harmadára van igénye. Márpedig az olcsó, amit az jelez, hogy abban hiány van.
A magyar munkaerő helyzetét az jellemzi, hogy a munkaerő felső minőségi harmada olcsó, a közepesé közepe és az alsó minőségi harmada olyan drága, hogy nem is keresi a piac, húsz éve ki van zárva a munkaerő piacból, mert nem ér annyit, amibe kerülne. Akinek fogalma van a munkaerőpiac működéséről, nem azt nézi, hogy mennyibe kerül a munkaerő, hanem, hogy mennyire keresett, vagyis mekkora a foglalkoztatottsága.
A rendszerváltás után kialakult munkaerő piacunknak két jellemzője van.
1. Csak a munkaerő javát keresik.
Ezt bizonyítja, hogy a felső minőségi harmadában munkaerőhiány van annak ellenére, hogy az átlagnál jobban emelkedik a bérük. Ezek bérjárulékát inkább emelni, mint csökkenteni kell. A középső harmad foglalkoztatottsága az országos helyzethez viszonyítva kielégítő, tehát nem kell a bérjárulékához hozzányúlni. Az alsó minőségi harmadban katasztrofális a legális munkanélküliség. Ezek bérjárulékát csökkenteni, sőt megszűntetni kell. Ez a munkaerő tehát drágább, mint amennyiért a piac felvenné. Márpedig a rendszerváltás óta a legnagyobb magyar társadalmi és gazdasági probléma ennek a rétegnek a bevonása a munkamegosztásba.
Ezen a rétegen belül a legnagyobb munkanélküliség a cigányság körében jelentkezik, ahol az erre való berendezkedés egyre jellemzőbbé válik. Velük szemben nem lesz elég a bérjárulék nélküli foglalkoztatás, de meg kell szüntetni még a kötelező minimálbért, a havi bérezést a hetivel kell felváltani, és a felmondási feltételeket is könnyűvé kell tenni.
2. A foglalkoztatás területileg nagyon differenciált.
Budapesten és az Észak-Dunántúlon munkaerőhiány van, a három észak-keleti megyében pedig a munkaalkalom hiánya elviselhetetlen. Ezt csak azzal lehet mérsékelni, ha a bérjárulékot területileg is differenciáljuk. A válságterületekről a munkahelyre való utazást pedig a munkaadó helyett az állam vállalja.
Külön kellene megvizsgálni, hogyan lehet a falvakban élők foglalkoztatását a bérjárulékon keresztül támogatni.
Ezzel szemben a magyar kormány az egységes járadékcsökkentést támogatja, ami ugyan nem fog újabb munkaalkalmat teremteni, de a megélő polarizációt tovább fokozza.
Árfolyam politika
Kopátsy Sándor PG 2009-04-16
KÖZÉPISKOLÁS FOKON
Árfolyam politika
Azt már sokszor leírtam, hogy minden, még a pénzügyi bajunknak is az elsődleges oka a másfélmillió munkaképes ember kizárása a munkaerőpiacról. Ez nemcsak erkölcsileg tett tönkre bennünket, hanem pénzügyi tekintetben is. Most mégis a pénzügyiek, történetesen a devizapolitikánk rombolásáról írok.
2001 óta a magyar kormány, élén a pártjában értehetetlen módon népszerű pénzügyminiszterrel, és a jegybank, élén a kormányfőnek tetsző elnökkel olyan pénzügyi rendszert működtetett, amit az ország legnagyobb ellensége sem tudott volna kitalálni. Ez esetben is kiderült, hogy kártékonyabb a hozzá nem értő barát, mint az okos ellenség.
Az ellenség nem merte volna a forint árfolyamát hét éven keresztül 20-30 százalékkal felértékelve tartani. Az okos tudta volna, hogy az ilyen aljassága hamar kiderül, bölcsebb mértéket tartani, hiszen fele akkora felértékeltség is elegendő kárt okoz.
A kormányzat három pénzügyi óriása csak azt látta, hogy milyen értékes a magyar forint, azt nem, hogy ez mibe kerül. Ők nem jártak, vagy ha jártak, nem figyeltek oda, a pénzügyi középiskolában, amikor azt tanították, hogy a felértékelt valuta megdrágítja az exportot. Aki exportálni akar, a harminc százalékos felértékeltség esetén harminc százalékkal kevesebbet kap külföldön, mint itthon. Tehát csak azt érdemes exportálni, amit itthon harminc százalékkal olcsóbban sem lehet eladni. Az import esetében pedig az import lett ennyivel olcsóbb, hiszen túlértékelt forintból lehet fizetni érte. Az illetékesek még azt sem vették észre, hogy a magyar export egyre nagyobb hányada összeszerelés, a behozott alkatrészekből összeszeret késztermék kiszállítása.
Az illetékesek szakmai színvonalára jellemző, hogy a nyugati tőke számára a befektetéseket azzal akarják vonzóvá tenni, hogy csökkentik a bérjárulékot, azt észre sem vették, hogy a forint felértékeltségének közben vége szakadt, és ezzel a befektetők számára ennyivel olcsóbb lett a befektetésük költsége és hatékonyabb az exportja. De a bérjárulék csökkentésének ostobaságával külön foglalkozom.
A turizmust szavakban támogató kormányzat arról sem vett tudomást, hogy a külföldieknek harminc százalékkal megdrágította az itteni költekezésüket.
A forint felértékeltsége azzal járt, hogy magasan kellett tartani a kamatokat. A nyugati világ minden jegybankja tudja, hogy a magas kamat, vagyis a drága hitel megöli a gazdaságot. Ezzel szemben a mi jegybanki alapkamatunk mindig magas, jelenleg abnormálisan magas volt. Az Európai Központi Bank alapkamata 1.5 százalék, a mienké 9.5 százalék. Az ilyen drága pénz minden gazdaságot, még az egészségeset is gyorsan tönkreteszi. A jegybank tömve van forinttal, de nem kell a bankoknak.
A vállalatok egymásközti követeléseinek teljesítése egyre jobban késik. Lassan senki nem fizet senkinek. Arról mélyen hallgatnak az illetékesek, hogy mennyire fékezi a gazdaságot a vállalkozások körbetartozása. A vállaltoknak még arra sincs elég pénzük, hogy olyan termeljenek, amit el tudnak adni, a jegybankban pedig ott fekszik közel 2,000 milliárd, de azt csak olyan magas kamaton tudja kiadni, amiért nem talál felvevőt. A jegybanki alapkamat pedig azért magas, mert csak ilyen kamaton tudja eladni devizáért az államkötvényeket.
Olyan ördögi körbe kergette a felértékelt forint a magyar pénzügyeket, hogy ezt még a hozzáértők sem lettek volna képesek felmérni.
A felértékelt forint, és a magas kamat azt eredményezte, hogy mind a magyar vállaltok, mind a lakosság devizahiteleket vett fel. Sem a kormányzatban, sem a bankok vezetői között nem volt senki, aki tudatában lett volna, mivel jár a lakosság és a vállaltok devizában történő eladósodása.
Pedig mindenki tudta, hogy nem tarthat végtelenségig a forint felértékeltsége, aminek végével a devizahitelek hármadával megdrágulnak. A kormány kötelessége lett volna a devizahitelek megdrágítása. Az Európai Unióban ezt csak azzal lehetett volna féken tartani, ha a bankokat arra kötelezték volna, hogy a devizahiteleik után harminc százalékos kockázati tartalékot képezzek. Azonnal kiderült volna, hogy a bankok fényes nyereséget mutató mérlegeinek még az előjele is megváltozott.
Utólag csak azt mondhatjuk, hogy egy buták által vezetett országot már korábban be kellett volna az euró zónába szervezni. Nem lett volna saját forintunk, amivel a hozzá nem értők könnyelműen játszadozhatnak.
Végül csak annyit jegyzek meg, hogy nem akadt senki, akik felvetette volna, hogy nem a forint árfolyama romlott, hanem beállt végre a normális állapot.
KÖZÉPISKOLÁS FOKON
Árfolyam politika
Azt már sokszor leírtam, hogy minden, még a pénzügyi bajunknak is az elsődleges oka a másfélmillió munkaképes ember kizárása a munkaerőpiacról. Ez nemcsak erkölcsileg tett tönkre bennünket, hanem pénzügyi tekintetben is. Most mégis a pénzügyiek, történetesen a devizapolitikánk rombolásáról írok.
2001 óta a magyar kormány, élén a pártjában értehetetlen módon népszerű pénzügyminiszterrel, és a jegybank, élén a kormányfőnek tetsző elnökkel olyan pénzügyi rendszert működtetett, amit az ország legnagyobb ellensége sem tudott volna kitalálni. Ez esetben is kiderült, hogy kártékonyabb a hozzá nem értő barát, mint az okos ellenség.
Az ellenség nem merte volna a forint árfolyamát hét éven keresztül 20-30 százalékkal felértékelve tartani. Az okos tudta volna, hogy az ilyen aljassága hamar kiderül, bölcsebb mértéket tartani, hiszen fele akkora felértékeltség is elegendő kárt okoz.
A kormányzat három pénzügyi óriása csak azt látta, hogy milyen értékes a magyar forint, azt nem, hogy ez mibe kerül. Ők nem jártak, vagy ha jártak, nem figyeltek oda, a pénzügyi középiskolában, amikor azt tanították, hogy a felértékelt valuta megdrágítja az exportot. Aki exportálni akar, a harminc százalékos felértékeltség esetén harminc százalékkal kevesebbet kap külföldön, mint itthon. Tehát csak azt érdemes exportálni, amit itthon harminc százalékkal olcsóbban sem lehet eladni. Az import esetében pedig az import lett ennyivel olcsóbb, hiszen túlértékelt forintból lehet fizetni érte. Az illetékesek még azt sem vették észre, hogy a magyar export egyre nagyobb hányada összeszerelés, a behozott alkatrészekből összeszeret késztermék kiszállítása.
Az illetékesek szakmai színvonalára jellemző, hogy a nyugati tőke számára a befektetéseket azzal akarják vonzóvá tenni, hogy csökkentik a bérjárulékot, azt észre sem vették, hogy a forint felértékeltségének közben vége szakadt, és ezzel a befektetők számára ennyivel olcsóbb lett a befektetésük költsége és hatékonyabb az exportja. De a bérjárulék csökkentésének ostobaságával külön foglalkozom.
A turizmust szavakban támogató kormányzat arról sem vett tudomást, hogy a külföldieknek harminc százalékkal megdrágította az itteni költekezésüket.
A forint felértékeltsége azzal járt, hogy magasan kellett tartani a kamatokat. A nyugati világ minden jegybankja tudja, hogy a magas kamat, vagyis a drága hitel megöli a gazdaságot. Ezzel szemben a mi jegybanki alapkamatunk mindig magas, jelenleg abnormálisan magas volt. Az Európai Központi Bank alapkamata 1.5 százalék, a mienké 9.5 százalék. Az ilyen drága pénz minden gazdaságot, még az egészségeset is gyorsan tönkreteszi. A jegybank tömve van forinttal, de nem kell a bankoknak.
A vállalatok egymásközti követeléseinek teljesítése egyre jobban késik. Lassan senki nem fizet senkinek. Arról mélyen hallgatnak az illetékesek, hogy mennyire fékezi a gazdaságot a vállalkozások körbetartozása. A vállaltoknak még arra sincs elég pénzük, hogy olyan termeljenek, amit el tudnak adni, a jegybankban pedig ott fekszik közel 2,000 milliárd, de azt csak olyan magas kamaton tudja kiadni, amiért nem talál felvevőt. A jegybanki alapkamat pedig azért magas, mert csak ilyen kamaton tudja eladni devizáért az államkötvényeket.
Olyan ördögi körbe kergette a felértékelt forint a magyar pénzügyeket, hogy ezt még a hozzáértők sem lettek volna képesek felmérni.
A felértékelt forint, és a magas kamat azt eredményezte, hogy mind a magyar vállaltok, mind a lakosság devizahiteleket vett fel. Sem a kormányzatban, sem a bankok vezetői között nem volt senki, aki tudatában lett volna, mivel jár a lakosság és a vállaltok devizában történő eladósodása.
Pedig mindenki tudta, hogy nem tarthat végtelenségig a forint felértékeltsége, aminek végével a devizahitelek hármadával megdrágulnak. A kormány kötelessége lett volna a devizahitelek megdrágítása. Az Európai Unióban ezt csak azzal lehetett volna féken tartani, ha a bankokat arra kötelezték volna, hogy a devizahiteleik után harminc százalékos kockázati tartalékot képezzek. Azonnal kiderült volna, hogy a bankok fényes nyereséget mutató mérlegeinek még az előjele is megváltozott.
Utólag csak azt mondhatjuk, hogy egy buták által vezetett országot már korábban be kellett volna az euró zónába szervezni. Nem lett volna saját forintunk, amivel a hozzá nem értők könnyelműen játszadozhatnak.
Végül csak annyit jegyzek meg, hogy nem akadt senki, akik felvetette volna, hogy nem a forint árfolyama romlott, hanem beállt végre a normális állapot.
Gyurcsány Ferenc lelépett
Kopátsy Sándor PP 2009-04-14
GYURCSÁNY FERENC LELÉPETT
Ennek az írásnak az időpontja fontos. 2009. április 14. Még reggel van, de tudom, mik fog történni ma. Gyurcsány Ferenc megszűnik miniszterelnök ellni, feláll a miniszterelnöki székből, és kisétál. Utána következik az ország megszégyenülése. 204 baloldali és liberális képviselő részben kenyérféltésből, részben a Fidesztől való páni félelmében megválasztja az ország miniszterelnökének Gyurcsány jobb kezét, a pártonkívüli vállalkozót, aki az ország gazdasági főminisztereként nem vette észre, hogy az ország pénzügyi helyzete az első széltől is összeomlik, ha az EU nem könyörül rajtunk. De nem is az a baj vele, hogy nemért a pénzügyekhez, hanem az, hogy vállalkozóként sem tanulta meg, hogy a országnak nem azért nincs elég pénze, mert magasak a nyugdíjak, mert sokba kerül a közigazgatás, hanem azért mert botrányosan kevesen dolgoznak, és még kevesebben úgy, hogy adót is fizetnének.
Mentégére szolgál, hogy azt nemcsak ő, nemcsak Gyurcsány, nemcsak az MSZP és az SZDSZ nem tanulta meg, hanem még az MDF sem. Amikor Gyurcsány hatalomra került, tisztában voltam vele, hogy ezzel katasztrofális fordulat következett be az eddig csak heterogén MSZP életében. Ebben a magát baloldalinak tartó pártban eleve erős volt a liberális közgazdászok befolyása, de azért az ereje baloldali volt. Már Horn súlyos hibát követett el azzal, hogy a gazdaságpolitikát a párton belül Bokrosra és Békesire bízta, és engedett az SZDSZ liberalizáló nyomásának nemcsak abban, hogy a nyugdíjrendszert ultra-liberális homokra építette, hanem még abban is, hogy a csapata összeállításánál az SZDSZ véleményét komolyan vette. Ennyi hiba elég volt ahhoz, hogy a következő választáson nem kapott elég szavazatot. De az MSZP véklasztási vereségének a fő oka már akkor az volt, hogy nem tettek semmit annak érdekében, hogy a munkaerő alsó harmada bekapcsolódhasson a társadalmi munkamegosztásba.
A jelenlegi politikai és gazdasági és pénzügyi válság okát mindmáig nem tártuk fel. Az MSZP megalakulásától fogva szélsőségesen liberális foglalkoztatási politikát folytatott. Ez azt jelenti, hogy tudomásul vette, hogy akire a munkaerőpiacnak nincs szüksége, az nem is dolgozzon, azt tartsa el a társadalom. Ez alatt azt kell érteni, hogy akit a vállalkozói szférában a minimálbér és terhei mellett nem alkalmazzák, hasznosabb, ha segélyen él, mintha dolgozna. Ezt ugyan ilyen nyersen soha nem merték megfogalmazni, de keményen ehhez tartották magukat.
Gyurcsány jelenség.
A mai nap mégsem megyek vissza ilyen messzire, hiszen csak Gyurcsányt temetem.
Az első nap tudtam, hogy a hatalomba ültetése végzetes csapást jelent a baloldal számára. Azzal számoltam, hogy megél egy választási ciklust, megbuktatja az MSZP-t és az SZDSZ-t, aztán folyik a rendszerváltást követő váltógazdálkodás. Azonban Gyurcsány ügyességének és Orbán hibájának köszönhetően, kapott még egy választási ciklust.
Nem értek ugyan azokkal egyet, akik az MSZP és az SZDSZ választási győzelmét elsősorban Gyurcsány érdemének tartják, de neki is volt ebben érdeme. Felismerte hogy csak a két kis párt bejutása akadályozhatja meg Orbán győzelmét. Ezért ezek bejutását a háttérből segítette.
A választás mégsem Gyurcsány nyerte, hanem Orbán vesztette el. Egyrészt neki sokkal jobban kellett volna látni, hogy az MDF bejutása számára könnyebben kiaknázható előny lehetett volna, mint Gyurcsánynak. Ha ő békésen gyűri maga alá az MDF-et, és nem húzza elő váratlanul a Mikola-kártyát, fölényesen nyer Gyurcsány ügyeskedésével szemben.
Gyurcsány hatalmon maradása azonban már nemcsak a baloldalt, de az országot is tönkretette. A saját pártját azért, mert elhitette, hogy Gyurcsány győzni tud Orbánnal szemben, tehát még a korábbinál is szabadabb utat kapott.
De térjünk vissza Gyurcsány hatalomba ültetéséhez.
Annyit már az előzményekből tudhattam, hogy a karrierjét az anyósa, Apró Piroska egyengeti. Ennek köszönhetően lett Meggyesy sportminisztere, majd a Győr-megyei MSZP elnöke. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy az elnökség nem őt, hanem a baloldali frakció vezetőjét, Kiss Pétert ajánlotta. A Gyurcsányt hatalomra segítő erők azonban összefogtak, a megyei titkárok többségének a támogatásával leszavazták az elnökség javaslatát, és a kormány élére állították Gyurcsányt.
Ezzel nemcsak az MSZP elnökségét, de a baloldali szavazók nagy többségét cserbenhagyták a megyei titkárok. Ebben nemcsak az SZDSZ-re, de a pártjukon belüli liberális közgazdászokra is számíthattak.
A megyei titkárok logikája is világos volt. Ők megirigyelték a Fidesztől Orbán Viktort. Képtelenek voltak megérteni, hogy a magyar választók megnyerésében a baloldalnak csak baloldali politikával van esélye. Orbán sikere nemcsak egyéni képességén múlott, hanem azon a felismerésen, hogy a magyar választók többségét csak jobboldali, konzervatív, nemzeti és klerikális jelszavakkal lehet megnyerni. Ezért, bölcsen, a liberális Fideszből ilyen jobboldali pártot formált. A Gyurcsányt hatalomba emelők nem tanultak abból, hogy a messze legjobb káderekkel dolgozó, liberális SZDSZ fokozatosan vesztette a népszerűségét, mára már arra sem számíthat, hogy benn marad a Parlamentben. Amíg volt elegendő támogatottsága, akkor is a többség által leginkább elutasított párt volt. A lehető legrosszabb megoldás volt, hogy az MSZP megyei titkárainak többsége a saját pártjuk élére is Orbán típusú vezért akartak állítani. Öt éve tehát Orbán típusú vezér állt a két meghatározó párt élén. Ennél nagyobb szolgálatot a Fidesznek csak buta emberek tehettek. Nem lesz addig a baloldalnak stabil politikai szervezete, ameddig nem ismerik fel, hogy nekik Orbán ellen nem Orbán típusú vezető kell, hanem korrekt, szerény, a baloldalért felelős kollektíva. Nem véletlen, hogy Horn Gyula volt az utolsó olyan elnökük, aki népszerűségben a pártvezetők között az élen járt. Az ő vereségét az okozta, hogy teret engedett az SZDSZ-nek és a pártján belüli liberálisoknak.
Az MSZP jelenlegi vezetőinek szellemi és erkölcsi színvonalára jellemző, hogy a puccs aztán azonnal, szinte mindenki Gyurcsány mögé sorakozott fel. Öt éven keresztül csak sejteni lehetett, hogy kik nem örülnek a hatalmi változásnak. Ezt csak Gyurcsány tudta.
Gyurcsány nem késett meghirdetni, hogy az angolszász gazdasági liberalizmus híve, és a pártot is erre az útra fogja terelni. Az nem jutott eszébe baloldali elvtársainak, hogy az a liberalizmus talán az angolszász gazdagoknak jó, de a harmadnyi akkora nemzeti jövedelmű magyar társadalomnak, öngyilkosság. (Mára kiderült, hogy az angolszászoknak is pénzügyi csődöt hozott.)
Ha Gyurcsány államférfi lett volna, ahogyan ezt még ma is Debreczeni József közíró hirdeti, akkor a behódoló ellenfeleit, akik nála sokkal népszerűbbek, támogatja, és nem a félreállításukon mesterkedik. Ő azonban nem államférfi, hanem karrieristaként viselkedett, fejébe szállt a hatalom.
Kiss Pétert megvédte a pártjának baloldala, de csak azért maradhatott, mert türelmesen tűrte a mellékszerepét.
Gyurcsánynak az sem volt jó, hogy Szili Katalin legyen az államfő. Ehhez nagyon népszerűnek tartotta. Az SZDSZ pedig vállalta az ellentmondó szerepét. Addig mesterkedtek, amíg az Orbán politikai vonalához közel álló, a közvéleménnyel kommunikálni képtelen elnököt választott a parlamenti többséget élvező kormánykoalíció. Tőle, aztán Gyurcsány a legnagyobb pofonokat kapta.
Gyurcsány pökhendisége Öszödön tetőzött. Minősíthetetlen hangon leckéztette meg az őt megválasztó párt elitet. Az MSZP illetékesek azonban még addig sem jutottak, hogy kikérjék magunknak ezt a hangot. Szerencsére, akadt olyan elvtársa, aki a felvételt kiszivárogtatta. A jelenlegi politikai tragédiát akkor lehetett volna megállítani, ha a beszéd után Gyurcsányt azonnal leváltják, és más vezetőt választanak. Ebből a beszédből is csak Orbán húzott hasznot. A megsértett elvtársak mélyen hallogattak. A liberálisok pedig azt bizonygatták, hogy Gyurcsánynak végül is igaza volt, mindent előzzön meg a pénzügyi egyensúly, ennek érdekében fizessen az ország szegény harmada.
Közben már egyértelművé vált, hogy a Gyurcsány kormány mögül vészesen fogy a szavazói támogatás. Az MSZP vezető káderei hallgattak, a tagság pedig még mindig azon örvendezett, hogy vége Orbánhoz hasonló vezére van.
Gyurcsány későn, az egészségügyi reformja népszavazásos elutasítása után, rúgta fel az SZDSZ-szel kötött koalíciós szerződést. Megfeledkezett arról, hogy hosszú távon az SZDSZ-re inkább támaszkodhat, mint az MSZP szavazókra.
Ekkor már kapkodott. A kisebbségi kormányzása kapkodás volt. Csak azért maradhatott még pár hónapot helyén, mert a két kisebb párt léte függött az előrehozott választástól. Ezek csak addig élnek, amíg nem találkoznak a választókkal.
Gyurcsány okosságára vall, hogy amikor belátta, hogy bekövetkezett a csőd, előre menekült, lemondott a miniszterelnökségéről. Arra számított, hogy megtarthatja a pártelnöki hatalmát, ő jelölheti ki az utódját,és azt irányíthatja. Jellemző módon ezt a taktikai húzását is lelkesedéssel fogata az MSZP vezérara. Nem vették tudomásul, hogy Gyurcsánytól, meg kell szabadulni.
Még pár hétig tartott Gyurcsány miniszterelnök keresési kabaréja. Ekkor még olyan miniszterelnökben gondolkodott, akit ismernek vagy külföldön, vagy itthon, vagy a legalább a hazai közgazdászok. Kiderült, hogy ez az elképzelés komolytalan. Ezt látva az okosabb hívei is elhagyták, és a pártelnökségről is le kellett mondani. De az új pártvezetés még ekkor is pozíciót keresett neki.
Ezzel Gyurcsány ugyan eltűnt a döntéshozók éléről, de a szelleme maradt. Ha nem vállalja senki, akkor legyen miniszterelnök a barátja, a legjobb munkatársa, aki gazdasági csúcsminiszterként azt sem ette észre, hogy nagy baj van.
Kitalálták, hogy Bajnai legyen az átmeneti kormány miniszterelnöke. Állítson léte egy politikai súlytalanokból és szakmai ismeretlenekből álló szakértőkormányt. Azt, hogy ez elfogadja az MSZP vezetése, a kormányba bekényszeríttettek néhányat maguk közül. Az utolsó napig azon volt már csak vita, hogy Bajnai elfogadja, hogy a párt is képviselve legyen a saját kormányában.
Hogyan fogadhatta el az MSZP vezetése, hogy a Gyurcsány kormányánál is sokkal gyengébb garnitúra kormányozza még egy évig az országot?
Még egy évig hatalomban akartak maradni.
A magyar baloldali és liberális vezető elitre jellemző, hogy még mindig csak a maga zsebét és hatalmát, nem az ország érdekét nézte. Orbán kétharmados hatalmával ijesztgetik a táborukat, nem vallják be, hogy az ilyen bohóckormány még annyit sem ér a tőkepiacnak, mint a stabil jobboldali kormány.
Mi lett volna az MSZP feladta az elmúlt hét év során?
A tőkepiac nem nézi a hatalom ideológiáját, számára a stabil hatalom a fontos. A tőkepiacnak jó a feudális Szaúd-Arábia, az egypártrendszerre épülő Kína, ha biztosnak tartják. Ezért jelenleg egy kétharmados többséggel rendelkező Fidesz kormány stabilitása többet javít a pénzügyi egyensúlyon, mind a jelenlegi bohóckormány. Gyurcsány oda juttatta az országot, hogy a legnagyobb megtakarítási lehetőség a hét évig uralkodó liberális baloldal korányénak eltűnése.
Ennek érdekében mielőbb új választást kell tartani.
Ezen az ország csak nyerhet. Megszűnik a két kispárt.
A Fidesz megszabadul egy olyan kalandor MDF-től, ami Bokros Lajost állítja a EU választási listájának az élére. Ez a párt még azt sem vette tudomásul, hogy ma a nyugati világban az olyan liberális túlzók, mint Bokros, örülnek, ha csendben maradhatnak.
Az SZDSZ kiszorulása a parlamentből végre lehetővé teszi, hogy megszabaduljon az ország attól a liberális politikától, ami ide juttatta.
Az MSZP-t csak egy súlyos választási vereség józaníthatja ki, hogy megszabaduljon a liberálisok befolyásától. Ne a politikai hatalma érdekében hagyja cserben az ország szegényebb, az általa a társadalomból kirekesztett harmadát, hanem azok érdekit védje.
Szégyen, hogy itt a liberálisok, és az MSZP vezetése a Fidesszel ijesztgesse a választókat, amikor az ijedelem oka nem a Fidesz, hanem az ország alsó harmadának a társadalmi kirekesztettsége.
Mindent megelőző politikai feladat a munkahelyteremtés. Méghozzá nem is kevés. A cél, másfélmillió új munkahely, annak szinte az egészét a munkaerő alsó minőségi harmadában kell létrehozni. Ebből a minél gyorsabb társadalmi és gazdasági minimum egymillió lenne. E nélkül minden csak bohóckodás.
A rendszerváltás első éve óta a munkaerő alsó képzettségi harmadában ennyi munkaalkalom úgy szűnt meg, hogy nem jött helyette létre másik. Ezzel pedig olyan bevételhiányt, és szociális költségtöbbletet hoztunk létre, amit semmiféle megszorítás nem hozhat egyensúlyba. A felháborító munkanélküliséggel nemcsak a pénzügyi egyensúly lehetőségét számoltuk fel, hanem a társadalom erkölcsi állapota is olyan mértékben leromlott, amit a közvélemény már nem visel el.
Azt üzenem a Fidesztől rettegő liberálisoknak, hogy a Fidesz, még az ő fantáziájuk szerint sem képes annyit ártani a magyar társadalomnak, amennyit az általuk létrehozott reménytelen munkanélküliség árt.
A Fidesz kétharmados kormányzása elsősorban azoknak árt, akik húsz éve élvezték az erősek igényeire szabott rendszert.
Ezek most azzal rémítgetik egymást, hogy a Fidesz-kormány pereket fog indítani az elmúlt nyolc év politikai irányítóival szemben. Attól, hogy esetleg lehet fél tucat látványos per, engem sokkal kevésbé zavar, mint a másfélmillió munkátlansága. Ilyenkor az jut eszembe, hogy máig felróják a Rákosi-rendszer brutalitásait a vélt és tényleges politikai ellenségeivel szemben. Akkor azt vallottam, hogy nincs az a kegyetlenség, mi egyensúlyban lenne a Horthy-rendszer védelmezőivel szemben. Akkor sem azokat sajnáltam, akiket elítéltek, mert azok tűrték a feudális nagybirtokrendszert, a három millió koldus reménytelen helyzetét, azok küldték el a nép fiait, felszerelés és cél nélkül a Szovjetunióba, és főleg azért, amit a magyar zsidósággal szemben tettek.
Most pedig azt mondom, nincs az a büntetés, amit meg nem érdemelnek azok, akik az ország ötödét, a cigányság kilencven százalékát kizárták a munkaerő piacról, és tűrték, hogy reménytelenül alamizsnán, családi pótlékon, nyugdíjon, segélyeken és bűnözésen éljék valahogyan túl ezt a demokráciát.
Ezt mondom annak ellenére, hogy nem tudtam akkor, és nem tudok ezután sem az elveimnek megfelelő szigorral élni.
El fogom tűrni, hogy bűnösök milliárdosként, legalábbis gazdagodva éljék túl azt a rendszert, amit az ország elesett harmadának okoztak, amit másoknak kell, nagy áldozatok árán valahogy rendbe rakni.
GYURCSÁNY FERENC LELÉPETT
Ennek az írásnak az időpontja fontos. 2009. április 14. Még reggel van, de tudom, mik fog történni ma. Gyurcsány Ferenc megszűnik miniszterelnök ellni, feláll a miniszterelnöki székből, és kisétál. Utána következik az ország megszégyenülése. 204 baloldali és liberális képviselő részben kenyérféltésből, részben a Fidesztől való páni félelmében megválasztja az ország miniszterelnökének Gyurcsány jobb kezét, a pártonkívüli vállalkozót, aki az ország gazdasági főminisztereként nem vette észre, hogy az ország pénzügyi helyzete az első széltől is összeomlik, ha az EU nem könyörül rajtunk. De nem is az a baj vele, hogy nemért a pénzügyekhez, hanem az, hogy vállalkozóként sem tanulta meg, hogy a országnak nem azért nincs elég pénze, mert magasak a nyugdíjak, mert sokba kerül a közigazgatás, hanem azért mert botrányosan kevesen dolgoznak, és még kevesebben úgy, hogy adót is fizetnének.
Mentégére szolgál, hogy azt nemcsak ő, nemcsak Gyurcsány, nemcsak az MSZP és az SZDSZ nem tanulta meg, hanem még az MDF sem. Amikor Gyurcsány hatalomra került, tisztában voltam vele, hogy ezzel katasztrofális fordulat következett be az eddig csak heterogén MSZP életében. Ebben a magát baloldalinak tartó pártban eleve erős volt a liberális közgazdászok befolyása, de azért az ereje baloldali volt. Már Horn súlyos hibát követett el azzal, hogy a gazdaságpolitikát a párton belül Bokrosra és Békesire bízta, és engedett az SZDSZ liberalizáló nyomásának nemcsak abban, hogy a nyugdíjrendszert ultra-liberális homokra építette, hanem még abban is, hogy a csapata összeállításánál az SZDSZ véleményét komolyan vette. Ennyi hiba elég volt ahhoz, hogy a következő választáson nem kapott elég szavazatot. De az MSZP véklasztási vereségének a fő oka már akkor az volt, hogy nem tettek semmit annak érdekében, hogy a munkaerő alsó harmada bekapcsolódhasson a társadalmi munkamegosztásba.
A jelenlegi politikai és gazdasági és pénzügyi válság okát mindmáig nem tártuk fel. Az MSZP megalakulásától fogva szélsőségesen liberális foglalkoztatási politikát folytatott. Ez azt jelenti, hogy tudomásul vette, hogy akire a munkaerőpiacnak nincs szüksége, az nem is dolgozzon, azt tartsa el a társadalom. Ez alatt azt kell érteni, hogy akit a vállalkozói szférában a minimálbér és terhei mellett nem alkalmazzák, hasznosabb, ha segélyen él, mintha dolgozna. Ezt ugyan ilyen nyersen soha nem merték megfogalmazni, de keményen ehhez tartották magukat.
Gyurcsány jelenség.
A mai nap mégsem megyek vissza ilyen messzire, hiszen csak Gyurcsányt temetem.
Az első nap tudtam, hogy a hatalomba ültetése végzetes csapást jelent a baloldal számára. Azzal számoltam, hogy megél egy választási ciklust, megbuktatja az MSZP-t és az SZDSZ-t, aztán folyik a rendszerváltást követő váltógazdálkodás. Azonban Gyurcsány ügyességének és Orbán hibájának köszönhetően, kapott még egy választási ciklust.
Nem értek ugyan azokkal egyet, akik az MSZP és az SZDSZ választási győzelmét elsősorban Gyurcsány érdemének tartják, de neki is volt ebben érdeme. Felismerte hogy csak a két kis párt bejutása akadályozhatja meg Orbán győzelmét. Ezért ezek bejutását a háttérből segítette.
A választás mégsem Gyurcsány nyerte, hanem Orbán vesztette el. Egyrészt neki sokkal jobban kellett volna látni, hogy az MDF bejutása számára könnyebben kiaknázható előny lehetett volna, mint Gyurcsánynak. Ha ő békésen gyűri maga alá az MDF-et, és nem húzza elő váratlanul a Mikola-kártyát, fölényesen nyer Gyurcsány ügyeskedésével szemben.
Gyurcsány hatalmon maradása azonban már nemcsak a baloldalt, de az országot is tönkretette. A saját pártját azért, mert elhitette, hogy Gyurcsány győzni tud Orbánnal szemben, tehát még a korábbinál is szabadabb utat kapott.
De térjünk vissza Gyurcsány hatalomba ültetéséhez.
Annyit már az előzményekből tudhattam, hogy a karrierjét az anyósa, Apró Piroska egyengeti. Ennek köszönhetően lett Meggyesy sportminisztere, majd a Győr-megyei MSZP elnöke. Megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy az elnökség nem őt, hanem a baloldali frakció vezetőjét, Kiss Pétert ajánlotta. A Gyurcsányt hatalomra segítő erők azonban összefogtak, a megyei titkárok többségének a támogatásával leszavazták az elnökség javaslatát, és a kormány élére állították Gyurcsányt.
Ezzel nemcsak az MSZP elnökségét, de a baloldali szavazók nagy többségét cserbenhagyták a megyei titkárok. Ebben nemcsak az SZDSZ-re, de a pártjukon belüli liberális közgazdászokra is számíthattak.
A megyei titkárok logikája is világos volt. Ők megirigyelték a Fidesztől Orbán Viktort. Képtelenek voltak megérteni, hogy a magyar választók megnyerésében a baloldalnak csak baloldali politikával van esélye. Orbán sikere nemcsak egyéni képességén múlott, hanem azon a felismerésen, hogy a magyar választók többségét csak jobboldali, konzervatív, nemzeti és klerikális jelszavakkal lehet megnyerni. Ezért, bölcsen, a liberális Fideszből ilyen jobboldali pártot formált. A Gyurcsányt hatalomba emelők nem tanultak abból, hogy a messze legjobb káderekkel dolgozó, liberális SZDSZ fokozatosan vesztette a népszerűségét, mára már arra sem számíthat, hogy benn marad a Parlamentben. Amíg volt elegendő támogatottsága, akkor is a többség által leginkább elutasított párt volt. A lehető legrosszabb megoldás volt, hogy az MSZP megyei titkárainak többsége a saját pártjuk élére is Orbán típusú vezért akartak állítani. Öt éve tehát Orbán típusú vezér állt a két meghatározó párt élén. Ennél nagyobb szolgálatot a Fidesznek csak buta emberek tehettek. Nem lesz addig a baloldalnak stabil politikai szervezete, ameddig nem ismerik fel, hogy nekik Orbán ellen nem Orbán típusú vezető kell, hanem korrekt, szerény, a baloldalért felelős kollektíva. Nem véletlen, hogy Horn Gyula volt az utolsó olyan elnökük, aki népszerűségben a pártvezetők között az élen járt. Az ő vereségét az okozta, hogy teret engedett az SZDSZ-nek és a pártján belüli liberálisoknak.
Az MSZP jelenlegi vezetőinek szellemi és erkölcsi színvonalára jellemző, hogy a puccs aztán azonnal, szinte mindenki Gyurcsány mögé sorakozott fel. Öt éven keresztül csak sejteni lehetett, hogy kik nem örülnek a hatalmi változásnak. Ezt csak Gyurcsány tudta.
Gyurcsány nem késett meghirdetni, hogy az angolszász gazdasági liberalizmus híve, és a pártot is erre az útra fogja terelni. Az nem jutott eszébe baloldali elvtársainak, hogy az a liberalizmus talán az angolszász gazdagoknak jó, de a harmadnyi akkora nemzeti jövedelmű magyar társadalomnak, öngyilkosság. (Mára kiderült, hogy az angolszászoknak is pénzügyi csődöt hozott.)
Ha Gyurcsány államférfi lett volna, ahogyan ezt még ma is Debreczeni József közíró hirdeti, akkor a behódoló ellenfeleit, akik nála sokkal népszerűbbek, támogatja, és nem a félreállításukon mesterkedik. Ő azonban nem államférfi, hanem karrieristaként viselkedett, fejébe szállt a hatalom.
Kiss Pétert megvédte a pártjának baloldala, de csak azért maradhatott, mert türelmesen tűrte a mellékszerepét.
Gyurcsánynak az sem volt jó, hogy Szili Katalin legyen az államfő. Ehhez nagyon népszerűnek tartotta. Az SZDSZ pedig vállalta az ellentmondó szerepét. Addig mesterkedtek, amíg az Orbán politikai vonalához közel álló, a közvéleménnyel kommunikálni képtelen elnököt választott a parlamenti többséget élvező kormánykoalíció. Tőle, aztán Gyurcsány a legnagyobb pofonokat kapta.
Gyurcsány pökhendisége Öszödön tetőzött. Minősíthetetlen hangon leckéztette meg az őt megválasztó párt elitet. Az MSZP illetékesek azonban még addig sem jutottak, hogy kikérjék magunknak ezt a hangot. Szerencsére, akadt olyan elvtársa, aki a felvételt kiszivárogtatta. A jelenlegi politikai tragédiát akkor lehetett volna megállítani, ha a beszéd után Gyurcsányt azonnal leváltják, és más vezetőt választanak. Ebből a beszédből is csak Orbán húzott hasznot. A megsértett elvtársak mélyen hallogattak. A liberálisok pedig azt bizonygatták, hogy Gyurcsánynak végül is igaza volt, mindent előzzön meg a pénzügyi egyensúly, ennek érdekében fizessen az ország szegény harmada.
Közben már egyértelművé vált, hogy a Gyurcsány kormány mögül vészesen fogy a szavazói támogatás. Az MSZP vezető káderei hallgattak, a tagság pedig még mindig azon örvendezett, hogy vége Orbánhoz hasonló vezére van.
Gyurcsány későn, az egészségügyi reformja népszavazásos elutasítása után, rúgta fel az SZDSZ-szel kötött koalíciós szerződést. Megfeledkezett arról, hogy hosszú távon az SZDSZ-re inkább támaszkodhat, mint az MSZP szavazókra.
Ekkor már kapkodott. A kisebbségi kormányzása kapkodás volt. Csak azért maradhatott még pár hónapot helyén, mert a két kisebb párt léte függött az előrehozott választástól. Ezek csak addig élnek, amíg nem találkoznak a választókkal.
Gyurcsány okosságára vall, hogy amikor belátta, hogy bekövetkezett a csőd, előre menekült, lemondott a miniszterelnökségéről. Arra számított, hogy megtarthatja a pártelnöki hatalmát, ő jelölheti ki az utódját,és azt irányíthatja. Jellemző módon ezt a taktikai húzását is lelkesedéssel fogata az MSZP vezérara. Nem vették tudomásul, hogy Gyurcsánytól, meg kell szabadulni.
Még pár hétig tartott Gyurcsány miniszterelnök keresési kabaréja. Ekkor még olyan miniszterelnökben gondolkodott, akit ismernek vagy külföldön, vagy itthon, vagy a legalább a hazai közgazdászok. Kiderült, hogy ez az elképzelés komolytalan. Ezt látva az okosabb hívei is elhagyták, és a pártelnökségről is le kellett mondani. De az új pártvezetés még ekkor is pozíciót keresett neki.
Ezzel Gyurcsány ugyan eltűnt a döntéshozók éléről, de a szelleme maradt. Ha nem vállalja senki, akkor legyen miniszterelnök a barátja, a legjobb munkatársa, aki gazdasági csúcsminiszterként azt sem ette észre, hogy nagy baj van.
Kitalálták, hogy Bajnai legyen az átmeneti kormány miniszterelnöke. Állítson léte egy politikai súlytalanokból és szakmai ismeretlenekből álló szakértőkormányt. Azt, hogy ez elfogadja az MSZP vezetése, a kormányba bekényszeríttettek néhányat maguk közül. Az utolsó napig azon volt már csak vita, hogy Bajnai elfogadja, hogy a párt is képviselve legyen a saját kormányában.
Hogyan fogadhatta el az MSZP vezetése, hogy a Gyurcsány kormányánál is sokkal gyengébb garnitúra kormányozza még egy évig az országot?
Még egy évig hatalomban akartak maradni.
A magyar baloldali és liberális vezető elitre jellemző, hogy még mindig csak a maga zsebét és hatalmát, nem az ország érdekét nézte. Orbán kétharmados hatalmával ijesztgetik a táborukat, nem vallják be, hogy az ilyen bohóckormány még annyit sem ér a tőkepiacnak, mint a stabil jobboldali kormány.
Mi lett volna az MSZP feladta az elmúlt hét év során?
A tőkepiac nem nézi a hatalom ideológiáját, számára a stabil hatalom a fontos. A tőkepiacnak jó a feudális Szaúd-Arábia, az egypártrendszerre épülő Kína, ha biztosnak tartják. Ezért jelenleg egy kétharmados többséggel rendelkező Fidesz kormány stabilitása többet javít a pénzügyi egyensúlyon, mind a jelenlegi bohóckormány. Gyurcsány oda juttatta az országot, hogy a legnagyobb megtakarítási lehetőség a hét évig uralkodó liberális baloldal korányénak eltűnése.
Ennek érdekében mielőbb új választást kell tartani.
Ezen az ország csak nyerhet. Megszűnik a két kispárt.
A Fidesz megszabadul egy olyan kalandor MDF-től, ami Bokros Lajost állítja a EU választási listájának az élére. Ez a párt még azt sem vette tudomásul, hogy ma a nyugati világban az olyan liberális túlzók, mint Bokros, örülnek, ha csendben maradhatnak.
Az SZDSZ kiszorulása a parlamentből végre lehetővé teszi, hogy megszabaduljon az ország attól a liberális politikától, ami ide juttatta.
Az MSZP-t csak egy súlyos választási vereség józaníthatja ki, hogy megszabaduljon a liberálisok befolyásától. Ne a politikai hatalma érdekében hagyja cserben az ország szegényebb, az általa a társadalomból kirekesztett harmadát, hanem azok érdekit védje.
Szégyen, hogy itt a liberálisok, és az MSZP vezetése a Fidesszel ijesztgesse a választókat, amikor az ijedelem oka nem a Fidesz, hanem az ország alsó harmadának a társadalmi kirekesztettsége.
Mindent megelőző politikai feladat a munkahelyteremtés. Méghozzá nem is kevés. A cél, másfélmillió új munkahely, annak szinte az egészét a munkaerő alsó minőségi harmadában kell létrehozni. Ebből a minél gyorsabb társadalmi és gazdasági minimum egymillió lenne. E nélkül minden csak bohóckodás.
A rendszerváltás első éve óta a munkaerő alsó képzettségi harmadában ennyi munkaalkalom úgy szűnt meg, hogy nem jött helyette létre másik. Ezzel pedig olyan bevételhiányt, és szociális költségtöbbletet hoztunk létre, amit semmiféle megszorítás nem hozhat egyensúlyba. A felháborító munkanélküliséggel nemcsak a pénzügyi egyensúly lehetőségét számoltuk fel, hanem a társadalom erkölcsi állapota is olyan mértékben leromlott, amit a közvélemény már nem visel el.
Azt üzenem a Fidesztől rettegő liberálisoknak, hogy a Fidesz, még az ő fantáziájuk szerint sem képes annyit ártani a magyar társadalomnak, amennyit az általuk létrehozott reménytelen munkanélküliség árt.
A Fidesz kétharmados kormányzása elsősorban azoknak árt, akik húsz éve élvezték az erősek igényeire szabott rendszert.
Ezek most azzal rémítgetik egymást, hogy a Fidesz-kormány pereket fog indítani az elmúlt nyolc év politikai irányítóival szemben. Attól, hogy esetleg lehet fél tucat látványos per, engem sokkal kevésbé zavar, mint a másfélmillió munkátlansága. Ilyenkor az jut eszembe, hogy máig felróják a Rákosi-rendszer brutalitásait a vélt és tényleges politikai ellenségeivel szemben. Akkor azt vallottam, hogy nincs az a kegyetlenség, mi egyensúlyban lenne a Horthy-rendszer védelmezőivel szemben. Akkor sem azokat sajnáltam, akiket elítéltek, mert azok tűrték a feudális nagybirtokrendszert, a három millió koldus reménytelen helyzetét, azok küldték el a nép fiait, felszerelés és cél nélkül a Szovjetunióba, és főleg azért, amit a magyar zsidósággal szemben tettek.
Most pedig azt mondom, nincs az a büntetés, amit meg nem érdemelnek azok, akik az ország ötödét, a cigányság kilencven százalékát kizárták a munkaerő piacról, és tűrték, hogy reménytelenül alamizsnán, családi pótlékon, nyugdíjon, segélyeken és bűnözésen éljék valahogyan túl ezt a demokráciát.
Ezt mondom annak ellenére, hogy nem tudtam akkor, és nem tudok ezután sem az elveimnek megfelelő szigorral élni.
El fogom tűrni, hogy bűnösök milliárdosként, legalábbis gazdagodva éljék túl azt a rendszert, amit az ország elesett harmadának okoztak, amit másoknak kell, nagy áldozatok árán valahogy rendbe rakni.
Középiskolás fokon
Kopátsy Sándor PG 2009-04-15
KÖZÉPISKOLÁS FOKON
Az ötvenes évek elején került a kezembe egy nem is tudom már a nevét, közgazdász írása. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a népesség növekedése jelentős nemzeti jövedelemnövekedést követel meg akkor is, ha csak újra akarjuk termelni, nemcsak a folyó jövedelmet, hanem a vagyont is. Vagyis, ha a nemzeti vagyon az éves nemzeti jövedelem háromszorosa, akkor minden egy százalék lakosságnövekedés azt követeli meg, hogy a nemzeti jövedelem három százalékát vagyonnövelésre kell fordítani annak érdekében, hogy ne legyen szegényebb vagyonú a társadalom. Másként mondva nemcsak az egy lakosra jutó jövedelmet kell újra termelni, hanem a vagyont is.
Ez amennyire kézenfekvő, annyira érthetetlen, hogy klasszikus közgazdaságtan máig nincs erre figyelemmel.
Ötven éve tucatnyi esetben leírtam, elmondtam, tanítottam, hogy a népesség növekedése milyen plusz felhalmozásigénnyel jár. Mindenki megértette, de senki nem élt vele.
Pedig korunkban, amikor a szegény világ fajunk történelme nyomán soha nem tapasztalt mértékben szaporodik, a gazdagok pedig még a létszámukat sem tartják, nagyon aktuális.
Azt, hogy Afrika, az arab, és a latin-amerikai országok képtelenek a felzárkózásra, elsőssorban a gyors népszaporulatuk magyarázza.
A kommunikációs csatornák, évek óta a világ két legnépesebb országának gyors gazdasági növekedését hangsúlyozzák, de soha nem említik, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemben már egészen más számok vannak, és az egy laksora jutó vagyonban még a változás előjele sem azonos. A mai Népszabadságban olvasom. „Kína és India jól bírja a világválságot.” Ebben az ében, Kínában évi 8, Indiában 6.6 százalékos nemzeti jövedelemnövekedést várnak.
Jobb volna azt mondani, hogy az egy lakosra vetített növekedés Kínában 7.5, Indiában 4.6 százalék. Ez már nagy különbség, még akkor is, ha a kisebbik érték is magas. A különbség abból adódik, hogy Kínában évtizedek óta, durva adminisztratív eszközökkel korlátozzák a népszaporulatot, Indiában pedig képtelenek a lakosság gyors növekedését féken tartani.
De még az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem is torzít, mert nincs tekintettel arra, hogy Indiában év 2.5 százalékkal növelni kell a nemzeti vagyont, ami a nemzeti jövedelem 7.5 százaléka. Ez pedig azt jelenti, hogy a 6-6 százalékos nemzeti jövedelem sem elég ahhoz, hogy ne csak a jövedelmet, de a vagyont, a lakást, az infrastruktúrát, a termelővagyont is újra tudják termelni. Kínában pedig alig nő a lakosság, tehát az egy lakosra jutó vagyon újratermelése nem emészt fel külön forrást.
Indiában évente 7.5 százalékos növekedés kell az egy laksora jutó jövedelem és vagyon szinten tartásához, Kínában pedig 2 százalék. Ezzel szemben a gyors 6.6 százalék Indiában nem elég az újratermeléshez, Kínában pedig 2 is elég volna.
A múlt év tavaszán közölte a The Economist, hogy Japánban a lassabb nemzeti jövedelem ellenére nő az egy laksora jutó jövedelem, az Egyesült Államokban azonban csökken. Az egyszerű ok, hogy Japán lakossága évi 1 százalékkal csökken, az Egyesült államoké pedig 1.6 százalékkal nő. Addig azonban ez a rangos szaklap sem jutott el, hogy rámutasson arra, hogyan nőtt a két országban az egy lakosra jutó vagyon.
József Attila tudta, hogy a nagyon okosok sok olyant nem tudnak, amit középiskolás fokon kellene tanítani.
KÖZÉPISKOLÁS FOKON
Az ötvenes évek elején került a kezembe egy nem is tudom már a nevét, közgazdász írása. Arra hívta fel a figyelmet, hogy a népesség növekedése jelentős nemzeti jövedelemnövekedést követel meg akkor is, ha csak újra akarjuk termelni, nemcsak a folyó jövedelmet, hanem a vagyont is. Vagyis, ha a nemzeti vagyon az éves nemzeti jövedelem háromszorosa, akkor minden egy százalék lakosságnövekedés azt követeli meg, hogy a nemzeti jövedelem három százalékát vagyonnövelésre kell fordítani annak érdekében, hogy ne legyen szegényebb vagyonú a társadalom. Másként mondva nemcsak az egy lakosra jutó jövedelmet kell újra termelni, hanem a vagyont is.
Ez amennyire kézenfekvő, annyira érthetetlen, hogy klasszikus közgazdaságtan máig nincs erre figyelemmel.
Ötven éve tucatnyi esetben leírtam, elmondtam, tanítottam, hogy a népesség növekedése milyen plusz felhalmozásigénnyel jár. Mindenki megértette, de senki nem élt vele.
Pedig korunkban, amikor a szegény világ fajunk történelme nyomán soha nem tapasztalt mértékben szaporodik, a gazdagok pedig még a létszámukat sem tartják, nagyon aktuális.
Azt, hogy Afrika, az arab, és a latin-amerikai országok képtelenek a felzárkózásra, elsőssorban a gyors népszaporulatuk magyarázza.
A kommunikációs csatornák, évek óta a világ két legnépesebb országának gyors gazdasági növekedését hangsúlyozzák, de soha nem említik, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemben már egészen más számok vannak, és az egy laksora jutó vagyonban még a változás előjele sem azonos. A mai Népszabadságban olvasom. „Kína és India jól bírja a világválságot.” Ebben az ében, Kínában évi 8, Indiában 6.6 százalékos nemzeti jövedelemnövekedést várnak.
Jobb volna azt mondani, hogy az egy lakosra vetített növekedés Kínában 7.5, Indiában 4.6 százalék. Ez már nagy különbség, még akkor is, ha a kisebbik érték is magas. A különbség abból adódik, hogy Kínában évtizedek óta, durva adminisztratív eszközökkel korlátozzák a népszaporulatot, Indiában pedig képtelenek a lakosság gyors növekedését féken tartani.
De még az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem is torzít, mert nincs tekintettel arra, hogy Indiában év 2.5 százalékkal növelni kell a nemzeti vagyont, ami a nemzeti jövedelem 7.5 százaléka. Ez pedig azt jelenti, hogy a 6-6 százalékos nemzeti jövedelem sem elég ahhoz, hogy ne csak a jövedelmet, de a vagyont, a lakást, az infrastruktúrát, a termelővagyont is újra tudják termelni. Kínában pedig alig nő a lakosság, tehát az egy lakosra jutó vagyon újratermelése nem emészt fel külön forrást.
Indiában évente 7.5 százalékos növekedés kell az egy laksora jutó jövedelem és vagyon szinten tartásához, Kínában pedig 2 százalék. Ezzel szemben a gyors 6.6 százalék Indiában nem elég az újratermeléshez, Kínában pedig 2 is elég volna.
A múlt év tavaszán közölte a The Economist, hogy Japánban a lassabb nemzeti jövedelem ellenére nő az egy laksora jutó jövedelem, az Egyesült Államokban azonban csökken. Az egyszerű ok, hogy Japán lakossága évi 1 százalékkal csökken, az Egyesült államoké pedig 1.6 százalékkal nő. Addig azonban ez a rangos szaklap sem jutott el, hogy rámutasson arra, hogyan nőtt a két országban az egy lakosra jutó vagyon.
József Attila tudta, hogy a nagyon okosok sok olyant nem tudnak, amit középiskolás fokon kellene tanítani.
2009. április 14., kedd
Kiegészítések Europa nyugati fele 1890-2000 között
Kopátsy Sándor EH 2009-04-12
KIEGÉSZÍTÉSEK
EURÓPA NYUGATI FELE 1890-2000 KÖZÖTT
A fenti címen írt anyaghoz még számos kiegészítés szükséges. Ennek egyik első kísérlete az alábbi.
A rendelkezésre álló statisztikák csak az érintett államok mai területére vonatkoznak, nincsenek tekintettel a kulturális és gazdaságföldrajzi különbségekre, márpedig ezek sokkal fontosabbak annál, hogy mellőzhetők lennének.
A tőkés osztálytársadalmak híveinek elég lenne látni, hogy a vizsgált első hatvan évben, 1890-1950 között, harmad olyan volt a növekedés, mint a háborút követő ötven év alatt. Az utóbbi fél évszázad alatt kialakult jóléti államok növekedése háromszor gyorsabb volt a tőkés osztálytársadalmaké. Akkor szabadabb volt a piac, kisebb az állam szerepe, nagyobbak a válságok, soksorosa a tömegnyomor és jogtalanság, ami a döntő, sokkal lassabb volt a növekedés.
A fajunk történetében a legnagyobb társadalmi változást, legalább annyira minőségit, mint mennyiségit, a tudományos és technikai forradalom hozta meg. Ötven év alatt tört részére csökkent a jogtalanságban élők aránya, megszűnt a tömegnyomor, a jelenlegi pénzügyi válság nem lett volna válság 1950 előtt, és többször gyorsabb a fogyasztás növekedése.
Pedig a nagy csoda nem is Európa nyugti felén, hanem Észak-Amerikában történt. Ma már világos, hogy a még ennél is nagyobb csoda, ami kétszer annyi embert érint, és kétszer gyorsabb fejlődést mutat, mint a nyugati kultúrköré.
Ha megvizsgálnánk az észak-amerikai és a távol-keleti adatokat, még a skandinávok sem nagyon dicsekedhetnének. 1890-ben Észak-Amerika még lényegesen szegényebb volt Nyugat-Európánál, ma gazdagabb. Japánban az egy laksora jutó nemzeti jövedelem sokkal kisebb volt, mint Norvégiában. Kína gazdasága, még harminc évvel ezelőtt is, sokkal elmaradottabb volt, mint a Szovjetunió. Harminc éve pedig háromszor gyorsabban növekszik, mint ami valaha előfordult Nyugaton az elmúlt századok során. Kínában az egylakosra jutó nemzeti jövedelem húsz éve évenként tíz százalékkal nő. Most, hogy a Nyugat minden fejlett államában csökken ez a mutató, Kínában még mindig nyolc százalékkal nő
A közgazdászoknak azonban eszükbe sem jut, hogy miért, mitől vannak az óriási különbségek a növekedés sebességében. Az ugyanis vitathatatlan, hogy nem azok a szabályok fontosak, amiket ők fontosnak tartanak.
De maradjunk a táblázaton szereplő 17 országnál.
A négy skandináv ország kiemelkedő sikerére már utaltam. Néhány kiegészítést azért teszek. A sikerük elsődleges okára, jó húsz éve írt, Nyugat felé címen megjelent könyvemben már utaltam.
Európa történetírói sem keresik annak az okát, hogy 2500 év alatt milyen okokból vándorolt a kontinensen a társadalmi és gazdasági csúcs a Földközi Tenger keleti medencéjéből a közepére, majd a nyugati részére, aztán a mai Hollandia, Belgium és Anglia térégére, végül a kontinensünk észak-nyugati részre, a skandináv államokra.
Ha időben újabb száztíz évet lépnénk visszafelé, akkor azt látnánk, hogy abban az időszakban Anglia, Hollandia és Belgium fejlődött a leggyorsabban. A skandinávok, az alpi népek, vagyis a mai gazdagok még szegények voltak.
A négy skandináv ország kiemelkedő teljesítménye csak 1920 után kezdődött. Vagyis, amikor már a tudományos és technika forradalom felértékelte, sőt elsődlegesé tette a munkaerő minőségét. Nemcsak a szorgalmát, de az iskolázottságát és az erkölcsét még sokkal inkább.
Máig nem ismerték fel a történészek, hogy az ipari forradalom technikai bázisán a munkaerő gyorsan szaporodott, a kínálata nagy volt, a minősége pedig, az árához képest másodlagos volt. A tudományos és technikai forradalom bázisán azonban megállt a népszaporulat, a munkaerő minősége vált kielégíthetetlen társadalmi igénnyé.
Ha volna olyan térkép, amelyeik a munkaerő kihasználtságát, iskolázottságát, és erkölcsi magatartását mutatná, egyértelmű volna a skandináv államok fölénye, annak ellenére, hogy az ára ott a legmagasabb.
Bármennyire egyértelműen igazolódik, hogy az egyes államok gazdasági eredménye elsősorban a munkaerejük minőségétől és munkára fogottságától függ, a közgazdaságtan még mindig csak a pénzügyi egyensúlyt, a piac szabadságát, és a minél kevesebb adót tartja a gazdasági siker elsődleges feltételének.
Ezzel szemben a legsikeresebb országok mindegyikében magas a foglalkoztatás, az adó és drága a munkaerő. A tények azonban nem zavarják a közgazdászokat.
A munkaerő minőségnek döntő szerepére a legjobb illusztráció az alpi népeké. Öt államban élnek, négy nyelven beszélnek, de ma már szinte egyformán jól élnek. A nyelvük különböző, de az életvitelük, az erkölcsük azonos. Amíg meg nem szólalnak, nem tudhatod, melyik országban vagy. Olaszországban a leggyorsabb fejlődés Dél-Tirolban volt, Ausztrián belül pedig Észak-Tirolban, Jugoszlávián pedig Szlovéniában.
Egyértelmű tény, hogy az elmúlt öten évben a skandináv és az alpi népek sikere volt a legnagyobb. Nem sokkal maradnak le az észak-olaszok és az észak-spanyolok, ezek sikere egyenértékű a skandinávokéval.
A siker fő oka, hogy az integrálódott térségekben, a megnőtt szabadidő és a légkondicionálás hatástára a termelőerők, a nyugdíjasok és a turisták délre áramlanak. E két ország idegenforgalma százszorosára nőtt. A turisták több pénzt vittek oda, ezzel több munkaalkalmat teremtettek, mint amennyit a világpiaci tőkeáramlás. Mindkét országnak a déli felén, a tengerparttól távolélők, önerőből gyengén szerepeltek volna. A dél-olaszok előbb a Marshall-segélyből, aztán az országos költségvetésükből, végül az EU támogatásokból mindenikinél sokkal többet kaptak. Csak becsülni tudom, de a vizsgált 17 országban nem volt olyan térség, amelyikben az egy lakosra jutó támogatás tized annyit volt, mint a dél-olaszországi tartományokban. Spanyolországban is egészen más északon a lakosság viselkedése, erkölcsi magatartása, mint délen, más a tengerparton, mint attól távol. A Pireneusokban élők viselkedése, ezért sikerük is, az alpi népekéhez, a katalánoké lombardokéhoz hasonló.
A germán népek közül csak 1950 után csak az Alpokban élők voltak igazán sikeresek. Első látásra meglepő, hogy az osztrákok jobban szerepeltek, mint az NSZK lakói. Elég azonban arra gondolni, hogy Ausztria óriási nettó turizmusélvező, az NSZK pedig a legnagyobb külföldi költekező. Kevesen tuják, hogy 1890-ban Tirol és Szlovénia a legszegényebbek közé tartoztak. Ma Tirol a leggazdagabb, és Szlovénián sem látszik, hogy a kommunista Jugoszlávia tagköztársasága volt.
Az NSZK még a 6., 2000-ben már csak a 13. Az ipari forradalom három éllovasához képest azonban nem romlott a helyzetük. A lemaradásukat részben magyarázza a háborús emberveszteségük, amit ugyan a keletről betelepültek jórészt pótoltak. Érdekesebb az NSZK-ban élő németek növekedése közötti szóródás. Az Alpok északi oldalán élők, a bajorok és a svábok, nemcsak behozták a kezdeti jelentős elmaradásukat, de az élre kerültek. Ennek is több oka van, két ok legfontosabb, hogy a tudományos és technikai forradalom és a jólétben töltött szabadidő felértékelte a dél-németeket. .Az ipari forradalom fegyelmezett munkát igényelt, nem értékelte a szellemi individualitást. Ezt ma azzal illusztrálom, hogy az északi németek népautót, a dél-németek luxusautót tudnak hatékonyan gyártani.
Egyértelműen lemaradó a három közép-európai ország, amelyik a szovjetmegszállás alá került. Ma divat ezt a bolsevik rendszerrel, a függetlenség hiányával magyarázni. Ezen ugyan lehet vitatkozni, de két tényezőnek nagyságrenddel nagyobb szerepe volt, és van a lemaradásunkban. A legfontosabb ok, hogy a három nép, különösen a lengyel és a magyar, nem polgári, hanem nemesi nemzet volt. Elég arra gondolni, hogy e népek országában sok volt a nemes és kevés a polgár, és azok közti is a többség idegen etnikumú volt. A magyar történelem megértésének egyik kulcsa: Egészen a 18 század végéig, Lengyelországban és Magyarságon a lakosság 5-8 százaléka volt nemes, és 1 százalék a polgár, az is más etnikumú. Ezzel szemben a nyugt-európai feudális államokban fordított volt az arány, hatszor több polgár, mint nemes, és a polgárság államalkotó etnikumú volt. Az 1950 utáni gyenge teljesítményünknek a másik oka a zsidó és német etnikumok felszámolása. E három országban, 1890-1935 között, a zsidó és germán kisebbség volt a társadalmi, a gazdasági és a tudományos motor. Lengyelországban és Magyarországon a két etnikumban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem jelentősen meghaladta az országos átlag kétszeresét. Csehországban is lényegesen nagyobb volt. Ebből a második világháború utánra szinte semmi nem maradt. Az is csak becsülni tudom, hogy mennyivel többre mentünk volna, ha ezek Közép-Európai hazájukban maradnak. Annyival többre, amennyivel többet értek el a közepes eredményű országok. Az NSZK esetében hivatkoztam a nagy háborús veszteségre, amit a németek hazatelepítése nagyrészt pótolt. Lengyelország relatív vesztesége még a németekét is meghaladta, ehhez járult, hogy mintegy hárommillió zsidót elvesztettek, és három millió németet kitelepítettek. A csehek és a magyarok etnikai vesztesége is óriási volt. Ezeket még száz év múlva is érezni fogjuk a felzárkózás kudarcai során.
Aligha vitatható, hogy a három volt csatlós ország lakosságának kultúrája a legkevésbé felel meg a kor követelményeinek, ráadásul fekvésük is izolált.
Csehország az inkább polgári társadalom, éppen ezért a legkevésbé felelt meg az erőszakos bolsevik társadalmi modellnek. Ebben az országban rombolt a legtöbbet a polgárgyűlölő ideológia, és itt volt kevesebb abból, amit ideje volt felszámolni.
A tengerhez való közelség az utóbbi ötszáz évben egyre fontosabb gazdaságföldrajzi előnnyé vált. A jelenlegi világgazdaságban a szilárd nyersanyagok, a szállítási távolságtól függetlenül, olcsón csak tengeren szállíthatók. Márpedig ezek az anyagok olcsón csak távoli kontinensekről szerezhetők be.
De térjünk vissza a táblázatunk adataihoz.
A tisztánlátás érdekében vizsgáljuk külön az első hatvan, és a második ötven év eredményeit.
Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem alakulása
1890-1850 1951-2000 1890-2000
Ország index ssz index ssz index ssz
1 Egy. Királyság 173 10 286 15 494 16
2 Belgium 159 13 380 9 600 13
3 Hollandia 180 9 360 10 650 12
4 Svájc 295 4 243 17 892 9
5 NSZK 168 11 436 7 735 11
6 Dánia 295 4 331 11 920 7
7 Ausztria 157 14 542 3 823 10
8 Franciaország 272 6 400 8 918 8
9 Írország 155 15 638 2 989 5
10 Norvégia 307 2 446 6 1371 2
11 Svédország 323 1 302 12 974 4
12 Olaszország 210 8 535 4 1124 3
13 Spanyolország 135 17 698 1 940 6
14 Csehország 233 7 244 17 587 14
15 Finnország 307 2 478 5 1465 1
16 Magyarország 168 11 288 16 485 17
17 Lengyelország 151 16 295 13 562 15
A skandináv országok növekedése már 1890-1950 között felgyorsult. Magyarázatra szorul Csehország jó szereplése. Ezt magyarázza, hogy az első világháború végéig a Monarchia elmaradott térségének az ipari műhelye volt. Ettől eltekintve ez a hatvan év a vasút diadala volt. Ennek köszönhetően, az idők során először, az ezer kilométeren belőli szárazföldi munkamegosztás versenyképessé vált. Az imperialista korban minden ország igyekezett az ipari nyersanyagokat, ami akkor elsősorban a szén és a vasérc volt, saját forrásokból beszerezni. Csehország területe is azon közép-európai térségekhez tarozott, amelyekben egymáshoz közel volt szén és vasérc.
Ebben a hatvan évben a vasúti szállítás előnyeit hasznosították az európai országok is. A gazdaság motorját jelentő iparosítás két nyersanyagra épült. A vizsgált 27 ország mindegyike a saját szénre és vasércre törekedett. Ez a magyarázata, hogy a szénbányák közelében a vasútra épültek a legnagyobb ipari centrumok.
1950 után azonban a tengeri szállítás lehetővé tette, hogy a nyersanyagokat, bármekkora távolságra, nagyon olcsón lehetett szállítani. Ma már sokkal hatékonyabb sok ezer kilométerről hajón, mint szárazföldön párszáz kilométerről szállítani. 1950 előtt a nyersanyagigényes iparok a bányák, napjainkban a piacokhoz közeli kikötőkre épülnek. Az elmúlt ötven évben szint minden szén- és vasércbányászat megszűnt Európa nyugati felén. Kína nyersanyagéhségéről beszélünk, holott Európa nyugati fele sokkal inkább a távoli kontinensek nyersanyagaira építette fel a hatékony iparát. Halvány remény sincs arra, hogy Európa csökkentheti nyersanyagigényét.
Itt most nincs hely arra, hogy bizonygassam, az EU mai formájában sem lehet versenyképes sem Észak-Amerikával, sem a Távol-Kelettel.
Végül nézzük meg, hogyan differenciálódott az elemzett 17 ország között az egy laksora jutó nemzeti jövedelem a leggazdagabbhoz viszonyítva.
Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem differenciáltsága
Ország 1890 1950 2000
1 Egy. Királyság 100 77 81
2 Belgium 86 60 85
3 Hollandia 83 66 89
4 Svájc 80 100 90
5 NSZK 63 47 77
6 Dánia 63 77 94
7 Ausztria 61 41 83
8 Franciaország 59 58 89
9 Írország 56 38 90
10 Norvégia 44 60 100
11 Svédország 52 74 83
12 Olaszország 42 39 77
13 Spanyolország 41 24 63
14 Csehország 38 39 35
15 Finnország 35 47 83
16 Magyarország 37 27 29
17 Lengyelország 32 27 29
1890.
A számok világosan mutatják, hogy 1890-ben az élen álló Egyesült Királyságtól húsz százaléknál kevesebbel lemaradva csak két ország, Belgium és Hollandia, volt. Hét ország volt a csúcs feléig jutott. Az utolsó, Lengyelország 32 százalékon volt.
1950.
Ez az időpont nem szerencsés. A társadalmi átalakulást ugyan lehet ettől számolni, de a háborús károk helyreállítása még nem fejeződött Ezt bizonyítja Svájc egyedüli kiemelkedése. Húsz százalék közelségben még senki nem volt hozzá. Nyolc ország, köztük az NSZK még a felét sem érte el. A három sereghajtó Spanyolország, Magyarország és Lengyelország pedig a negyedén volt.
A vizsgált hatvan év során Európa nyugati felén, a vizsgált 17 országban minimum ötven, maximum 220 százalékkal lettek gazdagabbak az emberek, vagyis évente ennyivel többet oszthattak szét. Ez világrekord volt fajunk történetében. Ennek ellenére úgy emlékszünk erre a korra, mint a tőkés osztálytársadalmak kudarcára.
2000.
Ekkor már nagy többség tömörült a vezető Norvégia mögött. Tőle 23 százaléknál sokkal jobban lemaradva csak a három, volt csatlós ország, és alig valamivel Spanyolország volt. Az azonban gyorsan felzárkózott.
A második évezred utolsó ötven éve pedig az előző világrekord megsokszorozódását hozta. A legszerényebb eredményt, a jövedelmek két és félszeresét a szovjetmegszállt Csehország hozta. A nyugti országok között a háromszoros lés a hétszeres növekedés jött létre. Vagyis az előző világrekordot megkétszereztük. Ha valaki ezt jósolja, mindenki bolondnak tartották volna. Az ezredforduló végén mégsem gondolt erre senki, és nemcsak egyre többet várt, hanem követelt is.
Senki nem gondolt arra, hogy ebben az ötven évben a fejlett világon belül nem volt háború, megkétszereződött az iskolákban töltött idő, és ötven százalékkal nőt a várható életkor.
1890-2000.
A száztíz év alatti leglassabb növekedése a négy korán iparosodott, és a három volt csatlós országé. A leglassabbak sorrendjében: Magyarország, az Egyesült Királyság, Lengyelország, Csehország, Belgium, Hollandia és az NSZK. Vagyis az öt korán iparosodott, és két agrár ország. Öt polgárosodott, már, 1890-ben leginkább polgárosodott, és két a legkevésbé polgárosult agrár ország. Az előbbiek azért lettek lassabbak, mert már előtte gyorsak voltak, az utóbbiak pedig azért voltak lassúk, mert szinte reménytelen hátránnyal indultak.
Mi várható a harmadik évezred elején?
A vizsgált 17 országban legalább ilyen gyors lesz az egy laksora jutó jövedelem növekedése, de ezzel is jelentős lesz a lemaradás Észak-Amerikához, és óriási a távol-keleti térséghez képest. 2000-ben még csak 500 millió ember élt olyan országokban, ahol az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, Gheary-Khamis dollárban mérve, felül volt a 20 ezer dolláron. 2050-ben ezek száma 2,000 millió felett lesz. Több ember fog jómódban élni, és több nemzeti jövedelmet termelnek Kelet-Ázsiában mind a Nyugat országaiban. Minden valószínűség szerint, ez a becslés is közel olyan szerénynek fog bizonyulni, mint amit 1890-ben jósoltak volna.
Néhány általános észrevétel.
Az elemzés alapját képező táblázat még mindig csak pénzben számol, holott az, nélkülözhetetlen, de egyre kisebb szerepet játszik.
Néhány meglepő eredményhez juthatnánk, ha nemcsak a nemzeti jövedelmet, hanem a várható életkort és az iskolázottságot is figyelembe vennénk.
Az élet hossza az elsődleges társadalmi cél. Talán a közgazdászok is eljutnak egyszer odáig, hogy az élet célja maga az élet. Az élet sem lehet ugyan csak években mérni, mint ahogy a boldogságot sem lehet csak pénzben, de már az is nagy fordulat, hogy években mérjük.
Az iskolázottság pedig a gazdasági eredmények sokkal fontosabb alapja, mint a pénzügyi egyensúly. Ennek felismerése felé, a jelenlegi pénzügyi válság után, teszünk egy kis lépest.
A klasszikus közgazdaságtan még mindig nem vette tudomásul, hogy a megtermelt érték, a nemzeti jövedelem alakulása mellett figyelemmel kell kísérni az egy laksora jutó nemzeti vagyon alakulását is. Ez például az Egyesült Királyság és Írország esetében feltűnő. Az előbbiben mind az állam, mind a vállalati szektor, mind a lakosság egy főre vetített vagyona sokkal nagyobb, mint az utóbbiban. A folyó jövedelemtermelésben azonban Írország már megelőzte az Egyesült Királyságot.
A súlyos hibát, hogy a nemzeti vagyonban nem veszik figyelembe tudásvagyont, azzal mérsékelhetnénk, ha az iskolázottságot társadalmi eredményhez számolnánk el.
Természetesen egy ilyen elemzésben nem lehet minden szempontot értékelni, figyelembe venni, de ennyi is tanulságos.
Egy mondatban.
Száztíz éve még a korán polgárosult országok voltak gazdagabbak, ma azok, ahol az emberek munkája a legtöbbet ér.
KIEGÉSZÍTÉSEK
EURÓPA NYUGATI FELE 1890-2000 KÖZÖTT
A fenti címen írt anyaghoz még számos kiegészítés szükséges. Ennek egyik első kísérlete az alábbi.
A rendelkezésre álló statisztikák csak az érintett államok mai területére vonatkoznak, nincsenek tekintettel a kulturális és gazdaságföldrajzi különbségekre, márpedig ezek sokkal fontosabbak annál, hogy mellőzhetők lennének.
A tőkés osztálytársadalmak híveinek elég lenne látni, hogy a vizsgált első hatvan évben, 1890-1950 között, harmad olyan volt a növekedés, mint a háborút követő ötven év alatt. Az utóbbi fél évszázad alatt kialakult jóléti államok növekedése háromszor gyorsabb volt a tőkés osztálytársadalmaké. Akkor szabadabb volt a piac, kisebb az állam szerepe, nagyobbak a válságok, soksorosa a tömegnyomor és jogtalanság, ami a döntő, sokkal lassabb volt a növekedés.
A fajunk történetében a legnagyobb társadalmi változást, legalább annyira minőségit, mint mennyiségit, a tudományos és technikai forradalom hozta meg. Ötven év alatt tört részére csökkent a jogtalanságban élők aránya, megszűnt a tömegnyomor, a jelenlegi pénzügyi válság nem lett volna válság 1950 előtt, és többször gyorsabb a fogyasztás növekedése.
Pedig a nagy csoda nem is Európa nyugti felén, hanem Észak-Amerikában történt. Ma már világos, hogy a még ennél is nagyobb csoda, ami kétszer annyi embert érint, és kétszer gyorsabb fejlődést mutat, mint a nyugati kultúrköré.
Ha megvizsgálnánk az észak-amerikai és a távol-keleti adatokat, még a skandinávok sem nagyon dicsekedhetnének. 1890-ben Észak-Amerika még lényegesen szegényebb volt Nyugat-Európánál, ma gazdagabb. Japánban az egy laksora jutó nemzeti jövedelem sokkal kisebb volt, mint Norvégiában. Kína gazdasága, még harminc évvel ezelőtt is, sokkal elmaradottabb volt, mint a Szovjetunió. Harminc éve pedig háromszor gyorsabban növekszik, mint ami valaha előfordult Nyugaton az elmúlt századok során. Kínában az egylakosra jutó nemzeti jövedelem húsz éve évenként tíz százalékkal nő. Most, hogy a Nyugat minden fejlett államában csökken ez a mutató, Kínában még mindig nyolc százalékkal nő
A közgazdászoknak azonban eszükbe sem jut, hogy miért, mitől vannak az óriási különbségek a növekedés sebességében. Az ugyanis vitathatatlan, hogy nem azok a szabályok fontosak, amiket ők fontosnak tartanak.
De maradjunk a táblázaton szereplő 17 országnál.
A négy skandináv ország kiemelkedő sikerére már utaltam. Néhány kiegészítést azért teszek. A sikerük elsődleges okára, jó húsz éve írt, Nyugat felé címen megjelent könyvemben már utaltam.
Európa történetírói sem keresik annak az okát, hogy 2500 év alatt milyen okokból vándorolt a kontinensen a társadalmi és gazdasági csúcs a Földközi Tenger keleti medencéjéből a közepére, majd a nyugati részére, aztán a mai Hollandia, Belgium és Anglia térégére, végül a kontinensünk észak-nyugati részre, a skandináv államokra.
Ha időben újabb száztíz évet lépnénk visszafelé, akkor azt látnánk, hogy abban az időszakban Anglia, Hollandia és Belgium fejlődött a leggyorsabban. A skandinávok, az alpi népek, vagyis a mai gazdagok még szegények voltak.
A négy skandináv ország kiemelkedő teljesítménye csak 1920 után kezdődött. Vagyis, amikor már a tudományos és technika forradalom felértékelte, sőt elsődlegesé tette a munkaerő minőségét. Nemcsak a szorgalmát, de az iskolázottságát és az erkölcsét még sokkal inkább.
Máig nem ismerték fel a történészek, hogy az ipari forradalom technikai bázisán a munkaerő gyorsan szaporodott, a kínálata nagy volt, a minősége pedig, az árához képest másodlagos volt. A tudományos és technikai forradalom bázisán azonban megállt a népszaporulat, a munkaerő minősége vált kielégíthetetlen társadalmi igénnyé.
Ha volna olyan térkép, amelyeik a munkaerő kihasználtságát, iskolázottságát, és erkölcsi magatartását mutatná, egyértelmű volna a skandináv államok fölénye, annak ellenére, hogy az ára ott a legmagasabb.
Bármennyire egyértelműen igazolódik, hogy az egyes államok gazdasági eredménye elsősorban a munkaerejük minőségétől és munkára fogottságától függ, a közgazdaságtan még mindig csak a pénzügyi egyensúlyt, a piac szabadságát, és a minél kevesebb adót tartja a gazdasági siker elsődleges feltételének.
Ezzel szemben a legsikeresebb országok mindegyikében magas a foglalkoztatás, az adó és drága a munkaerő. A tények azonban nem zavarják a közgazdászokat.
A munkaerő minőségnek döntő szerepére a legjobb illusztráció az alpi népeké. Öt államban élnek, négy nyelven beszélnek, de ma már szinte egyformán jól élnek. A nyelvük különböző, de az életvitelük, az erkölcsük azonos. Amíg meg nem szólalnak, nem tudhatod, melyik országban vagy. Olaszországban a leggyorsabb fejlődés Dél-Tirolban volt, Ausztrián belül pedig Észak-Tirolban, Jugoszlávián pedig Szlovéniában.
Egyértelmű tény, hogy az elmúlt öten évben a skandináv és az alpi népek sikere volt a legnagyobb. Nem sokkal maradnak le az észak-olaszok és az észak-spanyolok, ezek sikere egyenértékű a skandinávokéval.
A siker fő oka, hogy az integrálódott térségekben, a megnőtt szabadidő és a légkondicionálás hatástára a termelőerők, a nyugdíjasok és a turisták délre áramlanak. E két ország idegenforgalma százszorosára nőtt. A turisták több pénzt vittek oda, ezzel több munkaalkalmat teremtettek, mint amennyit a világpiaci tőkeáramlás. Mindkét országnak a déli felén, a tengerparttól távolélők, önerőből gyengén szerepeltek volna. A dél-olaszok előbb a Marshall-segélyből, aztán az országos költségvetésükből, végül az EU támogatásokból mindenikinél sokkal többet kaptak. Csak becsülni tudom, de a vizsgált 17 országban nem volt olyan térség, amelyikben az egy lakosra jutó támogatás tized annyit volt, mint a dél-olaszországi tartományokban. Spanyolországban is egészen más északon a lakosság viselkedése, erkölcsi magatartása, mint délen, más a tengerparton, mint attól távol. A Pireneusokban élők viselkedése, ezért sikerük is, az alpi népekéhez, a katalánoké lombardokéhoz hasonló.
A germán népek közül csak 1950 után csak az Alpokban élők voltak igazán sikeresek. Első látásra meglepő, hogy az osztrákok jobban szerepeltek, mint az NSZK lakói. Elég azonban arra gondolni, hogy Ausztria óriási nettó turizmusélvező, az NSZK pedig a legnagyobb külföldi költekező. Kevesen tuják, hogy 1890-ban Tirol és Szlovénia a legszegényebbek közé tartoztak. Ma Tirol a leggazdagabb, és Szlovénián sem látszik, hogy a kommunista Jugoszlávia tagköztársasága volt.
Az NSZK még a 6., 2000-ben már csak a 13. Az ipari forradalom három éllovasához képest azonban nem romlott a helyzetük. A lemaradásukat részben magyarázza a háborús emberveszteségük, amit ugyan a keletről betelepültek jórészt pótoltak. Érdekesebb az NSZK-ban élő németek növekedése közötti szóródás. Az Alpok északi oldalán élők, a bajorok és a svábok, nemcsak behozták a kezdeti jelentős elmaradásukat, de az élre kerültek. Ennek is több oka van, két ok legfontosabb, hogy a tudományos és technikai forradalom és a jólétben töltött szabadidő felértékelte a dél-németeket. .Az ipari forradalom fegyelmezett munkát igényelt, nem értékelte a szellemi individualitást. Ezt ma azzal illusztrálom, hogy az északi németek népautót, a dél-németek luxusautót tudnak hatékonyan gyártani.
Egyértelműen lemaradó a három közép-európai ország, amelyik a szovjetmegszállás alá került. Ma divat ezt a bolsevik rendszerrel, a függetlenség hiányával magyarázni. Ezen ugyan lehet vitatkozni, de két tényezőnek nagyságrenddel nagyobb szerepe volt, és van a lemaradásunkban. A legfontosabb ok, hogy a három nép, különösen a lengyel és a magyar, nem polgári, hanem nemesi nemzet volt. Elég arra gondolni, hogy e népek országában sok volt a nemes és kevés a polgár, és azok közti is a többség idegen etnikumú volt. A magyar történelem megértésének egyik kulcsa: Egészen a 18 század végéig, Lengyelországban és Magyarságon a lakosság 5-8 százaléka volt nemes, és 1 százalék a polgár, az is más etnikumú. Ezzel szemben a nyugt-európai feudális államokban fordított volt az arány, hatszor több polgár, mint nemes, és a polgárság államalkotó etnikumú volt. Az 1950 utáni gyenge teljesítményünknek a másik oka a zsidó és német etnikumok felszámolása. E három országban, 1890-1935 között, a zsidó és germán kisebbség volt a társadalmi, a gazdasági és a tudományos motor. Lengyelországban és Magyarországon a két etnikumban az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem jelentősen meghaladta az országos átlag kétszeresét. Csehországban is lényegesen nagyobb volt. Ebből a második világháború utánra szinte semmi nem maradt. Az is csak becsülni tudom, hogy mennyivel többre mentünk volna, ha ezek Közép-Európai hazájukban maradnak. Annyival többre, amennyivel többet értek el a közepes eredményű országok. Az NSZK esetében hivatkoztam a nagy háborús veszteségre, amit a németek hazatelepítése nagyrészt pótolt. Lengyelország relatív vesztesége még a németekét is meghaladta, ehhez járult, hogy mintegy hárommillió zsidót elvesztettek, és három millió németet kitelepítettek. A csehek és a magyarok etnikai vesztesége is óriási volt. Ezeket még száz év múlva is érezni fogjuk a felzárkózás kudarcai során.
Aligha vitatható, hogy a három volt csatlós ország lakosságának kultúrája a legkevésbé felel meg a kor követelményeinek, ráadásul fekvésük is izolált.
Csehország az inkább polgári társadalom, éppen ezért a legkevésbé felelt meg az erőszakos bolsevik társadalmi modellnek. Ebben az országban rombolt a legtöbbet a polgárgyűlölő ideológia, és itt volt kevesebb abból, amit ideje volt felszámolni.
A tengerhez való közelség az utóbbi ötszáz évben egyre fontosabb gazdaságföldrajzi előnnyé vált. A jelenlegi világgazdaságban a szilárd nyersanyagok, a szállítási távolságtól függetlenül, olcsón csak tengeren szállíthatók. Márpedig ezek az anyagok olcsón csak távoli kontinensekről szerezhetők be.
De térjünk vissza a táblázatunk adataihoz.
A tisztánlátás érdekében vizsgáljuk külön az első hatvan, és a második ötven év eredményeit.
Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem alakulása
1890-1850 1951-2000 1890-2000
Ország index ssz index ssz index ssz
1 Egy. Királyság 173 10 286 15 494 16
2 Belgium 159 13 380 9 600 13
3 Hollandia 180 9 360 10 650 12
4 Svájc 295 4 243 17 892 9
5 NSZK 168 11 436 7 735 11
6 Dánia 295 4 331 11 920 7
7 Ausztria 157 14 542 3 823 10
8 Franciaország 272 6 400 8 918 8
9 Írország 155 15 638 2 989 5
10 Norvégia 307 2 446 6 1371 2
11 Svédország 323 1 302 12 974 4
12 Olaszország 210 8 535 4 1124 3
13 Spanyolország 135 17 698 1 940 6
14 Csehország 233 7 244 17 587 14
15 Finnország 307 2 478 5 1465 1
16 Magyarország 168 11 288 16 485 17
17 Lengyelország 151 16 295 13 562 15
A skandináv országok növekedése már 1890-1950 között felgyorsult. Magyarázatra szorul Csehország jó szereplése. Ezt magyarázza, hogy az első világháború végéig a Monarchia elmaradott térségének az ipari műhelye volt. Ettől eltekintve ez a hatvan év a vasút diadala volt. Ennek köszönhetően, az idők során először, az ezer kilométeren belőli szárazföldi munkamegosztás versenyképessé vált. Az imperialista korban minden ország igyekezett az ipari nyersanyagokat, ami akkor elsősorban a szén és a vasérc volt, saját forrásokból beszerezni. Csehország területe is azon közép-európai térségekhez tarozott, amelyekben egymáshoz közel volt szén és vasérc.
Ebben a hatvan évben a vasúti szállítás előnyeit hasznosították az európai országok is. A gazdaság motorját jelentő iparosítás két nyersanyagra épült. A vizsgált 27 ország mindegyike a saját szénre és vasércre törekedett. Ez a magyarázata, hogy a szénbányák közelében a vasútra épültek a legnagyobb ipari centrumok.
1950 után azonban a tengeri szállítás lehetővé tette, hogy a nyersanyagokat, bármekkora távolságra, nagyon olcsón lehetett szállítani. Ma már sokkal hatékonyabb sok ezer kilométerről hajón, mint szárazföldön párszáz kilométerről szállítani. 1950 előtt a nyersanyagigényes iparok a bányák, napjainkban a piacokhoz közeli kikötőkre épülnek. Az elmúlt ötven évben szint minden szén- és vasércbányászat megszűnt Európa nyugati felén. Kína nyersanyagéhségéről beszélünk, holott Európa nyugati fele sokkal inkább a távoli kontinensek nyersanyagaira építette fel a hatékony iparát. Halvány remény sincs arra, hogy Európa csökkentheti nyersanyagigényét.
Itt most nincs hely arra, hogy bizonygassam, az EU mai formájában sem lehet versenyképes sem Észak-Amerikával, sem a Távol-Kelettel.
Végül nézzük meg, hogyan differenciálódott az elemzett 17 ország között az egy laksora jutó nemzeti jövedelem a leggazdagabbhoz viszonyítva.
Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem differenciáltsága
Ország 1890 1950 2000
1 Egy. Királyság 100 77 81
2 Belgium 86 60 85
3 Hollandia 83 66 89
4 Svájc 80 100 90
5 NSZK 63 47 77
6 Dánia 63 77 94
7 Ausztria 61 41 83
8 Franciaország 59 58 89
9 Írország 56 38 90
10 Norvégia 44 60 100
11 Svédország 52 74 83
12 Olaszország 42 39 77
13 Spanyolország 41 24 63
14 Csehország 38 39 35
15 Finnország 35 47 83
16 Magyarország 37 27 29
17 Lengyelország 32 27 29
1890.
A számok világosan mutatják, hogy 1890-ben az élen álló Egyesült Királyságtól húsz százaléknál kevesebbel lemaradva csak két ország, Belgium és Hollandia, volt. Hét ország volt a csúcs feléig jutott. Az utolsó, Lengyelország 32 százalékon volt.
1950.
Ez az időpont nem szerencsés. A társadalmi átalakulást ugyan lehet ettől számolni, de a háborús károk helyreállítása még nem fejeződött Ezt bizonyítja Svájc egyedüli kiemelkedése. Húsz százalék közelségben még senki nem volt hozzá. Nyolc ország, köztük az NSZK még a felét sem érte el. A három sereghajtó Spanyolország, Magyarország és Lengyelország pedig a negyedén volt.
A vizsgált hatvan év során Európa nyugati felén, a vizsgált 17 országban minimum ötven, maximum 220 százalékkal lettek gazdagabbak az emberek, vagyis évente ennyivel többet oszthattak szét. Ez világrekord volt fajunk történetében. Ennek ellenére úgy emlékszünk erre a korra, mint a tőkés osztálytársadalmak kudarcára.
2000.
Ekkor már nagy többség tömörült a vezető Norvégia mögött. Tőle 23 százaléknál sokkal jobban lemaradva csak a három, volt csatlós ország, és alig valamivel Spanyolország volt. Az azonban gyorsan felzárkózott.
A második évezred utolsó ötven éve pedig az előző világrekord megsokszorozódását hozta. A legszerényebb eredményt, a jövedelmek két és félszeresét a szovjetmegszállt Csehország hozta. A nyugti országok között a háromszoros lés a hétszeres növekedés jött létre. Vagyis az előző világrekordot megkétszereztük. Ha valaki ezt jósolja, mindenki bolondnak tartották volna. Az ezredforduló végén mégsem gondolt erre senki, és nemcsak egyre többet várt, hanem követelt is.
Senki nem gondolt arra, hogy ebben az ötven évben a fejlett világon belül nem volt háború, megkétszereződött az iskolákban töltött idő, és ötven százalékkal nőt a várható életkor.
1890-2000.
A száztíz év alatti leglassabb növekedése a négy korán iparosodott, és a három volt csatlós országé. A leglassabbak sorrendjében: Magyarország, az Egyesült Királyság, Lengyelország, Csehország, Belgium, Hollandia és az NSZK. Vagyis az öt korán iparosodott, és két agrár ország. Öt polgárosodott, már, 1890-ben leginkább polgárosodott, és két a legkevésbé polgárosult agrár ország. Az előbbiek azért lettek lassabbak, mert már előtte gyorsak voltak, az utóbbiak pedig azért voltak lassúk, mert szinte reménytelen hátránnyal indultak.
Mi várható a harmadik évezred elején?
A vizsgált 17 országban legalább ilyen gyors lesz az egy laksora jutó jövedelem növekedése, de ezzel is jelentős lesz a lemaradás Észak-Amerikához, és óriási a távol-keleti térséghez képest. 2000-ben még csak 500 millió ember élt olyan országokban, ahol az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, Gheary-Khamis dollárban mérve, felül volt a 20 ezer dolláron. 2050-ben ezek száma 2,000 millió felett lesz. Több ember fog jómódban élni, és több nemzeti jövedelmet termelnek Kelet-Ázsiában mind a Nyugat országaiban. Minden valószínűség szerint, ez a becslés is közel olyan szerénynek fog bizonyulni, mint amit 1890-ben jósoltak volna.
Néhány általános észrevétel.
Az elemzés alapját képező táblázat még mindig csak pénzben számol, holott az, nélkülözhetetlen, de egyre kisebb szerepet játszik.
Néhány meglepő eredményhez juthatnánk, ha nemcsak a nemzeti jövedelmet, hanem a várható életkort és az iskolázottságot is figyelembe vennénk.
Az élet hossza az elsődleges társadalmi cél. Talán a közgazdászok is eljutnak egyszer odáig, hogy az élet célja maga az élet. Az élet sem lehet ugyan csak években mérni, mint ahogy a boldogságot sem lehet csak pénzben, de már az is nagy fordulat, hogy években mérjük.
Az iskolázottság pedig a gazdasági eredmények sokkal fontosabb alapja, mint a pénzügyi egyensúly. Ennek felismerése felé, a jelenlegi pénzügyi válság után, teszünk egy kis lépest.
A klasszikus közgazdaságtan még mindig nem vette tudomásul, hogy a megtermelt érték, a nemzeti jövedelem alakulása mellett figyelemmel kell kísérni az egy laksora jutó nemzeti vagyon alakulását is. Ez például az Egyesült Királyság és Írország esetében feltűnő. Az előbbiben mind az állam, mind a vállalati szektor, mind a lakosság egy főre vetített vagyona sokkal nagyobb, mint az utóbbiban. A folyó jövedelemtermelésben azonban Írország már megelőzte az Egyesült Királyságot.
A súlyos hibát, hogy a nemzeti vagyonban nem veszik figyelembe tudásvagyont, azzal mérsékelhetnénk, ha az iskolázottságot társadalmi eredményhez számolnánk el.
Természetesen egy ilyen elemzésben nem lehet minden szempontot értékelni, figyelembe venni, de ennyi is tanulságos.
Egy mondatban.
Száztíz éve még a korán polgárosult országok voltak gazdagabbak, ma azok, ahol az emberek munkája a legtöbbet ér.
Bányásszunk újra szenet?
Kopátsy Sándor PG 2009-04-11
BÁNYÁSSZUNK ÚJRA SZENET?
Az öregség kevés szépsége közé sorolom a bölcsességet. Ez ugyan keveseknek adódik meg, hogy képesek tanulni a múltjuk tévedéseiből. Ez most annak okán jut eszembe, hogy az ÉSZAK MAGYARORSZÁG című lapban azt olvasom, hogy szakemberek felvetették néhány felkutatott bányavagyonunk feltárását. Lelkesen támogatom az ötletet.
Ha valaki azt mondja nekem 1950-ben, hogy életem olyan hosszú lesz, és az ország sorsa olyan változóan alakul, hogy bányanyitást javaslok, kinevetem.
Amikor maga Rákosi elvtárs döntött úgy, hogy a Bakonyban, Balinkán, mintabányát nyitunk, elkeseredetten bizonygattam, hogy ennél nagyobb ostobaságot aligha tehetünk. Az Országos Tervhivatalban dolgoztam, és alkalmam volt néhány nemzetközi forráshoz hozzájutni. Ezek alapján állapítottam meg, hogy ostobaság a hazai széntermelés erőltetése, hiszen a lengyelek és ukránok felénél is olcsóbban termelik. Nekik élelmiszer és gép kell, vegyük tőlük a szenet. Azon pedig elborzadtam, hogy Ausztráliában olyan külszíni fejtések vannak, ahol tizedébe sem kerül az egységnyi kalóriaértékű szén, és hajón, ideszállítva is csak a negyedébe kerülne. Természetesen arra nem gondolhattam, hogy devizánk volna a szénre, de neki szomorodtam, hogy mi ezzel akarjuk utolérni a Nyugatot.
Aztán úgy alakult az életem, hogy évente tucatszor autóztam el Balinka mellett, és mindig a Rákosi elvtárs döntésére gondoltam.
A rendszerváltás idején úgy éreztem, hogy eljutottunk odáig, hogy a szénbányászatot gyorsan felszámoltuk. Annak ellenére, hogy a veszteséges ágazatok és vállaltok elhamarkodott leállítását, a szörnyű munkanélküliséget tragédiának tartottam, a bányákat különösebben nem sirattam. Pedig akkor már sokkal megértőbb voltam a szénbányászat fejlesztésének erőltetetésével szemben. Azt láthattam, hogy a leállított bányavidékek térségében fejlettebb a falusi társadalom. A szegén bakonyi falvak között a volt bányászfalvak nemcsak modernebbül, de jobban is élnek. A bányász modernebb, rugalmasabb ember, mint a paraszt, még akkor is, ha nagyüzembe kényszeríttették. Azt láttam, hogy a bányászfalvakban ugyan már nincsenek bányászok, mert nincsen bánya, de feltalálták magukat. Az ilyen falvakban inkább van cukrász, fodrász, benzinkút, autószerelő, többen járnak a városokba szakmunkásnak. Vagyis nagyobb a társadalmi rugalmasság.
Csak utólag mértem fel, hogy az erőszakos kollektivizálás kimozdította a falusi népet az életformájához való ragaszkodásból. Ez fokozottan érvényesült az iparban és a bányászatban. Örömmel látnák egy olyan szociológiai felmérést, ami megmutatná, hogy a földreform óta a mezőgazdaságban maradt családok és az iparba, bányászatba mentek gyermekeinek hogyan alakult a sorsa. Becslésem szerint, a második csoportból sokkal nagyobb arányban lett mára diplomás, vagy vállalkozó, azaz polgár.
A szememet azonban az elmúlt évek nyitották ki igazán, amikor azt kellett látnom, hogy az a másfélmillió ember, akitől elvették a liberális közgazdászok a munkát, mára teljesen leszakadt, nem talált, de ma már sokan nem is keresnek munkát. Nagyobb baj, hogy a kormányoknak is a szájuk jár, ezek és egyre több gyermekük nem tanul, nem válik a piacon hasznosítható munkaerővé, ma már nehezen elviselhető mértékben rontja a kisemberek vagyonbiztonságát.
A kormányok csak azon tornásznak, hogyan lehet az ország pénzügyi mérlegeit az EU számára elfogadhatóvá tenni, de az okról tudomást sem akarnak venni. A mi országunk a rendszerváltás óta olyan alacsony szinten tartja a foglalkoztatottságot, ami mellett eleve csak lemaradni lehet. Nemcsak gazdasági, de erkölcsi értelemben is egyre jobban lemaradunk. Elég egyetlen adat. A rendszerváltás előtt a munkaképes korosztály foglalkoztatása, már harminc éve, a 70 százalék felett volt, az óta 55 százalék alatt van. Akkor az EU 27 tagországa között, ebben a tekintetben az elsők volnánk, ma az utolsók vagyunk.
A liberális közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni, hogy mára olyan elsőlegessé vált az erkölcs, a munkaszeretet, hogy az erkölcsi kárral járó, tartós munkanélküliség nagyobb kárt okoz, mint a veszteséges termelés.
Mint történész azt állítom.
A második világháborút követően az volt a magyar társadalomra nehezedő, a fejlődését fékező legnagyobb tehet, hogy önhibánkból elvesztettük a zsidó kisebbségünk nagy többségét, és a svábok nagyobbik felét.
A szovjeturalom alól felszabadulásunk után pedig azzal tettük lehetetlenné az egészséges, az ország lakossága képességének megfelelő eredmény elérését, hogy másfélmillió embert taszítottunk a társadalomból. Ráadásul ezekre bíztuk, hogy pótolják azt a gyermekvállalást, amint az ország erős harmada nem vállal.
Ezt a két történelmi bűnünket szenvedni fogjuk még generációkon keresztül. Ennek ellenére a munkaképes lakosság foglalkoztatását minden más feladatunk elé kell helyezni.
Ezt a hosszú bevezetést kellett leírnom, hogy érhetővé váljon, miért fogadtam lelkesedéssel a borsodi bányanyitások gondolatát.
Aki nem veszi tudomásul, hogy ma az ország előtt álló feladat között az első a munkaalkalom teremtése, azt úgysem tudom meggyőzni.
A liberálisok azt mondják, hogy ez veszteséges, drága, és most másra sincs pénz. Ők még ma sem látják, hogy a mai tragikus helyzetért, ami nemcsak pénzügyi, nem is csak gazdasági, hanem erkölcsi is, ők a felelősek.
A zöldek azt mondják, hogy megint szennyezni akarjuk a levegőt, forduljon a megújuló energiákhoz. Őket elvinnem néhány borsodi és szabolcsi faluba, hogy lássák, ma nem a budapesti levegő szennyezettsége, hanem a húsz éve leszakadt rétegek helyzete a soron következő feladat.
Azzal is tisztában vagyok, hogy sokan a bányászatnál jobb ötletekkel állnak elő. Ők kaptak húsz évet, és a leszakadt rétegek anyagi és erkölcsi nyomora csak nő.
A konkrét javaslatot szakmailag nem minősítem, de a felvetést örömmel fogadom. Ők sokkal jobban tudják, mi Borsodban a teendő, mint akik hónapok óta a kormányalakítással játszadoznak, aminek során fel sem merül, hogyan lehet az elesett rétegeknek munkát biztosítani.
Dubicsányban a bányanyitás már a rendszerváltás előtt napirenden volt. A nyitás idején 300, az üzemeltetés alatt 1200 embernek adna munkát és 1.2 millió tonna szén lenne az éves termelés.
Komjátiban a lignit külszíni fejtését javasolják. Itt egy év után indulna meg a termelés. 300 embernek adna munkát.
Záró megjegyzésem.
Ha elérjük a 70 százalékos foglalkoztatást elértük, én leszek az első, aki azt javaslom, hogy állítsuk le ezt a két bányát is, de csak akkor, ha a dolgozóknak jobb lehetőséget tudnak biztosítani.
Hónapok óta csak azon keseregtem, hogy itt minden illetékes csak a politikai hatalommegosztással foglalkozik, holott a leszakadt réteg felemelése az első politikai, gazdasági és erkölcsi feladat. Az utóbbit nem győzöm hangsúlyozni.
BÁNYÁSSZUNK ÚJRA SZENET?
Az öregség kevés szépsége közé sorolom a bölcsességet. Ez ugyan keveseknek adódik meg, hogy képesek tanulni a múltjuk tévedéseiből. Ez most annak okán jut eszembe, hogy az ÉSZAK MAGYARORSZÁG című lapban azt olvasom, hogy szakemberek felvetették néhány felkutatott bányavagyonunk feltárását. Lelkesen támogatom az ötletet.
Ha valaki azt mondja nekem 1950-ben, hogy életem olyan hosszú lesz, és az ország sorsa olyan változóan alakul, hogy bányanyitást javaslok, kinevetem.
Amikor maga Rákosi elvtárs döntött úgy, hogy a Bakonyban, Balinkán, mintabányát nyitunk, elkeseredetten bizonygattam, hogy ennél nagyobb ostobaságot aligha tehetünk. Az Országos Tervhivatalban dolgoztam, és alkalmam volt néhány nemzetközi forráshoz hozzájutni. Ezek alapján állapítottam meg, hogy ostobaság a hazai széntermelés erőltetése, hiszen a lengyelek és ukránok felénél is olcsóbban termelik. Nekik élelmiszer és gép kell, vegyük tőlük a szenet. Azon pedig elborzadtam, hogy Ausztráliában olyan külszíni fejtések vannak, ahol tizedébe sem kerül az egységnyi kalóriaértékű szén, és hajón, ideszállítva is csak a negyedébe kerülne. Természetesen arra nem gondolhattam, hogy devizánk volna a szénre, de neki szomorodtam, hogy mi ezzel akarjuk utolérni a Nyugatot.
Aztán úgy alakult az életem, hogy évente tucatszor autóztam el Balinka mellett, és mindig a Rákosi elvtárs döntésére gondoltam.
A rendszerváltás idején úgy éreztem, hogy eljutottunk odáig, hogy a szénbányászatot gyorsan felszámoltuk. Annak ellenére, hogy a veszteséges ágazatok és vállaltok elhamarkodott leállítását, a szörnyű munkanélküliséget tragédiának tartottam, a bányákat különösebben nem sirattam. Pedig akkor már sokkal megértőbb voltam a szénbányászat fejlesztésének erőltetetésével szemben. Azt láthattam, hogy a leállított bányavidékek térségében fejlettebb a falusi társadalom. A szegén bakonyi falvak között a volt bányászfalvak nemcsak modernebbül, de jobban is élnek. A bányász modernebb, rugalmasabb ember, mint a paraszt, még akkor is, ha nagyüzembe kényszeríttették. Azt láttam, hogy a bányászfalvakban ugyan már nincsenek bányászok, mert nincsen bánya, de feltalálták magukat. Az ilyen falvakban inkább van cukrász, fodrász, benzinkút, autószerelő, többen járnak a városokba szakmunkásnak. Vagyis nagyobb a társadalmi rugalmasság.
Csak utólag mértem fel, hogy az erőszakos kollektivizálás kimozdította a falusi népet az életformájához való ragaszkodásból. Ez fokozottan érvényesült az iparban és a bányászatban. Örömmel látnák egy olyan szociológiai felmérést, ami megmutatná, hogy a földreform óta a mezőgazdaságban maradt családok és az iparba, bányászatba mentek gyermekeinek hogyan alakult a sorsa. Becslésem szerint, a második csoportból sokkal nagyobb arányban lett mára diplomás, vagy vállalkozó, azaz polgár.
A szememet azonban az elmúlt évek nyitották ki igazán, amikor azt kellett látnom, hogy az a másfélmillió ember, akitől elvették a liberális közgazdászok a munkát, mára teljesen leszakadt, nem talált, de ma már sokan nem is keresnek munkát. Nagyobb baj, hogy a kormányoknak is a szájuk jár, ezek és egyre több gyermekük nem tanul, nem válik a piacon hasznosítható munkaerővé, ma már nehezen elviselhető mértékben rontja a kisemberek vagyonbiztonságát.
A kormányok csak azon tornásznak, hogyan lehet az ország pénzügyi mérlegeit az EU számára elfogadhatóvá tenni, de az okról tudomást sem akarnak venni. A mi országunk a rendszerváltás óta olyan alacsony szinten tartja a foglalkoztatottságot, ami mellett eleve csak lemaradni lehet. Nemcsak gazdasági, de erkölcsi értelemben is egyre jobban lemaradunk. Elég egyetlen adat. A rendszerváltás előtt a munkaképes korosztály foglalkoztatása, már harminc éve, a 70 százalék felett volt, az óta 55 százalék alatt van. Akkor az EU 27 tagországa között, ebben a tekintetben az elsők volnánk, ma az utolsók vagyunk.
A liberális közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni, hogy mára olyan elsőlegessé vált az erkölcs, a munkaszeretet, hogy az erkölcsi kárral járó, tartós munkanélküliség nagyobb kárt okoz, mint a veszteséges termelés.
Mint történész azt állítom.
A második világháborút követően az volt a magyar társadalomra nehezedő, a fejlődését fékező legnagyobb tehet, hogy önhibánkból elvesztettük a zsidó kisebbségünk nagy többségét, és a svábok nagyobbik felét.
A szovjeturalom alól felszabadulásunk után pedig azzal tettük lehetetlenné az egészséges, az ország lakossága képességének megfelelő eredmény elérését, hogy másfélmillió embert taszítottunk a társadalomból. Ráadásul ezekre bíztuk, hogy pótolják azt a gyermekvállalást, amint az ország erős harmada nem vállal.
Ezt a két történelmi bűnünket szenvedni fogjuk még generációkon keresztül. Ennek ellenére a munkaképes lakosság foglalkoztatását minden más feladatunk elé kell helyezni.
Ezt a hosszú bevezetést kellett leírnom, hogy érhetővé váljon, miért fogadtam lelkesedéssel a borsodi bányanyitások gondolatát.
Aki nem veszi tudomásul, hogy ma az ország előtt álló feladat között az első a munkaalkalom teremtése, azt úgysem tudom meggyőzni.
A liberálisok azt mondják, hogy ez veszteséges, drága, és most másra sincs pénz. Ők még ma sem látják, hogy a mai tragikus helyzetért, ami nemcsak pénzügyi, nem is csak gazdasági, hanem erkölcsi is, ők a felelősek.
A zöldek azt mondják, hogy megint szennyezni akarjuk a levegőt, forduljon a megújuló energiákhoz. Őket elvinnem néhány borsodi és szabolcsi faluba, hogy lássák, ma nem a budapesti levegő szennyezettsége, hanem a húsz éve leszakadt rétegek helyzete a soron következő feladat.
Azzal is tisztában vagyok, hogy sokan a bányászatnál jobb ötletekkel állnak elő. Ők kaptak húsz évet, és a leszakadt rétegek anyagi és erkölcsi nyomora csak nő.
A konkrét javaslatot szakmailag nem minősítem, de a felvetést örömmel fogadom. Ők sokkal jobban tudják, mi Borsodban a teendő, mint akik hónapok óta a kormányalakítással játszadoznak, aminek során fel sem merül, hogyan lehet az elesett rétegeknek munkát biztosítani.
Dubicsányban a bányanyitás már a rendszerváltás előtt napirenden volt. A nyitás idején 300, az üzemeltetés alatt 1200 embernek adna munkát és 1.2 millió tonna szén lenne az éves termelés.
Komjátiban a lignit külszíni fejtését javasolják. Itt egy év után indulna meg a termelés. 300 embernek adna munkát.
Záró megjegyzésem.
Ha elérjük a 70 százalékos foglalkoztatást elértük, én leszek az első, aki azt javaslom, hogy állítsuk le ezt a két bányát is, de csak akkor, ha a dolgozóknak jobb lehetőséget tudnak biztosítani.
Hónapok óta csak azon keseregtem, hogy itt minden illetékes csak a politikai hatalommegosztással foglalkozik, holott a leszakadt réteg felemelése az első politikai, gazdasági és erkölcsi feladat. Az utóbbit nem győzöm hangsúlyozni.
Európa nyugati fele 1890-2000 között
Kopátsy Sándor EH 2009-04-10
EURÓPA NYUGATI FELE 1890-2000 KÖZÖTT
Jelenleg a világgazdaság, ezen belül is különösen a magyar, a jelenével van elfoglalva és képtelen felmérni mi áll mögötte. Pedig ez a jó alkalom a ki józanosodásra.
Egy ifjú barátom küldött egy táblázatot, ami 17 nyugati ország egy laksora jutó nemzeti jövedelmének alakulást mutatja az 1890-2000 közti időszakban. A 17 ország lényegében Európa nyugti felének országait reprezentálja. Ezt úgy is mondhatnánk, azt a térséget, ami az egyházszakadás után a nyugati kereszténységet jelentette. Van nekem egy másik kategóriám is: azokat az országokat, amelyek területén, a középkorban, a kiscsaládos jobbágyrendszerben éltek. A gazdaságföldrajzi értelemben pedig, Európának a Golf-áram által érintett térsége.
A kezdő időpont is szerencsés, mivel a vasúthálózat kiépülése utáni időt méri. Ekkora már, ha a társadalom még mindig nem, de a gazdaság már tőkés módon működött, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmét már az ipar alakította.
A táblázaton 15 év adatai szerepelnek, ezt az egyszerűbb áttekintés érdekében lerövidítettem négy, 1891, 1920, 1951 és 2000 évekre. Ezt a táblázatot elemzem az alábbiakban.
Az első húsz év, 1890-1920 lényegében még a tőkés osztálytársadalmak fejlődést mutatja.
A második harminc éves szakasz, 1920-1950 nagyon vegyes társadalmi úton járást, és a második világháború időszakát jelenti.
A harmadik szakasz már a tudományos és technikai forradalom ötven éve, amit a 17-ból 14 ország polgári demokráciában, három ország pedig jórészt a bolsevik megszállás alatt ált át.
Végül egybevontam a vizsgált 110 év eredményét.
Egy főre jutó hazai termék 1890-2000
(1990-es Geary-Khamis nemzetközi dollár)
Orsz. 1890 ssz 1920 ssz index 1950 ssz Inex 2000 ssz index index
(1990-es Geary-Khamis nemzetközi dollár)
Orsz. 1890 ssz 1920 ssz index 1950 ssz Inex 2000 ssz index index
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13
E Kir. 4009 1 4548 1 134 6939 3 153 19817 11 286 494
Fra. 2376 8 2327 9 136 5271 8 163 21808 5 414 918
Holl. 3323 3 4049 3 122 5996 5 148 21591 6 360 650
Bel. 3428 2 3963 5 116 5462 7 138 20742 7 380 600
Ír. 2225 9 2533 11 138 3453 12 136 22015 4 637 989
NSZK 2539 5 2986 6 118 4281 9 143 18685 13 439 736
Ausz. 2443 7 2412 12 99 3706 11 154 20097 10 542 823
Svj. 3182 4 4314 2 136 9064 1 210 22025 3 243 692
Svéd. 2086 11 2802 7 134 6739 4 240 20321 9 301 974
Dán. 2523 6 3992 4 158 6943 2 174 23010 2 331 920
Finn. 1381 16 1846 15 134 4253 10 231 20235 8 476 1465
Nor. 1777 10 2780 8 156 5463 6 197 24364 1 446 1371
Olasz. 1667 12 2587 10 155 3502 13 135 18740 12 535 1124
Sp. 1624 13 2177 13 134 2189 17 101 15269 14 698 940
Magy. 1473 15 1709 16 118 2480 15 145 7138 16 288 485
Cseh. 1505 14 1933 14 124 3501 14 181 8530 15 244 587
Lengy. 1284 17 --- 2447 16 7215 17 244 562
(1990-es Geary-Khamis nemzetközi dollár)
Orsz. 1890 ssz 1920 ssz index 1950 ssz Inex 2000 ssz index index
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13
E Kir. 4009 1 4548 1 134 6939 3 153 19817 11 286 494
Fra. 2376 8 2327 9 136 5271 8 163 21808 5 414 918
Holl. 3323 3 4049 3 122 5996 5 148 21591 6 360 650
Bel. 3428 2 3963 5 116 5462 7 138 20742 7 380 600
Ír. 2225 9 2533 11 138 3453 12 136 22015 4 637 989
NSZK 2539 5 2986 6 118 4281 9 143 18685 13 439 736
Ausz. 2443 7 2412 12 99 3706 11 154 20097 10 542 823
Svj. 3182 4 4314 2 136 9064 1 210 22025 3 243 692
Svéd. 2086 11 2802 7 134 6739 4 240 20321 9 301 974
Dán. 2523 6 3992 4 158 6943 2 174 23010 2 331 920
Finn. 1381 16 1846 15 134 4253 10 231 20235 8 476 1465
Nor. 1777 10 2780 8 156 5463 6 197 24364 1 446 1371
Olasz. 1667 12 2587 10 155 3502 13 135 18740 12 535 1124
Sp. 1624 13 2177 13 134 2189 17 101 15269 14 698 940
Magy. 1473 15 1709 16 118 2480 15 145 7138 16 288 485
Cseh. 1505 14 1933 14 124 3501 14 181 8530 15 244 587
Lengy. 1284 17 --- 2447 16 7215 17 244 562
Magyarázat.
1. 1. rovatban az országok neve rövidítve.
2. 2. 4. 7. 10. rovatban az egy laksora jutó nemzeti jövedelem.
3. 3. 5. 8. és 11. rovat az országok eredménysorrendje.
4. 6. 9. 12. rovatok a két idő közti változás indexe.
5. 13. rovatban a kezdő és végső időpont közti változás indexe.
Az első megközelítésből az derül ki, hogy az 1890ben már fejlett, az iparosodást befejezett országok, Egyesült Királyság, Belgium és Hollandia álltak az élen. Ezzel szemben, a három volt bolsevik országtól eltekintve, a három ország növekedése volt a legkisebb.
Az is egyértelmű, hogy a négy skandináv kultúrájú ország növekedése volt a leggyorsabb. Ezekben, az országokban 10-15-szörösére nőtt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem.
Az alábbi táblázat azonban jobb alapot ad az elemzésre.
Egy lakosra jutó nemzeti jövedelem növekedése 1890-2000.
Ország index sorsz, relatív
1 2 3 4
1 Egyesült Királyság 494 16 34
2 Belgium 600 13 41
3 Hollandia 650 12 44
4 Franciaország 918 8 63
5 NSZK 736 10 50
6 Austria 823 9 56
7 Svájc 692 11 44
8 Írország 989 4 65
9 Svédország 974 5 66
10 Dánia 920 7 63
11 Finnoszág 1465 1 100
12 Norvégia 1371 2 94
13 Olaszország 1124 3 77
14 Spanyolország 940 6 64
15 Csehország 587 14 40
16 Magyarország 485 17 33
17 Lengyelország 562 15 38
Hat ország nem érte el a leggyorsabban növekvő felét, az 1890-ben első három, és a három közép-európai bolsevik ország. Az utolsó kettő az akkori első, az Egyesült Királyság és Magyarország. Mindkettő harmad olyan gyorsan nőtt, mint Finnország.
Kiemelkedően jól szerepetek a skandináv országok, az 1. 2. 5. ás a 7. helyezettek. Az ok, hogy ezek a legkeményebben puritánok.
A két mediterrán ország a 3. és 6. helyezett. E két ország sikerét két tényező magyarázza.
- Egyrészt az üdülésre alkalmas országokba áramlik sok pénz és munkaalkalom a turizmuson keresztül.
- Másrészt a szabad idő kellemes eltöltésre kedvedző adottságok vonzzák a dolgozókat, és mindenek előtt a nyugdíjasokat.
Ezt mutatja az Egyesült Államokban Kalifornia, Texas és Florida felértékelődése.
Részben az a magyarázata Svájc jó szereplésének. Ebből a táblázatból nem derül ki, hogy az Alpokban élő minden nép, a svájciak után a tiroliak, a bajorok és a szlovének meggazdagodott, az utóbbi évtizedekben a szomszéd népeknél jobban növekedett.
A három, volt szovjetrendszer alatt élő ország között a csehek szereplése még jobb lenne, ha nem a szlovákokkal együtt számolták volna. E három ország gyenge szereplésének az elsődleges oka nem annyira a bolsevik rendszer, hanem az, hogy elvesztették a húzó réteget jelentő polgárságuk nagy többségét. Mindhárom ország lényegesen jobban állna, ha megtartotta volna zsidó és germán kisebbségét.
Most a súlyos pénzügyi válság idején azért a legfontosabb tanulság, hogy a háború utáni rendszer, a korábbinál nagyságrenddel nagyobb állami szerep mellett a növekedés kétszeresnél is gyorsabb volt, mint az 1890-1950 közti időben. A tudományos és technikai forradalom hatására minden országban kétszer, a sikeresekben háromszor gyorsabb volt a növekedés.
Tegyük hozzá, hogy Észak-Amerikában és a Távol-Keleten ennél is sokkal gyorsabb növekedés következett be.
Az emberiség fejlettebb kétötödében megállt, vagy lefékezték a túlnépesedést, és a történelemben valaha tapasztaltnál sokkal gyorsabb volt a gazdasági növekedés, az iskolázottság és az életkor kitolódása.
EURÓPA NYUGATI FELE 1890-2000 KÖZÖTT
Jelenleg a világgazdaság, ezen belül is különösen a magyar, a jelenével van elfoglalva és képtelen felmérni mi áll mögötte. Pedig ez a jó alkalom a ki józanosodásra.
Egy ifjú barátom küldött egy táblázatot, ami 17 nyugati ország egy laksora jutó nemzeti jövedelmének alakulást mutatja az 1890-2000 közti időszakban. A 17 ország lényegében Európa nyugti felének országait reprezentálja. Ezt úgy is mondhatnánk, azt a térséget, ami az egyházszakadás után a nyugati kereszténységet jelentette. Van nekem egy másik kategóriám is: azokat az országokat, amelyek területén, a középkorban, a kiscsaládos jobbágyrendszerben éltek. A gazdaságföldrajzi értelemben pedig, Európának a Golf-áram által érintett térsége.
A kezdő időpont is szerencsés, mivel a vasúthálózat kiépülése utáni időt méri. Ekkora már, ha a társadalom még mindig nem, de a gazdaság már tőkés módon működött, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmét már az ipar alakította.
A táblázaton 15 év adatai szerepelnek, ezt az egyszerűbb áttekintés érdekében lerövidítettem négy, 1891, 1920, 1951 és 2000 évekre. Ezt a táblázatot elemzem az alábbiakban.
Az első húsz év, 1890-1920 lényegében még a tőkés osztálytársadalmak fejlődést mutatja.
A második harminc éves szakasz, 1920-1950 nagyon vegyes társadalmi úton járást, és a második világháború időszakát jelenti.
A harmadik szakasz már a tudományos és technikai forradalom ötven éve, amit a 17-ból 14 ország polgári demokráciában, három ország pedig jórészt a bolsevik megszállás alatt ált át.
Végül egybevontam a vizsgált 110 év eredményét.
Egy főre jutó hazai termék 1890-2000
(1990-es Geary-Khamis nemzetközi dollár)
Orsz. 1890 ssz 1920 ssz index 1950 ssz Inex 2000 ssz index index
(1990-es Geary-Khamis nemzetközi dollár)
Orsz. 1890 ssz 1920 ssz index 1950 ssz Inex 2000 ssz index index
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13
E Kir. 4009 1 4548 1 134 6939 3 153 19817 11 286 494
Fra. 2376 8 2327 9 136 5271 8 163 21808 5 414 918
Holl. 3323 3 4049 3 122 5996 5 148 21591 6 360 650
Bel. 3428 2 3963 5 116 5462 7 138 20742 7 380 600
Ír. 2225 9 2533 11 138 3453 12 136 22015 4 637 989
NSZK 2539 5 2986 6 118 4281 9 143 18685 13 439 736
Ausz. 2443 7 2412 12 99 3706 11 154 20097 10 542 823
Svj. 3182 4 4314 2 136 9064 1 210 22025 3 243 692
Svéd. 2086 11 2802 7 134 6739 4 240 20321 9 301 974
Dán. 2523 6 3992 4 158 6943 2 174 23010 2 331 920
Finn. 1381 16 1846 15 134 4253 10 231 20235 8 476 1465
Nor. 1777 10 2780 8 156 5463 6 197 24364 1 446 1371
Olasz. 1667 12 2587 10 155 3502 13 135 18740 12 535 1124
Sp. 1624 13 2177 13 134 2189 17 101 15269 14 698 940
Magy. 1473 15 1709 16 118 2480 15 145 7138 16 288 485
Cseh. 1505 14 1933 14 124 3501 14 181 8530 15 244 587
Lengy. 1284 17 --- 2447 16 7215 17 244 562
(1990-es Geary-Khamis nemzetközi dollár)
Orsz. 1890 ssz 1920 ssz index 1950 ssz Inex 2000 ssz index index
1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13
E Kir. 4009 1 4548 1 134 6939 3 153 19817 11 286 494
Fra. 2376 8 2327 9 136 5271 8 163 21808 5 414 918
Holl. 3323 3 4049 3 122 5996 5 148 21591 6 360 650
Bel. 3428 2 3963 5 116 5462 7 138 20742 7 380 600
Ír. 2225 9 2533 11 138 3453 12 136 22015 4 637 989
NSZK 2539 5 2986 6 118 4281 9 143 18685 13 439 736
Ausz. 2443 7 2412 12 99 3706 11 154 20097 10 542 823
Svj. 3182 4 4314 2 136 9064 1 210 22025 3 243 692
Svéd. 2086 11 2802 7 134 6739 4 240 20321 9 301 974
Dán. 2523 6 3992 4 158 6943 2 174 23010 2 331 920
Finn. 1381 16 1846 15 134 4253 10 231 20235 8 476 1465
Nor. 1777 10 2780 8 156 5463 6 197 24364 1 446 1371
Olasz. 1667 12 2587 10 155 3502 13 135 18740 12 535 1124
Sp. 1624 13 2177 13 134 2189 17 101 15269 14 698 940
Magy. 1473 15 1709 16 118 2480 15 145 7138 16 288 485
Cseh. 1505 14 1933 14 124 3501 14 181 8530 15 244 587
Lengy. 1284 17 --- 2447 16 7215 17 244 562
Magyarázat.
1. 1. rovatban az országok neve rövidítve.
2. 2. 4. 7. 10. rovatban az egy laksora jutó nemzeti jövedelem.
3. 3. 5. 8. és 11. rovat az országok eredménysorrendje.
4. 6. 9. 12. rovatok a két idő közti változás indexe.
5. 13. rovatban a kezdő és végső időpont közti változás indexe.
Az első megközelítésből az derül ki, hogy az 1890ben már fejlett, az iparosodást befejezett országok, Egyesült Királyság, Belgium és Hollandia álltak az élen. Ezzel szemben, a három volt bolsevik országtól eltekintve, a három ország növekedése volt a legkisebb.
Az is egyértelmű, hogy a négy skandináv kultúrájú ország növekedése volt a leggyorsabb. Ezekben, az országokban 10-15-szörösére nőtt az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem.
Az alábbi táblázat azonban jobb alapot ad az elemzésre.
Egy lakosra jutó nemzeti jövedelem növekedése 1890-2000.
Ország index sorsz, relatív
1 2 3 4
1 Egyesült Királyság 494 16 34
2 Belgium 600 13 41
3 Hollandia 650 12 44
4 Franciaország 918 8 63
5 NSZK 736 10 50
6 Austria 823 9 56
7 Svájc 692 11 44
8 Írország 989 4 65
9 Svédország 974 5 66
10 Dánia 920 7 63
11 Finnoszág 1465 1 100
12 Norvégia 1371 2 94
13 Olaszország 1124 3 77
14 Spanyolország 940 6 64
15 Csehország 587 14 40
16 Magyarország 485 17 33
17 Lengyelország 562 15 38
Hat ország nem érte el a leggyorsabban növekvő felét, az 1890-ben első három, és a három közép-európai bolsevik ország. Az utolsó kettő az akkori első, az Egyesült Királyság és Magyarország. Mindkettő harmad olyan gyorsan nőtt, mint Finnország.
Kiemelkedően jól szerepetek a skandináv országok, az 1. 2. 5. ás a 7. helyezettek. Az ok, hogy ezek a legkeményebben puritánok.
A két mediterrán ország a 3. és 6. helyezett. E két ország sikerét két tényező magyarázza.
- Egyrészt az üdülésre alkalmas országokba áramlik sok pénz és munkaalkalom a turizmuson keresztül.
- Másrészt a szabad idő kellemes eltöltésre kedvedző adottságok vonzzák a dolgozókat, és mindenek előtt a nyugdíjasokat.
Ezt mutatja az Egyesült Államokban Kalifornia, Texas és Florida felértékelődése.
Részben az a magyarázata Svájc jó szereplésének. Ebből a táblázatból nem derül ki, hogy az Alpokban élő minden nép, a svájciak után a tiroliak, a bajorok és a szlovének meggazdagodott, az utóbbi évtizedekben a szomszéd népeknél jobban növekedett.
A három, volt szovjetrendszer alatt élő ország között a csehek szereplése még jobb lenne, ha nem a szlovákokkal együtt számolták volna. E három ország gyenge szereplésének az elsődleges oka nem annyira a bolsevik rendszer, hanem az, hogy elvesztették a húzó réteget jelentő polgárságuk nagy többségét. Mindhárom ország lényegesen jobban állna, ha megtartotta volna zsidó és germán kisebbségét.
Most a súlyos pénzügyi válság idején azért a legfontosabb tanulság, hogy a háború utáni rendszer, a korábbinál nagyságrenddel nagyobb állami szerep mellett a növekedés kétszeresnél is gyorsabb volt, mint az 1890-1950 közti időben. A tudományos és technikai forradalom hatására minden országban kétszer, a sikeresekben háromszor gyorsabb volt a növekedés.
Tegyük hozzá, hogy Észak-Amerikában és a Távol-Keleten ennél is sokkal gyorsabb növekedés következett be.
Az emberiség fejlettebb kétötödében megállt, vagy lefékezték a túlnépesedést, és a történelemben valaha tapasztaltnál sokkal gyorsabb volt a gazdasági növekedés, az iskolázottság és az életkor kitolódása.
2009. április 10., péntek
A szabadidő kihasználása
Kopátsy Sándor PE 2009-04-06
A SZABADIDŐ KIHASZNÁLÁSA
A tőkés osztálytársadalomban született klasszikus közgazdaságtan, érthető módon, nem veszi figyelembe, hogy mivel töltik az emberek szabad idejüket. Ez abból fakadt, hogy a társadalom munkaerőigénye mind mennyiségiében, mind minőségében kisebb volt a kínálatnál. Azt, hogy a napi tizenkét óra kemény fizikai munkát végző munkás mivel tölti a nagyon rövid megmaradó szabad idejét, a gazdaság számára mellékes volt.
A 20. század második felére, a tudományos és technikai forradalom hatására a munkaidő szinte a felére rövidült, és a munkájának eredménye egyre inkább a munkavégző minőségétől, képzettségétől, képességétől és erkölcsétől vált függővé. A szabadidő pedig sokszorosára nőtt.
Nemcsak a közgazdászok, de még a szociológusok sem vették tudomásul, hogy a munkaerő minősége, teljesítménye egyre inkább attól függ, hogyan használja fel a szabad idejét. A társadalom teljesítménye jobban megállapítható abból, hogyan élnek az emberek a munkahelyen kívül a szabad idejükben, mint abból, milyen technikai színvonalúak a munkahelyek.
Közhelyszámba megy, hogy ugyanolyan technikával Finnországban épített hajóért többet adnak a piacon, mintha Görögországban építették.
A Volkswagen ugyanolyan autógyárat épített Németországban, Spanyolországban és Brazíliában, de a legyártott autókért a vevők nem adnak ezekért egyforma árat.
A finn és a német munkaerő nem azért hatékonyabb, mint a görög, vagy a brazil, mert kisebb a szakértelme, hanem azért, mert másként él otthon a szabad idejében.
Életem során megtanultam, hogy egy-egy társadalom teljesítő képessége, jövője sokkal inkább lemérhető azon, hogyan laknak, milyen tiszta a lakásuk, hogy néz ki az állomásokon az illemhely, milyen a piacokon a tisztaság, rend a temetőkben, a háztartások hogyan osztják be a havi fizetésük, mint azon, ha a gyáraikat látogatjuk, vagy a közölt statisztikai adatokat elemezzük.
Még meggyőzőbb az, hogy minden nép gazdag, amelyiket nyugaton a puritán, keleten a konfuciánus életvitel jellemez.
Ha belátjuk, hogy a társadalom teljesítménye milyen nagymértékben függ attól, hogyan viselkednek az emberek a munkaidejükön túl, akkor ennek nagyobb figyelmet kellene szentelni.
Kezdem azzal, hogy a tanulást értékteremtő munkának kell tekinteni. Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy a társadalom érekében végzett leghasznosabb tevékenység a tanulás, vagyis a szellemi vagyon gyarapítása.
A szabadidő elemzése mindenek előtt azt követeli meg, hogy az értéktermelés fogalmát terjesszük ki a szellemi vagyon gyarapítására is. Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy a modern társadalom szűk keresztmetszete a szellemi vagyon, amit a klasszikus közgazdaságtan szellemi tőkének nevez. A társadalom szellemi vagyona azonban sokkal több annál, mint ami tőkeként működik. Ez még nagyobb hiba, mintha a nemzeti vagyon alatt csak a tőkét értenénk, és ezen az alapon a személyi, illetve a nem vállalkozásként működő infrastruktúra gyarapítását nem vennénk figyelembe.
Ha a szellemi vagyon gyarapítása értéktermelés, akkor az oktatást termelő ágazatnak kell tekinteni. Azt, amit a közgazdaságtudomány kiadásnak tekint, ugyanolyan értéktermelés, mintha gyárat, utat, lakást építünk. Nevetséges az oktatók munkáját improduktívnak tekinteni. Márpedig, azt senki sem vitatja, hogy a jó oktatási rendszer működtetése szinte minden más erőfeszítésnél jobban szolgálja a társadalom várható teljesítményét.
Aki eddig eljutott, már nem vonhatja kétségbe, hogy a már munkaképes, de még az oktatási rendszer felső szintjén tanulók sem inaktív népesség, sőt ők a nemzetékük leghatékonyabb értéktermelői. Általános tapasztalat, hogy a magasan képzettekből lesz a leghatékonyabb munkaerő. Nincs jobb befektetés, mint a tehetségek minél magasabb szintű iskolázása. Ezzel szemben a 18 évnél idősebb tanulókat a statisztika az inaktívak között tartja nyilván. Vagyis az egyik legfontosabb közgazdasági mutató, a 18-65 éves korosztályok foglalkoztatottságát rontja, ha sokan tanulnak 18 éves korúk felett.
A liberális közgazdászok szemléletére jellemző, hogy soknak tartják az egyetemen tanulók számát, a napokban pedig fényképet közölnek arról, aki már a hármadik diplomáját szerzi meg. A konkrét esetben ugyan előfordulhat, hogy valaki értelmetlenül gyűjti a diplomákat, de ennél ezerszer nagyobb és általánosabb hiba, hogy a társadalom alsó harmadában, ahol a gyerekek fele születik, azok nagy többsége a munkaerőpiac számára képzetlen marad.
Ha végiggondoljuk, hogy a közgazdaságtan nem veszi tudomásul, hogy a társadalom hogyan alakítja szellemi vagyonát, a munkaerejének minőségét alakító tevékenységeket, akkor megértjük, hogy miért nem lát előre.
A közgazdasági értelemben vett szabadidő is óriási tartalékot jelent. A hetvenes-nyolcvanas években évente hetvenezer ház épült, a többségük szabadidőben, rokoni, baráti összefogásként. Most húszezer, de jövőre annyi sem lesz. Ez nemcsak a lakásvagyont növelte, hanem a lakosság tudatára, viselkedésére is jelentős pozitív hatást gyakorolt. A házgyári mánia hívei nem voltak azzal tisztában, hogy a társadalom számára mennyivel hasznosabban tölti az idejét, aki a saját kertes házban lakik, mint aki a házgyári lakótelepen. Ez a különbség hosszú távon sokszorosa annak, ami a házgyári technika fölényéből fakad. A saját kertes házukban lakók takarékosabbak, egészségesebben és tovább élnek, mint a bérkaszárnyában lakók. Tegyük hozzá, hogy mennyivel másként vigyáznak a házuk állagának megőrzésére, a változó igények alakítására.
A SZABADIDŐ KIHASZNÁLÁSA
A tőkés osztálytársadalomban született klasszikus közgazdaságtan, érthető módon, nem veszi figyelembe, hogy mivel töltik az emberek szabad idejüket. Ez abból fakadt, hogy a társadalom munkaerőigénye mind mennyiségiében, mind minőségében kisebb volt a kínálatnál. Azt, hogy a napi tizenkét óra kemény fizikai munkát végző munkás mivel tölti a nagyon rövid megmaradó szabad idejét, a gazdaság számára mellékes volt.
A 20. század második felére, a tudományos és technikai forradalom hatására a munkaidő szinte a felére rövidült, és a munkájának eredménye egyre inkább a munkavégző minőségétől, képzettségétől, képességétől és erkölcsétől vált függővé. A szabadidő pedig sokszorosára nőtt.
Nemcsak a közgazdászok, de még a szociológusok sem vették tudomásul, hogy a munkaerő minősége, teljesítménye egyre inkább attól függ, hogyan használja fel a szabad idejét. A társadalom teljesítménye jobban megállapítható abból, hogyan élnek az emberek a munkahelyen kívül a szabad idejükben, mint abból, milyen technikai színvonalúak a munkahelyek.
Közhelyszámba megy, hogy ugyanolyan technikával Finnországban épített hajóért többet adnak a piacon, mintha Görögországban építették.
A Volkswagen ugyanolyan autógyárat épített Németországban, Spanyolországban és Brazíliában, de a legyártott autókért a vevők nem adnak ezekért egyforma árat.
A finn és a német munkaerő nem azért hatékonyabb, mint a görög, vagy a brazil, mert kisebb a szakértelme, hanem azért, mert másként él otthon a szabad idejében.
Életem során megtanultam, hogy egy-egy társadalom teljesítő képessége, jövője sokkal inkább lemérhető azon, hogyan laknak, milyen tiszta a lakásuk, hogy néz ki az állomásokon az illemhely, milyen a piacokon a tisztaság, rend a temetőkben, a háztartások hogyan osztják be a havi fizetésük, mint azon, ha a gyáraikat látogatjuk, vagy a közölt statisztikai adatokat elemezzük.
Még meggyőzőbb az, hogy minden nép gazdag, amelyiket nyugaton a puritán, keleten a konfuciánus életvitel jellemez.
Ha belátjuk, hogy a társadalom teljesítménye milyen nagymértékben függ attól, hogyan viselkednek az emberek a munkaidejükön túl, akkor ennek nagyobb figyelmet kellene szentelni.
Kezdem azzal, hogy a tanulást értékteremtő munkának kell tekinteni. Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy a társadalom érekében végzett leghasznosabb tevékenység a tanulás, vagyis a szellemi vagyon gyarapítása.
A szabadidő elemzése mindenek előtt azt követeli meg, hogy az értéktermelés fogalmát terjesszük ki a szellemi vagyon gyarapítására is. Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy a modern társadalom szűk keresztmetszete a szellemi vagyon, amit a klasszikus közgazdaságtan szellemi tőkének nevez. A társadalom szellemi vagyona azonban sokkal több annál, mint ami tőkeként működik. Ez még nagyobb hiba, mintha a nemzeti vagyon alatt csak a tőkét értenénk, és ezen az alapon a személyi, illetve a nem vállalkozásként működő infrastruktúra gyarapítását nem vennénk figyelembe.
Ha a szellemi vagyon gyarapítása értéktermelés, akkor az oktatást termelő ágazatnak kell tekinteni. Azt, amit a közgazdaságtudomány kiadásnak tekint, ugyanolyan értéktermelés, mintha gyárat, utat, lakást építünk. Nevetséges az oktatók munkáját improduktívnak tekinteni. Márpedig, azt senki sem vitatja, hogy a jó oktatási rendszer működtetése szinte minden más erőfeszítésnél jobban szolgálja a társadalom várható teljesítményét.
Aki eddig eljutott, már nem vonhatja kétségbe, hogy a már munkaképes, de még az oktatási rendszer felső szintjén tanulók sem inaktív népesség, sőt ők a nemzetékük leghatékonyabb értéktermelői. Általános tapasztalat, hogy a magasan képzettekből lesz a leghatékonyabb munkaerő. Nincs jobb befektetés, mint a tehetségek minél magasabb szintű iskolázása. Ezzel szemben a 18 évnél idősebb tanulókat a statisztika az inaktívak között tartja nyilván. Vagyis az egyik legfontosabb közgazdasági mutató, a 18-65 éves korosztályok foglalkoztatottságát rontja, ha sokan tanulnak 18 éves korúk felett.
A liberális közgazdászok szemléletére jellemző, hogy soknak tartják az egyetemen tanulók számát, a napokban pedig fényképet közölnek arról, aki már a hármadik diplomáját szerzi meg. A konkrét esetben ugyan előfordulhat, hogy valaki értelmetlenül gyűjti a diplomákat, de ennél ezerszer nagyobb és általánosabb hiba, hogy a társadalom alsó harmadában, ahol a gyerekek fele születik, azok nagy többsége a munkaerőpiac számára képzetlen marad.
Ha végiggondoljuk, hogy a közgazdaságtan nem veszi tudomásul, hogy a társadalom hogyan alakítja szellemi vagyonát, a munkaerejének minőségét alakító tevékenységeket, akkor megértjük, hogy miért nem lát előre.
A közgazdasági értelemben vett szabadidő is óriási tartalékot jelent. A hetvenes-nyolcvanas években évente hetvenezer ház épült, a többségük szabadidőben, rokoni, baráti összefogásként. Most húszezer, de jövőre annyi sem lesz. Ez nemcsak a lakásvagyont növelte, hanem a lakosság tudatára, viselkedésére is jelentős pozitív hatást gyakorolt. A házgyári mánia hívei nem voltak azzal tisztában, hogy a társadalom számára mennyivel hasznosabban tölti az idejét, aki a saját kertes házban lakik, mint aki a házgyári lakótelepen. Ez a különbség hosszú távon sokszorosa annak, ami a házgyári technika fölényéből fakad. A saját kertes házukban lakók takarékosabbak, egészségesebben és tovább élnek, mint a bérkaszárnyában lakók. Tegyük hozzá, hogy mennyivel másként vigyáznak a házuk állagának megőrzésére, a változó igények alakítására.
A tudományos és technikai feklesztéshez
Kopátsy Sándor EK 2009-04-08
HOZZÉÁSZÓLÁS: A TUDOMÁNYOS ÉS TECHNIKAI FEJLESZTÉSHEZ
KOMMENT.HU blogon Tallián Miklós ezen a címen jelentette meg e témában a véleményét.
Annak ellenére, hogy nem szeretem a tudásvagyon kifejezést, mert ennél sokkal többről, a szellemi vagyonról van szó, ami a tudás, a tehetség és az erkölcs eredője, az alábbiakban megmaradok a tudásvagyon használatánál azzal, hogy ez szinte csak a tudományos zsenik esetében fejezi ki a szellemi értékük nagyságát.
A tudomány nagyjait a tudásuk tette naggyá, a művészetek és sportok nagyjait, a tehetségük, a kereszténység szentjeit az erkölcsük. Tallián a tudósokról beszél, így a tudásvagyon kifejezés elfogadható, azzal, hogy a társadalmi teljesítmény szempontjából hasonló jelentősége van a tehetségnek és az erkölcsnek. Magyarországon, jelenleg a társadalom alsó harmadában elvesző képességekkel, és az erkölccsel általában, van a nagyobb baj. Ennek ellenére az általa felvetett probléma sem másodlagos.
Abban tökéletesen igaza van, hogy a modern társadalom tudásalapú. Ez azt jelenti, hogy minden modern társadalom teljesítménye egyre inkább attól függ, mekkora az egy laksora jutó tudásvagyona.
Az is igaz, hogy a legjobbak tudásvagyona az átlag sokszorosa, vagyis a legkiválóbbak járulnak a legnagyobb tudással az átlagos tudásvagyonhoz. Ezért minden társadalomnak érdeke, hogy felkutassa a legnagyobb tehetségeket, de bármekkorák is ezek az egyedi hozzájárulások az átlag ennél sokkal nagyobb mértékben függ attól, hogy mennyi ember tudásvagyonát tárja fel a társdalom.
Tallián elsősorban a tudomány nagyjainak kibontakoztatását hangsúlyozza. Tény, hogy minden elveszett tudományos érték, olyan kincs, amire társadalmi kötelesség nagyon vigyázni. De képes lehet-e Magyarország vigyázni a legnagyobb tehetségire, illetve alkalmas hely-e arra, hogy az kibontakozhasson.
A jelenkor, és a belátható jövő még inkább azt jelzi, hogy a tehetség egyre inkább olyan, mint a vasszemcse a mágneses térben. Márpedig a mágnese térnek egyre kevesebb pontja válik centrummá, ami vonzza a tudomány nagyjait. Ennek a vonzásnak pedig az alapja, hogy minden tudományos tehetség értéke hatványozottan attól függ, hogy milyen közel van a szakma centrumához.
- Egy elméleti fizikusnak a tudományos teljesítménye attól függ, hogy mennyire fogadja be a világ három nagy részecske gyorsítójának közössége.
- Egy olajkutató geológus zseni teljesítménye azon múlik, bekerülhet-e a néhány nagy olajtársaság egyikének a közösségébe.
- Egy zseniális gyógyszerkutató annyira viszi, amennyire a legnagyobbak egyike foglalkoztatja.
De nem is folytatom a példákat, mert ez nemcsak a tudományos Nobel-díjasok, de így van ez a sportokban és a művészetekben, de akár a menedzserek esetében is. Ha nem egy kis ország, hanem az emberiség érdekét nézzük, akkor egy kis ország erkölcsi kötelessége az emberiséggel szemben, hogy a tudományos zseniket nemcsak engedje, se segítse is odaszállni, ahol a tudásvagyonuk legjobban hasznosul.
Ez ellen nagy a hazai felháborodás, siratják az ország számára elveszett értéket. Arra nem gondolnak, hogy semmi sem ösztönzi a tehetségeseket több munkára, mint a minél nagyobb szakmai karrier vonzereje. Ha egy magyar tudós kimegy az Egyesült Államokba, és ott lesz Nobel-díjas, minden tehetséges szakmai társa igyekszik követni a példáját. Nyilván nem mindenkinek sikerül, így végeredményben több tudományos zseni marad az olyan országban, ahonnan néhányan sikeresen mehettek oda, ahol igazán nagyra vihetik.
A legkiválóbb tudástulajdonosok sem ellensúlyozhatják azt a veszteséget, amit a sokak képzetlensége, tudáshiánya okoz. Márpedig az átalagos tudásvagyon a társadalom teljesítménye számára a döntő. Tehát a politikának nagyobb feladata a leszakadók mennyiségének csökkentése, mint a csúcs növelése. A kutatás és fejlesztés ugyan fontos társadalmi feladat, de ennél is lényegesen fontosabb a leszakadók felemelése.
Jelenleg a magyar társadalom tragikus helyzetének nem a legjobbak elvesztése, illetve nem elég hatékony hasznosítása az oka, hanem a nagyon gyenge hatékonysággal működő alsó harmad, ahol a tehetségek nagy hányada alig kerül feltárásra, és a katasztrofálisan leszakadó tízed, ahol mind a tudás, mind a tehetség, mind az erkölcs még szinten sem tartható.
A magyar társadalom tragikus helyzete az alacsony foglalkoztatásból, és annak is rossz struktúrájából fakad.
A magyar foglalkoztatási ráta a legalacsonyabb az EU országok között. Ez eleve nem tartható, mivel a társadalom teljesítményének legfontosabb mutatója a foglalkoztatási ráta. Az elmúlt napokban elemeztem 17 európai ország 1890-2000 közti teljesítményét. Az derült ki, hogy a legjobb teljesítményben, vagyis az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem egymáshoz viszonyított nagyságában az élen a négy skandináv ország és Svájc áll, a közös jellemzőjük, hogy ebben az öt országban volt a legmagasabb a foglalkoztatási ráta, a legkisebb a jövedelmek differenciálódása. Mai szóval azt mondhatjuk, hogy ebben az öt országban volt a legkevésbé jellemző az angolszász gazdasági liberalizmus. Ez különösen hangsúlyossá válik, ha a viszonylagos sikereseknél figyelembe vesszük az elmúlt száz év néhány fontossá váló előnyét.
Írország sikerének titka az angol nyelv, a legnyugatibb EU fekvés, és az ország lakosságának tízszeresét kitevő emigráció, amelyik ír maradt.
A mediterrán országok esetében a gazdag északi szomszédok turizmusra, náluk elköltött pénze. Ez a tényező, Svájcot kivéve, a skandináv országok esetében negatív.
Magyarország helyzete e száztíz év alatt lényegesen nem változott, keveset, az utóbbi húsz évben jobban romlott.
A magyarázat:
A rendszerváltás óta nálunk romlott a leginkább a foglalkoztatási ráta, és érvényesült a leginkább az angolszász politikai és gazdasági liberalizmus. Ennek hatására nem annyira az élvonal maradt le, mint az alsó harmad.
HOZZÉÁSZÓLÁS: A TUDOMÁNYOS ÉS TECHNIKAI FEJLESZTÉSHEZ
KOMMENT.HU blogon Tallián Miklós ezen a címen jelentette meg e témában a véleményét.
Annak ellenére, hogy nem szeretem a tudásvagyon kifejezést, mert ennél sokkal többről, a szellemi vagyonról van szó, ami a tudás, a tehetség és az erkölcs eredője, az alábbiakban megmaradok a tudásvagyon használatánál azzal, hogy ez szinte csak a tudományos zsenik esetében fejezi ki a szellemi értékük nagyságát.
A tudomány nagyjait a tudásuk tette naggyá, a művészetek és sportok nagyjait, a tehetségük, a kereszténység szentjeit az erkölcsük. Tallián a tudósokról beszél, így a tudásvagyon kifejezés elfogadható, azzal, hogy a társadalmi teljesítmény szempontjából hasonló jelentősége van a tehetségnek és az erkölcsnek. Magyarországon, jelenleg a társadalom alsó harmadában elvesző képességekkel, és az erkölccsel általában, van a nagyobb baj. Ennek ellenére az általa felvetett probléma sem másodlagos.
Abban tökéletesen igaza van, hogy a modern társadalom tudásalapú. Ez azt jelenti, hogy minden modern társadalom teljesítménye egyre inkább attól függ, mekkora az egy laksora jutó tudásvagyona.
Az is igaz, hogy a legjobbak tudásvagyona az átlag sokszorosa, vagyis a legkiválóbbak járulnak a legnagyobb tudással az átlagos tudásvagyonhoz. Ezért minden társadalomnak érdeke, hogy felkutassa a legnagyobb tehetségeket, de bármekkorák is ezek az egyedi hozzájárulások az átlag ennél sokkal nagyobb mértékben függ attól, hogy mennyi ember tudásvagyonát tárja fel a társdalom.
Tallián elsősorban a tudomány nagyjainak kibontakoztatását hangsúlyozza. Tény, hogy minden elveszett tudományos érték, olyan kincs, amire társadalmi kötelesség nagyon vigyázni. De képes lehet-e Magyarország vigyázni a legnagyobb tehetségire, illetve alkalmas hely-e arra, hogy az kibontakozhasson.
A jelenkor, és a belátható jövő még inkább azt jelzi, hogy a tehetség egyre inkább olyan, mint a vasszemcse a mágneses térben. Márpedig a mágnese térnek egyre kevesebb pontja válik centrummá, ami vonzza a tudomány nagyjait. Ennek a vonzásnak pedig az alapja, hogy minden tudományos tehetség értéke hatványozottan attól függ, hogy milyen közel van a szakma centrumához.
- Egy elméleti fizikusnak a tudományos teljesítménye attól függ, hogy mennyire fogadja be a világ három nagy részecske gyorsítójának közössége.
- Egy olajkutató geológus zseni teljesítménye azon múlik, bekerülhet-e a néhány nagy olajtársaság egyikének a közösségébe.
- Egy zseniális gyógyszerkutató annyira viszi, amennyire a legnagyobbak egyike foglalkoztatja.
De nem is folytatom a példákat, mert ez nemcsak a tudományos Nobel-díjasok, de így van ez a sportokban és a művészetekben, de akár a menedzserek esetében is. Ha nem egy kis ország, hanem az emberiség érdekét nézzük, akkor egy kis ország erkölcsi kötelessége az emberiséggel szemben, hogy a tudományos zseniket nemcsak engedje, se segítse is odaszállni, ahol a tudásvagyonuk legjobban hasznosul.
Ez ellen nagy a hazai felháborodás, siratják az ország számára elveszett értéket. Arra nem gondolnak, hogy semmi sem ösztönzi a tehetségeseket több munkára, mint a minél nagyobb szakmai karrier vonzereje. Ha egy magyar tudós kimegy az Egyesült Államokba, és ott lesz Nobel-díjas, minden tehetséges szakmai társa igyekszik követni a példáját. Nyilván nem mindenkinek sikerül, így végeredményben több tudományos zseni marad az olyan országban, ahonnan néhányan sikeresen mehettek oda, ahol igazán nagyra vihetik.
A legkiválóbb tudástulajdonosok sem ellensúlyozhatják azt a veszteséget, amit a sokak képzetlensége, tudáshiánya okoz. Márpedig az átalagos tudásvagyon a társadalom teljesítménye számára a döntő. Tehát a politikának nagyobb feladata a leszakadók mennyiségének csökkentése, mint a csúcs növelése. A kutatás és fejlesztés ugyan fontos társadalmi feladat, de ennél is lényegesen fontosabb a leszakadók felemelése.
Jelenleg a magyar társadalom tragikus helyzetének nem a legjobbak elvesztése, illetve nem elég hatékony hasznosítása az oka, hanem a nagyon gyenge hatékonysággal működő alsó harmad, ahol a tehetségek nagy hányada alig kerül feltárásra, és a katasztrofálisan leszakadó tízed, ahol mind a tudás, mind a tehetség, mind az erkölcs még szinten sem tartható.
A magyar társadalom tragikus helyzete az alacsony foglalkoztatásból, és annak is rossz struktúrájából fakad.
A magyar foglalkoztatási ráta a legalacsonyabb az EU országok között. Ez eleve nem tartható, mivel a társadalom teljesítményének legfontosabb mutatója a foglalkoztatási ráta. Az elmúlt napokban elemeztem 17 európai ország 1890-2000 közti teljesítményét. Az derült ki, hogy a legjobb teljesítményben, vagyis az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem egymáshoz viszonyított nagyságában az élen a négy skandináv ország és Svájc áll, a közös jellemzőjük, hogy ebben az öt országban volt a legmagasabb a foglalkoztatási ráta, a legkisebb a jövedelmek differenciálódása. Mai szóval azt mondhatjuk, hogy ebben az öt országban volt a legkevésbé jellemző az angolszász gazdasági liberalizmus. Ez különösen hangsúlyossá válik, ha a viszonylagos sikereseknél figyelembe vesszük az elmúlt száz év néhány fontossá váló előnyét.
Írország sikerének titka az angol nyelv, a legnyugatibb EU fekvés, és az ország lakosságának tízszeresét kitevő emigráció, amelyik ír maradt.
A mediterrán országok esetében a gazdag északi szomszédok turizmusra, náluk elköltött pénze. Ez a tényező, Svájcot kivéve, a skandináv országok esetében negatív.
Magyarország helyzete e száztíz év alatt lényegesen nem változott, keveset, az utóbbi húsz évben jobban romlott.
A magyarázat:
A rendszerváltás óta nálunk romlott a leginkább a foglalkoztatási ráta, és érvényesült a leginkább az angolszász politikai és gazdasági liberalizmus. Ennek hatására nem annyira az élvonal maradt le, mint az alsó harmad.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)