Hong Kong húsz éve nem gyarmat.

Kopátsy Sándor                 PH                   2017 07 08

Hong Kong húsz éve nem gyarmat.

Nagy Britannia húsz éve ébredt rá arra, hogy anakronizmus egy kínai várost gyarmataként kezelni. A már példátlan reformsikert elért Kína pedig bölcsen olyan feltételek között vette tudomásul Hong Kong gyarmati státuszának megszűntetését, hogy a városállam politikai szuverenitása fennmarad. Ez a városállam a világ egyik legfejlettebb társadalma marad.

Ebből az alkalomból a The Economist múlt heti száma rövid elemzést írt. Ez az újság hetven éve heti informátorom, és ha valamiből a legtöbbet tanultam, akkor ez a lap az első. Meggyőződésem szerint, sok tízezer társadalomtudósnak hasonló a véleménye. Ez az újság lényegesen liberálisabb, mint amire a fejlett nyugati országoknak szüksége volna, és még inkább az, amit Magyarország számára reálisnak tartok. Amit pedig a kínai reform elemzéséről ír, ostobaságnak tartom. A londoni szerkesztők képtelenek megérteni, hogy 1990-ben Kína lakossága évente mintegy 30 millió fővel növekedett, ami tízszer nagyobb terhet rótt a társadalomra, mint amennyit képes volt elhordani, és a gazdasági fejlettsége tizednyi volt Angliához képest.

Ez a lap szerkesztősége képtelen megérteni, hogy egy ilyen szegény és túlnépesedő ország politikai felépítménye nem lehet olyan liberális, mint amilyen megfelel a világ ötször gazdagabb, nem szaporodó népességű államoknak. Politikai demokrácia csak olyan társadalmakban lehet hatékony, ahol néhány ezrelék alatt van a népszaporulat, 40 ezer dollár felett van az egy lakosra jutó jövedelem, 70-80 százalék felett van az urbanizáció. 1990-ben Kínában tized ekkora volt az egy lakosra jutó jövedelem, közel 3 százalék a lakosság növekedése. Ekkor Kína még ott sem tartott, ahol India. Ma Kínában háromszor nagyobb az egy laksora jutó jövedelem, mint Indiában. Elsősorban azért, mert Indiában nem csökkent a népszaporulat, és a politikai felépítmény demokrácia maradt. Elég lenne, ha a The Economist szerkesztősége egymás mellé állítaná Kína és India fejlődését 1990 óta. Akkor Indiában valamivel magasabb volt az egy lakosra jutó jövedelem, ma harmad akkora. Az alapvető különbség annak a következménye, hogy Kína lakossága 1990 óta szinte a szinten maradt, Indiáé pedig 600 millióval lett nagyobb. Ha valaki tudomásul veszi, hogy a gyermekvállalás drasztikus csökkentésére egy szegény ország csak durva politikai erőszakkal képes, eleve kénytelen lemondani arról, hogy Kína a gazdasága piacosítása mellett politikai demokrácia lehetett volna. Az indiai politikai demokrácia sem nyugat-európai szintű, de ott fel sem merülhet a gyermekvállalás kikényszerítése. Ehhez hozzá kell tenni, hogy India olyan heterogén társadalmú birodalom, ahol szóba sem jöhetett volna, hogy megfékezhető a gyermekvállalás elviselhetetlen aránya.

Kína azonban több szempontból szerencsés helyzetben volt.

A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, ami felértékelte azokat az államokat, amelyek lakossága kulturálisan viszonylag homogén. Kínában él az emberiség közel ötöde, és mégis kulturálisan nemzeti államnak tekinthető. Ezt annak köszönheti, hogy a birodalom írása nem hangokat, hanem szavakat közöl. A soknyelvű országnak ezért lehetett közös írású adminisztrációja. Nem véletlenül, a kínai írást mandarinnak hívják.

Azt már korán felismertem, hogy a gazdaságföldrajzi tekintetben nagyon tarka Európa szükségszerűen soknyelvű volt. Ezért csak a hangokat kifejező betűírás felet meg az igényének. Ezzel szemben, a folyami hajózás számára mintegy tízmillió négyzetkilométernyi térségű Kelet-Ázsiának lehetett közös politikai birodalma, és gazdasága. A történelemformáló gondolatok egyik legnagyobbjának tartom a Kínai Nagy Csatorna építésének történelemformáló szerepét. E nélkül Kína soha nem lehetett volna évezredeken keresztül fennmaradó, homogén birodalom. tudomásul kellene venni, hogy a tarka etnikumú birodalmak mind viszonylag rövid életűek voltak.

A földrajz tudomány sem tanítja, hogy tartós politikai állam csak az lehet, ami viszonylag gazdaságföldrajzi egység. Márpedig Kelt-Ázsia csak akkor válhatott gazdasági egységgé, amikor az egymással párhuzamosan a Csendes Óceánba ömlő folyamok hajózható csatornával lettek összekötve.

A gazdasági összefonódás aztán közös kultúrát teremt, aminek egyik feltétele a közös közigazgatási nyelv. Kína ezt is megoldotta. Ott olyan írásmód jött létre, ami nem hangokkal, hanem szóképekkel működik, ezért a különböző nyelveken írt szöveget minden nyelven lehet olvasni. Ez tette lehetővé, hogy a közigazgatás nyelve közös legyen. A birodalom adminisztrátorai mandarin nyelven kommunikáltak, de a leirt utasításokat az érintettek a saját nyelvükön olvashatták. Ennek jelentőségét megértheti az, aki végiggondolja, hogy a római Birodalom nyelve ugyan a latin volt, de a lakosság kilencven százaléka számára ez ismeretlen nyelv volt. A szenátus és az adminisztráció latin nyelve a lakosság óriási többsége számára érthetetlen volt.

Kína térsége ugyan eredetileg etnikai, nyelvi tekintetben gazdag mozaik volt, de a folyamai csatornákkal voltak összekötve, ezért a tömegáruk szállítása is viszonylag olcsó volt, létrejöhetett a gazdasági kooperáció.

A soknyelvűséget pedig megoldotta a fogalmakat jelentő írásmódjuk. Szinte senki sem gondolt arra, hogy a mandarinokra bízott adminisztráció csak azért működhetett, mert a hatalom akaratának megvalósítóinak nemcsak közös volt a nyelvük, a mandarin, de az ezen a nyelven leírt parancsokat mindenki a maga nyelvén olvashatta el, ha ismerte az írásmódot.

Nem túlzás tehát annak állítása, hogy Kína csak azért lehetett évezredeken keresztül tartós birodalom, mert egységes volt a vízi utakon kiépült úthálózata, és az írásukat minden írástudó etnikum a maga nyelvén olvashatta.

A konfucianizmus szerepe.

A keresztény Nyugat társadalomtudománya máig nem mérte fel annak jelentőségét, hogy a Távol Keleten nem volt a saját klérusa alapján működő vallás. Azt, hogy ez miért alakult ott másként, mint Dél-Ázsiában, a Közel Keleten és végül Európában, még senki sem próbálta megmagyarázni. Ennek az okát az előző cím alatt leírtakban vélem. A kínai és a japán császár személyében minden hatalom csúcsa valósult meg. Ők nemcsak a korlátlan politikai, de a vallási és a katonai hatalmat jelentették. Bármelyikbe, bármikor, bárhol belenyúlhattak.

Ezért alakult aztán ki, hogy a korlátlan hatalom végrehajtói számára működött az iskolarendszerük is. A császár volt nemcsak a politikai, de a legfőbb egyházi és katonai hatalom birtokosa is. Így volt ez az ókori Európában is. Róma püspöke minden nyugati keresztény számára a legfőbb egyházi hatalom volt. A kelet-európai ortodox keresztény egyház első embere a kelet-római császár, végül az orosz cár volt. Kínában sem volt a császár hatalma megosztható. Ezért aztán nem is alakulhatott ki vallási klérus. Ennek hiányában hatalom nélküli erkölcsi elvárások alakultak ki. Konfucius, a filozófus lett a kínai kultúra erkölcsi elvárásainak elsődleges megfogalmazója.

Ezen lényegében nem változtatott az sem, hogy a második világháború után a marxista forradalmárok hódították el a császár korlátlan hatalmát.

A homogén kultúrájú és nyelvű Kína továbbra is diktatúra maradt. Ha nem az marad szétesett volna.

Kína nem lehetett politikai demokrácia.

A The Economist szerkesztői képtelenek megérteni, hogy az 1990-es kínai reform miért elbukott volna, ha politikai demokráciát is be akar vezetni.

A világtörténelem egyik legjelentősebb eseményének tartom, hogy a Kínai Kommunista Párt vezetői felismerték, hogy a bolsevik rendszer még a keményen puritán Kínában sem lehet hatékony, ha a gazdaságban a piac jelzései nem érvényesülnek és évente mintegy 30 millióval nő a lakosság száma.

Az a felismerés, hogy a gazdaság működtetését a politikai hatalom birtokosaira bízzák, még a nem puritán népek bolsevik marxista Szovjetuniója sem engedheti meg. Ezt Lenin a polgárháború végén azonnal felismerte, és be akarta vezeti az új gazdaságpolitikát. Ez nemcsak azért nem sikerült, mert a nagy tekintélyű Lenin hamar meghalt, de sokkal inkább azért, mert a Szovjetunió népei nem puritán magatartásúak voltak.

Sztálin halála után újra felmerült a gazdaság óvatos piacosítása. Ezt éppen ránk bízták volna, de nem csak a magyar kommunisták, de a magyar nép óriási többsége is csak akkor akarta tudomásul venni, ha egyúttal a politikai demokráciát is bevezetik. Erre aztán bevonultak a szovjet tankok, és véget vetettek a politikai demokráciának. A The Economist szerkesztősége erre sem emlékszik. A kínai kommunisták pedig annál inkább.

Most, húsz évvel Hong Kong Kínához csatolása után még mindig a nyugati liberálisok azt feszegetik, hogy súlyos hiba volt a politikai diktatúra, az egy pártrendszer fenntartása. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy mi lett volna akkor, ha a tankokkal nem tiporják el a politikai demokráciát követelőket. Tegyük hozzá ezt a döntést az akkor tejhatalmú Teng hozta, aki a reformok szőlőatyja volt.

Ez a párhuzam kísért, mert 1956. november, 3.-án nekem is az lett volna a javaslatom, hogy Nagy Imre kötelessége a szovjet haderő behívása. Ha ezt megteszi, sokkal könnyebb lett volna a dolgunk a rendszerváltásig.

Most pedig azt állítom, hogy Kína történelmének a legnagyobb csodáját annak köszönheti, hogy Teng a hadsereg tankjaival leverte a demokrata követelőket. Arról is meg vagyok győződve, hogy Kína széthullik, ha demokráciával kíséretezik, de ennél százszor fontosabb érvem, hogy a demokratikus rendszerben lehetetlen lett volna a gyermekvállalás korlátozása. Márpedig az évente 25-30 millió lakosság növekedés esetén az elért siker tizede sem valósulhatott volna meg. Most az írhatná meg a The Economist szerkesztősége, hogy milyen csúfos kudarcba fulladt a nagy reformterve, mert nemcsak Kína esett volna szét, de ma ezermillióval több volna a napi egy dollárnál is kesesebből élő, nagyon szegény, hatszáz millióval a városlakó és negyede az egy laksora jutó jövedelem.

A világ legrangosabb gazdasági hetilapja szerkesztőinek ez is témájuk lehetne, nemcsak a politikai demokrácia az egyetlen mértéke annak, hogy milyen fejlett egy társadalom. Ennél sokkal fontosabb mércéje a társadalmi fejlettségnek, hogy mekkora az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, meddig élnek az emberek és hány évet töltenek iskolában. Ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy ezek a mutatók mennyi embert érintenek, és milyen mértékben javulnak.

A kínai reform hússzor több lakost érint, mind Anglia lakossága. Az évenkénti növekvés pedig az előző 27 évben háromszor, négyszer gyorsabban nőttek, mint ebben az országban.

Annak feltételezése is tejesen indoktalan, hogy ami ma jó Angliában, az jó Kínában. A távol-keleti társadalmaik az elmúlt ezer évben is nagyon más felépítményűek voltak, mint Nyugat-Európában.

Azt ugyan elfogadom, hogy Hong Kong nem Kína a politikai felépítménye szempontjából. A világ legnagyobb forgalmú kikötője. Évszázadon keresztül angol közigazgatású kikötő volt. Minden kétszáz kínaiból egy lakik ebben az önkormányzatban. Az egy laksora jutó jövedelmük 1990-ben hússzor, ma ötször nagyobb, mint az anyaországban. Kína 1990-ben még ennél is nagyobb mértékben volt lemaradva Nyugat-Európától. Tehát nincs semmi tudományos értelme annak, hogy Kínában, 1990-ben ugyanazt a politikai felépítményt kellett volna kiépíteni, ami jellemző volt már a 20. század második felében a puritán nyugat-európai államokra.

A születéskorlátozás korlátozásának realitása.

A The Economist elemzésének fő hibája, hogy fel sem veti a kínai reform legfontosabb feladatát, a gyermekvállalás korlátozását. 1990 előtti években, Kínában a lakosság évente 25-30 millióval gyarapodott. A kínai vezetés felismerte, hogy ekkora népszaporulat mellett az egy főre jutó jövedelem és vagyon, az iparosítás igényének megfelelő urbanizáció nem növelhető. Ekkora népesség növekedés akkora fogyasztás és felhalmozás igénnyel jár, amit még a példátlanul magas kínai felhalmozási hányad sem fedezhet. Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, az évente mintegy 30 millió új munkaalkalom teremetése, az ekkora urbanizáció csak akkor valósulhat meg, ha a lakosság éves növekedését sikerül 1-2 ezrelékre korlátozni. Ráadásul ez is elsőssorban a várható életkor növekedéséből származik. Vagyis a nyugdíjasok száma növekedik.

A munkaerő értéke fontosabb, mint a mennyisége.

A nyugati társadalomtudományok egyik fogyatékossága, hogy a munkaerő értékét a mennyiségével méri. Az is ugyan vitathatatlan tény, hogy a következő nemzedék milyen családból került ki, mégsem mérik az ebből fakadó eredményt. Évtizedek óta hirdetem, hogy a következő nemzedék értéke elsősorban attól függ, milyen annak a családi háttere. Ha a családok felső harmadában annyi gyermek születne, mint az alsóban, és az alsóban csak annyi, mint jelenleg a felső harmadban, fél évszázad múlva a társadalom teljesítménye kétszer nagyobb volna, mint a jelenlegi gyermekvállalás családi háttere mellett. Vagyis a jelenkori társadalmak következő nemzedékének a teljesítménye elsősorban attól függ, milyen volt a gyermekvállalás családi háttere. Ezzel szemben ezt egyetlen társadalom sem vesz tudomásul, sőt a kontraszelekciós módon támogatja a gyermekvállalást.

Minden társadalom olyan gyermekvállalási támogatási rendszert működtet, ami nem a felnevelés várható eredményével, hanem a felneveltek számával arányos. Márpedig minél kisebb eredmény várható a felneveléstől, azzal arányosan nagyobb a társadalmi támogatás. Ennek aztán az lett a következménye, hogy minél kedvezőtlenebb a felnevelés várható eredménye, aránylag annál nagyobb a támogatás. A tényleges felnevelés várható szülői költsége ahhoz viszonyítva annál nagyobb a társadalmi támogatás. Vagyis a képzelten, nagyobb valószínűséggel munkanélküliek a szülők, a várható ráfordításhoz viszonyítva annál nagyobb az államtól kapott támogatás.

A gyermekvállalási támogatás mindkét szülő számára azonos.

A gyermekvállalás várható eredménye sokkal inkább az anyák, mint az apák jövedelmével arányos. A legjobb gyermeknevelők a diplomás, jó kereső anyák. Ugyanakkor ezek gyermekvállalása jár a legnagyobb költséggel. A magasan képzett anyák számára a legnagyobb áldozat a gyermekvállalás. Ezek keresete eleve a legmagasabb, és ennek a további alakulását sérti a szüléssel járó jövedelem kiesés. Még nem írta le senki azt a nyilvánvaló tényt, hogy a gyermekvállalással járó jövedelem kiesés nagyságrendileg nagyobb az anyák, mint az apák számára. Ez a különbség nemcsak az életkeresetre, hanem a várható nyugdíjra is vonatkozik.

Ezért is vagyon ellensége a keresetarányos öregkori ellátásnak, helyette híve egy olyannak, aminek a nagysága nemcsak a felnevelt gyermekek értékével arányos, de az anyák számára megkülönböztetett támogatást adjon.

Az csak a kínai gyermekvállalás korlátozása után elért eredmény láttán vált tudatossá bennem, hogy a kevesebb gyermek felnevelésének várható hatékonysága a vállalt gyermekek számával fordítottan arányos. Ez annál erősebben jelentkezik, minél alacsonyabb a család jövedelme.

Több évtized óta a diplomás szülők több gyermekvállalásának a lelkes támogatója voltam. Ezzel a problémával a szocialista rendszerben az egyház gimnáziumokban érettségizett, de a velük szemben támasztott megkülönböztetett akadályok ellenére diplomát szerző fiatalok tapasztalatai arról győztek meg, hogy ezek megkülönböztetett kincset jelentettek.

Az egyház iskolákban érettségizettek nem is számíthattak arra, hogy felveszik az egyetemre őket, ipari nagyvállalatokhoz mentek tisztviselőknek. Ott a megkülönböztetett minőségüknek köszönhetően egyre jobb állást kaptak, és pár év után már a vállalat és a pártszervezet ajánlotta, mint a dolgozóit egyetemi felvételre. Tehát az egyházi iskolában érettségizetteket, mint nagyvállalati munkásokat vették fel az egyetekre. A néhány éves gyakorlatnak köszönhetően, ott is előnyt évezhettek. Ez a közös sorsuk összehozta őket és közösséget alakítottak, a Nagy Családos Közösség, a NACSAK néven. Mint hithű katolikusok több gyermeket is vállaltak. A rendszerváltás után még sikeresebbek lettek.

Azt tehát megtanultam, hogy a jól kereső diplomások sikeres gyermeknevelők, de az nem tudatosult bennem, hogy a kevesebb gyermek vállalása annál indokoltabb, minél gyengébb a család jövedelme. Az csak a múlt években tudatosult, hogy a felnevelés átlagos értéke a gyermekszámtól függ.

A kínai egységesen egyetlen gyermek vállalását megengedő rendszert eleve hibásnak tartottam, mert a kínai családok felső tizede sikeresebben nevelt volna 3-4 gyermeket, mint az alsó tized egyetlent. Mégis tudomásul vettem, hogy az a kegyetlen korlátozás nagyobb politikai feszültséget váltott volna ki, mint az egységes korlátozás.

Meglepetés a közelmúltban közölt iskolai teljesítmény volt.

Az EBSZ ötévenként felméri a tagállamok oktatási eredményeit egy PISA mutató alapján. Ennek egyetlen nagy meglepetése lett. Kína jelentősen javított az eddig is a gazdagságához viszonyított jó eredményén. Ezzel először vált kimutathatóvá, hogy az egyetlen gyermeket a családok alsó harmada is eredményesebben neveli, a felső harmad pedig további áldozatokat is vállalt annak érdekben, hogy minél jobb iskolát választhasson. Ezt mutatja az a tény, hogy az egyetlen gyermekek átlagosan is lényegesen eredményesebben tanulnak, de a módosabb szülők, akár lakhelyváltozással is, de elérik, hogy a gyermekük a legjobb iskolák egyikébe járhasson. Ezt bizonyítja a tény, hogy a világ tíz legjobb középiskolája közé négy kínai is bekerülhetett.

Az újságok arról számolnak be, ami az Egyesült Államokban harminc éve is jellemző volt, hogy a jómódú szülők a legjobb iskolák körzetébe költöznek, ott emelkednek legjobban az ingatlanárak. Ez a jelenség már Budapesten is tapasztalható.

A PISA adatok azt sugallják, hogy mintegy húsz év múlva tovább erősödik a kínai gazdasági csoda, mert addigra az egyetlen gyerekek fogják adni a munkaerő felét. Márpedig semmi sem növeli úgy a társadalmak hatékonyságát, mint a munkaerő minőségének a javulása.

Ennek tudatában talán a Nyugat liberális közgazdászai is be fogják látni, hogy az egy dolgozóra jutó teljesítmény elsősorban a munkagépeket működtető munkaerő minőségétől függ. Sokkal kisebb baj, ha nem nő a munkaerő mennyisége, mint az, ha nem javul annak a minősége.

Azt nem tudom, hogy a gyermekvállalást korlátozó kínai reformerek tudták-e, hogy ezzel a munkaerő minősége fog javulni, de az elszomorít, hogy a Nyugat legtekintélyesebb szaklapja ezt utólag sem veszi tudomásul. Mert, aki ezt egyszer reálisan felméri, nem a születendő gyermekek számát akarja növelni, hanem a minőségük javulását tekinti elsődleges feladatának.

A távol-keleti népek gazdasági csodái eddig is arra épültek, hogy a munkaerejük nemcsak fegyelmezettebb, de évente lényegesen több órát is teljesít. A már gazdag távol-keleti országok, Japán, Szingapúr, Hong Kong, Dél-Korea és Tajvan oktatási rendszere eddig is a világ élvonalában volt, de ez után a térség népességének négyötödét kitevő Kína is az élcsapat részévé válik.

Ezzel szemben az Európai Unió egyre kevesebbet dolgozik, az oktatási rendszere pedig leszakad.

A The Economist szerkesztőinek pedig azt ajánlom, hogy vegyék tudomásul, nem az 1.300 milliós Kínának kellett volna a 7 milliós Hong Kong politikai felépítményéhez igazodni, hanem előbb eljutni odáig, ahol Hong Kong tart. Ez a század közepére várható. Aki előbb lesz demokrácia, az úgy jár, mint India, lemarad és szét fog esni. 

Kopátsy Sándor                 PG                   2017 06 06

Nem oldható meg a görög válság?

A Németország alá rendet EU képtelen lesz megoldani a négy mediterrán ország pénzügyi válságát, mert ennek feltétele négy mediterrán államnak a döntően németek tulajdonában lévő adósságának az engedése. Ez ugyan a német gazdaság számára még elviselhető lenne, de a német közvélemény mégis elzavarná azt a kormányt, amelyik erre hajlandónak mutatkozott. Erre csak akkor kerülhet sor, ha elfogadottá teszik, hogy Németország sokkal többet keresett az általa kitalált euró övezet létrehozása során, mint amennyibe a mediterrán államok adósságainak elengedése kerül.

Egyértelmű, hogy Németország példátlanul leértékelte a valutáját azzal, hogy a német márkáról áttért a közös euróra. Ezzel nemcsak csapdába csalta a mediterrán államok számára felértékelt euróra áttért sokkal kevésbé fejlett, és könnyelmű tagországokat. Az euró övezet létrehozása vagy aljas becsapása, vagy spontán szakmai hibája volt az övezetet létrehozó Németországnak.

Már a klasszikus közgazdaságtan is tudomásul vette, hogy nem véletlenül van minden szuverén országnak saját alutája, aminek a valutapiaci értékét folyamatosan az igényéhez igazíthatja. Vitathatatlan tényként fogadták el, hogy a kevésbé puritán, a kevésbé fejlett és a jobban eladósodott országoknak leértékelt szinten kell tartani a saját valutájukat. Ha ezt nem teszik, menthetetlenül eladósodnak. Ez olyan mértékűvé válhat, hogy államcsődöt kell jelenteni, és új valutával újra indulni.

Ezt az euró övezetet kitaláló németeknek is, tudni kellett volna. Náluk is nagyobb hibát követtek el a tagországok, akik csak a közös valuta előnyét látták, megszabadulhatnak az inflációtól, a költségvetési hiányukat pedig számukra nagyon olcsó kamatozású államkötvényekkel befoltozhatják. Ezért a naivitásukért felelős a közgazdaságtan is, mert az inflációt eleve elkerülendő bűnnek minősítik. Bármennyire nyilvánvaló tény, hogy a kevésbé puritán, a kevésbé fejlett országok számára a fejlettekénél nagyobb infláció az egyetlen megoldás.

Ötven éve mániákusan idézem Webernek a 20. század elején tett felismerését. „A jelenkor társadalmait csak a protestáns népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni.” Ezzel azt is mondta, hogy közös pénzük csak az azonos mértékben fejlett és protestáns államoknak lehet, de azoknak meg minek. A jelenlegi világgazdaságban talán a két észak-amerikai államnak lehetne. De még az sem vezetett volna ilyen csődhelyzethez, ha az EU gazdag germán és skandináv országai alkotnak közös valuta övezetet. Ennek a jelenlegi összetétele szakmai abszurdum.

Mai fejjel Weber felismerése kiegészítésre szorul.

A protestánsok helyett puritánt kellett volna mondani.

A puritánok sem egyformák, köztük is lényeges különbségek vannak. A távol-keleti konfuciánus népek nem protestánsok, mégis azoknál is puritánabbak.

Az még érthető, hogy a németek érdekét szolgáló brüsszeli bürokraták máig is hallgatnak, de arra nincs mentség, hogy a valutaminősítők nem látták azonnal, hogy az euró övezet gyenge, latin kultúrájú országai képtelenek lesznek a gazdagabb, puritán országok által megvásárolt államkölcsönöket visszafizetni.

A szaksajtó is felelős azért, hogy nem jelezte az euró övezet mediterrán országai vészes eladósodását.

Megmagyarázhatatlan ugyanakkor a Nemzetközi Valuta Alap szereplése, ami azt a látszatot kelti, hogy az euró övezet fenntartható.

Negyven év alatt többel nőtt a haltermelés…

Kopátsy Sándor                 EG                   2017 06 06

Negyven év alatt többel nőtt a haltermelés…

Negyven év alatt többel nőtt az éves haltermelés, mint előtte összesen az idők folyamán. 1974-ben 74 millió tonna, 2014-ben pedig 164 millió tonna. Vagyis 90 millió tonna a növekmény. Ilyen eredményről ötven éve álmodni sem lehetett. Ráadásul a növekmény négyötödét a halfarmok az utóbbi harminc évben adták. Hatvan éve mondom, hogy csak a tengerek megművelése lehet a megoldása a 10 milliárd ember élelmezésére. ez kezdődött az 50-es években azzal, hogy a legszaporább melegvérű állat a baromfi vált a legjobban iparosodott állati fehérje termelésére. Akkor még senki sem gondolt arra, hogy a vizekkel nem versenyezhet a szárazföld, a hidegvérű állatokkal a meleg vérűk. Az utóbbi harminc évben azonban berobbant a váltás. Évente millió tonnával nő a halfarmok termelése.

Ráadásul ez a soha el nem képzelt eredmény még ugyanazon a fajok tökéletesebb tartásával érik el. Még az eredményekben alig van szerepe a szelekciónak. Vagyis a vizekben élő állatok azon a szinten vannak, mint amikor az éppen beszelídült marhát, birkát, kecskét, lovat, baromfit tartanák korszerűbben. A halfarmok csodálatos eredményeiben még nincs szerepe a szelektált fajok megjelenésének. Szinte a halak termelése továbbra is a vadonélő állatok korszerű takarmányozásával érték el csodálatos eredményeket. Fogalmunk sincs arról, milyen eredmények lesznek várhatók akkor, ha a halak fajai is akkora lépést tesznek előre a szelekciójukban, mint ahol tartanak a vadállatok szintétől eltávolodva a mai háziállatok.

Most kezdjük, felismerni a halak táplálékait, a számukra optimális vízhőmérsékletet. Csak sejteni tudom, hogy a tengerben élő élőlények takarmányozása mekkora lehetőségeket rejt. Pedig már az ismert lehetőségek is elképesztők.                         Ha a jelenlegi termelési volumen növekvése csupán száz évig kitart, az eltartható emberiség létszámát a táplálék igénye nem korlátozhatja. Jelenleg csak az látszik problémának, hogyan lehet a halfarmok takarmányigényét előteremteni.

Nagyon várok már olyan felmérést, hogy azonos mennyiségű hús termeléséhez mennyi takarmányra van szükség, szárazföldön a melegvérű, és tengervízben a hidegvérű állat azonos súlyú felnevelésére. Ennél is fontosabb volna annak ismerte, hogy mit jelent, ha a nem farmokra használt tengerekben megteremtjük az utánpótlás és a felnevelés feltételit.

A tengerek termelésre fogása a mai technikai viszonyok mellett viszonylag könnyen megvalósítható, ha a halászat vállalkozás marad, amihez engedélyt kell vásárolni. Ezek a díjak akkorák legyenek, amikből fedezni lehet a halszaporítás költségeit. Az állományukat szaporítani kívánt fajok ikráit felvásárolják, farmokban kikeltetik és a szaporítást igénylő térségekbe kihelyezik. Vagyis azt a lehetőséget kell kihasználni, hogy a halak gyorsan és olcsón szaporíthatók.

Nehéz konkrét tanácsokat adni, de kétségkívül óriásiak, gyorsak és olcsók a hidegvérű állatok szaporításai.           

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 06 06

Nincs értéke a legfontosabb vagyonnak, a munkaerőnek.

Az ipari forradalom urbánus viszonyai között a munkáltató, a tőkés számára a munkása és családja tulajdona terhes lett volna. Ezért lemondott a munkaerő feletti tulajdonról, helyette bérbe vette a család tagjait. Egy munkáscsaládnak általában, két munkaadója, a gyermekmunkák esetében több munkaadója is lehetett. Ez a foglalkoztatási és munkavállalói szabadság tette lehetővé a magasabb foglalkoztatást. A bányákban a nők, a textiliparban a férfiak foglalkoztatási lehetősége korlátozott volt. Mind a munkaadónak, mind a munkavállalónak érdeke volt, hogy a családtagok elérő munkaadónál dolgozhattak.

Ez is az ipari forradalom egyik jelentős vívmánya volt.

Előtte azonban nézzük meg röviden a rabszolga és a feudális társadalom foglalkoztatását.

A rabszolgatartó társadalmak.

Ebben a tekintetben a rabszolgatartó társadalom következetes volt, mert a rabszolgákat a tulajdonos vagyonának tekintette. Nem a ragszolga idejét, hanem a rabszolgát, és ha volt a családját vette meg, azt a vagyonának. a rabszolgatársadalmakban az uralkodó osztály vagyonát a rabszolgái darabszámával mérték, annak ellenére, hogy az áruk a piacon nem egységes volt, hanem minőségre ment. A többség ára a fizikai képességükkel arányos volt, nem voltak árukban nagy különbségek. Ezzel szemben a versenysportokban, a művészetekben és a szép és szexuálisan vonzó lányok árában óriási különbségek voltak.

Azt később tudtam meg, hogy a politikai hatalom értékelte, nemzeti vagyonnak tekintette a rabszolgák mennyiségét. Mivel a rabszolgák életviszonyai mostohák voltak, nagy volt a halandóságuk. Például törvény írta elő, hogy a rabszolgák számára egészséges ivóvizet kell biztosítani. Az ezt megsértő tulajdonostól elvették a rabszolgáját.

A rabszolgaállomány fenntartása nemcsak a tulajdonos érdeke, de a társadalom feladata is volt. A rabszolgák gyermekei a rabszolgatartó tulajdonát jelentették. Ezzel a rabszolgatartó osztály érdekelt volt a minél nagyobb szaporulatukban. Ez sem volt elég. Az államok egyik feladata volt a hadseregével rabszolgák szerzése. A légiók parancsnokai elsősorban abban voltak érdekeltek, hogy a megbízójuk, a szenátus legyen velük megelégedve. Munkájuk megbecsültsége a hódításukon múlt, és nagy vagyont csak rabszolgák szerzésével és kincsrablással szerezhettek.

A rabszolgatartás a földművelésben, a legtöbb munkást igénylő ágazatban szinte eltűnt. A viszonylag kevés munkaerőt foglalkoztató iparokban a céhrendszer alakult ki. Ezek többsége családi vállalkozás volt. Az ipari forradalom után csak a gyarmatok ültetvényein éledt fel, és működött tőkés vállalkozás formájában. Ennek az volt a magyarázata, hogy a gyarmatokon nagy kereslete volt a gyapot, a cukornád, a dohány termelésének, amihez ott nem találtak munkaerőt. Az Amerikába bevándorló európaiak többsége földművelő paraszt akart lenni, akik végül modern farmerekké váltak. Az amerikai ültevények munkaerő igényét elsősorban Afrikában rabolt rabszolgákkal elégítették ki. Kiderült, hogyha nincs a piacon szabad munkaerő, akkor erőszakkal, rabszolgát szereznek.

Az Afrikában elrabolt, Amerikában eladott négerek gazdasági szempontból óriási előnyt jelentettek az ott élő földbirtokosoknak. Amerika tőkés osztálya kezdetben az ültetvényeiket rabszolgákkal művelő földbirtokosok lettek.

Amennyire a rabszolgáknak volt köszönhető az amerikai gyarmatokon kialakuló tőkésosztály, ez a 20. században nehéz kolonccá váltak a munkaerejükkel gyengéknek bizonyult volt rabszolgák. Ma már sehol nincs jelentős rabszolgatartás, sőt mindenütt, de elsősorban az Egyesült Államokban, sokkal jobban élnek, mint azok, akik Afrikában maradhattak. Ugyanakkor azonban az Amerikában a gyarmatok földbirtokosait meggazdagító rabszolgák utódai az átlagosnál sokkal kisebb értékű, visszahúzó etnikum lettek.

A kiscsaládos feudális társadalom.

A rabszolgatartó társadalmak ideje lejárt az első évezred utolsó századiban. Ahogyan kiszelektálódott a búza és az árpa télállósága, létrejöttek a természetes csapadékra épülő gabonatermelés technikai eszközei, a talajforgató eke, az igavonó hám, a lovak patáit védő és járásukat stabilizáló patkó, és létrejöttek a gabonatermelés új feltételei, amelyek Európa egészét magas-kultúrát eltartóvá tették, olyan társadalmi felépítmény vált szükségessé, ami ennek a feladatnak megfelelt. Ez valami tejesen új agrártársadalom létrejöttét eredményezte.

Létrejött a földbirtokos osztály uralma alatt a kiscsaládos feudális társadalom. Valami forradalmian új, és a korábbiaknál sokkal hatékonyabb feudális agrártársadalom. A létrehozója annak, hogy a földesurak a földjük megművelését nem a világ minden társadalmában jellemző nagycsaládra, hanem a szülőkből és a gyermekeikből álló kiscsaládra bízták. Ezzel létrejött az első, és sokáig az egyetlen kiscsaládos társadalom.

Ettől kezdve a kis Nyugat-Európa lett az emberiség élcsapata. Ez tette Nyugat-Európát az emberiség élcsapatává. Ennek ellenre nyoma sem található annak, hogy a kiscsaládra, mint a társadalom sejtjére épült társadalom általánossá vált Nyugat-Európában. Arról nem tudunk semmit, ki találta ki, és hogyan győzte meg mind a politikai hatalmat, mind a nyugat-európai keresztény egyházat ennek általános bevezetéséről és működtetéséről. Érthetetlen, hogy a Nyugat-Európát a világ minden más, nagy családos kultúrája fölé emelő intézménnyé emelő, majd mára már világszerte elterjedt kiscsaládos feudális társadalom történelmi szerepe méltatásnak a nyoma sem található.

Az egyértelmű, hogy a földbirtokos számára a kiscsaládos jobbágyrendszer sokkal jobb megoldás volt, mint a jobbágyteleknek a nagycsaládokra bízása.

A kiscsalád elsődleges előnye, hogy lehetővé teszi a jobbágytelkek állandóságát, azzal, hogy ennek a kiscsalád munkaereje, a két szülő és a gyermekei, viszonylag állandó. A földbirtokos érdeke, hogy a jobbágyával kötött szerződése állandó maradjon, a szülők munkaképes korának végéig tartó legyen, és azt a legidősebb fia örökölhesse. Ez a nagycsaládos rendszerben megoldhatatlan, mivel a nagycsalád létszáma, munkaereje nagyságrenddel is megváltozhat. Minden nagycsaládos rendszerben 5-10 évenként újra kellett osztani, a családok létszámához, munkaerejéhez igazítani a telkeket.

A kiscsalád legnagyobb előnye, hogy a szülők nemcsak az elsődleges értéktermelők, de a jövedelem felett is rendelkezők. A nagycsalád legnagyobb hátránya, hogy az egyetlen jogi személy a legidősebb férfi, aki sok esetben már nem teljes munkaképes, értéktermelő. A családfő rendelkezik minden családfői joggal, és esetleg tucatnyi felnőtt sorsával, jövedelmével. Az értéktermelők többsége minden tekintetben jogtalan. A kiscsalád jelenlegi utódja a farmer, a nagycsaládé a kolhoz elnöke.

A jobbágytelkek újraosztása érdektelenné teszi a talajerőre vigyázást. A kiscsaládban nemcsak a területnek, de a háznak, a gazdasági épületeknek birtokosa és örököse folyamatosan biztosított.

A kiscsalád sokkal rugalmasabb társadalmi sejt, mint a nagycsalád. Ahogyan kialakult a kiscsaládos jobbágyrendszer egymást követték Nyugat-Európában a társadalmi haladás állomásai. A reneszánsz, a reformáció, az ipari forradalom, a felvilágosodás, a politikai demokrácia, a tudományos és technikai forradalom a kiscsaládos Nyugat egymást követő győzedelmei voltak. Ezek egyike sem győzhetett igazán ott, ahol a nagycsaládos rendszer fennmaradt.

Érdekes módon, a kiscsalád bevezetésének hátterével, eredményeivel alig foglalkoznak a történészek, pedig elsősorban a kiscsaládos rendszernek köszönhető, hogy Európa nyugati fele ezer évre a világ élcsapatát jelentette, a keleti fele pedig lemaradt.

A tőkés osztálytársadalmak.

A két első, említett osztálytársadalmon belül is voltak tőkés vállalkozások, de a társadalmi súlyuk eltörpült a mezőgazdaság mellett. A 18. században azonban fordulat következett be. Eddig az ipar elsősorban az uralkodó osztály igényeit elégítette ki. Ezek nem olcsó tömegárukra vágytak, hanem luxus igényűek voltak. A lakosság pedig olyan szerény igényeket jelentett az iparok számára, amivel a főfoglalkozású ipari vállalkozások nem is foglalkoztak. A lakosság nagy többségének az igényeihez mérten a városok alacsony hatékonyságú céhipara is drágának bizonyult. A lakosság nagy többségnek az ipari termekkel szembeni igényét a háziipar elégítette ki. Ruházatukat maguk a földműves családok elégítették ki.

Ezzel szemben az ipari forradalom először jelentett a háziiparral és a céhiparral szembeni versenytársat. Nemcsak azokban a társadalmakban, ahol győzött, de legyőzte szinte az egész elmaradt világ háziiparát is. A gyáripar olyan olcsó árut hozott a piacra, amivel nemcsak a céhipart, de a háziipart is legyőzte, nemcsak otthon a gyarmattartó országban, de a gyarmatokon is. A nyugat-európai gyárak termékei nemcsak otthon győztek, hanem az elmaradt világban is. Ehhez azonban a fegyverek és a szállítás forradalma is nélkülözhetetlen volt. A vasút és a gőzhajó elérhetővé tette a világ legtávolabbi, és a legkevésbé versenyképes országait is.

A gazdasági hódításnak feltétele volt a Nyugat példátlan katonai fölénye is.

Az ipari tömegáruk világpiai győzelmét nemcsak a gyáripari termékek olcsósága teremtette meg, hanem a szállítás és a hadviselés forradalma is.

Az osztálytársadalmak közös jellemzője.

Nemcsak a történészek, de a társadalomtudományok művelői sem vették tudomásul, hogy a három látszólag nagyon eltérő társadalom csak abba különbözött egymástól, hogy kik alkották az uralkodó osztályt. Azt senki sem vette tudomásul, hogy mindháromban az uralkodó osztály elsődleges feladata a nyomort fokozó adóztatás, a háborúskodás, valamint az ember tudásvágyának az üldözése, közös jellemzőjük volt. A lakosság elviselhetetlen növekedésének lefékezése jelentette számukra a közös alépítményi feladatot. Ez a közös fakadt, hogy a termelésből élés minőségi előrelépést jelentett az életfeltételekben. A mintegy 150 ezer évig tartó gyűjtögetés mellett az életterek eltartó képessége ugyan nagyon eltérő, de ezen belül nagyon alacsony volt.

Nem találtam ugyan arra vonatkozó adatot, mennyi volt a gyűjtögető társadalmak élettereinek az eltartó képessége. Minden bizonnyal a csapadékos trópus adott a legtöbb táplálékot, a sivatag és a tundra a legkevesebbet. Elég volna egy olyan térkép készítése, hogy a földünkön, hol mennyi volt a növények évenkénti gyarapodása. Ez határozta meg, hogy mennyi állat élhetett meg ott. Ezzel párhuzamos volt a gyűjtögető ember eltartó képessége is.

A másik eddig sehol nem talált mutató az, hogy a begyűjtött termék és zsákmány meddig volt eltartható. Ez pedig óriási volt a hideg északon, és nagyon alacsony a meleg, párás környezetben. Ezen az alapon tartom a sarkok közeli tengerpartot, különösen, ha olyan folyó is van, ahova ívni járnak a tengeri halak.

Még kevesebb figyelmet kap az a szempont, hogy hol érzik magukat jobban a vírusok és a bacilusok. Megfeledkezünk arról, hogy a betegségek ellen nem volt lehetőség a védekezésre. Aki ezt tudomásul veszi, belátja, hogy miért nem a párás trópusokon volt az ember számára a paradicsom.

A véleményem szerint, a gyűjtögető társadalmakban a várható életkor mindenütt a 25 év körül ingadozott. Ez az a szint, ami mellett az emberi faj még fennmaradhat, de nem növekszik a lakosság száma. Ezt én találtam ki, mert a gyűjtögető társadalmak mindegyikében szinte nem változott, csak e körül ingadozott a lakosság száma. Az emberi faj természetes szaporasága ilyen várható életkor mellett a létszáma tartása körül ingadozik. Ha ennél rövidebb, kipusztul, ha hosszabb, túlnépesedik. Jó volna, ha a demográfusok is kiszámolnák, hogy az emberi faj szaporasága milyen várható életkor mellett stagnál.

Ezt azért tartom fontos adatnak, mert a jégkorszak megszűnése után kialakult szántóföldi növénytermelés és a pásztorkodás azonnal elviselhetetlen túlnépesedést jelentett. Ezt elsősorban az öntözéses gabonatermelésre való áttérés esetében láthatjuk. Előtte ugyanis nagyon ritka jelenség volt a közmunka, az önözéses gabonatermelő társadalmakban azonban azonnal megjelent. Márpedig a közmunka a túlnépesedést bizonyító tény.

Minden gabonatermelő és pásztortársadalom olyan életfeltételeket jelentett, amiben meghosszabbodott a várható élekor, általánossá vált a túlnépesedés, ami ellen csak a halálozást fokozó társadalmi felépítmény lassítja elviselhetővé a társadalom stabilitását.

Az osztálytársadalmak ötezer éves múltjának elkerülhetetlenségét csak az érheti meg, aki tudomásul veszi, hogy a 25 év feletti várható életkort az olyan társadalmi felépítmény viselheti el, amelyik tudomásul veszi, hogy a stabilitást csak az olyan felépítmény teheti elviselhetővé, amelyik fokozza a halálozást. Vagyis az elmúlt ötezer évben objektív szükségszerűség volt a szervezett halálozás okozása. Márpedig, aki ezt tudomásul veszi, csak akkor várhat túllépés a szervezett halálokozáson, ha sikerült a gyermekvállalást a létszám újratermelés szintjére visszaszorítani.

A történelembe n ugyan voltak kísérletek a gyermekvállalás korlátozására, de azok említésre sem méltók. Egyetlen szervezett és eredményes megoldásról tudok, Nyugat-Európában a kiscsaládos jobbágyrendszer a jobbágytelkek számára csökkentette a gyermeket vállalható családok számát. Ez csak azért sikerülhetett, mert az uralkodó osztálynak, a földesuraknak és a katolikus egyháznak közös anyagi érdeke volt a kevesebb gyermekvállalás.

Az a tény, hogy gyermekvállaló család csak annyi lehet, ahány jobbágytelek volt, azt eredményezte, hogy a házasulhatók kora jó tíz évvel kitolódott. Ezzel a gyermekvállalhatóság is. Máig nem találtam olyan történészt, aki felismerte volna, hogy mit jelentett, hogy ezelőtt mindegy ezer éve olyan feudális társadalom alakult ki Európa nyugati felén, amiben a gyermekvállalás jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódott ki.

Semmi nyoma nem található annak, hogy az európai fiatalok a nemi érettségüket követő tíz évben el voltak zárva a legerősebb ember ösztönükkel éléstől. Ez most sem válik ismertté, amikor a fiatalok a fogamzásgátlóknak köszönhetően kiélhetik a nemi ösztönüket függetlenül attól, mikor házasodnak.

Megjegyzem, hogy a mai házasságkötők életkora visszamászott oda, ami a középkorban volt, de a szexuális életük szabadságát legfeljebb a katolikus egyház szeretné a házasság utánra korlátozni.

A nyugat-európai feudális társadalom világraszóló eredményéért iszonyú árat fizetett a térség fiatalsága. A nemi érettségük legvadabb tíz évében nem élhettek normális szexuális életet. Számomra ez a klasszikus példája annak, hogy a társadalomtudományok csak a jogi és az anyagi sérelmekkel számolnak. Azon ezerszer annyi felháborodás olvasható, hogy a lakosság többségnek, a nőknek általában nem volt választó joguk. Ma ugyan szinte mindenkinek van, a felük azonban nem is él a lehetőséggel. Ennél ezerszer nagyobb jogfosztás volt a házasság előtti fiatalok számára a szexuális élet tilalma, mégsem beszélünk róla.

A tudomány és technika forradalma.

Az emberiség legnagyobb találmányának tartom a fogamzásgátlás megoldását. Ennek ellenére erről említés sem történik róla. Ez ugyan a gyűjtögető társadalmakban nem volt probléma, hiszen a létszám tartásához szükség volt az emberi faj fennmaradására. Említést sem találtam arról, hogy fajunk csak azért élhette túl a gyűjtögetés mintegy 150 ezer évét, mert fizikai adottságaihoz képest nagyon szapora faj.

Mindkét nem szexuális ösztöne erős, tartós és magas szaporaságot tesz lehetővé. Ez biztosította, hogy fajunk a gyűjtögetés 150 ezer éve alatt nemcsak fennmaradt, de a föld szinte minden életterében berendezkedhetett.

A szexuális vágya mindkét nemünknek három évtizeden át folyamatos. A nők évente minden hónapban néhány napon keresztül termékenyek. A termékenységük a szülés után egy évvel helyreáll. Minden nő, aki megéli terménysége egész korát, 6-8 gyermeket szülhet. Ezt csak a magas gyermekhalandóság csökkentette. Alig található adat arra, hogy mekkora volt az első évet sem megélők aránya. Pedig fajunk újszülöttei a legkevésbé életképesek. Kevés ösztönös képességgel jönnek a világra, és mintegy 15 évig az önálló életre képtelenek.

Az ember újszülött korábban sokáig életképtelen, de ugyanakkor az agya, a kezei, a hangképző képessége több év alatt alakul ki. Az a közelmúltban derült ki, hogy az emberi agy kapacitásának, felvevő képességének a kifejlődése a születést követő 4-5 évig tart.

Az osztálytársadalmak munkaerőigénye.

Az osztálytársadalmak egészen a jelenkorig a kínálatához viszonyítva egyre kevesebb tudást és fizikai erőt igényeltek. Korábban ugyanis szinte csak olyan eszközök, szerszámok jelentek meg, amelyek ugyan hatékonyabbá tették a munkavégzést, de csökkentették a használatukhoz szükséges tudást és képességet. A munkaerő mennyisége és képessége egyre gyarapodott, az újabb eszközök azonban egyre kevésbé igényelték a használójuk képességét. A 20. század eleje volt talán az a mélypont, amikor minimumára csökkent a munkaerő képességével szemben támasztott minőségi igény.

Ez okozta az egyre nagyobb gazdasági válságokat. A fordulat a leginkább a rakodási munkák eddig a képzetlen munkások tömegét igényelték, pár évtized alatt a ki- és berakodást mérnökök végezik, tied és század idő alatt, nagyságrendekkel olcsóbban. A hajók ki- és berakodási ideje a hetekről egyetlen napra esett. Ezt jól illusztrálná, hogyan alakult száz év alatt a hajók kikötőkben való tartózkodása. Korábban a rakodásokat képzetlen munkások milliói, ma ezer magasan képzett mérnök komputerekkel tized annyi idő alatt végzi el.

A bányákban korábban képzetlen munkaerő milliói csákánnyal, lapáttal dolgoztak, ma nagyon drága kombájnokkal mérnökök végzik.

A változás általános, ezt jól jellemzi a tény, hogy ma a vállalkozásokban hússzor annyi mérnökre, és tized annyi képzetlen munkásra van szükség.

Csak a művészetekben és a spotokban volt minőségi igény.

A tudományos és technikai forradalom hatására hiány lett a munkaerő minőségének a felső kétharmada, és a képzetlen munkaerő átlaghoz viszonyított ára csökkent.

Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt, csak két ágazatban volt hiány a minőségi munkaerőben, a művészetek és a sportok felső néhány százalékában. Ami óta ezt felismertem, lelkesen kutatom a két ágazat múltját. Egyre jobban kiderült, hogy ezek kezdettől fogva nem osztálytársadalmi alapon, hanem a teljesítményük alapján szelektálódtak. Eleve úgy kezelték ezeket, mintha nem is az osztálytársadalom tagjai lennének. A legnagyobbak ismertebbek, gazdagabbak és maradandóbbak lettek, mint az uralkodó osztály felső harmada. A több ezer éves múljuk olyan korai képességfeltáráson, képzésen alapult, akárcsak ma.

Megszállott híve lettem annak, hogy a jelenkor fejlett társadalmában, minden szakmában olyan korai tehetségfeltárást, képzési módszert, anyagi és erkölcsi elismerést kellene alkalmazni, mint ezen a két területen ma is működik.

A profit is járadék.

A klasszikus közgazdaságtan alapítói tévedtek abban, hogy a tőkejövedelmet nem járadéknak tekintették. Azt természetesnek vették, hogy a föld és a bánya tulajdonosát külön, meg nem dolgozott jövedelem illeti meg, de a tőke utáni meg nem dolgozott jövedelmet nem a tőke járadékának, hanem profitnak minősítették. Azt természetesnek tartották, hogy a földesúrnak, a bányatulajdonosnak a bérbeadás esetén munkanélküli jövedelem jár, amit akkor is élvezhet, amikor maga vállalja a működtetését is. Ezzel szemben a tőkés a tőkeéje használójától nem bérleti díjat kap, hanem indoktalan jövedelmet élvez, profitból részesül, de akkor is érdem nélküli ez a jövedelem, ha a tőkéjét maga működteti.

Már a klasszikus közgazdászok sem vették tudomásul, hogy a föld, a bánya, a tőke azért ad meg nem dolgozott jövedelmet, mert hiány van a földben, a bányakincsekben és a tőkében is.

A közgazdaságtan hibái abból származnak, hogy kitalálták az érték kereslet és kínálat nélküli fogalmát, az újratermelési költséget. Mivel ez megfoghatatlan, megelégednek azzal, hogy a kereslet és kínálat arányától függően ingadozó árak centruma. De ez sem ragadható meg. Ezért aztán megelégedtek azzal, hogy a piac kereslettől és kínálattól függő árait nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ez pedig azt jelenti, hogy a termelés szabályozója a jövedelmezőség legyen.

Mivel mérjük a társadalom fejlettségét.

Az ENSZ hűen követte elődje, a Népszövetség statisztikai eredményeit. Mindkettő aranybánya lett a közgazdászok számára.

Az ENSZ statisztikusai felismerték, hogy a jelenkorban, amikor a lakosság számának alakulásában nemcsak a mértékek, de még az előjelek is különbözők lettek, értelmetlenné vált a tagországok társadalmi fejlettségét a nemzeti jövedelmük nagyságával mérni.

Nagy lépést tettek előre azzal, hogy az országok társadalmi fejlettségét az egy lakosra vetített három mutatóval mérik. Ezek az egy laksora jutó jövedelem, belső forgalmi áron mérve, a várható életkor és az átlagos iskolázottság. Ezek eredője alapján mérik a társadalmak fejlettségét. Ez klasszisokkal jobb a korábbi mércénél, az országokban termelt nemzeti jövedelem éves összegénél.

Ezzel szemben két mutatót még ajánlanék.

A második helyen az egy lakosra jutó nemzeti vagyont javasolnám. Az olyan országok, ahol gyors a lakosság növekedése, éppen ez a mutató teljesíthetetlen. S kínai reform kidolgozóinak éppen az a legnagyobb érdeme, hogy az egy lakosra jutó vagyonigény teljesíthetőségének az elengedhetetlen feltétele a népesség növekedéssel arányos vagyonképzés. Ez a lakosság gyors növekedése estében teljesíthetetlen feladatot jelent.

Kevés közgazdasági probléma volt rám nagyobb hatással, mint annak felismerése a társadalom számára elengedhetetlen igény, hogy az egy lakosra jutó jövedelemmel párhuzamosan növekedjen a nemzeti vagyon is. Ez Rácz Jenő és Bródy András könyve alapján vált ismertté a számomra. Tehát nem elegendő, ha az egy lakosra jutó jövedelem növekszik, ezzel párhuzamosan növelni kell az egy lakosra jutó vagyont is. Sajnos ennek felismerése idején még nem volt elismert, hogy a nemzeti vagyon nemcsak a fizikai vagyon, hanem az emberi vagyon is. Vagyis a munkaerő értéke is vagyon. Ennek figyelembe vétele nélkül is egészen más, mivel az emberi vagyon, a képzett munkaerő értéke nagyobb, mint a foglalkoztatását biztosító fizikai vagyon. Hatvan éve mégis jól működött az iránytűm akkor is, ha a népesség növekedéssel járó fizikai vagyonigényt veszem figyelembe. Rácz és Bródy csak a fizikai vagyonnal számolt, de még azt is csak az átlagos európai vagyonigénnyel, ami akkor az egy laksora jutó jövedelem 3-4-szerese volt. Ez is elég nagy annak bizonyítására, hogy a lakosság 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedése esetén elviselhetetlen felhalmozási igényt jön létre.

Az óta megtanultam, hogy a vagyonigény időben és kultúrák között jelentősen eltérő, de ezek az eltérések lassan változnak. Ezt a mutatót egyedül az Egyesült Államokban mérik. Ebből kiderül, hogy ez az arány elsősorban etnikai hovatartozástól függ, az államokon belül is jelentősen eltér. 2015-ben az Egyesült Államokban az éves jövedelem ötszerese volt a kelet-ázsiai etnikumok vagyona. Ez a mutató a protestánsoknál 3.5, a latinoknál 2.5, az afrikaiaknál 0.9. Ezek a számok is meggyőzően bizonyítják, hogy miért marad le a vitathatatlan szuperhatalom a másik három óceánokon túli angolszász társához képest. Egyszerűen azért, mert azokban a visszahúzó két etnikum sokkal kisebb arányban van jelen.

Magyarként vágyam lenne a hazai etnikumok jövedelmükhöz viszonyított vagyonát látni.

Egy ilyen mutató sokat mondanak a kiegyezés és az első világháború, a két háború közti Horthy rendszer, a bolsevik megszállás és a rendszerváltás utáni szakaszban látni. Egy ilyen felmérés sok magyarázatot adna arra, hogy miért alakult úgy a történelmünk, ahogyan alakult.

A két háború közt az iskolázottságot mérték. A sorrend fentről lefelé egyértelműen így volt a zsidóság, a svábok, a protestánsok, a katolikusok, a görög keletiek és a cigányok. Ebből az is megállapítható, hogy mint vesztettünk a zsidóságuk öthatodának, a svábok felének elvesztésével. Az is egyértelmű, hogy a cigányságunk lényegese az amerikai feketék mögött áll. Nem véletlen, hogy az ilyen tényeket nem mérjük.

Honismeretemet jónak tartom, de sokkal jobb lehetne, ha mérnénk a lakosságunk etnikai és vallási összetételében a jövedelem és vagyon arányát. Még ennél is többet mondana az, hogy ebben a bontásban milyen a gyermeknevelés aránya.

Visszatérve a csodálatos eredményt elérő Kínára. Ott nemcsak a lakosság gyors növekedése támasztott felviselhetetlen felhalmozási igényt, hanem az is hogy az alapanyag iparok fejlesztése nagy felhalmozási igényt támasztott. Kína ugyan a népességének növekedését leállította, de a példa nélküli gyors urbanizáció, infrastruktúra építése, a munkahelyek teremtése eleve óriási felhalmozási igénnyel jár. Kína a lakosság növekedésének leállása mellett is a világ legmagasabb felhalmozási rátájára kényszerült.

Nem értékelték a munkaerőt az osztálytársadalmak.

A munkaerő nélkül ugyan nem működhetett a társadalom, de mivel a keresleténél több és jobb volt belőle, a közgazdaságtan eltekinthetett az értékétől, levegőnek tekinthette. A munkaerő olyan termelési tényező volt, ami több és jobb volt, mint a vele szemben támasztott kereslet. Ebből aztán az következett, hogy a termőföldnek, az ásványi kincseknek és a tőkének volt vagyonértéke, ami után földjáradék, bányajáradék, profit járt a tulajdonosának, a vagyonok értékét a járadéka alapján állapították meg.

A föld és a bányakincs utáni járadékot a tulajdonból fakadó indokolt jövedelemnek tartották, a tőkei utáni profitot azonban meg nem dolgozott, indoktalan jövedelemnek tekintették. Nem vették tudomásul, hogy mindhárom jövedelem a vagyonhiányból fakadó járadék volt.

A legfontosabb termelési tényezőt, a munkaerőt olyan árunak minősítették, aminek ára volt, de mivel több és jobb volt belőle, mint amennyi a kereslete, vagyonnak nem is minősítették. A klasszikus közgazdaságtan a munkaerő bérét az értékétől független jövedelemnek tekintette. Azt is figyelmen kívül hagyta, hogy a földet, a bányát a járadéka tőkésítése alapján vagyonnak kezelték. Ez a tőke esetében azt jelentette volna, hogy a tőke értékét is a profitja tőkésítése alapján kell megállapítani. A gyakorlatban a tőkepiacon ez is történt. Ebből annak kellett volna következni, hogy a munkaerő megvásárolásáért kifizetett összeget tőkésítve kaptuk meg a munkaerő értékét.

Ebből az következett, hogy a munkaerő is olyan, mint minden más áru, aminek az ára az értéke felett van, ha nagyobb a kereslete, mint a kínálata, és fordítva az ára az éréke alatt van, ha nagyobb volt a kínálata, mint a kereslete. Erről Marx is megfeledkezett, fel sem vetette, hogy a munkaerő kínálata és kereslete hogyan aránylik egymáshoz. Ezt azért sem tehette meg, mert akkor a kizsákmányolását nem tudta volna tényként megállapítani.

A munkaerő ugyanis minden osztálytársadalomban több és jobb volt, mint a kereslete. Marxnak az sem okozott problémát, hogy a munkaerő értékét is az újraterelési költsége határozza meg. Márpedig a bérekből egyre több és jobb munkaerő termelődött újra. Ezzel azonban oda jutott volna, hogy a munkaerő egy olyan áru, ami akkor is bővítetten termelte újra magát, ha az éréke alatt vásárolták meg.

A munkaerő tehát nem termelési tényező, aminek értéke van, hanem a termelés alanya. Még az osztálytársadalmakban is olyan helyzetet teremtett magának, amiben nemcsak gyorsan szaporodik, de a jóléte is nő. Nem az ember van a társadalomért, hanem a társadalom az emberért.

Az kétsége sem vonható tény, hogy az ember nemcsak biológia tekintettben van a fajok élén, hanem a sikerében is. Ebben a példátlan sikerben az ember volt a főszereplő. Nemcsak példátlan a sikere volt, hanem hatványozottan gyorsul.

Az osztálytársadalmaknak az utóbbi ötezer éves történelme azért volt szenvedéssel teli, mert az ember szaporaságát nem volt képes az igényéhez szabni. Minden kínunk oka az volt, hogy a jólétünknek következtében egyre jobban szaporodtunk. Kevesebb áldozattal járt volna, ha csak olyan mértékben szaporodunk, amilyen mértékben a létszámunk optimálisan alakult volna.

Ezért a társadalomtudományok elsődleges feladata a létszámuk szabályozása volna.

Miért tartom gittegyletnek az ENSZ-et?

Kopátsy Sándor                 PP                   2017 04 16

Miért tartom gittegyletnek az ENSZ-et?

Végre kiéleződött Észak-Korea tarthatatlan helyzete. Az új amerikai elnök tűrhetetlennek tartja ennek az országnak a fegyvercsörgetését. Abban ugyan nem vagyok teljesen biztos, hogy nincs joga egy szuverén országnak arra, hogy atomfegyvere legyen, mert, ha lehet néhány év múlva, akkor sem ér semmit. Ezerszer annyi lesz az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak, százszor annyi, mint Kínának. Az elmúlt ötven évben azért nem lett a hidegháború évtizedei alatt meleg háború, mert a gyengébb is tudta, hogy az erőseb ellen csak veszthet. Az imperialistává züllött Szovjetunió tisztában volt vele, hogy ugyan ő is elképesztő károkat okozhat, de maga biztosan megsemmisül.

A többi atomfegyverrel rendelkező ország pedig biztos lehetett abban, hogy megsemmisül, ha hozzányúl.

Az ENSZ alkotmánya pedig olyan, hogy a vétójog használata eleve kizárja, hogy valakit feljogosítson az atomfegyvere bevetésére, de még arra sem, hogy valaki tradicionális fegyverekkel pusztítsa el a másik atomfegyvereit.

Észak-Korea sem az ellenfeleire veszélyes, hanem a saját népére, mert az azért él évtizedek óta elképesztő nyomorban és jogtalanságban, mert erejét messze meghaladóan fegyverkezik. Észak-Korea már egyszer agresszív háborúba kezdett azzal a céllal, hogy a hidegháborúban a demokrata oldalra került Dél-Koreát elfoglalja. Észak-Korea agressziós háborúja azért végződött máig tartó fegyverszünettel, mert a fegyverzetét tekintve szuperhatalom, a Szovjetunió mögéje állt, valamint az emberforrásaiban kimeríthetetlen kommunista Kína fegyveresen az ideológiai testére mellé állt. Mindkét hatalomnak vétójoga volt az ENSZ-ben.

Észak-Korea ezt a helyzetét élvezve, felhatalmazva érezte magát, hogy a népét szolgaságba és elképesztő nyomorba kényszerítve atomfegyverek és interkontinentális fejlesztésébe fogott, ami elviselhetetlen erőforrásokat emésztett fel, aminek és a gazdasága állami irányításának következtében a történelemben soha nem tapasztalt nyomort okozott. Ma, az Észak-Koreában egy lakosra jutó fogyasztás a példátlanul sikeres Dél-Koreához viszonyítva tizenhatod lett. Ezt a lemaradást a lakossággal csak példátlan terrorral lehet elviseltetni.

Az ENSZ-nek nem az eszetlen fegyverkezést, hanem annak a következményét, kellene megakadályozni. Tagsági követelménnyé kellene nyilvánítani, hogy fegyverkezésre legfeljebb a nemzeti jövedelem meghatározott, 5 vagy 10 százalékát lehet fordítani. Aki ezt túllépi, a világgazdaságból ki legyen taszítva. Tilos legyen az ilyen országgal külkereskedelmet folytatni. Ahogyan azt az Egyesült Államok néhány esetben meg is tette. E korlátozás ellen ne legyen vétójoga egyetlen államnak sem.

Új ENSZ-re van szükség

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 04 17

Új ENSZ-re van szükség

Az ENSZ megalakulása akkor történt, amikor még Kína az Egyesült Államok szövetségese volt, tehát a Szovjetuniótól eltekintve, minden vétójogos tagra számítni lehetett. Roosevelt számára pedig a volt gyarmattartókkal szemben a Szovjetunió fegyveres erőktől való félelemre volt szüksége. Máig nem fogalmazzuk meg a tényt, hogy a hidegháború, a szovjetunió haderejétől való félelem nélkül nem jöhetett volna létre a demokráciák katonai szövetsége a NATO. Ezt követően, egészen a Szovjetunió széteséséig, egyetlen kivétellel, a vétója mindig a volt gyarmattartók érdeke ellen volt. Az egyetlen kivétel a két Korea közti háború volt, de addigra már Kína kommunista diktatúra, a demokráciák ellenfele, a Szovjetunió szövetségese lett. Ez volt az egyetlen eset, amikor a Biztonsági Tanács két tagjának a vétójogát figyelmen kívül hagyták.

Ismereteim szerint az ENSZ alkotmánya Keynes érdeme volt. Ő angol létére még a második világháború végén is Európa centrikus volt, lényegében Churchill személetét képviselte. Ez fejeződik ki abban, hogy a Biztonsági tanácsnak nemcsak Nagy Britannia, de még Franciaország is vétójogú tagja lett. A háború végén csak két vitathatatlan katonai szuperhatalom maradt. Mint említettem Kína csak azért lett ugyancsak vétójogú tag, mert ugyan nagyon elmaradott, szegény, de az Egyesült Államok egyetlen használható szövetségese volt Japán ellen.

Ezzel szemben a háborút vesztett Németország és Japán tényleges erejéhez nem fért kétség nemcsak Franciaország, de Nagy Britannia esetben sem. Ez a háborúvesztés és Németország kettéosztása után egyértelműen bebizonyosodott a két első gazdasági csodával, Németországéval és Japánéval.

Az a világpolitikai és világgazdasági helyet, ami a második világháború végére kialakult, gyorsan, mára alapvetően megváltozott.

A köztársasági Kína hamar átalakult bolsevik kommunista Kínává. Kína katonai erejét már az 50-es években, a koreai háborúban megmutatta. Az, hogy a bolsevik rendszer hatékony lehet, csak az 1990-as kínai reform után vált nyilvánvalóvá azzal, hogy egyrészt a gazdaságát piacosította, másrészt a sikert ellehetetlenítő túlnépesedését megállította.

A marxisták máig sem tudatosították, hogy a kínai kommunisták győzelmével először győzött a marxizmus egy puritán kultúrájú társadalomban. Ezzel beigazolódott Max Weber század eleji felismerése, hogy a jelenkorban csak a puritán népek képesek arra, hogy a társadalmukat hatékonyan működtessék. Vagyis nem az ideológia az alapvető feltétele a sikernek, hanem a lakosság puritanizmusa. Akár Keynes, akár Marx ideológiájú a társadalmi felépítmény, az hatékony, ha a gazdasága piacos és a népessége nem túlszaporodó.

A Szovjetunió nem azért bukott meg, mert marxista diktatúra volt, hanem azért, mert nem piacosította a gazdaságát, a lakossága pedig nem volt puritán. A kommunista Kína lakossága ugyan puritán volt, de a gazdaságát nem piacosította, a túlnépesedését pedig nem állította le. Amikor ezt a két hiányosságát kiküszöbölte, piacosította a gazdaságát és megállította a túlnépesedését a keynesi polgári demokráciáknál sokkal hatékonyabbnak bizonyult. Ebből ugyan nem következett volna az, hogyha a Szovjetunió piacosítja a gazdaságát, Kínáéhoz hasonló sikert érhetett volna el. A Szovjetunióban vegyes kultúrájú népek éltek, de puritánoknak legfeljebb az észteket lehetett tekinteni, de ők a lakosság huszadát sem jelentették. A politikai hatalmat birtokló oroszok számára a politikai dicsőség fontosabb volt, mint a személyes szabadság és a jobb élet.

A kínai kommunisták győzelmével az Egyesült Államok elvesztette szövetségesét, a Szovjetunó pedig egy nála hatszor népesebb puritán országot nyert meg szövetségesének. ebből kezdetben semmit nem lehetett látni, de mára egyértelművé vált. A kelet-európai, a balkáni és közel-keleti népek marxizmusa a Szovjetunió szétesésével nemcsak elvesztette közép-európai csatlósait, de maga is elemeire hullott szét. Az Európa keleti felét uraló marxizmus csődjével egy időben, Kínában 1.300 millió lakosú, puritán kultúrájú Kína piacosította a gazdaságát, és megállította a túl népesdését. Ennek hatására a kínai marxisták a világtörténelem egyik legnagyobb fordulatát indították el. Ezt a nyugati liberálisok a marxizmus bukásáról beszélnek, pedig csak az történt, hogy csődöt mondott a marxizmus az olyan európai kultúrákban, ahol a keynesi demokráciák sem győztek volna. Ugyanakkor a Távol-Keleten ötször annyi kínai a marxizmus elképzelhetetlen fölényét bizonyítja.

Ahol az európai marxizmusok megbuktak előtte a tőkés iparosítás még jobban lemaradt. Ráadásul a Szovjetunió utódállamai és csatlósai a tőkés gazdaság visszaállítása után éppen úgy, vagy még jobban lemaradnak, mint a megelőző tőkés évszázadok alatt. Oroszország, és az olajban gazdag volt tagországok az olaj és nyersanyag árak magasságának köszönhetően maga export bevételt élvezhettek. Ennek most vége, mivel a kínai iparosítás lényegében befejezte a magas nyersanyagigényű szakaszát.

Ennél is nagyobb jelentősége lett annak, hogy az Egyesült Államokban a nagyon magas olajárak hatására megoldották a palagázok és –olajok feltárását mintegy 40 dolláros költségszinten. Ennek hatására nagyon gyorsan a 150 dollárról, 50 dollár környékére zuhantak az árak. Ezzel belátható ideig nem kell azzal számolni, hogy 60 dollár fölé emelkedhessenek az olajárak.

A belátható jövőben még nagyobb veszély fenyegeti az olajkitermelőket azzal, hogy a közúti közlekedésben teret hódítanak a villanymotorok. Ezt jelzik az egyre hatékonyabb akkumulátorok. Ezért tartom történelmi eseménynek, hogy a villany gépkocsikat gyártó Tesla cég részvénypiaci ára meghaladta a Fordét.

Végül még 50 éves távlatban sem várható, hogy a kínai iparosításhoz hasonló nyersanyag kereslet megismétlődhet. A kínai csoda alapja a puritán munkaerő példátlan olcsóság volt. Ma már tized annyi puritán sem él a világon, mint amennyi Kínában megjelent. Amennyire köztudott a kínai munkaerő olcsó ára, és kiváló minősége, annyira meglepő, hogy 2005 óta máig a kínai vérek ugyan minden más országénál gyorsabban emelkedtek, de az emelkedésnek csak a százaléka volt nagy, de például a német bérek emelkedése százalékában ugyan kicsi, de összegében nagyobb volt.

A munkaügyekkel foglalkozó közgazdászok sem vették tudomásul, hogy minél fejlettebb az alkalmazott technika, annál kisebb súlya van a munkaerő árának, és nagyobb súlya a minőségének. Márpedig a kínai munkás a futószalagok mellett talán a legjobb a világon. Jelenleg a német munkás minden órája a munkaadónak 44, az amerikainak 38, a japánnak 25, a kínainak pedig csak 4 dollárba kerül. Vagyis a kínai tömegáruk elsősorban olyan országokba jutnak, ahol tízszer drágább a munkaerő foglalkozatása. Száz éve ez az arány tized ekkora sem volt. Ráadásul a munkaerő minősége sokkal kisebb szerepet játszott.

Két napja még azt olvastam a The Economist tanulmányában, hogy ma a Gyöngyfolyó térségében 30-40 százalékkal magasabbak a bérek, mint az ország belsejében. Ennek ellenre a munkaadók nem hagyják el a drágább bérű térséget, mert ebben jobb a vállalkozói környezet, az együttműködés.

Ugyanakkor szakmai naivitás azt hirdetni, hogy a tömegáruk kínai importját ki lehet váltani az Egyesült Államokban történő termeléssel, a tervezett 46 százalékos büntető vámmal.

A 2017-ben megváltozott helyet.

1990-ben a Nyugaton azt várták, hogy alapvetően a tőkés demokráciák javára fordult meg a helyzet. Ma azt látjuk, hogy az európai bolsevik rendszerek bukásával alig valamit nyertek a polgári demokráciák, de óriásit vesztettek a Távol-Keleten. Lényegében az történt, hogy az eleve reménytelen bolsevik marxizmus megbukott Európában, ugyanakkor elképzelhetetlen sikert ért el a kommunista Kína a gazdasági és születésszabályozási reformjával. 1990-ben nem kellett a polgári demokráciáknak attól aggódni, hogy a Szovjetunió és csatlósai megelőzik őket. Ma pedig elfogadott jövőkép, hogy az 1.3 milliárdos lakosságú Kína felzárkózik a világgazdaság élvonalába.

1990 előtt a tőkés demokráciák fölénye egyértelmű volt Európában. Ma pedig az európai demokráciák növekedése a marxista Kínáénak a negyede. Az is nagyon valószínű, hogy a század közepére Kína felzárkózik az Egyesült Államok szintjére, de ezen kívül nem lehet más jeltős felzárkózó. Ez a már látható jövő határozza meg, milyen ENSZ-re van szükség.

Az államok súlyát a nemzeti jövedelmük nagyága határozza meg.

Az egy állam, egy szavazat nem alkalmas arra, hogy a közösség akaratát jelentse a döntés. A kor követelményeinek csak az olyan döntések felelnek meg, amelyekben minden tagnak a súlyát a nemzeti jövedelmének a nagysága jelenti. A jelent és a belátható jövőt az jellemzi, hogy a lemaradók egyre szaporábbak, az élenjárók pedig létszámot veszítenek. Ha az emberiséget fel akarjuk osztani, akkor három csoportba lehet sorolni.

A puritán népek. Ezek teszik ki ma az emberiség kétötödét, a világgazdaság négyötödét. Ezek a Nyugton, vagyis Európában, Amerikában és Óceániában élő angolszász, germán és skandináv népek országaiban a lakosság többségét. Ezeket az jellemzi, hogy az egy lakosra jutó jövedelmük és vagyonuk már ma is az átlag többszöröse, és ez az arány egyre nőni fog. E mellett a várható életkoruk, iskolázottságuk is lényegesen magasabb.

A Nyugat latin és ortodox népei. A latin népek többségben az európai és amerikai latin államokban élnek. Az ortodoxok többségben csak a kelet-európai és a balkáni államokba n élnek. Még meg nem magyarázott okokból az ortodox európai népek, az ortodox keresztények a hazájukon kívül sehol nem lettek gyarmattartók, államalapítók. Elsősorban Észak-Amerikába vándoroltak, ott pedig puritánok lettek. Európában az utóbbi 50 évben a túlnépesedésük lelassult, majd megállt. Amerikában a latin népek gyorsan szaporodtak, de ez mára szinte leállt. Európában a puritánokhoz képest egyre jobban lemaradnak, elsősorban azért, mert kényelmesebben élnek. Amerikában a leggyorsabban szaporodó európai faj lettek, de Latin-Amerikában a két jelentős etnikai kisebbségüknél, az amerikai őslakos indiánoknál, és az afrikai fektéknél lassabban szaporodnak.

A gyorsan lemaradó népek. Ezek a Dél-Ázsiában a Közel-Keleten, valamint a Szahara felett élő, ősi kultúrájú népek, valamint a magas-kultúrát nem ismerő, minden népnél gyorsabban szaporodó, Dél-Afrikában élők. Ezek jövőjét látóval még nem találkoztam.

Az ENSZ legfelsőbb fóruma a Közgyűlés. Ezen minden tagország részt vesz és a szavazatának súlya a nemzeti jövedelmével arányos. A tagság megvonása a Közgyűlés joga. Ez ad biztosítékot arra, hogy egy országot kizárhatnak a nemzetközi munkamegosztásból.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa.

Ennek hét, vagy nyolc tagja lehet. A tagság nem választáson, vagy alkotmányon múljon, hanem az a hat, vagy hét ország automatikusan tagja a Biztonsági Tanácsnak, amelyik a nemzeti jövedelme lapján az első hat, vagy hét. A létszámuk lapján bizonytalan vagyok. Az első két tag biztos, az Egyesült Államok és Kína. A nemzeti jövedelme alapján Japán harmadik helye is biztos. A visszamaradó helyekre négy állam jöhet szóba. A 4. és 5. helyre Németország és Nagy Britannia az esélyes. A két bizonytalan helyre Franciaország és Oroszország pályázata indokolható. Franciaországot az indokolná, hogy az emberiség ötödét jelentő latin népeknek legyen képviselője. A tagságról alkotott véleményem ellen szól az, hogy ez is túl Európa centrikus. Más kontinensen ugyanis nem látok olyan országot, ami az első hétbe kerülhetne. India ugyan lehet ilyen gazdag, de meggyőződésem szerint ez a birodalom nem lesz egybe tartható. A gazdasági növekedése ugyan lehetővé teheti, hogy a nála tízszer, hússzor kisebb puritán, sokkal gazdagabb államokénál nagyobb lesz a nemzeti jövedelme. India tagsága mellett szól, hogy képviselője lenne az emberiség gyorsan növekvő kétötödének.

A Biztonsági Tanács tagjainak nem volna vétójoga, de a határozatainak érvényességéhez kétharmados támogatás lenne szükséges. Ehhez most négy tag támogatása is elegendő lehet. 2050-ben azonban elég lenne az Egyesült Államok és Kína szavazata is, de egyedül az egyik szuperhatalomnak csak akkor lenne kétharmados a támogatása, ha a többi tag kétharmada is támogatja.

Elképzelésem szerint, csak a fentihez hasonló alapszabály, illetve alkotmány biztosíthatja az ENSZ tekintélyét.

A Gyöngyfolyó deltatérsége

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 15

A Gyöngyfolyó deltatérsége

Diákkoromban Kanton, később Hongkong térségét mondtam volna. az e heti The Economist 12 oldalas tanulmánya The Pearl folyó deltáját elemzi. Kantont, ma használt nevén Guangzhou, a világgazdaság egyik Szilokon-völgye, Kína leggazdagabb tartománya mintegy 80 millió lakossal.

Több ezer éven át Kanton a világ talán legnépesebb városa volt. Miután Nagy Britannia a folyó deltájában lévő szigetet és az azon elhelyezkedő ugyancsak több ezer éves nagyvárost, Hongkongot, gyarmatává tette, és ott európai tőkés gazdaságot működtetett, Kanton viszonylag háttérbe került, Hongkong pedig fejlett és gazdag tőkés világkikötő lett. Közel húsz éve azonban Kína visszakapta azzal a feltétellel, hogy politikai önállósága megmarad. Várakozásom ellenére, a gazdaságát piacosító és a gyermekvállalást erőszakkal korlátozó megreformált és példátlan tempóban fejlődő Kína türelemmel kezeli Hongkong politikai szabadságát.

Az sokat mond, hogy az egyesülés idején Hongkong nemzeti jövedelme Kínáénak egy hatoda, mára egy harmincada lett. Nem Hongkong esett vissza, hanem Kína ugrott előre. A városállam a világ legforgalmasabb repülőtere, és az ötödik kereskedelmi kikötője.

Kanton sorsa a 80-as évektől fogva politikai tekintetben kedvezően alakult. Mao már ekkor felismerte, hogy Kínának a gazdaságát a sikeres Szingapúr példája alapján kell megoldani. Ezért otthon a reform potenciális ellenségét a kegyetlen Kulturális Forradalom formájában igyekezett felszámolni, a kijelölt utódját, Tenget a Gyöngyfolyó térségébe, Kantonba küldte. Majd egy évre Szingapúrba, az ottani gazdaság sikerének megtanulására küldte.

Máig alig kap említést a Szingapúrban alkalmazott módszer lényege: Egyértelmű egy pártrendszer és liberális gazdaság. Ezt ugyan megtehette a világ legjobb kikötői adottságú városállama, de nem tehette volna meg Kína.

Teng, amikor hazakerült erőszak nélkül megkérdőjelezhetetlen tekintélyű diktátor lett, aki megengedhette magának azt, amit Nagy Imre nem mert, de talán nem is tehetett volna meg, hogy tankokkal állítja meg a reformokat ott, ahol már túllépett a kor világpolitikai realitásán. Teng parancsának a saját hadserege engedelmeskedett, Nagy Imrét pedig már senki sem vette komolyan. Ő odáig engedte szabadon alakulni az eseményeket, hogy csak a Szovjetunió tankjaira támaszkodhatott. Azt Kínában sem lehetett volna megvalósítani, hogy a Szovjetunió tankjai verjék le a politikai demokráciát követelő forradalmat. Ezért értékelem nagyra Mao Kulturális forradalmát, a politikai ellenzék ázsiai kegyetlenéggel való irtását. Ma már úgy látom, hogy a Kulturális Forradalom nélkül 1990-ben a kínai reform sem lett volna tankokkal megállítható.

Teng szingapúri tanulmányéve nélkül a kínai reform anarchiába torkollott volna. Mao érdeme, hogy Tenget Szingapúrba, és nem Hongkongba küldte. Lényegében Hongkong is azt a stratégiát követte, mint Szingapúr, ahol a liberális gazdaságpolitikáját a kínai nép puritanizmusával párosították. Nagy Britannia azonban akkor még nem engedte el koronakincsét, Hongkongot. Szingapúrban azonban a kínai diaszpóra egy pártrendszere működött. 

Teng másik szerencséje, hogy 1990-ben már nem volt hidegháború, de már a katonai erejével félelmetes Szovjetunió sem. 1956-ban azonban nemcsak a Szovjetunó büszkélkedhetett a szuperhatalmi katonai erejével, de az Egyesült Államok mögé is csak azért zárkóztak fel a demokráciák, mert joggal féltek a Szovjetunió hadseregével alátámasztott imperializmusától.

Teng harmadik szerencséje, hogy a kínaiak keményen puritánok. Érthetetlen módon a nyugati társadalomtudomány nem ismerte fel Weber tételét, hogy a Szovjetunió nem azért esett szét, mert bolsevik diktatúra volt, hanem azért, mert egyrészt a lakossága viselkedése messze van a puritánságtól, ezért eleve nincs olyan társadalmi felépítmény, ami a protestáns Nyugattal versenyképes lehet, másrészt a politikai diktatúra is csak piaci gazdaság mellett lehet működőképes. Kína sem boldogult addig, amíg a gazdaságát nem a piac, hanem a politikai hatalom diktálta. Még a Nyugaton megbukott marxistáknak sem jut eszükbe, hogy 1990-ben a marxizmus csúfosan megbukott Európában, de példátlan sikert aratott Kelet-Ázsiában. A liberálisoknak pedig az nem jut eszükbe, hogy az elmúlt negyedszázadban a marxista politikai diktatúra járja a világgazdaság történelmének legsikeresebb útját annak ellenére, hogy szigorú politikai diktatúrában élnek.

A Gyöngyfolyó deltavidékének csodája.

Alig 30 ezer négyzetkilométernyi, akkora, mind a Dunántúl, területen 80 millió ember él, ennek tizednyi területe Hongkong. Ebben a deltatérségben az eleve kínai területen élő lakosság egy főre jutó jövedelme 50 ezer dollár, delével magasabb a magyarországinál, és a gazdaság teljesítménye 25 év átlagában 18 százalékkal növekedett. Ez a térség legfeljebb az ipari forradalom három térségéhez, Dél-Angliához, Közép-Angliához és a Benelux államokhoz volt hasonlítható. ezek kibontakozásához kétszáz év kellett. A vasút századában száz év alatt ilyen volt a Ruhr-vidék. A 20 században pedig Kalifornia, és Tokió térsége fél század alatt. Az elmúlt negyed század alatt ez történt, és történik a Gyöngyfolyó térségében 80 millió lakossággal.

Ha most nem olvasom a The Economist tanulmányát, nem tudatosult benne sem, hogy a Kínai Csodának ilyen részeredményei vannak. A Gyöngyfolyó deltájában, mintegy 30 ezer négyzetkilométernyi területen kialakult egy agglomeráció mintegy 80 millió lakossal, és 50 ezer dollár egy főre eső jövedelemmel, tíz 1.5-15 milliós várossal, öt nemzetközi repülőtérrel, négy irányból érkező szupergyors vasútvonallal, négy egybekötését építő metró hálózattal, hat konténeres forgalomra kiépült tengeri kikötővel.

Ezek az adatok is bizonyítják, hogy Kína milyen mértékben oldja meg a térségek infrastruktúrájának. A közlekedési hálózatában ugyan vannak politikai csodák is, mint a Tibetbe vezető gyorsvasúti vonal, de a lényeg, hogy Kínában évente több szupervasút épül, mint a világon összesen. Meggyőződésem szerint, egy ilyen sűrű lakosságú országban a 400 kilométeres sebességre épült vasút racionálisabb megoldás, mint a légi közlekedés.

Ez nem jelenti azt, hogy nem elengedhetetlen feladat az autópályák hálózatának a kiépítése, mert a vállatok közti munkamegosztást csak a kiépített autópályák hálózatával lehet megoldani.

A több millió lakosú városokon belüli személyfogalmat pedig a metróhálózattal kell megoldani. Kína metróvonalat is többet épít, mint a világon összesen.

A kínai közlekedési hálózat kiépülése is jó példa arra, hogy vannak feladatok, amiket nem lehet sem a piacra, sem az önkormányzatokra bízni.

A Gyöngyfolyó deltája elsősorban mégis a nemzetközi kereskedelem egyik csomópontja lett, és lesz. A delta az ország területének 1 százaléka, de a lakosság 5 százaléka lakik rajta. Ezen termelik a nemzeti jövedelem tizedét, és ez bonyolítja le a külkereskedelem negyedét. Ez a koncentráció ismeretlen a világban, hogy az ország területének egyetlen százaléka ilyen nemzetgazdasági szerepet játsszon.

A kínai munkaerő drágul, de mégis egyre olcsóbb.

Az ugyan nem vitatható, hogy a kínai munkaerő erő ára a gazdaságtörténelemben példátlanul gyorsan nő, de ez alig érinti a versenyképességét. 2005-2015 között a kínai bérek 171 százalékkal nőttek. A német és a japán munkaerő foglalkoztatásának az ára alig változott, az Egyesült Államokban is csak 10 százalékkal nőtt. A különbségek ennek ellenére óriásiak maradtak. Arról ugyan nincs adatom, hogyan javult a munkaerő értéktermelő képessége, de mégsem vitatható, hogy Kínában gyorsabban nőtt, mint a világ három élenjáró gazdaságában. Kína versenyképessége megmaradt, mert amit ez az ország exportál, az futószalag mellett készült. Márpedig a szalag melletti munkára a kínai munkaerő jobb, mint az észak-amerikai és a német. Szeretnék egyszer olyan statisztikát, hogy a futószalagok mellett kik dolgoznak az Egyesült Államokban és Németországban. Én a Volkswagen gyárban a szalagok mellett német szót nem hallottam, felírást nem olvastam. Ezzel szemben a kínai gyárakban lelkiismeretes kínaiak dolgoznak.

A jelen írásom tárgyát adó tanulmányban azt olvastam, hogy a Gyöngyfolyó térségben a kínai átlagnál 30-40 százalékkal magasabbak a bérek, még sincs eláramlás. Ott senkinek nem jut eszébe, hogy az olcsóbb bérű munkaerőt keresse, mert mindenki tudja, hogy az eleve nagyon alacsony béreknél fontosabb a környezet, a beszállítók minősége.

Ötven éve még felmerült, hogy a gépkocsigyártás keresse az olcsóbb munkaerejű országokat. Az óta bebizonyosodott, hogy a beszállítók minősége, az infrastruktúra megbízhatósága az elsődleges.

Kína minden óceáni kikötőjéhez az ország belseje van messze.

Ötven éve számoltam ki először, hogy Szentpétervárhoz közelebb van a világ minden korszerűen felszerelt kikötője, mint az ország területének 99 százaléka. Oroszország ezért sem lehet versenyképes. Most látom, hogy Kína is hasonló helyzetben volna, hogy a gazdasága nagyobbik fele nem a Csendes Óceán partja közelében volna.

Kína azonban eleve azt élvezhette, hogy a folyók az ország gazdasági súlypontja felé folynak, és egymással is hajózható csatornákkal vannak összekötve. Ezért tartottam a Kínai Nagycsatornát a történelem leghatékonyabb beruházásának.

Most ebben a tanulmányban olvashatom, hogy a belföldi anyagmozgatás emészti fel az ország nemzeti jövedelmének 14 százalékát. Ezt az adatot a Szovjetunióban 25 százalékra becsültem. Ma már a hajókba rakodás forradalma után állítom, hogy a kínai export tized áron megy a világpiacra, mint amennyiben a belföldi értékesítés kerül.

Itt jegyzem meg, hogy az agrárreformok kidolgozása során döbbentem rá, hogy a traktorok, kombájnok előtt az anyagmozgatás nagyobb feladatot jelentett, mint a termelés. Ezért aztán a Kárpát Medencében a településpolitikát elsősorban a szállítás könnyebb megoldása alakította. Ezt bizonyította a tény, hogy a szántóföldi földművelés ott vert gyökeret, ahol a szállítási feladatok megoldása egyszerűbb volt.

Ennek ellenére vitathatatlannak tartom, hogy a kínai gazdaságban a belföldi vásárlók kiszolgálása egyre nagyobb arányt fog elérni.

Hongkong Kínához csatolása.

Ebben az évben lesz a huszadik évfordulója annak, hogy a brit miniszterelnök asszony, Thatcher és Teng a Kínai Kommunista párt főtitkára megállapodtak, Hongkong kínai jövőjéről. Ez számomra szimbolikus jelentőségű volt. Már a második világháború alatt Churchill konzervativizmusát azzal illusztráltam, hogy Szingapúrhoz és Hongkonghoz, mint a brit korona ékszereihez ragaszkodott. Harminc évvel később a brit miniszterelnök asszony belátta, hogy gazdaságát piacosító és a túlnépesedését megállító Kommunista Kína várható hatalmával szemben a városállamot megtartani reménytelen.

Ezt semmi sem igazolja jobban a ténynél, hogy 1997-ben Hongkong nemzeti jövedelme Kínához viszonyítva, 16 százalék volt. 2016-ra ez az arány 3 százalékra csökkent annak ellenére, hogy Hongkong is jelentősen növekedett.

A Kína részévé vált Hongkong, a Heritage Foundation néhány hónapja megjelent ragsorában ma is a világ legliberálisabb államának tartja. Ennek a liberális városállamnak a tőzsdéjén jegyzett részvények felét a kommunista Kína vállalatai teszik. Hongkong repülőtere a világon legnagyobb forgalmú, és onnan öt órán belül a világ népességének felét jelentő országok elérhetők.

Összefoglaló.

Ennek az anyagnak az írása közben csak megerősödött bennem a sokszor hangoztatott véleményem: Szerencsés ember vagyon, hogy olyan időben születtem, amiben többet változott az emberiség sorsa, mint előtte évezredek alatt.

Human Developmnet Report 2010

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 04 13

Hét év után újraolvasva

Human Developmnet Report 2010

Nagy öröm volt a számomra ennek az ENSZ kiadványnak újra olvasása. Az elmúlt hét év alatt többször kézbevettem megnézni a statisztikai táblázatait. Már a 80-as években érdeklődéssel vártam az ENSZ által bevezetett új mutató adatait. A megjelent új mutatót, az HDR-t, amivel a tagállamok társadalmi fejlettségét mérik. Az már forradalmi korszerűsítés volt, hogy az országok társadalmi fejlettségét nem az ország nemzeti jövedelmének, hanem három, egy lakosra vetített mutató eredőjével, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemmel, a várható életkorral és az iskolázottsággal mérik.

Ebben eleve két aggályom volt.

Amíg az egy laksora jutó nemzeti jövedelem lineáris skálán mérhető, a másik kettő esetében az torzít. A várható életkor növekedése bizonyos biológiai határin túl, lehetetlen, és a társadalmi értéke nem lineáris. A munkaképesség határán túli élet már nem társadalmi érdek, hanem társadalmi teher. Az iskolázottság átlaga sem lineáris. A munkaképes kor előtti oktatás csak költség, de nem veszteség. A munkaképes korban történő képzés pedig egyértelműen a szellemi vagyon gyarapítása, amit felhalmozásnak kell tekinteni. E két mutatót ugyan megkerülhetetlennek tartottam, de a lineáris hatásukkal nem értettem egyet.

Az alapfokú oktatásnak az értéke nagyon másodlagos. A tudományos és technikai forradalom előtt a lakosság írás és olvasás ismeretét a gazdaság csak azok esetében hasznosította, akiket az állam és a vallás szolgálata érdekében tovább képeztek. A munkaerő nagy többsége hasznosult a nélkül, hogy írt, vagy olvasott volna. Az írás és olvasás általános, elkerülhetetlen ismerete csak a jelenkorban lett általános társadalmi érdek.

Azt csak most ismertem fel, hogy az oktatás hatékonysága csak az idő és költség ráfordítással nem mérhető. Ezt is az ENSZ-nek köszönhetem. Azt már a nyugat-európai feudális társadalom sikerén felmértem, hogy a kiscsalád lényegesen jobb gyermeknevelő, mint a nagy. Az is előnyös, ha a szülők már a húszas éveikben járnak, tapasztaltabbak. Azt is tudomásul vettem, hogy a gyermeknevelés hatékonysága a szülők jövedelmével és iskolázottságával arányos. A társadalom számára tehát fontos, hogy a gyermekvállalás nagysága ezzel legyen arányos. Az sajnos nem tűnt fel, hogy a több gyermek vállalása kisebb oktatási eredménnyel jár. Az egy gyermek nevelésére történő költség és idő a gyermekszámmal csökken. Erre a legutóbbi Kínai felmérések figyelmeztettek. Az egy gyermek vállalását kikényszerítő törvény hatására az oktatás hatékonysága látványosan emelkedett.

Beigazolódott a húsz éve hangsúlyozott tanácsom. Ha a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában annyi gyermeket vállalnának, mint az alsó harmadban, és fordítva, az alsó harmadban csak annyit, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva kétszer akkora lenne az ország egy lakosra jutó jövedelme, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett elérhető.

A másik tanácsom sem kisebb hatású lenne. Az öregkori ellátást nem a kereset nagyságával, hanem a gyermekvállalás eredményével arányosan kellene biztosítani. A jelenkori nyugdíjrendszer ugyanis a gyermekvállalás nagysága és minősége ellen ösztönöz. Ez az oka annak, hogy nem találtam olyan országot, ahol a diplomás anyák gyermekvállalása meghaladta volna az 1.5-öt. Ezért a nők gyermekvállalása a végzettségükkel fordítottan arányos.

Ez a két tény is azt bizonyítja, hogy az iskolázottság csak az idejével nem mérhető. Véleményem szerit, Finnországban, vagy a távol-keleti országokban az egy év többet ér, mint Nigériában a három. Érettségi elnöki tapasztalatom alapján tudom, hogy a középiskolák legjobb tizede többször annyit ér, mint az alsó tizedük.

Jó ötletek tartom, hogy az országok három csoportba sorolását, de megfontolandónak tartanám, az alkalmazott módszert a csoportok átlagához igazítani.

Hiányzó mutató.

Az első mutató, az egy főre jutó jövedelem után a második az egy főre jutó vagyon legyen. Ez a mutató leplezné le a népszaporulattal járó vagyonigény fontosságát. A klasszikus közgazdaságtan ezt a mutatót soha nem használta. Az 50-es években Rácz Jenő és Bródy András írt erről először magyarul. Megmutatták, hogy ez a mutató csak a kultúrától függ, a gazdasági és társadalmi fejlettségtől független. Az óta ezt a mutató lett az egyik leggyakrabban használt mércém. Nem régen került a kezemben egy statisztika az amerikai etnikumokról, a távol-keleti lakosok vagyona az egy éve jövedelmük négyszerese, a protestáns európai népeké háromszoros, a latinoké kétszeres, a feketéké kevesebb, mint az éves jövedelmük.

Azonnal lefordítottam ezeket az adatokat a két háború közti magyar lakosságra. A zsidók vagyona volt a jövedelmük négyszerese, a sváboké háromszoros, a magyaroké kétszeres, a cigányoké még egyszeres sem volt.

Az etnikumok iskolázottsága is hasonló arányú lehetett.

Nem lehet egységes mutatója a különböző kultúráknak.

Az ENSZ statisztikusai ugyan nagy lépést ettek előre, de lehetetlen feladatot vállaltak azzal, hogy minden kultúra és annak minden fejlettségi szintje egységes mutatókkal mérhető, összevethető.

A minden kultúrában, minden jövedelmi szintre alkalmazható egységes mutatókat lehetetlennek tartom, mert ez csak akkor volna lehetséges, ha minden alépítménynek közös felépítménye lehetne. Marxnak abban még nagyon igaza volt, hogy minden társadalmi felépítményt az alépítménye determinálja. Ebbe az irányban tett első lépésnek tartom, hogy az ENSZ három mutatós rendszerével mért adatokat eleve három kategóriára, fejlettekre, közepesen fejlettekre és elmaradottakra, osztva tálalják. Ezen is túl kell lépni, a ragsort más módszerrel kell kezelni a puritán, a latin és az elmaradt dél-ázsiai és dél-afrikai országok rangsorolását.

Bevallom, nekem a társadalmak hatékonyságának megítélésében Max Weber a mesterem, aki 120 éve azt írta, hogy a jelenkori társadalmakat csak a protestáns viselkedésű népek képesek hatékonyan működtetni. Abban ugyan tévedett, hogy a protestáns kereszténység alakította ki a puritán viselkedést, mert a puritán kereszténység csak ott verhetett gyökeret, ahol a hívők eleve puritánok voltak, és ezért a latin népekre szabott római katolikus vallást átreformálták puritán kereszténységgé. De az is tény, hogy a katolikusnak maradt germánok puritán módon élnek. Az alpi népek puritánok attól függetlenül, hogy katolikusok maradtak.

Weber másik tévedése, hogy nem vette, akkor még nem is vehette tudomásul, hogy a kelet-ázsiai konfuciánus népek még az európai protestánsoknál is puritánabbak, a jelenkor társadalom működtetésére még hatékonyabban képesek.

A jelenkorban a kelet-ázsiai népek sikeresebb társadalomépítők, még a Nyugat protestáns népeinél is. Az idézett kiadvány adatiból is az olvasható ki, hogy az ENSZ tagjai közül a legfejlettebb, és az elmúlt fél évszázadban az első húszában csak a Nyugat protestáns és a Távol-kelet konfuciánus társadalmai vannak. Ezek rangsora alig változna, ha csak a lakosság puritanizmusa, vagyonaránya alapján állították volna össze a rangsort. Weber felismerést a tények tükrében így módosítanám: A jelenkor társadalmait azok a népek képesek hatékonyan működtetni, akiknek a jövedelmükhöz képest nagy a vagyonuk.

Van még egyszerűbb mércém is.

Az én mércém még egyszerűbb. A társadalmak fejlettségét a 18 éves korosztály testmagaságával, a fejlődés tempóját, pedig annak változásával mérem. Ebben legfeljebb egy korrekciót kell figyelembe venni. A terepviszonyokat, mert a hegyvidéki emberek viszonylag alacsonyabbak, mint a síkvidékiek. Ennek az oka, hogy ember izomzata megkeményedik, ha szintkülönbségeket kell legyőzni. Ezért aztán a hollandok a legmagasabbak. A testmagaság változása ezért jobb mércéje a fejlődésnek.

Ezt akkor vettem tudomásul, amikor végre 2000-ben hozzájutottam a sorozási adatokhoz. Két meglepetés ért.

A két háború között magasabbak voltak a sorozott katonák, mint a háború előtt. Ez azért lepett meg, mert rosszabb véleményem volt a Trianon utáni magyar társadalomról, mint az utániról. Végül be kellett látnom, hogy az ország mai területe a Kárpát Medence egészénél gazdagabb.

A legnagyobb magasságnövekedés pedig a Rákosi rendszerben volt. Én is elfogadtam, hogy az nagyon rossz volt. Az utánjárás azonban meggyőzött, hogy az újszülöttek táplálkozása ezekben az években javult a legtöbbet. Az arisztokraták és az úri középosztály helyzete ugyan pokoli volt, de mindenkinek lett vagy saját földje, vagy állása. Ráadásul a konzervatív falusi konyát a közétkeztetés váltotta fel. Ugyanaz a jövedelem minél differenciáltabban van elosztva, annál nagyobb átlagos testmagasságot eredményez.

A tudomány az eredmények alapján keresi az okot.

Az ENSZ közgazdászai nem a tények alapján kereték meg az eredmény okait, hanem a vélt okok alapján állapították meg az eredményt. Az helyes lépés volt, hogy az okokat elve nem az országok növekedése, hanem a tényleges fejlődés egy lakosra vetítve mérték.

Max Weber még abból indult ki, hogy megállapította a tényt, hogy a protestáns vallású népek egyre jobban gyorsulva a nem protestáns nyugati kultúrák fölé kerekedtek. E tény alapján állította, hogy a puritánság a másokénál gyorsabb fejlődés alapja.

Ebből következően az ENSZ statisztikusainak is azzal kellett volna kezdeni, hogy mi jellemzi a sikeres társadalmakat, a puritánságot. Szerintem, a nagyobb foglalkoztatottság, a nagyobb szorgalom, és takarékosság, vagyis a jövedelmükhöz viszonyított nagyobb vagyon. Ezért azt kellett volna megnézni, hogy melyik országokban mekkora és hogyan alakult a foglalkoztatás és az éves jövedelmükhöz viszonyított vagyon.

Ami a foglalkoztatást illeti.

A puritán népeknél nemcsak a foglalkoztatás magas, de magas az egy évben ledolgozott órák száma, és a nyugdíjba vonulás előtt ledolgozott órák száma. E három mutató összevonása után kiderül, hogy a puritán népek között is óriási a különbség. A távol-keleti népek országaiban magasabb a foglalkoztatási ráta, évente mintegy 300 órával többet dolgoznak, mint a nyugati protestánsok, 6-8 évvel később mennek nyugdíjba. Még nem láttam olyan mutatót, hogy Európában, az óceánokon túl, és a Távol-Keleten mennyi ledolgozott óra után mennek a munkavállalók nyugdíjba, de becslésem szerint a távol-keletiek több tíz százalékkal több munkaórát teljesítenek minden nyugdíjba töltött évhez. Ez magyarázatot ad arra is, hogy miért van a Nyugat, és azon belül a nem puritán népek országaiban szinte minden nyugdíjpénztára fedezethiányban.

Hogyan csoportosítsuk az ENSZ országait.

Az ENSZ a tagországok társadalmi fejlettségük alapján három csoportba osztja. Ez azért nem is nagyon rossz felosztás, mert az elért eredmény a sorrend alapja. Helyesebb volna, ha a lakosságuk puritánsága alapján bontanák a tagországokat három csoportba. A puritánokra, a latin és a kelet-európai keresztényekre, valamint a túlnépesedésük okán lemaradókra.

A puritánok.

Európában az angolszászok, a germánok és a skandinávok, valamint az óceánokon túli négy angolszász ország. Ezek között az első tízben van Európából a négy skandináv, és Svájc és Hollandia. A négy óceánokon túli angolszász ország, jelenleg tehát a Nyugat legfejlettebb tíz országán belül a számbeli többséget az óceánokon túli angolszászok adják. A második tízben vannak az európai angolszász és germán országok, valamint Japán, Dél-Korea és Tajvan.

A Távol-Keleten a második tízben van Japán, dél-Korea és Tajvan. Ott azonban a legnagyobb esemény a kínai csoda, amivel a század közepére a második tízbe kerül Kína. Ezzel az első húszban a számbeli többséget a Távol-Kelet fogja jelenteni. Kína a második szuperhatalom lesz, és az emberiség kétötöd része fejlett és gazdag társadalmakban él. Ebbe legfeljebb Franciaország fér bele. Ma csak az emberiség egyötöde fejlett és gazdag. A század közepére a kétötöd lesz az átlaghoz viszonyítva még sokkal gazdagabb.

A latin-amerikai és a kelt-európai népek csoportja.

Ezek képviselik nemcsak ma, de a század közepén is a középmezőnyt. A többséget a latin-amerikai országok jelentik, ahol mostanra leállt az elviselhetetlen túlnépesedési nyomás. A legutóbbi adatok szerint latin-amerikai országokban a nők termékenysége negyven év alatt a 6-ról 2-re, a népesség számát tartó szintre zuhant. Ez nemcsak azért világtörténelmi esemény, mert ezek az országok jelentik a világ továbbra is növekedő létszámára élelmezési fedeztet. Ezektől várható Dél-Ázsia és Afrika továbbra is elviselhetetlenül növekvő népességének az élelmezése.

A politikusok és a tudósok által gerjesztett pánik a felmelegedés miatt a legtöbb előnyt Kanadának és Oroszországnak fogja hozni. Az Északi Jeges Tenger hajózhatósága, a térséget ért felmelegedés a két ország számára fog a legtöbb előnnyel járni. Ennek a tengernek a hajózhatósága lényegesen közelebb hozza a világgazdaság négyötödét egymáshoz, feltárhatók lesznek a térség bányakincsei, az enyhébb éghajlatnak köszönhetően megnőnek a térség mezőgazdasági hozamai.

Az egyre jobban lemaradó társadalmak.

Ebbe a csoportba tartozik Dél-Ázsia, a Közel-Kelet és a Szahara alatti Afrika. A spontán népszaporulat százaléka ugyan itt is csökken, de a növekmény nagysága még mindig messze van a növekedést lehetővé tevő felett. Ennek a térségnek az egy laksora jutó mutatói nemcsak a puritán népekhez, de a világ lakosságának átlagához képest is csökkenni fognak.

Éppen az ENSZ folyamatosan közölt adatai bizonyítják, hogy a túlnépesedés ezek térségében is megállítható, valamint az oktatás kibontakozása elképesztő sok tehetség feltárását, a fejlett világban hasznosítását ígérheti.

1990-2010 közti világesemények.

A húsz éves jelentés óriási adatanyagot közöl, de mégsem von le alapvető következtetéseket.

A messze legnagyobb esemény a Kínai Csoda volt. Ezt nemcsak 2010-ben, de 1990-ben is kellett volna látni. Az ENSZ statisztikusai azért tértek át az egy lakosra vetített adatokra, mert ezzel kikapcsolták azt az elemet, ami elrejtette az 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés fékező hatását. Tekintettel arra, hogy a népesség növekedésével arányosan növelni kell a fizikai nemzeti vagyont, ami az egy lakosra jutó jövedelem többszöröse, az egész százalékokkal növekvő lakosságú országokban elviselhetetlen felhalmozási igény keletkezik. Ezt 1990-előtt Kína és India szembeállítása bizonyította. Ebben a húsz évben ugyan Kína nemzeti jövedelme évente 10 százaléknál gyorsabban növekedett, de India is gyorsan, Kínánál 2-3 százalékkal kisebb mértékben növekvő nemzeti jövedelmű ország volt, de a lakossága, akárcsak Kínáé, 1990 előtt, évente 3 százalékkal nőtt. Ennek a növekménynek a vagyonigényét azonban India nem lehetett képes szinten tartani. Az ENSZ által készített statisztika is azt igazolja, de említést sem tesz róla, hogy Kína lakossága 1990 óta lassan csökkent, ennek következtében 500 millióval kevesebb lakosa lett, mint ha a gyermekvállalást változatlanul hagyták volna. Ugyanezen idő alatt India lakossága 600 millióval nőtt.

Akinek csak halvány fogalmai vannak arról, hogy mibe került Indiának a 600 millióval több lakos felnevelése, és a vagyonigényük megteremtése, az azonnal belátná, hogy Kína is ott tartana, mint Kína, ha nem korlátozzák a gyermekvállalást.

Indiának kezdettől megvolt az előnye, hogy a gazdasága piaci hatások alatt működött. Kína az 1990-es reformmal ezt a hátrányát behozta azzal, hogy a gazdaságát piacosította. Kína azzal pedig, hogy a gyermekvállalást politikai erőszakkal korlátozta, óriási előnybe került Indiával szemben.

Ennek az anyagnak az írása közben a The Economist legújabb száma tanulmányban mutatja be a Kínai Csodát. De nemcsak 2010-ig, hanem 2016-ig, tehát annak a bizonyítását, hogy a gyors népszaporulat eleve lehetetlenné teszi a gyors társadalmi fejlődést, a következő írásban bizonyítom.