A számítógép forradalma

Kopátsy Sándor                 PT                   2017 05 21

A számítógép forradalma

Megjelenése óta a számítógép mellett élek igazán. Most mégis meglepett a helyi újság grafikonja arról hogyan nőtt az internetezők száma Magyarországon. 1960-ban már 1.6 millióan voltunk, és 2015-re a számunk 5.4 millióra nőtt. 96 évesen is naponta órákat ülök előtte, azt is tudom, hogy a világon ezerszer ennyin vagyunk, mégis meglepnek ezek a számok.

Rég óta élek abban a tudatban, hogy szerencsés vagyok, mivel az életemben több változást élhettem meg, mind elődeim 150 ezer év alatt.

Pusztán születtem, ahol kútból mertük a vizet és petróleumos lámpával világítottunk. Számomra csoda volt a vízvezeték, az elektromos világítás, a lakásban a vécé, majd a fürdőszoba. A technikai forradalmat 80 éve azzal élhettem meg, hogy öcsémmel közösen kapunk egy kerékpárt. Ma is annak a hatása vagyok, hogy tízszeresére nőtt a távolságlegyőző képességem. Majd Trabanttal járhattam be Európát.

Élvezhettem a tudományos és technikai fejlődés gyorsulását, hogy nyugdíjazásom óta tízszer annyi változott, mint előtte.

A technikai csodák hol fognak tartani a követező kilencven ében, nem tudom, de a jelenhez képest nem lehet akkora, mint életem során volt. Száz éve senki sem tudta elképzelni, hogy mára tízszer annyian leszünk. Száz éve százszor annyi volt az alultáplált, mint túlsúlyos. Jelenleg fordított az arány. Ezekhez hasonló változások elképzelhetetlenek.

Az én hosszú életem lényegesen rövidebb, és kevesebb sikert adó lett volna, ha nem élvezhetem a technika vívmányait.

Más lettem annak köszönhetően, hogy saját gépkocsival járhattam be Európa számos országát.

A legtöbbet mégis a gépkocsinak, a mobil telefonnak, a szövegszerkesztőnek és az e-milenek köszönhetek. 35 évet, nyugdíjasként egészen biztosan nem, és nem ilyen gazdagon élhettem volna, ha nincsenek meg ezek a technikai eszközeim. Azt sem mondom, hogy a technikának mindenki annyit köszönhet, mint én, de azt tudom, hogy mindenki sokat köszönhet korunk technikájának. Azt, hogy az emberiség mennyit, majd a jövő mutatja meg. Ehhez kevés az én fantáziám.

Megjelenése óta a számítógép mellett élek igazán. Most mégis meglepett a helyi újság grafikonja arról hogyan nőtt az internetezők száma Magyarországon. 1960-ban már 1.6 millióan voltunk, és 2015-re a számunk 5.4 millióra nőtt. 96 évesen is naponta órákat ülök előtte, azt is tudom, hogy a világon ezerszer ennyin vagyunk, mégis meglepnek ezek a számok.

Rég óta élek abban a tudatban, hogy szerencsés vagyok, mivel az életemben több változást élhettem meg, mind elődeim 150 ezer év alatt.

Pusztán születtem, ahol kútból mertük a vizet és petróleumos lámpával világítottunk. Számomra csoda volt a vízvezeték, az elektromos világítás, a lakásban a vécé, majd a fürdőszoba. A technikai forradalmat 80 éve azzal élhettem meg, hogy öcsémmel közösen kapunk egy kerékpárt. Ma is annak a hatása vagyok, hogy tízszeresére nőtt a távolságlegyőző képességem. Majd Trabanttal járhattam be Európát.

Élvezhettem a tudományos és technikai fejlődés gyorsulását, hogy nyugdíjazásom óta tízszer annyi változott, mint előtte.

A technikai csodák hol fognak tartani a követező kilencven ében, nem tudom, de a jelenhez képest nem lehet akkora, mint életem során volt. Száz éve senki sem tudta elképzelni, hogy mára tízszer annyian leszünk. Száz éve százszor annyi volt az alultáplált, mint túlsúlyos. Jelenleg fordított az arány. Ezekhez hasonló változások elképzelhetetlenek.

Az én hosszú életem lényegesen rövidebb, és kevesebb sikert adó lett volna, ha nem élvezhetem a technika vívmányait.

Más lettem annak köszönhetően, hogy saját gépkocsival járhattam be Európa számos országát.

A legtöbbet mégis a gépkocsinak, a mobil telefonnak, a szövegszerkesztőnek és az e-milenek köszönhetek. 35 évet, nyugdíjasként egészen biztosan nem, és nem ilyen gazdagon élhettem volna, ha nincsenek meg ezek a technikai eszközeim. Azt sem mondom, hogy a technikának mindenki annyit köszönhet, mint én, de azt tudom, hogy mindenki sokat köszönhet korunk technikájának. Azt, hogy az emberiség mennyit, majd a jövő mutatja meg. Ehhez kevés az én fantáziám.

Kína katonai kiadásai

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 05 23

Kína katonai kiadásai

A hidegháború megtanított arra, hogy a diktatúrák könnyen erejüket meghaladó fegyverkezési versenybe kezdenek. A hidegháború még ma is tartana, ha a Szovjetunió nem lépte volna túl az Egyesült Államokat abban, hogy a nemzeti jövedelméhez viszonyítva négyszer, ötször annyit költ fegyverkezése, mint az Egyesült Államok. Ráadásul, ha nem is ilyen mértékű, de mégis erejüket meghaladó fegyverkezést követel meg csatlósaitól. Az erejét meghaladó fegyverkezés a Kommunista Kínát is jellemezte.

Máig nem akadta egyetlen kommunista társadalomtudós, vagy politikus, aki kiszámolta volna, hogyan alakul a Szovjetunió és a csatlósai országában a gazdaság és a lakosság életszínvonalának növekedése, ha a nemzeti jövedelmükhöz viszonyítva csak annyit költenek fegyverkezésre, mint a demokráciák. A demokrata oldalon az Egyesült Államok a nemzeti jövedelmének 5-7, a Szovjetunió pedig 25-30 százalékát költötte fegyverkezésre. A demokráciák 2-3, a csatlósok 10-15 százalékot költöttek fegyverkezésre. Ez a különbség volt az elsődleges oka a Szovjetunió, és ezzel a bolsevik tábor összeomlásának.

Ezzel szemben a Szovjetunió szétesését nem a fegyverkezéssel, hanem az ideológiájuk csődjével magyarázzák. Elég volna arra gondolni, hogy a hidegháború megszűnése ugyan a Szovjetunió szétesésével, és az európai bolsevik csatlósok rendszerváltásával járt, de ugyanebben az éven az európai bolsevik tábornál háromszor népesebb Kommunista Kína a világgazdaság történelmének a legnagyobb sikere útjára lépett. 1990-et sokkal inkább lehetne a marxista rendszerek győzelmének, mint bukásának tekinteni.

Az ugyan 1953 óta meggyőződésem volt, hogy a bolsevik rendszer legnagyobb hibája, hogy a gazdaságát nem a piac szabályozta. Azt mégsem állítom, hogy a piacosított gazdaságú Szovjetunió elviselhette volna az Egyesült Államokkal a fegyverkezési versenyt, ha piacos a gazdasága, csak azt állítom, hogy a nélkül eleve nem lehetett volna versenyképes.

Ezért aggódtam Kínáért. Neki ugyanis két legyőzhetetlen hátránya volt, nem volt piacos a gazdasága és évente 3 százalékkal nőtt a lakossága. Mindegyik hiányosság önmagában elég lett volna a versenyképtelenségére. Itt kell megemlíteni a két kommunista birodalom közti két legnagyobb különbséget.

A Szovjetunó a világ legkevésbé túlnépesedett országa, Kína pedig több ezer éve a másik végleten van. A társadalomtudományok egyik végzetes hibája, hogy figyelmen kívül hagyja az országok életterének eltartó képességét. Azt hatvan éve tudom, hogy csak az a társadalom lehet hatékony, amelyik lakossága alakulását az élettere eltartó képességhez tudja igazítani. A lakosság számának az életterek eltartó képességéhez igazítása azonban nem tűr meg 1-2 ezreléknél gyorsabb változást. Mivel a Szovjetunió alulnépesedett, és lassan nő a lakosság száma, ott nem volt szükség a népesedés módosítására. Nem így Kínában, ahol az ország elve nagyon túlnépesedett, ennek ellenére évente a megengedhető 1-2 ezrelékkel szemben, 3 százalékkal nőtt.

A Szovjetunió számára a gazdaság piacosítása elegendő lett volna, és máig szilád társadalom lenne. Nem sikeres, mert a piacot csak a puritán népek tudják másoknál hatékonyabban működtetni. Azt, hogy a jelenkor társadalmait csak a puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni, csak a 20. század elején ismerte fel Max Weber. Ő felismerte, és mára minden puritán nép országa gazdag, de csak ezek lettek azok. Én Lenin nagy csodálója vagyok, de akkor óriásit tévedett, amikor azt hitte, hogy a kelet-európai népek is alkalmasak lehetnek a társadalmi fejlődés élcsapatába kerülni. E tévedése ellenére az orosz nép legnagyobb történelmi alakja, aki minden másnál többet emelt a népén a modernizációja érdekében.

Mao és Teng csak azért lehetett nála nagyobb, mert a keményen puritán kínai nép még a Nyugat protestánsainál is puritánabb, a helyes úton a többi konfuciánus néphez hasonlóan másoknál sikeresebb.

A fasizmusok történelme azonban arra is megtanított, hogy a puritán népek még a rossz társadalmi felépítményt is hatékonyan működtetik. Erről győzött meg Németország és Japán második világháborús teljesítménye. Lakossága számához, és gazdasági erejéhez képest kiváló volt a háborúban is. A két diktatúra abban hibázott, hogy sokkal nagyobb súlycsoportba tartozó ellenfeleket választottak.

A fentiek alapján Kínát féltettem attól, hogy fegyverkezési versenybe keveredik a sokkal erősebb Egyesült Államokkal. A közvéleményt arról tájékoztatják, hogy Kína fegyverkezik. Most olvastam a The Economist legutóbbi számában a Csendes Óceán térségében folyó fegyverkezést. Két adatot közöl.

Az egy lakosra jutó hadikiadást dollárban. Az Egyesült Államok egy lakosra 1854 dollárt költ. Ezzel szemben Kína 156 dollárt. Vagyis tizedét sem.

A hadikiadások növekedése 2003 óta. Kínában a hadikiadások 330 százalékkal nőttek. Az Egyesült Államokban csak 30 százalékkal. Ez sokkal kisebb, ha figyelembe vesszük, hogy Kínában négyszer gyorsabban nőtt az egy lakosa jutó jövedelem. Kína ugyan a nemzeti jövedelméhez képest növelte katonai kiadásait, de az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemhez viszonyítva alacsony maradt, és szó sem lehet arról, hogy ezzel fegyverkezési versenytárs lett.

Az oktatás forradalma

Kopátsy Sándor                 PO                   2017 05 22

Az oktatás forradalma

Hetvenhat éve, amikor én érettségiztem a fiuk évjáratának 4.2, a lányok 6 ezreléke érettségizett, szerzett középfokú képzettséget. Az évfolyam 2.5 százaléka. Somogy megyéből egyetlen leányosztály! 1960-ban már az évjárat harmada, fiúk lányok aránya egyforma. 2.000-ben 89 ezren. Az évjárat 80 százaléka. Az óta a százalék nem változott, csak húsz százalékkal kevesebben születnek. Én nem a csökkenés okán aggódom, hanem azon, hogy a minőséget nem tudtuk tartani. Ez bizonyos mértékig érthető, de a jelenlegi színvonal csökkenés mégsem indokolt.

Azt tudomásul kell venni, hogy amikor én érettségiztem a 90 százalékunk az úri középosztályból és a zsidó polgárságból, vagyis a társadalom felső tizedéből került ki. Most pedig 90 százalék a társadalom felső kétharmadából. Márpedig, ha volna olyan felmérés, milyen azoknak az érettségizőknek a minősége, akiknek a szülei a társadalom felső tizedéből kerültek ki, kiderülne, hogy ezek oktatási eredménye legalább olyan magas, mint 1941-ben volt. Az oktatáspolitika nem hangsúlyozza, hogy az oktatási eredmény sokkal inkább a családi háttértől függ, mint a pedagógusok munkájától.

A szülők többsége figyeli az ENSZ PIZA felméréseit, és háborog a romló eredményen. Senki sem mutat rá arra, hogy a romlásért elsősorban a romló szülői háttér romlása felelős. Utána gondoltam, hogy kikkel érettségiztem. A fiuk többsége a társadalom tizedéből, a lányoké pedig a felső egyetlen századából. Az csak most jutott az eszembe, hogy a diákok 90 százalékának az édesanyja háztartásbeli volt, vagyis otthon láthatta a gyermeke tanulását, viselkedését. Most az anyák tizede sem marad otthon, valahol dolgozik. A diákok otthon a szülők nélkül élnek. Ennek hatását nemcsak a társadalom, de még az oktatáspolitikai is figyelmen kívül hagyja.

Ezt látva, és az anyák gyermekvállalását, évtizedek óta a legsürgősebb reformnak tartok egy olyan nyugdíjrendszert, ami az öregkori ellátást, a nyugdíjat elsősorban a gyermeknevelés eredményéhez köti. Ezen belül megkülönbözetett súlyt kapjanak a diplomás anyák, vagyis a legjobb adottságú gyermeknevelők. A jelenlegi nyugdíjrendszerek kártékonyágát semmi sem leplezné le, mint egy olyan felmérés, hogyan alakul az anyák gyermekvállalása az iskolázottságuktól függően. Csak arra találtam adatot, hogy nincs olyan fejlett társadalom, amiben a diplomás nők gyermekvállalása elérné a másfelet.

Azt sejtem, hogy a gyermekvállalás az anyák végzettségével és keresetével, vagyis a gyermeknevelési potenciáljukkal fordítottan arányos fordítottan arányos. Ezt a társadalom okozza azzal, hogy az anyák öregkori ellátása az életkeresetükkel fordítottan arányos. Bármennyire nyilvánvaló, hogy a gyermekvállalás elsősorban az anyák életkeresetét sújtja, ennek nagysága pedig a végzettségüktől függ.

A nők gyermekvállalását a társdalom állítja az érdekével szemben.

Évtizedek óta mondom. „Ha az anyák felső harmada annyi gyermeket vállalna, mint az alsó harmaduk, az alsó pedig csak annyit, mint jelenleg a felső, ötven év múlva a társadalom még egyszer olyan gazdag lenne, mint a jelenlegi gyermekvállalás esetében.” Vagyis a gyerekvállalás struktúrájától jobban függ a jövőnk, mint a politikától. Ezt az állításom nem lehet ugyan cáfolni, de mégsem hallat meg senki az illetékesek közül. Pedig unokáig érdekébe semmivel sem tehetnénk annyit, mint azzal, hogy az anyák gyermekvállalását a társadalom érekéhez igazítanánk.

Ha egyszer mégis eljut a politika oda, hogy a gyermekvállalást a társadalom érekének megfelelően jutalmazza, szégyellni fogjuk azt, amit jelenleg folytatunk. Nemcsak mi, hanem minden fejlett társadalom.

Az utókor pedig botránkozni fog azon, amit a legfontosabb társadalmi feladatunk érekével ellentétesen teszünk a tudományos és technikai forradalom korában, amikor az állampolgárok társadalmi értéke mindkét irányban.

Fajunk múltjában még lehetett a lakosságot darabra mérni, de közben a minőségi forradalmát járjuk, ahol a minőség fontosabb, mint a mennyiség. 

Marx hibája ismét divatba jött.

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 05 23

Marx hibája ismét divatba jött.

Marx azért lett a materialista tudósból, erkölcsi elvei alapján idealista vallás próféta lett. Marx tudósnak indult, de a saját vallásnak prófétája lett. A történelmi materializmus nagy tudósa lehetett volna, ha elvéhez ragaszkodik. Nagy tudományos igazságra ismert azzal, hogy a társadalom felépítménye az alépítményétől determinált. Vagyis ami történik a társadalomban, annak oka van. Ezen az alapon lehetett volna a politika valóban tudomány. Marxnak az lett volna a feladata, hogy bebizonyítsa az eseményekről, hogy azok nem az akaratunktól függöttek, hanem azt objektív okok hozták létre.

A társadalomtudománynak nem az a feladata, hogy javaslatokat adjon, hanem az, hogy megmagyarázza miért történtek úgy a társadalmi események, ahogyan történtek. Marx azonban erkölcsi elveket állított a politikusok elé, és azok erőszakkal történő megvalósításától várta az ideális társadalom tökéletes működését. Ezzel a materialista társadalomtudós idealista forradalmár lett. Nem azt kereste, hogy miért zsákmányolják ki a tőkések a munkásokat, hanem azt, hogy ez a kizsákmányolás erkölcstelen, és erőszakkal felszámolható. Vagyis a korának leggyorsabban fejlődő tőkés osztálytársadalomról, amit az ipari forradalomnak, tehát egy technikai változásnak köszönhettük, azt állította, hogy az a tőkések gonosz, erkölcstelen találmánya. Az emberi faj legnagyobb előre lépését, az addig ismert társadalmak legjobbját a gonosz tőkések találmányának minősítette, amit erőszakkal fel kell számolni.

Ez az állítás azonban a materialista felfogás teljes felrúgása. Marx azt állította, hogy a korábban minden a többi társadalomnál fejlettebb társadalom, annak nem volt objektív oka, a világ eltévedt, ezt akár erőszakkal is, de az általa elképzelt ideális társadalommá kell átalakítani. Ez olyan, mintha egy fizikus a gravitációt ártalmas mesterkedésnek tartja, és javasolja, hogy változtassunk rajta.

A materialista tudós feladata csak az lehet volna, hogy feltárja milyen okokból olyanok a tőkés osztálytársadalmak, amilyenek.

Miért alakult ki a tőkés társadalom?

Azért mert a feltalálók olyan eszközöket, módszereket találtak fel, amiket csak nagy gyárakban, sok munkás közti munkamegosztással lehet hatékonyan működtetni. Ezek a találmányok azonban sokkal kevesebb és kevésé képzett munkaerőt és sokkal több tőkét, felhalmozott vagyont igényeltek. A társadalom ipari termékekkel szembeni igényét kevesebb és kevésbé képzett munkaerővel, de sokszorta annyi tőkével lehet hatékonyan megoldani. olyan társadalmak jöttek létre, amiben a korábbi termeléshez szükséges munkaerő mennyiségi és minőségi kereslete csökkent, a tőke iránti kereslet viszont sokszorosára nőtt. Ezért lett olyan felépítményre szükség, ami ezt megvalósítja. Ezt a társadalmat nem a tőkések találták ki a maguk számára, hanem olyan lehetőségek nyíltak meg előttük, amivel élhettek. Az ipari forradalom vívmányait nem a tőkések találták ki, hanem azok kínáltak a tőkések számára meggazdagodási lehetőségeket.

A materialista tudósnak azt kellett volna bizonyítani, hogy a tehetséges mesteremberek kitaláltak olyan gépeket, amelyek óriási ugrást tettek lehetővé a vállalkozók számára.

Ehhez hozzá kell tenni, hogy a sokkal olcsóbban termelt áruk kereslete megnőtt. Az ipari forradalom azt eredményezte, hogy az ipari termékek, a szállítások sokkal olcsóbbak lettek, ezért nagyobb keresletet, ezért ezek sokkal szélesebb réteg számára váltak elérhetővé. Ezt jól jellemzi a tény, hogy az ipari forradalom hatására átalakult a kereslet, a lakosság sokkal több ipari terméket vásárolhatott. Az ipari termékek ára csökkent, a fogyasztásuk megnőtt. A fejlett társadalmak lakosságának életviszonyai, ha nem is olyan mértékben, mint száz évvel később, óriásit javultak. Közművesítettek a lakások, elérhetőbbé, elviselhetőbbé váltak a munkahelyek.

Ezt jól mutatja a testmagasság emelkedése. A 19. század végére már a munkás magasabb lett, mint a paraszt. Ez Marx korában azzal is jelentkezett, hogy Nagy Britannia hadihajóit át kellett alakítani, a 18. században 160 centi volt a legénység magassága, a 19. végén pedig 175. A tűrhetetlenül kizsákmányoló nyugat-európai tőkés társadalom lakossága 15 centivel magasabb volt a világ átlagánál.

Mindenkit arra biztatok, hogy néha nézze meg, hogy mikor és hol, milyen magasak voltak az emberek, hány év volt a várható életkor.

A kereslet - kínálat alakulása,

Már a klasszikus közgazdaságtan is elhanyagolta a kereslet és kínálat árakra gyakorolt hatását, pedig az árak akkor is ingadoztak. A legfontosabb árut, a munkaerőt a gyakorlat ugyan áruként kezelte, és ez volt a legfontosabb áru. Marx mégis olyan árunak tekintete, aminek az ára nem a pacától, a keresetétől és a kínálatától függ, hanem kizárólag attól függ, ki a munkaadó. Ezen is túltett a marxista közgazdaságtan azzal, hogy a munkaerőt nem is áruként kezelte, hanem erkölcsi értéknek, amit erkölcsösen kellene megfizetni. Marxnál fel sem merül, hogy a munkaerő is áru, aminek árát s politikai hatalom valamiféle erkölcs állapon állapítja meg. Ez független a minden áru esetében érvényes áralakításra, ami a kereslet és kínálat egyensúlyát biztosítja.

Bármennyire egyértelmű, hogy az árnak a kereslet és a kínálat egyensúlyát kell biztosítani. Marx ezzel szemben azt állította, hogy a munkaerő árának a munkaerő értékét kell fedezni. Ennek érekében még az értékelméletét is felrúgta. A maxi elmélet szerint is a munkaerő árának az értékét, vagyis az újratermelését kell biztosítani. Ez pedig azt jeleni, hogy ami bővítetten termelődik újra, az az értékénél jobban van megfizetve. A növekvő számú munkaerő tehát azt jelenti, hogy újratermelési költségénél nagyobb jövedelemhez jut. Marxnak az eszébe sem jutott, hogy az általa elképzelt ideális, kommunista társadalomban, hogyan növekedni a létszám. Pedig a megálmodott kommunista társadalom népesdése lett volna a legjobb bizonyítása annak, hogy a kommunizmusnak nem volt, nem lehetett realitása. Elég arra gondolni, hogyan alakul a népszaporulat, ha a munkások jövedelme jelentősen megnő.

A munkások kizsákmányolása abból fakadt, hogy többen és jobbak voltak annál, amire a tőkéseknek szükségük volt. A Marx által elképzelt kommunista társadalomban a munkaerő mennyiségei és minőségi kínálata nőtt volna, a bérek emelkedése okán pedig a keresletük csökkent volna. A marxista forradalmárok magasabb bért, jobb munkakörülményeket akartak, de azzal nem számoltak, hogy ez mekkora népszaporulattal, mekkora munkaerő kínálattal járt volna.

A fejlett társadalmak munkaerőigénye.

A tudományos és technikai forradalom azzal, hogy a minőségi munkaerő keresletét a kínálata fölé emelte, azok kizsákmányolása megszűnt. Kiderült, hogy a jelenkor technikájának a hatékonysága egyre inkább a munkaerő minőségétől függ. Egyetlen marxista sem mondhatja, hogy a jelenlegi fejlett társadalmakban a munkaerő minőségi kétharmada kizsákmányolt. Szinte mindig nagyobb a kerestük, mind a kínálatuk, a munkanélküliségtől sem kell félni. Olyan jólétben élnek, amiről egyetlen forradalmár, vagy marxista tudós nem álmodhatott.

Ugyanakkor a munkások alsó harmadának foglalkoztatása alacsonyabb, mint a tőkés osztálytársadalmakban volt. Indokolt volna az olyan foglalkoztatási statisztika, ami a foglalkoztatási rátákat képzettségi szintenként mutatná. A tőkés osztálytársadalmakban száz éve még nagyon kevés volt a felső és középszintű munkás, a foglalkoztatási rátájuk mégis alig különbözött az átlagtól. Ezzel szemben ma tízszer annyi a képzett munkaerő, mégis magas a foglalkoztatása. A gyenge minőségű bére pedig az átlaghoz viszonyítva egyre alacsonyabb, még sincs a munkaerőpiacon kereslete. Ezzel el is jutottam javaslatom lényegéhez, hogy a piacos gazdaságban az árakat a kereslet és kínálat aránya határozza meg.

Az érték hatékonyan nem használható fogalom.

Ahogyan az Országos Tervhivatalba kerültem, azonnal hozzáláttam közgazdásszá képzésemhez. Harminc évesen elég tapasztalom volt ahhoz, hogy a kor közgazdasági módszereit elhibázottnak tekintsem.

Az első ütközésem a gyakorlattal az erdészeti árak megismerése volt. Az ország tejhatalmú gazdasági vezetője, Gerő Ernő, választ kért arra, miért tűnt el az értékes választékú fák, a bútoripar igényeit kielégítő választék. Engem bíztak meg ennek a felderítésével. Azonnal felvilágosítottak az erdészek, hogy a faárak okozzák a hiányt. Szovjet mintára ugyanis bevezették nálunk is az önköltségi árakat. Minden választéknak annyi volt az ára, amennyi a termelési költsége. Ez azt jelentette, hogy a legolcsóbb a hámozási rönk volt, ami szinte semmi erdészeti munkát nem igényelt. Ezzel szemben a tuskó drága, mert annak kiemelése, feldarabolása nagyon munkaigényes volt. Ráadásul, a fanemek közt nem volt árkülönbség, tehát az értékes diórönk ára ugyanaz volt, mint a századnyit sem érő nyárfa.

Ekkor tettem az első javaslatot, hogy az erdészetben az önköltségi árról álljunk rá a világpiaci árarányokra. Elfogták és azonnal bevezettük. Egyik évről a másikra megoldódott minden panasz, és minden állami erőgazdaság élüzem lett.

Öt évvel később már ott tartottunk, hogy a gazdaság egészében át kell térni a piaci árakra, bevezetni az új gazdasági mechanizmust. Ennél messzebb menetelre azonban nem is gondolunk. Ez is azt jelentette, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk.

Annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy az értékelmélet eleve hibás volt, megelégedtünk a kevéssel is.

Az elméleti megoldás az lett volna, ha feladtuk volna az árcentrumnak tekinteni az értéket, értéknek pedig az előállítás társadalmi költségét.

Az áraknak nincs centruma, az kizárólag a kereslet és kínálat arányától függ. Az a társadalom érekét szolgáló ár, ami mellett a kereslet és kínálat közt egyensúly van. Lehet olyan áru és szolgáltatás, amiben állandó a hiány, de olyan is, amiben állandó a felesleg.

A föld- és bányajáradék.

Az értékelmélet hibájára a föld- és a bányajáradék hívta fel a figyelmemet. Máig senkinek nem jutott az eszébe, hogy a járadékokat azért kényszerült bevezetni a klasszikus közgazdaságtan, mert kiderült, hogy a termőföldben és a bányakincsbe állandó a hiány volt, ezért az árak magasabbak voltak, mint a termelési költség. A mezőgazdasági és bányászati termékekben magyarázatot kellett adni arra, hogy ebben a két ágazatban az árak a ráfordításnál magasabbak, ezt a költségen kívül a föld- illetve a bányajáradékkal nagyobbak. Ezt ugyan már a klasszikus közgazdaságtan is kitalálta. Azt mégis figyelmen kívül hagyta, hogy a profit sem más, mint a tőke utáni járadék. A földjáradék a tulajdonos számára ugyanúgy többletjövedelem volt, mint a profit, csak nem annak hívták. A feudális társadalomban az uralkodó osztály jövedelmét földjáradéknak, nem profitnak hívták. Ezt megtartották a tőkés társadalomban, a földbirtokos esetében is. Még ellentmondásosabb volt, amikor a tőkés társadalomban még a részvénytársaság formájában működő bányavállatok nyereségét profitként tartották nyilván. Ezt Marxnak sem tűnt fel, hogy a bérmunkással dolgozó bánya, vagy nagybirtok tulajdonosa is tőkés, akinek a nyeresége profit volt akkor is, ha annak jelentős hányada járadék volt.

Marx mégis súlyt helyezett arra, hogy a profit forrása nem a tőkehiány, hanem a tőketulajdon. Azt hirdette, hogy a profit csak azért van, mert a tőke tulajdonosa tőkés. Ha a tőkésektől elvszik a tőkét, és akár az államnak, akár a munkásoknak adják, akkor majd megszűnik a profit. Jogászként azt vallotta, hogy a tőke csak azért tőke, mert tőkés a tulajdonosa. Nem értette meg, hogy a profit forrása ugyanaz, mint a föld- és a bányajáradéké, hogy nincs annyi föld, bányakincs, tőke, mint amennyit a társadalom igényel.

A két ideális ágazat.

Az oktatási reform kutatása során jöttem rá, hogy a művészet és a hívatásos sport eleve, az osztálytársadalmak mindegyikében gazdasági ágazatoktól független volt. E két ágazatban nem volt osztály, nem volt örökletes a megszerzett pozíció. Ez a két ágazat eleve úgy működött, ahogyan a jelenkori fejlett társadalmakban minden szektornak működni kellene. Ebben a két ágazatban a legjobbak példátlan anyagi és erkölcsi elismerést élvezhettek, ugyanakkor az ágazatban megélni akaróknak ezrede sem lehetett gazdag, a tizede is legfeljebb megélhetett, 90 százaléknak más szakmákban kellett keresni a megélhetésüket. A legjobb ezrelékük azonban kivételes társadalmi elismerést és jövedelmet élvezett. Ezt azért hangsúlyozom, mert a politika és a társadalomtudomány ma is a vállalkozásokban tehetségesek magas jövedelme felett háborog, de azt természetesnek tartja, hogy a legjobb művészek és sportolók is óriási jövedelmet és még nagyobb társadalmi elismerést élveznek.

A klasszikus közgazdaság alapítóinál fel sem merült a tőkések kiemelkedő jövedelme. Az e felett való botránkozást az anarchistákra bízták. Marx volt az első, aki felismerte, hogy híveket könnyebb az irigységre, mint a logikára építéssel szerezni.

Jelenleg, a közgazdászok újra marxisták lettek. Legalábbis abban az értelemben, hogy a magas jövedelme feletti felháborodásra építenek. Pár éve a francia tudós, Piketty vetette fel a tőkejövedelmek elfutásnak a veszélyét.

A tárgyilagos mércéket nem használják.

Marx sem használta, pedig az ő idejében ennek is volt reális alapja. Az ipari forradalom a munkások életvitelében visszaesést hozott. A társadalom egésze számára az ipari forradalom minden osztálytársadalomban a technikai forradalomnál többet hozott, de nem a munkabérekben és a jövedelemben.

A munkások többsége számára az ipari forradalommal létrehozott gyáripar a céhiparral, de még a háziiparral szemben is, az első kétszáz évben több hátránnyal, mint előnnyel járt. Mind a munkakörülményekben, mind az életkörülményben visszaesés következett be. A céhrendszerben a mestereknek magas társadalmi rangjuk volt. A munkaerő szakmai képzettsége is sokkal magasabb volt, mint a gyári munkásoké. A gyermekmunka pedig jelen sem volt.

Erre a tényre két adat hívta fel a figyelmemet.

Az ipari forradalom után kétszáz évig sokkal magasabb volt a városi proletárok halandósága, mint a jobbágyoké. Ez több okra vezethető vissza. Ez a hátrány a közművek és az egészségügyi szolgáltatások kiépítéséig, a 19. század végig tartott. Az első kétszáz évben a jobbágyokéhoz viszonyítva sokat romlott a gyárakban, bányákban dolgozó proletárok munkakörülménye, de még a táplálkozása is.

A falusi házaknál rosszabb volt a proletárok lakása és táplálkozása.

A gyermekmunka intenzitása és ideje a gyárakban dolgozó gyerekek számára nagyságrenddel lett rosszabb, mint a mezőgazdaságban.

Mindezt vitathatatlanná teszi a tény, hogy a proletárok tíz centivel alacsonyabbak lettek, mint a falusi parasztok.

Marx volt az első tudós forradalmár, aki olyan vallást lapított, ami már ezen a világon ígért boldogságot, nem a másvilágon.

Piketty a jelenkori Marx.

Meglepő módon a néhány éve megjelent könyvét, mint a jelenkori Marx Tőkéjét fogadták. Abban valóban marxista, hogy a legnagyobb vagyon tulajdonosok ellen érvel. Erről kijelenti, a helyett, hogy bizonyítaná, hogy ez eleve rossz. Azt, hogy miért rossz rejtve hagyja, bízik abban, hogy az gazdagokat a nem gazdagok irigyelik. A stratégiájának először most jelennek meg a kritikái.

Kezdenek rájönni, hogy elmarad annak a bizonyítása, hogy miért rossz a vagyon centralizációja.

Ma ötször annyi ember él a földön, mint száz éve. Ennek ellenére a többen jobban és tovább élnek, mint száz éve.

Az átlagember várható életkora, testmagasága, testsúlya többel növekedett, mint előtte hatezer év alatt. Száz éve még nem volt senki, aki ezt el tudta képzelni.

Ezen belül az emberiség ötöde akkor elképzelhetetlen mértékben jobban él. Ma az emberiség fele úgy él, hogy szívesebben éle a jóléti társadalmakban munkanélküli segélyből.

Az emberiség másik ötöde, a kínaiak negyed század alatt többel gazdagodtak, tovább élnek és iskolázottabbak lettek, mint valaki elképzelhette volna. Talán maguk a kínai vezetők sem. Harminc év múlva olyan gazdagok lesznek, mint az észak amerikaiak.

Piketty azt sem vette tudomásul, hogy ezek a káprázatos eredmények az emberiség azon ötödében valósultak meg, ahol az általa ábrázolt vagyonkoncentrációt illusztrálja.

A másik ötödben, Kínában a dollármilliomosok száma 25 év alatt elérte a legfejlettebb társadalmakban ábrázolt arányt. Ha nem engedik szabadjára a dollár milliomosok megjelenését, nem lehettek volna ilyen sikeresek.

Arról még mélyebb a hallgatás, hogy ez a példátlan csoda egy szegény, elmaradott kommunista diktatúrában vált valóssággá. Az nagy nyilvánosságot kap, hogy 1990-ban összeomlottak a bolsevik marxista diktatúrák, de arról hallgatnak, hogy Kínában ötször annyi lakos piacosította a gazdaságát, és leállította a népszaporulatát, és példátlan sikerrel fejlődik annak ellenére, hogy a marxista párt diktatúrája maradt.

Azt még nem közölte senki, hogy Európában a bolsevik rendszerek ugyan összeomlottak, de ezzel sem lettek sikeresebbek. A többségük ugyan demokrata lett, piacosította a gazdaságát, nincs körükben túlnépesedés, de a többségük számára a bolsevik kudarc demokratikus kudarc lett.

Piketty művére visszatérve, említést sem tett arról, hogy az elmúlt száz évben, előbb vagy utóbb minden puritán nép gyorsan növekedett, de csak azok. Mára nyilvánvalóvá vált, amit Max Weber jó száz éve megfogalmazott. „A jelkor társadalmait csak a puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni.” Ezzel kimondta, hogy lehet akár demokratikus, akár politikai diktatúra, minden más kultúrával szemben fölénybe kerül.

Az egyéb előfeltételeket Weber még nem említette, pedig voltak, és maradtak. A gazdaságnak piaci irányításúnak kell lenni, és csak 1-2 ezrelékkel változhat a lakosság száma. Ez a két feltétel az emberiség gazdag ötödében spontán megvalósult. Minden gazdag és iskolázott puritán társadalomban leállt a túlnépesedés.

A keményen puritán lakosú, de még nagyon szegény Kínában a gazdaságot piacosították, elengedték a gazdaság piacsodását, ezzel lehetővé tették, amivel Piketty ijesztget, hogy sok lesz a nagyon gazdag, és erőszakkal leállították a népesség gyors növekedést előidéző gyermekvállalást. De azt is tudták, hogy a két reform csak akkor kezelhető, ha a marxista párt diktatúrája megmarad. A Nyugat liberálisai, akik elsődlegesnek tekintik a politikai demokráciát, képtelenek megérteni, hogy Kínában, ha megengedik a politikai demokráciát, nemcsak a reformok, a gazdaság piacosítása és a gyermekvállalás erőszakos korlátozása megvalósíthatatlanok lettek volna.

Az Európai Unió csődje

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 05 21

Az Európai Unió csődje

A német-francia Unió Adenauer ötlete volt. Felismerte, hogy Németország egyedül nem lehet partnere az Egyesült Államoknak, csak akkor, ha Európa nyugati felének képviselője lehet. Azt is belátta, hogy ez csak akkor sikerülhet, ha Franciaország közben egyenrangú partnernek érezheti magát. Ez sikerült is annak ellenére, hogy Franciaország Németországhoz képest folyamatosan visszaesett.

A francia elnök, de Gaulle örömmel fogadta az ajánlatot, mert neki is hasonló, de még kevésbé reális ábrándjai voltak. Az, hogy Franciaország rosszul járt a Németországra szabott felépítmény elfogadásával, most az elnökválasztás során vált egyértelművé.

Addig azonban egyik ország sem jutott el, hogy az egész Nyugat-Európa szükségszerűen egyre jobban leértékelődik, együtt sokkal gyengébb lesz, mintha szuverén államok térsége marad. Nemcsak az egész Európára, de annak a nagyobbik erősebb, gazdagabb protestáns nyugati felére is igaz, hogy egységként egyre kisebb értékű lesz a közös felépítményre kényszerítve, mint amennyire szuverén államok estében ment volna.

Azt egyikük sem értette meg, hogy ketten együtt kevesebbek lettek, mint egymástól függetlenül, mindegyik a saját alépítményének megfelelő felépítménnyel. Ráadásul, a két jelentősen eltérő alépítményű ország esetében a gyengébbnek mindig az erősebb igényihez kell idomulni. A közös felépítmény mindig a gyengébbnek okoz nagyobb kárt.

Egyértelműen hiszek, és még soha nem csalódtam abban a történelmi materialista tételben, hogy minden társadalmi alépítmény más felépítményt igényel. Ebből fakadóan abban sem kételkedem, hogy két eltérő alépítményű ország egyikének sem lehet hatékony a közös felépítményük. Márpedig Németországnak és Franciaországnak lényegesen eltérő a társadalmi alépítményük. A germán népek sokkal inkább hasonlítanak az angolszászokra és a skandinávokra, mint a franciákra, nem is beszélve a mediterránokról. Ezért ezek számára még hatékony lett volna a közös vámunió, és az összehangolt pénzügyi politika. Ezt ma már látják, hogy az EU hatékonyabb lenne, ha a tagországokat három szintre osztanák. Abban is egyetértés van, hogy az első szintű közösségbe csak az angolszászokat, a germánokat és a skandinávokat szabad egybevonni.

Közben azonban Nagy Britannia kiszállt az EU-ból. Franciaországhoz azonban Németország ragaszkodik, hiszen jelenleg ketten jelentik az EU gerincét. Az EU második szintjét a latinok, a közép-európaiak és a balti népek. A harmadikok pedig az ortodox keresztények.

Ezt a fiatal Marx keményebben úgy határozta meg, hogy minden társadalom felépítménye az alépítménye által determinált. Azonban ő maga vette a legkevésbé komolyan, hiszen élete során azt hirdette, hogy az általa kitalált, kommunista felépítmény minden társadalom számára ideális felépítményt jelent. Nagyon eltérő kultúrák, de ugyanazt a hibát követték el, hogy a saját kultúrájukra szabott felépítményt rákényszerítették alapvetően más kultúrájú és fejlettségű országokra. Sztálin minden nép számára a Szovjetunió rendszerét akarta rákényszeríteni, Adenauer pedig a Németországban bevált demokráciát akarta Európa kétharmadában általánossá tenni. Egyik sem vette tudomásul, hogy Európa heterogén, amit elért, elsősorban annak köszönhette, hogy szuverén államok járhatták a maguk útját.

A távol-keleti országok sikerét azzal magyarázom, hogy a sikeres puritánoknál puritánabbak, és homogénebbek. A kínaiak, a japánok, a koreaiak azért sikeresebbek még a puritán nyugati államoknál is, mert homogénebbek. Ha vannak olyan országok, amelyeknek közös az alépítményük, akkor a távol-keletiek azok. Ennek ellenére köztük fel sem merül, hogy egymással közös unióban éljenek, de ezek e nélkül is sikeresek. De még a Távol-Keleten is hiba lenne, ha a már gazdagok, Japán, Dél-Korea és Tajvan egymással, még kevésbé hogy a még szegény Kínával vámuniót, közös valutát akarnának. Így is sikeresebbek, mint a puritán nyugati államok.

Európa nyugati felén is azt látjuk, hogy a homogén kultúrájú államok a sikeresebbek. Európa hat legfejlettebb állama, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, a kontinens hat leghomogénebbek országa. Ezt egyedül Svájc látszik cáfolni, hiszen a lakossága négy nyelven beszél és két keresztény egyházhoz tartozik. Ennek ellenére homogének, mert ettől függetlenül nagyon hasonlóan élnek. Az alpi népek eltérő nyelvük, vallásuk ellenére nagyon hasonló módon élnek. Tehát, Európa hat legfejlettebb társadalmú országa a többieknél homogénebb.

Ezt nekünk, magyaroknak lett volna és lenne ma is figyelembe venni. Ezt csak fokoztuk azzal, hogy tagjai lettünk a Habsburg Monarchiának, ami még nálunk is heterogénebb volt. Mi még az Osztrák Magyar Monarchia, és azon belül Magyarország szétesését a háborúvesztéssel magyarázzuk, és szörnyű igazságtalanságnak tartjuk. Lassan száz év után sem lájuk, hagy nem voltunk alkalmasak, de talán lehetetlen feladat is volt, a Kárpát Medence tucatnyi nyelvű és kultúrájú népét, három kereszténységet azonos felépítmény alatt a jelenkorban nem lehet hatékonyan közös országban tartani.

Ezt az egynyelvű Olaszországban láttam. Hiába közös a nyelük és a vallásuk a déli és az északi olaszok között áthághatatlan különbség van. Két országként mindketten többre mennének.

De az is világos példa, hogy a két nálunk sokkal nagyobb, gazdagabb puritán nép országa, Nagy Britannia és Németország azért van az említett a hat, kis állam mögött, mert sokkal kevésbé homogének.

Nagy Britannia lakosságának közös a nyelve, de nem közös a viselkedésük. Az angolok, a skótok és az írek nagyon másként élnek. Az írek ugyan megtanultak angolul, mégis önállósultak. A skótok most táncolnak az elszakadásuk feletti döntésen.

A germánok sem homogének. A bajorok nagyon mások, mint a szászok. Az osztrákok is jobban jártak, hogy külön országban élnek. Ezt azzal oldják meg, hogy a tartományok szinte szövetséges államokként élnek.

A britek és a germánok azért sikeresek, mert a viselkedésük mégis rokon, mindnyájan puritánok és közös a nyelvük. A köztük lévő különbség mégsem jelenti azt, hogy közös országban nem élhetnek egyformán, puritán módon.

Franciaország ezer év óta megtett mindent annak érdekében, hogy egy homogén állam legyen. Az is lett, de latin kultúrájú maradt. Sőt a latin népek között, a kultúrán belül messze a legfejlettebb lett, de a puritánok mögött maradt.

Amerikában, lényegben csak két európai kultúra népe volt képes az államok alapítására, az angolszászok és az ibériaiak, vagyis a spanyolok és a portugálok. A puritán és a latin kultúrák teljesítő képessége között ott még nagyobb lett a különbség, mint Európában. Európában a latin népek közül a franciák szinte a puritánok közelében maradtak, a négy mediterrán ország egy lakosra jutó jövedelme, vagyona pedig fele a puritán országokénak. A különbség Amerikában azonban még egyszer akkora lett. De ott senkinek nem jut eszébe, hogy legalább a portugálok és a spanyolok szoros közösséget, pláne közös devizát használjanak. A két észak-amerikai, angolszász ország sem akar egyesülni, nem akarnak közös politikai és gazdasági felépítménye legyen.

Ez csak Adenauer, és de Gaulle közös ötlete volt, amit az országaik lakossága is lelkesen fogadott, mert elhitték, hogy az EU vezetőként szuperhatalmak lehetnek.

Mivel az EU vezetése, sorsa a legerősebb tagon, Németországon múlt, az annak megfelelő felépítménye lett a közösségé is. Erre a koronát az EU tagjainak többségét jelentő euró övezet tette fel. A közös valuta felgyorsította az EU csődjének feltárulását.

Németország számára az euró mintegy 30 százalékkal leértékeltebb valutát jelentett, mint a német márka. Ennek köszönhetően Németország a világkereskedelem történetének legnagyobb külkereskedelmi bevételéhez jutott. Az ország egy lakosra jutó külkereskedelmi többlete hússzor nagyobb, mint Kínának az állandó vitát felvető külkereskedelmi többlete.

Franciaország a közös valutának kisebb, de hosszú távon mégis elviselhetetlen vesztese lett. A hátránya azonban sokkal nagyobb annál, hogy sokáig kibírja. A munkanélkülisége még egyszer akkora, a költségvetési egyenlegének az előjele is ellenkező. A német politikai vezetés és a közvélemény azt hangsúlyozza, hogy ezért Franciaország gazdaságpolitikája hibás. Az fel sem merül, hogy Franciaországnak az erejéhez képest felértékelt, Németországnak pedig leértékelt a valutája.

A négy mediterrán ország elviselhetetlen eladósodása gyorsan kiderült. Ezeket a megkövetelt költségvetési egyensúly önmagában is a padlóra küldte. A csődjüket a számukra felértékelt közös valuta felgyorsította. Néhány év alatt kiderült ki, hogy az euró övezet olyan közösség, amibe könnyű volt belépni, kilépni azonban lehetetlen. A kilépést az tette lehetetlenné, hogy a soha vissza nem fizethető hiteleket elsősorban Németországból kapták. A négy mediterrán ország menthetelten eladósodását az okozta, hogy az államkölcsöneik kamatja nemcsak nekik olcsó, de a fejlett tagoknak, elsősorban a németeknek magas kamatú euró befektetést jelentettek. A mediterrán országok számukra olcsó kamatokozású euró hitelek viszont lehetővé tették, hogy alacsony kamatú, számukra olcsónak tűnő hitelekkel tölthették be azt a költségvetési lyukat, amit korában inflációval tömtek be. A német pénzintézetek csak azt látták, hogy számukra magas kamatozású euró hitelekhez jutnak. A hazai állampapírok után ugyanis negyed akkora kamatot kaptak, mint a mediterrán országok hitelei után. A mediterrán országok pedig ezeket a hiteleket olcsónak érezhették. Egyik félnek sem jutott az eszébe, hogy ezek a hitelek nem lesznek visszafizethetők. A hitelezők, döntően a németek nem számoltak azzal, hogy a mediterrán országok nemcsak az euró államkötvényeiket, de a hitelek törlesztését nem lesznek képesek fizetni. Ráadásul ezeket a soha vissza nem fizethető hiteleket a hitelminősítők is sokáig fedezetteknek minősítették. Nemcsak a mediterrán országok, hanem a puritán hitelezők, elsősorban Németország, bíztak. Annak ellenére, hogy mostan már világos, hogy a mediterrán országok hiteleiket soha nem fogják visszafizetni, Brüsszelben és Németországban hallani sem akarnak arról, hogy vére tudomásul vegyék, a 18 tagország közös valutája vagy szélhámosság, vagy a világgazdaság történetének legnagyobb ostobasága volt.

Az EU egyre tovább építése volt az elsődleges oka annak, hogy az EU 28 tagországának a világgazdaságban képviselt súlya közel a felére esett, és ez a súlyvesztés csak tovább gyorsul.

Az Európai Uniót létrehozó Németország és Franciaország arról álmodott, hogy az egységes EU vezetőiként szuperhatalmak lesznek. Hatvan év után egyértelművé vált, hogy nemcsak ez a két ország nem lett szuperhatalom, hanem Európa nyugati fele is sokat vesztett a világgazdasági súlyából.

Az egészségügy következő negyedszázada

Kopátsy Sándor                 PE                   2017 05 20

Az egészségügy következő negyedszázada

A Lancet egészségügyi szaklap felmérést készített arról hogyan fog alakulni a világ országaiban az egészségügyi ellátás költsége és forrásai.

A társadalomtudomány, különösen a közgazdaságtan nagyon elhanyagolja ezt az egyik legköltségesebb ágazatot. Annak ellenére, hogy az egyének és családok számára az egészség megőrzése, a minél hosszabb élet az elsődleges, megtettek mindent az élet meghosszabbítása érdekében, a társdalom közömbösen kezelte, legfeljebb a lakosságot pusztító járványok esetében intézkedtek. De még ez esetben sem a betegek gyógyítása, megmentse, hanem a járvány terjedésének a megfékezése volt az elsődleges cél. Az egészségügynek még nem voltak ismeretei a betegségek okiról, még inkább azok gyógyíthatóságáról. Ezért aztán a betegségek okát isteni akaratnak tekintették, ellenük inkább imádkoztak, mint intézkedtek. A kórházak szerepe inkább a betegek elkülönítése, a fertőzésük elleni izolációját szolgáltak. Az betegeket halni vitték a kórházakba.

Ezt csak akkor értettem meg, amikor közgazdászként rájöttem, hogy minden osztálytársadalmat a túlnépesedés veszélyeztetett. Az egyénnek, a családnak érdeke volt az élet meghosszabbítása, az osztálytársadalmak elsődleges feladata azonban a halálozás okozása volt. Ezt a társadalomtudományok, még kevésbé a forradalmárok, máig nem vették tudomásul.

A társadalom minden közössége ugyan akkor élt volna a legjobban, ha a lakossága az életterének eltartó képességén van. Ezzel szemben a társadalmak életterük bővítését csak más közösségek életterének rovásra tudták megoldani. Ezt pedig csak erőszakkal tudták bővíteni, illetve erőszak ellen erőszakkal megvédeni. A hódító, vagy a védekező képesség azonban a létszámtól függött. A lakosság egésze akkor élt volna viszonylag optimálisan, ha a létszáma az élettere eltartó képességével azonos. Ezt azonban a minden társadalmi egység csak akkor tudta a túlnépesedő környezetben megvédeni, ha erősebb volt a szomszédjainál. Ennek érdekében kénytelen volt túlnépesedni.

A társadalomtudományok azt sem ismerték fel, hogy a túlnépesedést nem lehetett békésen féken tartani. Még egyetlen társadalomtudós sem vallotta be, hogy minden termelő társadalomban többen születtek, mint amennyit a szülők akartak. Ezt látni kellett volna, ha megnézik, hogy az ember szexuális ösztöne több születést eredményez, mint amennyit a létszám tartása megkíván. Kiderült volna, hogy az emberi faj, ha a várható életkor meghaladja a húszas évek közepét, több lesz a születés, mint a halálozás. Erősebb mindkét nem szexuális vágya, aminek kielégítése akaratától független fogamzást eredményez. Márpedig a gyűjtögetés mintegy 150 ezer év alatt olyan rövid volt a várható életkora, hogy a létszáma csak akkor nőtt, ha életterét kiterjeszthette. Az adott életterében nem szaporodott, mivel az élettere eltartó képessége nem volt növelhető.

Erre a tényre Darwin sem figyelt fel. Kedvezőtlen termésű években az éhhalál csökkentette a népességet. Ez azonban kirajzásokat eredményezett. Az viszonylag szűk lehetőséget biztosított, hogy hasonló életteret találnak. Az ember a fejlett agyának, kezeinek, beszédképességének köszönhetően képes volt szinte minden természeti környezethez igazítani az életmódját. Ennek köszönhetően az első faj lettünk, amelyik a környezetéhez már nem a mutáció és a szelekció segítségével, nagyon időigényes módon a környezetéhez igazodó új faj lett, hanem a fejlettségének köszönhetően igazított a viselkedését a természeti környezetéhez, a nélkül, hogy genetikai értelemben változott volna.

Arra a történelmi érdeklődésem vitt rá, hogy a görög és a római társadalom egészségvédelmet szolgáló viselkedését elemezzem.

A görög kultúra virágzásának a malária vetett véget.

Erre olaszországi utazásaim hívták fel a figyelmemet. A két világháború közti fasiszta uralom élt először azzal a lehetőséggel, hogy lecsapolja a kétezer évnél régebbi mocsarakat, amelyekben mindenütt görög gyarmatok maradványait találták meg. Köztük a még épségben marad Paestum csodálatos építményeit. Ez ahhoz a következtetéshez vezetett, hogy Paestumot nem a rómaiak foglalták el, hanem a maláriát terjesztő szúnyogok. 2.500 évig térségét elkerülték az emberek. Mocsárban csak azért lehetett egy ilyen csodálatos, gazdag város, mert gabonát termelt. Azt ugyanis már korábban tudtam, hogy Paestumban csak öntözött gabonát termelhettek, hiszen csak másfél évezreddel későbbre szelektálódott ki a természetes csapadékon termelhető búza és árpa.

Levontam tehát a következtetést, hogy a görög városok térségében nem voltak öntözhető völgyek, kenyerük csak akkor lehetett, ha onnan hozzák, ahol önözni lehetett. Ilyen a Földközi Tenger európai vízgyűjtő területén csak néhány mocsaras völgy volt. A római városállamok ezért az önözhető völgyeket gyarmatosították. Ezek a gyarmatok gyorsan gazdagok lettek. Az időszámításunk előtti 6. században azonban a mocsaras vidéken megjelent az indoeurópai népek számára halálos malária. Ezért aztán a gabonatermelő görög gyarmatokon kipusztult, vagy elmenekült a lakosság. Ezek a térségek a 20. századig lakatlanok maradtak.

Ez a tény, magyarázatot adott arra is, hogy Romulus és Rémus azért a dobokon alapította Rómát, a Római Birodalmat később létrehozó várost. Ezt már korábban megértették velem az itáliai utazások. Számomra meghökkentő volt, hogy az olasz települések, nagyok, kicsik, nem a völgyekben, hanem a dombok tetején voltak. Mezőgazdászként felmértem, hogy micsoda indok kényszerítette Itália területén arra a mezőgazdaságból élő lakosságot, hogy a dombokra települjenek. Ismereteim szerint, a gépek megjelenése előtt a gabonatermelés költségének felét a termőföld megközelítése, a termés lakóhelyre, a trágyának pedig a szántófölre hordása jelentette. Ez a költség nemcsak a távolságtól, hanem attól is függött, hogy mekkora magasságot kellett ennek során legyőzni. Ezért aztán, Olaszország előtt csak olyan térségekben jártam, ahol a település a lakóhely legalacsonyabb, vízben a leggazdagabb térségekben laktak. Olaszországban azonban éppen fordítva, a magaslaton voltak.

Ezért lett a véleményem, hogy a görög városállamok csillogásának a malária vetett véget.

A Római Birodalom bukásának is egészségügyi oka volt.

Olaszországban a másik meglepetésem a domboldalak szőlővel történő betelepítése és a csodálatos vízvezetékek voltak.

Műszaki ismereteim arról győztek meg, hogy az olasz domboldalak teraszosítása százszor akkora munkát jelentett, mint Egyiptomban a piramisok építése. Ehhez járult az is, hogy számos vízvezeték építése sokkal nagyobb műszaki feladat volt, mint egy-egy piramis építése.

Az már diákkoromban izgatott, mi indokolta Ciceró jelmondatát: Navigare necesse est! Hajózni kell!

Két kérdésem maradt. Miért volt a Római Birodalom számára létszükséglet a bortermelés és a hajózás?

Hajózás.

Azon már diákkoromban elakadtam, amikor Diocletianus császár ártörvényéből az derült ki, hogy egy kiló árpának és egy libának azonos ára volt. Aztán megtanultam, hogy a Római Birodalomban a kenyérgabona néhány ezer kilométernyi tengeri úton érkezett. Ha nem tudtak volna hajózni, nem ehettek volna kenyeret.

Azt csak sokkal később ismertem fel, hogy a Római Birodalom tengeri hatalma ugyan egyik feltétele volt a gabona importjának, de az csak öregkoromban vált felismertté, hogy a kor tengeri szállítását végző legénységnek nagyon magas volt a halandósága. A legénység szúfolt elhelyezése azt jelentette, hogy egyetlen beteg az egész legénységet megfertőzi. Márpedig a betegség a közel-keleti kikötőkben könnyen felszedhetett olyan betegséget, ami ellen a latin népeknek nem volt immunitása.

Arról, hogy hány ezer ókori hajó süllyed el a tengerekben, van becsült adat, de arról említést sem találtam, hogy hány millió tengerész halt meg a hajóutak során. Azt pedig tudjuk, hogy a Birodalom vesztét a városok lakosságának kipusztulása okozta. A gabonát hozó hajókra vigyázhatott a haditengerészet, a hajók legénységének egészségére azonban nem vigyázhatott senki. A hajózhatáshoz tehát nemcsak hajókra, de legénységre is szükség volt.

Ahhoz, hogy a Római Birodalom fennmaradjon, a városok, még inkább a hajósok egészégére kellett vigyázni. Ennek két feltétele volt, legyen kenyér és bor. Ezért lett a kenyér és bor szentség a keresztény Római Birodalomban! Kenyér és bor nélkül összeomlott.

Ezért nem szeretem a vallások teológiáit. A keresztény teológia a kenyér és a bor szentségét az utolsó vacsorával magyarázza. A tudomány pedig azt deríti fel, hogy Európa sorsa a mai időszámítás alapján az első századokban azon múlt lesz-e elég kenyere, és egészséges itala a lényegében csak a városokat szervező, azokra épülő a Római Birodalom során múlt. A városokat pedig a Közel-Keletről érkező gabona hiánya és a behozott betegségek elleni védekezés tették próbára. Ezt a próbát a birodalom példátlan terhet vállalva próbálta megoldani.

A Római Birodalom a kultúrák történelmében egyetlen politikai erőt jelentette, amelyiknek nem volt saját kenyere, a vizei pedig fertőzöttek lettek.

A kenyere érdekében kiépítette a világ egyetlen olyan birodalmát, amelyik ennek több ezer kilométerről hajókkal hozta a gabonáját. Ez a kényszerű gabonaimport lett a világtörténelem legnagyobb vállalkozása. Sok százezer ember építette a szükséges hajókat. A hajók sokszázezres legénységének és a kikötők munkásainak magas halandóságát folyamatosan pótolni kellett. Ez példátlan szervezettséget igényelt. A munkaerejének egészségvédelme azonban nem volt megoldható.

Az itala, a víz éppen a nagy közel-keleti forgalomnak a kitettsége miatt megfertőződött. A városok kutjainak a vize fertőzött lett. Ez ellen csak távoli források tiszta vízének odavezetése és a borral való fertőtlenítés jelentett védelmet.

Mindkét feladat megoldása érdekében példátlan erőfeszítések történtek. De ez sem volt megoldás, ezért a vallás szentségévé tették a kenyeret és a bort, a biztosításukat pedig az istenre bízták.

A betegségek gyógyításában tehetetlen volt az ember.

A megelőzés csak a 19. század közepén kezdett megvalósíthatóvá válni. A közművek kiépítése a városokban megszűntette a vidéknél nagyobb halandóságot. A történészek a háborúk emberpusztításait egyik fő témájuknak tartják. A háborúk százezres embervesztesége történelmi jelentőséget kap. Ezzel szemben a városok, majd a falvak közművesítése százszor több ember életét mentette meg, mint amennyi emberpusztulással járt a közművek nélküli falvakban és városokban való élet.

A gyógyítás csak a 19. század végén kezdett tudománnyá válni. Ez óta ott élnek tovább az emberek, ahol könnyebben elérhetők az egészségügyi szolgáltatások. A történészek azt sem tudatosítják, hogy az utóbbi száz évben a fejlett társadalmakban az egyik legnagyobb társadalmi változása az állami költségvetésen belül a katonai kiadások arányának ötödére, az egészségügyi és oktatási ötszörösére növekedése. Ez alól az egyetlen jelentős kivételt az Egyesült Államok jelenti, ahol a katonai kiadások viszonylag a legmagasabbak, az egészségügyben pedig az állami részvétel a legalacsonyabb. Ennek ellenére ott is még egyszer annyit költ az állam az

Egyik állandó hiányosságom a történészekkel szemben, hogy a várható életkorral, a változó testmagasságokkal nem foglalkoznak. Nagyon sokat mondana, ha tudnánk, hogy mikor, hol meddig éltek az emberek és milyen magasak voltak. A várható életkornak, és a testmagasságnak az alakulása nagyon megkönnyítené a múltunk megértését.

A hűtőszekrények történelmi szerepét sem ismertük fel, pedig a közvélemény ösztönösen ráérzett. A Kádár rendszerben az útlevélhez jutást a nép arra használta, hogy hűtőszekrényt vásároljon. Szinte csak addig mentek túl a határon, amíg nem tudtak hűtőszekrényt vásárolni. Akkor számoltam ki, hogy mennyire jó ösztönnel ismerik fel a fogyasztók, hogy mire van nagyobb szükségük. A hűtőszekrénynek köszönhetően racionálissá vált a hússal adó állatok tartása. Hűtőszekrény hiányában, késő ősszel vágták a disznót, aminek húsából alig maradt a nagy nyári munkák idejére. A baromfit pedig csak az nap vágták le, amelyik nap elfogyasztották. A hűtőszekrény birtokában pedig minden állatot akkor vágták, amikor arra megérett, és a fogyasztását beosztották. Ezzel a szükséges takarmány jelentősen csökkent, és mindig azt ehették, amikor indokolt volt. A hűtőszekrény nemcsak a takarékos hústermelést tette lehetővé, hanem az egészségesebb fogyasztást is. A várható életkor meghosszabbodásában a hűtőszekrénynek is legalább akkora jelentősége volt, mint az orvosi ellátásban.

Még arról sem olvastam történelmi munkát, hogy a múltukban mennyit jelentett, hogy a hideg ellen tudtunk, a meleg mellen pedig nem tudtunk védekezni. Ezért tartom a hűtőszekrényt fontosabb történelmi szereplőnek, mint az orvosságokat. Erre az hívta fel a figyelmemet, amikor egy tanulmányban azt olvastam, hogy Magyarországon népbetegség volt az angolkór, vagyis a gyenge csontozat. Ez akkor tűnt el, amikor a szilaj marha tartásáról áttértünk az istállós tehéntartására. Ezer évig kevés tejet, kalciumot fogyasztottunk. Amikor ez megszűnt, eltűnt az egyik népbetegség.

A gyógyítás csak a 19. század végén kezdett tudománnyá válni. Ez óta ott élnek tovább az emberek, ahol könnyebben elérhetők az egészségügyi szolgáltatások. A történészek azt sem tudatosítják, hogy az utóbbi száz évben a fejlett társadalmakban az egyik legnagyobb társadalmi változása az állami költségvetésen belül a katonai kiadások arányának ötödére, az egészségügyi és oktatási ötszörösére növekedése. Ez alól az egyetlen jelentős kivételt az Egyesült Államok jelenti, ahol a katonai kiadások viszonylag a legmagasabbak, az egészségügyben pedig az állami részvétel a legalacsonyabb. Ennek ellenére ott is még egyszer annyit költ az állam az egészségügyre, mint a hadseregre.

A hivatkozott tanulmány számomra két meglepetést hozott.

Jelenleg a világon Kubában a legmagasabb a lakosság állami egészségbiztosítása, 95 százalék. Ehhez azt teszem hozzá, hogy oktatásukra is ez jellemző. A bolsevik rendszerekre is ez volt a jellemző. Ez azonban nem jelenti azt, hogy versenyképesek is lehettek volna.

Két óriási hátránya volt a bolsevik marxizmusnak.

Egyrészt nincs és nem is lehet sikeres a jelenkorban az olyan ország, amelyik lakossága nem puritán. Nem puritán lakosságú országok demokráciája sem lehet versenyképes. Nemcsak a marxista Kuba, de egyetlen latin-amerikai ország sem versenyképes a puritán népek demokráciáival.

Másrészt csak a piacos gazdaság lehet versenyképes. Kína lakossága ugyan keményen puritán, de addig nem volt sikeres, amíg nem piacosította a gazdaságát.

A fenti két feltétel mellett van egy harmadik is. Csak olyan puritán és piacos ország lehet sikeres, a melyikben a népesség száma legfeljebb 1-2 ezrelékkel változik. Kínában sem történhetne gazdasági csoda, ha nem állítja le a népessége gyors növekvését.

A táblázat másik meglepetése, hogy a két Szahara alatti ország egészségügyi kiadásai nemcsak alacsonyak, de ezek kétharmadát is a gazdag országok segélyei adják. Az említett két ország Szomália és Ruanda lakossága évente 3 százalékkal nő. Aki az ilyen országokon segíteni akar, az ne az egészségügyét támogassa, mert ezzel növeli az eleve leviselhetetlen népszaporulatot, hanem csak az oktatást és a fogamzásgátlást, mert csak ezekkel segíthet az ilyen országokon. A még a puritán Kínában is elviselhetetlen volt a szorgalmas, tanulni vágyó népesség gyors növekedése, nemhogy Afrikában.

A két szuperhatalom eltérő egészségügyi politikája.

Az Egyesült Államok az egyetlen fejlett puritán állam, ahol a lakosság felének nincs állami egészségbiztosítása, a kiadások további harmadát pedig a magas profittal dolgozó magánbiztosítók látják el. Tiedének pedig nincs biztosítása, a gyógykezelését fizetni kell. Az egészségügyi kiadásait a következő 24 évben csak 63 százalékkal akarja növelni. Számolni kell azzal is, hogy a lakosság harmada latin-amerikai és afrikai fekete. Tehát nem puritán.

Kína egy lakosra jutó jövedelme negyed akkora. Jelenleg a lakosságának még csak a kétharmada részesül állami biztosított egészségügyi ellátásban. A magánpénztárak szerepe pedig elhanyagolható. Ezen nem is akar változtatni. A jelenlegi állami egészségügyi kiadásait 2040-re hétszeresre növeli, és általánossá akarja tenni. Ismerve a kínaiak több ezer éves egészségügyi kultúráját, ezen a téren is többre fogják vinni.

Az angol nyelv uralma

Kopátsy Sándor                 PO                   2017 05 19

Az angol nyelv uralma

Az EU 27 tagországában a középiskolákban oktatott nyelvek arányát nem érinti, hogy Nagy Britannia ott hagyja az EU-t. Jelenleg a középfokú iskolák 99 százalékában tanítják az angolt. A többi nyelvek aránya: francia 33, német 24, spanyol 14, a többi nyelv egyetlen százalék alatt van. A dánok már az iskola első évében tanulnak angolul. Jelenleg az EU lakosságának a kétharmada két nyelven beszél. A második nyelv egyre nagyobb többsége az angol.

Ebben a helyzetben a buta nacionalizmus az EU soknyelvűsége. Brüsszelből Bábelt csináltak óriási fordító apparátussal.

Papíron katolikus, lélekben protestáns vagyok

Kopátsy Sándor                 PV                   2017 05 18

Papíron katolikus, lélekben protestáns vagyok

Elveimmel ellenkezik, hogy vallási kérdéshez tudósként szóljak. Most mégis ezt teszem, mert a katolikus vallás egyre inkább válaszút elé kerül. A tudományos és technikai viszonyok között egyre nő a protestánsokhoz mért lemaradás. Ezért figyelem a vallásom jelenlegi helyzetét.

Az a tény, hogy egy jezsuita szerzetes lett a pápa, reménnyel töltött el. Nekem a jezsuitákban a náci rendszer virágzása idején csupa pozitív élményem volt. Egy kicsit azért aggódtam, mert latin etnikumú. Mivel a vatikáni vezetőkben, az érdekekben kevés a reform híve nem voltam és nem vagyok optimista.

A vallásommal a legnagyobb vitám a gyermekvállalás dogmáival van. A fogamzásgátlók görcsös elutasítása helyett azok lelkes híve vagyok. Korunk legnagyobb veszélye a túlnépesedés, ami ellen csak a fogamzásgátlók jelenthetnek védelmet. Csak az vigasztal, hogy ebben a hívők is egyre kevésbé veszik komolyan a vallásuk dogmáját. Az európai katolikus népek lelassult gyermekvállalása csak a fogamzásgátlók rendszeres használatának az eredménye. Ebben még a lengyel katolikusok sem kivételek.

A nagy változás azonban a latin-amerikai országokban van. Ott, húsz év alatt fele alá csökkent a nők gyermekvállalása. Ezt Kelemen pápa is tudja.

A legutóbbi, az észak-koreai atom-válságról is nyilatkozott. Meglepő módon azt ajánlotta, hogy a lutheránus Norvég kormányt kérjék fel közvetítőnek. Ismereteim szerint ilyenre még nem volt példa. Ezzel szemben a Fatimai gyerekeket szentté avatta. A szentek megkülönböztetett tiszteletét tudomásul veszem, annak ellenére, hogy a többségüket ugyan egyházpolitikai szempontok jutatták ehhez a címhez. Azt mégis túlzásnak tartom, hogy három tíz évnél fiatalabb gyermek látomását ma tudomásul vegyük, isteni megnyilvánulásnak minősítsük. Logikámmal nem fér össze, hogy isten anyja így akarjon beavatkozni a világ menetébe. A vatikáni illetékeseknek elég lett volna megkérdezni a mai fiatalokat, akik úgy kezelik a komputereket, mint az előző generációk a rongylabdát.

Azt ugyan nem várom el, hogy a szentté avatásokat vizsgálják felül, de azt szeretném, ha a vallásom a jelenkorban gyerekeket azon a címen avassanak szentekké, hogy megjelent nekik a Szűz Mária.

Nem kell a múltat felülvizsgálni, de a jelent ideje tudomásul kell venni.

Államadóság

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 05 19

Államadóság

Az, hogy a közgazdaságtudomány mennyire nem veszi tudomásul, hogy a jelenkori fejlett társadalmak már nem osztálytársadalmak talán a legjellemzőbb az államadóságok nyilvántartásában. Ezt ugyanis leegyszerűsítve, a nemzeti jövedelem százalékában mérik.

Nem veszik figyelembe, hogy külső, vagy belső, mennyi a kamatja, mennyi a belső fedezete. Ennek aztán az eredménye, hogy a nagyon takarékos Japán messze a legjobban eldósodott, annak ellenére, hogy a valóságban a legkevésbé, és a leggyorsabban az. A japán államadósság a nemzeti jövedelmének 220 százaléka, az EU és az USA viszont csak fele ekkora. Az elmúlt húsz év adósság növekedésének is hasonló az aránya. Ezek ugyan valós számok, de a lényeg éppen fordított.

Japán államadóssága teljesen belső, a hitelező maga az ország. Kifelé tehát nincs is adóssága. Ezzel szemben óriási devizatartalék áll az adósság mögött. Japán tehát befelé eladósodott, de kifelé jelentős követelései vannak.

Japán államadósága után 1 százalék körüli kamatot fizet. Ezzel szemben a Nyugat fejlett országai még egyszer ekkora kamatot fizetnek. Ezen belül az EU mediterrán országai adósságának kamata ötször nagyobb.

A legfontosabb különbség azonban az, hogy hol, mekkora a külkereskedelem aktívuma. Ebben is Japán az élen van. Hozzá hasonló egy főre jutó aktívuma a Nyugaton csak Németországnak van. Ezzel szemben az euró övezet kevésbé fejlett tagjait óriási külkereskedelmi deficit jellemzi. 

Európa elvesztette világgazdasági vezető szerepét

Kopátsy Sándor                 EG                   2017 05 20

Európa elvesztette világgazdasági vezető szerepét

1980-ban az EU tagállamok, Észak-Amerika egyenlő arányban világgazdaság kétharmadát adták. A Nemzetközi Valuta Alap szerint a részesedésük jelentősen a kétharmadról, a felére csökken. Keveset Észak Amerika súlya, sokat az EU országoké. A súlyuk csökkenését szinte Kína bámulatos növekedése, 2-ról 16 százaléka jelenti. A változást arra lehetne lerövidíteni, hogy az EU ez alatt a negyven év alatt elveszette súlyának a felét, azt szinte csak Kína nyerte el. Ráadásul, a következő hatvan évet is ez a tendencia fogja jellemezni.

Az időszámításunk első ezredfordulója előtti 5 ezer év alatt nem volt jelentős változás. Ezt a mintegy hatezer évben a világgazdaság megoszlásában nem történt jelentős változás. A világgazdaság 90 százalékát a Távol-Kelet, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet adta. Az utóbbi bizonyos magyarázatra szorul, mert szinte az első évezred végéig a Földközi Tenger vízgyűjtő medencéje is a Közel-Kelethez tartozott. Európa addig nem volt kontinens. Az első európai hatalom a Frank Birodalom lett, és Európa területének nagy része magas-kultúra csak az első ezredforduló végén, az európai agrártechnikai forradalomnak, és a kiscsaládos nyugat-európai feudális társadalom kialakulásnak köszönhetően jött létre.

Ennek tudomásul vételéig még sokat kell várni, mivel mi, európaiak a történelmünket a görög kultúra megjelenésétől számoljuk. Egyszer mégis tudomásul kell majd venni, hogy a Földközi tenger vízgyűjtő térsége a Közel-Kelet szerves része volt. Ahogyan Egyiptom is az volt, sőt máig is az maradt. Már az a tény is azt mutatja, hogy a kontinensek logikája más, mint a kultúráké. A három nagy kontinens, Ázsia, Afrika és Amerika óriásiak, egységként kezelni őket eleve lehetetlen. Európa területe alig ötöde ezekének, amiket nem is lehet kulturális egységként kezelni. Ázsiában három magas-kultúra volt, illetve kettő és fél. Kelet-Ázsia és Dél-Ázsia kezdettől fogva, ma is a két legnépesebb. A Közel-Kelet azonban három kontinensen, Délkelet Ázsiában, a Közel-Keleten valamint a Földközi Tenger térségében, vagyis a Szahara alatti Afrikában helyezkedett el.

Eurázsia keleti félszigete, Európa akkor lett kontinens, amikor az Alpoktól északi, a Golf-áramnak köszönhetően enyhe telű, párás éghajlatú, négy évszakos térségében kiszelektálódhatott a Közel-Keleti térségben, önözéssel termelt búza és árpa. Az Európa térségének történelmi titka, hogy a természetes csapadékon termelt kenyérgabonát miért nem nagy-, hanem kiscsaládos jobbágyrendszerű feudális társadalomba szervezték. Ez ugyanis két forradalmi társadalmi újítást jelentett.

Ez volt az első csapadékra épült szántóföldi gabonatermelés. Ez technikai forradalmat jelentett, mert előtte kenyérgabonát csak önözéssel termeltek. Ötezer éven keresztül csak ott termeltek gabonát, ahol a folyamok völgyeit gravitációsan lehetett önözni. Ennek a lehetőségét csak a felmelegedés teremtette meg azzal, hogy az kelet-ázsiai, a dél-ázsiai és a közel-keleti folyamok torkolatában 70 méterrel magasabb lett a tengerszint. Vagyis az önöző kultúrák csak a tenger szintjének jelentős felemelkedése tette lehetővé. Ezt az áldásos változást tudatunk pusztító vízözönként őrizte meg, holott a felmelegedés tényegesen fajunk történelmének legnagyobb áldása volt. Nem az érthető nehezen, hogy a kor embere a tengerszint példátlan emelkedését katasztrófaként élte meg, hanem az, hogy fajunk legnagyobb történelmi előrelépését ma is katasztrofális eseményként magyarázza. Máig nem akadt egyetlen vízügyi mérnök, aki felismerte volna, hogy az öntözéses gabonatermelést a tengerszint emelkedése tette lehetővé. Azt kellene tudatosítani, hogyha nincs felmelegedés, nem lehetett volna a rizst, a búzát és az árpát önözéssel termelni. Ez pedig azt jelentette volna, hogy még ma is gyűjtögetnénk.

A földművelés e forradalma azonban a gyűjtögetésre használt területek tizedét sem tették ki. Ezen a tizednyi területen azonban olyan hatékony földművelés alakult ki, ami százszor több lakosságot volt képes eltartani, mint a gyűjtögetés.

Arról sem találtam semmit, hogy a szántóföldi öntözése gabonatermelésnek volt egy másik előfeltétele is: legyen az ember fizikai erejét egy nagyságrenddel meghaladó igavonó állat. Hiába lett volna a gravitációsan öntözhető térség, ha nem lett volna igavonó állat. Amerikában a Mississippi, az Amazon síksága és vízhozama óriási. Amerikában volt két nagyon hatékony kultúrnövény, de nem volt igavonásra alkalmas háziállat.

A még nagyobb csoda, ami máig megválaszolatlan maradt: Miért nem volt sehol kiscsaládos társadalom? Erre nekem sincs válaszom, pedig e nélkül Európa legutóbbi ezer éve nem lehetett volna sikeres. Lényegében, amit Európa az elmúlt ezer évben elért, semmi sem valósulhatott volna meg. Ennek ellenére még nyoma sem található a kérdésnek: Miért volt Nyugat-Európában és csak ott, általános, hogy a földesurak a földjük művelését a kiscsaládos jobbágyokra bízták?

Csak addig jutottam el, hogy ennek a rendszernek a bevezetését, működő képességét a római katolikus egyház biztosította. Ehhez azt teszem hozzá, hogy ez nem következett a keresztény dogmákból.

Még meglepőbb, hogy minden emberi társadalom sejtje a család. De nyoma sincs annak, hogyan vette át a római katolikus egyház a kiscsaládos formát. Ennek a görög és római kultúrában nyoma sem volt. Pedig csak a kiscsalád lett az alapja a reneszánsznak, a reformációnak, a felvilágosodásnak, a demokráciának, és a tudományos és technikai forradalomnak. A kiscsalád volt az alapja mindannak, ami az elmúlt ezer évben a Nyugat fölényét eredményezte. Ennek ellenére a történészek ennek a létrejöttét meg sem említik. Pedig annak az elsődleges oka a nagycsalád, hogy Európa keleti fele ortodox keresztény és elmaradottabb társadalom maradt. Aztán ötszáz évvel később, Európa puritán népei, a germánok, az angolszászok és a skandinávok, még a nyugati katolikus keresztényeknél is puritánabb kereszténységre tértek. A reformációval Európa háromkultúrájú népei, a nagycsaládos keleti szlávok, a kiscsaládosokon belül a latinok, és a nyugati szlávok katolikusok maradtak, a puritánok pedig protestáns keresztények lettek. A három európai kereszténység társadalmi és gazdasági teljesítménye pedig egyre eltávolodott egymástól. Sajnos, a népek társadalmi fejlettsége és vallása közti kapcsolatot nem mérjük. Pedig sokat mondana arról, hogy a vallás is csak felépítmény. Ha az európai népeket a vallásuk alapján is mérnénk, akkor ma már, ha a protestánsok egy főre jutó jövedelme és vagyona 100, a latin keresztényeké 50, az ortodoxoké 25 körül lenne.

Ezt a különbséget először jó száz éve Max Weber fogalmazta meg. A Nyugat jelenkori társadalmait másoknál jobban csak a protestáns népek képesek működtetni. Az elmúlt száz év Weber felismerését azzal igazolta, hogy egyrészt ugyan nem minden puritán nép lett protestáns, például az alpi népek többsége nem, de ezek ugyanúgy gazdagodnak, mint a protestánsok, másrészt a távol-keleti konfuciánus népek még a nyugati protestánsoknál is puritánabbak lettek. Ma már az volna a helyesebb megfogalmazás, hogy a puritánok eredményessége a puritanizmusuk keménységével arányos. Ezért aztán jelenleg a leggyorsabban fejlődő társadalmak a távol-keletiek.

Ennek megfelelően az írásom elején hivatkozott világgazdasági adatokat érdemes volna a puritánok kiemelkedő teljesítményét mutató adatokkal bizonyítani. Ennek tükrében, a jelenkorban a puritán népek példátlan teljesítménye egyértelmű.

A távol-keleti népeknek elképesztő eredményük van, ezen belül különösen Kínának.

A négy óceánokon túli angolszász, protestáns többségű ország, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, a világgazdaság negyedét adja. Tekintettel arra, hogy egyetlenek a puritán népek között, hogy a területük eltartó képességéhez viszonyítva alulnépesedettek és kiváló tehetségbefogadók.

Az EU, vagyis Európa nyugati fele negyven év alatt elvesztette világgazdasági súlyának felét. Ez azért megdöbbentő adat, mert az előző ezer évben Nyugat-Európa világgazdasági súlya mindig növekedett. A 19. század elején még a világgazdaság kétharmadát adta. Jelenleg már az ötödét sem. Ez a súlyvesztés a második világháborúig döntően Amerika és Ausztrália javára történt. Ezen belül is egyre inkább az előző fejezetben említett négy angolszász javára. Európa nyugati felén belül a puritán népek országai az élvonalban maradtak. A nem puritánok pedig egyre inkább lemaradnak. Jelenleg az ENSZ rangsorában az elő tíz között Európából csak hat, viszonylag kicsi, de puritán ország, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, vagyis a skandinávok, valamint Svájc és Hollandia van. Ezek között csak Hollandia volt ezer éven át a legfejlettebb európaiak között.

Az EU országok súlyvesztését elsősorban Kína elseprő eredménye ellensúlyozta. Ennek az országnak a nemzeti jövedelme 40 év alatt hússzorosára nőtt.

A világgazdaság strukturális átalakulását sokkal jobban illusztrálta volna, ha az EU helyett csak a nyugt-európai puritán népeket vették volna figyelembe, és így a puritán népek fölénye egyértelművé vált volna. Ennek alapján a világgazdaság fele úgy maradt változatlanul a 2.5 milliárd puritán népek, vagyis a világ népességének harmadánál, hogy annyi értéket termelnek, mint az 5 milliárd többség. Ráadásul ez a fölény két okból, nagyon gyorsan növekszik. Egyrészt a puritán népek nem szaporodnak, a többiek annál inkább. Másrészt a puritánok növekedésének kétharmadát a század közepéig a szegényégből felemelkedő Kína és a négy óceánokon túli angolszász ország adja.

Olyan világgazdasági felosztás mondana sokkal többet, ha a Nyugatot kettéosztva mutatná, Európában, és az óceánokon túl, Amerika és Óceánia. Az európaiakat hármas bontásban, puritánok, latinok és ortodoxok. Amerikában pedig puritánok és latinok.

Ázsiában a távol-keleti puritánok, a dél-ázsiaiak és a közel-keletiek. Az utóbbiak közé számolva a Szahara feletti arabokat is.

Afrikát csak a Szahara alatti népek képviseljék.

A tudományos és technikai forradalom korában már a lakosság kultúrája, viselkedése fontosabb, mint a kontinensek közti megoszlása.

Tölgyessy Péterrel nem értek egyet

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 05 16

Tölgyessy Péterrel nem értek egyet

Tölgyessy Pétert a magyar bal-liberális tábor egyik legtekintélyesebb tagjának tartom. Két tényt mégsem képes megérteni. Egyrészt, a koalíciós kormányzás nem lehet hatékony, másészt a magyar társadalom közép-jobb, és ezen az sem változtat lényegesen, hogy ez is korrupt.

A koalíciós kormányzás.

A demokratikus alkotmányt az angolszász népek tőkés osztálytársadalmai alakították ki. Ennek a máig legjobb formáját az Egyesült Államok alkotmánya jelenti. A lényege, hogy a választás a győztesnek egy ciklusra stabil kormányt biztosít. Ebből fakad az is, hogy két párt között folyik a kormányhatalomért a verseny. Ritka kivétel, hogy harmadik párt is indul. Ebből fakadóan a törvényhozás tagjai lényegében két pártból kerülnek ki. Csak az lehet törvényhozó, aki nyer a választási körzetében.

Az első világháború után a demokráciák már egyre kevésbé tudták megoldani a magas foglalkoztatást, ennek hatására lelassult a gazdasági fejlődés, lecsökkent az uralkodó tőkések hatalmát elfogadó bizalom. Mind a politikai baloldal, mind a jobboldal egyre népszerűbb lett. Először a tőkésállamnak is alig nevezhető Oroszország, majd a puritán népek társadalmaitól egyre jobban lemaradó latin és a felzárkózásban még jobban lemaradó fél-perifériák váltak jobboldali, fasiszta diktatúrákká. Végül a gyarmatokból kiszorított, de keményen puritán Németország és Japán is fasiszta lett.

A kelet-európai marxista, bolsevik diktatúra jelentett a tőkés osztálytársadalmak demokráciái számára veszélyt. A Szovjetunió népszerű lett, mert az első olyan társadalom volt, ami a teljes foglalkoztatást biztosította. A magas munkanélküliséggel küzdő tőkés demokráciák munkásai számára vonzó volt még az a szegény, kemény diktatúra is, amelyikben nem volt munkanélküliség. A reménytelen és a munkanélküliségtől félő munkások számára vonzó volt még a szegény diktatúra is.

A fasiszta diktatúrák sikerét is a nagyobb foglalkoztatásuk és a nacionalizmusuk biztosította.

Mind a bal-, mind a jobboldali diktatúrák a saját országukban népszerűek voltak, jobban vizsgáztak, mint a tőkésosztály demokráciái.

A második világháború is lényegében azt bizonyította, hogy a diktatúrák a háborúban is jobban vizsgáztak, mint kulturális demokrata kortársai.

A náci Német Birodalom és a Japán diktatúrája csak azért vesztette el a háborút, mert a saját erejét jóval meghaladó ellenfeleket akartak felszámolni. Az óriási háborús veszteségeik után azonban éppen ez a két ország építette a legsikeresebbe a rájuk kényszerített demokráciát. Tizenöt évvel a háborúvesztésük után ez a két ország lényegesen erősebb lett Nagy Britanniánál és Franciaországnál. Bebizonyosodott Weber jóslata, hogy a tudományos és technikai forradalom korában a puritán népek lettek a társadalom hatékonyabb működtetői.

A háborúban a bolsevik Szovjetunió is a vártnál jobban vizsgázott. De egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a puritanizmustól távoli lakossága, és eszetlen fegyverkezése versenyképtelenné tette. A szovjetunió nem azért esett szét, mert kegyetlen diktatúra volt, hanem azért, mert erejét messze meghaladóan fegyverkezett, agresszív imperialistaként viselkedett.

A második világháború azonban átalakította a tőkés osztálytársadalmakat. Ez a társadalmi átalakulásuk és a háborús újjáépítés megoldotta a foglalkoztatásukat. A tőkésosztály demokráciái átalakultak össznépi támogatást élvező társadalmakká. A tőkések osztályuralma átalakult az eltérő politikát javasló pártok által irányított demokráciává. Ez a folyamat különösen jellemzővé vált Európában és Latin-Amerikában. A Nyugat államai, kivéve az angolszász országokat, 6-16 pártos törvényhozású rendszerben éltek. A többpártos törvényhozást annak köszönhetően érték el, hogy a választási körzetek győztesei mellett a pártok listáin szereplő jelöltek is törvényhozók lehetnek. Ugyan a körzetek jelöltjeit is a párvezetés szelektálja, de esetükben figyelembe kell venni a körzetükben élvezett befolyásukat is. A listáról bekerülő törvényhozók esetében a választók véleménye már nem szempont.

A sokpártos törvényhozás esetén már ritka lett, hogy egy párt egyedül kormányt alakíthat. Egyre gyakoribbak lett a két, vagy még több pártú kormány. Ezekre pedig jellemző a farka irányítja a kutyát rendszer.

A ritka egy párti kormány is béna kacsa, ha az alkotmány a fontos törvények esetében megkövetelni a kétharmados többséget, és a kormánynak csak abszolút többsége van.

Azt ugyan nem tudom, és nem is akarom bizonyítani, hogy a rendszerváltás alkotmányában mi volt Tölgyessy személyének és a pártjának a szerepe. Kétségtelen azonban, hogy az erre épülő választási törvényt Antall-Tölgyessy Paktumnak hívják. Amikor ez a választási törvényt elolvastam, meggyőződésem lett, hogy soha nem lesz olyan választás, ami után a kormánynak kétharmados többsége, vagyis komoly törvényhozó hatalma lehet. A 317 körzet 99 százalékát kellett megnyerni a győztes pártnak ahhoz, hogy a törvényhozásban elérje a kétharmados többséget, tehát jelentős törvényeket megváltoztathasson. Mivel több párt és tikos szavazás mellett ilyen győzelem közelébe sem került senki, megállapítottam, hogy Tölgyessy bolonddá tette nemcsak Antall Józsefet, a magyar demokráciát is. Feltételezem, hogy aligha számolta ki, hogy a javasolt választási törvény gyakorlatilag lehetetlenné teszi egyetlen párt kétharmados többségét, csak arra törekedett, hogy az minél több párt legyen a törvényhozásban, és minél kisebb legyen a legtöbb szavazatot nyert párt képviselete. Valószínű, azt már nem számolta ki, hogy a kétharmados többség elérhetetlen. Legalábbis én ebben biztos voltam.

Azt azonban máig nem értem, hogy az előző választási törvényt sem a politikusok és sem a sajtó nem értette meg, hogy abból nincs kiút, mert olyan titkos választás még nem fordult elő a demokráciák történelmében, amiben az egyik párt csak akkor szerezhet kétharmados többséget a törvényhozásban, ha a 317 körzet 99 százalékát megnyeri.

Ez mégis megtörtént 2010-ben, és akkor kiderült, hogy ez is csak éppen elég volt arra, hogy a Fidesz egyedül kétharmados törvényeket módosítson.

Ez meg is történt, a választási törvényt úgy módosította a Fidesz, hogy még mindig annyi listás szavazat maradt, ami mellett a kétharmadhoz a lecsökkentett körzetek 90 százaléka is elég a kétharmados törvényhozói többséghez. Ez ugyan nagyon valószínű, hogy a Fidesz biztosan megnyeri a következő két-három ciklust is, de a körzetek 90 százalékának a megnyerése még mindig irreális követelmény maradt.

Ellene vagyok minden listás törvényhozói mandátumnak. Kezdettől ellene voltam, de beláttam, hogy a pártok többsége ellene van a legerősebb párt érdekének. Szerencsére, a mediterrán országok rájöttek, hogy a sok párt közötti kompromisszum kártékony. A görög választási törvény már csak a választokon legerősebb pártnak ad listás helyeket. Ilyen választási törvényt tervez mind a spanyol, mind az olasz kormány. Ha ezek sikerülnek, még jobb lesz, mint a listák eltörlése. Ahol kettőnél több párt van, ez a jobb megoldás, mert a győztes akkor is kormányalakító lesz, ha megszerzi a körzetek 40 százalékát, mert a megnyert mandátumok mellé még 20 százalék törvényhozói mandátum is kap.

A legjobb választási törvény az, ami mellett a legerősebb párt egyedül is kormányalakító többséget kap a törvényhozásra, és a kormánya csak a választási ciklus végén, az új választással váltható le.

Azzal, hogy Tölgyessy átverte Antallt, elvesztettünk húsz évet, mert az első négy választáson választás után a győztess párt egyedül nem tudott kétharmaddal támogatott kormányt alakítani. Márpedig a magyar társadalomnak több kárt okozott az, hogy öt cikluson át csak koalíciós kormányok alakulhattak. Egyetlen többséget nyert párt az MSZP volt, 1994-ben. A kétharmados törvények mellett az egyszerű többség csak arra lett volna elég, hogy kormányt alakítson. A kétharmad nélkül azonban nem lehetett a fontos törvényeket módosítani.

Elég végig gondolni az 1990-2010 közti koalíciós kormányokat.

Antall kormány.

Az első választáson ugyan nyert az Antall József elnöksége alá szervezett Demokrata Forum, de az abszolút többség érdekében koalíciót kellett kötni a Torgyán vezette Kisgazdapárttal. Ennek következménye lett a nagyüzemi mezőgazdaság máig tartó szétverése. Én, a Nemzeti Parasztpárt vezetésének résztvevője voltam, és ma is a családi, a farmergazdaságot tartom az ideális megoldásnak, de, ha az lehetelten, a nagyüzem a kisebbik hiba. A farmergazdaság azonban csak akkor oldható meg, ha a mezőgazdaságban maximum a családok ötöde marad. A földreform során győződtem meg arról, hogy a falvak lakossága ötször, tízszer nagyobb volt, mint amennyi család farmerként elegendő volna arra, hogy megművelje a községek határát.

Azt azonban csak a 70-es évek végén értettem meg, hogy a mezőgazdasági korszerűsítése érdekében a legtöbbet a Rákosi rendszernek köszönhettünk. Az vonta el túlzott iparosítással a falusi lakosság kétharmadát a mezőgazdaságból. Sajnos, rendszerváltás ezen sokat visszarontott azzal, hogy egymillió falusi lakost épített le az iparokban. A jelenlegi tartós munkanélküliség négyötöde falusi lakos, képzetlen cigány és nem cigány.

A koalíciós Antall Kormány a generációkra tartó kárt okozott a magyar mezőgazdaságnak azzal, hogy visszaosztotta a termelőszövetkezeti tagoknak a földjeit. Ennek következménye lett a földárak mélybe süllyedése. A földek máig tartó példátlanul alacsony ára a legbiztosabb jele annak, hogy a rendszerváltás tönkre tette a mezőgazdaságot.

Horn Kormány.

A sok tekintetben az úri középosztály társadalmát visszaállítani akaró Antall ugyan a második választás előtt meghalt, mert addigra már megbukott. de ez csak az 1994-es választáson vált törvényessé. A második világháború óta nem bukott meg olyan vereséggel kormány, ahogyan 1994-ben a Demokrata Forum. A Szocialista Párt, a bolsevik utódpárt pedig 2010 előtt példátlan győzelmet aratott, megnyerte a körzetek 80 százalékát. Ennek ellenére, az Antall-Tölgyessy választási törvénynek köszönhetően, nem lett kétharmados többsége. Ezért koalíciót kötött Tölgyessy liberális pártjával, az SZDSZ-el. Ez a koalíciós kormány ugyan erős kétharmados többséget élvezhetett, de valójában a liberális SZDSZ és az MSZP erős liberális szárnya uralkodott.

Orbán Kormány.

1998-ban az Orbán Viktor vezette a liberális kis pártból közép-jobb néppárttá átalakult Fidesz lett a legerősebb párt. Az abszolút többség hiányában Orbán Viktor a Kisgazda Párttal alakított koalíciós kormányt. Véleményem szerint, Orbán tévedett, amikor koalícióra lépett a Kisgazdapárttal. Ekkor már világosan láttam, hogy a magyar választók többsége közép-jobb pártot akar. Ha ekkor Orbán vállalja a saját pártja kisebbségi kormányalakítását, megkapta volna a bizalmat, mert minden párt tisztában volt azzal, hogy a megismételt választáson a Fidesz abszolút többséget kap. A Torgyánnal kötött koalíció azonban több kárral, mint előnnyel járt. A Fideszénél sokkal nagyobb politikai tapasztalattal rendelkező MSZP SZDSZ páros nyerte meg a választást.

Medgyessy és a Gyurcsány kormány.

Az Orbán kormány ellen összefogott az MSZP és az SZDSZ. A Fidesz káderei nem voltak elég tapasztaltak, a Kisgazda Párt koalíciós szerepe pedig csak rontott a népszerűségén. Medgyessyt néhány év után lecserélték a liberálisok, és az MSZP liberálisai Gyurcsányt emelték miniszterelnökké.

Az a nyolc éves szoclib politikai azonban egyre jobban érlelte a választók közép-jobb erejét. A szoclib koalíció teljes összeomlása mégis csak 2010-ben következett be. Orbán nemcsak a Demokrata Forum politikusainak többségét nyerte meg, de szárnyai alá vette a Keresztény Demokrata pártot is, és egyre jobban megerősítette a Fidesz közép-jobb karakterét. 2008-ban már egyértelmű volt, hogy a választók kétharmada a Fideszt fogja támogatni, a Demokrata Forum és az SZDSZ pedig eltűnik a politikai térképről. Ez következett abból, hogy az úri középosztály kihalt, a liberálisok pedig erős, de kevés választóval rendelkeztek.

A Fidesz pedig egyre jobban azonosult a közép-jobb többséggel. A rendszerváltás politikája azzal jellemezhető, hogy a baloldal és főleg a liberálisok, a maguk arcára akarták formálni a választókat, a Fidesz pedig egyre inkább a közép-jobb társadalommal azonosult. Jelenleg ott tart a magyar politika, hogy még néhány cikluson keresztül semmi sem fenyegeti a Fidesz kormányon maradását. Nincs a láthatáron olyan párt, amelyik a Fidesz táborát gyengítené.

Milyen választási törvényre van szükség a demokráciáknak.

A demokráciában olyan alkotmányra van szükség, amiben annyi választási körzet van, amennyi törvényhozói helyet ír elő az alkotmány. Ez a szám 300 körül legyen. Törvényhozó pedig csak annyi legyen amennyi választási körzet van. Ezen lehet elméletileg vitatkozni. Ebben az is előfordulhat, hogy egy párt csak a szavazatok 40 százalékával minden körzetet megnyer a többi párt jelöltjeivel szemben. Tehát a választás győztese annál könnyebben megszerezheti a kormánya támogatását, minél több párt között oszlik meg az ellenzéke. Ez akkor biztosított, ha a választási törvény szerint a körzetekben minden jelölt csak a saját pártja nevében indulhat. Az ilyen demokráciában az erős pártok erősebbek, a gyengék gyengébbek lesznek. Ezt ugyan a kisebb pártok hátrányosnak minősítik, de ez a társadalom érdeke.

Az a jó választási rendszer, amiben csak a két legerősebb párt méri össze a választói támogatását. Köztük a győztes akár egyetlen szavazóval is, egy választási ciklusra hatalmon marad.

A három, vagy még több párt indulása esetében is az a jó, ha a legerősebb abszolút többséget kap. Ebbe az irányba történnek elmozdulások a mediterrán országokban. Ez a rendszer a legerősebbnek kedvez, a kispártokat kiszorítja a hatalomból. A második világháború után ezzel ellenkező irányban léptek a demokráciák azzal, hogy bevezették a listás törvényhozók gyakorlatát. Ennek lett a következménye, hogy szinte általánossá váltak a kormánykoalíciók.

Ideje leszögezi, hogy a társadalmi érdek a legerősebb párt kormányzása akkor is, ha nincs abszolút többsége. Azért jó. ha csak két párt indulhat, akkor az egyiknek abszolút többsége van. A több páros országokban ezért előválasztást kellene tartani, amiben csak a két legerősebbnek van joga a választáson indulni. Ennek az lenne a gyors következménye, hogy a kisebb pártok gyorsan egyesülnének, mert csak a két legerősebbnek van a kormányra jutásra lehetősége. A két pártos szavazásos rendszerben csak annak a pártnak lehetnek ambíciói, amelyik legalább a második lehet. Ezt oldaná meg az olyan alkotmány, amelyik eleve megnehezíti a koalíciós kormányzás lehetőségét, mindig csak a legerősebb párt alkothasson kormányt. Az ilyen rendszerben a kormányt csak az olyan ellenzéki összefogás buktathassa meg, amelyik kettő az egyhez többséget ér el.

Lényegében ezt tervezi az olasz kormány azzal, hogy a választáson a legtöbb, legalább a körzetek 40 százalékát megnyerő párt, kapjon 50 százalékos többet képviselő helyet.

A három mediterrán ország olyan választási törvényt tervez, ami éppen az ellenkező irányba megy, mint nemcsak az Antall-Tölgyessy Paktum, de még a 2010-es Fideszes jelenlegi választási törvény is.

Antall kora.

A Lakitelken megalakult Demokrata Forum közép-jobb párt volt, aminek jobboldaliságától nemcsak az állampárt, de a szereződő SZDSZ, köztük Tölgyessy is az indokoltnál is jobban megijedt. Ezért kerestek számukra biztosítékot jelentő új elnököt az MDF élére. Ez már a 80-as években elkezdődött. Azt nem tudom, hogy milyen szintű határozat lapján Aczél György, Pozsgai Imre és Schultheisz Emil egészségügyi miniszter, lépéseket tettek annak érdekben, hogy Antall József fontos káder legyen az esetleges rendszerváltás utáni több pártos politikában a Kisgazdapárt élén. Ez azzal kezdődött, hogy Schultheisz kimondottan Antall József számára a minisztériumában egy egészségügyi kutatóintézetet alapított.

Ebben Antall összegyűjthette a kádereit. Annak ellenére, hogy ebben szinte jelentős tudományos munkát nem végzett, mégis magas politikai kitüntetést kapott. Akkor gyorsultak fel az események, amikor egyrészt kiderült, hogy a Kisgazdapárt nem fogadja be, ugyanakkor a Demokrata Forum már közép-jobb politikai erőként jelentkezett.

Ekkor született újabb felső politikai döntés arról, hogy Antall Józsefet a Magyar Demokrata Forum élére kell ültetni. Ez már Aczél György és Pozsgai Imre feladata volt. Ők győzték meg az MDF vezetőit arról, hogy indokolt volna Antall Józsefet elnöküknek megválasztani. Ezzel akartak biztosítékot teremteni arra, hogy az MDF nem lesz sem szélsőjobb, sem antiszemita. Azzal sem a még egyedüli politikai hatalom, sem az SZDSZ illetékesei, köztük Tölgyessy, sem az MDF vezetői nem számoltak, hogyha az MDF nem közép-jobb párt lesz, nem élvezeti a közép-jobb magyar társadalom többségnek bizalmát, nem lehet politikai jövője. közös akaratból Antall József az MDF elnöke lett, és megtett minden tőle telhetőt, hogy a pártja az úri középosztály érdekét védő párt legyen. Három év kormányzása után kiderült, hogy az általa formált MDF mögé nem áll a magyar társadalom. Szerencséjére, a katasztrofális választási bukást már nem érte meg.

Horn Gyula kormánya.

A második választáson, 1994-ben a választáron a szavazók nagy többsége elfordult az urizáló MDF-től, és az MSZP, Horn Gyula vezetése alatt, nagyarányú győzelmet aratott. Megnyerte a körzetek 80 százalékát. Ekkor derült ki, hogy Tölgyessynek milyen választási törvényt sikerült elfogadtatni Antall Józseffel. A körzetek 80 százaléka ugyanis nem adott kétharmados törvényhozói többséget. Mivel Horn tudta, hogy a fontos törvényekhez a kétharmados többségre van szükség, a többoldalú nyomásnak is engedve, koalíciót kötött a sokkal gyengébb SZDSZ-el. Annak ellenére, hogy az SZDSZ szinte csak ötöd annyi képviselővel rendelkezett, azt is listáról kapta, Horn kormánya csak olyan törvényeket hozott, amelyekkel az SZDSZ egyetértett. Ez a farka csóválja a kutyát helyzet nyilvánvalóvá vált.

A Fidesz győzelme.

A választók nagy többsége 1998-ban már a túlságosan liberális nemcsak MSZP-től is elfordult. A Fidesz pedig már messze volt a liberális múltjától, egyértelműen az egyetlen közép-jobb párt lett. Ezért aztán a választásokból a legerősebb pártként került ki. Mivel a Fidesznek sem volt abszolút többsége, Orbán Viktor csak két lehetőség között választhatott. Vagy kisebbségként kér bizalmat, vagy koalíciós partnert választ.

Meggyőződésem szerint, az előbbit kellett volna választani. Nem volt ugyanis olyan párt, amelyik megkockáztatta volna az újabb választást, ezért a többség tartózkodott volna az újabb választástól. A Kisgazdapárt pedig kívülről is támogatta volna. Orbánnak ez mégsem jelentett volna biztos kormányzást. Pedig a választás megismétlését egyetlen párt sem vállalta volna.

Orbán a koalíciót választotta a Kisgazdapárttal. A Torgyánnal való kormányzás és a Fidesz politikai tapasztalatlanága oda vezetett, hogy a ciklus végén elvesztette a többség támogatását.

A szoclib koalíció két ciklusa.

2002-2010 között az MSZP- és az SZDSZ koalíciója kormányzott. A magyar társadalom centrumánál sokkal liberálisabb kormány azonban egyre jobban ásta meg a maga sírját. Kiderült, hogy a magyar közvéleményben a túlzott liberalizmus erősen elutasított. Minél jobban elutasították a liberális politikai gyakorlatot, annál erősebb lett a közép-jobb Fidesz, ami csatlósának kezelhette a KDNP-t, ezzel számíthatott nemcsak a közép-jobb többségre, de a vallásos rétegekre is.

Érthetetlen módon a legjobban kereső, leginkább iskolázott szavazókra épült MSZP-SZDSZ koalíció nem vette tudomásul, hogy a támogatói száma nem lehet elegendő, hogy okosabb politikával is hatalmon maradhasson. A túlzott liberalizmusuk a szavazókat a közép-jobb Fidesz mögé tereli. Két évvel a választások előtt már biztos volt a szoclib oldal katasztrofális veresége.

Ennek ellenére a sok jó politikusok utólag sem látják be, hogy szinte mindent megtettek a fölényes Fidesz győzelem érdekében. Többek között, utólag azt Tölgyessynek is látni kellene.

A Fidesz kormányok.

A szoclib sír olyan mély lett, ami akkora választási vereséget, akkora tekintélyvesztést nem ismer a demokráciák történelme. A nyolc évig uralkodó szoclib kormány a 317 körzetből csak kettőt nyert meg. A Fidesz a demokráciák történelmében ismeretlen győzelmet aratott, megnyerte a körzetek 99 százalékát. Megtörtént az, amire én évszázadok után sem reménykedhettem. Az Antall-Tölgyessy Paktum átléphetetlennek tartott akadályát is átlépte a Fidesz, megszerezte a törvényhozói mandátumok kétharmadát.

A Fidesz a kétharmados többség birtokában úgy módosította a választási törvényt, hogy nemcsak a választási körzetek számát, de a listás helyek számát olyan mértékben csökkentette, hogy a körzetek 90 százalékának megnyerése is elég legyen a kétharmados többséghez. Ez az akadályt is átugorhatatlannak tartottam. 2014-ben a Fidesznek mégis sikerült. Nem sokon múlt, és az óta minden egyes körzeti választás eredménye a kétharmad elvesztésével fenyeget.

A jelenlegi választási törvény is olyan magas nyerést követel a körzetekben, ami a kétharmados többséget is jelent, ami a demokráciák történelmében titka, mint a fehér holló.

Tölgyessy mégis ellenzék marad.

A Fideszt így is még néhány cikluson keresztül verhetetlennek tartom. Ezt Tölgyessy is tudja. Ennek ellenére elég tárgyilagos ahhoz, hogy a Fidesz választási vereségét egyelőre nem tartja reális célnak. A rendszerváltás elején sikerült neki olyan választási törvényt Antall József miniszterelnökkel közösen kidolgozni, és ezt a választási törvényként húsz évig életben tartani, ami úgy fog az alkotmánytörténelem irodalmába be bevonulni, ami példátlan mértékben megnövelte a körzetekben nem nyerők politikai súlyát.

Ennek ellenére, Tölgyessy ma sem látja be, hogy ő volt az elsőszámú felelőse annak, hogy húsz évig nem lehetett olyan magyar kormány, amelyik ugyan közép-jobb, élvezheti a többség támogatását, de nem lehetett kétharmados törvényhozási többsége.

Tölgyessy jogászként most sem azt elemzi, hogy hol és hol van a magyar választók politikai súlya, hanem a korrupciót tekinti a kudarcok fő okozójának. Pedig a kudarc fő oka az, hogy az első választáson nem egy a lakiteleki alapítók által támogatott közép-jobb MDF, hanem az úri középosztály hatalmát építgető Antall József volt a rendszerváltás utáni első kormány elnöke.

Tölgyessynek, az alkotmányjogásznak abból kellene kiindulni, hogy milyen az ország lakossága. Ha ezt felmérte, olyan alkotmányt, népszavazási törvényt kell javasolni, ami a lakosság politikai elvárását segíti érvényre jutni. Ezzel szemben ő olyan választási törvényt hagyatott jóvá, ami a szavazók igényétől távol levőknek adott viszonylag nagyobb hatalmat. Ezzel szemben nekünk olyan választási törvényre van szükségünk, amelyik azoknak a politikai súlyát növeli, akik közel vannak a magyar társadalomnak a politikai súlypontjához. Az a jó választási törvény, ami olyan törvényhozást eredményez, ami a közvélemény súlypontját juttatja hatalomhoz.

Orbán hálás lehet az SZDSZ-nek és különösen Tölgyessynek.

Ha Antall József nem kerül az MDF élére, ez a párt a közép-jobb arculatát megtarthatja talán máig is hatalmon marad, mivel a közép-jobb magyar társadalom képviselője marad. Azzal, hogy Antall József lett az MDF elnöke, és arculatának megváltoztatója, 1990-ben nem volt a magyar közép-jobb társadalomnak közép-jobb pártja.

Ez a tény adott Orbán Viktornak alkalmat arra, hogy a kicsi, és liberális Fideszből közép-jobb néppártot formáljon. Ezt nehéz lett volna megoldani, ha az MDF közép-jobb marad.

Az is faj, hogy pártoktól függetlenül nagy a korrupció, de százszor nagyobb baj származott abból, hogy a liberálisoknak sikerült húsz évvel elhalasztani, hogy a közép-jobb társadalomnak olyan erős közép-jobb pártja legyen, amilyen erős a társadalmi támogatottsága.

Tölgyessynek pedig azt ajánlom, hogy a jogász kötelessége az olyan jogi felépítmény létrehozása, ami a társadalom állapotának megfelel.