Gondolatok a jövedelemarányokról

Kopátsy Sándor                PG                    2014-10-24

Gondolatok a jövedelemarányokról

Nem véletlen, hogy egy éve a legnagyobb érdeklődést kiváltó elméleti közgazdasági könyv, és a most kiadott közgazdasági Nobel díjas a jövedelemarányok nagyságát bírája. E tény okát azonban senki nem kutatja. Pedig indokolt volna.

Azt közel harminc éve néhányszor leírtam, hogy minden osztálytársadalomban az állam a spontán kialakuló jövedelmeket úgy osztotta újra, hogy azok tovább differenciálódjanak. Csak a nagy többséget jelentő szegények adóztak, a gazdagok nem, sőt az elvont jövedelmek többsége vagy közvetlenül, vagy közvetve hozzájuk került. Minden osztálytársadalomban a létrejövő jövedelmeket tovább differenciáló újraelosztás volt jellemző.

Márpedig ami minden társadalomra jellemző, az törvény, az nem lehetett másként. Ezt akkor is el kell fogadunk, ha nem ismerjük az okát. Minden forradalmár, közük Marx is, abban a naiv hitben éltek, hogy az osztálytársadalmak jövedelmi viszonyain lehetne változtatni. Aki változtatni akar, annak elsősorban az okot kell megkeresni. Öreg koromra megtaláltam, legalábbis a két legfontosabb okát annak, hogy miért volt minden társadalom osztálytársadalom, és miért voltak ezek olyanok, amilynek.

A két alapvető ok a túlnépesedési nyomás, és az ember fizikai képességét, erejét igénylő technikai eszköztár. Nagyon profán foglalkozásban: Több és okosabb volt az ember, mint amennyit és amilyent a társdalom igényelt.

A kívánatosnál nagyobb létszámot az bizonyítja, hogy normális állapotban minden osztálytársadalomban többen éltek, mint amekkora az optimálisan eltartható létszáma lett volna, és többen, mint amennyit racionális célokra foglalkoztatni tudott. Vagyis, minden társadalom túlnépesedtet volt. Többen születtek, és tovább éltek, vagyis szaporábbaknak bizonyultak, mint ami a társadalom számára optimális lett volna.

Ez ellen kellett a társadalomnak védekezni.

A védekezésnek elsődleges eszköze a nyomor fokozása volt. Ezt csak erőszakkal lehetett elérni. Erőszakkal lehetett a többséget súlyos adókkal és ingyenes szolgáltatásokkal terhelni. A nép erőszakos szegényesítéséhez az uralkodó osztálynak korlátlan hatalomra volt szüksége. Ennek a hatalomnak nemcsak fizikai, de szelleminek is kellett és kell lenni. Vagyis az uralkodó osztálynak nemcsak fizikai, de lelki fegyverekkel is rendelkezni kell.

A fegyveres erőszakot a hadsereg feletti rendelkezés jelentette. Minden osztálytársadalom az erőforrásainak jelentős hányadát a hadsereg fenntartására és hadviselésre fordította. Az osztálytársadalmak erőforrásainak 10-20 százalékát békeidőben is a fegyverkezés emésztette fel. Ebbe nemcsak a ráfordított költség, hanem az ingyenes szolgálatok is szerepeltek. A fegyverviselési jog keményen korlátozott volt. A magyar alkotmányban bottal is csak a nemes ember és az öregek járhattak. Ez a 20. század elejére azzal bővült, hogy a középiskolát végzettekre is kiterjesztették.

A szellemi erőszakot a vallás klérusa valósította meg. Ezért az uralkodó egyház papjai eleve az uralkodó osztályhoz tartozók voltak, azzal a kiemelkedő különbséggel, hogy a civil bíróság sem ítélkezhetett polgári bűneik felett. A vallások elsődleges feladat volt a nép tudásvágyának elnyomása. Erre azért volt szűkség, mert a társadalmi sérelmek elviselése ellen a leghatékonyabban a tudás harcolt. Ez a vallási feladat különösen világosan jelent meg a zsidó – keresztény és mohamedán vallásban, mint az eredendő bűn jelent meg. De minden vallásban az értehetetlen dogmák feletti kételkedés volt a legsúlyosabb bűn. Minden vallás alapkövetelménye volt a dogmák megkérdezhetetlensége.

Az osztálytársadalom két pillére a megtermelt jövedelemnél sokkal differenciáltabb jövedelem elosztást követelt. Ezért a társadalomnak a megtermelt jövedelmet úgy kellett elosztani, hogy fokozódjon annak differenciáltsága, és el kellett nyomni a tudást.

A tudományos és technikai forradalom új alépítményt jelent

Amennyire a közvélemény is világosan látja a tudományok és a technika fergeteges fejlődését, annyira vakon kezeli a tudomány, hogy az új alépítményre új felépítményt kell építeni.

Az új felépítménynek is két főpillérje van: megszűnt a túlnépesedés és szellemi vagyonhiány keletkezett.

A túlnépesedés megszűnése a fogamzásgátlás megoldásának, az iskolázottság és az életszínvonal emelkedésének lett a következménye. Még nem találkoztam olyan felméréssel, hogy mekkora lenne a népszaporulat a jelenlegi várható életkor mellett, ha nincs fogamzásgátlás. Nem szakmám a demográfia, de a 60 év feletti várható élekor esetén, 5-10 százalékos népességnövekedést tartok feltételezhetőnek. Ezzel szemben a társadalom érdeke 1-2 ezrelék körül engedné meg.

A társadalom érdekének megfelelő 1-2 ezreléknél nem gyorsabb népesség növekedésnek a fogamzásgátlás megoldása mellett további előfeltételei vannak.

- Az egy lakosra jutó jövedelem haladja meg a 10 ezer dollárt.

- Az iskolázottság átlaga haladja a 12 évet.

- A fenti két követelmény alól ne legyen széles a lemaradás.

A harmadik követelményről alig esik szó, pedig a társadalom munkaerejének javítása csak akkor történet meg, ha a jövedelmek elosztása viszonylag nivellált, vagyis nincsen széles lemaradó réteg.

Az írást azzal kezdtem, hogy az elméleti közgazdászokat egyre jobban izgatja a jövedelmek túlzott differenciálódása. Hatezer éven keresztül az volt a társadalom egyik legnagyobb gondja, hogy nem elég differenciáltan keletkeznek a jövedelmek, azokat a társadalomnak kell erőszakkal differenciáltabbá tenni. Most a fejlett társadalmak ösztönösen túlzottnak tartják a képződő jövedelmek differenciáltságát, ezért progresszíven vonnak el, és nivellálóan osztanak vissza. Ennek ellenére az elméleti közgazdások a létrejött jövedelmeket is kártékonyan differenciáltnak tartják.

A jövedelmek spontán differenciálódnak

A tudományos és technikai forradalom hatására egyrészt megindult a jövedelmek teljesítményarányos differenciálódása, másrészt a jövedelmek progresszív elvonása. Ebből a közgazdaságtudomány előre semmit nem látott, csak spontán megjelent.

Ennek két oka volt. Egyrészt a munkateljesítmény egyre inkább a munkavégző képességétől függött, másrészt leállt a túlnépesedési nyomás. Megszűnőben volt az osztálytársadalmak mindkét alépítményi pillére. A munkaerő túlkínálta és a fizikai erejének igénye.

Amiből nincs túlkínálat, azt nem lehet kizsákmányolni. Márpedig a minőségi munkaerőben kielégíthetetlenné vált a kereslet. Mivel a munkaerő minőségét egyre jobban meg kell fizetni, a bére, jövedelme egyre jobban emelkedik és differenciálódik. Ugyanakkor az egyre jobb minőségű munkaerőt csak akkor lehet létrehozni, ha a jövedelmek nem nagyon differenciáltak. A társadalom jelene attól függ, minél jobban differenciálódnak a teljesítményarányos jövedelmek, a munkaerő minőségének javulása pedig csak akkor lehet jó, ha minden gyermeknevelő család jövedelme elég ahhoz, hogy a gyermeke képessége kibontakozhasson.

Ezért a fejlett társadalom csak akkor működhet hatékonyan, ha a piac szabadon differenciálhatja a munkajövedelmeket, de a jövője csak akkor lehet biztosítva, ha minden család képes a hatékony gyermeknevelésre. Ezt a kettős követelményt a puritán nyugati társadalmak, mindenek előtt a skandinávok spontán, ösztönösen, nem a társadalomtudományok tanácsára, megvalósították. Megóvták magukat a liberális ideológiától, csupán a jelen teljesítményre való összpontosítástól. Ennek lett az eredménye, hogy Európa öt legfejlettebb társadalmú országa, az ENSZ három mutatója szerint, öt kis jóléti állam. Ez bizonyítja, hogy hosszú távon a jövedelmek nivelláló újraelosztása az eredményesebb megoldás. Ezeket a helyes úton a puritán erkölcsük tartotta.

A másik sikertársadalom a kínai. Ott a siker nem spontán történt, hanem tudatosan, és erőszakkal. Előbb erőszakkal felszámolták a jövedelmek piaci differenciálódását, viszonylag homogén társadalmat hoztak létre. Ennek a gazdasági kudarcnak mindkét okát felismerték, erőszakkal megállították a túlnépesedési nyomást, és piacosították a gazdaságukat. Ez a két lépés a történelemben példátlan sikert eredményezett. Példátlan a lakosság méretében, hiszen az emberiség ötödét érinti, de példátlan a sebességével is.

- Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növekedési átlaga meghaladja az 5 százalékot. Ennek fele sem történt meg a világgazdaság történelmében.

- A várható életkor gyorsabban nő, mint bárhol.

- Az iskolázottság növekedése is példátlan.

- Mindez egy olyan országban indult be, ahol a fenti három mutató tekintetben legfeljebb a fél-periféria alsó szintjéről indultak.

Amíg a skandináv csodák spontán, a többség akarata szerint jöttek létre, a kínai csoda erőszak eredménye.

Politikai diktatúra terve szerint indult el a marxista bolsevizmus, a fél-perifériának is alig számító Oroszországban, majd a fasiszta országokban, amelyek ugyancsak nem tartoztak a legfejlettebbek közé. Ezek azért buktak meg, mert imperialistákká váltak, és Németország és Japán kivételével nem voltak puritánok.

A 20. század tanulsága, hogy csak a puritán erkölcsű népek lehetnek olyan sikeresek, hogy a társadalmi élvonalba kerülhetnek. Ezt bármennyire egyértelműen bizonyította a 20. század, a társadalomtudományok nem hajlandók tudomásul venni. Ezt ugyan Max Weber a múlt század küszöbén már felismerte, és fényesen beigazolódott, mégsem vette tudomásul sem a politika, sem a társadalomtudomány.

Azt Weber sem vehette tudomásul, hogy a Nyugat protestánsainál is puritánabbak a Távol-Kelet konfuciánus népei. Ez a két puritán magatartás azonban a gyakorlatban bizonyított.

- A Nyugaton a puritánok fölénye nőtt mind a latin katolikusokkal, mind a kelet-európai ortodox keresztényekkel szemben. Ez a puritán fölény még inkább egyértelmű a tengeren túli Nyugaton.

- A Távol-Keleten a konfuciánus népeknek a 20. században még a nyugati puritánoknál nagyobb sikere a még keményebb puritánizmusukkal magyarázható.

- Egyetlen más kultúrához tartozó népnek nem volt a puritánokéhoz hasonló sikere.

Ezt nagyon leegyszerűsítve magyarázza, hogy a puritán népek távolabbra optimalizálnak.

A modern társadalom jutalmazási rendszere

Azt csak öregkoromban ismertem fel, hogy a modern társadalom optimális elosztási rendszere két ágazatban mindig is működött. A művészetekben és a hívatásos sportban.

Ezzel először a görög társadalmakban találkoztam, ahol az olimpiai győztesek társadalmi rangja magas volt. A Római Birodalom rabszolgapiaci árain találkoztam. Ott a legdrágábbak a művészek és gladiátorok voltak. Magas árat fizettek értük, de a társadalmi értékük nem volt örökölhető.

De a művészek és a hívatásos sportbajnokok kiemelkedő rangot és jövedelmet élveztek a mai napig. De ma szinte minden szakma legjobbja ilyen kiemelkedő jövedelmet kap.

A nyugati társadalomtudományok nem hangsúlyozzák, hogy ilyen, érdem utáni rangsorolás a vallások klérusában, de még a hadseregek tiszti karában is jelen volt.

A lényeget azonban csak a kínai mandarinrendszer, majd az oszmán társadalom megismerése tárta fel. Máig senkinek nem jutott az eszébe, hogy ezekben nem a klasszikus értelemben vett osztályuralom volt, hanem a császár, a szultán diktatúrája, amiben a hatom akaratát az uralkodó rabszolgái hajtották végre. A tényleges hatalmat az uralkodó korlátlan hatalommal rendelkező rabszolgái hajtották végre.

Ilyen a vallások szervezeti felépítménye. A főpap hatalma korlátlan a klérusának tagjai felett, akiknek a halmuk lefelé korlátlan, de a feletteseiknek rabszolgái.

A bolsevik diktatúrák felépítménye is ilyen volt. A tényleges hatalmat a pártjuk ideológiájának elkötelezettei alkotják, akik felfelé rabszolgák, lefelé hatalmasok. Az ideológia diktatúrája lényegében a vallás diktatúrája, de olyan vallásé, amelyik a gazdaságot is operatív irányítása alatt tartotta.

Ezt az ellehetetlenítő ellentmondást Lenin hamar felismerte, és a polgárháború után azonnal elindította az új gazdaságpolitikát, ami a politikai diktatúra fenntartása mellett teret akart adni a piacnak, és az anyagi érdeknek is. Ez minden valószínűség szerint akkor is megbukik, ha nem hal meg Lenin, mert a lakosság viselkedési kultúrája nem volt, ma sem érett, a piac hatékony működtetésére. A puritán Nyugaton hatékonyan működő piac sem előtte, sem utána nem versenyképes a kelet-európai társadalmakban. Nincs olyan felépítmény, ami ezek számára hatékony lehet.

A munkaerő minősége a gazdaság számára nem volt fontos.

A gazdaság történészek sem vették tudomásul, hogy az osztálytársadalmakat, egészen a jelenkorig, a munkaerő számában és minőségében a túlkínálat jellemezte. Aki ezt tudomásul veszi, az természetesnek tartja, hogy a munkaerőnek sem az élete, sem a minősége nem volt drága. Azt kizsákmányolhatták.

Azt más sokszor leírtam, hogy minden osztálytársadalomra jellemző volt a túlnépesedési nyomás annak ellenére, hogy a társadalom felépítménye fokozta a halálozást. Ennek ellenére mindegyik túlnépesedett volt. Ez azonban sehol nem vált tudatossá, de ösztönösen mindenütt jellemző volt.

Azt, hogy minden osztálytársadalomban jobb volt a munkaerő képessége, mint amekkora ilyen irányú igényt a technika támasztott. Minden osztálytársadalomban jobb volt a munkaerő minősége, mint amilyent az adott tudományos ismeret és technika megkövetelt, illetve hasznosítani tudott.

Ennek felismerésére már kamasz koromban felhívta a figyelmem az eredendő bűn társadalmi célja. Ugyanis a 20. század első felében már megjelent a tudáshiány, tehát az eredendő bűn anakronizmussá vált.

Arra csak a marxi materializmus adott magyarázatot, hogy ami a társadalmakra jellemző, az törvény. Mivel minden vallás a kételkedést, a kíváncsiságot bűnnek tartotta, el kellett fogadni, hogy az osztálytársadalmakban a tudásvágy, a kíváncsiság bűn volt. Azt csak nagyon öregkorban ismerem fel, hogy a tudásvágy azért volt valóban bűn, mert az osztálytársadalomban a többet tudás aláásta a társadalom stabilitását.

Arra csak pedagógusként ismertem rá, hogy a társadalom két a gazdaságtól független szektorában ismertem rá, hogy a művészetekben és a hívatásos sportban soha és sehol nem volt jellemző a tudásvágy, az új keresés üldözése, sőt a legjobbakat nagyon megbecsülték. A Római Birodalom rabszolgapiacain a legmagasabb ára a szép nőknek, és a kiváló művészeknek volt.

Később az is feltűnt, hogy a fegyverkezében a technikai fejlődés mindig megelőzte a termelésben felhasznált eszközök fejlődését. A kiváló katona érték volt. A csaták kimenetelében sokat számított mind a felszerelés, mind a katonák minősége. A földesúr jobbágyait, rabszolgáit, a tőkés munkásait darabra lehetett számolni.

Ezzel szemben a jelenkorban már szinte minden munkaerőigény a minőségre irányul.

A jelenkori fejlett társadalom munkaerőigénye

A tudományos és technikai forradalom olyan munkaerőigényt hozott létre, amiben a munkaerő kereslete a minőségével hatványozottan nő, amennyiségi túlkínálat pedig a lakosság növekedésének megállásával csökken. Ezzel a ténnyel szemben a közgazdaságtan továbbra is megmaradt azon az elvi alapon, hogy a munkaerő olyan termelési tényező, aminek újratermelési költségét felesleges nyomon követni.

A minőségi munkaerő lett a társadalom szűk keresztmetszete, ennek ellenére az újratermelése nem költség, az elhasználódása nem amortizáció, a létszámának növelése és a minőségének javítása nem felhalmozás. Ez a tudományos ostobaság megengedhető volt a tudományos és technikai forradalom előtt, mert azokban a társadalmakban a munkaerő mennyisége és minősége meghaladta a társadalom igényét. A társadalom munkaerőigénye mennyiségben nagyobb, minőségben jobb volt annál, amit a társadalom hasznosítani tudott.

A múlt minden társadalma növelte a halandóságot, és üldözte a tudásvágyat. Ennek ellenére mind a munkaerő mennyisége, mind a minősége több volt a racionális gazdasági célokra felhasználhatóvá.

Ennek belátáshoz elég volna arra gondolni, hogy minden társadalom a jövedelmének jelentős hányadát kincsképzésre, luxusra, kultikus építkezésekre fordította, a gazdaságban felesleges munkaerőt közmunkákra, katonáskodásra, szolgai munkákra fordította.

A társadalom minőségi változásához nem igazodik a közgazdaságtudomány, a munkaerő újratermelési folyamatát nem úgy kezeli, mint ahogyan a tőkét, ami ma a munkaerőnél kisebb jelentőségű termelési tényező. Ahol jó a munkaerő, ott nincs hiány tőkében, mert oda áramlik, ahol pedig rossz a munkaerő, onnan a tőke is elmenekül.

Összefoglalás

Ezt az írást az szülte, hogy az elméleti közgazdászokat a jövedelmek és a vagyonok hogyan differenciálódnak, de fel sem vetik, hogy ennek mi az oka, arra pedig nem is gondolnak, hogy a jelenkorban miért történik a jövedelmek differenciálódása, és hogyan alakult a társadalmak munkaerejének értéke. 

1956. október, 23.

Kopátsy Sándor                   PH                 2014-10-24

1956. október, 23.

Életem két legnagyobb politikai ajándéka, hogy aktív résztvevőként megérhettem a földreformot, és az 56-os forradalmat. A részvevők már nagyon megfogytak, talán egyetlen vagyok, aki mindkét élményben nyakig benne volt, és nemcsak élvezhette, de részesének érezhette magát.

Ma csak a forradalomra emlékezek.

Ezt az írást arra szánom, hogy leírjam a véleményem, ami nagyon nem egyezik meg sem azzal, ami 1956. november 7. és a rendszerváltás között volt, sem azzal, ami az óta a hivatalos álláspont lett.

Szerencsének köszönhetem, hogy 1953 nyara és 1954 ősze között Nagy Imre közvetlen munkatársai között lehettem. A közelkerülésem két embernek, Donáth Ferencnek, és Vas Zoltánnak köszönhetem. Az előbbi barátjának érezhettem magam, az utóbbi tudta, miért bízott meg a feladattal.

Az írást nem történészi esszének szánom, emlékezetből írom, tehát nem pontosak a nevek és az adatok, de a mondanivalóm lényegét tartom fontosnak, olyannak, amit idővel elfogadnak a rendszerváltás előtti és utáni hivatalos véleménnyel szemben.

Ez a csodálatos forradalom rossz időben történt, akkor, amikor a világpolitikai körülmények lényeges változást nem tettek lehetővé, és rossz helyen, mert Magyarország társadalmi és kulturális adottsága eleve alkalmatlan volt a példamutatásra.

Rossz időben.

Akkor csak azt láttam, hogy a hidegháborús frontok megváltoztathatatlanok, az sem az imperializmusába bele hevült Szovjetuniónak, sem a hidegháborúból a legtöbb hasznot húzó egyetlen szuperhatalomnak, az Egyesült Államoknak nem volt érdeke a hidegháború befejezése.

Azt legalább utólag be kellene látni, hogy 1956-ban csak a szocialista táboron belüli reformnak volt realitása. Vagyis csak a politikai diktatúra fenntartása mellett a gazdaságirányosítás reformja volt reális cél. Sem többnek, sem kevesebbnek, mint ami a 90-es években, Kínában, illetve, ami a forradalom bukása után, a Kádár rendszerben Magyarországon megvalósult.

Ideje volna felismerni, hogy 1968 és a rendszerváltás között Nagy Imre forradalomelőtti minden vágya megvalósult. Neki eszébe sem jutott a többpárt-rendszer, vagyis az, amit november elseje után megvalósított.

Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az 56-os forradalom első hetén a célja lényegében ugyanaz volt, amit ma az emberiség történetének legnagyobb csodájának tartok, ami Kínában a 90-es évek óta történik. Sajnos, egyetlen hét után egyértelművé vált, hogy a magyar közvélemény óriási többsége számára elfogadhatatlan lett, ami még reális volt. Egyetlen hét után már Kádár is elfogadta azt, ami elfogadhatatlan volt, a politikai forradalmat. Óriási szerencsénk volt, hogy néhány kommunista vezető azonnal felmérte a helyzetet, nekik és az elvadult események, mindenek előtt Mező Imre és csapata meglincselésének hatására átment a Szovjetunió oldalára, és vállalta, hogy a lakosság 99 százaléka hazaárulónak tartsa.

Máig nem vallják be még a történészek sem, hogy ez volt a legkisebb fájdalommal, és a legkevesebb rossz következménnyel járó út. Nem akadt egyetlen politikus és történész, aki kifejtette volna, mi történik, ha a szovjet hadsereg nem veri le a forradalmat. Marx logikája már száz évvel előbb megmondta. „Ha olyan országban győz a forradalom, amelyikben nem értek meg annak a feltételei, visszaáll a régi szemét.”

Ezért tartom máig Kádárt a magyar történelem legnagyobb hősének. Vállalata a hazája érdekében a saját erkölcsi halálát. Annak a megértése a ma élőktől nem várható el, hogy felmérjék, mi történik, ha Kádár nem vállalja el a forradalmat tankokkal leverő megszállók behívását. Ő olyanok behívását vállalta magára, akik akkor is jönnek, ha senki sem hívja őket. De bőven lettek volna, akik vállalják, de azok sokkal rosszabbak lettek volna. Sorban állt Rákosi, Gerő és Révai. Tegyük hozzá, hogy a pátjukhoz hűen maradók többsége ezeket inkább elfogadta volna, mint Nagy Imre koalíciós kormányának belügyminiszterét, Kádár Jánost.

Azt még a Pártörténeti Kutatóintézet sem vállalta fel, hogy 57 végéig a pártvezetés többsége Kádárt is árulónak tartotta. Neki először a hithű kommunistákat kellett meggyőzni, hogy rá vannak szorulva. A forradalom eredeti céljához, a politikai diktatúra melletti gazdaságirányítási reformhoz, csak a 60-as években nyúlhatott. Nagyságát jelzi, hogy ő maga ugyan soha nem volt a gazdaság piacosításának lelkes híve. Ebbe csak azért ment bele, mert elhitte, hogy az emberek elvárása a gazdaság piacosítása, ami a nép jobb életkörülményeinek eszköze.

A forradalom két hete megtanított arra, hogy korábban történt gyönyörű forradalmunk, semhogy a magyar társadalom okosan élni tud vele. Egyetlen hét elég volt arra, hogy az úri középosztály, a római katolikus klérus visszaragadja a hatalmát, és feléledjen az antiszemitizmus. Meggyőződésem szerint, ha győz a forradalom, tízszer több politikai kivégzés, bosszú következik be, mint amennyivel járt a szovjet megszállás, és elszabadult volna a zsidógyűlölet. A legkisebb rosszat a szovjet megszállókkal való kompromisszum jelentette.

Ezt ugyan november elsején már világosan láttam, de az átállásra nemcsak Nagy Imre, de a helyében én sem lettem volna képes, annak ellenére, hogy a világpolitikai feltételek teljes hiányát világosan láttam. Ma sem értem, hogy nemcsak Nagy Imre és köre, de a jól tájékozott Kéthly Anna, és a mindig higgadt Bibó István sem látta a durva realitást.

Azt kevesen látták, hogy az Egyesült Államoknak érdeke a hidegháború, az állig felfegyverkezett, Németország harmadát megszálló, szuperhatalmát élvező, imperialista Szovjetunió. Ez a vakok számára éppen a forradalom heteiben vált nyilvánvalóvá, amikor az Egyesült Államok Nagy Britannia, Franciaország és Izrael Egyiptom elleni agressziójával szemben a Szovjetunióval fogott össze, és hiusította meg a Szuezi Csatorna elfoglalását.

Még tragikusabb hiba volt a Szocialista Tábor véleményének a semmibe vétele. Ha valakinek, Nagy Imrének tudni kellett, hogy az ő reformjának támogatói a Szovjetunió KGB-jében ülnek, és az ő egyik fő káderük a budapesti nagykövet, Andropov. S vele való egyeztetés nélkül nem lett volna szabad egyetlen lépést megtenni.

Az még számomra világos volt, hogy az európai csatlós országok vezetőinek érdekeit sértette minden reform. Velük szemben csak Mao és Tito támogatására számíthatott. Ezekkel is mindent egyeztetni kellett volna. Ezek mindketten, november elseje után, elsőként követelték a Szovjetunió fegyveres beavatkozást. De ahhoz, hogy ezek ketten ugyan örültek a gazdasági reformoknak, de hallani sem akartak a több pártos politikai demokráciáról.

Mi még ma is úgy írjuk le az 56-os forradalmat, mint aminek sorsa a magyar kormányon belül dőlt el, rajunk múlt, mikor, hogyan döntünk. Pedig a magyar kormány számára nagyon szűkre voltak szabva a realitások. Aki 56-ban messzebb ment, mint ahova Kína 1990-ben elment, illetve ahol az óta is áll, irreális célt tűzött ki, és bukásra lett ítélve.

Ebből fakadóan, csak azok lehettek hasznosak, akik ennél a realitások határán leálltak. Nem az a hős, aki fejjel megy a betonfalnak, hanem az, aki csak olyan falat dönt, ami ledönthető.

Nagy Imre és köre abban hibázott, hogy nem elégedtek meg azzal, ami elérhető, hanem el akarták érni az elérhetetlent.

Életem legnagyobb kitüntetését Donát Ferenctől kaptam. Halála előtt meglátogattam a kórházba. Beszélgetésünk közbe megérkezett a csapatuk egyik lelkes tagja, aki személyesen nem ismertem. Azzal mutatott be: „Ő a Kopátsy, nem a hős, hanem a bölcs.”

Ami a bosszúállást illeti.

Az áldozatok nagy többsége ártatlan volt, jót akart. Egyetlen vétkük, hogy fogalmuk sem volt céljuk irrealitásáról. Az ítéletet kimondók sem voltak tárgyilagosak.

Ugyanakkor a történésznek látni kell, hogy a bolsevik rendszerek mind a Szovjetunióban, mind Kínában csak ennél nagyságrendben brutálisabb leszámolásokat ismertek. Ezért érthetetlen, hogy most Biszkúval számol el a kormányzat a forradalmat követő megtorlásokért, hogy Nyers Rezsőtől megvonják a kiemelt nyugdíjat.

Biszku Béla, ugyan Kádártól balra állt, de mindig támogatta. Jellemző, hogy a 80-as években engem ellenforradalmárnak tartott, a Kutató Intézettől eltávolítatott, de tudtam, hogy ő is a kevesek közé tartozott, akik kezdettől fogva Kádárt támogatták. Akkor lehetne felette elmarasztaló ítéletet mondani, ha valaki bizonyítaná, hogy a lehetséges belügyminiszterek közül, ki lett volna nála jobb. A Belügyminisztérium megkülönböztetett mértékben szovjet tanácsadókkal volt megszállva. Amikor Biszku belügyminiszter lett, Kádárnak még nem volt akkora hatalma, hogy szabadon válasszon belügyminisztert. Aztán pedig belátta, hogy bízhat benne.

Nyers Rezsőt pedig a Kádár rendszer évtizedei alatt a három leghasznosabb személy egyikének tartom. Nélküle szó sem lehetett volna arról, hogy az új mechanizmus túllépjen a mezőgazdasági szektoron. A magyar történelemben csak egyszer fordult elő, hogy az urbánusok, azaz a liberálisok lelkesen együtt működjenek a népiekkel, azaz a közép-jobbal. Ez csak 1964 és 1990 között működött, és a szociáldemokrata Nyersnek volt köszönhető. Azt hiszem, én voltam az egyetlen, akit mindkét táborban befogadtak.

A magyar társadalom alkalmatlan volt a sztálinista rendszer reformálására. Ezt akkor nem tudtam, de megtanultam. Amennyire diákkorom óta tudtam, hogy országunk tragédiája nem a megcsonkítás volt, hanem azt, hogy annak traumája tette lehetővé, hogy mi lettünk Közép-Európában a legtöbb feudális elemmel terhelt társadalom. Az attól való gyökeres megszabadulást minden másnál fontosabb feladatnak tekintettem. Ezért voltam, és maradtam máig türelmes minden szembeálló rendszerrel szemben.

Ezért olvastam megdöbbenéssel Gyilas naplóját, abban Sztálinnak a magyar társadalomról alkotott véleményét. Sztálin közölte Gyilasszal, hogy várhatónak két néppel lesz a legtöbb gondja, a lengyellel és a magyarral, mert ezeknél máig erős a nemesség politikai befolyása a lakosságra. Azt nem tudom, ki magyarázta meg Sztálinnak, de a megértése is dicséretes. Ezt azonban nem tudta Berija, amikor Magyarországot szemelték ki a gazdaság fokozott piacosítására.

Az 56-os forradalom mederben tarthatatlanságáért Rákosi és Gerő a felelős. Ha Nagy Imrét 1954 őszén nem állítják félre, és elviselik a reformok fokozatos bevezetését, nem gyülemlik fékezhetetlenné a népharag.

Arról sem írunk, hogy Nagy Imre félreállítására csak azért kerülhetett sor, mert a hazai sztálinisták félreértették, Beria kiirtását, nem gondolták, hogy a KGB gazdasági reformtervei ezzel eltűnnek. Hruscsov tovább vitte a gazdaság piacosításának gondolatát, és többet adott Mao és Tito barátságra, mint az európai csatlós országok vezetőinek hatalmi érdekére.

Gerő belgrádi látogatása azt jelezte, hogy érezte milyen fontos az általa gyűlölt Tito meglátogatása. De akkor már kirobbant az indulat. 23.-án esti beszéde csak olaj volt a kioldhatatlan tűzre.

A nemesség országa voltunk.

A háború után egyértelművé vált számomra, hogy szabad választásokon legyőzhetetlen az úri középosztály és a katolikus klérus befolyása. Ez ugyan az egy pártrendszerben nem jelenhetett meg, de annál inkább beigazolódott az 1956-os forradalomban, és a rendszerváltás után pedig az első választásion a Demokrata Forum, majd nyolc évvel később a középé-jobb vonalra átállt, tapasztalatlan Fidesz győzelem, majd a 2010-ig tartó folyamatos erősödése, és 2010 utáni abszolút fölénye, verhetetlensége bebizonyította.

Félreértések elkerülése érdekében, az úri középosztályt a nemesség folytatásának tekintem. Nem jogi, hanem politikai értelemben. Ebből fakadóan a magyar társadalom közép-jobb súlypontúságának. A háború óta tudom, hogy a középé-jobb ellen csak akkor lehet választást nyerni, ha az nagyon ostoba, a közép-bal pedig nagyon bölcs.

1956-ban a több pártrendszer eleve abszurdum volt.

Azt utólag mégis érdemes volna belátni, hogy a lehetőségek szűk körén belül a legjobb megoldás lett volna, ha november elsején Nagy Imre megy át a megszállókhoz, azt teszi, amit Kádárék tettek. Bevallom, erre én sem lettem volna képes. De mégis súlyos politikai hibája volt, hogy vállalta a több pártrendszert, amiben még egy erősen reform kommunisták pártja sem marhatott volna állva, és sokkal nagyobb bosszúállás történik, mint ami történt Biszku vezetése alatt. Ezt én az első napon láttam. Mindszenti és Pongrác Gergely uralomra jutása számomra a szovjet megszállásnál is sokkal rosszabb kiutat jelentett. Vagyis az eleve bukásra ítélt forradalom legkevésbé rossz megoldás lett volna az, ha Nagy Imre nem vállalja a koalíciós, több párti kormány vezetését, és igénybe veszi a szovjet csapatokat. A sztálinista diktatúrát tankok nélkül nem lehetett volna elviselhetőbbé tenni, és ott megállni. Tankora volt szükség 1968-ban, Prágában, és 1990-ben, Pekingben is.

A Prágai Tavasz.

Beria és csapata tévedett, amikor 1953-ban Magyarországot választották a reform kísérletre. 1968-ig azt hittem, hogy Csehszlovákia jobb lett volna. Azt akkor már ugyanis tudtam, hogy erős polgárság nélküli társadalomban még a gazdasági demokrácia is lehetetlen. Márpedig a szocialista táboron belül Csehország volt egyedül érett a politikai demokráciára. Ezért vártam örömmel a Prágai Tavaszt. Csalódnom kellett, mert a csehek sem voltak képesek megérteni, hogy a bolsevik táboron belül irreális cél a politikai demokrácia. A gazdaság piacosításánál meg kell állni.

Ennél többet az Egyesült Államok sem akart. Mert a hidegháború végetvetésének az ideje még az Egyesült Államok számára sem jött el.

A Kínai Reform.

A Kínai Kommunista Párt vezetői ugyan támogatták mind a magyar, mind a csehszlovák reformtörekvéseket, de ahogyan áttértek politikai reformokra, mindkettőt még Moszkvánál is előbb leverésre ítélték. A kínai vezetés örömmel fogadott minden gazdasági reformot, ami csökkentette a Szovjetunió befolyását, de hevesen ellenzett minden olyan változást, ami a politikai diktatúrát is fel akarta számolni.

Mao tanult a két közép-európai reformból. A gazdasági reform felszabadítja a pártdiktatúra ellenfeleit, nem lehet megállni a gazdasági reformnál ott, ahol még erősek a politikai restauráció hívei. Ezért tartotta előtte szükségesnek Kínában a régi rendszer híveinek gyökeres felszámolását. Ezt olyan ázsiai kegyetlenséggel és kínai következetességgel hajtotta végre, amiktől elborzadt a Nyugat. Ennek ellenére, ott is csak tankokkal lehetett útját állni a politikai reformoknak.

A túlnépesedett Kínában azonban a gazdasági reformnak is előfeltétele volt a népszaporulat leállítása is.

A politikai diktatúra felszámolása azonban a Szovjetunió számára sem volt elfogadható, ezért fegyverrel állították vissza a forradalom előtti állapotokat. Azt magam is átéltem, hogy a politikai forradalom győzelme nem kímélte volna nemcsak a kommunista vezetők minden szintjét, de a magyar zsidóságot sem. A forradalom győzelme esetén rosszabb rendszert vártam, mint ami a forradalom leverése után bekövetkezett.

Hiányzik a baloldal

Kopátsy Sándor                  PP                  2014-10-14

Hiányzik a baloldal

A Népszabadság hétvégi számában ismerteti a Berltelsmann Alapítvány felmérését az EU tagországokban a szociális egyenlőtlenségről. Én eddig a foglalkoztatási ráták alapján illusztráltam a rendszerváltást követő szégyenteljes lemaradásunkat. Ezzel bizonyítottam, hogy a rendszerváltás óta szégyenteljes politikát folytatunk. Ez a felmérés ugyanazt bizonyítja. A 28 tagország között csak hárman vannak mögöttünk, a három balkáni tagország, Bulgária, Románia és Görögország. A foglalkoztatásban még rosszabbul állunk. Ott csak Málta van mögöttünk, de az is csak azért, mert a turistáknak szállásadók többsége nincs bejelentkezve.

Egy ilyen felmérés, amit egy német könyvkiadó vállalt rendelt meg, többet mond nekem az EU és a magyar állapotról, mint amennyit a politikusok évente.

Fentről kezdem.

A három első ország skandináv, protestáns. Vagyis az, amit Max Weber jó száz éve mondott. A tudományos és technikai forradalom viszonyai között fölényben vannak a protestáns erkölcsű népek. Ezek között is a skandinávok. Csehország 5. helye meglepetés. Megelőzi Ausztriát és Németországot

13 ország áll az EU átlagnál jobban. Köztük csak a katolikus, latin Franciaország a 12. helyével van az átlag felett. A többi mind protestáns, skandináv, germán kultúrájú. Az angolszász Nagy-Britannia az utolsó az átlag felett.

A volt bolsevik csatlósok közül az átlag felett van a 9. helyen Szlovénia és a 10.-en Észtország. Mindkettő érthető, hiszen az észtek skandinávok, a szlovének pedig alpi népek.

A 15-17 helyen van Litvánia, Lengyelország és Szlovákia. Ennek a három országnak a nálunk sokkal jobb helyezése komoly bizonyítéka az országunk rendszerváltás utáni rossz teljesítményére. Ezt csak erősíti, hogy még Horvátország és Lettország is előttünk van. Valószínű, hogy ilyenre történetünk során sem volt példa. Utolsók vagyunk nemcsak a protestánsok, de még a római katolikusok között is. Csak három olyan ország van mögöttünk, akik a 11. században az ortodox kereszténységet választották. Erre a szégyenletes teljesítményükre még senki sem kereste a magyarázatot.

Pedig nagyon egyszerű a magyarázat.

Visszanyerve a szuverenitásunkat, a kultúránknak és gazdasági lemaradásunknak megfelelőnél sokkal liberálisabb politikát, és gazdaságpolitikát választottunk. Ennek ellenére a szoclib ellenzék itthon és külföldön még liberálisabb politikát követel. Ezzel szemben a feltárt tények azt indokolnák, hogy nekünk legyen a legerősebb baloldali pártunk, amelyik kiáll a munkanélküliség felszámolása, a szociális egyenlőtlenség drasztikus csökkentése érdekében. Ez a gyakorlatban azt követeli meg, hogy a cigányság foglalkoztatását, gyermekeinek iskolázottságát meg kell oldani. Mivel ez liberális módszerekkel nem oldható meg, a liberalizációban nem előre, hanem vissza kell lépni. Nem szoclib baloldalt, hanem kemény baloldalt kell építeni. Nem Gyurcsányhoz, nem Bajnaihoz, nem Bokroshoz kell közelíteni, hanem tőlük kell egyértelműen elhatárolódni.

Horthy és Szálasi – 1944-ben

Kopátsy Sándor                PP                    2014-10-16

Horthy és Szálasi – 1944-ben

Ezzel a címmel értékeli a két politikus szerepét Karsai László történész a tegnapi Népszabadságban. A véleménye nem vitatható, de zavarónak tartom a címet, amelyik ugyan azt jelzi, hogy nem általában értékeli a két személyt, csupán a jelölt egyetlen évben. Ezt a szövegben is hangsúlyozni kellene, hogy csak a magyar zsidóság szempontjából értékel. Ez megengedhető, de hangsúlyozni kellene, és bizonyítni azt is, hogy Szálai Horthy számára ugyan elfogadhatatlan volt, de azért ő a felelős, hogy a nála gátlástalanabb antiszemita nyilasok hatalomra kerültek.

Ebben Horthy nyíltan kifejezte a véleményét. „Ha a helyzet úgy hozza, hogy a szélsőségesek veszélyeztetik a hatalmat, lövetni fogok. Ha nyilasok, akkor sírva, ha kommunisták, akkor örömmel.”

Vagyis annyira gyűlölte a kommunistákat, hogy a nyilasok kezére jutatta nemcsak az országot, de saját hatalmát is. A nyilasok szerencséjére, úgy vehették át a hatalmat tőle a nyilasok, ténylegesen azok vezére, Szálasi, hogy már nem volt, akivel lövethetett volna.

Ki kellene mondani, hogy eleve alkalmatlan államfőnek az, aki a saját politikai érzelmein akkor sem tud felülemelkedni, amikor az általa vezetett ország létérdeke volna.

Sajnos, ezt a történelemoktatásunk sem hangsúlyozza, annak ellenére, hogy hősein többsége nem ismert a nemzete érdekéhez való kötődést. Mi meg magasztaljuk benne azt, hogy céljához akkor is ragaszkodott, amikor az már védhetetlen volt. Pedig az ő rugalmassága segítette volna a kedvezőbb következmények alakulását.

A példák felsorolása helyett csak az 56-os forradalmat említem. Bármennyire világos, máig nem merte kimondani senki, hogy az 56-os forradalom bukása akkor járt volna a legkisebb szenvedéssel, bosszúállással, ha Nagy Imre vállalja a már elháríthatatlan szovjet katonai beavatkozást.

Horthy történelmi szerepe azért lett minden tekintetben negatív, mert hisztérikusan kommunista ellenes, és gyökeresen antiszemita volt. Karsai írása azért pozitív, mert ezt megmutatja. Horthy annyira antikommunista volt, hogy a nyilasoknál is sokkal több magyar zsidó elpusztítása tapadt a kezéhez annak ellenére, hogy nem örült a zsidók elpusztításának. Tegyük azonban hozzá, hogy senkit nem terhel Horthynál nagyobb feledőség abban, hogy a zsidóság többségét elgázosításra odaadtuk Hitlernek.

Nem az a történész feladata, hogy azt mérlegleje, ki volt a nagyobb antiszemita, hanem ki volt a végkifejletért a felelősebb.

Horthynál senki sem volt felelősebb.

Ő ugyan azért lett az ellenforradalom vezére, majd az ország kormányzója, mert erre gróf Bethlen István ötlete alapján, a Szegeden tartózkodó arisztokraták, Teleki, Klébelsberg is támogatták, és az ott lévő antiszemita katonatisztek, élükön Gömbös Gyulával, elfogadták. Horthy az őt támogató arisztokratákra felnézett, az antiszemita katonatiszteket pedig jó magyaroknak tartotta. Ebben nem is tévedett. A magyar katonatisztek nagy többsége Gömbös álláspontját jobban képviselte, mint Horthyét. Ezt bizonyították, amikor az őket kinevező főkormányzóval szemben, akire esküdt tettek, Szálasinak engedelmeskedtek. A magyar katonatisztek többsége a romantikus népi nacionalista Szabó Dezső tanítványának érezte magát. Antiszemiták, ugyanakkor arisztokrata és nagytőkés ellenesek voltak. A népet szerették, de urakként lenézték.

Máig nem meri leírni senki, hogy a két háború között, a legfontosabb reformot, a nagybirtok rendszert felszámoló földreformot egyedül a Nyilas Párt követelte.

Nacionalizmusukkal ugyan nem fért össze a németeknek való kiszolgáltatottság, de a féketlen revizionizmusuk érdekébe elfogadták a náci Németországgal való szövetséget.

A náci Németországgal való szövetséget ugyan támogatták, de a náci megszállás nem vért össze úri becsületükkel. Az ország belügyeibe való beavatkozást nem fogadták azonban el. Ezt Karsai is jól megmutatja. A zsidók munkaszolgálatával egyetértettek, de a németeknek való átadását elutasították. Ezt még elviselték, hogy a nyilas csőcselék lelőtte a zsidókat, de azt már nem, hogy ezt a németek, higgadtan, szakszerűséggel végezzék el. A nincstelen parasztoknak földet akartak osztani, a zsidókat kényszermunkára akarták vinni, és végső sorban az ország elhagyására kényszeríteni, de ezt nem engedték volna másokkal elvégeztetni. Ezt nem tartották sem magyarságukkal, sem tiszti becsületükkel összeegyeztethetőnek. Ebben különböztek a polgári közigazgatást birtokló úri középosztály többségétől, akik a vidéken élő zsidóság kiszállítását a törvények végrehajtóiként teljesítették.

Szabó Dezső felelőssége az úri középosztály antiszemitizmusában ugyan nem tagadható, de ugyanakkor el kell ismerni, hogy az úri középosztálynak, a nemesség utódainak a népért való felelősségérzetet ő ébresztette fel. Azt, hogy nem eléggé, bebizonyosodott néhányszor. A legutóbb a rendszerváltás óta.

Ebola járvány Nyugat-Afrikában

Kopátsy Sándor                PE                   2014-10-16

Ebola járvány Nyugat-Afrikában

Nem vagyok egészségügyi szakember, ezért aztán egészen másként közelítem meg az ebola járvány társadalmi hátterét. Jó ötven éve kerültem szembe a ténnyel, hogy az egészségvédelem költsége az állomány sűrűségével hatványozottan növekszik.

A nyugati adatokból felismertük, hogy a leghatékonyabb hústermelés a nagyon intenzív baromfitartás lesz. Burgert Róbert a Pécsi Állami Gazdaság igazgatója a tőle megszokott lendülettel azonnal rá is állt a korszerű csirkenevelésre. Az első évben azonban az egész állomány kipusztult. Kiderült, hogy a nagyon sűrű állományban a betegségek robbanás gyorsaságával terjednek, és megállíthatatlanok.

Az egy kiló hús termelésének takarmányigénye felére csökkenthető, az átfutási idő pedig a fele lett, de a gyógyszer igény a semmiből jelentősre nőtt, és nélkülözhetetlenné vált. Vagyis az olcsó baromfihús termelésének az állomány korszerű egészségvédelme alapkövetelmény lett.

Ez óta figyeltem az egészségvédelem szerepét.

Vadászként megéltem a vaddisznóállomány mintegy 7-10 évenként a tizedére csökkentő pusztulását. Ez addig tartott, amíg a disznók legelőre jártak, és jellemző volt a sertésvész előfordulása. A vaddisznóknál azonban csak 7-10 évenként jelentkezett a tömeges pusztulás. Rájöttem, hogy ennek a kórnak a terjedése csak bizonyos állománysűrűség esetében lesz járvány.

Történészként pedig nagy figyelmet fordítottam a városi lakosságnak a falvakban élőkhöz viszonyított nagyobb halálozására. Rájöttem, hogy a 19. századig szinte megoldhatatlan volt a városi lakosság járványok elleni védekezése. A városok mintegy hatezer éves történelmében, csak a 19. század második felében először fordult elő, hogy a lakosságuk szinten tartása nem követelt folyamatos bevándorlást. Ezt megelőzően a városok lakosságnak egészségvédelme megoldhatatlan volt. Az elmúlt százötven évben a tudományos és technikai forradalom azonban a fejlett világban megoldotta a városi lakosság egészségvédelmét. Ezért a fejlett világban viharosan növekedhetett az urbanizáció. Az utóbbi ötven évben azonban az elmarad társadalmakban is csökkent a halandóság, és a növekvő népesség többsége sokmilliós nagyvárosokba költözött.

Mind a lakosság, mind városban élők száma a leggyorsabban Nyugat-Afrikában nőtt. Ebben a térségben száz év alatt a lakosság hússzorosára, a városoké negyvenszedresére nőtt. Egy éve olvastam, hogy francia tudósok Lagos lakosságát 2050-ben 42 milliósra várják.

Eddig a betegek nagyobb fele számára halálos volt a betegség. A tegnapi jelentés szerint heti mintegy tízezer újabb megbetegedésre kell számítni. A nyugati orvosok szerint a fejlett világban nem kell a járvány terjedésével számolni. Arról senki sem nyilatkozik, hogyan és mikor lehet a járványt legyőzésére számítani. Még nagyobb a hallgatás arról, hogy az érintett térségben évente 7 millió, heti 150 ezer a népszaporulat.

Nem akarok rémhírterjesztő lenni, ahogyan a HIV vírus esetében is történt. A tudomány megoldja a betegségek legyőzését, De azon illene elgondolkodni, hogy mi van az ebola járvány mögött. A térség lakosságának száz év alatt hússzorosára növekedése. Ez már talán nem ismétlődhet meg, a jelent tempóban is tízszeres lakosság várható, és 40 milliós Lagos. Ezt nem lehet azzal megelőzni, hogy pénzt és felszerelést küldenek a gazdagok.

Az utókor az ostobaág példáiként fogja emlegetni a nemzetközi politikai és gazdasági szervezetek vakságát a túlnépesedés kérdésében. Csak az országok gazdasági teljesítményét méregették, az egy lakosra jutó teljesítményt, az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabb növekedésről tudomást sem vettek. Fel sem tűnt az illetékeseseknek és az elméleti közgazdászoknak, hogy Dél-Ázsia és Afrika népessége milyen mértékben növekszik. A világ népessége száz év alatt négyszeresére nőtt. A fent említett két földrészé hatszorosára, és Nyugat-Afrikáé hússzorosára dagadt. Most csodálkoznak, hogy az ebola éppen ott robbant be.

Elég volna, ha arra gondolnának, mi lenne az elmúlt száz évben szuperhatalommá emelkedett Egyesült Államokban, ha a lakossága hússzor akkora volna, mint 1914-ben volt. Ekkor belátnánk, hogy elkerülhetetlenné vált, ami most ott történik.

Kivándorlás

Kopátsy Sándor                PF                    2014-10-16

Kivándorlás

A szoclib ellenzék hangosan siránkozik a diplomások kivándorlása felett. Nem ok nélkül, de ezért az EU tagságunk a felelős, amit éppen az ő uralmuk alatt történt meg, és most is ők azok, akik a tagságunknak csak az előnyeit látták, és látják. Azt ugyan nem vitatom, hogy a tagságunk több előnnyel, mint hátránnyal járt és jár. De a hátrányait is látni kellett volna, illetve nyíltan kell beszélni róla.

Most csak a kivándorlókkal foglalkozok.

Azt a belépéskor tisztázni kellett volna, hogy a tagságnak nemcsak előnyei, de hátrányai is vannak. Ezek között az értékes munkaerő kivándorlása a közvélemény számára is a legnyilvánvalóbb. A jelenkori társadalomban a minőségi munkaerő, vagyis a legnagyobb nemzeti érték a legvonzóbb termelési tényező. Ráadásul ez a leginkább érzékeny a vonzására, a legkisebb a kötődése, a legnagyobb a kivándorlásból várható előny. De éppen ezekre van a legnagyobb szükség itthon is.

A hazai idősebb generáció számára a kivándorlás még mindig azokat érintette elsősorban, akiknek nem itthon sem földjük, sem munkájuk. A 20. század dereka előtt a kivándorlók többsége földnélküli falusi lakos, vagy munkanélküli fizikai munkás volt. Földművesnek, bányásznak, építőipari munkásnak mentek. A befogadó országok is az olcsó, a nehéz körülményektől nem félőket várták. Azt kell látni, hogy az ipari forradalomtól a második világháborúig a tőke az igénytelen, olcsó munkaerőt kereste.

A 20. század közepére azonban megfordult a munkaerővel szemben támasztott igény. A viszonylag képzetlen munkaerőre sehol nincs szükség, a képzett és fegyelmezett munkaerő pedig mindenhol hiány.

Ezzel a fordulattal éppen az Egyesült Államokban szembesültem. Ott készült egy felmérés arról, hogy a második világháború után, honnan, milyen munkaerő vándorolt be.

Az nem lepett meg, hogy az első helyen az európai zsidó bevándorlók voltak. Annál jobban meglepett, hogy a második helyen az 56-os magyarok voltak. Azok többsége ugyanis egyetemista, vagy diplomás, még nem házas fiatal volt.

Néhány éve pedig egy olyan felmérésüket találtam, amiben a vallási hovatartozást vizsgálták. Ez is azt igazolta, hogy a minőség az első. A rangsort a nem vallásos zsidók vezették. A keresztény egyházak rangsorában a protestáns egyházak lényegesen megelőzték a római katolikusokat. Az ortodox keresztények pedig azoktól is el voltak maradva. (Megjegyzem, az ilyen felmérést nálunk el sem lehet képzelni.)

Ezért aztán eleve látni kellett, hogy az EU tagság a fiatalságunk elitjének elvesztését fogja leginkább érinteni. De még addig sem jutottunk el, hogy felismerjük, a munkaerő szabad áramlása mivel jár. Ez ellen ugyan nincs teljes védelem, ezért számolni kellett volna vele.

Mitől függ a munkaerőt elszívó hatás?

- A viszonylagos bérszínvonaltól.

- A foglalkoztatási rátától.

- A befogadó térség nyelvének ismeretétől.

Ami a bérszínvonalunkat illeti.

A hazai érek színvonala a befogadókénak mintegy harmada. Ezt tudtuk, és tudnunk kellett, hogy az arány nem fog csökkeni. Tekintettel arra, hogy a diplomások számára már a 20-50 százalékos különbségnek is erős vonzása van. Ráadásul a fiatal diplomások többsége már középszinten ismer egy világnyelvet. Erre ma már a legtöbb szakmában itthon is szükség van.

Ami a foglalkoztatási rátánkat illeti.

Az EU tagállamok között az utolsók vagyunk. Ez ugyan a diplomásokat nem érinti, de számukra a rosszul fizetett munka nem vonzó.

Ami a nyelvismeretet illeti.

Ebben is az utolsók közt vagyunk. E téren ugyan történik változás, de szinte csak a diplomásokat érinti. Az, hogy az EU országok szegényebb felében az alacsony a kivándorlásunk, azzal magyarázható, hogy a mi nyelvünknek nincsen rokona. A nálunk sokkal magasabb kivádoló arányú románoknak nyelvi rokonaik vannak, és ezért tőlük sokan mennek a latin nyelvű országokba. Ráadásul a hazai bérek ott, és Bulgáriában, még alacsonyabbak. A lengyeleket évszázadok óta a magas kivándorlási ráta jellemzi. Nálunk a külföldön munkát vállalók között nagyon magas a képzetlen munkás, amihez nem kell sok nyelvismeret.

Végül szólni szeretnék a kivándorlás előnyéről is.

Kezdem azzal, hogy nem lehet hatékony társadalom az olyan, amelyikben a lakosság jelentős hányada nem tud angolul. Ahogyan sok századon keresztül Európában, hazánkban is, a társadalmi érvényesüléshez elengedhetetlen volt a latin nyelv tudása, sokáig az egyetemek tannyelve is latin volt. Igaz, hogy a lakosság alig 1-2 százalékának kellett csak latinul tudni. Most a fejlett világ nyelve az angol, a lakosság nagy hányadának tudni kell angolul. De nem az 1-2 százalékának, hanem a többségének.

Az ENSZ által használt mutató alapján a tíz legfejlettebb országból négyben, ráadásul a messze legnagyobban, az Egyesült Államokban, a hivatalos nyelv ez angol, a másik öt európai kisebb államban, szinte mindenki tud valamit angolul. Csak Svájcban nem általános az angol nyelv tudása, de ott beszélnek a lakosok a legtöbb nyelvet, közte a németet és a franciát.

A nem világnyelvű népek az angol nyelv ismerete nélkül nem lehetnek versenyképesek. Az egyetlen kivétel Kína, de még annak is óriási vesztséget jelent, hogy az értelmiségében a többség nem tud angolul.

Szerencsére, az oktatási kormányzat nálunk is felismerte, és a diplomák megszerzéséhez egy világnyelv ismeretét megköveteli. Ezért számolnunk kell azzal, hogy a fiatal értelmiség egyre nagyobb hányada elhagyja az országot. Márpedig ötven év múlva a generáció harmada, világnyelvet ismerő diplomás lesz. Ha valami, a kivándorlás lesz az oka annak, hogy az utolérni akarók azért maradnak le, mert otthagyja az elit a hazáját.

Ez előbb fog megtörténni, mint a politikai elit hajlandó tudomásul venni.

Az országok nagyságát nem a lakosságuk számával mérjük.

A következőket azért írom, mert ez a cikk is azon esik kétségbe, hogy a jelenlegi tendenciák folytatódása esetében, 2060-ban már csak 7.6 millió lakosság lesz az országnak. De azzal a félreérthetetlen hangsúllyal, hogy ez tragikus. Nemcsak a közvélemény, de a politikai vezetés is arról van meggyőződve, hogy a lakosság jelenlegi létszámának növekedése pozitív, a csökkenése pedig negatív. Ezt olyan természetesnek tartják, amit felesleges bizonyítani.

Mivel azon a véleményen vagyok, hogy minden országnak, de ezen belül lefelé az egyes családokig, és felfelé az emberiség egészéig, az optimális létszáma az, amelyik esetében a maximális az egy lakosra jutó jövedelem és a várható élettartam. Ez amennyire természetesnek tűnik, sehol nem merül fel.

Röviden leírom, hogyan jutottam idáig.

Hetven éve földosztóként döbbentem rá arra, hogy a magyar falvak lakossága 2-3-szrosa annak, mint amennyi lakos a falu határából optimálisan megélhet. Ez a felismerés vitt el abban az irányban, hogy nemcsak a magyar falvaknak, de az országoknak, sőt a földünknek is sokkal kisebb az optimális eltartó képessége, mint a népessége. Ennek az iránytűnek köszönhetően kezdtem másként látni a történelmet és a közgazdaságtant.

Ma az emberiség kilenctizede olyan térségben él, ahol lényegesen jobban élhetnének, ha lényegesen kevesebben volnának. Ráadásul ez a túlnépesedettség egyenlőtlen. Ott nagyon gyors, ahol a feltételek nagyon kedvezőtlenek.

Az elmúlt mintegy hatezer év adatait vizsgálva, a tartós növekedési ráta sehol nem haladhatta meg a néhány ezreléket, az 1-2 ezreléknél gyorsabb változás még ott sem kedvező, ahol nagy az optimálistól való eltérés.

Arra, hogy az adott társadalomban mi volna az optimális népesség, még becsléssel sem találkoztam. Maximum néha az a megállapítás olvasható, hogy az adott ország túl-, illetve alulnépesedett. De még ezek esetében sincs utalás arra, mekkora volna az optimális népesség.

Azt már sokkal később mérhettem fel, hogy az optimális népesség megközelítése sem lehet gyors. Az éves 1-2 ezrelékes változás tűnik a legkevesebb veszéllyel járónak.

Rátérve a 2060-ra jósolt 7.6 milliós lakosságra. Ha a jelenlegi katasztrofálisan alacsony foglalkoztatás marad, nem tűnik ijesztőnek. Az optimális foglalkoztatási rátát 80 százaléknak tekintve, a közel két millióval kisebb lakosság sokkal közelebb van az optimumhoz, mint a jelenlegi. Jelenleg ugyanis mintegy másfélmillió munkaképes lakosunknak nincs munkája. Természetesen nem ilyen egyszerű a mennyiségi összevetés, mert a jelenleg nem dolgozók nagy többsége az átlagosnál lényegesen alacsonyabb minőségű. De azt azért illusztrálja, hogy a rendszerváltás óta képtelenek vagyunk a lakosság ötödének a munkájából való megélést biztosítani,

Erre nemcsak a jelenlegi, de a rendszerváltás óta egyetlen kormányunk sem volt képes. Arra sincs egyetlen politikai pártnak reális elképzelése, hogyan akarjuk a meglévő lakosság egésze számára elegendő munkaalkalmat biztosítani.

Javaslatom:

Egyelősre ne azon siránkozzunk, hogy fogyunk, hanem azon fáradozzunk, hogy legalább a meglévő létszámunkat tudjuk foglalkoztatni. 

AZ ÉN KÖZGAZDASÁGTANOM II:

Osztálytársadalmak típusai.. 1

Világgazdaság.. 3

Marx legnagyobb tévedése... 3

Kopátsy Sándor                  EE                  2014-10-09

AZ ÉN KÖZGAZDASÁGTANOM

II.

Osztálytársadalmak típusai

Marx felismerte, hogy a társadalom felépítménye determinált. Tudósként azt kellett volna vizsgálnia, hogy mik voltak a múlt osztálytársadalmainak, amelyek között lényeges különbségek voltak, az alépítményei, vagyis mi determinálta azokat. Ráadásul azok működését úgy bírálta, mintha lehettek volna nemcsak lényegesen mások, de lényegesen jobbak is. Tehát szinte azonnal felrúgta a saját elméletét, ami szerint minden társadalom az alépítménye által determinált.

Ő tudomásul vette, hogy a múltban három eltérő társadalomban volt. Abba már nem ment bele, hogy miért voltak olyanok, amilyenek. A lakosság óriási többségének kizsákmányolását igazságtalannak, sőt megszüntethetőnek tartotta. Minden társadalmi tiltakozást nemcsak indokoltnak, de a célját reálisnak tartotta.

Máig megelégszünk azzal, hogy három, a termelésre épült társadalom osztálytársadalom volt. Ezeket három típusra osztotta, rabszolgatartóra, földesúrira és tőkésre.

Sem az elődei, sem Marx, sem az utódai ennél messzebb nem is mentek. Még azt sem tudatosították, hogy minden társadalomban ugyan az egy osztály volt gyakorlatilag az uralkodó, de szinte minden osztálytársdalomban, valamilyen formában, jelen volt más tulajdonforma is. A kínai és az oszmán társadalomban az uralkodó osztály maga is rabszolga, az uralkodó rabszolgája volt. Bizonyos értelemben a vallási klérus tagjai is szolgák voltak, a hatalmuk nem vérségi, vagy öröklött vagyoni volt, hanem a felettesei bizalmán alapult. Ezt a hatalmi alárendeltséget annak ellenére, hogy átéltük a fasiszta és a bolsevik marxista pártok klérusának diktatúráját. A lakosság nem politizáló többsége jobban élt, mint a tőkés demokráciákban, ha nem politizált, ha nem vonta kétségbe az ideológia dogmáit, vitatta a párt tetteit.

A legnagyobb lakosságszámú, és a legmagasabb szintű társadalom a kínai volt. Amit nehéz osztálytársadalomnak nevezni, a császár isteni hatalma korlátlan volt. Ezt a hatalmát oktatási rendszerben szelektált mandarinokon keresztül gyakorolta, akik az elvárásait váltották valóra. Lényegében lefelé korlátlan hatalmuk és kiemelkedő jövedelmük volt, de ez kizárólag a császár bizalmán alapult. Nemcsak a hatalmuk és a jövedelmük, hanem az életük is a császár kegyétől függött.

A második legnagyobb kultúrában, az indiaiban nem is osztályok voltak, hanem vérségi alapú kasztok, amelyek mindegyikének megvolt a társadalmi és politikai státusza. Az értelmiségi kaszt tagjaitól elvárták a képzettséget.

Ebben a két osztálytársadalomnak aligha nevezhető kultúrában élt az emberiség nagyobb fele.

A japán társadalom ugyan jelentősen más volt, mint a kínai. A császár akaratát végrehajtók nem értelmiségiek, nem mandarinok, hanem magasan képzett katonák, szamurájok voltak. Valami hasonló különbség volt, mint a görög kultúrában az iparos és kereskedő polgárok városállamai között katonai elit hatalmára épült Spárta.

A délkelet-ázsiai társadalmak struktúrájáról kevés ismeretem van. Minden esetre nehéz lenne ezeket is a marxi osztálytársadalmak sémájára húzni.

A közel-keleti és az egyiptomi társadalmak sem nevezhetők homogéneknek. Egyiptom alapvetően a mezőgazdasági társadalomvolt, amiben a papság volt a fáraók hatalmát megvalósító osztály. Ezzel a kínai társadalomhoz hasonlítható. Ez a hasonlóság még inkább egyértelmű az Oszmán Birodalom társadalmi felépítésében.

A mezopotámiai kultúra társadalmai lényegesen tagoltabbak, mint az egyiptomi. Egyiptom lényegében a Nílus árterületére korlátozott, sivatagokkal izolált volt. Ezzel szemben a Tigris és az Eufrátesz völgye határtalan pásztorkodásra alkalmas térség. Ezért a Közel-Kelet politikai történetében nem annyira az önözött síkság, mint a sokszorta nagyobb pásztorkodásra alkalmas térség játszotta a politikai főszerepet.

Értehetetlen módon a történészek nem hangsúlyozzák, hogy a lőfegyverek előtti időkben a lovas pásztorok sokkal jobb katonák voltak, mint a bivalyokkal dolgozó földművesek. Ez a fogyatékosság azért irritál, mert a magyar történelem egyik kulcsának tartom a tényt, hogy az országunk csak addig volt jelentős katonai középhatalom, ameddig nem voltak lőfegyverek. Mohács azért volt számunkra történelmi fordulópont, mert megjelentek a lőfegyverek, mindenek előtt a tüzérség. Ettől kedve a katonai erő pedig már az urbanizációtól, az ipartól és a fegyelmezett polgárságtól függött.

Az elméletnek megfelelő osztálytársadalom a középkori nyugat-európai feudális társadalom volt Ez is csak az első évezred utolsó századaiban. Közel ötszáz éven át ennek sem volt világpolitikai jelentősége. A következő ötszáz évben azonban a kis Nyugat-Európa lett a főszereplő.

Előtte nem volt, és a technikai feltételek hiányában nem is volt világgazdaság, ezért nem is lehetett társadalmi főszereplő.

Világgazdaság

Világgazdaság nélkül a világtörténelem csak az egymástól független, izolált társadalmak történetének mozaikja lehet.

Mivel a sok egymástól független történelmi folyamat tele van párhuzamosságokkal, felvetődik a kérdés:

Mivel magyarázható a társadalmak fejlődését jellemző párhuzamosság?

Azzal, hogy a felépítmény ugyan determinált, de csak emberszabású lehet. Vagyis az alépítménynek szerves része az érintett karaktere, kultúrája, viselkedése, mindenekelőtt ember volta.

Darwin csak a környezet által okozott változást bizonyította, de nem hangasúlyozta, hogy a változás a faj karakterét nem változtatja, csak a körülményekhez igazítja. Ha a környezet csak kisebb változást igényel, akkor a faj nem változik, csak valamit módosul. Ha ilyen kisebb módosulás nem elég, akkor a faj vagy kipusztul, vagy fejlettebb fajjá változik, de még az sem tagadja meg a faj fő jellemzőit.

Ezt a tényt a fajok eredetét, rokonságát ábrázoló fája bizonyítja.

Ezért fajunk eddigi élete során nagy sok természeti környezethez igazodott, de ezek ellenére, mint faj nem változott, genetikailag ugyanaz maradt. Ezért aztán csak az izoláció ténye bontotta részekre a világgazdaságot, és a világtörténelmet. Ahogyan az óceánok meghódítása lehetővé tette a kultúrák találkozását, azonnal a világgazdaság működése elindult. Nemcsak elindult, de óriási hatékonyság növekedéssel járt.

Azt a közgazdaságtan kezdettől fogva felismerte, hogy a társadalmakon, kultúrákon belüli munkamegosztás óriási előnnyel jár, azt a lehetősége létrejötte után azonnal hasznosítani is kezdte, de a gazdaságtörténet nem mérte fel ennek a világgazdasági szintre emelkedéséből származó előnyt.

Világkereskedelem.

Az óceánok meghódítását először csak arra használták, hogy megsokszorozták a már eddig is cserélt áruk forgalmát. Elsősorban fűszerekkel, luxuscikkekkel, nemesfémekkel, olyan értékes árukkal kereskedtek, amelyek korábban a Selyem Úton kerültek forgalomba.

Amerika és Ausztrália, a két nagyon alacsonyan betelepült kontinens eltartó képességével nem is számoltak. Oda csak kincseket rabolni és őslakókat téríteni mentek az első bevándorlók.

Azzal, hogy mint jelentett a Nyugat számára a mintegy 50 millió négyzetkilométernyi szinte lakatlan új élettér, azt még ma sem mérték fel a társadalomtudományok, pedig Európa utóbbi ötszáz évének története, és még sokkal inkább a belátható jövője egészen más, sokkal sanyarúbb lett volna, ha nem a Nyugat élettere nem nőtt volna, és még inkább más jövő várna rá, ha az élettere nem nő ötször nagyobbra. A 10 millió négyzetkilométeres Európa ma 60 milliós életterű. Még nagyobb az élettér növekedés, ha azt csak Európa nyugati feléhez viszonyítjuk. Ami ma Nyugatnak számít, az ugyanis csupán a kontinens 5 millió négyzetkilométeres nyugati fele. Ennek az élettere tízszeres lett.

Még ennél nagyobb arányú a növekedés, ha csak a puritán Nyugatét nézzük, és a tengerentúli puritán nyugatnak csak Észak-Amerikát és Óceániát számoljuk. A puritán Nyugat európai hazája alig 2 millió négyzetkilométer, de ennek a tengerentúli területe közel 30 millió négyzetkilométer, azaz tizenötszörös. Csak ez a puritán Nyugat területének nagy többsége nem Európában van. Ez azért fontos, mert a Távol-Kelettel csak ez a Nyugat lehet versenyképes.

A Nyugat másik felét a latin népekének kell tekinteni. Ezek területének is a nagy többsége Amerikában van. Ezek ugyan két okból nem lehetnek a puritán Nyugattal, és a konfuciánus Távol-Kelettel versenyképesek, mert nem puritánok, és gyorsan szaporodnak. Ennek ellenére száz év múlva is az emberiség fejlettebb feléhez fognak tartozni. Elsősorban azért, mert a térségük nagyon alulnépesedett, tehát nem lesz akkora rajtuk a túlnépesedési nyomás, mint az eltartó képességéhez nagyon túlnépesedett Kelet- és Dél-Ázsián, és a sokkal gyorsabb népszaporulatú, és elmaradott Szahara alatti Afrikában.

Az Európában és Latin-Amerikában élő népek a belátható jövőben, talán e század végén is valahol a világ népességének a jobbik felében lesznek, de a puritánoktól jobban lemaradva. Európában élvezhetik a puritán nyugat közelségét, turizmusából származó bevételeit. Latin-Amerikában pedig a bőséges életterüket.

Marx legnagyobb tévedése.

Marx nem vette figyelembe, hogy a társadalmi erőviszonyok tartósan csak attól függenek, milyen a keresletük és kínálatuk viszonya. Minden társadalom felépítménye jutalmazza azokat, kikből hiány, és bünteti azokat, akikből felesleg van.

Ez az uralkodó osztályok esetében jelentkezik a legmarkánsabban. Az uralkodó osztályokat elintéztük azzal, mintha azok homogének volnának. A rabszolga társadalomban, ha egyáltalán lett volna ilyen, csak rabszolgatartókból, a feudális társadalomban csak a földesurakból, a tőkés társadalomban csak tőkésekből állt volna az uralkodó osztály. Ezzel szemben, minden osztálytársadalomban az uralkodó osztálynak voltak ugyanis jellemző tagjai, de bőven voltak olyanok is, akik nem vérségi vagy vagyoni alapon tartoztak oda.

Az osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történetének kilenc tizedében az emberiség nagy többsége olyan társadalmakban élt, amelyikben a korlátlan hatalmú uralkodó tisztviselők gyakorolták a hatalmat, de a hatalmuk az uralkodó kegyétől függött. Nem volt az uralkodó hatalmától független hatalom. Ilyen társadalom volt a kínai, a legnagyobb népesség, és a legfejlettebb.

Gyakorlatilag ilyen volt az Oszmán Birodalom társadalma is.

A Közel-Keleten, az ókori társadalmak között a legnagyobb és a legtartósabb az egyiptomi is a fáraó bizalmát élvezők jelentették az uralkodó osztályt. Azzal a különbséggel, hogy az apparátus önkormányzatot évezett. A feladatok elvégzésére a megbízást a saját szerveztük hierarchiája adta, és vette el. Nagyon keveset ismerünk, az egyiptomi papság szervezeti felépítéséről, de az európai keresztény egyházéhoz hasonlítom. A királyok közigazgatási hatalmát az egyház gyakorolta. A vezetőit ugyan a király nevezte ki, de a kinevezésük után, a saját szervezetükben, a hatalmat maguk gyakorolták. A papok ki voltak vonva a világi hatalom felügyelete alól.

Marx a vallás társadalmi szerepét elintézte azzal, hogy kártékony volt. Történelmi materialista létére a társadalmak egyik általánosan jellemző főszereplőjét a vallások klérusát, annak tagjait, a papságot a történelemben kártékony statisztának minősítette. Ezért aztán az általa elképzelt ideális társadalomban szerepet sem kaptak.

Az már a történelem iróniája, hogy a hatalomra került marxizmus a proletárdiktatúrát a pártja apparátusával, vagyis az ideológiájának papjaival valósította meg.

A marxisták nem veszik tudomásul, amit Marx is figyelmen kívül hagyott, hogy a dolgozók hatalma elsősorban azon múlik, mekkora a munkaerőpiacon a munkaerővel szembeni kereslet. Ha ez meghaladja a kínálatot, a dolgozókat megbecsülik, és megfizetik. Ezt kellene a szakszervezeteknek is megtanulni, és nem a már munkaviszonyban lévők számára minél több jogért harcolna. Szem előtt tartani, hogy minél többet kiharcolnak a már dolgozóknak, annál reménytelenebb helyzetbe hozzák azokat, akik nem találnak munkát.

A marxizmus hibája, hogy idealista módszerekkel akarja megvalósítani az akaratát.