2012. július 31., kedd

Hozzászólás a Hetényi Társaság írásához


Kopátsy Sándor                PG                    2012-07-29

HOZZÁSZÓLÁS A HETÉNYI TÁRSASÁG ÍRÁSÁHOZ

A pénzügyekben jártas liberálisok Hetényi István nevével jegyzett munkaközösséget alkottak. Jól választottak, mert Hetényi valóban kiváló pénzügyminiszter volt. Nemcsak kiváló pénzügyi szakember, hanem olyan műveltségű polgár, amilyenek csak a több generációs polgárok közül kerülhetnek ki, és ott is a több ezer közül a ritkaságot jelentenek. Számomra a Tomas Mann által megrajzolt, illetve ma által is megestesített polgár volt. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hatvan év alatt hány ilyennel találkoztam. Tomas Mannhoz abban is hasonlított, hogy úgy értette a zeneművek mögött meghúzódó kultúrát, akárcsak ő.
Kádár érdeme, hogy felismerte az értékét egy olyan nagypolgári értelmiségiben, aki ebben a tekintetben fényévnyi távolságra volt tőle. Amennyire csak Aczélnak a tanácsára beszélgetett el évente egyszer Németh Lászlóval, Illyés Gyulával, Hetényire fontos politikai feladatot bízott. Nem tévedett, mert Hetényi mindig biztosan tudta, meddig menjen el a rábízott feladatok területén.
Annak is örültem, hogy a Pénzügykutató számára ő volt az ideális pénzügyminiszter. A pénzügyek területén csak tanulni lehetett tőle. Azonban azt is éreztem, hogy Hetényi más pénzügyminiszter lett volna a rendszerváltás után. Ahogyan megértette, hogy a szovjet megszállás alatt mi az ország mozgásszabadsága, a rendszerváltás után megértette, hogy ebben a helyzetben máshoz kell igazodni. Ha nem bíztak rá feladatot, bölcsen hallgatott. Tudomásul vette, hogy most nem Moszkvához, hanem a magyar közvéleményhez kell igazodni. Akkor csak azt lehetett elérni, amit Moszkva elfogadott, most csak azt, amit a választók többségével el lehet fogadtatni. Kádárnak soha nem ajánlott olyant, amit Moszkva nem fogadott volna el. Most sem szervezett volna maga körül olyan csoportot, aminek nincs politikai támogatottsága. Nem azért, mert más a véleménye, hanem azért mert nincs realitása.
Hetényi nem azért vállalta el a pénzügyminiszterséget, mert Kádárral, illetve a rendszer gazdaságpolitikájával egyetértett, hanem azért, mert tudta, hogy másoknál jobban lesz képes a politikai szükségszerűség és a szakmai meggyőződése határán egyensúlyozni. Akik most Hetényi nevét használják zászlójuknak, elfeledkeznek arról, hogy ő soha nem vállalta a fennálló rendszerrel szembeni ellenzék szerepét, még akkor sem, ha egyetértett volna a programjukkal. Lengyel László, vagy Csillag István jól tudhatja, hogy céljaikkal ugyan egyetértett, de a kiáltványaikat soha nem írta alá.
Ő soha nem adta a nevét olyan politikai programhoz, aminek nem volt politikai realitása. Akkor sem, ha szakmai szempontból egyetértett vele. Fölényes cinizmussal szemlélte volna a pénzügyi szakemberek politikai nyüzsgését. Nem emlékszem arra, hogy valaha a szakmai véleményét akkor is hangsúlyozta, amikor úgy érezte, nincs realitása. Nem ismertem még egy olyan kiváló szakembert, aki annyira irtózott volna a politikai csatározástól, mint ő. Utódjának leginkább Surányi Györgyöt tartom, aki nincs az aláírók között. Nem azért, mert a tartalmával nem ért egyet, hanem azért mert nem lát mögötte politikai realitást. Ezrét a Hetényi kör alakítói hibáztak akkor, amikor nem azzal kezdték, hogy Hetényi vállalta volna. De már nincsen Hetényi, Surányival kellett volna kezdeni.
Ami az írásuk taralámát illeti.
Az aláírók névsora alapján sokkal általánosabb, keményebb kritikát vártam, mint amit a szöveg tartalmazott. Lényegében az egykulcsos adórendszer kritikájával megelégedtek. Tartalmilag nincs vitám. Én sem tartottam szerencsének az átlag feletti jövedelmeknek nyújtott adókedvezményt. Ennek ellenére nem írok róla kritikát. Nem is azzal van bajom, amit írnak, hanem azzal, amit nem írnak.
Mivel még nem találtam példát arra, hogy az adózás módja, módszere lenne valahol a siker, vagy a bukás oka, nem ettől félek. Ezerszer jobban attól, hogy botrányosan alacsony a foglalkoztatás, és ennek érdekében nem történt jelentős lépés. De az sem ennek a kormánynak a hibája, hanem a rendszerváltás minden kormányáé. Ebben a baloldal felelőssége nagyobb, mint a közép-jobbé. Ez a kormány legalább beszél róla, és még a közmunkával is próbálkozik, ami a semminél több, de az elégnél sokkal kevesebb. Erről a Hetényi társaság írása sem beszél.
Az érdemei ellenvéleményem, hogy megbukott a Nyugaton az a gazdaságpolitika, amit ez az írás is képvisel. Megbukott a pénzügyek, a bankok érekének piaci szolgálatára épülő gazdaságpolitika. Ez nem azt jelenti, hogy a pénzügyeket nem kell rendben tartani, csak azt, hogy az elsődleges a társadalom rendben tartása. Csak a társadalmi egyensúlynak lehet egészséges gazdaságpolitikája, és csak arra épülhet a pénzügyi egyensúly.
A rendszerváltást követő húsz év kudarcainak az alapja, hogy az indokoltnál nagyobb szerepet kapott a pénzügyi szektor. Ebben a Hetényi Társaságnak minden oka megvolna az önkritikára. Abban, hogy ide jutottunk, nemcsak politikai, de gazdasági téren is, a felelősség elsősorban a pénzügyek szakértőié. Annál ugyanis nincs rosszabb politika, mint ami a másik oldalt elseprő kétharmados többségre hozza.
Ebből az volna a tanulság, hogy aki csak okos akar lenni, de nem törődik azzal, hogy mekkora társadalmi támogatás áll mögötte, kiszorul abból a körből, akiken múlik az ország sorsa. Ezen kellene az aláíróknak gondolkodni.
Ezen a téren Hetényi soha nem tévedt el. 

2012. július 30., hétfő

Családtervezés


Kopátsy Sándor              ED                     2012-07-22

CSALÁDTERVEZÉS

Alig két hét alatt társadalomtudós életem két nagy öröme ért.
1. Megjelent az ENSZ egy kiadványa Inlusive Wealth Report 2012 címmel. Hatvan éves mániám teljesülésében történt egy nagy előrelépés. A közgazdaságtudomány kezdi tudomásul venni, hogy a tőkeként működő vagyon is csak a fizikai vagyon mintegy fele, és a szellemi vagyon, amiben elenyésző rész működhet tőkeként, többszöröse a fizikai vagyonnak. Ráadásul ez a vagyon a nemzeti jövedelemnél is gyorsabban nő, és elsősorban ettől függ a társadalom fejlettsége, annak sebessége. Ebből azonban annak kell következnie, hogy a munkaerő minőségi bővített újratermelésére kell átszerkeszteni a közgazdaságtudományt, ahogyan ezt, eddig a tőkeként működő fizikai vagyonra építette.
2. A The Economist múlt heti száma azt adja hírül, hogy végre a családtervezés kerül előtérbe. Az is több évtizedes felismerésem, hogy jelenleg legnagyobb problémája a népességnövekedés elszabadulása. Ebből fakadóan a legnagyobb feladat a gyermekvállalás korlátozása. Az elmúlt kilencven évben az emberiség létszáma három és félszeresére ugrott, és a sebessége lassult, de még mindig a kívánatosnál tízszer gyorsabb. Még mindig húszévenként egymilliárddal gyarapodik.
A túlnépesedés a Nyugat és a Távol-Kelet fejlett, azaz jómódú és iskolázott társadalmaiban spontán leállt. Kínában pedig erőszakosan korlátozták. A húszévenkénti egy milliárdos népszaporulat világ elmaradott háromötödében történik. Fajunk ott szaporodik rákos gyorsasággal, ahol a feltételek leginkább kedvezőtlenek.
A The Economist arról számol be, hogy egyre inkább általánossá válik, hogy a családtervezés elkerülhetetlen.

CSALÁDTERVEZÉS

E kifejezés alatt azt kell érteni, hogy a szülőknek joga van arra, hogy maguk határozzák meg a gyermekvállalást anélkül, hogy ennek érdekében le kelljen mondaniuk a vágyaiknak megfelelő szexuális életről.
Ez azonban csak akkor lehet megvalósítható, ha biztosított az olcsó, egyszerű és biztos fogamzásgátlás, és a nem szándékot terhesség megszakíthatósága. Ahol ezek a feltételek megvannak, ott eleve jelentősen kisebb a gyermekvállalás. Vagyis a túlnépesedés megakadályozásának előfeltétele a fogamzásgátlás megoldása, és a terhesség megszakíthatósága.
Fajunk története nagyon más, sokkal boldogabb és emberségesebb lett volna, ha a terhesség, illetve a szülés vállalása felett döntés a szülők akaratán múlott volna.
A történelmet újra kell majd írni, ha egyszer tudomásul vesszük, hogy a spontán gyermekszületések nem lettek volna sokkal nagyobbak, mint amennyi népességet a társadalom érdeke megkíván, vagyis képes eltartani. Fajunk elmúlt ötezer évében, vagyis a termelésből élő társadalmak korában az elsőleges feladat az elviselhetőnél gyorsabb népszaporulat lecsapolása volt. Minden osztálytársadalom azzal a feladattal jött létre, hogy az elviselhető mértékre csökkentse a népszaporulatot. Ez a feladat soha, és sehol nem volt tudatos, de ösztönösen tökéletesen megvalósult.
Azzal, hogy fajunk mintegy százezer év múltán rákényszerült arra, hogy életfeltételeit, mindenek élelmezését megtermelje, az életminősége jelentősen megjavult, több gyermek született, hosszabb lett a várható élet, az eddig lényegében stagnáló népesség százalékban kifejezet mértékre gyorsult. Ezt azonban a nagyon lassan növekvő eltartó képesség nem engedte meg. A természeti környezet és a munkatermelékenység által megszabott eltartó képesség legfeljebb ezrelékkel nőtt. Erre a sebességre kellett a népesség növekedését lefékezni.
Az elmúlt ötezer évben, az emberiség osztálytársadalomban élő óriási többségének ezért volt az adott lehetőségeknél sokkal rosszabb élete, mert nem volt másként megoldható a spontán túlszaporodásának féken tartása.
Még nem volt olyan történész, aki felvetette volna a kérdést:
Hogyan alakult volna az emberiség sorsa, ha a spontán születések és a halálozások aránya, akkor sem eredményez elviselhetetlen népszaporulatot, ha a társadalom nem emberpusztító?
Nem kevésbé érdekes a másik fel sem vetett kérdés:
Hogyan alakult volna a spontán népszaporulat, ha csak annyi gyermek születik, amennyit a szülők akarnak?
Az első kérdésre megtaláltam a választ.
Az osztálytársadalmak azért lettek az elmúlt ötezer év során minden termelésre épülő társadalom felépítményei, mert védekezni kellett a túlszaporodás ellen.
A marxi alépítmény-felépítmény elmélet igazolása a tény, hogy a társadalom milyensége nem akarat kérdése, hanem, ha nem is akarják, spontán akkor is létrejön. Nemcsak az osztálytársadalmak kialakítói, de a mai társadalomtudósok előtt sem felismert az osztálytársadalmak elsődleges feladata. Ennek ellenére minden osztálytársadalom működése egyértelműen ezt a feladatot teljesítette. Aligha lehetett volna jobban megoldani, ha az okos emberek tudják, hogy miért kell osztálytársadalomnak lenni.
Ezzel szemben nehezen érthető, hogy a társadalomtudományok máig nem kutatták, hogy mi lett volna, ha nem maga az osztálytársadalom lett volna a legjelentősebb fokozója a nagyobb halálozásnak.
Senkinek nem jutott esszébe, feltenni a kérdést.
1. Mi lett volna, ha nem minden osztálytársdalom racionálisnál, az indokoltnál sokkal nagyobb elvonása nem a szegény többséget sújtja?
Egyértelmű a válasz. Sokkal gyorsabb lett volna a népesség növekedése, hiszen a nyomor volt a nagyon rövid élet elsődleges oka. Elég volt egy átlagosnál jobb termés, és felgyorsult a népszaporulat.
2. Mi lett volna, ha nincs fegyverkezés, nincsenek háborúk?
Egyértelmű a válasz. Sokkal gyorsabb a népszaporulat. A háborúk során sok élet és vagyon pusztult el.
3, Mi lett volna, ha az elvont jövedelmet racionális célokra költik, nem kincset gyűjtnek, nem luxusra pocsékolják el?
Egyértelmű a válasz. Az elmúlt ötezer év alkotásait csodáljuk, azokban ritkaságnak számít a racionális célú. Hirtelen az ipari forradalom előtt csak egyetlent, a Kínai Nagy Csatornát tudnám felhozni.
4. Mi lett volna, ha nem üldözik a tudást? Sokan még addig sem jutottak el, hogy minden osztálytársadalomban üldözték az emberek tudásvágyát. Az elmúlt száz év tanúsítja, ha a társadalom feladatának tekinti a tudásvagyon növekedését, felkarolja az újító igyekezetet, az elmúlt ötezer évben elértnél százszor gyorsabb lesz a fejlődés.
A négy kérdés megválaszolása egyértelművé teszi, hogy minden osztálytársadalom szervezetten működött a nagyobb halandóság érekében.
Ezeknél is nehezebben érthető, hogy fel sem vetődött az ötödik kérdés.
Hogyan alakul az elmúlt ötezer év története, ha csak annyi gyermek születik, amennyit a szülők akarnak?
Felelet.
Minden bizonnyal. Nagyon fontos történészi feladat, mert akkor kiderülne, hogy mennyivel kevesebb embertelenség történt volna, ha a szexuális aktus csak akkor jár terhességgel, ha a felek akarják. Kiderülne, hogy fajunk ötezer élves szenvedéseinek egyik jelentős okozója volt, hogy az embernek faji tulajdonága, hogy nagyobb, állandóbb a szexuális vágya, mint amennyi fogamzást, utódot akar.
Még Darwin sem figyelt fel arra a tényre, hogy az ember az egyetlen emlős faj, amelyiknek ezelőtt mintegy ötezer éve változtatásra szorult volna a szaporodási ösztöne.
Épen a homo sapiens életében, elsősorban a gyenge fizikai képességei miatt kialakult szaporasága szembekerült a fajtája érdekével. A gyűjtögetésről a termelésre áttért fajunk életviszonyai olyan mértékben javultak, hogy a faji szaporodó képessége soknak bizonyult. A megnőtt várható életkorhoz nem volt illeszthető a gyakori fogamzása. Az embernek magára kellett vállalni, a spontánnál nagyobb halálozást.
Még nyomát sem találtam annak a ténynek, hogy fajunk biológiai elődei között ismeretlen volt az olyan széles fogamzási lehetőség, mint az ember esetében. Pedig nagyon fontos egyedi tulajdonságunk, hogy a nemi tekintetben érett nő havonta néhány napig termékenyülés képes, sőt szexuális életre vágyik még ennél is lényegesen több napon keresztül. A férfiaknak pedig nemi érettségüktől kezdve erős és folyamatos a szexuális időben vágyuk. Ezért a szexuális megöregedést megélő nőknek 6-8 gyerekük születhetett. Nem vagyok demográfus, de a létszám tartásához, az akkori nagyon rövid, a húszas évekig tartó várható életkor mellett, 4 gyermek születése biztosította volna a létszám megengedhető, nagyon lassú növekedését.
Jellemző, hogy a történészek ilyen számításokat nem is végeztek.
Az aligha vitatható, hogy sok olyan gyermek született, akit nem akartak a szülők de az sem, hogy ennek elkerüléséhez nem voltak meg az adott feltételek.
Sokat foglalkoztam a nyugati középkor szenzációs találmányával, a kiscsaládos jobbágyrendszerrel. Erre a két háború közti francia történészek hívták fel a figyelmemet. Ők közölték először, hogy ebben a rendszerben, mivel a jobbágyok gyerekeinek a házassága csak akkor vált lehetősé, ha a földesúrtól jobbágytelket kaphattak, mintegy tíz évvel a nemi érettség utánra tolódott. Megállapították, de nem ismerték fel ennek a történelemformáló jelentőségét.
Tekintettel arra, hogy minden kultúrában a házasságkötés lényegében a nemi érettség idején, vagy még előtte történt, a nyugati középkorban pedig ennél tíz évvel később, ebben a legtermékenyebb tíz év, 3-4 szülés kiesett. Vagyis alig több mint fele annyi, mint minden más kultúrában. Ezért fele akkora sem volt a túlnépesedési nyomás. Meggyőződésem szerint, ezzel magyarázható, hogy alig ötszáz évvel a nyugat-európai feudális társadalmak létrejötte, a magas-kultúrák közé emelkedése után már minden más kultúra fölé emelkedhetett, és az utolsó ötszáz évben a világtörténelem főszereplőjévé válhatott.
Alig lehet nyomát találni annak, milyen módon, kik alakították ki a kiscsaládos feudális társadalmat, fajunk történetének egyik legjelentősebb találmányát. A kiscsaládos jobbágytársadalom sem tudatos, hanem ösztönös társadalmi viselkedés eredménye volt, aminek az alépítménye a természetes csapadékra épülő, szántóföldi, a jelentős állattartással összefonott földművelés volt. Alig tanítjuk, hogy ezt megelőzően minden magas-kultúra az öntözéses földművelésre épült, és ezek tartották el az emberiség négyötödét,.és még ma is a nagy többségét. Az ugyancsak korán kialakult pásztortársadalmak soha nem jutottak az érre, és mára már elenyésző a népességeltartó szerepük. Ezzel szemben az elmúlt ezer évben a természetes csapadékra épülő földművelés volt a nagyon dinamikusan fejlődő, térhódító, és az ipari forradalommal az önözésesek fölé emelkedő. A 20. században ez hozta létre a tudományos és technikai forradalmat, és ebben jöttek létre az első össznépi társadalmak.
Mindebben a siker zálogát abban látom, hogy ez volt az első társadalom, ami jó ezer éve megvalósította azt, amit Kína a 20. század végén, korlátozta a gyermekvállalást. Mivel ehhez akkor nem álltak még rendelkezésre a Kínában használt eszközök, sem a fogamzásgátlás, sem a terhesség megszakítás, sem a családok szintjéig lemenő politikai hatalom, nem véletlen, hogy egyetlen más kultúrában nem működött a gyermekvállalást korlátozó mechanizmus.
A francia történészek a két háború között már feltárták, hogy a nyugat-európai középkorban a korlátozott számú jobbágytelekhez kötött családszán mintegy tíz évvel kitolta a házasságkötést, de alig sejtették annak az óriási társadalomformáló szerepét. Az ilyen népesség korlátozás százszor szigorúbb, kegyetlenebb volt, mint a jelenlegi kínai módszer. Nehéz megérteni, mint jelentett a középkori fiataloknak az életük szexuálisabban legaktívabb korában az önmegtartóztatást. A nők számára ugyanis a házasság előtti teherbe esés az egész életpályájuk összetörését jelentette. A mai fiatalság el sem tudja képzelni, hogy mit jelentene a 28 éves korig tartó szexuális élettől való tilalom.
Ezért állíthatom, hogy a fogamzásgátlás és a terhesség megszakítás megoldása fajunk történelmének legnagyobb vívmánya.
Szinte érthetetlen, hogy nem akadt társadalomtudós, történész, aki rámutatott volna, hogy a társadalom tagjai, mindenek előtt a már szexuálisan érett nők számára, nincs nagyobb, fontosabb felszabadítás, mint a gyermekvállalással nem járó szexuális élet biztosítása. Nehéz elképzelni, hogy a szexuális kort elérő nők szabadnak érezhetik magukat akkor is, ha nincs megoldva a gyermekvállalás nélküli szexuális élet. De még a férfiak sem lehetnek szabadok, felszabadultak, ha a szexuális életük a partnerük számára szinte életveszély, számukra is katasztrofális következményekkel járhat.
Ezért okozott számomra nagy örömöt a The Economist írása arról, hogy a családtervezés fontossága visszatér a nemzetközi fejlődés programjába.
De az okos írás sem mondja ki kereken: a családtervezés azt jelenti, hogy a szülők joga a gyermekvállalásban való döntés. E joguk azt jelenti, hogy joguk van a fogamzásgátlás és a terhesség megszakítás minden eszközével élni. Nem teszi hozzá, hogy a társadalomnak csak akkor van joga a szülők gyermekvállalását korlátozni, ha biztosítani tudja a gyermekvállalással nem járó szexuális élet szabadságát. A társadalomnak nincs joga a gyermekvállalást korlátozni, ha nem biztosítható a szexuális élet szabadsága, vagyis rendelkezésre állnak a fogamzásgátlás és a terhesség megszakítás eszközei.
Néhány megjegyzés az írás tartalmához.
A Távol-Keleten a nők négyötöde használ fogamzásgátlót, a Közép-Keleten a fele, Nyugat- és Közép-Afrikában csak a tizede. De nem vonja le a következetést: ez elsősorban az oka annak, hogy a Távol-Keleten nagyon lassú a népszaporulat, és nagyon gyors az egy laksora jutó növekedés. A másik két térségben az elviselhető tízszeresénél is gyorsabb. Ez az írás sem meri bevallani, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat eleve kizárja az egy laksora jutó jövedelem és vagyon átlagos növekedését.
„Az emberiség hetede él olyan országokban, ahol a termelékenységi ráta 4 felett van.” Ennél fontosabb volna annak megállapítása, hogy az emberiségnek csak kétötödében nem nő a népesség az elviselhetőnél gyorsabban. Ennek is kétharmadát jelenti Kína, ahol ezt csak erőszakkal lehet elérni. Az emberség háromötöde elviselhetetlenül túlnépesedik, ezen belül minél szegényebbek, annál inkább. Az emberi faj többsége kontraszekcióval szaporodik.
Örömmel olvasom a közhelynek számító tényt, hogy az eltartottak aránya ott magas, ahol gyors a népszaporulat. Eddig csak a liberális közgazdászok síralmát olvashattam, hogy az alacsony gyermekvállalás mellett nő az egy laksora jutó nyugdíjasok száma. Ez ugyan igaz, mert nő a statisztika szerinti munkaképes kort túlélők száma. De soha nem tették hozzá, hogy ugyanakkor csökken az egy dolgozóra jutó felneveltek aránya. Ennél is szomorúbb a kép, ha nemcsak az egy laksora jutó jövedelmet, hanem a vagyont is számba vesszük.
Az is fontos tény, hogy a sok szülés mögött nemcsak sok nem akart gyermek születése van, hanem egy sor egészségügyi káros következmény is. Először olvasok adatokat arról, hogy az egymást gyorsan követő szülések milyen hátrányokkal, veszélyekkel járnak.
Különösen egyetértek az írás utolsó sorával.
Szégyen, hogy minderre csak most kerül sor.
Az én aggályom azonban az, hogy a legrangosabb közgazdasági hetilap nem érinti a gyors népszaporulat gazdasági következményei. Az azzal járó felhalmozási, vagyonképzési igényt, és a természeti erőforrások terhelését. 

2012. július 25., szerda

Öntözés


Kopátsy Sándor                 PA                   2012-07-25

BELÜL NÖVELJÜK AZ ORSZÁGOT

A politikusok és a történészek, hatásukra a közvélemény is százszor annyit foglalkozik azzal, hogyan lehet más országok rovására terjeszkedni. Ezzel szemben annak alig van visszhangja, ha valaki belül teszi naggyá az országát.
Néha lelkesen foglalkoznak azzal, hogy Németalföld, azaz Hollandia az ország jelentős, és kiváló adottságú területét a tengertől hódította el.
Azt még megemlíteni sem hallottam, hogy a Kínai Nagy Csatorna megépítése volt a világtörténelem legnagyobb vagyongyarapító, és a világ legnagyobb birodalmát megalapozó beruházása. Azzal hogy hajózható csatornával kötötte össze a világ két legnagyobb népessége eltartó folyamát, nemcsak mintegy 200 millió embert eltartó öntözött térséggel növelte a birodalmat, de a két folyam térségét gazdasági egységgé tette. Ha nem épül meg ez a csatorna, jelentősen másképpen alakul az emberiség akkor harmadának, ma ötödének a történelme.
A világ közvéleménye mégis százszor annyit foglalkozik a Kínai Nagy Fallal, mint a Nagy Csatornával. Pedig az nem töltötte be a feladatát.
Arról pedig szinte senki sem tud, hogy nekünk magyaroknak is van ilyen belső honfoglalásunk. Széchenyi István felismerte, hogy az Alföld jelentős hányada, a Tisza árterülete, nincs hasznosítva. Az ország legnagyobb feladata a Tisza árterületének gabonatermelésre alkalmassá tétele. Szerencséjére volt egy zseniális beosztottja, Vásárhelyi Pál vízügyi mérnök.
A zseniális Széchenyi nem volt mérnök, nem sok fogalma lehetett arról, milyen bonyolult feladat az akkori technikai eszközök és vízügyi adatok mellett megoldani, az árterületek megmentését. Ezért lehetett bátorsága arra, hogy Vásárhelyinek kilenc napot adjon arra, hogy készítsen erről tervet.
Aki az ilyen feladat elkészítésének technikáját, és adatigényét kicsit is ismeri, azt mondja, hogy ilyen feladathoz egy irodának is évekre van szüksége. Százötven év mégis azon rágódunk, hogy mennyire nem látta előre Vásárhelyi a rendezés után milyen magasak lesznek az árvízszintek, milyen gyorsan folyik majd a Tisza.
Arról azonban fogalmunk sincs, hogy ennek a szabályozásnak köszönhetően négymegyényi gabonatermő szántófölddel lett nagyobb az ország Trianon utáni területe. Magyarország számára a Tisza szabályozása nem kisebb tett volt, mint Hollandia számára a tengertől elhódított terület. A Tisza szabályozás jelentősége mégsem tudatosult bennünk.
A történelemoktatás a két háború közti területnyerést százszor annyit hangsúlyozza, mint a Tisza szabályozásának köszönhető közel akkora területnyerést. Pedig az előbbi csak néhány évig tartott, az utóbbi pedig örökös vagyonunk.
Mindezt azért bocsátottam előre, mert azzal akarok foglalkozni, ami még ennél is nagyobb területnyerési tervet szeretném indokolni. Az alföldi homokok öntözésével a terület értékét, és az ott foglalkoztathatók számát tízszeresére lehet növelni.
Széchenyi csak azt ismerte fel, hogy Magyarország gabonatermő adottsága kiváló, és az erre alkalmas terület ötöde ártér. Az még az ő korában nem volt nyilvánvaló, hogy a gabonatermő adottságot leértékelte az olcsó, hajózható vízi út hiánya, és a tengerentúli gabonával szembeni versenyképtelenségünk. Arra pedig akkor még gondolni sem lehetett, hogy Európa nyugati felének a zöldséges, és gyümölcsös kertje lehetünk. Ennek a potenciális lehetősége csak a rendszerváltás óta jött létre.
A bolsevik megszállás alatt egyrészt csak kelet felé volt nyitva az út, másrészt ott még az elegendő kenyér volt a fő gond, amiért bármit kaphattunk cserébe. Ennek megfelelően külterjes nagyüzemre épült az agrárpolitika.
A rendszerváltással azonban megnyílt nyugat felé is a kapu. Ennek köszönhetően, az ország kertészkedésre való alkalmassága felértékelődött.
Gazdaságföldrajzi adottságunk.
Európa nyugati felén nincs a magyarokéhoz hasonló kedvező adottság az öntözéses kertészkedésre.
- Egyedüli olyan térség vagyunk a 27 EU tagország között, ahol viszonylag kontinentális az éghajlat. Ízes, zamatos gyümölcs és zöldség csak kontinentális éghajlaton termelhető. Vagyis viszonylag száraz, napos, meleg nyár, de elég nagy napi hőmérsékletingadozás.
- Bőséges önözéses lehetőség. Európa nyugti felén még volnának zöldség- és gyümölcstermelésre alkalmas, napos síkságok, de ezek mind nagyon szegények öntözővízben. Ezzel szemben a Duna és a Tisza korlátlan mennyiségű, nagyon könnyen elérhető vízzel rendelkezik. Szinte minden öntözésre alkalmas terület, európai viszonyokhoz mérve, könnyen elegendő öntöző vízzel ellátható.
- Az önözésre különösen alkalmas területek homokos talajúak. Agárpolitikánk még addig sem jutott el, hogy öntözéses kertészetre az ideális talaj a homok. Szárazon és nedvesen gépekkel is, talajrontás nélkül járható. A tápanyagok és műtrágyák feltárulása kiszámítható.
- Bőven rendelkezésre áll a nem magas szakmai igényű, de megfelelő munkaerő. Ma Magyarországon nincs nagyobb gond, mint a falvakban élő, nem szakképzett munkaerő foglalkoztatása. Ez olyan munkaerő, aminek a foglalkoztatása akkor is hasznos volna, ha nem eredményezne nagy nyereséget. Ezzel szemben alig van a világon a képzetlen munkaerő foglalkoztatására alkalmasabb gazdasági ág, mint az öntözéses zöldség- és gyümölcstermelés. Egyetlen olyan ágazat, amiben a szükséges munkaerő kilenctizede nem igényel iskolázottságot.
   -- Kaliforniában évente több százezer képzetlen mexikói bevándorlót fogadnak be, és velük világszínvonalú hatékonyságon termelnek.
   -- Az izraeli kibucokban a közel-keleti és afrikai, iskolázatlan hazatelepülőkkel, nagyon kedvezőtlen adottságaik ellenére, világszínvonalon termelnek.
   -- Kenyában tucatnyi holland kertészeti nagyüzem termeli az EU országokban eladott vágott virág 40 százalékát, képzetlen afrikai munkaerővel.
- A Paksi Atomerőmű éjszakai, nem hasznosítható, tehát szinte ingyen elérhető áramával éjszaka tárolókba lehet felnyomni a vizet, amit aztán gravitációval lehet elosztani a földeken.
- A víz feljutatását és elosztását csővezetékkel kell megoldani. Ez tört részébe kerül, mint a csatorna.
   - Nem kellenek drága műtárgyak, szabad marad a közlekedés.
   - Nincs elpárolgás.
   - Nincs lehetőség a tolvajlásra.
- Mind a nyugati, mind a keleti piacok igénye óriási. Nyugaton ízben, zamatban, állóképességben és költségben nincs versenytársunk. Keleten szorító hiány van zöldségben és gyümölcsben. Ráadásul ott is minőségi fölényt élvezhetünk.
- A magyar föld agárértékét nagyságrenddel növeljük. Az önzésre berendezett homok értéke tízszeresnél is nagyobbra nő. Redukált szántóban, vagy pénzben kifejezve a földjeink átlagos piaci értéke a kétszeresére növekedik
- Egymillió képzetlen munkanélkülinek adhatunk munkát. Ez azt jelenti, hogy Magyarország értéke többel nő, mint történelmünk során még soha. A bevezetőben azt írtam, hogy a Tisza szabályozásnak köszönhetően négymegyényi szántóterülettel lett nagyobb az ország. Ha minden homokot öntözhetővé teszünk, nyolcmegyényi kertterülettel lesz nagyobb az ország. Ez már csak a Honfoglalással mérhető eredmény.

2012. július 24., kedd

Kinek állítsunk szobrot


Kopátsy Sándor               PP                    2012-07-21

KINEK ÁLLÍTSUNK SZOBROT

A Heti Válasz múlt heti számában Ablonczy Bálint ezen a címen sorol fel 30 nevet, akiket érdemesnek talál arra, hogy szobrot kapjanak. Mivel jelenleg szoborviták zajlanak, érdemes elgondolkodni azon, hogy nemcsak kinek, de hova.
Én híve vagyok a szobrok, emlékművek állításának, de számomra nem mindegy, hova kerülnek. Ez azonban Ablonczy fel sem veti. Ezért aztán azt mondhatom, hogy mind a harminc javaslatával egyetértek, de csak akkor, ha mindegyik az őt megillető helyre kerül, és ez nem zárja ki, hogy másik háromszáz is kapjon szobrot.
Azt is elfogadhatónak tartom, hogy van számos olyan falu, amelyiknek volt olyan polgármestere, bírója, aki megérdemelné, hogy szobra legyen a falujában. Életem során én is találkoztam néhány ilyennel. Még indokoltabb, hogy a kiváló polgármestereknek is legyen szobruk a városukban. Ezeket a szoborállításokat azonban bízzuk a községre, városra.
Az is természetes, hogy az iskolák névadójának lehessen szobra az iskolában, az egyetemek tanszékein. Ez is az ő dolguk. Ne szóljunk bele, ahogyan ezt természetesnek tartjuk, hogy a templomok szobrai felett az egyházak döntnek.
Abba sem szólnák bele, hogy a politikai pártoknak is lehetnek nagyjai, de ezeknek a pártépületekben, a kertjeiben van a helyük.
Ablonczy első csoportjának a címén megütköztem. SPOTOLÓ, EGYHÁZI SZEMÉLYEK, TUDÓSOK. Nagyon vegyes társaság ahhoz, hogy közös címen szerepeljenek.
Ablonczy tudatosan nem sportolókat, csak sportolót ír. Ő is csak egyet javasol. Puskás Ferencet. Számára a szobor indokolt. Rajta kívül. Ha még egy szerepelne, száz név is felmerülne, de mindegyik előtt volna Puskás.
Az egyházi személyek és a tudósok sem egy kategória. Az egyházi személyek szobra az egyházak feladata, köztérre csak akkor kerüljenek, ha nem az egyházuk, hanem az ország számára voltak nagyok. Számos tudós pap, szerzetes, mint tudós érdemel szobrot. Ennek okán az ilyeneknek vagy a szakmai intézmények előtt, vagy a szülőhelyükön kell szobrot állítani. A politizáló egyházi személyekkel szemben aggályaim vannak. Az ő szobraik állítását bízzuk az egyházakra.
Ablonczy három egyházi személyt, és két tudós említ.
Salkaházi Sárát a Vatikán kiemelte azzal, hogy boldoggá avatta. Legyen vele boldog.
Ravasz László nemcsak református püspök volt, hanem politikusként is a bölcsek közé sorolható. Az, hogy politikusként kiemelkedett a Horthy korból, jórészt a kor nagyon alacsony politikai színvonalát is jellemzi. Prohászkánál sokkal mértéktartóbb maradt. 1956-ban a nagyon kevés mértéktartók között maradt. Ha Salkaházinak köztéri szobor jár, akkor neki több is.
Scheiber Sándornak csak azért nem javasolnák szobrot, mert a magyar zsidóság volt az ártatlan mártír, a vezetők bátortalanok voltak. Ezzel szemben régi vágyam, hogy minden vasútállomáson legyen emlékmű, rajta az elszállítottak nevével. Ne egy helyen egy zsidó vezetőnek, hanem minden vasútállomáson, hogy mindenki lássa, mit követtünk el. Erre a gaztettünkre még századok múlva is emlékeztetni kell.
A tudósok közül Ablonczy csak két nevet említ, Szent-Györgyi Albertet és Teller Edét. Sajnos, a történészek még mindig nem ismerték fel, hogy az elmúlt száz év legnagyobbjainak a négyötöde, szerintem 99 százaléka tudós volt. Csoda, amit a fajunk az elmúlt száz évben elért, de ebből szinte minden a tudományoknak köszönhető.
Ebben a tudományos csodában nekünk magyaroknak elképesztő szerencsénk volt azzal, hogy a Fasorban létesült egy olyan gimnázium, amibe a lutheránus papok, tanárok, és a pesti nagypolgár zsidóság gyerekei együtt tanulhattak. Ennek az iskolának lett világtörténelmi szerepe nemcsak a tudomány, de a politika történetében is. Ezért, ha rám volna bízva, a Kossuth téren állítanák a világhírűvé vált fasori diákokból egy szoborcsoportot. Valami olyant, mint Rodin a Calais-i polgárok szoborcsoportja. Hadd lássa, aki látni akarja a parlamentet, hogy nem csak a törvényhozás háza hatalmas, és díszes, hanem az a nép is, amelyik építette.
Már itt bajom van az arányokkal. Három egyházi személy, és csak két tudós. Ez még nagyon középkori arány, amikor a teológia volt a szakmák királya.
Ablonczy még mindig ott tart, hogy a szobor elsősorban az irodalom és a művészet a társadalom iránytűje. Ez a világ a 20. században már csak a múlt emléke volt. Ennek ellenére e század két legnagyobb magyarjának én is Adyt és Bartókot tartom. Bartók még évszázadok múlva is az egyik legismertebb magyar lesz. Adyról majd csak a magyarok tudnak.
A harminc említett között a 16 írót és művészt soknak tartom akkor, ha országos szinten gondolkodom. Különösen akkor, ha azt is tudjuk, hogy a legnagyobbaknak már vannak köztéri szobraik.
Nekem tetszik, hogy a klasszikusnak egyáltalán nem számítható Molnár Ferenc és Rejtő Jenő neve is felkerült. A nála rangosabbaknál is népszerűbbek voltak. Sőt ma is több az olvasójuk. Velük szemben a rangosabbak nem köztérre valók, mert nagyon kevesen fogják tudni, hogy kik voltak. Ilyennek tartom a tisztelt Hamvas Bélát, Bánffy Miklóst. Gondolni kell a köztéri szobrokat állítóknak arra, hogy a kevesek által ismerteknek akkor sem jár köztéri szobor, ha megérdemelnék, ha ismernék őket. De akiknek az érdemét nem ismerik, maradjanak a szakma nagyjai.
Tamási Áron és Illyés szobrának örülnék.
Herczeg Ferencet nem fogja az utókor olvasni. Különben is olyan politikai kurzus mértéktartó propagandistája volt, akinek a műveit nem fogják elővenni.
A nem említetteket szeretem, de a jövő szeretetére aligha számíthatnak.
A politikusokról egészen más a véleményem.
Az utolsó száz évnél messzebb nem mennék vissza. Ahhoz, hogy ez megtehessük, tárgyilagosabb magyar történelmet kell megírni.
Werbőczy történelmi szerepe ugyan jelentős, de nem a haladás, hanem a társadalmi fejlődést fékezők táborába tartozott. Pápista létemre, az ő korából sokkal inkább a vallási reformáció nagyjai közül válogatnák. Werbőczy a szélső nacionalisták zászlójuknak használják. Jobb volna a jobbágyviszonyok megszilárdítóját, és a szent kora tan apostolát nem reklámozni. Különösen nem egy n eves történésznek.
Mária Terézia is rossz szimbólum. Róla is indokolt volna a magyar történészeknek reális képet adni. Bigott, primitív katolikus volt. Hisztérikusan türelmetlen a reformáció egyházaival szemben. Szerencsére az üldözött egyházak nem feszegetik a viselkedését. Én százszor inkább szobrot állítanák a fiának, II. Józsefnek, aki már anyja életében német-római császár volt, az érdemeiből mi sokat az anyjának tulajdonítunk, akiről az ellenreformáció csak rosszat tanít.
Tisza Kálmán már nem a 20. század politikusa volt. Én a több nemzetiségű Magyar Királyság reális politikájával szemben érzéktelennek tartom. Trianonért egyik felelősnek, a 30 milliós Magyarország gondolatának építőjét látom benne. Ideje volna megérteni, hogy mi vezetett Trianonhoz.
Darányi Ignác az arisztokraták és az egyházi bortokok stabilizációjáért dolgozó szakember volt. Nagy Imrének és Erdei Ferencnek, de még Fehér Lajosnak is előbb állítanák szobrot, mint Darányi Ignácnak az elsőt. Az 1945 előtti birtokviszonyok egyetlen kiszolgálója sem érdemel szobrot.
Bethlen Istvánt Ablonczy elsőnek említi. Elismerem, hogy a nagyon alacsony színvonalú politikai elitben ő volt a legkevésbé ostoba, illetve az egyetlen nagyvonalú politikus, de a tehetségét egy anakronisztikus társadalom stabilizálására hasznosította. Aki Trianon után teljes revízióban hitt, legalábbis azt szolgálta, az előttem ostoba politikus, akkor is, ha az ostoba célját okosan szolgálja.
Csak két példát hozok fel az életéből.
Ő kötött paktumot a szociáldemokrata Payerrel arról, hogy a városokban lehet titkos a választás, a falvakban azonban nyílt marad. Ő okosan kiszámolta, hogy a kétharmados többséget garantálja az olyan választás, amiben a jegyző jelenlétében kell szavazni a kiszolgáltatott falusi népnek. Én a gyerekeknek azt mesélném el a két háború közti időt tárgyaló történelemórán, hogy képzeljétek el egy gróf úr volt a miniszterelnök, aki olyan paktumot kötött a még nagyon gyenge munkáspárttal, amiben megengedte, hogy a városokban titkos legyen a szavazás, olyan okos volt ez a gróf, hogy ezt megengedte. Nyolcvan évvel később még volt olyan rangos történész professzorunk, aki szobrot állított volna a tiszteletére.
Egyszer találkoztam vele, amikor 1944 decemberében egy uradalomban mentem át a fronton, és megsúgták, hogy az a huszár ezredes úr, akit a fogat vitt tovább nyugatra, Bethlen István volt miniszterelnökünk. Nekem már a butaság szimbóluma volt, hogy a huszárság volt a legelőkelőbb fegyvernem. Ezeket vittük az orosz frontra a tankok ellen. Bethlen miniszterelnök úr akkor nem a tankok felé ment, hanem előlük menekült. Tegyük hozzá, hogy ő volt a politikai élcsapatban a legokosabb politikus.
Slachta Margitot Bethlennél sokkal kisebb képességű politikusnak tartom. Nem fogta fel, hogy a Szovjetuniónak ki vagyunk szolgáltatva, és vagy velük kötünk kompromisszumot, vagy ugyan nyerünk a választásokon, de nem rúghatunk a labdába. Mindszenti Bíboros már kapott szobrot azért, mert még a Vatikánnal is szembefordult, nemcsak a Szovjetunióval. Most Slachta Margit szobrát fogjuk felállítani.
Apponyi Albert méltatását is megértem. Ha valaki megkérdezné, kit tekintek Trianon legjellemzőbb előkészítőjének, erre a címre Apponyit ajánlanám. Ebben az utódállamokba került etnikumok mindegyikével egyetértenék. Nála alkalmatlanabb politikust nem is küldhettünk volna Párizsba. Elég volna, ha a történelemtudósok ismernék a győztes hatalmak Apponyi szerepvállalásáról alkotott véleményét.
Nagy Ferenc tisztességében nem kételkedem. De ő úgy vállalta el a miniszterelnöki posztot, hogy fogalma sem volt az adott politikai realitásról. Sztálin felügyelete alatt akart vele nem egyeztetett agrárpolitikát folytatni.
Szomorúan állapítottam meg, hogy nálunk csak annak jár szobor, akinek fogalma sincs a reális lehetőségekről. Én az irreális célokért küzdő politikusokat a holdkórosokkal közös csoportba sorom, azzal, hogy a holdkórosok önveszélyesek, az irreális célokért harcoló politikusok azonban közveszélyesek, azaz kártékonyak. 

A 20. SZÁZAD FONTOS ESEMÉNYEI



Kopátsy Sándor                 EH                   2012-07-19

A 20. SZÁZAD FONTOS ESEMÉNYEI
Betoldás a Magyar történelemhez

Bevezetés

Aki a népe történelmét a társadalmi átalakulás alapján vizsgája, egészen más véleménye van a bolsevik megszállás alatt eltelt közel ötven évről. Ezeknek az évtizedeknek köszönhetjük, hogy ezer év után, a magyar végre modernizálódott. Nem mi akartuk, de jót tettek velünk, aki erre kényszeríttettek bennünket.
Sajnos, a Nyugattal való párhuzamos társadalmi átalakulásokról mindig lemaradtunk. Csupán a feudális társadalom kialakítása, és a nyugati kereszténységre való áttérés történt jó időben, és következetesen.
Nemesi alkotmányunkat még időben korszerűsítettük, de csak papíron.
A reformációt is jól kezdtük, de csak az oszmán megszállásnak köszönhetjük, hogy legalább részben sikerült.
A Habsburg Birodalomhoz való csatlakozásunkból azonban annak rossz oldalát kaptuk. Ahogyan a cseh társadalom a birodalomban való részesedének során keményen nyugat-európai lett, mi az ellenkező oldalon, a feudális társadalom megőrzőjének a szerepét játszottuk. Ebből következően kimaradtunk a polgárosodásból, az örökös tartományokkal és Csehországgal azonos időben történő jobbágyfelszabadításból. Ennek lett aztán következménye, szinte minden, mi 1790 és 1945 között velünk történt.
Történészeink, érthetetlen okból, mélyen hallgatnak arról, hogy hetven évvel később szabadítottuk fel a jobbágyokat, és akkor is csak fél szívvel. Pedig ennek a történelemi következményei volt, ami az óta velünk történt.
Trianon után alkalmunk lehetett volna a társadalmi modernizációra. Ezt a lehetőséget azonban bűnös módon elhalasztottuk. Korábban a Kárpát Medencében élvezett társadalmi fölényünk megszűnt, még az utódállamokénál is feudálisabbak maradtunk. Közép-Európában szinte egyedül maradtunk, mint az arisztokrácia és az úri középosztály politikai és gazdasági társadalma.
Aránytalanul sok feudális világi és egyházi nagybirtok és politikai szerep megmaradt, aránytalanul sokan rekedtek a falvakban. Már a kiegyezéskori, de főleg az első világháború utáni magyar társadalom legnagyobb torzulása az volt, hogy
A társadalom tizedét sem kitevő uralkodó rétegnek, az arisztokrácia és az úri középosztály szövetségnek a nagybirtokrendszer fenntartása, és a szegény, elmaradott, konzervatív parasztságra való támaszkodás volt az érdeke.
Érdekes módon, mi népiek sem ismertük fel, hogy még a nagyon belterjes mezőgazdaság is, legfeljebb a falvakban élő munkaerő negyedét képes emberi módon eltartani.
Márpedig, a munkaalkalom nélküli falvak társadalma eleve alkalmatlan a társadalmi progresszióra. A falusi lakosságot át akartuk vinni a farmergazdálkodás felé vezető útra, de nem ismertük fel, hogy ez csak akkor válik lehetővé, ha a falvak lakosságának fele a városokba költözik, és a megmaradók fele is a városokban vállalhat bérmunkát.
A parasztból csak akkor lesz farmer, vagyis mezgazdasági vállalkozó, ha bőven van föld, és kevés a munkaerő. Ahol kevés földön nagyon sok embernek kell megélni, ott stabilizálódik a kisárutermelés, ami korunkban már társadalmi lemaradást jelent. Ezt nemcsak a népiek nem ismerték fel. Földreformot akartak, de nem szerepelt a céljaik között az urbanizáció és bérmunkateremtés a falvakban munkát nem találhatók számára.
A politika és a történelemtudomány máig nem látja be, hogy a második világháború után nem lehetett jelentős társadalmi átalakulás, amíg a falusi lakosság fele nem válik városlakó munkavállalóvá, a másik felének a fele pedig nem lesz a városba bejáró munkás.
A bolsevik megszállóknak köszönhetően végrehajthattuk a nagyon következetes, a nagybirtokot felszámoló, minden falusi lakosnak minimális jövedelmet jelentő földet juttató földreformot. Nem tudatosult azonban, hogy ezzel ugyan felszámoltuk az arisztokrácia hatalmának gazdasági alapját, de stabilizáltuk a falusi elmaradottságot. Azt hittük, győztünk.
Szinte ellenségesen fogadtuk, hogy minden pénzt az erőltetett iparosításra fordított a kommunista hatalom. A mezőgazdaságot akartuk modernizálni. Nem vettük tudomásul, hogy modernizáció csak ott történhet, ahol szűkösen van munkaerő.
Szerencsénkre, a proletárdiktatúrára esküvő bolsevikok más utat választottak. Akkor csak azt éreztem, hogy hisztérikusan parasztellenesek. Attól féltek, hogy a paraszti életforma szüli majd a kapitalizmust.
Azt akkor nem sejtettem, hogy a falu népének, és azon belül azoknak, akik a mezőgazdaságban maradnak, ők tették a legnagyobb szívességet. A farmerek falvai vezető hosszú úton a legnagyobb vívmány az volt, hogy a falusi lakosság fele városokba költözött, illetve számos falú várossá emelkedett. Ha az urbanizáció során városi munkássá válók, és a falvakban maradt munkaerő nem talál a városokban bérmunkát nemcsak az agrárreform, de a társadalmi fejlődés is megfeneklik. A rendszerváltás után társadalmunknak sokkal hátrábbról kellett volna megkezdeni a Nyugathoz való felzárkózást.
Arra most nem érek ki, hogy a rendszerváltást követő liberális agrárpolitika óriási kért okozott a magyar falvaknak és a mezőgazdaság jövőjének.
Még senki sem írta le, hogy a bolsevik rendszernek történelmi érdeme volt a gyors urbanizáció. A jelenlegi politikai elit képtelen belátni, hogy nyugat megszállás esetén a polgári demokratikus magyar társadalom, amelyik nyilvánvalóan, a demokratikus politikai viszonyok között, uralomra került volna, a megtörtént urbanizációnak a felét sem hajtja végre.
A rendszerváltás utáni politikai elit csak az előző negyven év tényleges politikai hibáit látja, de az elért történelmi eredményeit nem veszi tudomásul.

A paraszti kisárutermelésből a bérmunkába.

A két háború közti rendszer ennek érdekében szinte semmit nem tett. Lassan nőtt a munkaviszonyban dolgozók aránya, a munkaképes lakosságnak aránytalan nagy hányada, mintegy kétharmada arra volt ítélve, hogy a falvak határában lévő földekből valahogyan megéljen. Ráadásul ennek a földnek is felháborítóan nagy aránya félfeudális nagybirtok maradt, amin külterjes gazdálkodás folyt, tehát még annyi munkaalkalmat sem biztosított, mint az elmaradt paraszti kisárutermelés.
A magyar társadalom számára a legfontosabb feladat kétmillió munkahely teremtése azoknak, akiknek korábban csak a nagybirtokok cseléd, és a paraszti kisárutermelés jelentett megélhetést.
Az erőltetett iparosítás öt év alatt megteremtette a kétmillió munkahelyet. Ennek történelmi jelentőségét csak akkor érthetjük meg, ha abból indulunk ki, hogy népünk ezer éves történetét, a rendszertől függetlenül az jellemezte, hogy sokkal több volt a munkából való megélhetésre vágyó, mint amennyi számára alkalom a munkából való megélhetést kínáló alkalom.
A jobbágyfelszabadulás előtt nem volt annyi jobbágytelek, mint amennyi saját telekről álmodó. Nem fogjuk a nyugat-európai közkort megérteni, amíg nem vesszük tudomásul, hogy a jobbágyok gyerekeinek az volt a legszebb álmuk, hogy jut nekik is jobbágytelek. Még nem olvastam, hogy évszázadok átlagában feléjüknek sem jutott.
A jobbágyfelszabadítás száz évvel megkésett, és akkor is a jobbágyok által megművelt területeknek félét sem kapták meg. Megőriztük az arisztokrácia számára a szántóföldek jobbik felét. Átlagosan egy családra fél jobbágyteleknyi föld sem jutott. Az egyre gyorsabb népszaporulat ezt is egyre kisebb birtokra osztotta.
A háború előtti viszonyokhoz képest óriási eredmény volt, hogy minden föld a parasztoké lett. Életem legszebb élménye a földosztás volt. A nagy örömben elolvadt a tárgyilagosság. Nem vettük tudomásul, hogy a falusi családok óriási többségének tized akkora föld sem jutott, amin farmergazdaságot lehetett volna kialakítani. Ez történt annak ellenére, hogy a magyar történelemben először nem volt gond bérmunkát találni.
A falusi lakosság felét 1990-ig a bolsevik politika városokba hozta, vagy a városokban foglalkoztatta. Ennek során ugyan a kollektivizálás sor brutális politikai eszközöket is alkalmaztak, de a végeredmény forradalmi, és pozitív. Akkor én sem fogadtam el az alkalmazott módszereket. Ráadásul az első években a termelőszövetkezet kolhoz volt, a gépállomások irányítása alatt. Reményünk sem volt arra, hogy ezekből viszonylag független, havi bért fizető, családi pótlékot, nyugdíjat biztosító munkaviszony lehet. A magyar agrárpolitikai irányítóinak történelmi érdeme, hogy a termelőszövetkezetek ilyenek lettek, és hogy a mezőgazdaság a hetvenes évektől nagy állami támogatást élvezhetett, modern technikát kapott.
Azt sem ismertem fel, hogy a paraszti kisárutermelésnél modernebb munkaviszony a bérmunka. Különösen akkor, amikor mesterséges munkaerőhiány van. Akkor még nem tudtam, hogy a munkás hatalma nem a papírokra fektetett törvényeken, jogszabályokon múlik, hanem a munkaerő keresletének és kínálatának arányát. Ahol munkaerőhiány van, ott a munkás akkor is úr, ha a papíron minden jog a pártitkáré, és az igazgatóé.
Elég volna belegondolni, hol lennék, ha ma is annyian akarnának a falvakban, a mezőgazdasági adottságokból élni, amennyi a háború után ott éltek, mennyivel rosszabb helyzetben volna most a parasztság, akik körében most az átlagnál is sokkal nagyobb a munkaalkalom hiánya.
Ezért a bolsevik évtizedekről a hivatalosnál sokkal jobb a véleményem.

A magyar társadalom etnikai összetétele.

A két háború közti zsidóüldözés lehetőséget adott arra, hogy lássam annak az okát. A magyar antiszemitizmusban az egy nagyságrenddel a magyar etnikum előtt járó zsidókkal szembeni féltékenységünk, gátlásosságunk, irigységünk működött. Tőlük megtanulhattuk volna, hogy a Nyugathoz viszonyított lemaradásunk oka, hogy nem olyanok vagyunk, mint a zsidók. Diákkoromban rádöbbentem, hogy ugyan sok okunk van arra, hogy lényegesen szegényebbek, feudálisabbak vagyunk, mint a nyugat-európai népek, számomra a magyar zsidóság megmutatja, hogy nem lehetetlen a Kárpát Medencében nyugat-európai szinten élni. Elég volna, ha olyanok lennénk, mint a zsidóságunk. Az ő vagyonuk, jövedelmük, iskolázottságuk a nyugat-európai átlag felett volt, annak ellenére, hogy többségük második harmadik generációja élt az országban, és érvényesülésüket a magyar társadalom inkább fékezte, mint segítette. A magyar úri középosztályhoz képest jelentős hátrányban voltak.
Tízen éves koromban már világosan láttam, hogy a svábok is lényegesen előttünk jártak. A sváb és a magyar falvak között feltűnő volt a különbség. Tisztábbak, szorgalmasabbak, takarékosabbak voltak. A bevándorlásuk óta eltelt kétszáz év nem volt elég, hogy a magyarokhoz süllyedjenek. Ezért aztán a magyar közvélemény őket is leminősítette. Az erényeiket negatívan ítélte meg.
Máig ezer éves történelműnk legnagyobb veszteségének tartom a zsidóság és a svábság nagy többségének elvesztését, elpusztítását, kitelepítését, kivándoroltatását. Trianonnál, a bolsevik megszállásnál nagyságrenddel nagyobb kárunk származott e két kiváló etnikum elvesztéséből. De még nem akadt sem politikusunk, sem történészünk, aki ezt a vitathatatlan tényt megfogalmazta volna.
A magyar cigányság elmaradásáért mi vagyunk a felelősek, és ennek jóvátétele a mi kötelességünk. Ez azonban nem zárná ki az őszinteség kimondását, ez a nálunk elmaradottabb etnikum az egyedül gyorsan szaporodó. A 20. században elvesztettünk egymilliós olyan etnikumot, amelyik előttünk járt, és gyarapodott a létszámunk százezer cigánnyal, aki messze mögöttünk járnak. Ehhez képes minden politikai erényünk és bűnünk jelentéktelenné válik.
Az etnikai összetételünk erőszakos, illetve ostoba tetteink mellett az érdemekről sem beszélünk.

A legnagyobb eredményünk

Számomra a magyar történelem megértéshez az iránytűt Győrffy György adta azzal, hogy közölte a közkori francia és magyar társadalom osztályszerkezetet. Ebből kiderült, hogy óriási számbeli fellegünk van nemesekben, és katasztrofális hiányunk általában polgárságban, katasztrofálisan nagy a magyar etnikumukban. Franciaországban a lakosság 1 százaléka volt nemes, Magyarországon pedig 6 százalék. Ennek éppen fordítottja volt a polgárok aránya, ott 6, nálunk 1 százalék, amiben szinte nem is volt magyar. Ezek a számok számomra szinte máig magyarázatot adnak történelmünk fordulatira. Ezért, ha rajtam múlna, ezekkel a számokkal kezdeném a magyar történelem tanítását.
A polgárhiányosság napjainkig mindenre ad magyarázatot.
Ahol kevés volt a polgár, ott győzhetett az ellenreformáció.
Ahol kevés volt a polgár, ott Széchenyivel szemben Kossuth után menet a nemzet.
Ahol kevés volt a polgár ott késett meg a jobbágyfelszabadítás.
Ahol kevés volt az államalkotó etnikumból a polgár, ott nem volt versenytársa a bevándorló zsidóságnak.
Ahol a zsidósággal való lépéstartásnak nem voltak magyar társai, ott szabadult el az antiszemitizmus.
Ahol kevés volt a magyar polgár, ott győzhetett Trianon után az arisztokrácia és az úri középosztály fél-feudális szövetsége.
Ahol kevés volt a magyar polgár, ott a bolsevik megszállás alatt a szovjet befolyás szinte csak a zsidóságra számíthatott.
Ahol gyenge volt a polgárság befolyása ott az 56-os forradalomban is felüthette a fejét az úri világ restaurációs kísérlete, és az antiszemitizmus.
Ahol gyenge volt a polgárság befolyása, ott a rendszerváltást követő választáson, az Antall József vezette úri világ maradéka győzött.
Ahol gyenge volt a polgári személet, ott 2010-ben kétharmados győzelmet arathatott a Fidesz.
Mire lehetünk büszkék a 20. századi történelmünkben?
A második világháborút követő 45 évre, amiben a magyar társadalom középkorból öröklött struktúrája végre modernizálódott. A bolsevik megszállást minden másik csatlós országnál eredményesebben éltük túl. Ezek alatt az évek alatt a magyar társadalom szerkezete, ezer év után először, a nyugati demokráciákhoz hasonlóvá módosult.
A földreform kihúzta a gazdasági alapot a világi és egyházi arisztokrácia alól.
A bolsevik ideológia hisztérikus úrgyűlölete csökkentette az úri középosztály politikai hatalmát. Velük szemben a népi kollégiumokban felnevelte a parasztok és munkások gyerekeiből az új értelmiséget.
Az erőltetett iparosításnak köszönhetően, normális szintre nőtt az urbanizáció, csökken a falvakban lakók aránya. Ennél is fontosabb, hogy normális szinte szorult vissza a kisárutermelők aránya, és a bérmunka lett a nagy többség megélhetési módja.
Összefoglalva.
Ezer év után először vált a magyar társadalom struktúrája nyugat-európaivá. Ezzel ugyan még a nemesi társadalom személete nem szűnt meg, de megszűnt annak politikai és gazdaság alapja. Még ma is él, de már nem éledhet újjá.

2012. július 20., péntek

Foglalkoztatás



Kopátsy Sándor                 EF                   2012-07-17

A TÁRSADALMI ÉRDEKNEK MEGFELELŐ FOGLALKOZTATÁS

BEVEZETÉS

A távol-keleti országok viharos gazdasági növekedése, mindeneknél jobban Kína csodája felhívta a figyelmem arra, hogy a Nyugat egésze, különösen a fél-perifériái számára a viszonylag gyengébb munkaerő foglalkoztatása nemcsak gazdasági, de társadalmi gondot okoz. Az adott foglalkoztatási módon a munkaerő jelentős hányada kiszorul a foglalkoztatásból.
A viszonylag gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásának két oka van, az egyik elvi, a másik konkrét.
Elvi oka, hogy a tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a munkaerőpiacon.
A konkrét okot a kelet-európai, mindenek előtt a kínai és vietnámi gazdaság fellendülése okozza.
Miért fordult meg a munkaerőpiac?
Mert a tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a társadalom munkaerőigényében.
A tőkés osztálytársadalmat a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálat, és a tőkehiány jellemezte. Ezért a minél olcsóbb munkaerőt kereste. A jelenkori fejlett társadalom hatékonysága elsősorban az egyre jobb munkaerőtől függ. Ha azt megtalálja, biztos a sikere, mert nemcsak hatékony, hanem kívülről is odamegy a tőke. Az egyre jobb munkaerő újratermelése érdekében a gyenge munkaerőt is eltartja, hiszen a jó munkaerőt csak akkor termelheti újra, ha minél szélesebb a merítése, és ez csak akkor történik meg, ha a nem elég jó munkaereje is dolgozik, eredményes gyermeknevelésre alkalmas.
A jobb munkaerőhöz jutás leghatékonyabb eszköze a jó minőségű munkaerőnek más államoktól való csábítása. Ez nemcsak az átlagnál értékesebb, de nincs felnevelési költsége. Ez a nyilvánvalótény csak azért nem derül ki, mert a közgazdaságtan nem számol a munkaerő termelésének költségével, és nem méri annak hatékonyságát.
A közgazdaságtan elavultságát semmi sem jellemzi jobban, minthogy nem számol a szellemi vagyon, vagyis a munkaerő értékével, annak újratermelési költségével.
Az ugyan közhelynek számít, hogy a jelenkori fejlett társadalom a tudás társadalma. Ez azt jelenti, hogy a hatékonyság elsősporban a munkaerő minőségén múlik. Ennek ellenre a közgazdaságtan továbbra is azon az elvi alapon áll, hogy a modern társadalom továbbra is tőkés társadalom.
Az ENSZ statisztikusai már kiszámolták a társadalom vagyonát. Abból kiderül, hogy a fejlett társadalmak vagyonának nagy többsége a szellemi vagyon. A fizikai vagyon részesedése egyre kisebb, és ennek is csupán a fele működik tőkeként. A vizsgált 20 ország kétharmada fejlett, ezekben a tőkeként működő vagyon alig az összes vagyon tizede. Aligha követhet el a tudományok diadalútját járó 21. században nagyobb hibát, mint tőkés társadalomnak tekinteni az olyan társadalmat, amiben nem a tőke, hanem az emberi szellem az úr. Tegyük hozzá, hogy a szellemi vagyon válhat a legkevésbé tőkévé, az, természeténél fogva a személyhez kötött vagyon.
A jelenkor fejlett társadalmaiban az ember viszonylag fejlett agya az úr. Mindent annak kell alárendelni, ami az agy kapacitásának jobb kihasználását eredményezi.
Fajunk eddigi története az egyedek többségétől a fizikai erejének jobb kihasználását célozta, a technika az ember viszonylag gyenge fizikai képességét sokszorozta meg. Mára azt érte el, hogy az ember a technikát oda fejlesztette ki, hogy az ember lett minden fizikai képesség tekintetében a legtöbbre képes. Gyorsabban mozog a térben, nagyobb erőt tud gépeivel kifejteni, jobban lát kicsit és nagyot, lehallgat olyan elektronikus jeleket, amire egyetlen más élőlény nem képes. Fajunk történetét a jelenkorig azzal foglalhatjuk össze, hogy rövid százezer év alatt sikerült minden fizikai képességben magasan az élre kerülni. Ehhez elég volt, hogy a legjobbak ismeretit hasznosítsa. A többség fejlett agyának nagyon kis kapacitását nem volt képes hasznosítani.
A 20. században azonban a tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott. A társadalmi és gazdasági fejlődés motorját a fizikai tőkétől átvette a szellemi vagyon. Annak ellenre, hogy a politikának és a közgazdaságtannak fogalma sincs a minőségi fordulatról, az bekövetkezett. A fejlett társadalmakban, ahol leállt a belső népességnövekedés, az egy laksora jutó növekedés más sebességfokozatba lépett. Az elmúlt ötven év során azokban a puritán nyugati és a konfuciánus távol-keleti országokban, ahol leállt a népszaporulat, gyorsabban növekedett az egy lakosra jutó jövedelem, az iskolázottság és a várható életkor, mint az ipari forradalom után 250 év, illetve fajunk megjelenésétől az ipari forradalomig.
Annak ellenére, hogy ehhez hasonló mértékű és hatású változás fajunk története során nem történt, még az érintetek sem vettek tudomást róla.
A saját életem alakulása alapján érzem úgy, hogy mintegy kétmilliárd ember mondhatta és mondhatja el, hogy az élete többel javult, mint őseié összesen. Ez a megállapítás teljesen jogos, ha a jobb életet nemcsak pénzben, jövedelemben mérjük, hanem abban is, hogy mennyivel tovább élünk, mennyivel kevésbé kell félnünk a haláltól, a betegségektől, mennyivel többet ismerhettünk meg a világból, a tudományokból, mennyivel lettünk mobilabbak. Számos olyan lehetőség nyílt meg milliárdnyi ember számára, amiről nem is álmodhatott, ami számára minden pénznél többet ér.
A változás mögötti különbséget két példával szoktam illusztrálni.
A fogamzásgátlás önnyű, egyszerű és olcsó megoldása több zavartalan örömöt adott az emberiségnek, mint az anyagi gazdagodás. Sőt az anyagi gazdagodás sem valósulhatott volna meg, ha nem megoldott a fogamzásgátlás.
A korlátlan és olcsó kommunikáció jelentőségéről alig hallunk, holott az emberi agy kapacitásának jobb kihasználása e nélkül sokkal lassabban növekedhetett volna. Fel sem tudom mérni, hol tartanák tudósként, ha nem férhetnék hozzá azonnal és folyamatosan a szakma tudományos eredményeihez és adataihoz.
Száz, meg száz hasonló példát lehetne felhozni.
Ezek a példák is bizonyítják, hogy korunk fejlett társadalmai más sebesség tartományra képesek. De a sebességet még mérni sem tudjuk.
Még ennél is kevésbé tudatosult, hogy ebbe a más sebességű fejlődési tartományba csak azok a társadalmak juthatnak el, amelyekben leáll a túlnépesedés.
Még kevesebbet tudunk arról, hogy a túlnépesedés leállítása csak az egyik feltétel. A másik, talán még nehezebben teljesíthető, hogy a lakosság viselkedési módja puritán, illetve konfuciánus legyen.
Azt, hogy a sikernek e kettős feltétel van, a tények bizonyítják. Csak az olyan ország lett a saját erejéből gazdag, amelyikben leállt a népszaporulat, és a lakosság vagy puritán, vagy konfuciánus módon viselkedik. Ahol nem áll fent mindkét feltétel, sehol nincs eredmény, az átlagosnál gyorsabb fejlődés.

TUDATFORMÁLÁS

Ebben az írásban csak azzal foglalkozom, hogyan lehet a lakosság viselkedését puritán, illetve konfuciánus irányban alakítani.
Másutt már kifejtettem, hogy a viselkedési kultúra átalakítása nem könnyű feladat, fordulathoz generációkra van szükség. Ennek ellenére, mivel nincs más út a sikerhez, rá kell lépni erre az útra.
Arra, hogy a viselkedés már az osztálytársadalmakban is jelentős szerepet játszott a hatékonyságban, Max Weber hívta fel a figyelmemet. Arra, hogy ez még sokkal fontosabb a jelenkori fejlett társadalmakban, a tapasztalatok tanítottak.
Weber volt az első politológus, aki felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalom ott hatékonyabb, ahol a lakosság viselkedését a „protestáns erika” jellemzi.
Már Weber is rámutatott arra, mitől változik jó irányban az emberek viselkedése. Két módot ismertetett.
A falvakból a városba költözés.
Lengyel példákon mutatja meg, hogy a városba költözők gyorsan életformát váltanak, idomulnak az új környezethez annak ellenére, hogy otthon, a történelmi környezetben nagyon konzervatívak, nehezen változók.
Amerika-hatásnak nevezi, ahogyan a konzervatív lengyel bányász és paraszt Amerikába érve gyorsan modern polgárrá alakul át.
Weber mindkét megfigyelése közismert, ha nem is nagyon tudatosodott.
Még a történészek sem fogták fel annak jelentőségét, hogy a bolsevik rendszer hisztérikus iparosításának köszönhetjük, hogy kétmillió munkaképes ember, aki a falvakban és a mezőgazdaságban nem találhatott volna munkát részben városokba költözött, részben oda járt dolgozni.
Az urbanizációban kell látni a tudatformálás, a modernizáció egyeik legfontosabb eszközét.
Kisárutermelőből bérmunkás.
Mikor Weber azt bizonyítja, hogy a szegényparaszti életformában nem található munkaalkalom helyett a leányok eljönnek a városba cselédnek polgárcsaládokhoz, gyorsan óriási változáson mennek keresztül. Mai szóval modernizálódnak. A társadalomtudomány ugyan látja, hogy a bérmunkás tudata fejlettebb, rugalmasabban változó, mint a kisárutermelő paraszté, mégsem tudatosítja ennek a jelentőségét.
Azt, amit Weber Amerika-hatásnak nevezett, lényegében ugyanaz, amit gyermekorom falujában tapasztalhattam. Még a középparaszt is, de a föld nélküli falusi ember százszor inkább irigyelte a vasutast, a postást, akinek havi fix jövedelme, nyugdíjas állása volt.
A munkátlanság
A társadalomtudomány és a politika a munkanélküliség mögött csak az anyagi szegénységet látja. Megnyugszik a lelkiismerete, ha munkanélküli segélyt kapnak. Fel sem mérik a munkátlanságnak az egyénre és a társadalomra való hatását. A gazdag nyugati társadalmak azzal intézik el a munkanélkülisége, hogy eltartják őket.
Amennyire sok évezredes gyökere van annak, hogy a munkából élő szegények a gazdagok munkátlan jólétét felháborítónak tartják, ebben csak az igazságtanságot éreznek. Azt még látják, hogy a munka nélkül szerzett jövedelem erkölcsöt rombol. A művészetek nagyja néha bemutatták, hogy a munkátlansága mellett óriási jövedelmet élvező arisztokrácia erkölcstelenné válik. Azt azonban még a társadalomtudomány sem veszi tudomásul, hogy a munkátlan szegények esetében még inkább erkölcsromboló. Megelégszik azzal, mert erkölcsi kötelességnek érzi, hogy a szegények kapjanak alamizsnát.
A vallások is ezerszer annyit biztatnak alamizsnaosztásra, mint munkalehetőség teremtésére. A munkátlansággal szembeni társadalmi érzékenység hiánya az osztálytársadalmakban még érthető volt, hiszen azokban eleve nem volt, de nem is lehetett annyi jövedelmet hozó munkalehetőség, mint amennyi munkaerő.
A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is fordulatot hozott. A munkaerő felső minőségi kétharmadában, tehát többségében, munkaerőhiány van, az alsó minőségi harmadban van kereslethiány. Ezek foglalkoztatása azonban alapvető társadalmi feladat. Nem az hiányzik, amit ezek megtermelhetnének, hanem a társadalmi egyensúly, és a következő nemzedék minősége csak a magas foglalkoztatás, a tartós munkanélküliség felszámolása esetén biztosítható.

A TARTÓS MUNKANÉLKÜLISÉGET FELSZÁMOLÓ FOGLALKOZTATÁS.

A tudományos és technikai forradalom után általános jelenséggé vált, hogy hiány van a jó minőségű munkaerőben, és krónikus foglalkoztatási probléma a gyenge minőségűben. Ezt erősítette fel a távol-keleti országok viharos felemelkedése. Mivel azok fejlődése továbbra is egy szinttel gyorsabb, még a fejlett, puritán nyugati országokénál is, ahol az olcsó, és mégis jó minőségű munkaerő százmillióinak a világgazdaságba való beépülése várható.
A közgazdaságtudomány azonban még addig sem jutott el, hogy a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása nélkül nem lehet a Távol-Kelettel szemben versenyképes, nemhogy a megoldás módszerével foglalkozna.
A Nyugaton is általános foglalkoztatási probléma abból fakad, hogy amíg a tőkés osztálytársadalomban elegendő volt, ha csak azok találtak munkát, akik értéke meghaladja a foglalkoztatásával járó költségeket, ez a jelenkori fejlett társadalmakban tarthatatlanná vált. Ezeken ugyanis minden munkaerő számára munkaalkalmat kell teremteni. A tartós munkanélküliség nemcsak költséges, de kártékony is lett.
Alig találni nyomát még annak is, hogy a 20 századig, tehát a még klasszikus tőkés osztálytársadalomban a munkaerő a munkaadónak csak annyiba került, amennyi bért fizetet érte. Tehát a tőkés minden munkaerőt foglalkoztatott, aki a számára a kifizetett bérnél több értéket termelt. Ilyent pedig bőven talált, tehát válogathatott még ezek között is.
A munkavállalónak azért nem kellett az állam felé a béreken kívül járulékot fizetni, mert a társadalomnak nem volt ezek után külön költsége. Ahogy azonban bevezették az egészségbiztosítást, a nyugdíjjogosultságot, az állam ezek fedezetét a munkaadótól elvont bérjárulékból fedezte. Ez a munkaadó számára jelentősen megdrágította a munkaerő árát.
A nyugdíjkorhatár utáni életkor megsokszorozódása, és az egészségügyi ellátás viszonylagos drágulása, az oktatás idejének meghosszabbodása és a munkába lépés idejének kitolódása, a munkanélküliek eltartása következtében a bérjárulék egyre emelkedett. Ma már a kifizetett bérek 30-50 százaléka sem ad erre elegendő fedezetet. Tehát a munkavállalók újratermelési költségei a ledolgozott évekhez és a kifizetett bérhez viszonyítva hatványozottan növekedtek.
Sajnos, nincsenek adatok arra, hogyan nőtt meg száz év alatt a kifizetett bérekhez viszonyított költség. Annyi biztos, hogy a megnőtt bérjárulék egyre kevésbé ad ezekre fedezetet.
A közgazdaságtudomány nem számol azzal, hogy amíg a tőkés osztálytársadalomban a társadalom igény kielégítő mennyiségű és minőség munkaerő a bérjövedelemből is bővítetten újratermelődött, a modern társadalomnak a kifizetett bérek a felét sem fedezik az olyan munkaerő újratermelésnek, amire a társadalomnak szüksége van.
Ebből következett, hogy a tőkés osztálytársadalomban kialakult munkaerőpiac működése egyre kevésbé képes biztosítani a társadalom érekének megfelelő foglalkoztatást. A tőkés osztálytársadalomban elég volt az olyan munkaerő foglalkoztatása, aki a munkaadónak a vérénél nagyobb értéket termelt.
A jelenkori fejlett társadalomban azonban mindenkinek a foglalkoztatása kívánatos. Ez a társadalmi igény azt jelenti, hogy ne legyen tartós, egy évnél hosszabb munkanélküliség.
Már többször kifejtettem, hogy a gyorsan fejlődő társadalomban szükség van, hogy a munkaerő néhány százaléka szabadon rendelkezésre álljon. Ezét a társadalom érekének megfelelő foglalkoztatás néhány százalékos, hat hónaposnál rövidebb munkanélküliséget is megkövetel. Erre azért van szükség, mert a társadalomnak mindig szüksége van új munkaalkalom teremtésére, a munkaerő térbeni, és ágazati átrendezésére. Néhány százalékos, a szakmai szempontokból megfelelő munkaerő feletti rendelkezhetőség fontos társadalmi érdek.
Ezzel szemben a tartós munkanélkülisége még azoknak sem engedhető meg, aki nem ütik meg a normatív hatékonysági elvárást, akiket csak megkülönböztetett könnyítésekkel lehet foglalkoztatni.
A jelenkori liberális gazdaságpolitika csak azt látja, hogy a teljes foglalkoztatást erőltető bolsevik rendszer megbukott. Azt nem, hogy ez csak azért történhetett meg, mert a bolsevik rendszer imperialista lett, a puritán tőkés társadalmakban pedig megszűnt a korábbi alacsony foglalkoztatás.
A történészek sem eléggé hangsúlyozzák, hogy a két háború között mind a bolsevik, mind a fasiszta rendszer azért volt a tömegek számára vonzó, és békeidőben a tőkések osztálytársadalmakhoz viszonyítva sikeres, mert a tőkés polgári demokráciák a foglalkoztatást megoldani képtelenek, a munkanélküliek eltartásáról nem gondoskodók voltak.
Ezzel szemben a fasizmusok megszűntek, a bolsevik rendszerek pedig versenyképtelenekké váltak, ahogyan a tőkés társadalmakban csökkent a tartós munkanélküliség szintje, és megvalósult a munkanélküliekről történő társadalmi gondoskodás.
Még nem találkoztam olyan történésszel, aki hangsúlyozta volna annak hatását, hogy a második világháború után a diktatúrákkal szemben álló polgári demokráciák ereje nőtt meg, nem a diktatúrák váltak erőtlenekké. Az egymáshoz való erőviszony fordult meg. Ennek lett a következménye, hogy előbb a fasiszta, majd a bolsevik diktatúrák megszűntek.
Ugyanakkor a Távol-Keleten előbb a fejlettebb, és a hidegháborúban a demokráciák oldalán álló államokban, majd a 81-as években, Kínában is megjelentek a gazdasági csodák.
Kínában bebizonyosodott, hogy az alacsony szintről indulók számára a politikai demokrácia nem lehet eredményes, ezzel szemben a gazdaságát piacosító politikai diktatúra csodára képes.
Harminc éve a távol-keleti országokban lényegesen gyorsabb a fejlődés, mint akár a puritán Nyugaton.
Egyértelmű, hogy a távol-keleti csodák alapja a munkaerő árához képest sokkal jobb minősége és kihasználása. Ezért a Nyugatnak ebben kellene tanulni.
Az elmúlt fél évszázad legnagyobb politikai eseménye a távol-keleti országok gazdasági csodái. Ennek során közel kétmilliárd ember társadalma emelkedik a történelemben példátlan gyorsasággal.
Annak ellenére, hogy a puritán nyugati társadalmak is viharosan növekednek, és egyre nő a fölényük az átlaghoz képest, a távol-keleti népekhez viszonyított növekedési sebességük csak tört része azokénak.
Ennek a sebességkülönbségnek az okát alig keresik. Pedig egyértelmű, hogy a távol-keleti siker elsődleges oka a munkaerő árához viszonyított minőségi fölénye. A jobb oktatás, és a magasabb foglalkoztatás.
A klasszikus közgazdaságtan a foglalkoztatás mögött csak a munkahelyen megtermelt értéke látja. A tudományos és technikai forradalom előtt ez azért nem okozott problémát, mert a munkaerő minősége csak nagyon kis hányada estében volt fontos, a nagy többséggel szemben igénytelenséget követelt. A társadalom érdekének megfelelő munkaerő minősége és mennyiség bőben volt biztosítva.
A jelenkorban azonban a munkaerő mennyisége már nem nő a kívánatosnál gyorsabban, a minősége azonban nemcsak elsődleges, de minél jobb, annál jobb. A gyengébb minőségű munkaerő hasznosítása a munkaerőpiac normatív feltételei mellett nem biztosítható.

A KÍVÁNATOS FOGLALKOZTATÁSI SZINT

A modern társadalom optimális foglalkoztatási szintje azt jelenti, hogy a 15 éven felüli korosztály mintegy 96 százaléka munkaviszonyban, vagy képzésben vegyen részt.
Meglepőnek tűnik a munkaképes korú diákoknak a foglalkoztatottak közti szerepeltetése. Sajnos a közgazdaságtudomány még mindig nem tart ott, hogy a munkaképes korú tanuló is értéktermelő, a legfontosabb társadalmi vagyon a tudásvagyon termelője.
A megfogalmazott foglalkoztatási szinte azt jelenti, hogy a munkaképes korú lakosság 96 százaléka részt vesz az értéktermelésben, és csupán mintegy 4 százaléka hat hónapnál rövidebb idejű munkanélküli. Természetesen ez csak az ideális cél, ennek megközelítése a feladat.
Megközelíteni, mindenek előtt a tartós munkanélküliséget felszámolni csak akkor lehet, ha a munkaadóknak a foglalkoztatással járó kötelességeit differenciáljuk.
A kívánatos foglalkoztatási szintet és annak struktúráját csak azzal érheti el az állam, ha a foglalkoztatással járó munkaadói terheket a társadalmi érdeknek megfelelően hangolják be. Ez alatt azt kell érteni, hogy a foglalkoztatással járó költségek aránya alapján térben, és a munkaerő minőségi szintjeiben közel azonos lesz a foglalkoztatás. Ez csak akkor érhető el, ha a foglalkoztatással járó munkaadói terheket ennek érdekében differenciáljuk. Vagyis a vérjárulék nagyságát, százalékát úgy szabályozzuk, hogy a foglalkoztatási arányok közel azonosak legyenek. Ez azt jelenti, hogy a bérjárulék úgy differenciálódjon, hogy a foglalkoztatási ráták közel azonosak legyenek.
Ennek kidolgozását azzal kell kezdeni, hogy mind a területei, mind a szakmai szintek szerint megállapítjuk a foglalkoztatási arányt. Ahol az átlag felett van, ott emelni kell a százalékot, ahol alatta van, csökkenteni. A módosításokat úgy kell megállapítani, hogy az összes bérjárulék, tehát az ezen a címen történő költségvetési bevétel összege ne változzon lényegesen.
A rendszer működtetése során úgy kell módosítani a százalékokat, ahogyan azt a cél szolgálta, az egységes foglalkoztatás mind területei, mind kereseti szinten minél egyenlőbb legyen.
A cél, hogy a munkaerőpiacon kialakult a foglalkoztatás megfeleljen a társadalom érekének.