2015. július 23., csütörtök

Az Irán ellenes embargó feloldása

Kopátsy Sándor               PP                    2015 07 22

Az Irán ellenes embargó feloldása

Hetek óta Európa sorsa felett keseregek. A görög válság kezelése világosan megmutatta, hogy Európa mind kulturálisan, mind gazdasági téren nagyon heterogén ahhoz, hogy túlléphessen az áruk közös piacán, és egyedül versenyezzen a Távol-Kelettel. Ugyanakkor örömmel fogadtam az Iránt sújtó embargó feloldását célzó eredményeket. Ezt azért tartom történelmi eseménynek, mert Iránban látom a legtöbb reményt arra, hogy az arab világ, a Közel-Kelet megindulhasson a társadalmi és gazdasági fejlődés útján.
Abban ugyan soha nem hittem, hogy a Közel-Kelet felzárkózhasson a puritán Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelethez, de a latin és a távol-keleti társadalmak az egyedüliek arra, hogy a második vonalba felemelkedhessenek.
Most csak a Távol-Kelettel foglalkozom.
A muzulmán vallást eleve a latin és az ortodox kereszténységnél fejlettebbnek, korszerűbbnek tartottam. Nem annyira a vallás dogmáinak a korszerűségét mérlegelem, de azt is, hanem a kulturális magatartását. Mohamedet a reformátorok elődjének tartom. Ő volt az első, aki a zsidók fajukra épített vallását a minden nép számára elfogadható egy istent hívő világvallássá modernizálta. Ez Mohamed után ezer évig nagyon egyértelmű volt. Csak ez után valósította meg ugyanezt Európa északnyugati harmadában a reformáció.
A Közel-Keletre szabott keményebb egy istenhitű vallás és ennek a puritán angolszászokra, germánokra és skandinávokra szabott egyistenhitű egyházai között az a különbség, hogy az utóbbit a puritán népek vették fel. A mohamedán vallás sikere annak volt köszönhető, hogy a közel-keleti, majd a dél-ázsiai népek kultúrájához igazodott, ami nem volt eleve elég puritán. A reformáció páratlan sikere azzal magyarázható, hogy a kereszténység puritán formáját a puritán népek vallásává tette.
Visszatérve a Közel-Keletre, azon belül is Iránra.
Az Egyesült Államok a közel-keleti politikáját a második világháború után, eleve hibás vágányra helyezte. Eisenhower a háborús tapasztatai nyomán a katonai szuperhatalmi szerephez alapfeltételnek tekintette az olajellátásának biztonságát. Ezért a leggazdagabb olajtermelővel, Szaúd-Arábiával szerződést kötött arra, garantálja a feudális társadalom biztonságát. Ezzel a megalakulása óta a társadalmi haladást támogató szuperhatalom a közel-keleti feudális rendszerek szövetségesének szegődött. Ugyanakkor a legerősebb, ugyancsak mohamedán Irán királyának katonai erejét támogatta.
Amíg Szaúd-Arábia gyér lakosságának korrumpálásával képes volt stabilizálni magát, a polgárságban leggazdagabb Irán esetében az ország közvéleményével is szembekerült. A nép és a papok haragjával szembe kerülő sahot nem volt képes megvédeni. Így aztán Irán népe lett a Közel-Keleten az Egyedsült Államok legnagyobb ellensége.
Az Egyesült Államok arab politikáját tovább rontotta azzal, hogy Izrael politikájának olyan egyértelmű támogatója lett, amivel az egész arab közvélemény ellenségének tekintette. Az indokolt és egyértelmű volt, és maradt, hogy az Egyesült Államok minden Izrael elleni fegyveres támadást maga elleni háborúnak tekint. Ezzel szemben elvárja, hogy Izrael az arab országok között is igyekszik barátokat keresni. Az is hiba volt, hogy megengedte, hogy Izrael atombombával rendelkezzen. Ez a tény ugyanis, természetessé tette, hogy az arab közvélemény az Egyesült Államokat Izrael mellett elfogultnak tekintse. Elképzelhetetlen elfogadtatni az arab közvéleménnyel, hogy velük szemben Izrael atomhatalom legyen.
Az Egyesült Államok csak tovább rontotta arab politikáját azzal, hogy katonai erőszak alkalmazásával akart Afganisztánban és Irakban demokráciát teremteni.
Véleményem szerint Irán volt és maradt az egyetlen közel-keleti, mohamedán ország ahol, ha nem is a demokráciával, de a társadalmi haladással lehetett volna kísérletezni. Egyedül ennek az országnak volt vállalkozásra és politikára képes polgársága, ráadásul olyan súlya az olaj világpiacán, amivel számolni kell. Ez az ország az olajvagyonban a negyedik, a földgázban pedig a második a világon.
Csak Iránnak van olyan értelmisége, amelyik alkalmas arra, hogy önerőből atombombát építsen.
Nem vagyok közel-keleti szakértő, de az iráni társadalmat tartom az egyetlen olyannak, amelyik számára a vallás nem előzi meg az életvitelt, a politikát és a gazdaságot.
Ezt néhány hírből következtetem.
A Közel-Keleten Irán az egyetlen állam, a melyik az olaj és földgáz kitermelését, feldolgozását és értékesítését a saját kárdereivel végzi.
Az iparát saját káderekkel működteti.
A mohamedán vallási szabályokat ebben az országban tartják be a leglazábban annak ellenére, hogy a papság kezében van a főhatalom.
A jelenlegi iráni kormányban több Amerikában végzett doktor van, mint az amerikai kormányban.
A böjtöket itt tartják be a leglazábban.
A nők 95 százaléka nem hord kendőt.
Nekem a két utóbbi mindennél többet mond.

Az Európai Unió számára az Oroszországnak való kiszolgáltatottság megszüntethetősége volna a legfontosabb. Amennyiben Iránból érkezne az egyre olcsóbbá váló gáz, Oroszország szerepe másodlagossá válna. A távolság nem nagyobb, és két lehetőség között lehetne választani.

Miért fontos a gyermekválasztás joga?

Kopátsy Sándor                PD                    2015 07 21

Miért fontos a gyermekválasztás joga?

Tegnap még egy olyan témát fejtegettem, hogy az emberiség demográfiai tekintetben kellé szakadt. A gazdagok és iskolázottak nem vállalnak annyi gyermeket, amennyi a létszámuk tartását biztosítaná. A puritán és jómódú családok viszonylag kevés gyermeket vállalnak, a lemaradó szegények pedig viszonylat sokat. Az előbbiek társadalmi értéke viharosan nő, és ugyan egyre fogynának, de gyarapítja őket a lemaradó családokban nevelődő tehetségesek felemelkedése. Vagyis a modern társadalomban az értékes réteg természetes szaporulata nem biztosítja az újratermelésüket, de az alsó rétegből bőven kap utánpótlást. A társadalom alsó harmada a javának felemelkedése okán egyre jobban lemarad.
Ezért írtam le már sokszor, hogy a fejlett társadalmak akkor fejlődnének még gyorsabban, ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, és az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felsőben. Ebből azonban az következik, hogy a jelenkori társadalmaknak olyan felépítményre van szükségük, amely a születések megoszlását a társadalom érdekének megfelelően alakítaná. A jelenlegi társadalmaknak azért hibás a felépítményük, mert a családok gyermekvállalása a társadalmi érdekkel ellentétes. Jelenleg nem ismerek olyan társadalmat, amelyikben a gyermekvállalás mögötti családi háttér a társadalom érdekéhez igazodna. Sőt, minden társadalomban ezzel ellentétes gyermekvállalás a jellemző.
Ez csak azért nem okoz társadalmi visszaesést, mert az emberben rejlő tudásvágy nemcsak szabadon működik, de a társadalom oktatási rendszere, jövedelem elosztása és még inkább újraelosztása a képességek kibontakoztatását ösztönzi. A kontraszelekciós gyermekvállalás ugyan fékezi a társadalmi fejlődést, de nem annyira, hogy annak sebessége ne növekedne. Mivel a társadalmak tudásvágyának érvényesülése elsősorban a kultúrától függ, és ez a puritán kultúrákban a legerősebb, a puritán társadalmak fölénye egyre jobban kibontakozik. A puritán kultúrájú társadalmak fejlődési sebessége messze meghaladja a nem puritán társadalmakét.
Azt Max Weber már jó száz éve felismerte, hogy a protestáns erkölcsű népek a tőkés osztálytársadalmat hatékonyabban működtetik, mint a többi más kultúrájú népek. Felismerése azért sántított, mert a puritán helyett protestánst mondott. A kettő ugyan elég jól fedi egymást, de az előny nem annyira a vallási, mint a kulturális különbségből fakad. Ez a Nyugaton belül nem is jelentett problémát, mert ott a protestánsok fölénye egyértelmű. A protestáns lakosságú államok fölénye vitathatatlan. A Nyugat három kultúrája közül a protestánsok fölénye nemcsak az ortodox keresztények, de katolikus latinokkal szemben is egyértelmű. Ezt még helyesebb volna etnikai alapon megfogalmazni. A skandináv, az angolszász és a germán népek társadalmai egyre jobban kiemelkednek a Nyugat latin és pravoszláv népeihez viszonyítva.
A protestáns meghatározás még inkább értelmetlenné vált, amikor kiderült, hogy a távol-keleti puritánok még a nyugati protestánsoknál is hatékonyabbak.
Weber arra nem is tért ki, hogy a felismerése miért csak az ipari forradalom után jelentkezett, és csak a tudományos és technikai forradalom győzelme során vált egyértelművé. Pedig az indoklása a lényeg. A tudományos és technikai forradalom értékelte fel még inkább a puritán viselkedést.
Az ipari forradalom még olyan társadalmat igényelt, amelyik továbbra is túlnépesedett, és amiben elég volt a tőkések, a vállalkozók puritán magatartása, a munkaerő nagy többségével szemben azonban még a korábbinál is alacsonyabb mennyiségi és minőségi igényt támasztott. Az ipari forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, ami ugyan megnövelte az uralkodó osztály viselkedésével szemben támasztott igényt, ugyanakkor tovább csökkentette a munkaerővel szemben támasztott mennyiségi és minőségi igényt. A tőkés osztálytársadalom még a feudális elődjénél is kevesebb, és alacsonyabb igényű munkaerőt igényelt. A puritán társadalmak tőkés osztálya hatékonyabban látta el a feladatát, mint a többi kultúráé.
Számomra ennek klasszikus példája volt a mediterrán tőkések és a germán tőkések két legnagyobbja közti viselkedési különbség. A mediterrán Medici család tagjai számára a cél, hogy fejedelmek, pápák legyenek, és a művészetek valaha élt legnagyobb mecénásai is ők lettek. Itáliában, a középkorban, a pápa közelségét évező bíborosok nagyobb pompában éltek, mint az Alpoktól északra lévő királyok.
Velük szemben. a germánok legnagyobb tőkése, a Fugger család a jövedelméhez képest takarékosan élt, a munkásinak lakótelepet épített. A család neve a takarékosság fogalma lett, a puritán népek számára a tőkés ideál a Fugger, azaz fukar lett.
A puritán kultúra fölénye akkor vált egyértelművé, amikor az ipari forradalom a tőkések kezébe azzal a céllal adta a gazdasági hatalmat, hogy minél több tőkét működtessenek. A földesurak luxusra pocsékolhatták el a jövedelműket, mert a mezőgazdaságban nem volt sok tőkét igénylő technikai forradalom, az ipar és a közlekedés technikai forradalma azonban óriási felhalmozási igényt támasztott. A tőkés is gazdagon élhetett, de a fő társadalmi feladata a működő tőke gyarapítása lett.
Újabb fordulatot a tudományos és technikai forradalom hozott. Amíg az ipari forradalom csökkentette a munkaerővel szemben támasztott mennyiségi és minőségi igényt, a tudományos és technikai forradalom csak a jó minőségű munkaerővel lehetett hatékony. Ez abban jelentkezett, hogy a munkaerő felső kétharmadának korábban elképzelhetetlen mértékben megnőtt a jövedelme, az alsó negyed pedig a hatóságilag megszabott áráért sem kell. Ezek foglalkoztatása annak ellenére sem lett megoldható, hogy száz év alatt megsokszorozódott a magasabban iskolázottak, a jobban képzettek aránya. Száz éve a munkaerő nagy többsége gyakorlatilag írástudatlan volt, nem írt, nem olvasott. Ugyanakkor a vállalati szektorban dolgozók 1 százaléka sem volt diplomás, és 3 százaléknak sem volt középfokú képzettsége. Ma már a negyedük diplomás és a felüknek középfokú képzettsége van, de ez sem elég.
A 20. századig a gazdaság alig igényelt iskoláztatást, a jelenlegi igénye pedig kielégíthetetlen.
A történészek máig sem hangsúlyozzák, hogy a Nyugaton először a vallás, a reformáció követelte meg az olvasás elsajátítását. A reformárus felekezeteknek is csak azért vált feladatukká a népoktatás, hogy hívek a bibliát és a zsoltárokat olvasni tudják. Az ipari forradalom után is csak a közigazgatás igényelte a lakosság olvasási képességét. Végül a 20. században aztán a tudományos és technikai forradalom támasztott igényt nemcsak az írás és olvasás ismeretére, de a nagyobb szakmai tudással és képességgel szemben is.
Arról még kevesebb szó esik, hogy a Távol-Kelet jelenkori fölényében milyen szerepet játszik az a tény, hogy ott évezredek óta a társadalmak működtetését a mandarinokra, azaz az iskolában szelektált és kiművelt apparátusra bízták. Ezekben a társadalmakban évezredes hagyomány, hogy a társadalomban való érvényesülés alapja az oktatási rendszer szelekciója.
Még senkinek sem jutott eszébe, hogy a kelet-európai marxizmus gyászos bukása, és a kelet-ázsiai marxizmus példátlan sikere elsősorban azzal magyarázható, hogy az előbbi az ortodox keresztény kultúra, vagyis a dogmához való ragaszkodásra, az utóbbi az oktatási rendszeren keresztüli szelekcióra épült. Ezért a szovjetrendszerben egyre süllyedt a diktatúrát vezető káderek a színvonala, Kínában pedig egyre emelkedett. Talán még karakterisztikusabb a kínai és a koreai marxizmus összevetése. A Kínában a képesség alapján, Észak-Koreában vérségi alapon öröklik a korlátlan hatalmat, és annak kiszolgálóit a korlátlan hatalmú vezetőhöz való hűség alapján szelektálják.

A címben feltett kérdésre egyértelmű a válaszom. Azért, mert a társadalom jövője elsősorban attól függ, milyen családokban születik a következő nemzedék. Ezt ugyan egyértelműen bizonyítják a tények, a társadalomtudomány és a politika mégsem hajlandó tudomásul venni.

Szingapúr 50 éves

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 07 21

Szingapúr 50 éves

Nem régen még arról írtam, hogy meghalt Szingapúr alapítója, Lee Kuan Yew, a demokrata diktátor, aki 45 évig volt a törvényhozás négyötödét birtokló párt elnöke, majd a hatalmát a fia örökölte. Szingapúr korábban Malajzia szegény, többségében kínaiak által lakott városa volt.
Yew sikere már a 70-es években egyértelmű volt. Mao figyelt fel rá, és tapasztalat szerezés érdekében, amíg otthon az iszonyúan kegyetlen kulturális forradalmat szította, oda küldte hat hónapos tapasztalatcserére a kiszemelt utódját, Tenget. Az 1990-es kínai reform tehát a szingapúri tapasztaltok átültetése volt. Jellemző módon arról, hogy Mao számára a kínai reformok mintája Szingapúr volt. Abba most nem megyek bele, hogy valóban szükséges volt a kínai reform előtt az ellenzék brutális felszámolása, mert véleményem szerint a kínai kulturális forradalom által okozott iszonyú károk és szenvedések nélkül aligha számíthatott volna sikerre a reform. A lényeg, hogy Mao kiszemelt utódját nem Észak-Koreába küldte, hanem a tőkés városállamba, Szingapúrba.
Számomra különös élmény volt, amikor megtudtam, hogy Yew és Tang ugyanannak a kínai etnikumnak volt a tagja, tehát a gyermekkoruk nyele is közös volt. Vagyis a 20. század második felének két talán legnagyobb politikusa, azonos kínai etnikumból származott.
Az ugyan köztudott, hogy 1965-ben, amikor Szingapúr kiszakadt Malajziából, Kelet-Ázsia legszegényebb állama volt. Azt azonban ritkán teszik hozzá, hogy a világ legjobb adottságú kikötője.
Még kevesebb szó esik arról, hogy a 20. század elejére a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb népe az európai zsidó és a távol-keleti kínai diaszpóra volt. Ennek a két diaszpórának a sorsával érdemes volna alaposan foglalkozni. Ahogyan a sikeres zsidóság Európa keleti felét majdnem felemelte, a kínai diaszpóra ezt tette Kelet-Ázsiában. Tajvan már az egy főre jutó jövedelmével Japánt megelőzte, Szingapúr és Hong-Kong az Egyesült Államokat is. Ellentétben az izraeli zsidósággal a kínai diaszpóra Szingapúrban kimondottan jó viszonyt épített ki nemcsak Malajziával, de Indonéziával és Indiával is. A Hong-Kong pedig képes együtt élni Kínával.
Szingapúr számomra azzal is példa, hogy az állam nyelve a kínai mandarin és az angol. Ennek a kis városállamnak az emberiség közel felével közös nyelve van. Tudom, hogy szinte senki sem érti meg, mégis leírom: Ha a 18. század végén bevezetik II. József nyelvreformját, valószínűleg előbbre tartanánk. Már diákkoromban a csehek előbbre jutását részben azzal magyaráztam, hogy ők tudomásul vették a német nyelv használatát, mégsem veszett el a nyelvük, de mentalitásuk germánabb lett. Nálunk lényegesen többre jutottak. Megint az európai zsidókra hivatkozok. Bármelyik ország üldözött kisebbsége voltak, annak a nyelvét használták. A magyar irodalom és zene felemelkedése a zsidóság nélkül aligha történhetett volna meg.
Ebbe az írásba mégis azért fogtam bele, mert a nagyon színvonalas írás is azzal zárul, hogy Szingapúr is elöregedik. Kevés témára vagyok olyan allergiás, mint az elöregedésre. Ennek illusztrálására kitalált a közgazdaságtudomány egy ostoba mutatót, az egy dolgozóra jutó nyugdíjasok számát. Ennél ostobább mutatót nehéz volna kitalálni.
Örülök, hogy ezt a mutatót éppen Szingapúrra használták. Itt aztán világossá válik, hogy az öregek ellátása nem azon múlik, mikor hány dolgozó jut egy nyugdíjasra, hanem az, hogy milyen gazdagok azok, akik gondoskodnak róluk. Sehol a világon nincs magasabb nyugdíj, mint Szingapúrban. Közel ötvenszer akkora a nyugdíj, mint Nigériában.
Azt is nehezen lehet magyarázni, hogy a dolgozóknak miért éppen csak a nyugdíjasokat kell eltartani. Fel kell nevelni, el kell tartani a munkába lépes előtti fiatalokat, a betegeket, a háztartásbelieket. A bürokraták azért csak a nyugdíjasokat veszik figyelembe, mert a nyugdíjak fedezetét a bérekre vetített járadékból fizetik. Azt figyelmen kívül hagyják, hogy egy dolgozóra mennyi eltartott jut. Mindenekelőtt a gyerekek, az eltartott családtagok, az öreg nem nyugdíjasok is.
A használt mutatók közül még a leginkább elfogadható a foglalkoztatási ráta. Ez Szingapúrban 80 százalék felett van, nálunk csak 55 százalék. Jobb mutató volna a lakosság munkára fogása, vagyis, hogy a lakosság hány százaléka vesz részt az értéktermelésbe. Ez esetben tehát nemcsak a már munkaképtelen korúakat veszi számba, hanem minden olyan lakost, akit a dolgozóknak kell eltartani. A gyorsan szaporodó országokban a passzívek többsége a még munkára nem fogott fiatal. Ezek aránya ötször nagyobb a Szahara alatti afrikai országokban, mint Szingapúrban. Ráadásul nemcsak a növekmény felnevelési költsége magas, de ennél sokkal nagyobb vagyonigénye van annak, hogy a többlet számára az életviteléhez és foglalkoztatásához szükséges vagyont is létre kell hozni. A népesség növekedésével járó vagyonigény az elsődleges oka annak, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb népszaporulat tartósan el sem viselhető.
Szingapúrt nem sajnálni, hanem irigyelni, a példáját követni kell. Itt ötven év alatt az egy lakosra jutó jövedelem negyvenszeresére nőtt. Elsők a világon.

Ráadásul, ezt a példátlan eredményt gyakorlatilag egyetlen, megdönthetetlen párt uralma alatt érték el. 

2015. július 14., kedd

Vakvágány

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 07 10

Vakvágány

Három napja a Népszabadság Bauer Tamás Vakvágány címmel közölte le az előválasztásról írt véleményét. Ó is azok közé tartozik, akiknek mindig elolvasom az írásait, amikkel soha nem értek egyet, de elgondolkodtatnak. Diákkorom óta tudom, hogy a magyar társadalom kóros hibája a liberalizmus hiánya. Ennek ellenére a legáltalánosabb társadalmi kudarcaink abból fakadnak, hogy a zsidó értelmiség annyi liberalizmust akar lenyomni a magyar társadalom torkán, amennyitől azt a liberalizmust is kihányja, amire égető szüksége volna. Ez vezetett mindig oda, hogy teret kapott a liberalizmus ellenesség.
Ennek életem során már a harmadik hullámával találkozom.
A kiegyezés utáni sikeres évtizedeket a polgárosodó magyar zsidóságnak köszönhetjük. Nélkülük nem lehetett volna történelmünk talán legsikeresebb szakasza a vasúthálózat kiépülésével járó társadalmi és gazdasági fejlődésünk. Sajnos, a tempó sok volt nemcsak az arisztokráciának és az úri középosztálynak, de a magyar közvélemények is. Az arisztokrácia és az úri középosztály joggal érezte, hogy a hatalmáról van szó. A közvélemény többsége pedig elhitte, hogy a lehetőségeket a zsidóság lopta el előlük. Ebben a zsidó polgárság is felelős volt annyiban, hogy óvakodott felvetni a következetes földosztást, a nép úgy érezhette, kihagyták a nagy újraelosztásból. Ezért a közvélemény bambán, jó része egyetértve, elnézte a magyar zsidóság többségének felszámolását.
A bolsevik megszállás ugyan meghozta a következetes földreformot, az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmának a következetes felszámolását. A megszállt ország azonban már elvesztette a zsidóságának öthatodát és a svábok felét, vagyis a társadalmi haladás motorját. A háború utáni magyar társadalomnak nemcsak az élcsapatának többsége veszett el, de az államvezetésben jártas úri középosztálya is. Ennek uralmától ugyan meg kellett szabadulni, de a társadalmunk működetésének tapasztalatai nagyon hiányoztak.  Az még szerencse volt, hogy a megmarat zsidóság beállt a megszállók által kiszabott bolsevik vágányra. Ezt ma felróják nekik, pedig a szűkre szabott lehetőségek kihasználását elsősorban a zsidóságunknak köszönhetjük. Azt, hogy a sztálinista gazdaságirányítást felválthattuk a piac jelzéseit lereagáló mechanizmussal, hogy elhalkult az urbánus-népi ellentét, hogy mi lehetünk a legvidámabb barakk, a megmaradt zsidóság nélkül nem érhettük volna meg.
A rendszerváltás után új erőre kapott az elnyomott liberalizmus. Már az is a zsidóság eredménye volt, hogy az első választást az Antall József vezette, aki az úri középosztályt visszaállítani akaró politikát képviselte. Szerencsére, ezt történelmi visszarendeződésre törekvőket a magyar társadalom a következő választáson egyértelműen leváltotta, és a Horn Gyula vezette volt állampárt kapott egyértelmű politikai támogatást. Ez az egyértelmű közép-bal párt a döntő fölénye birtokában is azonnal felajánlotta a liberális pártnak a koalíciót. Ennek a döntésnek csak érzem a logikáját, de a következménye végzetesnek bizonyult. Mind a közép-bal, mind a radikálisan liberális pártnak ez az együttműködésük a szerepvesztésükhöz vezetett.
A liberálisok félreértették a nagy támogatottságukat. A volt csatlós államok között az első választásokon is nálunk volt a legerősebb liberális erő a törvényhozásban. Az a furcsa helyet állt elő, hogy a polgárságban, ezért a liberalizmusban is nagyon szegény magyar társadalomban volt a legerősebb liberális párt.
A bal-közép volt állampárt fölényes győzelme a második választáson ugyancsak példátlan volt. Ráadásul Horn Gyula nemcsak felajánlotta a liberálisoknak a koalíciót, de a gazdaságpolitikát is rájuk bízta. Ezt a végezetes hibáját az óta sem tudja kiheverni.
Egyik politikai erő sem mérte fel a reális erejét, és ennek volt köszönhető, hogy a harmadik választáson súlyos vereséget szenvedtek, és a kis liberális pártból erős közép-jobb párttá átalakult Fidesz alakíthatott kormányt. Ez azonban még korán történt, erre nem volt felkészülve. Ezért aztán 2002 után újra két ciklusra visszakerült a kormányra a szoclib koalíció. Ez azt jelentette, hogy a közép-jobb magyar társadalomnak továbbra is szoclib kormánya volt.
Csak a 2010-es, ötödik választáson aratott példátlan győzelmet a közép-jobb magyar társadalomra szabott közép-jobb kormány. Ismereteim szerint a demokráciák történetében először fordult elő, hogy a két cikluson át kormányon levő szoclib szövetség úgy vesztette el a választásokat, hogy a körzetek 99 százalékában az ellenzék, a Fidesz győzött. Ez kellett a kétharmados törvények megváltoztathatóságához. Az új választási törvénynek köszönhetően a kétharmadhoz már 2014-ben a körzetek 90 százaléka is éppen elég volt. Egyik győzelemre sincs példa a demokráciák történelmében. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy közben megerősödött a szélsőjobb párt is. Ma Európa nyugati felén, az EU 28 tagállama között málunk a legerősebb a politikai spektrum jobb oldala. A szoclib baloldalnak a törvényhozásban csak egy hatod súlya maradt.
A Fidesz példátlan választási sikereinek az alapja az, hogy felismerte a tényt, hogy a közép-jobb magyar társadalomnak nincs közép-jobb pártja, és gyorsan ilyenné alakult át. Jó vágányt választott.
Elég az 1994-as és a 2010-es választások eredményét szembe állítani, hogy felmérhessük a politikai fordulat mértékét. Mind a liberálisok, mind a szocialisták felszámolták önmagukat.
Az a tény, hogy az egyik nap a liberális Bauer tamás, a másikon Mihályi Páter kap teljes oldalt a véleménye kifejtésére a szocialisták volt újságában, jelzi, hogy megpróbálják az összefogásukat.
Ennyi bevezetés után térek rá Bauer Tamás írására.
Azt, hogy nemcsak mi, de az európai államok, kivéve Britanniát, a kívánatosnál több párttal működők lettünk. Lényegében két párt csak az öt angolszász, protestáns és többé kevésbe a távol-keleti már meggazdagodott országban van. Az európai demokráciák felfedezték, hogy a párok hatalma annál nagyobb, minél többen vannak. A sok pártban látom az egyik okát annak, hogy Európa nyugati fele egyre jobban lemarad az élcsapaton belül. Ez az okot azonban szinte csak most kezdik felismerni.
Tény az, hogy a négy tengerentúli angolszász ország megelőzte a volt európai nagyhatalmak mindegyikét.
Az is tény, hogy a tartósan egy párt több cikluson keresztüli kormánya által vezetett skandináv államok is megelőzték az európai nagyhatalmakat.
Az is tény, hogy a távol-keleti országok, Japán és a kis tigrisek diktatúrákkal indultak, és csak a célba érés után jelentek meg az egymással vetélkedő pártok.
Annak tudomásul vétele, hogy a kettőnél több párt más sok, nem is beszélve a fél tucatot is meghaladó pártokról, szinte csak most jelentkezik a politikai irodalomban.
Alig egy éve, az olasz kormánypárt vetette fel a két párt rendszerhez visszavezető megoldást. Zseniálisnak tartom az ötletet. Éppen az ellenkezőjét javasolják annak, a mi az Antall - Tölgyessy Paktumot jellemezte. A lényege, hogy a legtöbb szavazatot kapott egy, illetve két partot erősíti. Ha egyetlen párt túllépi a 40 százalékot, megkapja a 60 százalékot. Ha nincs ilyen erős párt, akkor a két első kapja meg a többséget. Ez a rendszer azt eredményezi, hogy csak olyan párt számíthat jelentős parlamenti képviseletre, amelyik megszerezheti a 40 százalékot, ha ilyen nincs, legalább a második lehet.
Bauer Tamásnak abban igaza van, hogy a mi választási rendszerünkben fél-tucat párt estén nem jó az előválasztási rendszer, de azt fel sem veti, hogy már az a hiba, hogy fél tucat párt között kell a választóknak választani. Ő azt veti fel, hogy a több ellenzéki párt tartson előválasztást annak érdekében, hogy egyetlen jelölt mögé állhassanak. Ezzel a tavalyi választás előtt is előálltak, de kabaréba fulladt.
Nem csoda, hogy Bauer Tamás gyorsan tollat ragadott, és azt bizonyítja, hogy sok párt esetében értelmetlen az előválasztás. Annak valóban csak ott van értelme, ahol az előválasztás tudtában, elve csak két párt van. A jelenlegi magyar pártok esetében valóban vakvágány.
Magam is sokszor gondolkodtam azon, hogyan lehet kizárni a kis párokat a törvényhozásból. Ennek a legegyszerűbb módja a magas választási küszöb. Ha ezt a 20 százalékra emelnénk, a kispártok eleve kiesnének a rostán.
Az Antall - Tölgyessy Paktum ennek az ellenkezőjét találta ki. Egyrészt a küszöböt alacsonyan, 5 százalékban állapították meg és a körzetükben megbukottak is a listáról bekerülhettek. Az a paktum olyan választási szabályt jelentett, amiben a körzetek 98, illetve ma már 90 százalékát kellett megnyerni ahhoz, hogy a fontos törvények hozatalára elvi lehetőség nyíljon.

Erre a rendszerre nem mondta Bauer, hogy vakvágány, pedig elég volna megnézni az ország rendszerváltás óta mutatott eredményét, illetve eredménytelenségét.

Olaszország is menthetetlen

Kopátsy Sándor                 PP                   2015 07 11

Olaszország is menthetetlen

Számomra az euró övezet bevezetése óta a négy mediterrán ország a menthetetlenek közös zsákjába került, annak ellenére, hogy közöttük Olaszország a legkevésbé az. De az is menthetetlen. Olaszország északi része csak azért menthetetlen, mert a dél-olaszokkal közös országuk van.
Ezért tartottam és tartom a süketek párbeszédének a görög vállság kezelésének az elkülönítését. Ennek a négy országnak egyformán nincs helye az euró övezetben, akkor boldogulnak jobban, ha a maguk stílusában élhetnek. Ennek a négy országnak a lakosságára, az EU tagok között, a leginkább el lehet mondani, hogy a teljesítményéhez viszonyítva a legboldogabb.
Ezt a 60-as évek közepén Olaszországban eltöltött félév után fogalmaztam meg. Ha úgy választhatnák országot, hogy ott megkapom az a viszonylagos jövedelmet, amit elértem itthon, akkor Norvégiát választanám. A tényleges jövedelemből azonban Észak-Olaszországot választanám.
A négy mediterrán országnak az euró övezetben töltött éveit pedig katasztrofálisnak minősítem, mint olyant, amiben olyan feltételek közé kerültek, hogy németekként kell viselkedni. Ez pedig nem mehet nekik. A maguk lábán állva ugyan egyre jobban lemaradtak a puritán németek mögött, de vidámak maradhattak.
Most ott tartanak, hogy tíz év sem lesz elég, hogy oda jussanak, ahol tíz éve voltak.
A négy mediterrán ország katasztrofális helyzete kiderülne, ha megnéznék a hitelminősítők véleményét. Az egyiknél még Olaszország is Románia mögött van. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy ott jobban élnek, csak azt, hogy a románk román módon élnek, az olaszokat pedig német módszerre kényszerítve teszik tönkre.
Mániákusan hiszek abban, hogy a gazdasági felépítmények igazodnia kell a nép kultúrájához. Mivel a latin népek viselkedési kultúrája nagyon más, mint a puritán németeké, angolszászoké és skandinávoké, ezért ostobaság közös módszereket, legkevésbé közös valutát alkalmazni.
Egyik kedvenc mutatóm, hogy melyik országban mekkora a valószínűsége, hogy a leszállított árut nem fizetik ki. Ez a mutató háromszor nagyobb a mediterrán országokban, mint a puritánoknál. De még ennek a mutatónak is nagy a politikai hangulattól függő ingadozása. Az olasz bankok rossz hiteleinek aránya az utóbbi hat évben 5-ről 16 százaléka nőtt. Jelenleg 325 milliárd euró.

Békeidőben még semmi sem okozott Európa egészének akkora kárt, mint az euró övezet működése.

Bányajáradék - földjáradék

Kopátsy Sándor                   PG                 2015 07 11

Bányajáradék - földjáradék

Még a kommunikációs csatornák gazdasági rovatai is alig foglalkoznak az előző két, a következő két évtized világgazdaságának jellemzésével. Talán a világgazdaságban bekövetkezett változás egyik jellemzője, hogy az elmúlt két évtizedet a drága nyersanyagárak jellemezték, ezért óriási újraelosztási szerepe volt a bányajáradékoknak. Ennek most véget vetett egyrészt az, hogy Kína, ami a nyersanyagok keresletének fokozója volt, átlépte a nyersanyagéhes korszakát, a gazdaság nyersanyagigénye nem fog gyorsan növekedni. Az nyersolaj és a földgáz termelése élvezte a legnagyobb bányajáradékot. Ezt az Egyesült Államok belátható időre a tört részére csökkentette azzal, hogy megoldotta a jelenleg már 40-60 dolláros olajáron történő kínálatot.
Amíg az olajt és a földgázt elsősorban a gazdagok vásárolják, és azok meg is tudják fizetni, csak fémeket csak az ipart építő országok fogják keresni. Ezek azonban nincsenek a láthatáron. Nincs olyan jelentős ország, amelyik a jövő iparosítója lehessen. Ez csak nagyon magas felhalmozás mellett lehetséges. Márpedig magas felhalmozása csak a lassan növekvő lakosságú, puritán erkölcsű országok képesek. Ilyenek pedig nincsenek.
A kínai vasérc importja nemcsak volumenében, de arányában is példátlan. 2.000-ben kezdett vasércet importálni, és tíz évvel később már évi 115 milliárd dollár értékbe vásárolt vasércet. Ebben a tíz évben a réz behozatalának értéke is 40 milliárd dollárra nőtt. Ezek olyan volumenek, amik már gyorsan nem is volnának növelhetők, de nem is lesz szükség rájuk. Ezt leginkább Ausztrália, Brazília és Csille fogja megérezni. Szerintem ez volt a világtörténetének legnagyobb nyersanyagigény robbanása, de egyúttal az utolsó is.
A belátható jövőben az emberiség létszáma csak ott gyarapodik, ahol a takarékosságra alkalmatlan lakosságot etetni kell. De nekik nem lesz pénzük. A mezőgazdaság számára óriási keresletet Kína fog jelenteni. Ezt egyelőre csak ők látják. De nemcsak ezt, azt is, hogy ezt önerőből képtelenek lesznek megoldani.
Azt ugyan jól látják, hogy az állati fehérje termelés takarmánya egyre inkább a szója lesz. Az évezredek óta húshiányosan étkező kínaiak húst akarnak enni, nyilvánvaló. A disznóhúsra vágytak. Ahhoz azonban nem volt takarmány, importálni kellett a szóját. Ennek importja 15 év alatt a semmiből évi 40 milliárdra nőtt. Ez Magyarországra vetítve 300 millió dollárt jelentene!
A kínai vezetés felismerte a reális szójaigényét, és ezért egyrészt a hazai termelés felfutása érdekében óriási erőfeszítéseket tett. Másrészt Brazíliát úgy tekinti, mint kiemelkedetten fontos külkereskedelmi partnerét. Ezt jól bizonyítja a tény, hogy felajánlotta, hogy Brazília számára megépíti a két óceánt összekötő nagy teljesítményű vasutat.
Azt már én teszem hozzá, hogy Kínának nem sertéssel, hanem baromfival és hallal kell ellátnia a lakosságát. Az felébe sem kerül.

Függetlenül, milyen módon avatkozik be a világpolitika, a világgazdaság belátható jövőjét két fő ok fogja jellemezni: Kína már nagykorú, fejlett társadalom megkétszerezi a nagyon gazdagok számát, és ezért a viszonylagos nyersanyag bőség, és a katasztrofálisra növekvő élelemhiány válik a fő alakító tényezővé.

Görögország csak rossz tanácsot kap

Kopátsy Sándor                 PG                   2015 07 10

Görögország csak rossz tanácsot kap

Öt nappal vagyunk a görög népszavazás után, és még semmi jele nincs, hogy az EU illetésesei, a bankja, és mindenekelőtt Németország felismerje, hogy a görög válság lényegében a négy mediterrán ország vállsága, és keresse a kiút lehetőségeit. Görcsösen a meglévő körülmények között csak a takarékosságban keresik a megoldást. Képtelenek megérteni, hogy az euró övezeten belül nincs megoldás. Minél nagyobb takarékosságra kényszerülnek, annál reménytelenebb helyzetbe kerülnek.
Elsősorban azt kellene tudomásul venni, hogy mind a négy ország már régen túlment azon a küszöbön, amiről a nagyobb takarékossággal ki lehet mászni.
A négy ország válsága ugyan azonos okból fakad, de nem azonos szintű, helyzetükben csak mennyiségi különbség van, és annak a sorrendje ugyanaz, amilyen már az övezetbe lépés előtt is volt. A mélységi sorrendjük: Görögország, Portugália, Spanyolország és Olaszország.
Mi jellemzi a közös válságukat?
Reménytelenül eladósodtak. Nem csak a külső eladósodottságuk, de annak a viszonylag magas kamatja elviselhetetlen, de ennek terhe alatt egyre romlik a fizetőképességük is, mert egyre csökken a fizetőképességük, a jövedelmük.
Magasabb a munkanélküliségük, mint valaha volt.
A közgazdaságtan szinte említést sem tesz arról, hogy a munkanélküliség minden tekintetben sokkal nagyobb társadalmi betegség, mint a tőkés osztálytársadalmakban volt. Akkor egyrészt nem volt munkanélküli segély, és a munkanélküliség nem értékelte le a munkaerő minőségét. Akkor is baj volt, hogy a munkanélküliek által termelt érté kiesett, de ez a kiesés nem járt plusz költséggel. A munkanélküliek nagy többsége nem volt képzett, csak a fizikai erejére volt szükség. A munkából kiesettek értéke nem csökkent jelentősen. Jelenleg a gyors technikai fejlődés folyamatos szakmai alkalmazkodást igényel. Az alacsony foglalkoztatás sokkal több állami veszteséggel jár, mint nyolcvan éve. Ez különösen a mediterrán országokban katasztrofális, mert az eleve nagyon alacsony adózási morál okán, hatványozottan csökkenti az állami bevételeket.
Az euró övezet létrehozói figyelmen kívül hagyták, hogy a közös valutával megszűnt a tagállamok pénznyomási lehetősége. Márpedig a négy mediterrán államot korábban is azt jellemezte, hogy az állami bevételek hiányát, pénzteremtéssel, inflációval fedezhették. Mivel ettől a lehetőséget elvesztették, külföldi kölcsönök felvételére kényszerültek. Ha valaki kiszámolná, hogy a saját valutájuk szaporítása mekkora inflációt okozott volna, kiderülne, hogy ennek mértéke megfelel az eladósodottsági mutatójukkal. Görögország külső államadóssága a nemzeti jövedelmének 230 százaléka. Ha a költségvetési hiányt a saját valutájuk szaporításával biztosították volna, a drachma inflációja az euró övezeti tagságuk idején 230 százalékkal romlott volna, de nem lenne adósságuk.

A 25 év alattiak 50 százaléka munkanélküli.
Egy ország jövőjét nem érhet nagyobb csapás, mint a fiatalok tartós munkanélkülisége. A hitelezők számára nincs nagyobb feladat, mint ennek az állapotnak a felszámolása. Az olyan ország, ahol a fiatalok fele nem találat munkát, az soha nem lehet képe arra, hogy valaha visszafizesse az előző generáció által okozott adósságot. Arról is kellene információkat gyűjteni a Görögországot takarékosságra kényszertó hitelezőknek, hogy mennyi görög fiatal menekül a jövőjét vesztett országból.

Ki a felelős?
A mediterrán országok reménytelen eladósodásáért elsősorban azok a felelősek, akik belecsábították az országot az euró övezetbe. Ezen ugyan lehet vitatkozni. Azonban azon nem, hogy mindhárman, az euró övezet szervezői, a hiteleket felvevők és a hitelezők felelősek.
Az euró övezet szervezői felelősek azért, mert meg kellett volna vizsgálni, hogy mik a feltételei a közös valuta vállalásának. Ebben vitathatatlan a Valutaalap és a Világban felelőssége is. Mindkét szervezet évtizedek óta hirdette a közös valuta előnyeit. Ők ugratták be Argentínát abba, hogy a dollárhoz kösse a nemzeti valutáját. Ez nagyon hasonló ahhoz, hogy a mediterrán országoknak közös valutájuk legyen. Mindkét esetben a lényegesen fejlettebb, nagyobb, puritán erkölcsű ország tekintélyes valutájához kötötték egy spanyol, tehát mediterrán kultúrájú, gyorsan inflálódó valutáját. Jobb elrettentő példát ki sem lehetett volna találni.
A négy mediterrán ország hibája sem vitatható. Ha megnézték volna a saját valutájuk előző ötven éves történetét, kiderült volna, hogy annak az inflációja többször gyorsabb volt, mint a német márkáé. Ez idő alatt nem fordult elő, hogy a költségvetésük fedezethiányát, nem pénznyomással, inflációval vagy külföldi hitelekkel fedezték. Az utóbbiakkal azért voltak mértéktartók, mert az őket ismerő hitelezők csak nagyon magas kamattal vették meg az államkölcsöneiket. Ők ugyan tisztában voltak azzal, hogy a pénznyomás lehetősége a közös valuta esetében megszűnik, de vigasztalódtak azzal, hogy a korábbinál lényegesen kisebb kamattal is lesz vevője az állampapírjainak. Ebben nem is csalódtak. A legjobb vevőknek éppen az övezet erős tagjai, elsősorban a német bankok, pénzintézetek és nyugdíjpénztárak voltak. Elég volna megnézni, hogy mennyi mediterrán államkölcsön van az euró övezet erős tagjainak a birtokában, mekkora kamattal. Kiderülne, hogy ez a kamatkülönbség sokkal nagyobb összeget jelent, mint amennyivel a négy mediterrán ország vissza nem fizethető adósságának harmadát rendezni lehet.
A négy mediterrán ország kötvényeit megvásárlók felelőssége sem vitatható. Ez bizonyítható azzal, hogy ők lényegesen alacsonyabb kamattal vásárolták meg a mediterrán országok kötvényeit, mer belekalkulálták az erős euró övezeti tagok felelősségvállalását.
A fentiek alapján azon nem lehet vitatkozni, hogy a válság megoldásáért felelős a Világbank, az EU, a négy eladósodott ország és a hitelezők is. Mindegyiknek vállalni kell a rendezésben való szerepet.
A megoldáshoz irányt mutathat Magyarországon a svájci frankban történt eladósodás rendezése. Ha nem a részletekben, de a közös felelősség vállalásban annál inkább. Nálunk az fel sem merült, hogy csak a hitelfelvevők a felelősek. A kormány elismerte a saját felelősségét, és felelősségvállalásra kényszerítette a hiteleket folyósító, azon jól kereső bankokat is. A magyarországi svájci frankban felvett hitelek ugyan kisebb volument jelentettek a nemzeti jövedelemhez viszonyítva, ezért nem is történhetett meg a teljes rendezés, de a nagyobb hányada már megoldódott. De csak azért, mert saját valutánk volt, és megtehettünk néhány lépést. Elsősorban a forintunkat az euróhoz képest mintegy 20 százalékkal leértékeltük. Ezzel ugyan nőtt az államadósságunk, de lényegesen javult a külkereskedelmi mérlegünk, drágább lett az import, jövedelmezőbb az export.

Mi a teendő?
El kell ismerni a felek egyenrangú felelősségét. Csak a rendezés terheinek arányos megosztás jelenthet megoldást. Tehát le kell mondani arról a mániáról, hogy az államadóságokat az érintett országok csak a nadrágszíj meghúzásával megoldhatják. Görögországban már 25 százalékkal alacsonyabb a megtermelt nemzeti jövedelem, mint öt évvel korábban volt. A javasolt megszorítások pedig csak tovább növelik a csökkenést. A nem eladósodott országoknak figyelembe kell venni, hogy ekkora jövedelemcsökkenés szinte elviselhetetlen. A válságkezelők olyan orvosok, akik a betegsége okán a súlyának negyedét elvesző beteget koplalással akarják gyógyítani.
Görögország gyógyítható beteg csak akkor lesz, ha adósságterhének kétharmadát elengedik, és hitelt adnak a talpra állásához. A mindent megelőző segély az övezeti tagságnak megszűntetése. Mivel válság elsődleges ok a közös valuta, mindenekelőtt azt kell megszüntetni. De nem elég ezt Görögország esetében megtenni, hanem a másik három országot is ki kell léptetni. Ez ugyan spontán is megtörténik, ha a görög válság megoldódik, akkor spontán a másik három országban is azok a pártok győznek, amelyek a kilépést vállalják.
Ezért értelmetlen azt a játékot folytatni, hogy csak Görögország került abba a helyzetbe, hogy mivel képtelen visszafizetni, rendezni kell az adósságát.

Sajnos, az EU vezetése és tagországai képtelenek megérteni, hogy rossz vágányra vitték Európa nyugati felének sorsát.

A magas foglalkoztatás ösztönzése

Kopátsy Sándor               PF                    2015 07 11

A magas foglalkoztatás ösztönzése

A bolsevik évtizedek legnagyobb tanulása az volt, hogy a dolgozók érdekét semmi sem garantálja jobban, mint a magas foglalkoztatás. Minden társadalomban az van előnyös pozícióban, akiből kevés van. Ezt az örök igazságot felejtette el a marxizmus, de a gyakorlatban kiválóan alkalmazta. A munkások hatalmát teremtett azzal, hogy dogmája volt a teljes foglalkoztatás. Akkor, benne élve, csak a hátrányát láttam, azt hangsúlyoztam. Annyi munkanélküliséget javasoltam, amennyi ember akkor büntető táborokban volt, egyetlen százalékot.
Azt már a náci rendszerből megtanultam, hogy a nép számára az elsődleges követelmény, legyen mindenkinek munkája, amiből segélyekre nincs rászorulva. Aki ezt nem érti meg, nem értheti meg azt sem, hogy miért volt Hitler olyan népszerű még a nagyon tisztességes németek számára is. Máig nem vesszük tudomásul, hogy magas munkanélküliségű, szociális juttatások nélküli tőkés osztálytársadalomnál jobbnak tartották a mindenki számára a munkából való megélést biztosították.
Mivel a nácizmus csak a német érdeket elismerő imperializmus volt, szerencsénkre, megbukott.
Azon azonban nem botránkozok, hogy a rendszerváltással a munkából való megélés lehetőségétől megfosztott millióknak Kádár országa jobb volt, mint az erőseknek sokkal többet adó demokrácia. Csak botránkozok azokon a demokratákon, akik a lakosság számára a politikai jogok az elsődlegesek nemcsak a munkából való megéléssel, de még a jövedelemmel szemben is. A társdalom tagjainak óriási többsége számára nagyon másodlagosak a politikai jogok. A napokban találkoztam azzal az adattak, hogy Indiában a 9 év alatti gyerekek 30 százaléka alultáplált, Kínában pedig csak 2. Ennél jobban aligha bizonyíthatja valami a véleményemet, hogy Kínban most csoda zajlik, Indiában pedig tragédia készül. Az viszont bosszant, hogy a magyar kilencéves gyerekekről csak annyit tudhatunk, hogy jelentős hányaduk nagy szegénységben él. De azt is csak úgy, hogy mennyien, de az, hogyan oszlik meg ezek aránya a cigány és nem cigány lakosság esetében, szigorú titok.
Ötven éve tudom, hogy a lakosság életviszonyainak alakulása a legjobban az átlagos testmagasság alakulásával mérhető. Ezt a módszert éppen hazánkban egy ezred sorozási adatai alapján dolgozták fel. Aki ezt elvégezte, a világ szakmai köreiben tudják, de a megyeszékhelyen ahol orvos és tanár volt, nem tudják. Nem utolsó sorban azért sem, mert zsidó volt, akit átadunk a náciknak.
Jelenleg mindenki tudja, hogy az ország legnagyobb baja a nagyon alacsony foglalkoztatás. Azt ugyan a hivatalos politikai is elismeri, hogy ennek javítása volna a legnagyobb bajunk, de még az sem közöljük, hogy azonban, hogy mekkora, nem közöljük, hogy az EU 28 tagországa között az utolsók vagyunk. Ezzel szemben a kormány csatornáin állandóan szerepel, hogy a közmunkásoknak köszönhetően mennyivel csökkent a nyilvántartott munkanélküliek száma. Azt sem írta még le senki, hogy ez a mutató mekkora volt a Kádár-rendszerben, és mekkora a rendszerváltás óta.
Mivel a foglalkoztatás kívánatos szintjét tartom a legfontosabb társadalmi mutatónak, megszállottan foglalkozok azzal, hogyan lehetne ezen javítani.
Egyetlen lehetőséget abban látok, hogy a munkaerő árát a keresletének és kínálatának arányához lehet igazítani. Ez abból fakad, hogy akár a munkavállalók adóztatásával, akár a foglalkoztatásával járó elvonást az állam a piactól függetlenül szabályozhatja. A közgazdászok addig sem jutnak el, hogy a történelemben először van arra lehetőség, hogy más lehet a munkaerő ára, más annak a költsége a munkaadó, és más a munkavállaló számára.
Erre lehetőséget először a munkajövedelmek adóztatása adott lehetőséget. Szinte már minden tőkés osztálytársadalom is áttért a munkajövedelmeket is tartalmazó progresszív adóztatásra. Ez az adóztatási mód azt jelenti, hogy a munkaerő piacán kialakult béreket a társadalmak többsége nivellálja. Aki magas bért kap, aránylag is magasabb adót fizet. Vagyis az adózott jövedelmeket nivellálja a társadalom. Ez a nivellálás a háború után nagyon erős volt, az óta mindenütt csökken. Mi olyan ország vagyunk, amelyik az egységes adókulccsal ezt lehetetlenné tettük. A kormányunk azt hiszi, hogy ezzel a középosztály pozícióját erősítni. Megfeledkezik arról, hogy csak a gazdag társadalomnak lehet erős középosztálya. Az alacsonyan foglalkoztató társadalom szegény. A szegény társadalomban a középosztály is szegény, mivel gazdag nem lehet, úr akar lenni. Az urizálás már jelentkezik.
Még nagyobb kár származik abból, hogy az egységes adókulcs kizárja a jövedelemarányoknak a társadalmi érdekhez történő igazítását.
Éppen a napokban került a kezembe olyan írás, ami azt ismertette, az Egyesült Államok az adóztatással hogyan támogatja a képzelten, kevéssé keresett munkaerő foglalkoztatását. Az olyan családok számára, amiben alacsony az egy személyre jutó bérjövedelem, ennek arányában adókedvezményt ad. Ez egy háromgyerekes családban egy alacsony bérű kereső esetében évi 6.000 dollár.
Ennek az adóztatási rendszernek az érékelésével három kutatóintézet is foglalkozik. Többnyire inkább a hibáit, mint az eredményét keresve. Az egyik tanulmány arra hivatkozik, hogy az az adózás a belkereskedelmi és vendéglátó láncoknak kedvez. Ebben igazuk van. Öt-hat éve vizsgáltam, hogy az Egyesült Államokban, mely ágazatokban magas a képzetlen munkaerő aránya. Két ágazat emelkedett ki, a főleg mexikói bevándorlókat foglalkozató, kertészkedő mezőgazdaság, Kaliforniában, és a kereskedelmi nagyvállatok. Ezek sikere sem elég azonban arra, hogy ne az ilyen, képzetlen, tapasztalatlan munkaerőben a legmagasabb a munkanélküliség. Tehát ilyenből többre volna szükség.
A három említett tanulmány egyike sem veti fel a kérdést, milyen foglalkoztatás felel meg a társadalom érdekének. Pedig egyszerű a válasz. A magas, és a munkaerő minden szintjén közel azonos.
Ami a foglalkoztatási szintet jelenti, Európában mindenütt az optimum alatt van. Az EU 28 tagállamában az összesített foglakoztatási szinte jó tíz százalékkal alacsonyabb, mint a négy tengerentúli angolszász országban. Ráadásul ezekben az egy dolgozóra jutó ledolgozott órák száma is mintegy száz órával alacsonyabb. Kevesebb az ünnep, a szabadság és a hiányzás. Vagyis a tengerentúli protestáns országokban közel három héttel hosszabb a hét.
Még nagyobb a távol-keleti országokhoz viszonyított különbség. Ott az év kétszáznál is több munkanapból áll. Hozzá teszek még két példát.
Dél-Koreában a háborút követő öt éven át évente 2.600 munkanap volt a kötelező. Ezerrel több, mint jelenleg Magyarországon! Ma is fele a vasárnapokon kívüli ünnep, és nincs statisztikailag kimutatható tartós munkanélküliség. Leírta ezt valaki nálunk!
Japánban mindenki számára 68 év a nyugdíjkorhatár, ezen nincs engedmény. A ténylegesen nyugdíjba vonulók életkora pedig 71.8 év!
Európa egészét a versenytársaikat azoknál kevesebb munkával lépést tartani akaró kontinensnek tekinthetjük.


Ami a foglalkoztatási ráta optimumát jelenti.
Nem elég a magassága, nagyon fontos az egyenletessége is.
A munkaerő felső hányadai hatványozottan értékesek. A munkabér, az első olyan mérce, ami a munkaerő társadalmi érékét méri. Az osztálytársadalmakban csak a művészetek területén volt teljesítményarányos a jövedelem. Ott sem mindig az érték létrehozója kapta, gyakran éppen a legértékesebb, leginkább új értékeket hozó művek sokáig nem voltak reálisan értékelve. Az utókor annál inkább megette ezt. A tapasztatok szerint viszonylag hosszú időre volt szükség, amíg az érékek rangsora stabilizálódott. Ma a legjobbak ezerszer annyit érnek, mint a kor elfogadott műalkotásai, és a legnagyobb művészek művei között is egyre nőnek az értékkülönbségek.
A kommunikációk forradalmai a versenysportokat is felértékelték. Ma ennek a legjobbjai messze jobban megfizetettek, mind a tudományoké.
A művészetek és a versenysportok számomra azért érdekesek, mert a jelenkor legfőbb feladatát, a képességek kifejtésének maximalizálását e két területen oldják meg a legjobban. A jelenkori társadalmak teljesítményekre koncentráló képzést csak a művészetekben és a versenysportokban valósítják meg hatékonyan. Nem érzem túlzásnak, hogy a társadalmak várható teljesítménye ugyanis attól függ, milyen hatékonyan fejlesztik ki a képességeket. Ez szinte csak a művészetek és a versenysportok területén működik hatékonyan.
A képesség kifejlesztésnek két feltétele van. A korai, megbízható képesség felismerés és a homogén képességek homogén csoportokban történő kifejlesztése. Ez csak a művészek és sportolók képzésében valósul meg. A társadalom képességigényének a 99 százalékban azonban nem ez történik. Szinte nincs korai képesség felismerés, és az oktatási rendszer nagyon későn tér rá a homogén képességű csoportok oktatására. Pedig a társadalom jövőjének kilátásait két feltétel javítja a legjobban.
A gyermekvállalások családi hátterének javítása. Ennek két módszere van. A gyermekvállalást csak annyi gyermek számára támogatják, ahány eredményes felnevelése várható, és az öregkori ellátás mértéke a gyermeknevelés eredményétől függjön.
Olyan képesség feltárási és oktatási rendszer, ami a művészek képzésben bevált. Ez nálunk, annál is ígéretesebb, mivel a két területen a képzésünk világszínvonalú.
A tartós munkanélküliség felszámolása.
Mivel annak a lehetőségét eljátszottuk, hogy adókedvezménnyel támogathassuk a tartós munkanélküliek és a pályakezdők alkalmazását, csak a foglalkoztatással járó elvonás csökkentésére marad lehetőség. Már sokszor leírtam, hogy a tartós munkanélküliek és a pályakezdők alkalmazása esetén engedjük el a bérjárulékot.
A szükséges intézkedések működési eredményéről pedig folyamatosan be kell számolni etnikai, képzettségi bontásban.

2015. július 9., csütörtök

A világgazdaság struktúrája

Kopátsy Sándor                 EG                   2015 07 01

A világgazdaság struktúrája

A világtörténelmet kontinensek történeteként dolgozza fel a történelemtudomány. Ezen belül természetesnek vették, hogy Európa is kontinens. Ezt addig természetesnek lehetett kezelni, amíg a világtörténelmet úgy fogták fel, hogy Európa centrikus. Ennek azonban egészen az ipari forradalomig, nem volt tudományos alapja. Addig Ázsiában élt az emberiség négyötöde, és a megelőző mintegy öt és félezer évvel öregebb társadalmi kulturális és gazdasági múltjuk volt.
A görög kultúra európaisága vitatható, hiszen a egy balkáni félsziget csücskében néhány kereskedő városállam volt, ahol a kor emberiségnek legfeljebb egyetlen ezreléke, Európa lakosságának egyetlen százaléka sem lakott.
Az is magyarázatra szorulna, hogy Nagy Sándor az egész Közel-Keletet meghódította, de ezen belül még saját balkáni hazájába sem tért vissza.
Ötszáz évvel később a Római Birodalom ugyan már világbirodalom volt, de sokkal inkább közel-keleti, mint európai. Ezt jól bizonyítja, hogy a kettős császárság idején az erősebb jelölt mindig a birodalom keleti felét választotta.
Azt sem hangsúlyozzuk, hogy Európa vallása a közel-keleti zsidó vallásból indult.
Európa ugyan joggal büszke a görög kulturális örökségére, de elfelejti hangsúlyozni, hogy ezt az örökséget Európa jó ezer évre elfelejtette, és az araboknak köszönhetjük, hogy megmentették.
A Közel-Kelet esetében is hangsúlyozni kellene, hogy ez mindig magában foglalta, és foglalja ma is, a Szaharától északra lévő Afrikát is. Ezért a kereszténységet is csak a mohamedán vallás előtt tekinthetjük Európai vallásnak. Ezt megelőzően lényegesen több keresztény élt a Közel-Keleten, mint Európában.
Európa csak akkor lett önálló kultúra, amikor az első évezred végén képessé vált arra, hogy megtermelje a saját kenyerét. Azt megelőzően, csak a közel-keleti gabonából lehetett kenyere. Európa először azzal hozott a világgazdaság számára újat, hogy kifejlesztette a természetes csapadékra épülő, az állattartással párosuló, hatékony gabonatermelést. Ezt folytatta azzal, hogy szántóföldi kultúrnövénnyé fejlesztette a kukorica és a burgonya termelését. Az ázsiai kultúrák egyetlen növénye maradt alapélelem a rizs. Az volt ugyan mintegy ötezer éven keresztül a legnagyobb népességet eltartó, legolcsóbb gabona, de annak termelésében nem történt olyan technikai forradalom, mint a Nyugat szántóföldi gabonáiban és a burgonyában.
A nagyon alacsonyan benépesült Amerika és Ausztrália benépesítése tette a Nyugatot először a két legnagyobb ázsiai kultúra versenytársává. Annak ellenére, hogy európai népek történelme Amerika betelepítése nélkül nem lehetett volna ilyen sikeres, ennek a jelentőségét alig említi a történelemtudomány.
A 20. században aztán olyan agrártechnikai és biológiai forradalom zajlott le az Egyesült Államokban vezető szerepe mellett, aminek köszönhetően ma az emberiség mintegy harmadának adott táplálékot. Elsősorban ennek köszönhető, hogy ma 7.5 milliárd ember, negyede ma élelemhez juthat. Még nem találkoztam annak hangsúlyozásával, hogy a megtörtént túlnépesedést az 20. század agrártechnikai forradalma tette lehetővé.
Az emberiség megjelenése óta mindig alultáplált volt. Jelenleg az egyötöde, döntően az indoeurópai népek túlsúlyosak. Ez abból fakad, hogy a jövedelmükhöz képest olcsó lett a táplálkozásuk.
Az elmúlt száz év első felében csak a puritán Nyugat fejlődött gyorsan és csak ott lassult le a túlnépesedési nyomás. Az utóbbi ötven, illetve huszonöt évben a távol-keleti népek is erre az útra léptek.
Jelenleg csak két kultúrában növekszik gyorsan az egy lakosra jutó jövedelem, a protestáns Nyugaton, és a konfuciánus Távol-Keleten. A fentieket azért írtam le, hogy bizonyítsam, csak ez a két kultúra fejlődik továbbra is gyorsan.
Ezeken túl csak Latin-Amerika, Dél-Ázsia, a Közel-Kelet és a Szahara alatti Afrika kezelhető viszonylag homogén egységként. Ezek nagy többségének közös vonása ugyan a fejlettekhez viszonyított gyorsa lemaradásuk, az elviselhetetlen túlnépesedésük és kulturális alkalmatlanságuk. Ezért egyikük sem lehet a két puritán kultúrával versenyképes, de a lemaradásuk tempója különböző okokból jelentősen eltérő. A felsorolásuk sorrendje lényegében annak mértékét jelentős sorrendet is jelzi. A felsoroltak közül a latin népek lemaradása lesz a leglassabb, és Dél-Afrikáé a leggyorsabb.
A világgazdaság növekedését, a nemzetközi tőkeáramlást ezek bontásában kellene ábrázolni.
Helyette az ezt ábrázoló kimutatások, statisztikák értelmetlen hármas bontást adnak. Fejlett, fejlődő és a volt szocialista országok.
A fejlettekre és fejlődőkre való bontás közel száz éve divatos, pedig nagyon ostoba.
A fejlettek nemcsak fejlettek, hanem nagyobb felüket jelentő Kína a leggyorsabban fejlődő.
A fejlődők között csak Kína fejlődő, méghozzá példátlanul gyorsan fejlődő. A többiek gyorsan lemaradók. Száz éve egyre gyorsabban lemaradóknak lehetne ezeket nevezni.
A volt szocialista országok kategória nemcsak értelmetlen, de jelentéktelen súlyú is. Néhány kisebb ország kivételével, nyugodtan be lehet sorolni ezeket is a lemaradók közé.
A fejlődők és a lemaradók bontás is elegendő volna.
A részletesebb értékelés számára kívánatos volna, ha a bontás az egy lakosra jutó jövedelem és a lakosság számának növekedését adná meg az Alábbi bontásban.
Puritánok összesen.
Ezen belül: Nyugati és távol-keleti puritánok bontás.
Nem puritánok összesen.
Ezen belül. Latin népek, Dél-Ázsia, Közel-Kelet, Dél-Afrika.
Egy ilyen felmérésből világossá válna, hogy az emberiség mintegy kétötödét kitevő puritánok népessége viszonylag stabil, megengedhető módon mozog. Ugyanakkor az emberiség háromötödében gyorsan nő a lakosság és az egy főre jutó jövedelemben egyre jobban lemarad.
A jelenleg készített statisztikák ezzel szemben nem árulnak el semmit.


A gazdasági siker feltétele

Kopátsy Sándor                EH                    2015 06 29

A gazdasági siker feltétele

Középiskolás koromban már feltűnt, hogy az utóbbi ezer év gazdasági sikerei lemérhetők voltak azzal, hogy melyik ország milyen közel van az Atlanti Óceán észak-nyugati partjaihoz. Azt csak később ismerem fel, hogy a közelség alatt nem a távolságot, hanem annak legyőzési idejét és költségét kell mérni. Ezen az alapon a csehek, a lengyelek, de még a balti népek is közelebb voltak, mert az áruk szállítási költsége csak a vízen volt elviselhető. Megállapítottam, hogy a Kárpát Medence nagyon messze van.
Még egyszerűbb mércének tartottam a Golf Áram hatásának érvényesülési fokát. Ezt a távolságot megbízhatóan mutatta, hogy a búza vetőmagjának, hol hányszorosa a termés. Ez a mutató ugyan nem volt túlságosan kedvezőtlen, de a nyugat-európai piacokra való szállítása, egészen a vasút megjelenéséig elviselhetetlenül drága volt. A vasút mégis óriásit javított a Kárpát Medence helyzetén. A személyek és a drága áruk számára tizedére csökkent a szállítási költség és idő. A gőzhajók megjelenése azonban hamar leértékelte a helyzetünk javulását azzal, hogy a tengeren túlról a sokkal olcsóbban termelt gabona olcsóbban is szállítható lett.
Ezek az információk alaposan leértékelték számomra Magyarország történelmének tálalását, mert abban szó sem volt arról, amitől a történelmünk függött.
A feudális és nyugati keresztény magyar állam alapítóknak az osztrák és a cseh politikai kötődéssel kellett volna csökkenteni a Nyugattól való távolságot.
Az osztrákok viszonylag könnyű helyzetben voltak, mert közös nyelvük eleve a germánsághoz való kötődést jelentette. A szállítás szempontjából ők sem voltak lényegesen közelebb a Nyugati piacokhoz, de eleve részei voltak a Német-Római Birodalomnak.
A csehek előnye volt, hogy ők vízi úton elérhették az Atlanti Óceánt. Az pedig bölcsességükre vall, hogy szláv voltuk ellenére, eleve megelégedtek azzal, hogy a Német-Római Birodalom választói fejedelmeinek egyike lesznek.
Géza és István, a nagyobb függetlenségük érdekében önállók akartak lenni, és a pápától kérték a koronát. Itt ütköztem először a problémába, hogy valóban az uralkodónk függetlensége, az államunk szuverenitása az elsődleges társadalmi érdek. Ebben a kérdésben a magyar történészek kétségét sem vetik fel annak, hogy ami a királyunk érdeke, az a nemzetünké is.
Számomra soha nem volt kétséges, hogy a nemzet, az állampolgárok érdeke az első, és ehhez kell az uralkodónak az érdekét illeszteni. Azt, hogy ezt a hatalom birtokosának nehéz elfogadni, megértem, de azt nem, hogy a történészeink ezt máig tudomásul veszik. Sőt ma is ennek alapján értékelik a történelmünket. A korok minősítését a hatalmat birtokló szabadságának maximumához mérik. Mintha a nép érdeke az uralkodó személyes érdekével volna azonos.
Ebben a kérdésben mindig a csehekre hivatkozok. Csehország csak az első világháború után lett szuverén állam, mégis mindig jóval előttünk jártak, és járnak ma is. Gazdaságföldrajzi adottságuk ugyan kedvezőbb volt, de szláv voltuk okán inkább lehettek volna germánellenesek.
A második évezred derekán a reformáció jelezte, hogy a puritán népek kinőtték a mediterránok római katolicizmusát. Ettől kedve egyre nőtt a puritánok fölénye. Ekkor a Kárpát Medence országa számára lehetőség nyílt a puritán Nyugathoz csatlakozásra. A csatlakozás spontán megtörtén, az itt élő lakosság nagy többsége a Nyugat puritán vallását választotta. Ez a döntés megszilárdulhatott volna, ha nem kerülünk Habsburg uralom alá. A történészek még ötszáz év után sem hangsúlyozzák a 16. század által kínált modernizációs lehetőséget. Pedig ehhez elég lett volna az Oszmán Birodalommal való megegyezés, ami élig-meddig Erdélyben meg is történt.
A 19. és a 20. század közepe között a vasúti és a közúti szállítás forradalmának köszönhetően, közel kerültünk a Nyugathoz. A gabonaexport jelentősége az életszínvonal emelkedésével arányosan csökkent. Ugyanakkor a belterjes mezőgazság exportja és az ipari munkamegosztás számára létrejöttek a munkamegosztás hatékony feltételei. Történelmi fordulatot jelentett a közúti szállítás diadala, ami biztosította a nyugat-európai távolságokon belüli vállalati szintű munkamegosztást. A 20. század végére Európa nyugati fele a szállítás szempontjából egységes piaccá váltak.
A magyar történelem számára a szállítási forradalom ugyan létrehozta a Nyugattal való integráció technikai feltételét. Ezzel párhuzamosan a magyar társadalom évezredes problémája, a betegesen alacsony polgárság is megoldódni látszott. Az ország lakosságának mintegy húszadát kitevő zsidó etnikum példátlan gyorsan élt a polgárosodás megnyílt lehetőségével, és nyugati színvonalú polgárrá vált. Az ország történetének kétségtelenül a legnagyobb hiányossága a magyar etnikum beteges polgárhiánya megoldódni látszott. Ezer éves történelmünkben először volt polgárságunk. Ráadásul kiváló minőségű.
A viharos polgárosodással azonban szembefordult az abnormálisan nagyszámú nemességünk folytatását jelentő úri középosztály. Trianon után az úri középosztály ellenforradalmát támogatta felűről az arisztokrácia, aluról a magyar nép, amely képtelen volt megemészteni, hogy csak a létszámának megfelelő országa marad. A lényegében nemzeti állammá zsugorodott ország lakosságának nagy többsége egyrészt teljes revíziót, másrészt megszabadulást akart a meggazdagodott zsidóságtól.
A második világháború alatt a zsidóság öthatodát elpusztítottuk, illetve elengedtük.
A háborúvesztés után a Szovjetunió csatlósa lettünk. A megszállás történelmi érdeme volt az arisztokrácia és az úri középosztály hatalmától való megszabadulásunk. A nagybirtokrendszer következetes felszámolása után is nagy maradt a falusi lakosság kielégíthetetlen földigénye. Ennek a nyomásnak engedve, a svábokat hazaárulóknak minősítettük, földjüktől megfosztottuk és batyuval kitelepítettük.
A Szovjetunió hatására erőltetett iparosítást folytattunk. Ennek köszönhetően, a falvak túlnépesedettségét sikerült negyedére csökkentenünk.
A szovjet megszállás alatt a társadalmunk polgárhiánya nem érződött az események alakulásában. Egyrészt a polgárság igényei előtt a bolsevik rendszer elzárta az utat, másrészt a megmaradt, mintegy százezres zsidóság, realitásból és félelemből beállt a proletárdiktatúra élcsapatába. Ezt a jobb-közép magyar közvélemény bűnnek minősíti, én előnyüknek tartom. A bolsevik évtizedeket annak köszönhetjük, hogy a magyar zsidóság adott realista színvonalat a társadalmi viselkedésünknek.
Nem csak a jelenlegi közép-jobb kormányzat, de a történészeink sem ismerik fel, hogy a másoknál sikeresebb csatlós sorsunkat két ténynek köszönhettük.
Egyrészt a bolsevik rendszer zsidó káderei sokkal inkább értelmiségiek voltak, mint a zsidóságuk szinte teljesen elvesztő csatlós országokban.
Másrészt a Szovjetunió reformista káderei a mezőgazdaság modernizációjával akartak kezdeni, és erre a feladatra Magyarországot tartották a leginkább alkalmasnak, és a reformot az agrárpolitikus Nagy Imrére bízták.
Sajnos a reformok moszkvai támogatói sem voltak elég erősek, a magyar közvélemény, de még a kommunista párt kádereinek többsége sem tudta felmérni, hogy hol van a mozgásszabadásunk határa. Ezért tört ki 1856-ban a forradalom, és két hét alatt messze átlépte a Moszkvában megengedett határokat. A szovjet hadsereg leverte a forradalmat.
Óriási szerencsénkre a szovjetvezetés elfogadta, hogy Kádár János legyen a diktatúra élén. Elképzelni sem tudom, mi lett volna, ha nem ő a hatalom első embere. Ezt azonban a rendszerváltás utáni halom képtelen tudomásul venni, és a jelentőségét értékelni.
A második világháború utáni Európa történelmét, mindenekelőtt a hidegháborút nem lehet megérteni, ha eltekintünk attól, hogy a megelőző száz évben, elsősorban a zsidóság páratan sikerének köszönhetően, felzárkózás folyt, ezer év óta először csökkent Európa keleti felének lemaradása. Ez az eredmény azonban megszűnt, visszaállt a polgárhiányosság állapota, mivel a zsidóságot kiirtották, illetve hagyták kivándorolni, a másik élenjáró etnikumot, a germánokat pedig kitelepítették. Ezért a térség motorját szinte felszámolták. Európa keleti felének a 20. században bekövetkezett legnagyobb hatású történelmi eseménye, a zsidó és a germán etnikum felszámolása volt. Ettől kezdve a Nyugathoz való felzárkózás motorja eltűnt. Közép- és Kelet Európa felzárkózása reménytelenné vált. Ez a legmarkánsabban Lengyelországban és a Kárpát Medencében jelentkezett. Ez a leginkább egyértelmű, ha e két térségnek az első világháború előtti és az 1990-es rendszerváltás utáni etnikai állapotát állítjuk egymással szembe.
A Szovjetunió szétesése után az általa felügyelt térség országai visszanyerték a szuverenitásukat, de ezek főleg etnikai okból képtelenek voltak élni a lehetőséggel.
A trianoni Magyarország ugyan harmad akkora területű egy nemzetiségű országgá változott, de a század közepére elvesztette zsidó és germán kisebbségét. Itt térek ki arra, hogy nemcsak a politika, és a történészek, de a magyar közvélemény is csak arról beszél, hogy elveszítettük azokat a területeket, ahol kisebbségben éltünk, pedig a nagy társadalmi változást az jelentette, hogy Trianon után a lakosság nyolctizede magyar etnikumú volt. A két legnagyobb kisebbség a germán és zsidó pedig előttünk járt. Egyetlen messze lemarad etnikumunk a lakosság egyetlen százalékát kitevő cigányság volt. A rendszerváltás utáni országban egyetlen százalékra zsugorodott mind a zsidóság, mind a germánság, ezzel szemben a legnagyobb etnikummá szaporodott a cigányság.
Még senki sem készített olyan mérleget, ami megmutatná, hogy az ország lakosságának etnikai változása mekkora veszteséget jelent az emberi vagyon értékében.
A rendszerváltást követő 25 év mérlegét tragikusnak tartom. Az arisztokráciától és az úri középosztálytól ugyan megszabadultunk, de ma a magyar társadalom kevésbé polgári, azaz nyugat-európai, mint száz évvel korábban volt.

A fentiekkel azt kívántam bizonyítani, hogy a történelem múltját és jövőjét nem a politikai események, hanem a társadalomhoz való igazítás alakítja.

A görög válság

Kopátsy Sándor                  PH                 2015 06 30

A görög válság

Tegnap egy hétre bezártak a görög bankok, és a hétvégén népszavazás lesz az euró övezetben maradásról. Az esemény évek óta elkerülhetetlen, ezért lepett meg, hogy a világ szinte minden tőzsdéjén 1-3 százalékos árfolyamesés következett be. Már az is szakmai ostobaság volt, hogy az euró övezetbe beszervezték a mediterrán országokat.
Az EU brüsszeli vezetését eleve szánalomra méltó, de jól fizetett ostobáknak tartottam. Az EU apparátusába csak azokat küldték, akikre otthon nem akartak építeni. Azok pedig boldogan mentek a kényelmes munkáért sokkal nagyobb fizetést kapva.
Az Európai Uniót még súlyos európai politikusok álmodták meg. Elsősorban Németország és Franciaország vezetői képzelték el, hogy az irányításuk alatt Nyugat-Európa demokratikus államainak uniója versenyképes lehet az Egyesült Államok szuperhatalmával. Ez a cél sem volt reális, de a rangját vesztett két európai nagyhatalom számára szép állom volt.
Adenauer joggal érezte, hogy már a Német Szövetségi Köztársaságnak sem kell félni Franciaország fölényétől, ugyanakkor az Európai Unió garanciát ad arra, hogy Franciaország és Anglia ne ellenezze a kettéosztott Németország egyesülését. Franciaország pedig örömmel vállalta a Németországgal kötött szövetséget, ha az óriási agrártámogatást biztosít a számára.
Mivel mindkét ország felmérte, hogy ketten együtt sem jelenthetnek az Egyesült Államokkal való versenyképességet mindaddig, amíg a Szovjetunió katonai erejétől való védelmet csak az Egyedsült Államok jelenthet, igyekeztek az EU tagságát minél jobban bővíteni. Nyoma sem található annak, hogy valaki az EU tagsággal szembeni követelményeket vizsgálta volna. Minden új tagot örömmel fogadtak. Ez addig még nem jelentett súlyos problémát, amíg az EU lényegében csak az áruk és a turisták szabad mozgását jelentette. Ma már világos, hogy a munkaerő szabad áramlása, ahogy ismertté válik, válságot fog jelenteni, mert a szegényebb országokat egyre jobban otthagyja a munkaerejük java. Ez ma már probléma, de elnyomja a jelentőségét az elmaradt világból megindult népvándorlás.
Bármennyire egyértelmű, hogy a munkaerő szabad áramlása csak ott engedhető meg, ahol közel azonos a bérszínvonal. A jó munkaerő áramlását azonban az sem állíthatja meg, ha nincs szabadjára engedve, mert az akkor is áramlik, és a fejlettek ezt nem fogják megakadályozni. Az idő múltával egyre jobban felerősödött mind a gyenge munkaerő kimenekülése menekülése, mind a legjobbak kivándorlása. A fejlettek az előbbieket igyekeznek fékezni, az utóbbiakat azonban örömmel fogadták. Mindkét kiáramlás mértéke a két érintett ország bérszínvonala közti különbséggel arányos.
2015-re aztán nekilendült az elmaradt világból erőszakkal is bevándorlók áradata. Amiben elvétve sincs olyan, aki a befogadó ország számára kívánatos volt. Ezért vetődött fel a tengeri blokád és szárazföldön a kerítés. Csak a nagyon ostobák számára volt meglepetés. Az utóbbi száz évben ugyanis az elmaradt világban bekövetkezett a népességrobbanás. A spontán népszaporulat az elviselhető tízszeresére ugrott. Az elmúlt hatvan évben évi 70 millió körül volt a népesség növekedése. Ezeket ugyan felneveli a társadalom, de megélhetési lehetőséget alig tizede számára képesek munkaalkalmat, megélhetési lehetőséget biztosítani. A számuk ma már milliárdokat ért el. Ezek mindenre képesek, ha a befogadásnak bármilyen lehetőségét láthatják.
Ezeknek egyetlen százalékát sem képes Európa nyugati fele befogadni. Az pedig nyilvánvaló volt, hiszen jómódban élő, nem túlnépesedett térség csak a protestáns Északnyugat Európa és a négy tengerentúli protestáns, angolszász ország. A Távol-Keleti gazdag országok évezredek óta nagyon túlnépesedettek, ezért nem hajlandók a befogadásra. Az EU ebben a kérdésben is többet árt, mint használ. A túlnépesedett Afrika és a Közel-Kelet bevándorolni akaró tízmilliói számára az EU legsebezhetőbb mediterrán és balkáni országok jelentik a legkedvezőbb belépési lehetőséget. Ezek képesek a legkevésbé védekezni.
Az EU számára a végzetes csapást azonban az euró övezet létrehozása jelentette. A közös valuta eleve szakmai agyrém volt. Közös valutájuk csak a közös kultúrájú és közel azonos fejlettségű országoknak lehet.
Ami a kulturális különbséget illeti.
Az, hogy minden kultúrának más keménységű valutára van szüksége. Elég lett volna megnézni, ha az euró övezet létrehozói megnézik, hogy minden kultúra másként élt egyrészt a pénzteremtés, másrészt a valutájának értékeltsége tekintetében. Azonnal kiderült volna, hogy a latin országok inflációja többszöröse volt a puritán országokénak, és a valutájuk viszonylag leértékelt volt a puritánokéhoz viszonyítva. A két kultúra a valutaigénye tekintetében is két eltérő világot jelentenek a protestáns, a katolikus és az ortodox kultúrájú országok
Ezt jó száz éve Weber úgy fogalmazta meg, hogy a tőkés osztálytársadalmat csak a protestáns kultúrájú népek tudják másoknál hatékonyabban működtetni. Ebből a tényből fakad, hogy minden kultúrához más pénzügyi rendszer igazodik, ezért más valutára van szüksége.
Ami a gazdasági fejlettséget illeti.
A közgazdaságtannak eredendő hibája az is, hogy a társadalom fejlettségtől függetlennek tekinti a gazdasági felépítményt. Ez sokáig nem is okozott eszmei zűrzavart, hiszen a közgazdaságtan csak a Nyugatnak szólt, és az a gazdasági fejlettség szempontjából, a mai mértékhez viszonyítva, homogén volt. Ezt a tényt a történészek sem hangsúlyozzák. Pedig a 19. század derekáig az európai országok egy laksora jutó jövedelmében az 1:2 szóródás volt a maximum. Ez a szóródás a lakosság nagy többségét jelentő parasztok és munkások esetében még kisebb volt. De az érintettek erről sem vehettek tudomást, de ha tudták volna, sem volt olyan könnyű a mobilitás, hogy a szegények erre reagáltak volna. Elég volna arra gondolni, hogy mekkora lenne a szegények ország váltása ma, ha jogilag annyira akadálytalan lenne ma, mint kétszáz éve voltak.
A közgazdaságtan tehát megengedhette magának, hogy egységes módszereket ajánljon a különböző fejlettségű államok számára. De elég lett volna elgondolkodni, hogy a mai fejlett társadalmak felépítményei mennyire mások voltak nemcsak sok száz, de egyetlen évszázaddal korábban is.
Az EU tagországai között 1:4 különbség van az egy laksora jutó jövedelemben, mégis közös valutát vezettek be a többségük számára.
Nemcsak közös valutája, de még közös munkaerőpiaca sem lehet az olyan országoknak, amelyek jövedelemszintjében néhány tíz százaléknál nagyobb különbség van.
A fenti két követelmény alapján, közös valutájuk legfeljebb a nyugt-európai protestáns, azaz puritán országoknak lehetett volna. Vagyis a germán, az angolszász és a skandináv országoknak. Nagy Britannia eleve nem akart közös pénzt Németországgal. Franciaország gazdasági fejlettsége ugyan megfelelt volna, de már nem fért volna bele a közös valutába, de a latinos hozzáállása jelentősen más, mint a puritán országoké. Ha Franciaország nem felelt meg a közös valuta követelményének, akkor kár a négy mediterrán ország alkalmatlanságát bizonyítani. Olaszország északi fele és Spanyolországból Katalónia alkalmassága vitatható, de őket alkalmatlanná teszi az ország déli fele. Portugália és Görögország tagsága pedig a szakmai ostobaság volt.
Amennyire Brüsszel és Németország felelős a működésképtelen euró övezet létrehozásáért, annyira érthető, hogy az eleve alkalmatlan tagországok politikai vezetése örömmel vállalata az országuk számára vállalhatatlan feladatot. Ennek ellenére ma Németország hangsúlyozza leginkább Görögország felelősségét. Egyedül Németország keresett azon, hogy a saját államkölcsönénél élenyegesen magasabb kamattal vásárolhattak a pénzintézetei euróban államkölcsönöket. Ezen évente százmillió eurókat kereshettek. Igaz, hogy most csak a mintegy 200 milliárd görög államkötvényt kell leírni, de a másik három mediterrán államnak tízszer akkora soha be nem hajtható kötvényeit is egyszer majd le kell írni.
Ezért tartom a felelős német politikusok jelenlegi álláspontját nemcsak hamisnak, de erkölcstelennek is.
Tegnap Junker az EU első embere fogalmazta meg, hogy Görögország becsapta az EU-t. Az szemtelenség, hogy a volt luxemburgi miniszterelnök az EU első embereként ilyent állít. Ők csapták be nemcsak Görögországot, de a másik három mediterrán országot is.
Nem tudom, hogy mi lesz a vasárnapi görög népszavazás eredménye, de bármi lesz, Görögország számára mind a kilépés, mind a bennmaradás katasztrofális következményekkel jár. Ha bennmarad, kisebb lesz a fájdalom, de reménytelenebb a jövő. Ha kilép, nagyobb lesz az azonnali fájdalom, de nem reménytelen a hosszú kilábalás.

Ha görög lennék, a kilépés mellett szavaznák. 

A latin-amerikaiak is bajban vannak

Kopátsy Sándor                    PG                2015 07 02

A latin-amerikaiak is bajban vannak

Jelenleg az EU beteg államai a mediterrán országok. Mindegyik reménytelenül eladósodott. Görögország már összeomlott, legalábbis nyilvánvalóan menthetetlen. De a másik három sem fogja kifizetni a lejáró államkölcsöneit. Ezek betegségének közös oka, hogy tagjai lettek az euró övezetnek. Ebbe boldogan beléptek, mert mindegyikük jelentős támogatást évez, és olcsóbbá vált a külső eladósodása.
Azt, hogy a tagságuk milyen következményekkel jár, sem az EU brüsszeli vezetése nem ismerte fel. A közös valuta vállalásából következően megszűnt a saját pénzteremtési lehetőségük, amivel mindig pótolták az állami bevételek hiányát. Ezzel szemben csak azt vették észre, hogy fele akkora kamatért könnyen juthatott az államkölcsönük külföldi vásárlókhoz. Azok, elsősorban a közös valutájú gazdag tagok pedig örömmel vásárolták a hazai államkölcsönüknél sokkal magasabb kamatú euróban megjelenő mediterrán állampapírokat. A mediterrán országok kormányai boldogok voltak, hogy számukra olcsó kamattal kölcsönhöz juthattak, a gazdag országok pedig élvezték a számukra magas kamatozású hitelezést.
Azzal azonban senki sem számolt, hogy az adósság kamatai hány százalékát érik el a nemzeti jövedelemnek. Jellemző, hogy az államadósság arányát állítják szembe a nemzeti jövedelemmel. Ez így semmit sem mond, ha a hitelezők belföldiek és alacsony a kamatjajuk. A belső államadóságot ugyanis pénznyomással is lehet törleszteni, ha saját valutájuk van.
Japán a világon legjobban eladósodott ország, de az adóságának kilencven százaléka belföldiekkel áll szembe és nagyon alacsony a kamatjuk. Ráadásul, óriási devizatartaléka van a jegybanknak. Vagyis külföldiekkel szemben a legkisebb adósságteherrel rendelkező országok egyike. Ezzel szemben a mediterrán országok államkötvényeinek többsége külföldiek tulajdonában van és ötször magasabb azok kamatja, ráadásul nincs jelentős devizatartalékuk.
A mediterrán országok lakosságának nagyon alacsony az adózási fegyelme, azok korábban is pénznyomással egyenlítették ki a bevételi hiányt. A közös valuta azonban ezt eleve lehetetlenné tette.
A másik közös jellemzőjük, hogy páratlan lehetőségük van a külföldi turistákból. Ezt pedig azzal ösztönözték, hogy a valutájuk leértékelve tartották, ezzel olcsók voltak a gazdag országok turistái számára. A közös valuta ezt is lehetetlenné tette.
Ugyanakkor ezeknek az országoknak nincsen nyersanyaguk, a drága energiahordozókért fizetniük kellett.
Közben kiderült, hogy ugyan egészen más okokból, a latin-amerikai országok is bajban vannak. A magas nyersanyagárak mellett viszonylag gyorsan növekedtek, lépést tudtak tartani a gyors népszaporodásuk igényével. Most, hogy a bányajáradékok negyedére esetek, kiderült, hogy csak azok magasságának köszönhették a viszonylagos eredményességüket.
Márpedig két okból nem lehet számítani a nyersanyagárak visszaemelkedésére.
Egyrészt a páratlan nyersanyagigénnyel történő kínai csoda nem ismétlődhet meg, mert nincs olyan potenciális térség, ahol egymilliárd embernél nagyobb népesség évente kétszámjegyű mértékben gyarapodik. A kínai iparosítás pedig túllépte a nagyon magas nyersanyagigényű szakaszát.
Másrészt a palagáz termelés belépése óta nem várható még egyszer a 60-70 dollárnál magasabb olajár. Ráadásul a latin-amerikai országok potenciális bevételének súlya a turizmusból, tizede sincs a négy mediterrán államénak. Előnyük viszont a bőséges életterük. De ez sem engedne meg 2-3 ezreléknél gyorsabb népességnövekedést. A tényleges azonban ennek közel a tízszerese.
Reménye csak Brazíliának és Argentínának van, az óriási kihasználatlan élelmiszertermelési potenciál. Ahogyan nem lehet számítani a bányajáradékok visszaemelkedésére, óriási potenciálja van e két országnak arra, hogy Kína lakosságának élelmezéséből részt vállaljon. Kína az egyetlen olyan élelemvásárló, amelyiknek pénze is lesz arra, hogy megvegye.
Ezt Kínában tudják, ezért vállalják, hogy a kontinens két óceánpartját korszerű vasúttal kötik össze. Ebből semmit nem látva a római pápa azzal növeli népszerűségét, hogy a természetet félti a vasúttól.