Kopátsy Sándor EG 2017 03 24
Hatvan éves az
Európai Unió
Az Európai Unió történelmét csak
Nyugat-Európa történelmében beágyazva, és azon belül is súllyal az elmúlt
hatvan évet kiemelten kell kezelni. Megmutatni,
hogy a világgazdaság élvonalán belül, a négy óceánokon túli angolszász,
valamint a távol-kelethez viszonyítva hogyan teljesített. Az EU azért
alakult meg, mert versenyképes akart maradni a világgazdaság élvonalának a
másik két szereplőjével. Mivel ennek még a nyomával sem találkoztam, biztos
vagyok benne, hogy a hivatalos értékelés erre nem fog kitérni. Az Európai Uniónak csak az lehetett a
feladata, hogy állja a versenyt mind a négy óceánokon túli, mind a távol-keleti
országokkal. Ha ez nem történt meg, akkor az EU nem jól vizsgázott. Ebben
az esetben az a kérdés, lehetetlen, vagy lehetséges volt-e a feladat.
Nyugat-Európa a négy óceánokon túli angolszász, puritán országgal nem
lehet versenyképes. Az Európai Unió egésze kulturálisan ugyanis nem
puritán, abban a puritánok mellett latin, sőt kelet-európai és balkáni ortodox
országok is vannak. Elég volna megnézni, hogyan alakult az EU puritán, azaz
angolszász, germán és skandináv tagországainak, a latinoknak, valamint a
balkáni ortodoxoknak a társadalmi fejlődése. Erre alkalmas az ENSZ
tagállamainak a sorrendje, ami három mutató, az egy lakosra jutó nemzeti
jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője. Ez a kimutatás egyértelművé tenné, hogy
egyrészt az EU tagállamai a társadalmi fejlettség szempontjából nagyon
heterogének, másrészt a különbségek az elmúlt hatvan év során nem csökkentek,
hanem nőttek. Nem véletlen, hogy az ilyen felmérések nem történtek, és nem
is fognak történni.
Ebből kiderülne, hogy az EU egyszintű tagsága szakmai ostobaság.
Ez csak ahhoz hasonlítható lenne, ha Amerikában a puritán, angolszász és a
latin amerikai országok az EU-hoz hasonló közösséget alkotnának. De ilyen
ostobaság ott fel sem merül. Ott legfeljebb a négy angolszász országokat lehet
szembeállítani a latin-amerikaiakkal. A négy angolszász ország egészen más
fejlettségű társadalom, mint a latin-amerikaiak. Elég volna megnézni, hogy
mekkora köztük a különbség az egy főre jutó nemzeti jövedelemben, várható
életkorban és iskolázottságban.
Az EU tagállamai ugyanúgy nem férhet meg egy közösségben, ahogyan az
amerikai államok esetében ez fel sem merül. Pedig Amerikában csak
angolszászok és latinok vannak. Az EU tagországai között Nagy Britannia
kilépése után, puritánok csak a számos országban élő germánok és a skandinávok,
valamint latinok, és eltérő keresztény szlávok vannak. Ezért a többszintű EU-nak minimálisan háromszintűnek kellene lenni.
Egyértelmű a puritán, gazdag germánok és skandinávok, valamint a latin
tagállamok külön közössége. A harmadik szint ez esetben is kezelhetetlen
heterogén marad. Csehországot a puritánok közé, Magyarországot pedig nem tudom
hova, lehetne tagnak besorolni.
Az EU olyan heterogén, hogy a
legokosabb volna lehetetlennek tekinteni a közösséget. Legfeljebb a közös vámterület lenne elfogadható, de az is csak akkor,
ha minden tagország szuverén abban, milyen szinte tartja a saját valutáját.
A munkaerő szabad áramlása külön szabályozást igényelne. Ez sem
engedhető meg a jelenlegi formájában, mert a munkaerő is áru, amit ára nélkül
nem volna szabad a világpiacon áramoltatni. Ha valami, a munkaerő szabad áramlása sérti a kibocsátó, egyébként is
hátrányos helyzetű kevésbé fejlett államok érdekét. Azt, hogyan kellene a
munkaerőt áruként kezelni az országok közti forgalomban, eddig nem fogalmazta
meg senki. Minden esetre vagy a piaci árát, vagy a felnevelési és képzési
költséget a kibocsátónak meg kellene téríteni. Az mégsem tudom, hogyan lehetne
ezt megoldani, ha tudomásul vesszük, hogy általános emberi jog országot változtatni.
A közgazdaságtannak
kikerülhetetlen feladata a munkaerő áru világpiaci mozgatásának megoldása.
Az aligha vitatható, hogy a
jelenkorban olyan mértékben differenciálódott a munkaerő ára, ami
kikerülhetetlenné teszi a rendezetlen áramlását.
Az EU hatvan éve nagyon rövid idő
ahhoz, hogy beilleszthessük a világtörténelem folyamatába.
Hatvan éve alapították meg
Rómában az Európai Uniót. Megünneplik, de mérleget nem fognak készíteni róla,
mert az elképesztően szomorú lenne. Európa
nyugati fele ezer év sikerei után egyre jobban lemarad. Ez a folyamat sokkal
előbb elkezdődött, tehát nem az elhibázott EU léte az egyedüli oka, de jelentős
részben mégis az. A lemaradás elsődleges
oka objektív, nem csupán Nyugat-Európán múlt. Ez a kis kontinens sem az
óceánokon túli, alulnépesedett és történelmétől nem terhelt amerikai puritán
Nyugattal, sem a Távol-Kelettel nem is lehet versenyképes.
Az viszont magyarázatra szorul, hogy Nyugat-Európa ezer éve nemcsak képes
volt felzárkózni a magas-kultúrák közé, de az utóbbi háromszáz évben kicsisége
ellenére a korábbi magas-kultúrák fölé emelkedhetett.
Már az is magyarázatra szorul,
hogy Európa milyen alapon minősült kontinensnek. Még az sem feltárt, hogy a
világtörténelem alakulása csak kivételes történelmi helyzetekben volt,
kontinensekre bontva magyarázható. A
közel-keleti kultúra eleve három kontinensen, Ázsiában csak a dél-keleti része,
Afrikából és Európából pedig a Földközi Tenger vízgyűjtője tatozott hozzá.
Az Európa-centrikus történészek nem
is magyarázzák, milyen alapon lehet Európa
történelmét a görög-római kultúrával kezdeni. Ez a két mediterrán kultúra
lényegében még közel-keleti, nem európai volt. A görög kultúra Európa területének és lakosságának legfeljebb 1-2
százalékát jelentette. A római kultúra ugyan Európa területének harmadát,
lakosságának pedig kétharmadát jelentette, de mégis közel-keleti volt.
Az ókorban három magas-kultúra
volt. A távol-keleti és a dél-ázsiai egyértelműen, a harmadik, a közel-keleti térségének
a többsége is ázsiai volt. Ehhez tartozott azonban az eurázsiai és afrikai
beltengernek számító Földközi Tenger afrikai és európai vízgyűjtője is. A Közel-Kelet
területének és lakosságának a fele azonban Afrikában volt.
A Római Birodalom már jelentősen túllépett a Földközi Tenger
vízgyűjtőjén, de lényegében bukásáig inkább közel-keleti birodalom és kultúra
volt, mint európai.
Ezt két tény bizonyítja.
Amikor a római császár két személy
volt, az erősebb a birodalom afrikai és kisázsiai részét választotta.
A Római Birodalom szétesése során
a kelti fele tartott tovább, és a főváros Rómából Konstantinápolyba költözött.
Az első európai birodalom a Frank Birodalom volt. Ez azonban már eleve
az előző magas-kultúráktól eltérő úton járt és maradt. Mindenekelőtt azzal,
hogy áttért az önözéses gabonatermelésről a természetes csapadékra épülőre. Ezzel
a három elődnél lényegesen más gazdaságföldrajzi és sokkal kisebb területű és
lakosságú térséget tett magas-kultúrát eltartóvá. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy Nyugat-Európában a középkori
agrártechnikai forradalom az előbbiektől alapvetően eltérő társadalmi
alépítményt jelentett, azzal, hogy először a természetes csapadékra és a
kiscsaládos jobbágyrendszerre tért rá.
Előtte csak olyan gabonatermelő társadalmak voltak, amik nem öntözték a
gabonájukat. Első volt abban is, hogy a fagyos teleket is elviselő gabonát
termelt. Az előző magas kultúrák csak az északi mérsékelt égöv déli oldalán, és
olyan folyamok síkságain épülhettek fel, ahol nem volt fagyos a tél, és
gravitációs csatornákon lehetett öntözni a völgyet, illetve a télmentes
hegyekben teraszokon lehetett megtartani a bő csapadékot. Ezek a követelmények azt jelentették, hogy az első évezred végéig, az
emberiség csak viszonylag kis területen, a szárazföldek huszadán építhetett fel
magas-kultúrákat.
Ötezer éven keresztül
magas-kultúrát felépíteni és eltartani csak az öntözéses gabonatermelés volt
képes. Ez csak ott volt megvalósítható, ahol a folyamok síkságai gravitációs
módon, elárasztással önözhettek, illetve ott, ahol a bő csapadékot a kiépített
teraszokon visszatartva öntözhettek. Ez csak ott volt megoldható, ahol a
csapadék meghaladta az ezer millimétert. Továbbá ennek is előfeltétele volt a
fagymentes éghajlat. Az időszámításunk utáni
első évezredének vége előtt minden gabona nemcsak sok vizet, de fagymentességet
is igényelt.
Európában ilyen térség nagyon
kevés volt. Csak a Földközi Tenger viszonylag kis folyóinak síkságai. Ezeket a
görögök már az időszámításunk előtt ötszáz évvel öntözött gabonát termelő
gyarmatokká alakították át. Ezeknek a kis öntözött búzát és árpát termelő
völgyeket a szúnyogokkal behozott malária gyorsan elnéptelenítette, kétezer
évre lakhatatlanná tette.
Nyugat-Európa csak akkor válhatott magas-kultúrává, amikorra
kiszelektálódott a télálló kenyérgabonája. Ezt megelőzően képtelen volt megtermelni a kenyerét.
Ezét is kell a görög és római Európát a Közel-Keleten termelt kenyérre szorult kultúrának
tekinteni.
A nyugat-európai agrártechnikai forradalom ugyan saját forrásból
megoldotta a lakossága kenyerének megtermelését, de a lakosságeltartó képessége
alig tizede volt az önözéses gabonatermelésnek. A lényegesen melegebb
éghajlatnak és a víz bőségének köszönhetően a termésátlagok három-ötször
nagyobbak voltak, ugyanakkor a csatornákon sokkal hatékonyabb volt a szállítás.
Ezért aztán a folyamok önözött síkságain
közel tízszer nagyobb volt a lakosság sűrűsége, mint Nyugat-Európában. Nem
tudatosítjuk, hogy az ipari forradalom
előtt Nyugat-Európában negyede volt a városlakók aránya, mint az öntözéses
magas-kultúrákban. De már ez az 5-10 százalékos urbanizáció is elég volt
arra, hogy Nyugat-Európa magas-kultúra legyen. Ez az alacsony urbanizáció szülte meg a reneszánszot és a reformációt.
Még a mai történészek is százszor
annyit foglalkoznak a fontos politikai személyekkel, mint a családformával.
Pedig a történelmi szerepük éppen fordítottan arányos. Már diákkoromban
felismertem, hogy Nyugat-Európa példátlan
sikerét elsősorban annak köszönhette, hogy kiscsaládos társadalom volt, és az
is maradt. Ezt elsősorban az bizonyítja, hogy nemcsak a kiscsaládos
nyugat-európai feudális társadalomban született a reneszánsz, a reformáció, az
ipari forradalom, a felvilágosodás, a demokrácia, a tudományos és technikai
forradalom, de győzni is csak ott tudott, ahol a kiscsalád a társadalom sejtje.
A társadalmak a két családformában nagyon eltérő módon viselkedtek és
viselkednek. A kiscsaládban az értéktermelő szülők a teljes fogú
tulajdonosok, a jövedelem, a vagyon, a valláshoz tartozás felett dönthetnek. A
nagycsaládban a már ritkán munkaképes az egyetlen teljes jogú személy. A
legfontosabb különbség azonban az volt, hogy a több generációs nagycsalád
létszáma, munkaereje nagyon differenciálódott, és gyorsan változott. A kiscsaládos jobbágytelkek változatlan
nagyságúak és helyűek voltak. A nagycsaládos rendszerben viszont 4-5
évenként újra kellett a telkeket a családok munkaerejéhez igazítani, ami
vagyoni bizonytalanságot okozott.
A társadalomtudományok máig nem
ismerték fel, hogy minden
osztálytársadalom túlnépesedő volt, azért lett a felépítményének az elsődleges
feladata a halálozás fokozása és a tudásvágy üldözése. Mivel a
gyermekvállalást nem lehetett korlátozni, minden osztálytársadalom arra
kényszerült, hogy jövedelem elvonással növelje a nyomort, ami a várható életkor
csökkentésének az elsődleges eszköze volt. Erre még Marx sem jött rá. A
jövedelem elvonást kizsákmányolásnak minősítette, és fel akarta számolni. Azt
figyelmen kívül hagyta, hogy ezzel jelentősen csökkent volna a halálozás, még
gyorsabb lett volna a túlnépesedés.
A gyermekvállalás csökkentését a
múltban egyetlen táradalom oldotta meg, a nyugat-európai kiscsaládos azzal,
hogy a házasságon kívül születetteket nem fogadta be a társadalom, a
házasságkötést pedig csak a telekkel rendelkezők köthettek. A nyugat-európai, kiscsaládos, a megélhetés
feltételéhez kötött házasságkötés és gyermekvállalás volt a történelemben az egyetlen
gyermekvállalást korlátozó rendszer az osztálytársadalmak történelmében.
Ennek ellenére azt egyetlen történész sem hangsúlyozta.
A jelenkori társadalomtudomány
sem ismerte fel a kiscsaládos jobbágyrendszer gyermekvállalást szabályozó
szerepét. Mivel a nyugat-európai
feudális társadalomban házasságot csak a keresztény egyház köthetett, az pedig
csak olyan házasságot kötött, mihez előzőleg a földesúr jobbágytelket
biztosított a gyermeket vállalható családok száma gyakorlatilag korlátozott
volt. A földesúrnak ugyanis érdeke volt, hogy a jobbágytelkek nagysága ne
csökkenjen. Ezért aztán a jobbágytelkek száma csak akkor nőtt, ha nőtt a
szántóterület nagysága. Ebből fakadóan a
gyermeket vállalható családok száma viszonylag állandó volt, illetve legfeljebb
1-2 ezrelékkel növekedhetett. Ha ennél gyorsabban, márpedig sokkal
gyorsabban nőtt a lakosság száma, a gyermeket vállalók száma azonban nem növekedhetett.
Ennek az lett a következménye, hogy a
házasságkötők életkora egyre jobban kitolódott. Nyugat-európai feudális
társadalomban a házasságkötők életkora a nemi érettség, azaz a potenciális
gyermekvállalhatóság után jó tíz évvel kitolódott. Ez azt jelentette, hogy a kiscsaládos társadalomban az első 2-4
születés kimaradt.
A kiscsaládos jobbágyrendszer tehát közel ezer éven keresztül lehetetlenné
tette a nemi érettség első tíz évében a gyermekvállalást. Ennél fontosabb
tény nem történhetett a nyugat-európai osztálytársadalmakban, a történészek
mégsem vették figyelembe. Annak nyomát sem találtam, ki kezdeményezte a
kiscsaládos jobbágyrendszert, ki győzte meg a római pápákat arról, hogy csak
olyan házasságot kössenek, amihez a földesúr előtte telket biztosított.
Mivel az egyházi házasságot
nyilvántartották, nem lett volna nehéz utána nézni, hány éves korban kötöttek
házasságot. Ennek ellenére, először csak a két világháború között, a francia
történészek publikálták a házasságkötők korát. Ennek azonban nem volt, és ma
sincs visszhangja.
Az 1990-es kínai
gyermekkorlátozás felett azonban botránkozik a világ. Pedig a kínai siker
feltétele volt a 3 százalék feletti népességnövekedés megállítása.
A jobbágyfelszabadítással azonban megszűnt Nyugat-Európában is a
házasságok kitolódása. A túlnépesedést azonban két tény korlátozta.
A 19. század vége előtt a közművekkel el nem látott városokban, és a
proletárok egészségtelenebb munkakörülményei, valamint a betegségek gyorsabb
terjedése okán magasabb volt a halálozás, mint a vidéken élők körében. A
történészek alig tesznek említést arról, hogy a városokban lényegesen
alacsonyabb volt a várható életkor. Olyan alacsony, hogy ezt a gyermekvállalás
korlátozásának a megszűnése sem változtatta meg. Ez csak a városok közművesítse
és az egészségvédelmi hálózat kiépítése után, a 19. század derekán szűnt meg.
Máig nem találtam adatot arra, hogy a 18. és a 19. században Európa országaiban
mekkora volt a várható életkor vidéken és a városokban. Pedig aligha van a kor
történelmének megértéséhez szükséges ennél fontosabb adat.
Amerikai és Óceánia felfedezése és benépesítése csökkentette a
túlnépesedési nyomást. Máig azt sem írta le senki annak történelemformáló
szerepét, hogy ma annyi nyugat-európai eredetű ember él az újvilágban, mint
Európában.
Mi lett volna akkor, ha Európa nem tudja levezetni az elmúlt háromszáz
évben népszaporulatának felét?
Mi lett volna Európa sorsa, ha nem termelhetünk amerikai burgonyát,
kukoricát, paradicsomot és babot?
Miért nem volt Európa soha egyetlen birodalom?
Mindhárom kérdésre adott válasz
többet mondana Európa történelmének utóbbi háromszáz évéről, mint a politikai
elit és a háborúk történetének leírása.
Az egységes keresztény Európa
eleve hibás kiindulás indoklása volt az európai közösség létrehozására.
Egyrészt Európa soha nem volt
egységesen keresztény, a lakosságának többsége is csak a 10. században lett
keresztény. Ekkor tért át a kontinens
lakossága a gabonatermelésre, és azzal együtt a kereszténységre. A
nagycsaládos Kelet-Európa és a Balkán lakossága eleve nem lehetett olyan
keresztény, ahogyan nem lehettek a közel-kelti keresztények sem olyanok, mint a
kiscsaládos nyugat-európaiak.
Marxnak abban igaza volt, hogy a vallás csak felépítmény, ami kénytelen a
kultúrához alkalmazkodni. Ezért volt természetes, hogy a 11. században a
nagycsaládos európai társadalmak ortodox keresztények maradtak, mint a
kiscsaládos Nyugat-Európának ennél rugalmasabb kereszténységre volt szüksége.
A kiscsaládos, puritán népek fél évezred után még puritánabb,
protestáns kereszténységet választottak. Utána a két nyugat-európai
kereszténység jobban üldözte egymást, mint amennyire viszonylag tudomásul
vették, hogy a nagycsaládos népek kereszténysége is szükségszerűen más.
A világtörténelemben nem ismerek példát arra, hogy az alapjában közös
vallás alapján politikai egység, állam jött volna létre. Ez még akkor sem
történt meg, amikor a két vallás alapítója azonos személy volt.
Az Európai Unió alapját lerakó
két karizmatikus politikus, Adenauer és De Gaulle római katolikus volt. Ennek
ellenére Adenauer puritán germán katolikus, De Gaulle pedig latin katolikus
volt. Csak abban volt közös a véleményük, hogy mindketten a két legnagyobb
szerepét vesztett európai ország vezetői voltak. Egyikük sem tudta tudomásul venni, hogy többé nem lehetnek
nagyhatalmak, nemcsak az Egyesült Államokkal, de még a kor két katonai
szuperhatalom partnerei sem. Azzal a reménnyel fogtak össze, hogy maguk
mögé állítva az európai demokráciákat, rangosabbak lehetnek. Ennek érdekében
akartak az összes európai demokrácia képviselői lenni.
Már előttük felvetődött az Európai Szén és Acél Unió gondolata.
Ennek elsősorban a francia és a belga politikusok voltak a kezdeményezői. Ez
még nagyobb ostobaság volt. Ha valamit
fel kellett adni Nyugat-Európában az a szénre és acélra épülő gazdaság volt.
Erre a két ágazatra volt leginkább jellemző, hogy nincs jövője abban a
világgazdaságban, amiben e két nyersanyag tengeri szállítási költsége olyan
minimális, hogy bárhonnan érdemesebb szállítani, mint Európában kedvezőtlen
geológiai adottságok mellett termelni. Mára ez a két iparág szinte eltűnt, de
utólag sem látják be, hogy ostobaság volt.
Még költségesebb, és tartósabb ostobaság volt az EU számára a mezőgazdaságának
a túlzott támogatása. Ugyan az agrártámogatás aránya viszonylag csökken, de
továbbra is aránytalanul magas. Különösen akkor, ha betátjuk, hogy a célja
teljesen reménytelen. Nyugat-Európában a mezőgazdaság támogatása eleve
ostobaság volt. Ezt, mi magyarok is nehezen vesszük tudomásul, mivel viszonylag
a mezőgazdasági adottságaink jók, nem a világgazdaságban, hanem az EU-ban. Az
EU agrárpolitikájának kitalálói a két világháború tapasztalatai alapján a
lakosság élelmezésének háború alatti biztonságát tartották fontosnak. Arról
fogalmuk sem volt, hogy a jövő háborúi
nem Európában, de még nem is a fejlett államok között történnek, ezek számára
ugyanis a tudomány és technika világában sokkal fontosabb lett az egymás közti
intenzív munkamegosztás, mint az egymás rovására szerezhető terület vagy piac.
A gyarmattartás és a befolyási övezet feletti felügyelet azért szűnt
meg, mert az ma már nem előny, hanem hátrány. Ezt a politikusok soha nem
fogják megérteni, de a társadalomtudósoknak ideje volna tudomásul venni. Ezer éve Európa sikereit elsősorban annak
köszönheti, hogy viszonylag sok kis államra tagolt volt. Ez mindig így volt
előnyösebb, de a tudomány és a technika, valamint a nemzetközi munkamegosztás
fejlődésével még inkább az lesz. Már ezer
éve a városállamok, és az autonóm városok lakossága élt a legjobban. Ez ma
is igaz. A mini államok esetében ennek megkülönböztetett magyarázata is van. Ma Európa hat leggazdagabb, legfejlettebb
társadalmú állama sorrendben, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és
Hollandia. A közöttük csak legnépesebb Hollandia népesebb a jelenlegi
Magyarországénál. Ez a legnagyobb
területet nem más államoktól, hanem a tengertől foglalta el.
Ezt most különösen örömmel
hangsúlyozom, mivel tíz nap múlva Széchenyi István és a reformkor címmel tartok
előadást, ahol el akarom mondani, hogy Széchenyi
a Tisza szabályozásával hét megyényi ártérből teremtett gabonatermő területet.
A hollandok a tengertől hódítottak magunknak, Széchenyi a Tiszától hódított el
hét megyényi szántóföldet az ország határain belül. A hollandok a tengertől elhódított területen kerteket, Széchenyi az
árterültből szántóföldet teremtett. Az már további kétszáz éve várat
magára, hogy a Duna-Tisza Közből öntözött kertek legyenek. Hollandia lett az az
ország, ahol az ország területéhez viszonyítva a legmagasabb a redukált szántó
nagysága. Vagyis az ország határain belüli területet egyetlen ország sem
nagyította meg olyan mértékben, mint Hollandia.
Elképesztő, hogy a középkorban az
egyetemi oktatás nyelve a latin közös lehetett, ma százszor annyi embert tud
angolul, mégis az EU hivatalos nyelveinek két tucat a száma. Akik közös európai államszövetségről
álmodnak, tucatnyi országra közös valutát vezettek be, a közös nyelvet fel sem
meri vetni.
A brüsszeli tisztviselők a
legjobban megfizetettek, tehát joggal lehetne elvárni, hogy tudjanak angolul.
Brüsszelbe csak az országukban feleslegesnek tartott, illetve félreállítandó
politikusokat küldik. Ugyanakkor velük intéztetik el, amit a tagországok hatalom
lévő politikusai el akarnak érni.
Nem minél több, hanem minél jobb munkaerőre van szükség. Ezért a
mezőgazdaság támogatására fordított összeget a képzésre kellett volna
fordítani. A jelenkori fejlett
társadalomnak nem több, hanem jobb munkaerőre van szüksége. Ezért a
következő nemzedék értéke a fontos, nem a száma. Ezzel szemben az EU sem a
gyermeknevelés minőségét, hanem a mennyiségét támogatja. Minőségi
kontraszelekciót teremt. Nem veszi tudomásul, hogy a tagországok mindegyikében a munkaerő alsó minőségi ötöde
alulfoglalkoztatott, a felső ötödében pedig nagy a hiány.
Ezért kellett volna egyetemi
ösztöndíjakat hirdetni a sokkal szegényebb országok tehetségesei számára. Ezek
boldogan maradtak volna a fejlett EU tagországokban, hiszen a hazájukban nem
tudják őket megfizetni.
Az EU, Németország nyomására, a képzelten politikai üldözöttek
befogadását erőlteti. Ezek befogadása azonban sokkal több társadalmi kárt
okoz, mint annyi előnyt jelent.
Brüsszelt fel kell számolni.
Nincs szükség olyan lépésre, ami mindegyik tagállamra vonatkozik. A
tagállamokat három csoportra kell osztani. E három szinten nincsenek közös
feladatok, legfeljebb szabályok. Ilyennek tartom a közös nyelvet, az angolt.
Közös feladat csak a minél
magasabb foglalkoztatási ráta legyen. Minden tagállamnak törekedni kell
legalább a négy óceánokon túli ország foglalkoztatási szintjét, és az évente
ledolgozott órák számát. Semmi értelme ugyanis az olyan közösségnek, amelyik
úgy akar az élvonalban maradni, hogy az élcsapat másik két tagjánál, a négy
óceánokon túli angolszásznál és a távol-keleti országoknál a munkaerőt
lényegesen alacsonyabb szinten, és óraszámban foglalkoztatják.
Semmi értelme ugyanis az olyan közösségnek, amelyik a versenytársainál
kényelmesebben akar élni. Amíg ezt nem veszik az EU tagországok tudomásul,
semmi értelme a közösségnek.
Minden csoportnak saját székhelye,
közös hivatalos nyelve, az angol, és a többi csoporttól független
adminisztrációja legyen.
Az első szintű csoportba csak a legfejlettebb puritán erkölcsű államok
tartoznak. Ebben a csoportban a tagállamok között maximum 10-20 százalékos
különbségek legyenek mind az egy főre jutó jövedelemben, mind a várható
életkorban, mind az iskolázottságban. Most azt sem tudom megmondani, hogy
mennyire reális az a követelmény. Várhatólag ebbe a csoportba csak a skandináv
és a germán államok kerülhetnének be. Ezekre vonatkozhatnának az azonos
felépítményt igénylő feltételek. Csak
ezeknek lehetne közös piacuk nemcsak az áruk és szolgáltatások, még a munkaerő
áramlás tekinttében is. De ezekben is miden államnak egymástól független
valutája legyen, aminek árfolyamát maga szabályozza. Legyen saját közös
bankjuk.
Ez az elitcsapat építsen ki
szoros kapcsolatot a négy óceánokon túli angolszász országgal is.
A második csoportot a latin országok alkotnák. Ezen belül már
nagyobb különbségek is megengedhetők. Ennek a csoportnak a központja Párizs
legyen. Megkülönböztetett kapcsolatot tartanának fent a latin-amerikai
államokkal. Ezeknek is legyen közös bankjuk.
A harmadik csoport a többi tagállam lenne. Rájuk csak a közös
vámterület vonatkozna.
Semmit.
Hatvan éve a brüsszeli
apparátusban senkinek nem jutott az eszébe, hogy a tagországokban alacsonyabb a
foglalkoztatás, kevesebb a ledolgozott órák száma, sokkal korábban mennek a
dolgozók nyugdíjba, lényegesen magasabb a szociális ellátás.
Ehhez képest másodlagos, de mégis
súlyos hiba, hogy Németország társadalmi felépítményét erőltetik a lényegesen
szegény, és nem puritán mentalitású országokra. Ezt betetőzik azzal, hogy közös
valutát vezettek be a protestáns és a mediterrán országokba. Aminek
következtében az utóbbiak menthetetlenül eladósodtak.
Azt sem veszi tudomásul az EU
vezetése, hogy a közösség legerősebb, puritán országának, Németországnak
viszonylag a leggyengébb a közös valutája, az euró. Ennek következtében a
külkereskedelmi mérlege a világon a legnagyobb pozitív egyenlegű.
Ezeket a problémákat azonban nem veti fel senki. A vezetők részben
ostobák, részben tudatosan érdekeltek az eltusolásban.
Azoknak van igazuk, akik az
Európai Uniót csak a szuverén államok közösségeként tartják működésképesnek.