Válaszok a történész kérdéseire.

Kopátsy Sándor                  PH                  2014-06-17

Válaszok a történész kérdéseire.

Az éghajlat szerepe az emberiség történelmében?

Az éghajlat helyett szívesebben mondanák, természeti, és a jelenkorban hozzátenném, emberi környeztet. A természeti környezet hangsúlyozására a biológiai fejlődés törvénye késztetett. Minden fejlődés számára kaput a környezetváltozás nyit. Az emberi faj történetében egyetlen jelentős környezetváltozást a jégkorszak végét hozó jelentős felmelegedés hozott. Ez hozta létra azokat a környezetváltozásokat, amelyek hatására az eddig változatlan gyűjtögető életmódról az emberiség egyre nagyobb többsége áttért a termelésre, mivel az életterének jelentős részén olyan mértékben megváltozott a természeti környezet, ami gyors változásra kényszeríttette nemcsak az ott élő embereket, de még az állatvilágot is. A környezetének gyökeres változása volt az, amire az ember, fejlett agyának köszönhetően pozitív választ adhatott, áttért a termelésre.

Azt csak később ismertem fel, hogy a szántóföldi földművelés olyan fizikai erőt igényelt, amit csak az ember erejének sokszorosával rendelkező háziállat végezhetett el. Tehát a szántóföldi növénytermeléshez szükséges volt, hogy a térségben legyen olyan állat, ami az éghajlatváltozás következtében kipusztult volna, ha az ember nem oldja meg etetését és itatását. Ugyanis, csak olyan állat domesztikálható, amelyik az emberre szorul.

Ezt bizonyítja a tény, hogy Amerikában nem volt olyan sivatagosodás, amiből nem vezetett kiút, ezért a bölény nem volt domesztikálható. Amerikában ugyanis csak a bölény volt elég erős igavonásra alkalmas állat, de ez zavartalanul átélte a jégkorszak végét jelentő éghajlatváltozást.

Máig nem tudatosult, hogy nem az ember domesztikálta magához a háziállatokat, hanem azok létérdeke kényszeríttette az emberrel való kooperációra az életképtelenné váltakat.

Amennyire a gyűjtögetésről a termelésre való áttérést a természeti környezet drasztikus megváltozása idézte elő, a későbbi történelmünk során, mivel már nem történt ilyen mértékű változás, csak az ember maga változtatta meg a környezetét. Ez azonban sokkal lassabb változást hozott.

Minden természeti környezetben másként módosult az ember életformája.

Az emberisség életmódja és létszáma azonban csak az ipari forradalom után hatott olyan mértékben a természeti környezetre, ami már nemcsak az életmódjának, de magának a természeti környezetnek is elsődleges alakítójává vált. A jelenleg folyó felmelegedésnek már nem csillagászati okai vannak, hanem maga az ember változtatja meg a környezetét.

A tudomány csak azt figyeli, hogy az ember mivel rombolja, változtatja a természeti környezetét. Arra még utalást sem találtam, hogyan fog hatni az emberre a túlnépesedése, a sokmilliós óriásvárosokban való élete.

Az osztálytársadalmakat létrehozó ok.

Az elmúlt mintegy hatezer évben azonban minden társadalom osztálytársadalom formájában működött, amiket a túlszaporodás elleni védekezés hozott létre.

A termelés ugyanis olyan jelentős változást hozott az emberek várható életkorában, ami felborította az egyensúlyt a születés és a halálozás között. Az ember ugyanis olyan fej, amelyiknek a természetes szaporasága a húszas évek első felének megfelelő életkor mellett biztosítja a létszáma újratermelését. Ha az ember ennél tovább élt, túlnépesedett. Mivel a születések számát nem tudta szabályozni, neki kellett a halálozást ezzel összhangba hozni.

Az osztálytársadalmak a nyomorral, fegyverkezéssel, pazarlással és a tudásvágy elnyomásával elérték, hogy akkora legyen a halálozás, ami a spontán születések ellenére az épesség növekedési rátáját az egyetlen ezrelék környékén tartották.

Minden osztálytársadalom elsődleges funkciója az olyan szintű halálozás biztosítása volt, ami mellett fajunk nem népesedett az eltartó képessége maximumán túl.

Gazdasági vagy pénzügyi válság?

A világ fejlett ötöde és Kína a másik egyötöde nem válságban van, hanem a történelem legnagyobb sikerét éli át. Ez a tudományos és technikai forradalomnak köszönhető. Ehhez hasonlítható siker ismeretlen fajunk történetében. Ennek az elsődleges oka az volt, hogy sikerült a fejlett, puritán társadalmakban békésen, az elmaradt Kínában erőszakosan csökkenteni a születések számát, ezzel megszűnt az osztálytársadalmakat létrehozó ok. Ma már egyértelmű, hogy a Nyugat minden puritán, Weber szavával, protestáns, és a Távol-Kelet konfuciánus életvitelű népeinek 95 százaléka példátlanul sikeres.

Ugyanakkor csak az a két kultúra sikeres, minden többi ezekhez képest lemarad. A lemaradók nagy többsége az elviselhetőnél tízszer gyorsabban szaporodik. Ezekben tehát az előző pontban kifejtettek alapján, nagyobb szükség van az osztályelnyomásra, mint valaha volt. Ez elsősorban Dél-Ázsiára és még sokkal inkább Afrikára vonatkozik. Ebben a térségben a lassuló népszaporulat is többször gyorsabb az elviselhetőnél, a lakosság pedig többszöröse az optimálisan eltarthatónak.

Hat kérdés.

Első kérdés: A latinok és keleti szlávok válsága.

A Nyugaton belül a tudományos és technikai forradalom óta külön probléma az, amit Weber jó száz éve felismert, hogy a kor társadalmait csak a puritán népek képesek hatékonyan működtetni. Ez az óta egyre világosabbá vált.

Az ortodox keresztény kultúra.

A Szovjetunió nem azért omlott össze, mert bolsevik volt, hanem azért, mert a történelműk során nagycsaládos pravoszláv népek a társadalmi rendszerüktől függetlenül versenyképtelenek. A kelet-európai és a balkáni népek számára nincs olyan felépítmény, amelyikkel versenyképesek lehetnének. Szerintem, Kelet-európában és a Balkánon a polgári demokrácia még kevésbé alkalmas a sikerre, mint a bolsevik diktatúra volt. Az ugyanis máig nem omlott volna össze az, ha nem válik erejét sokszorosan meghaladó imperialistává, ha a fegyverkezése helyett gazdaságát piacosítva fejleszti, és az életszínvonalat javítja. Ha azt tette volna, mint jelenleg Kína. De arra, a kultúrájánál fogva, eleve képtelen volt, és képtelen ma is.

A latin keresztény kultúra.

Az európai gazdasági és pénzügyi váltság lényegében a mediterrán térség országinak válsága. Ez abból fakadt, hogy az EU a megengedhetőnél sokkal szorosabb közösséget szervezett az európai puritán, azaz angolszász, germán és skandináv népek és a latin keresztény kultúrájú népek közössége számára. Ez a két kultúra eleve alkalmatlan a közös politikai és gazdasági szervezetben való szerves együttélésre. Ez a kaland egyre jobban eltorzult azzal, hogy az EU tagságába mára bekerült az ortodox keresztény Románia és Bulgária is. Ukrajnát pedig csábítgatják.

A puritán nyugati népek közösségébe legfeljebb a közép-európai és a balti népek kerülhetnek be, de azok is csak lényegesen alacsonyabb szintű tagokként.

Második kérdés: A Pénzügykutató stratégiája?

Tekintettel arra, hogy a magyar társadalmat soha nem tartottam elég erősnek arra, hogy önerőből modernizálódjon, a bolsevik megszállással kialakult rendszer módszereit ugyan sokszor nehéz volt elviselni, de az eredményét kezdettől fogva, tárgyilagosan láttam. A tudós mindig jobbítani akarjon, de lehetőleg minél kevesebb politikai elkötelezettsége legyen.

Egyetlen egyszer volt politikai célom, a Rákosi és társai lecserélésében közreműködni. Ebben sem mentem túl a gazdasági reformon, és a párton belüli személycseréken.

Az új mechanizmus reformjaiban azonban kezdeményezőként is részt vettem. A legnagyobb sikernek mégis a Dr. Agy rajzfilmemet tartottam.

Ma sem értem a nagy harcot, amiben az értelmiség a fennálló, népszerű rendszer lecserélését tekintik szinte az egyedüli célnak.

Akinek a törvényhozással ellentétes politikai célja van, ne legyen tudós. Móric Zsigmonddal értek egyet: Ne politizálj, építkezz!

Harmadik kérdés: Milyen volt az a rendszer?

Abban a rendszerben könnyebb volt bírálni, mint ma. Az egyetlen párt hatalma könnyebben javítgatható volt, mint a sok türelmetlen, hatalomra éhes párt harcai közepette. Az egyetlen párt is akkor tragédia, akárcsak a diktátor, ha féltenie kell a hatalmát. A sok párt csak akkor jobb, ha nem kell félteni a hatalmukat, és a pártok nem akarják egymást elpusztítani. A Fidesz stabil hatalma is annál kevésbé rossz, ha nem érzi, hogy az ellenzéke el akarja pusztítani.

Negyedik kérdés: A közgazdászok szerepe a rendszerváltásban?

A közgazdászok szerepe csak az új gazdasági mechanizmusban volt jelentős. A rendszerváltásban még a közgazdászok is liberális politikusok lettek. A privatizációra nem volt semmiféle közgazdasági terv. A rendszerváltás a pesti liberális értelmiség műve volt mind az Antall, mind a Horn kormány alatt, és maradt lényegében 2010-ig.

Ötödik kérdés: Kik döntötték meg a rendszert?

A rendszer azért dőlt össze, mert életképtelen volt.

Azt, hogy a politikai diktatúra csak akkor lehet életképes, ha kulturálisan homogén, a gazdaságban pedig a piaci erők működhetnek. Ezt érezte meg Lenin, amikor tudomásul vette az Oroszországban élő népek elszakadási jogát, és új gazdaságpolitikát hirdetett. Azonban hamar meghalt, és az erőszakos és gátlásos Sztálin került a hatalomra. Ő már el sem tudta képzelni a kiszakadást, sőt új terültek erőszakos megszerzésére törekedett. A nemzetközi forradalmár Lenint felváltotta az imperialista Sztálin, aki erőszakkal is, területeket szerzett, és vallást terjesztett. A Szovjetunió heterogén és imperialista birodalom lett, ami erejét messze meghaladóan terjeszkedett, és fegyverkezett.

A sokkultúrájú és elérő fejlettségű részekből alkotott államok életképtelenek. Több nyelven beszélő, de hasonló gondolkodású népek megférnek, de eltérő kultúrájú, és az eltérő gazdasági fejlettségű népek közös állama törvényszerűen szétesik, összeomlik.

Ezt kellene nekünk is megértenünk. A trianoni országuk megcsonkított, de életképes lett. A történelmi nagy volt, de életképtelen.

A bolsevik rendszer a pravoszláv csatlósoknak megfelelt. A nyugati keresztények azonban a kelet-európai kultúra zsarnokságot akkor is elutasították, ha nálunk azok döntötték össze a régen idejét múlt rendszer társadalmi bástyáit.

1954-ben és 1968-ban lenini reformot akartuk mi is az új mechanizmussal. Ma is vallom, nekünk jobban megfelelt volna, mint a liberális demokrácia.

A politikai diktatúra és a piacos gazdaságot együttlétét valósították meg páratlan sikerrel Kínában.

Hatodik kérdés: Sikerünk volt 1945 óta?

Én is azt vallom, hogy a háborút követő 70 évünk sikeres volt. Először lettünk olyan a társadalom, amilyennek lenni kell ahhoz, hogy a Nyugthoz felzárkózhassunk.

Történelmünk nagy hibája, hogy nem hangsúlyozza, hogy a nyugati társadalmi modell követése mindaddig kudarcra volt ítélve, amíg nem volt polgárságunk.

A liberálisok által levezényelt rendszerváltás azért nem sikerült, mert tőkésosztályt akartunk létrehozni, holott ma már nem a fizikai tőke, hanem a szellemi vagyon tulajdonosaira van szüksége a társadalomnak. Ezt pedig a népi kollégiumok százszor jobban létrehozták, mint amit a privatizáció létrehozott.

A közelmúltban jelent meg az MTA részvételével készült társadalmi felmérés, a társadalmi körte. Ez még sok tekintetben torzult, de a nyugati társadalmakéval nem ellentétes, illetve azokkal nem ellentmondó.

Nagyrészt a szovjet megszállásnak köszönhetően megszabadultunk attól, amitől kellett, és létrehozhattuk az értelmiséget, amelyik nélkül nincs egészséges, nyugati típusú társadalom.

Ezer évvel az államalapítás után

Kopátsy Sándor                   PH                 2014-06-18

Ezer évvel az államalapítás után

A magyar történészek máig nem hangsúlyozzák, hogy a magyar társadalom ezer éven keresztül azt nem lehetett nyugati típusú társadalom, mert nem volt polgársága. Első királyunk, István történelmi érdeme, hogy kiépítette a földművelő, nyugati keresztény a feudális államot, de a feudális társadalom nem létre jött létre, mert nem volt polgársága.

Azt a tény, hogy a nyugati feudális társadalomban mintegy hatszor annyi polgárra volt szükség, mint nemesre, a történészek sem hangsúlyozzák. Ezzel szemben a magyar társadalomban kezdettől fogva tízszer annyi nemes volt, mint polgár, és a kevés polgár sem volt magyar, hanem izoláltan éltek a magyar etnikumon belül.

Sajnos, a magyar történelemtudomány arról semmit nem mond, hogyan alakult ki a magyar földbirtokos arisztokrácia, a sok jobbággyal működő feudális nagybirtok.

Ezt, mint tényt a magyar történészek csak a 20. század közepén ismerték fel. Ebből azonban nem vonták le a következtetést, hogy az államalapításunk félmunka volt, polgárság nélkül nem lehet nyugati feudális társdalom. Az érthető, hogy a 11. század küszöbén nem voltak adva annak a lehetőségei, hogy túllépjünk a földművelésre való áttérés és a kereszténység felvételén, mert sem a honfoglalókkal nem jöttek, sem az elfoglalt területen nem találtak polgárokat.

A magyar társadalom polgárhiánysága az ipari forradalomig nem jelentett tényleges lemaradást. Azt követően azonban katasztrofális következményekkel járt.

Ezer évig elegendő időnk volt arra, hogy azt is felismerjük: polgársághiányosak vagyunk ahhoz, hogy nyugat-európai társadalom legyünk.

A lőfegyverek megjelenéséig erős katonai középhatalom voltunk, mivel a pásztor jobb katona volt, mint a földműves, vagy a polgár. A mohácsi csatavesztés nem azért jelentette történelmünk egy szakaszának lezárását, mert csatát vesztettünk, hanem azért mert a lőpor birtokában a lovas pásztor elvesztette katona értékét, a fegyelmezett, ipari háttérrel rendelkező városi polgár viszont azzá vált. Az ország viszonylagos katonai ereje a korábbi tört részére zsugorodott.

Ettől kedve, az ország polgárságának, urbanizációjának, végül kereskedelmi lehetőségének hiánya következtében egyre jobban lemaradtunk. Ez teljesedett be a 20. század elején Trianonban. A Kárpát Medence harmadát birtokló kis ország lettünk.

A magyar történészek csak a 20. század második felében állapították meg, hogy a nyugati társadalmak modelljétől messze voltunk, és maradunk a jelenkorig. A nyugat-európai középkori társadalmakban a lakosságnak csupán 1 százaléka volt nemes, azaz földbirtokos, az uralkodó osztály tagja. Ezzel szemben a magyar pásztortársadalomban az uralkodó osztályt a katonai vezetők, a férfilakosság tizede jelentette. Mi ezeket mentettük át, mint uralkodó osztályt a már földművelő feudális társadalomba. De ehhez a lakosság tizedét kitevő, tehát nagyszámú uralkodó osztályhoz nem lehetett annyi vagyont adni, ami földbirtokossá tehette volna őket. A politikai jogállásuk azonban olyan maradt, mintha földbirtokosok lennének. A középkori magyar társadalom uralkodó osztálya politikai tekintetben szabad, gazdasági tekintetben azonban, néhány ezreléknyi rétegtől eltekintve, szegény maradt.

Az uralkodó osztály, a nemesség kettészakadt. Kis része nagybirtokos, arisztokrata, a nagy többsége szegény nemes maradt.

Győrffy György mutatta meg először, hogy a nyugat-európai feudális társadalomban csak a lakosság 1 százaléka volt nemes, de ezek gazdag földesurak voltak. A magyar társadalom kettészakadt uralkodó osztálya még a jobbágyfelszabadulást is túlélte, és a második világháború elvesztéséig uralmon maradt. A történelmi arisztokrata nagybirtokosként, továbbra is uralkodó osztály maradt.

Azt is Győrffy és társai rámutatták meg, hogy a nyugat-európai társadalmakban hatszor annyi polgár volt, mint nemes. Ezzel szemben a magyar feudális társadalomban nem volt polgárság, mert a Kárpát Medencében szinte eltűnt a római urbánus civilizáció, a sötét középkort nem élték át a városok, ahogyan ez nemcsak a mediterrán térségben, de az Alpoktól északra is megtörtént. Ott az agrártechnikai forradalom még mintegy 6-8 százalékos urbanizációt, ezzel 6 százalékos polgárságot talált.

Az európai történészek sem hangsúlyozzák, hogy a sötét középkorban Európa nyugati felén hogyan alakultak a társadalmak, és ezen belül a Kárpát Medence sorsa. Nyugaton, az Alpoktól északra, mind a kereszténység, mind az urbanizáció fennmaradt. Az északi germánok, a csehek, a legyelek élettere, és a Kárpát Medence térségei azonban pogány, pásztortársadalmak maradtak. Ez markánsan jelentkezett a Kárpát Medencében is, ahol lovas, sztyeppei pásztornépek telepedtek meg, akiknek nem volt polgárságuk.

Nem hangsúlyozzuk, hogy a Kárpát Medence nagy része a Római Birodalom szerves, viszonylag urbanizált része volt. A birodalom bukása után azonban pásztorkodó, pogány népek térsége lett. Eltűntek a városai és a kereszténysége. A fagyos telek térségében a pásztorkodás hatékonyabb életformát jelentet, mint a gyakran kifagyó, kettes vetésforgós földművelés. A pásztor jobban élt, mint a földműves. Ez a magyarázata annak, hogy a hunoknak és az avaroknak eszükbe sem jutott, hogy földművesek legyenek.

E térség számára fordulatot csak a nyugat-európai agrártechnikai forradalom hozott.

A teleket elviselő gabonák, a talajforgató eke és a hármas vetésforgó azonban felértékelte a földművelést. Ettől kezdve a földműves élt jobban, mint a pásztor.

Mi, magyarok jókor érkeztünk keletről, a szteppéről a Kárpát Medencébe, akkor, amikor már a Nyugatról ideérkezett az agrártechnikai forradalom. Ettől kezdve, a pásztor már boldog volt, ha áttérhet a földművelésre, és azzal párhuzamosan a falvakban élő népek vallására, a kereszténységre.

Nem Géza fejedelem, és nem István, a király, hanem a nép akart földműves és keresztény lenni. Már az itt élő népek népek, köztük az avarok is, spontán áttértek a letelepedéssel járó földművelésre. Géza és István tudomásul vette, hogy a nép, tőlük függetlenül, spontán áttér a földművelésre és a kereszténységre. Ők csak meggyorsították ezt a folyamatot azzal, hogy a társadalmi és vallási változásnak ellenálló katonai és vallási vezetőket is erre kényszeríttették.

Azt ők sem ismerhették fel, hogy a nyugat-európai társadalomra való áttéréshez városokra és polgárokra is szükség volna. Hangsúlyozni kellene, hogy a Kárpát Medence nem véletlenül esett vissza a sötét középkorban. Ez a térség ugyanis vízi út nélkül legyőzhetetlen távolságra esett Nyugat-Európától.

A történészeknek is hangsúlyozni kellene, hogy a vasút és a közúti szállítás forradalma előtt, a holt áruk szállítása szempontjából, a Kárpát Medence százszor közelebb volt a Balkánhoz, mint Nyugat-Európához. Ilyen szempontból a teljes változást csak a 20. század végén, a Duna-Majna Csatornával és tucatnyi duzzasztó és zsilip megépítése jelentett. Még személetesebb volna a fordított megfogalmazás. Még napjainkban is olcsóbban lehet gabonát szállítani a nyugati piacokra Ukrajnából, Lengyelországból és a Baltikumból, mint a Kárpát medencéből. Ez a tény a múltban nagyságrenddel fontosabb volt, mint jelenben.

Ki kell azt is mondani, hogy a Kárpát Medence polgársághiánya elsősorban abból fakadt, hogy gazdasági tekintetben izolálva voltunk a Nyugattól.

Ezt a politikai elit ezer évig nem, vagy alig vette tudomásul. Ez azért volt számunkra tragikus, mert erős polgárság nélkül nemcsak polgári, de feudális társadalom sem lehet hatékony. A magyar történelem reális tálalása azt követlené meg, hogy tárjuk fel a polgárosodás fékező okokat.

Amit Győrffy mondott, azt egy francia történész éppen a másik oldalról fogalmazta meg. Európában három népnek indoktalanul nagyarányú volt a nemessége. Ez a három nép a porosz, a lengyel és a magyar.

Számomra az volt a megdöbbentő, amikor Gyilas könyvében olvasom, hogy ezzel a ténnyel Sztálin is számolt. Felmérte, hogy ez a három nép fog leginkább tiltakozni a szovjet társadalmi modell bevezetése ellen.

Indokolt volna, hogy ezzel a magyar közvélemény is tisztában legyen. A polgárosodásunk ellen hevesen nemcsak a magyar arisztokrácia és a nemesség, illetve a magyar úri középosztály tiltakozott, hanem a magyar közvélemény is.

A magyar történelemben szinte minden lázadás, forradalom azért bukott el, mert a nagyobb politikai szabadság érdekében a gazdasági érdek háttérbe került. Az ország nagyobb területe, nagyobb politikai szuverenitása akkor is elsőrendű feladat volt, amikor a társadalmi, gazdasági érdekünket ennek oltárán kellett feláldozni.

Ezer évig jóval nagyobb volt az országunk területe, mint amennyit a saját etnikumunk be tudott volna lakni. Kisebbségben éltünk saját országunkban. Ezt máig nem vettük tudomásul. Abban a hitben élünk, hogy többségben voltunk. Ezt ki is mutatjuk azzal, hogy mi számláltuk a népet. Nem mondjuk el viszont, hogy törvénybe iktattuk, hogy a zsidók és cigányok nem etnikumok, azokat magyarokként kell elszámolni. Még azt sem valljuk be, hogy az utódállamok népszámlásai mit mutattak. Ők is csaltak, de mi is csaltunk.

A hozzáállásunkat jól jellemzi a törekvő Deák Ferenc által benyújtott törvény, amelyik kimondta, hogy a jobbágy is vehessen telket. Ezt azonban csak olyan feltétellel fogadták el, hogy ez a lehetőség csak a magyarul beszélő jobbágyokra vonatkozik. Ez negyven évvel az után történt, hogy a monarchia minden örökös tartományában már éve nem volt jobbágyság.

Amikor további húszévnyi késéssel, megtörtént a jobbágyok felszabadulása, nagyobb arányban hagytuk meg a nagybirtokot, mint a Monarchia más részeiben.

A történelmi Magyarországon csak akkor indult meg a polgárosodás, amikor a vasúthálózat biztosította a személyek és az áruk olcsó, gyors és hatékony mozgatását. A vasúthálózat kiépülése tizedére csökkentette az ország távolságát Nyugat-európához.

Mivel nem volt magyar polgárság, a polgárosodás lehetőségét biztosító vasúthálózat lehetősségekkel szinte csak a zsidóság élt.

Így, mire a közúti közlekedés gépesítése is beindult, már volt magyar nyelvű polgárság. Az első világháború előtt értük el a polgárosodásnak azt a mértékét, a 6 százalékot, ami a Nyugaton ezer éve már meg volt. Ez a többségében zsidó etnikumú polgárság magáénak érezte az országot, hiszen élvezhette, hogy az úri világ nem akar polgárosodni, tehát szinte korlátlan lehetőségei voltak. A zsidó polgárság még a magyar nacionalizmusra is lelkesen hajlott. Egy-két generáción belül várni lehetett a gyakorlatilag teljes asszimilálódásukat.

A magyar zsidóság viharos gazdagodása és értelmiségi térhódítása azonban nemcsak a polgárosodásra eleve alkalmatlan földesúri arisztokrácia és a közigazgatásra alkalmas úri középosztály, de a nép irigységét is felkeltette. Abban hittek, hogy zsidók nélkül ők lehettek volna a gazdag polgárok, és a sikeres értelmiségiek. Ezért aztán az Európa keleti felén hasonló okokból felerősödő antiszemitizmus nálunk is erős volt.

Az első világháború végére a megcsonkított ország lakosságának társadalmi összetétele, a feudális nagybirtokrendszertől, és a közigazgatást és a hadsereget uraló úri középosztálytól eltekintve, már nyugati társadalom volt. Először volt erős, nemcsak magyarul besszélő, de érző polgárságunk. Még azt is elmondhatjuk, hogy a magyar zsidó polgárság nagyon, talán még a nyugati polgárságnál is dinamikusabb volt.

A magyarországi zsidóság két okból volt nagyon sikeres.

- Nagy volt a dinamikája, hiszen üstökös pályán emelkedett. Bennük volt az első generációk türelmetlen lendülete.

- Nem volt konkurensük. Mind az arisztokrácia, mind az úri középosztály érdektelen volt a kínálkozó gazdasági lehetőségekkel szemben. A konzervatív magyar parasztságban sem jelentkeztek versenytársak.

A 20. század elején ugyan Európa egész keleti felén példátlan sikerrel gazdagodott és vált értelmiséggé a zsidóság, de talán a történelmi Magyarországon voltak a legsikeresebbek. Budapest volt a világ legnagyobb zsidó lakosságú, és Európának a leggyorsabban növekvő városa. A lakosság ötöde volt zsidó. Előttünk volt az alkalom, hogy végre nyugat-európai értelemben vett társadalom legyünk. Az lehettünk volna, ha győz a polgári forradalom. De nem győzött, és nem is győzhetett, mert nemcsak az arisztokrácia és az úri középosztály, de még a lakosság nagy többsége is ellene volt.

Még ma is általános a magyar értelmiség körében az a hiedelem, hogy külső támogatás nélkül is győzhetett volna a polgárosodás. A polgári forradalom nemcsak az első világháború végén bukott el, de nem nyert támogatást a második világháború után sem. Semmi reális alapja nincs annak a véleménynek, hogy a nyugati hatalmak megszállása esetén lett volna esélyünk arra, hogy a Nyugat polgári társadalmainak útára lépéjünk.

Az első világháború után ugyan győzött a polgári forradalom, de a radikális zsidó polgárságnak és a háborúba belefáradt munkásságnak kevés, az arisztokráciának és az úri középosztálynak sok volt.

Előbb győzött a bolsevik marxista kaland, néhány zsidó értelmiségivel az élén. Aztán ezt is elseperte az arisztokrácia és az úri középosztály szövetsége.

A második világháború elvesztése után ugyan nem volt választási lehetőségünk, mert Sztálin diktálta a feltételeket, de az első két választás egyértelműen megmutatta, hogy a közép-bal, szoclib erők jelentéktelenek a közép-jobb erőkkel szemben. A magyar közvélemény nagy többsége a romantikus történelmi és klerikális konzervatív erőket támogatta, azok hatalmát látta volna szívesen.

1956-ban a Szovjetunió nyomására következetes földreform, és a túlzott iparosítás után már sokan azt hitték, a régi rendszert a sztálinista terror felszámolta, de egy hét után már az óriási többség az úri középosztály maradványai mögé állt. Még a gondosan megválogatott rendfenntartó és katonai szervek többsége is a teljes politikai fordulat mellé állt, legalábbis, ellene nem volt felhasználható.

Az első szabad választáson is a közép-jobbnak indult Demokrata Forum győzött, amiről a közvélemény még joggal hihette, hogy közép-jobb párt. Egy választási ciklus azonban bőven elég volt arra, hogy a magyar választók felismerjék, hogy közben az úri középosztály is kihalt.

Az első két választáson, de még szinte 2010-ig a liberálisoknak, és bennük a megmaradt magyar zsidóságnak Európában példátlan ereje volt. Nálunk volt Európában egyedül két liberális parlamenti párt, közük az SZDSZ a kontinens legerősebb liberális párja. A magyar liberalizmus tragédiája, hogy a liberálisok képtelenek voltak felmérni a realitásokat, és a magyar közvélemény liberalizálható képességét. Bízva a szellemi fölényükben, annyira radikálisan liberalizáltak, aminek megemésztésére a magyar társadalom képtelennek bizonyult. Ha kevesebbel is megelégszenek, sikeresek maradnak. Ezzel szemben 2014-ben már csak egyetlen képviselőjük lesz a magyar törvényhozásban, az is listán jutott be. 25 év alatt a magyar törvényhozás a legerősebb liberálisból a leggyengébb liberális lett.

Ezzel szemben, 2010-ben a liberálisból közép–jobbá átalakult Fidesz nyerte meg a körzetek 99 százalékát, ezzel a törvényhozási kétharmadot. Amit aztán 2014-ben képes volt megtartani. A rendszerváltás után húsz évnek kellett eltelni, mire olyan kormány került hatalomra, ami a közép-jobb magyar társadalom arculatának megfelel.

Azon lehet vitatkozni, hogy kinek mennyire tetszik, hogy olyan a kormányunk, amilyen a magyar társadalom, de azon nem, hogy a közép-jobb párt csak önmagát győzheti le. Minél erősebb lesz a politikai ellenzék kormányellenessége, annál biztosabb lesz a közép-jobb kormány hatalma.

Nemcsak 2010-ben, de 2014-ben is az EU tagállamai között a Fidesz a legnagyobb támogatást élvező kormánypárt. Angolszász választási rendszerben, 2010-ben 99, 2014-ben pedig 90 százalékos lenne a törvényhozásban a többsége. Aki ezt nem veszi tudomásul, vak.

Politikai kötelesség a realitás

Kopátsy Sándor                   EP                 2014-06-16

Politikai kötelesség a realitás

A Fidesz második kétharmados győzelme felveti a szoclib oldal viszonyát a győzteshez.

Ha, valami, a magyar zsidóság kétszáz éves története arra tanít, hogy a tartós győzelem birtokosát nem szabad ellenségként kezelni. Ebben a tekintetben a magyar zsidó polgárság többnyire példát adott.

A vasút százada.

A Magyarországon élő zsidóság sikeres polgárosodása és elmagyarosodása lényegében a vasúti hálózat kiépülésével kezdődött el. A magyar történelem megértésének két kulcsa volt, egyiket sem eléggé használják.

1. Az országnak a nyugati piacok felé nem volt vízi útja. Mivel a vasút előtt a nem nagyon értékes holt árúk csak vízen voltak jelentős távolságra szállíthatók, az ország a nyugtai piacokra csak drága fémeket és lábon hajtott jószágot tudott a nyugati piacokra eljuttatni. Ezzel az ország legnagyobb komparatív előnye, a búzatermelés exportképtelen maradt.

Nagyon fontos történelmi információt adna az olyan adat, hogy miből állt az ország nyugati exportja. Színes fémekből és lábon hajtott jószágból. Aztán, hogyan változott ez a 19. század végére. Ekkor már a nyugati export nagy többsége gabona és a paraszti termelés melléktermékei voltak.

A 19. század végére az emberek és a holt áruk olcsón szállítható távolsága mind az országon belül, mind az országból a nyugat-európai piacokra tízszer, százszor hosszabb lett. Ennyivel kerültek közelebb a falvak a városokhoz, és az ország Nyugat-Európához.

A vasút jelentőségét a színészkedő költő, Petőfi Sándor először látva, azonnal felismerte, a történészek, máig sem. Pedig a történelmünk megértéséhez kulcsot jelent, hogy a honfoglalásunkat követő ezer évig tízszer, százszor messzebb voltunk a számunkra társadalmi és gazdasági modellt jelentő Nyugathoz, mint a vasút, majd a közút, végül a repülésnek köszönhetően.

2. A falvak messze voltak a városoktól.

A vasút előtt a szoros társadalmi és gazdasági kapcsolat határát az egy napi járóföld jelentette. Ennél nagyobb távolságra már nagyon gyér volt a társadalmi és gazdasági kapcsolat. Szinte csak ezen belül történtek házasságok, folyt jelentős árucsere. A többségében néhány száz lakosú falvaknak alig volt külső társadalmi és gazdasági kapcsolatuk. Azt a francia történészektől tudom, hogy a középkori házasságok alig húszada tizede történt 15 kilométernél távolabbról. Azt meg a magyar néprajzosok is kimutatatták, hogy a falvakban a városokból behozott termékek értékének aránya néhány százalékot is alig ért el.

Ez alól csak a vízi utak melletti települések jelentettek kivételt. A falvakon belül is nagyon szűk volt a pénzzel folytatott árucsere.

A vasútnak köszönhetően tízszeresére nőtt a falusi lakosok számára a városi piacokat elérhető távolság, ugyanakkor, részben a bővebb ellátásnak köszönhetően, csökkent a városi lakosság mezőgazdasági tevékenysége. Ennek következtében a jobbágyfelszabadítással párhuzamosan százszorosára nőtt a falvak és városok közti potenciális áruforgalom. Ez ad magyarázatot arra, hogy néhány évtized alatt többel nőtt a városi lakosság, mint előtte ötszáz év alatt.

Amíg a polgárságban gazdag Nyugaton ezt a kereskedelmi potenciálnövekedést a saját etnikumú polgárság használta ki, Európa keleti felén nem lévén polgárság, a korábban zárt közösségekben élő zsidó etnikum hasznosította. Alig két generáció alatt a gettókba zárt zsidóság ezeknek a polgárhiányos társadalmaknak az államalkotó etnikumoz igazodó polgársága lett.

Nem ismerek más történelmi példát arra, hogy egy jelentős számú, de jelentéktelen szerepet játszó etnikum ilyen fergeteges pályát fut be. Európa keleti felén a zsidó etnikum páratlan sikere hisztérikus féltékenységet szült. A 20. század elejére ebben a térségben általánossá vált az antiszemitizmus. A gazdasági lehetőségekre érzéktelen földesúri és nemesi osztály úgy érezte, hogy a kínálkozó lehetőséget a zsidóság lopta el előle. Azt hitték, hogy a zsidóságtól megszabadulva, kinyílna számukra is a gyors gazdagodás lehetősége. Ennek ugyan semmi reális alapja nem volt, mégis általánossá vált.

Ami általános volt Európa keleti felében, fokozottan érvényesült Magyarországon. Mi voltunk az egyetlen jelentős térségben államalkotó nép, akinek nem volt tengere, de még vízi útja sem. Ezért a vasúthálózat kiépítése náluk okozta a legnagyobb változást.

Minket ért a legnagyobb zsidó bevándorlás, és itt volt a leggyorsabb a zsidóság urbanizációja. A 20. század elején lakosság egészében a zsidóság aránya 6, a városokban 20, a fővárosban 25 százalék volt. Budapest volt a legtöbb zsidó lakosú várossal. Dinamikus fejlődését a hozzá centralizált vasútnak és a zsidóságának köszönhette.

A szédületesen fejlődő zsidóság nagyon gyorsan magyarosodott, az egyetlen magyarul beszélő etnikummá váll, és kormánypárti lett. Amíg a gettókban élő zsidóság a császárban látta egyetlen támaszát, a zsidó polgárság egyre inkább a magyar kormány mögé állt, még a hisztérikus magyarosítását is támogatta.

Ezért nem volt semmi tárgyi alapja a Trianon után általánossá vált kormányzati véleménynek, hogy a háborúvesztésért a zsidóság felelős. Ezerszer felelősebb volt a magyar arisztokrácia, és a nemesség történelmi szerepét átevő úri középosztály, melyik képtelen volt megérteni, hogy a terjeszkedés csak tovább gyengíti az eleve soknemzetiségű ország reális fennmaradását. A zsidóság jelentette a hadsereg felszerelését, ellátását, azaz technikai erejét. Nélkülük a háború még sokkal gyorsabban elveszett volna. A győzelemhez nem nyalka huszárok hősiességére, hanem modern felszerelésre lett volna szükség.

A kommünben a vezetők többsége ugyan zsidó volt, de a magyar zsidóság óriási többsége liberális polgár, nem munkáspárti kommunista volt.

A magyar zsidóság Trianon után teljesen elvesztette érdekének reális felismerését. Nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a Horthy rendszer az arisztokrácia és az úri középosztály, tehát a hisztérikus polgárosodás ellenesség uralma volt. Még a második zsidótörvény sem józanította ki őket. Az ugyan igaz, hogy a magyar kormányok antiszemitizmusa nem volt olyan durva, mint a náci németeké, megelégedett volna, ha azok, vagyonukat vesztve, kivándorolnak, de tudomásul vette, hogy a zsidóság fizikai megsemmisítése akkor is hasznos, ha a módszer piszkos. Nem beszélve arról, hogy a magyar lakosság körében, a nyilas pártban, a módszerek felett sem voltak aggályok. A megsemmisítő táborokra még a nyilasok sem gondoltak, de az erőszakos gyilkolásoktól sem riadtak vissza. Ez azonban nem jelent feloldozást. A magyar antiszemitizmus a kezdeményezők között, és mindig lelkes együttműködő volt.

A megmaradt magyar zsidóság a háború után.

A megmaradt magyar zsidóság szerepe nagyságrendileg fontosabb, nagyobb volt, mint a rövid életű kommünben. Az utóbbiban kevesen, és magyar társadalmi reformokat követelők voltak.

Magyarázatra szorul, hogy ez alkalommal a zsidóság volt szinte az egyetlen értelmiségi elem, amelyik készségesen segíttette a módszereiben már alig forradalmi, kelet-európai ideológiájú, rendszert.

A magyarázatom egyszerű. Csak abban láttak garanciát a biztonságukra. A holokauszt borzalmai után számukra a biztonság volt az első. A magyar társadalom többsége nem érzett semmi bűntudatot, a zsidóság többségét elpusztító politikája miatt. Az első két választás a szovjetnyomás ellenére azt mutatta, hogy a választók többsége a háború előtti rendszert folytatná. Ezen az sem segített, hogy a nagybirtokrendszert felszámolták. Ezért a magyar zsidóság megmaradt része joggal érezte azt, hogy a Szovjetunió az egyetlen garancia az antiszemitizmus elfojtására.

Azt azért látni kell, hogy a Szovjetunió által támogatott Kommunista Pártnak az emigránsoktól eltekintve alig volt nem zsidó értelmiségi támogatása. A magyar értelmiség nagy többsége csak valami rövid idejű megszállást kell túlélni, és visszaállítható, ha nem is az arisztokrácia, de az úri középosztály, és a katolikus klérus politikai hatalma.

Nagyon nehéz arra a kérdése vállalkozni:

Milyen lett volna angolszász megszállás esetén az ország politikai felépítménye?

Mégis elengedhetetlen a válasz keresése. Nekem még a fölosztás során is az volt a véleményem, hogy szó sem lehetett volna a radikális földreformról. Ezt azzal illusztrálom, hogy az első választáson, parasztpárti létemre, a Kommunista Pártra szavaztam. Féltem a restaurációtól. Ezért voltam megértő a sztálinista Kommunista Pártot lelkesen kiszolgálókkal szemben. Ma is az vagyok.

Ezt igazolta az élet, hiszen ahogyan jelentkeztek a reformok a Szovjetunióban, a magyar zsidóság jelentős hányada Nagy Imre mögé állt. Még azok is, akik nyíltan nem mertek.

1968 után pedig Nyers reformer élcsapatában a nagy többség zsidó volt. Még az sem zavarta őket, hogy az agrárreformerek csapa a népiekből állt.

Itt jegyzem meg, hogy 1968-1990 között lényegében szövetség volt az urbánusok és népiek között.

A rendszerváltást érezve azonban ez a két irányzat azonnal kettévált. A zsidóság a liberális politikai oldalt választotta. Egy részük az új, liberális párt, az SZDSZ alakítója lett. A másik részük az MSZP-be harcolt a liberálisokkal való együttműködésért. Ők alkották azt a szoclib erőt, ami a rendszerváltásra és a következő húsz évre rányomta a bélyegét.

Az első két választáson a magyar törvényhozásban, még ennél is inkább a gyakorlati kormányzásban voltak a liberálisok a legerősebbek. Elég arra gondolni, hogy a Fidesz is liberális párt volt.

A népiek többsége pedig a jobb-közép Demokrata Forumba tömörült. Ezt a közép-jobb Forumot alakította át a liberálisok által az élére ültetett Antall József alkotmányos konzervatív párttá, ami az első választást megnyerte, mert a választók többsége közép-jobb pártnak tekintette. A konzervatív Forum aztán megfelelő társadalmi bázis hiányában, a ciklus végén csúfosan megbukott, majd 2010-re elolvadt.

Az MSZP-ben maradt liberálisok húsz évig sikerrel vitték a szoclib vonalat, ami aztán Gyurcsány élre kerülésével tört részére fogyatkozott. Kiderült, hogy az MSZP szavazóbázisának többsége a liberális politikát elutasítja, és a következetes baloldal hiányában a következetes szélsőjobbhoz állt át.

A Fidesz felmérve a magyar társadalom elvárásait, átállt az eredeti Forum közép-jobb vonalára. Ezzel a közép-jobb magyar társadalom végre saját magára szabott pártot kapott. 2010-ben a Fidesz a demokráciák történelmében páratlan győzelmet aratott, megnyerte a körzetek 99 százalékát, ezzel a kétharmados többséget a törvényhozásban. Ezt a győzelmét megerősítette 2014-ben azzal, hogy megnyerte a körzetek 90 százalékát. Ezzel az EU 28 tagja között nemcsak a legjobban támogatott kormánypárt lett, de képes volt a kétharmad megtartására.

A magyar zsidóság elvesztette tájékozódási képességét.

A 2010-es elseprő győzelem után a magyar zsidóság ellenzékbe vonult, nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a közép-jobb Fidesz legyőzhetetlen. A szoclib erők négy pártra szakadva adták ki a jelszót: Le kell váltani a Fidesz kormányt.

Azzal, hogy ennek a célnak nem volt ezreléknyi esélye, indultak el a választási harcba. Az a magyar zsidóság, amit százötven éve a hideg realizmus jellemzett, délibáb kergetésébe fogott. Felégetett szinte minden lehetőséget arra, hogy a politika alakításába beleszólhasson. A Fidesznek nem tehetett volna semmivel akkora szívességet, mint a liberális eszmék elkötelezett támogatásával. A magyar társadalomban semminek nincs nagyobb eltaszító ereje, mint a liberális ügy túlhangsúlyozásával. Ennek volt köszönhető, hogy az erős második pártot, az MSZP-t legyengítette, és a szélső-jobbot megerősítette. A Fidesznek nemcsak kétharmados többsége van, de az ellenzékének egyik oldala sem éri el az egyötödöt.

Nem tudom, hány választást fog még megnyerni kétharmados többséggel a Fidesz, ha a szoclib oldal felszámolandó, fő ellenségének minősíti.

Teszi ezt annak ellenére, hogy az antiszemita jobboldalnak század annyi esélye sincs, mint a két háború között volt. A magyar zsidóság félelme a szélsőjobbtól érzelmileg indokolt, de a jelenlegi világban a hatalomszerzési esélye nulla.

Végszó.

Az a magyar zsidóság a 19. század közepéig a feudális Habsburg császárt támogatta. A vasút századában a magyar birodalmi politika mögé állt. A két háború között a nyíltan antiszemita fél-feudális revizionizmust is elfogadta. A második világháború után pedig nemcsak tudomásul vette, de lelkesen kiszolgálta a sztálinizmust. A rendszerváltás után pedig túlzottan liberális politikát folytatott.

A magyar zsidóság a közép-jobb Fidesz elseprő győzelme után azonban azzal minden kompromisszumot megtagadó ellenzékké vált. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy a magyar társadalom nagy többsége a közép-jobb politika mögött áll, abban érzi jól magát. Aki ezt nem veszi tudomásul, egyre jobban izolálódik.

Az elmúlt hetven év mérlege

Kopátsy Sándor                   EH                 2014-06-19

Az elmúlt hetven év mérlege

Soha nem hittem volna el, hogy ilyen sokáig élek, de mindig hangsúlyoztam, hogy az időt sűrűsségével mérve, már az átlagos életkor sokszorosát megértem. Tanyán, szinte középkori viszonyok között születtem, és életem során nagyobb technikai fejlődés történt, mint előtte sok száz év alatt. Ezt érezve, lehettem mindig megelégedett, akkor is, amikor sokan áldozatnak tartottak. Sok minden nem sikerült, de a sikerekből még annál is több volt.

Mégis meglepődtem, amikor történész barátom megkérdezet: Milyen sikeresnek érzed az országunk számára az elmúlt hetven évet? Ő is sikeresnek tartja. Mégis gazdasági, vagy csak pénzügyi vállság után érdeklődött.

Végiggondolás nélkül, a történelmünk legsikeresebb időszakának tartom az elmúlt hetven évet. Annak ellenére, hogy nem az én sokkal nagyobbra értékelt sikeréhez hasonlítom.

Számomra objektív mércék is vannak.

A testmagasság.

Kedvencem ez a mérce. Már a Horthy rendszerről is kedvezőbb képet adott annál, mint amilyennek átéltem. A sorsom úgy hozta, hogy a zsidó orvos, egészségügy tanárom volt a testmagasságot vizsgáló szakmában az első, aki a sorozott katonák testmagasságával mérte az életviszonyok javulását. Megállapította, hogy a két világháború 25 éve alatt többet nőtt a testmagasság, mint előtte több század alatt. Lehetett tehát a nagypolitika bármennyire ostoba, sőt gonosz, az ország lakosságának az életviszonyai, még a nagyon szűk táplálkozás is, jobb, és gyorsabban javuló, mint valaha.

Azt ugyan ő sem tagadta, hogy az elmaradásunk ennek ellenére, még az osztrákokhoz, és a csehekhez viszonyítva is jelentős.

Ez a mutató, ennek a változása a világtörténelmi értékeléseimben is jó iránytűnek bizonyult. A testmagasság ugyan függ a domborzati viszonyoktól is, a hegyvidéken jóval kisebb, mint a síkságokon. A tudósnak tehát nem elég testmagasságot, annak a változását is nézni kell.

A két háború közt a növekvő testmagasságot azzal magaráztam, hogy Trianonnal, mi, akik az országban maradtunk, jól járunk, sokkal kevesebb szintkülönbséget kellett naponta legyőzni, és sokkal kevesebb kulturális és gazdasági visszahúzó erővel kellett küzdenünk. Ma is vallom, hogy minket az etnikai és az önrendelkezési elvek alapján sok sérelem ért, de ennél is több társadalmi és gazdasági visszahúzó erőtől szabadulhattunk meg. Már középiskolás fejjel megállapítottam, hogy a csonka ország lényegesen életképesebb lett, mint a történelmi volt.

Ebben a hitemben a történelmi események erősítettek meg.

- A háború előtti Magyarországnál kevésbé heterogén Jugoszlávia szétesett, és az etnikumok ölték egymást.

- Csehszlovákia szétválása már engem is meglepett.

- A Szovjetunió szétesésének fő okát előre láttam. Sem kulturálisan, sem gazdasági fejlettségében nem férhettek meg egy közös birodalomban.

A magyar tapasztatok alapján írtam a hetvenes években egy tanulmányt, amiben azt bizonyítottam, hogy Jugoszlávia és a Szovjetunió szét fog esni, mert csak azonos kultúrájú, és gazdasági fejlettségű népek képesek tartósan közös államban élni.

Ebben a kérdésben is bőven volna mit helyére tenni a tudatunkban. Hitegetjük magunkat a soknemzetiségű államok példájával. Nem tisztázzuk, hogy soknyelű, sokvallású még lehet egy ország, ha a kultúrája és a fejlettsége hasonló, de az egy nyelvű sem lehet tartósan, károsodás nélkül közös államban, ha az egyik fele lényegese fejlettebb, mint a másik. Még nagyobb hiba, ha a közös nyelv mögött nincs közös kultúra. Ennek klasszikus példája Olaszország. Az észak-olaszok alpi népek, mint a svájciak, a bajorok, az osztrákok és a szlovének. Eltérő a nyelvük, de azonos az életvitelük, az erkölcsük.

Csehszlovákia szétválását a két nép eltérő polgárosodása okozta.

Mi, magyarok azért nem tudjuk ezt megérteni, mert Trianont nem vagyunk képesek megemészteni. Pedig, amíg nem értjük meg Trianont, addig nem lehet egészséges a külpolitikánk, addig lesz erős a szélsőjobb. Sajnos, jelenleg ettől a megértéshez az elmúlt közel száz é során nem közeledtünk.

Amíg a jövőt csak nagyobb, és nem a jobban élő emberek országában tudjuk elképzelni, nem járhatunk helyes úton.

A szuverenitás szerepe.

Az is tudománytalan álláspont, ami jelenleg érvényes, hogy az ország eredményességét elsősorban a szuverenitás alapján mérjük. Ezen az alapon, a szovjet megszállás alatti időt történelmileg csak negatívan ítélhetjük meg, pedig az alatt sok nagy lépést megtettünk.

Az még rajtam kívül, senkinek nem jutott az eszébe, hogy megnézze, miért, mikor, hogyan alakult az átlagos testmagasság. Érdemes, mert mások is meglepődnek, mint ahogyan én is. Közel negyven évig képtelen voltam megszerezni a sorozáskor mért testmagasság adatait. Amikor ez sikerült, megdöbbentem, az általam is szörnyűnek minősített Rákosi korban született sorkatonák testmagassága mutatott a legnagyobb növekedést. Bennem csak a háborús pusztítások, az áruhiány, a padlások felseprése élt. A testmagasság növekedése azonban egészen mást mutatott. Kénytelen voltam elgondolkodni. Abban ugyanis, hogy a magzati kihordás minősége, és az első öt év alatti táplálkozás a 18 éves kori átlagos testmagasság szemponttájából a legfontosabbak, nem lehetett kétségem.

Aztán lassan rájöttem.

A falusi padlásokon ugyan összeseperték a gabonát, de sokaknak először volt mit összeseperni a padláson, mert szinte minden falusi családnak volt már saját földje. Nem volt hárommillió koldus. Sokkal nagyobb változást jelentett, hogy békeidőben először a történelmünk során, megszűnt a munkanélküliség, ha szűkösen is, de volt olcsó élelmiszer, mindenek előtt kenyér. Magam tapasztalatából csak a házi kosztnál gyengébb üzemi konyhára emlékeztem. Azt nem gondoltam végig, hogy ez a koszt nemcsak az éhezésnél, de az egyoldalú falusi táplálkozásnál korszerűbb, egészségesebb volt. Szinte minden nap volt hús, és főzelék.

A háromtényezős mérce.

A köztudatban alig terjedt el, hogy az életszínvonalat nemcsak anyagiakban kell mérni. Az ENSZ a tagállamok sorrendjét három tényező, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője alapján méri. Ez már sokkal többet mond. Nemcsak a jövedelmet, hanem az élet hosszát és az iskolázottságot is figyelembe veszi. Annak pedig örülök, hogy az államuk szuverenitást viszont figyelmen kívül hagyják.

Azon ugyan lehetne vitatkozni, hogy elég-e a három tényező, de a politikai szabadságot, azaz a demokrácia mértékét, messze elkerülném. Ezzel szemben a liberális értelmiség csak azzal mér.

Azon már gondolkodnák, hogy a foglalkoztatást, vagy a jövedelemelosztást, a társadalom belüli mobilitást is indokolt volna figyelembe venni.

Abban azonban nem bízom, hogy a liberális politikusok szempontjai kimaradnak a kommunikációs csatornák programjaiból.

Európa fejlődik, de az élcsoporthoz képest lemarad.

Az ENSZ mércéje alapján, Európa egésze gyorsan lemarad a távol-keleti és a tengerentúli országokhoz képest.

A lemaradás viszonylag kicsi puritán nyugat-európaiak esetében a protestáns tengerentúliakhoz, de nagyon jelentős a Távol-Kelethez képest. Világtörténelmi esemény viszont az, hogy protestáns, puritán Nyugat-Európa teret veszít az emberiség harmadát kitevő hányaddal, nemcsak a távol-keletei konfuciánusokkal, de a tengerentúli protestáns országokkal szemben is.

A lemaradás viszonylag nagyobb az európai latin, különösen pedig a mediterrán államok esetében. A mediterrán országok népszaporodása ugyan már nem gyors, mégis egyre jobban lemaradnak nemcsak az európai protestánsokhoz, hanem a latin-amerikai latinokhoz képest is. Történik ez annak ellenére, hogy a mediterrán országok nemcsak a gazdag északi szomszédok turistáinak pénzét, de hatalmas EU támogatást is élveznek. A lemaradás elsődleges okát a mediterrán népek könnyedebb látom. De újabb ok, hogy az EU a kívánatosnál jóval szorosabb viszonyt kényszerít rájuk. Ez elsősorban a közös valután keresztül történik.

Az EU tagságuk óta, a közép-európai és a balti államok lemaradása is nőtt. Ez is az EU elvárásaival magyarázható. Elsősorban azzal, hogy szorosabb lett a fejlettekkel való kapcsolatuk a kívánatosnál. A jelenlegi vállságuk elsősorban abból fakadt, hogy a valutájuk értékét, és az inflációjukat a fejlettekéhez igazították. Ezek számára a közösség csak akkor lehet előnyös, ha nagyobb az inflációjuk, és leértékeltebb a valutájuk.

A pravoszláv kultúrához tartozó két tagországnak pedig még messze van a számukra előnyös tagság közösségben.

Európának meg kell érteni, hogy három jelentősen eltérő kultúrájú, és különböző fejlettségi szintű országok alkotják. A latin, a közép-európai és a balti országoknak az EU tagság csak nagyon laza szervezetben, maximálisan közös vámunióban oldható meg. Még az is csak akkor, ha szabad kezet kapnak a pénzügyeik terén, az inflációjuk méretében, és a valutájuk leértékeltségében.

Ennél szorosabb közösség nem csökkenti, hanem növeli a már meglévő különbségeket.

A fentiek ellenére szinte minden európai állam a második világháborút követő hetven évben a történetében gyorsabban fejlődött, mint valaha a történelem során. Az emberiség nagyobb feléhez képest, javított a helyzetén. A javulás ugyan általános, de jelentősen eltérő mértékű. Az európai kultúrák közti különbségek nőttek. A növekedés mértéke azonban elsősorban a puritanizmusuk mértéktől függ.

Tudomásul kell venni a tényeket.

A puritán népek, elsősorban a skandinávok, az alpiak, az angolszászok és a germánok helyzete Európán belül is javult. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy az ipari forradalomban létrejött gyáripar és szállítás ugyan nagy fegyelmet, de nagyon kevés tudást igényelt.

Még egyetlen társadalomtudós nem vallotta be, hogy fajunk fejlődése során egyre nőtt a társadalom tudásának a mennyisége, de egyre csökkent a munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőségi igény. Az ipari forradalom két évszázad alatt elérte, hogy a munkaerő nagy többsége esetében a legalacsonyabb lett a szakismeret igény. Néhány hét munkavégzési gyakorlat elég volt arra, hogy részt vehessen a munkamegosztásban. A 19. századi ipari államok voltak a legalacsonyabb munkaigénnyel dolgozók.

Ezt mindennél jobban jellemezte, hogy a tőke a fejlettektől az elmaradottabbak felé áramlott. Nem a jobb, hanem az olcsóbb munkaerőt kereste.

A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is, teljes fordulatot hozott. A jó munkaerővel szembeni kereslet kielégíthetetlenné vált, annak ellenére, hogy a viszonylagos ára sokszorosára emelkedett.

Ez azon is mérhető, hogy a hidegháború keleti oldalán lévő országok közül, 1990 óta, a legjobban a csehek, a szlovének és az észtek szerepeltek. Az okok: A csehek kulturálisan lényegében germánok, a szlovének alpiak, az észtek pedig skandinávok.

Európán belüli verseny eredménye is, elsősorban a kulturális megfeleléstől függ. Minél puritánabb a lakosság viselkedése, annál jobb az eredmény, és minél kevésbé, annál gyengébb.

Ideje volna tudomásul venni, hogy a tudományos és technikai forradalom óta a fejlődés tempója egyre inkább a lakosság szellemi vagyonának értékétől, függ. Ez pedig elsősorban a puritánságuk mértékétől. Hetven év óta a társadalmi fejlődés tempóját a lakosság viselkedésének puritanizmusa határozza meg.

Ezt ötven éve úgy fogalmazom meg, ahol nagy az emberek munka- és tanulásszeretete, ahol tiszták a közösen használt helyek, ott gyorsan fejlődik a társadalom. Ahol ettől minél messzebb vannak, ott annál reménytelen a felzárkózás. Ezért szoktam a tanácsot adni: Ne a statisztikai adatokat elemezd, nézd meg, hogyan néz ki a közösségi illemhely, a piac, a temető, azok alapján megmondhatod a társadalom fejlődési ütemét. Olyan országok, amelyek között nagyok ezekben a különbségek, nem férhetnek meg szoros közösségben, ezek jobban teszik, ha külön úton járnak.

Csak azt nem értem, ha egy állomási illemhelyen lemérhető a különbség, miért erőltetik a szorosabb európai közösséget.

Apán a front tapasztalatai alapján mondta, hogy egy német katona kétszer annyit ér, mint egy magyar, és háromszor annyit, mint egy olasz. Számomra még nagyobb különbségeket mutattak a háborús események. Ezért mondtam, hogy a német-olasz tengely német kereke olyan, mint egy dömperé, az olasz pedig olyan, mint egy talicskáé. Ezek jobban járnak, ha nem rakják közös tengelyre a kereküket.

Olaszországban élve megtanultam, hogy az északi részen az emberek olyanok, mintha Svájcban lennének, az olasz csizma talpánál pedig olyanok, mintha már Afrikában lennék.

Jugoszláviában a szlovének számítottak a leggyengébb tagállamnak, mégis azok vitték a legtöbbre.

A vietnámi háború kimenetelét is előre láttam, mert tudtam, hogy az észak-vietnámiak olyanok, mint a kínaiak, a déliek pedig olyanok, mint a többi dél-ázsiai nép. Nincs az a technikai segítség, ami ezt a különbséget áthidalhatná.

Ezért aztán soha nem értettem meg a politikusok és a tábornokok buzgalmát.

Nem győzöm hangsúlyozni, Móricz Zsigmond jelmondatát: Ne politizálj, építkezz!

A magyar társadalom először lett kiegyensúlyozott.

A rendszerváltás óta, az alacsony foglalkoztatás következtében, a magyar társadalom alacsony gazdasági és erkölcsi kapacitáson működik annak ellenére, hogy a társadalom struktúrája először egészséges. Ezer évig polgárhiányosak voltunk. Végül a 20. századra saját polgársága lett, de mivel magyar zsidó volt, a társadalom többsége kitaszította magából ezt az élcsapatot.

A bolsevik megszállás alatt tilos volt tőkés polgárnak lenni, nem is lehetett azzá válni.

A rendszerváltás után a liberálisok tőkésosztályt akartak létrehozni, de lekéstek, mert már nem tőkésre, hanem elsősorban már értelmiségire lett szükség. Ezt pedig már a bolsevik rendszer létrehozta.

A magyar társadalom jelenlegi összetétele ezer év óta először lenne megfelelő abban az értelemben, hogy először van magyar etnikumú vezető osztálya, de többségében már nem tőkés polgár, hanem elsősorban értelmiségi. A gyenge teljesítménye elsősorban annak köszönhető, hogy a munkaerő alsó minőségi negyede tartósan munkanélküli, ezért nemcsak anyagi, de erkölcsében is visszahúzó, cigány etnikumú. Az már a kisebbik hiba, hogy az új értelmiségnek nincs politikai tradíciója, és gazdasági vezetési tapasztalata.

Azt a tartós vezetésre jogosan számítható Fidesz már felismerte, hogy az első feladata a foglalkoztatás, de ennek megoldásához még nem találta meg az eszközöket.

Minden okunk megvan arra, hogy a következő hetven évben is reménykedhetünk. Erre a legnagyobb garancia, hogy a kormányzat mögött példátlanul nagy társadalmi támogatás van, tehát nem lesz szükség pártpolitikai csatározásokra.

Azok közé a kevesek közé tartozom, aki tudja, hogy a vezetés biztonságérzete fontosabb, mind a politikai stratégiája. A hatalmában biztos kormányzat mindig sikeresebb, mint a bizonytalan lábon álló sok párti demokrata kormányzat.

A társadalmak alépítménye

Kopátsy Sándor                 EE                 2014-06-29

A társadalmak alépítménye

Bevezetés.

Marx társadalomszemlélete, hogy az alépítményére épül társadalom, azaz amit történészek gondosan elemeznek, mint műszaki embert megragadott. Logikai magyarázatot adott arra, mire épül a társadalom. Ebből ugyanis következett az, hogy aki a társadalmak felépítményét, annak működését meg akarja érteni, azzal kell kezdeni, hogy mire is épült az, amit meg akarok ismerni.

Az alap és a felépítmény ugyan műszakilag logikus, de önmagára, hogy mit kell érteni a társadalom alapja alatt, nem ad magyarázatot. Annak azonban a nyomát sem találtam Marxnál, mi a társadalom alépítménye. Ő is csak azzal foglalkozott, hogy milyen felépítmény volna az ideális, és azt, akár erőszakkal is, ki kell kényszeríteni. Ezzel lett a materialista filozófusból idealista forradalmár, aki abban hitt, hogy receptet adott ahhoz, az általa ideálisnak tartott felépítményt hogyan hozzák, akár a felépítményt működtetők erőszakkal létre. Így lett a vallást felépítménynek minősítő zseniális materialista tudósból vallásalapító, a politikai idealizmus legnagyobb alakja.

A materialista, vallásokat elitélő Marx így lett az utolsó, de már rövid életű világvallás alapítója. Ezért aztán a követői a történelmi materializmusát sem értékelik megfelelő módon.

Én azonban megmaradtam az alépítmény keresgélésénél.

Ha nem tudom, mi az alépítmény, semmire nem megyek a logikai kapcsolattal. A keresgélésem hetven év után jutottam el odáig, hogy leírhatom, amit találtam. Megfejtettem a módszert. Az alépítmény keresőjének abból kell kiindulni, hogy mikor, melyik társadalom felépítménye a legsikeresebb, és annak a sikernek az oka az alépítmény. A gyakorlatban elért legjobb eredmény okát kell megtalálni. Ha tudom, hogy melyik társadalom, miért volt a többinél sikeresebb, akkor a siker oka az alépítmény.

Ettől csak egy lépés, hogy az alépítményt a társadalmi siker okozóját tekintsük. A társadalom alépítménye az a cél, aminek elérése a társadalom stabilitásának elsődleges feltétele. Minden társadalmi felépítmény célja a társadalom stabilitásának biztosítása.

Azt kell tehát megtalálni, hogy mi volt az adott társadalom elsődleges célja.

Fajunk történetében most a harmadik társadalmi típusnál tartunk. Ha ebben a háromban, a gyűjtögetőben, a termelőben, és a tudásalapúban, megtaláljuk a stabilitása okát, vagyis mi volt a siker oka, akkor megtaláltunk, mi volt a társadalom felépítménye által szolgált cél.

Mivel nincsenek kialakult, tudományosan elfogadott fogalmaink, önkényesen használom a magamét.

I. A gyűjtögető társadalmak.

II. A fizikai erőre épült, termelő társadalmak.

III. A tudás alapú társadalmak.

I. A gyűjtögető társadalmak

A gyűjtögető társadalmak számára a természeti környezethez való illeszkedés volt az alépítmény, vagyis az elsődleges társadalmi feladat. A fajok történetében először fordult elő, hogy egy faj nem a mutáció és a szelekció hosszú útját járva idomult a természeti környezetéhez, hanem a fejlett agyának köszönhetően, nagyon gyorsan, a viselkedését igazította hozzá. Ezt, a fejlett agyunknak köszönhető alkalmazkodást mégsem lehet tudatosnak minősíteni, mert előre kigondolt alkalmazkodás volt, hanem ösztönös, de logikusnak tartott cselekedetek sorából jött létre. Ez az agyunknak köszönhető ösztönösség nemcsak a gyűjtögető társadalmakban, de később is jellemző marad.

Ez jellemezte fajunk két lábra állásától a kiscsaládos jobbágyrendszerig, hogy ezeket sem tudatos előrelátás alapján hajtottuk végre, mégis a fejlett agyunknak köszönhetjük. A tudomány sem kételkedik, hogy két lábra állásunk nagyon fontos szerepet játszott az elért sikereinkben, de az okát nem a fejlett agyunkban látják. Szerintem, azonban az ember azért állt két lábra, mert az agya olyan feladatokat várt el a két első végtagjától, amiknek elvégzése megkövetelte, hogy azokat lábként nem lehet használni. Az ember az agyának köszönhette, hogy szerszámkészítő lett. A szerszámkészítéshez azonban olyan magas elvárások hárultak az első végtagokra, amik nem voltak összeegyeztethetők azzal, hogy lábnak is használhassák. Ezt bizonyítja a tény, hogy az ember első végtagjai az emlősök között a legtökéletesebb. Minden újunk egymástól függetlenül mozgatható. Vagyis nem annak volt nagyobb jelentősége, hogy két lábra álltunk, hanem annak hogy az első végtagjaink elképesztő faladatok megoldására váltak alkalmassá. Kimondhatjuk, hogy fizikai adottságaink mind viszonylag gyengék, de nemcsak az agyunk, de az első végtagjaink is a legfejlettebb.

Van azonban egy másik egyedülálló tulajdonságunk, a beszélő képességünk. Az anatómusok alaposan megmagyarázzák, hogy milyen szervünknek köszönhetjük az egyedülálló hangképző képességünket. Nem teszik azonban hozzá, hogy ennek a képességünknek a gyökerét is fejlett agyunkban kell keresnünk. A fejlett agyunk követelte meg a kommunikációt, és a megkövetelt feladat ellátásához fejlődött ki a szükséges szervünk.

A fejlett agyunknak köszönhetjük, hogy nagyon gyorsan szinte minden természeti környezeten nemcsak megjelentünk, hanem ahhoz idomulva be is rendezkedtünk. Biológiai csoda, hogy a fajfejlődés csúcsán lévő fajunk nagyon rövid idő alatt szinte minden természeti környezetben kialakítja a környezethez igazodó életmódját.

Ezt a példátlanul gyors térbeni terjeszkedést is a túlszaporodásunk kényszeríttette ki. A természettől kapott táplálék mennyisége ugyanis adott, ezzel az eltartható lakosság mennyisége is. Mivel már a gyűjtögető ember is képes volt olyan életfeltételeket teremteni, ami mellett megnőtt a várható élettartama, ezzel beállt a túlnépesedése. A túlnépesedésből fakadó kirajzások vezettek oda, hogy benépesítettük a földet. Ez a túlnépesedési nyomás azonban nem volt akkora, hogy a közösség maga vált emberpusztítóvá, megelégedtek azzal, hogy a felesleget elzavarták.

Annak ellenére, hogy a gyűjtögetés mellett nagyon alacsony és nem növelhető a területek eltartó képessége, azért ebben is jelentős különbségek voltak, ahogyan vannak ma is. Általában a meleg és csapadékos éghajlat alatt nagyobb volt a gyűjtögethető táplálék mennyisége.

A jégkorszak alatt óriási területen nagyon rövid volt a növények fejlődését biztosító nyár, kevés a növény, ezért kevés az állat, kevés a gyűjtögethető táplálék, alacsony a gyűjtögető embereket eltartó képesség.

Nagyon sokat mond viszont az a tény, hogy hol milyenek voltak az életfeltételek. A tundrákon nagyon alacsony volt az eltartható lakosság is. Talán még az egytized embert sem érhette el a népűrűség. Mégis itt alakultak ki az első állattartó társadalmak. Itt lépett át először az ember a gyűjtögetésről az állattartásra.

Elgondolkodtató, hogy a legmostohább életfeltételek kényszeríttették az embert az állattartásra. A történészek mégsem fordítanak figyelmet arra, hogy a jégkorszak végét okozó felmelegedés előtt mintegy húszezer évvel, az ember már rénszarvasokkal élt együtt. A pásztorkodott kifejezéstől azért óvakodom, mert a pásztor tereli az állatit, a rénszarvast az ember nem tereli, hanem kíséri, vele együtt vándorol.

Ez az életforma spontán alakult ki annak következtében, hogy az ember, a rénszarvas és a kutya egymásra szorult, magában életképtelen volt.

A rénszarvas kicsi és védtelen a farkasokkal és medvékkel szemben. Védelmet csak az ember és a kutya jelenthet a számára. Tehát rájuk van szorulva.

A kutya is gyenge a farkasokkal és medvékkel szemben. Ráadásul a legbutább ragadozó. Minden ragadozó nagyon takarékos az energiájával, még ott is, ahol bőven van zsákmányállata. Ezzel szemben a kutya akkor is vadászik, ha nem éhes, és azt a vadat is támadja, melyik elejtésére képtelen. Ráadásul nem csendben cserkészik, hanem hangosan támad. Ezért szinte csak dögevésre számíthatott.

Az ember számára szinte csak a rövid nyáron termő bogyók jelentettek gyűjtögethető táplálékot. Ez a szűkösség szorította segítségkeresésre.

A lándzsával vadászó ember teljesítménye a kutyával megsokszorozódott. A lándzsával vadászó ember eredményessége kutyával százszoros lett, mint nélküle. A vadászfegyverek fejlődését ugyan hangsúlyozza a tudomány, de elsiklik a felett, hogy a lőfegyverek előtt a leghatékonyabb vadászfegyver a kutya volt. Azzal a vadászat hatékonysága sokszorosára nőtt.

Az ember, a kutya és rénszarvas együttélése mindhárom faj számára sok előnnyel járó megoldás volt. Ez azonban azt kívánta meg, hogy az ember és a kutya a több ezer kilométeres vándorlások alatt együtt maradjon a rénszarvascsordával. A táplálékot csak a rénszarvasok ösztöne találta meg. De ehhez is óriási távolságok megtételére volt szükség. Az embernek, kutyának a rénszarvasokkal együtt kell vándorolni. Az ember tehát nem pásztor volt, aki a kutyák segítségével terelte a csordát, hanem a csordát az ösztönére bízzák, és vele közösségen éltek. A sokmillió rénszarvas csak azért maradhatott meg, mert az emberek és kutyák védelmét élvezhették. Az ember a rénszarvasoktól táplálékot, ruhát, sátrat kapott. Ezzel szemben az ember, a kutyák segítségével a ragadozóktól megvédte a csordát. A kutyákat az ember élelmezte a levágott állatok csontjaival.

A rénszarvas csordával és kutyákkal együtt élő ember volt az első, akinek a megélhetése már nem a gyűjtögetésre, hanem állattartó munkára épült.

Az ember ott lépett először túl a természet ajándékaira való szorultságán, ahol a gyűjtögetés feltételei a legmostohábbak voltak. A szükség parancsolt.

Leszögezhetjük, hogy fajunk eddigi éltének mintegy 95 százalékában csak olyan társadalmi felépítményben élhetett, amit a természeti környezete determinált. A társadalmi felépítménynek az alapja a természeti környezet volt. Annak az ajándékai adottak voltak, azok nagyságához kellett igazodni. A túlnépesedést megakadályozta az éhhalál, ezért nem kellett az embernek halálokozóvá válni. Tévednek azok, akik emberek faji tulajdonságának, ösztönének minősítik az emberölést. Ez csak a túlnépesedett társadalmakban válik jellemzővé, mert a társadalom stabilitása érdekében elkerülhetetlen.

II. A termelő társadalmak

Szívesebben használnám a fizikai munkával termelő társadalmak címet, mivel szellemi munkával is termelünk, és jelenleg egyre inkább az válik jellemzővé.

Fajunk rövid történelmében egyetlen jelentős éghajlati változást a jégkorszak megszűnését eredményező felmelegedés volt. Csak a nagyarányú éghajlatváltozásnak köszönhetjük, hogy az emberiség nagy többsége arra kényszerült, hogy a munkájával megtermelt javakra építse az életvitelét.

Már itt kitérek annak indoklására, hogy fajuk életének legnagyobb előrelépését a klíma felmelegedésének köszönhetjük. Ha ez nem történik meg, talán huszadnyi sem vagyunk, és tized életszínvonalon nyomorognánk, a húszak évek első felében lenne a várható élettartamunk.

Életem egyik nagy felismerésének tartom, hogy biológiai fejlődés csak változó életkörülmények hatására történik. A fejlődés hívei tehát örüljenek minden éghajlatváltozásnak. A földi élet is csak azért lett ilyen csodás, mert a földünknek az élete mozgalmas volt. Bármilyen kedvező életfeltételek lehetnek egy másik bolygón, ha nem változtak az életkörülmények, ott csak az élet kezdeti formái lehetnek jelen. A földünkön is ott tartanánk, ha nem változtak volna ilyen gyakran mozgalmas rajta az életfeltételek.

Korábban a fejlődésünket elősegítő változásokban nekünk nem volt szerepünk. A jelenleg folyó felmelegedés az első, amit mi okozunk. Azt, hogy az ezzel járó változások pozitív és negatív hatásainak milyen lesz a mérlege, nehéz megmondani, de az, hogy ennek a hatása csak károkozó lesz, ostobaság.

A jégkorszak végét okozó felmelegedés fajuk életének legnagyobb ajándéka volt. Annak a közvetlen hatása is sokakat károsan érintett, de a hatások végső egyenlege messze pozitív. Ennek köszönhetjük, hogy az életünk a korábbinál sokkal sikeresebben alakult. Mint minden mérsékelt felmelegedés, ennek következtében lényegesen nagyobb a növények növekedése, több állt élhet a földön.

Az ugyan igaz, hogy mi, emberek is sokkal többen lettünk. Már minden bizonnyal sokkal többen, mint az optimális létszámunk lenne, de így is sokkal jobban élünk, mint akkor élnénk, ha nem lett volna a jelentős felmelegedés.

A jégkorszak végén mintegy 70 méterrel megnőtt tengerszint nagy, értékes területeket is elborított. Ugyanakkor óriási területeket tett önözhetővé. A 70 méterrel alacsonyabb tengerszint estében a kínai, az indiai, a mezopotámiai, az egyiptomi völgyek önözhető síkságai sokkal kisebbek lennének. A folyamaik pedig sokkal gyorsabb folyásúak.

Egyértelmű, hogy a melegebb éghajlattal megnőtt a földünk eltartó képessége. Fokozottan igaz lesz ez, ha néhány fokkal tovább nő a hőmérséklet. A várható felmelegedés ugyan károkkal, költségekkel is jár, de azoknál nagyobb előnyökkel is.

A gyűjtögető társadalmak elsőrendű feladata, Marx fogalmával élve, alépítménye egyértelműen a természeti környezet volt.

Ez a társadalmi érdek ugyan tovább is működött. A mezopotámiai és az egyiptomi első osztálytársadalmak kultúrájának a fokozatos észak-nyugati terjeszkedésén keresztül ábrázoltam a természeti környezet szerepét, a Nyugat felé címmel megjelent könyvemben. Ebben azt írtam le, hogyan és miért vándorolt a kor élvonala egyre észak-nyugatabbra, és a 20. száza végén már a skandinávok voltak a legfejlettebbek.

Ennek alapján fontos felismerésemnek tartottam, hogy az ember fejlett agya egyre hatékonyabban győzte le munkájával a hideget, ugyanakkor viszonylag tehetetlen volt a meleg hátrányaival szemben. Ebben csak a 20. század hozott fordulatot, amikor megoldották a hűtést. A hűtés az élelem tárolását, a légkondicionálás pedig az életet és a munkát tette hatékonyabbá. Ennek köszönhetően, jelenleg az emberek és a termelőerők, a mérsékelt éghajlaton belül, egyre délebbre vonulnak.

A biológiai fejlődés motorja a környezetváltozás. Életem egyik jelentő felismerésnek tartom, hogy a mutáció és a szelekció csak változó környezetben eredményezhet fejlődést. Ezt sokáig, csak a biológiai fejlődésben láttam. Azt, hogy ez az emberi társadalom fejlődésében is motor, csak nyolcvan évesen ismertem fel. Azt már korábban is tudtam, hogy az ember a gyűjtögetésről a termelésre csak akkor tért rá, amikor a jégkorszak végét jelentő felmelegedés az emberi faj többségét termelésre kényszeríttette. Tovább azonban csak a kilencvenes éveimben léptem tovább azzal, hogy a nagyobb, gyorsabb fejlődés a négy évszakos térségben történt, ahol az ember évente négy jelentősen eltérő éghajlati körülményéhez volt kénytelen igazodni.

Az ember, ahogyan a létszáma megtízszereződött, és a természet felett szerzett hatalma ezerszeresére nőtt, maga is éghajlat változtatóvá vált. A jelenleg folyó, és aligha megállítható felmelegedést már nem a külvilág hozta az emberre, hanem az ember okozta a természetre. A környezetváltozás pozitív szerepét ismerve, a kevesek közé tartozom, akik ebben elsősorban nem veszélyt, hanem a fejlődés motorját látom.

Ezzel zárult le bennem a természeti környezet társadalomformáló szerepének elfogadása.

A társadalmat alakító másik fontos szerepet játszó eleme az emberi faj természetes szaporasága. Az ember természetes szaporasága a húszas évek elején lévő várható életkor mellett gondoskodik a létszámának újratermeléséről. Ezt még a demográfusok sem tagadhatják, de nem is hangsúlyozzák. Pedig az elmúlt hatezer év történelmének megértéséhez ez kulcs.

Ha az ember életkörülményeinek javulása a húszas éveknél hosszabb várható életkort eredményez, akkor az ember túlszaporodó fajjá válik. Ez eredményezte, hogy az elmúlt hatezer évben, ahogy a termelésre való áttérés hosszabbította a várható életkort, egyre nőtt a várható életkor, ebből fakadóan, gyorsult az emberi faj szaporodása. Ez azonban elviselhetetlennek bizonyult. Ezért az embernek magának kellett megoldani a létszámnövekedésének féken tartását. Ez lett az új elsődleges társadalmi követelmény, amire minden olyan társadalomnak épülni kellett, amelyikben a tényleges népszaporulat az 1-2 ezreléket nem halta meg. Márpedig minden termelésre épülő társadalomban a spontán népszaporulat százaléka csak az egész százalékokban lett volna kifejezhető. Az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabb népszaporulatot fékezte le az osztálytársadalmi felépítmény 1-2 ezrelékre. Másként kifejezve: az osztálytársadalom volt a túlszaporodó társadalmak felépítménye.

A minden osztálytársadalom közös alépítményét azzal ismertem fel, hogy a tulajdonviszonyaitól, az uralkodó osztályától függetlenül, minden osztálytársadalom négy azonos módszerrel növelte a halandóságot. Ezt ugyan már sokszor leírtam, de a szakma sem vette tudomásul.

Minden osztálytársadalom közös jellemzője volt.

1. A lakosság nagy többségnek fokozta a nyomorát azzal, hogy súlyosan adóztatta, illetve szoláltatásokra kényszeríttette. A nyomor volt a fő halálok. Ezt jól bizonyította a tény, hogy néhány az átlagosnál kedvezőbb éghajlatú év után csökkent a halandóság, megnőtt a várható életkor. A kedvezőtlen időjárás esetén pedig nőtt a halandóság. A várható életkor ugyanis elsősorban a táplálkozás minőségétől függött.

2. A társadalom aránytalanul sokat áldozott a fegyverkezésre, a hadviselésre. Ezzel nemcsak az előző pontban említett közvetett halálokot, a nyomort fokozta, hanem a hadviselés maga is sok közvetlen és közvetett emberáldozattal járt. A háborúk által okozott pusztítások és járványok több halált okoztak, mint a fegyverek harcok.

3. A társadalom által elvont jövedelmek nagy többségét luxusokra, kultikus építkezésekre fordították. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy az osztálytársadalmakban a felhalmozás milyen jelentős többségét fordították improduktív, kultikus létesítményekre. Ebben minden osztálytársadalom vallása járt az élen. Az fel sem vetődött, hogy a keletkező felhalmozási forrásokat, ami nagyobb teljesítményt szolgálhatott volna, minden osztálytársadalom. A felhalmozásra fordítható források elpocsékolása is a halálokozó nyomor fokozása volt, mi a népszaporulatot fő fékezését jelentette.

4. A legnagyobb bűn az ember természetes tudásvágya volt. Ez nemcsak a zsidó, keresztény és mohamedán vallásban nyilvánvaló, hanem minden kultúrában jelen volt. Legfeljebb más megfogalmazásban. Minden kultúrában a legnagyobb bűn a tradíciók, a dogmák megsértése volt. Ez azért volt minden kultúrának közös jellemzője, mert a tudásra törekvés szabadsága az osztálytársadalmak elsődleges célját, a halálokozás fokozását tárta volna fel.

III. A tudás alapú társadalom

A tudományos és a technikai forradalom a 20. században felgyorsult. Ennek hatására a legfejlettebb társadalmakban spontán leállt a túlnépesedési nyomás, ezzel megszűnt az osztálytársadalmi felépítményt létrehozó ok. Ez azonban csak a fejlett, puritán Nyugaton, és a már fejlett konfuciánus Távol-Keleten történt meg. Az emberiség négyötödében azonban ezzel párhuzamosan elszabadult a népszaporulat, ezzel nem megszűnt, hanem megnőtt az osztálytársadalmi felépítmény objektív szükségszerűsége.

A tudásalapú társadalomban az osztálytársadalmak négy jellemző viselkedése megfordult.

1. Az újraelosztás a jövedelmek nivellálása érdekében történik. Az osztálytársadalmak a szegény többség nyomorát fokozták, csak azokat adóztatták. A tudáslapú társadalmakban progresszív az elvonás, és a jövedelmekhez viszonyítottan fordított a visszaosztás.

2. Fegyverkezése viszonylag keveset költenek. Ennek nagy hányada ma tudományos eredményeket produkál, illetve a lemaradó társadalmak közti rendőri szerepre korlátozódik. Hetven éve nem volt a fejlett világon belül háború. A hadvezetés elődlegesen a katonák életére vigyáz. Száz éve a géppuskák elleni gyalogrohamra vezényelték a katonák tömegét, ma a légierő kapacitásának jelentős hányadát arra használják, hogy a lelőtt gépek pilótáit kimenthessék. A második világháború óta, a fejlett társadalmak között nem volt háború. A hadviselése soha nem tapasztalt, szinte elhanyagolható emberveszteséggel járt.

3. Az állami adóbevételeknek elhanyagolható hányadát fordítják kincsekre, egyházi és kultikus építkezésekre. Ezzel szemben a társadalmi felhalmozások nagy többségét iskolák, irodák, utak, hidak, múzeumok építésére fordítják.

4. A az emberek tudásvagyonában történik a legnagyobb felhalmozás. Az osztálytársadalmakban mindig több volt a lakosság tudásvagyona, mint a tudás utáni társadalmi igény. Jelenleg az oktatásra, az egészségügyre, az öregekről való gondoskodásra fordítják a költségvetési forrásaik többségét.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a jelenkori fejlett társadalmak minden tekintetben mások, mint az osztálytársadalmak voltak. A társadalomtudományok mégsem veszik tudomásul, hogy ezek a társadalmak minőségében mások, mint amilyenek a tőkés osztálytársadalom voltak. Sőt abban a naiv hitben élnek, hogy a történelemben soha nem tapasztalt mértékben túlnépesedő társadalmak is lehetnek olyanok, mint a nem szaporodó fejlettek.

Történik ez a tényekkel szembeni vakság, amikor az egyes társadalmak között egy nagyságrenddel nagyobbak a különbségek, mint akárcsak száz éve voltak. Az emberiség nem az egységesebb, hanem a differenciáltabb struktúra felé halad.

A társadalom állapotát kifejező mutatókban, az egy laksora jutó jövedelemben, vagyonban, iskolázottságban, nem csökkennek, hanem nőnek a különbségek. Ez a differenciálódás nemcsak a társadalmak, hanem azon belül az egyének között is egyre nagyobb lesz.

Ugyan az emberi faj egyedei közt is nagyobbak a fizikai adottságokban lévő különbségek, mint bármely faj esetében, a szellemi képességekben azonban ennél is százszor nagyobbak a különbségek.

Jó húsz éve megfogalmaztam, hogy a modern társadalomban az egyedek társadalmi értékét három mutató, a tudás, a tehetség és az erkölcs szorzatával kell mérni. Mivel az első kettő természeténél fogva csak pozitív lehet, az erkölcs viszont negatív is, a lakosok társadalmi értéke, az erkölcsétől függően, lehet negatív is. Tapasztalataim szerint, ez a munkaerőpiacon igazolódik. A munkaerő ára egyre inkább e három tényező eredője alapján alakul. A jót egyre jobban megfizetik, a gyenge pedig olcsón sem kell.

Az államok közti versenyben is egyre inkább az erkölcs jelenti a fölényt. Aztán jön a képesség, amit egyre jobban megfizetnek. A tudás csak nagy átlagban kap elismerést. Az oktatás hatékonysága és a társadalmi eredmény között szoros a korreláció. Az egyedek érvényesülése esetben azonban tehetség és erkölcs nélkül nem sokat ér a megszerzett tudás.

A jelenkori fejlett társadalmak alépítménye a lakosság értéke. Ezért olyan felépítményre, társadalomra van szükség, ami az egyedek értékének maximalizálását szolgálja.

Ezért aki a fejlett, puritán társadalmak számára olyan felépítményt erőltet, ami nem az egyedek érékének maximalizálást segíti elő, kudarcra van ítélve.