Kopátsy Sándor EF 2012-07-17
A TÁRSADALMI ÉRDEKNEK MEGFELELŐ
FOGLALKOZTATÁS
BEVEZETÉS
A távol-keleti
országok viharos gazdasági növekedése, mindeneknél jobban Kína csodája felhívta
a figyelmem arra, hogy a Nyugat egésze, különösen a fél-perifériái számára a
viszonylag gyengébb munkaerő foglalkoztatása nemcsak gazdasági, de társadalmi
gondot okoz. Az adott foglalkoztatási módon a munkaerő jelentős hányada
kiszorul a foglalkoztatásból.
A viszonylag
gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásának két oka van, az egyik elvi, a másik
konkrét.
Elvi oka, hogy a
tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a munkaerőpiacon.
A konkrét okot a
kelet-európai, mindenek előtt a kínai és vietnámi gazdaság fellendülése okozza.
Miért fordult meg a munkaerőpiac?
Mert a tudományos és technikai forradalom
fordulatot hozott a társadalom munkaerőigényében.
A tőkés
osztálytársadalmat a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálat, és a tőkehiány
jellemezte. Ezért a minél olcsóbb munkaerőt kereste. A jelenkori fejlett
társadalom hatékonysága elsősorban az egyre jobb munkaerőtől függ. Ha azt
megtalálja, biztos a sikere, mert nemcsak hatékony, hanem kívülről is odamegy a
tőke. Az egyre jobb munkaerő újratermelése érdekében a gyenge munkaerőt is
eltartja, hiszen a jó munkaerőt csak akkor termelheti újra, ha minél szélesebb
a merítése, és ez csak akkor történik meg, ha a nem elég jó munkaereje is
dolgozik, eredményes gyermeknevelésre alkalmas.
A jobb munkaerőhöz jutás leghatékonyabb
eszköze a jó minőségű munkaerőnek más államoktól való csábítása. Ez nemcsak
az átlagnál értékesebb, de nincs felnevelési költsége. Ez a nyilvánvalótény
csak azért nem derül ki, mert a közgazdaságtan nem számol a munkaerő
termelésének költségével, és nem méri annak hatékonyságát.
A közgazdaságtan elavultságát semmi sem
jellemzi jobban, minthogy nem számol a szellemi vagyon, vagyis a munkaerő
értékével, annak újratermelési költségével.
Az ugyan
közhelynek számít, hogy a jelenkori fejlett társadalom a tudás társadalma. Ez
azt jelenti, hogy a hatékonyság elsősporban a munkaerő minőségén múlik. Ennek
ellenre a közgazdaságtan továbbra is azon az elvi alapon áll, hogy a modern
társadalom továbbra is tőkés társadalom.
Az ENSZ
statisztikusai már kiszámolták a társadalom vagyonát. Abból kiderül, hogy a
fejlett társadalmak vagyonának nagy többsége a szellemi vagyon. A fizikai
vagyon részesedése egyre kisebb, és ennek is csupán a fele működik tőkeként. A
vizsgált 20 ország kétharmada fejlett, ezekben a tőkeként működő vagyon alig az
összes vagyon tizede. Aligha követhet el a tudományok diadalútját járó 21.
században nagyobb hibát, mint tőkés társadalomnak tekinteni az olyan
társadalmat, amiben nem a tőke, hanem az emberi szellem az úr. Tegyük hozzá,
hogy a szellemi vagyon válhat a legkevésbé tőkévé, az, természeténél fogva a
személyhez kötött vagyon.
A jelenkor fejlett társadalmaiban az ember
viszonylag fejlett agya az úr. Mindent annak kell alárendelni, ami az agy
kapacitásának jobb kihasználását eredményezi.
Fajunk eddigi
története az egyedek többségétől a fizikai erejének jobb kihasználását célozta,
a technika az ember viszonylag gyenge fizikai képességét sokszorozta meg. Mára
azt érte el, hogy az ember a technikát oda fejlesztette ki, hogy az ember lett
minden fizikai képesség tekintetében a legtöbbre képes. Gyorsabban mozog a
térben, nagyobb erőt tud gépeivel kifejteni, jobban lát kicsit és nagyot,
lehallgat olyan elektronikus jeleket, amire egyetlen más élőlény nem képes.
Fajunk történetét a jelenkorig azzal foglalhatjuk össze, hogy rövid százezer év
alatt sikerült minden fizikai képességben magasan az élre kerülni. Ehhez elég
volt, hogy a legjobbak ismeretit hasznosítsa. A többség fejlett agyának nagyon
kis kapacitását nem volt képes hasznosítani.
A 20. században
azonban a tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott. A társadalmi és gazdasági fejlődés motorját
a fizikai tőkétől átvette a szellemi vagyon. Annak ellenre, hogy a
politikának és a közgazdaságtannak fogalma sincs a minőségi fordulatról, az
bekövetkezett. A fejlett társadalmakban, ahol leállt a belső népességnövekedés,
az egy laksora jutó növekedés más sebességfokozatba lépett. Az elmúlt ötven év során azokban a puritán
nyugati és a konfuciánus távol-keleti országokban, ahol leállt a népszaporulat,
gyorsabban növekedett az egy lakosra jutó jövedelem, az iskolázottság és a
várható életkor, mint az ipari forradalom után 250 év, illetve fajunk
megjelenésétől az ipari forradalomig.
Annak ellenére,
hogy ehhez hasonló mértékű és hatású változás fajunk története során nem
történt, még az érintetek sem vettek tudomást róla.
A saját életem alakulása
alapján érzem úgy, hogy mintegy kétmilliárd ember mondhatta és mondhatja el,
hogy az élete többel javult, mint őseié összesen. Ez a megállapítás teljesen
jogos, ha a jobb életet nemcsak pénzben, jövedelemben mérjük, hanem abban is,
hogy mennyivel tovább élünk, mennyivel kevésbé kell félnünk a haláltól, a
betegségektől, mennyivel többet ismerhettünk meg a világból, a tudományokból,
mennyivel lettünk mobilabbak. Számos olyan lehetőség nyílt meg milliárdnyi
ember számára, amiről nem is álmodhatott, ami számára minden pénznél többet ér.
A változás
mögötti különbséget két példával szoktam illusztrálni.
A fogamzásgátlás önnyű, egyszerű és
olcsó megoldása több zavartalan örömöt adott az emberiségnek, mint az anyagi
gazdagodás. Sőt az anyagi gazdagodás sem valósulhatott volna meg, ha nem
megoldott a fogamzásgátlás.
A korlátlan és olcsó kommunikáció jelentőségéről
alig hallunk, holott az emberi agy kapacitásának jobb kihasználása e nélkül
sokkal lassabban növekedhetett volna. Fel sem tudom mérni, hol tartanák
tudósként, ha nem férhetnék hozzá azonnal és folyamatosan a szakma tudományos
eredményeihez és adataihoz.
Száz, meg száz
hasonló példát lehetne felhozni.
Ezek a példák is
bizonyítják, hogy korunk fejlett társadalmai más sebesség tartományra képesek.
De a sebességet még mérni sem tudjuk.
Még ennél is
kevésbé tudatosult, hogy ebbe a más
sebességű fejlődési tartományba csak azok a társadalmak juthatnak el,
amelyekben leáll a túlnépesedés.
Még kevesebbet
tudunk arról, hogy a túlnépesedés leállítása csak az egyik feltétel. A másik,
talán még nehezebben teljesíthető, hogy a lakosság viselkedési módja puritán,
illetve konfuciánus legyen.
Azt, hogy a
sikernek e kettős feltétel van, a tények bizonyítják. Csak az olyan ország lett a saját erejéből gazdag, amelyikben leállt a
népszaporulat, és a lakosság vagy puritán, vagy konfuciánus módon viselkedik. Ahol
nem áll fent mindkét feltétel, sehol nincs eredmény, az átlagosnál gyorsabb
fejlődés.
Ebben az írásban
csak azzal foglalkozom, hogyan lehet a lakosság viselkedését puritán, illetve
konfuciánus irányban alakítani.
Másutt már
kifejtettem, hogy a viselkedési kultúra átalakítása nem könnyű feladat,
fordulathoz generációkra van szükség. Ennek ellenére, mivel nincs más út a
sikerhez, rá kell lépni erre az útra.
Arra, hogy a
viselkedés már az osztálytársadalmakban is jelentős szerepet játszott a
hatékonyságban, Max Weber hívta fel a figyelmemet. Arra, hogy ez még sokkal
fontosabb a jelenkori fejlett társadalmakban, a tapasztalatok tanítottak.
Weber volt az
első politológus, aki felismerte, hogy a tőkés osztálytársadalom ott hatékonyabb,
ahol a lakosság viselkedését a „protestáns erika” jellemzi.
Már Weber is
rámutatott arra, mitől változik jó irányban az emberek viselkedése. Két módot
ismertetett.
A falvakból a városba költözés.
Lengyel példákon
mutatja meg, hogy a városba költözők gyorsan életformát váltanak, idomulnak az
új környezethez annak ellenére, hogy otthon, a történelmi környezetben nagyon
konzervatívak, nehezen változók.
Amerika-hatásnak
nevezi, ahogyan a konzervatív lengyel bányász és paraszt Amerikába érve gyorsan
modern polgárrá alakul át.
Weber mindkét
megfigyelése közismert, ha nem is nagyon tudatosodott.
Még a
történészek sem fogták fel annak jelentőségét, hogy a bolsevik rendszer
hisztérikus iparosításának köszönhetjük, hogy kétmillió munkaképes ember, aki a
falvakban és a mezőgazdaságban nem találhatott volna munkát részben városokba
költözött, részben oda járt dolgozni.
Az urbanizációban kell látni a
tudatformálás, a modernizáció egyeik legfontosabb eszközét.
Kisárutermelőből bérmunkás.
Mikor Weber azt bizonyítja, hogy a
szegényparaszti életformában nem található munkaalkalom helyett a leányok
eljönnek a városba cselédnek polgárcsaládokhoz, gyorsan óriási változáson
mennek keresztül. Mai szóval modernizálódnak. A társadalomtudomány ugyan
látja, hogy a bérmunkás tudata fejlettebb, rugalmasabban változó, mint a
kisárutermelő paraszté, mégsem tudatosítja ennek a jelentőségét.
Azt, amit Weber
Amerika-hatásnak nevezett, lényegében ugyanaz, amit gyermekorom falujában
tapasztalhattam. Még a középparaszt is, de a föld nélküli falusi ember százszor
inkább irigyelte a vasutast, a postást, akinek havi fix jövedelme, nyugdíjas
állása volt.
A munkátlanság
A társadalomtudomány és a politika a
munkanélküliség mögött csak az anyagi szegénységet látja. Megnyugszik a
lelkiismerete, ha munkanélküli segélyt kapnak. Fel sem mérik a munkátlanságnak
az egyénre és a társadalomra való hatását. A
gazdag nyugati társadalmak azzal intézik el a munkanélkülisége, hogy eltartják
őket.
Amennyire sok
évezredes gyökere van annak, hogy a munkából élő szegények a gazdagok munkátlan
jólétét felháborítónak tartják, ebben csak az igazságtanságot éreznek. Azt még
látják, hogy a munka nélkül szerzett jövedelem erkölcsöt rombol. A művészetek
nagyja néha bemutatták, hogy a munkátlansága mellett óriási jövedelmet élvező
arisztokrácia erkölcstelenné válik. Azt azonban még a társadalomtudomány sem
veszi tudomásul, hogy a munkátlan szegények esetében még inkább erkölcsromboló.
Megelégszik azzal, mert erkölcsi kötelességnek érzi, hogy a szegények kapjanak
alamizsnát.
A vallások is ezerszer annyit biztatnak
alamizsnaosztásra, mint munkalehetőség teremtésére. A munkátlansággal
szembeni társadalmi érzékenység hiánya az osztálytársadalmakban még érthető
volt, hiszen azokban eleve nem volt, de nem is lehetett annyi jövedelmet hozó
munkalehetőség, mint amennyi munkaerő.
A tudományos és
technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is fordulatot hozott. A munkaerő felső minőségi kétharmadában,
tehát többségében, munkaerőhiány van, az alsó minőségi harmadban van
kereslethiány. Ezek foglalkoztatása azonban alapvető társadalmi feladat. Nem az hiányzik, amit ezek megtermelhetnének,
hanem a társadalmi egyensúly, és a következő nemzedék minősége csak a magas
foglalkoztatás, a tartós munkanélküliség felszámolása esetén biztosítható.
A tudományos és
technikai forradalom után általános jelenséggé vált, hogy hiány van a jó
minőségű munkaerőben, és krónikus foglalkoztatási probléma a gyenge
minőségűben. Ezt erősítette fel a távol-keleti országok viharos felemelkedése.
Mivel azok fejlődése továbbra is egy szinttel gyorsabb, még a fejlett, puritán
nyugati országokénál is, ahol az olcsó, és mégis jó minőségű munkaerő
százmillióinak a világgazdaságba való beépülése várható.
A
közgazdaságtudomány azonban még addig sem jutott el, hogy a gyenge minőségű
munkaerő foglalkoztatása nélkül nem lehet a Távol-Kelettel szemben
versenyképes, nemhogy a megoldás módszerével foglalkozna.
A Nyugaton is
általános foglalkoztatási probléma abból fakad, hogy amíg a tőkés
osztálytársadalomban elegendő volt, ha csak azok találtak munkát, akik értéke
meghaladja a foglalkoztatásával járó költségeket, ez a jelenkori fejlett
társadalmakban tarthatatlanná vált. Ezeken ugyanis minden munkaerő számára
munkaalkalmat kell teremteni. A tartós munkanélküliség nemcsak költséges, de
kártékony is lett.
Alig találni
nyomát még annak is, hogy a 20 századig, tehát a még klasszikus tőkés osztálytársadalomban a munkaerő a munkaadónak
csak annyiba került, amennyi bért fizetet érte. Tehát a tőkés minden
munkaerőt foglalkoztatott, aki a számára a kifizetett bérnél több értéket
termelt. Ilyent pedig bőven talált, tehát válogathatott még ezek között is.
A
munkavállalónak azért nem kellett az állam felé a béreken kívül járulékot
fizetni, mert a társadalomnak nem volt ezek után külön költsége. Ahogy azonban
bevezették az egészségbiztosítást, a nyugdíjjogosultságot, az állam ezek
fedezetét a munkaadótól elvont bérjárulékból fedezte. Ez a munkaadó számára
jelentősen megdrágította a munkaerő árát.
A nyugdíjkorhatár utáni életkor
megsokszorozódása, és az egészségügyi ellátás viszonylagos drágulása, az
oktatás idejének meghosszabbodása és a munkába lépés idejének kitolódása, a
munkanélküliek eltartása következtében a bérjárulék egyre emelkedett. Ma
már a kifizetett bérek 30-50 százaléka sem ad erre elegendő fedezetet. Tehát a munkavállalók újratermelési
költségei a ledolgozott évekhez és a kifizetett bérhez viszonyítva
hatványozottan növekedtek.
Sajnos, nincsenek adatok arra,
hogyan nőtt meg száz év alatt a kifizetett bérekhez viszonyított költség. Annyi
biztos, hogy a megnőtt bérjárulék egyre kevésbé ad ezekre fedezetet.
A
közgazdaságtudomány nem számol azzal, hogy amíg a tőkés osztálytársadalomban a
társadalom igény kielégítő mennyiségű és minőség munkaerő a bérjövedelemből is
bővítetten újratermelődött, a modern
társadalomnak a kifizetett bérek a felét sem fedezik az olyan munkaerő
újratermelésnek, amire a társadalomnak szüksége van.
Ebből
következett, hogy a tőkés osztálytársadalomban kialakult munkaerőpiac működése
egyre kevésbé képes biztosítani a társadalom érekének megfelelő
foglalkoztatást. A tőkés osztálytársadalomban elég volt az olyan munkaerő
foglalkoztatása, aki a munkaadónak a vérénél nagyobb értéket termelt.
A jelenkori fejlett társadalomban azonban
mindenkinek a foglalkoztatása kívánatos. Ez a társadalmi igény azt jelenti,
hogy ne legyen tartós, egy évnél hosszabb munkanélküliség.
Már többször
kifejtettem, hogy a gyorsan fejlődő társadalomban szükség van, hogy a munkaerő
néhány százaléka szabadon rendelkezésre álljon. Ezét a társadalom érekének
megfelelő foglalkoztatás néhány százalékos, hat hónaposnál rövidebb
munkanélküliséget is megkövetel. Erre azért van szükség, mert a társadalomnak
mindig szüksége van új munkaalkalom teremtésére, a munkaerő térbeni, és ágazati
átrendezésére. Néhány százalékos, a
szakmai szempontokból megfelelő munkaerő feletti rendelkezhetőség fontos
társadalmi érdek.
Ezzel szemben a
tartós munkanélkülisége még azoknak sem engedhető meg, aki nem ütik meg a
normatív hatékonysági elvárást, akiket csak megkülönböztetett könnyítésekkel
lehet foglalkoztatni.
A jelenkori liberális gazdaságpolitika csak
azt látja, hogy a teljes foglalkoztatást erőltető bolsevik rendszer megbukott.
Azt nem, hogy ez csak azért történhetett meg, mert a bolsevik rendszer
imperialista lett, a puritán tőkés társadalmakban pedig megszűnt a korábbi
alacsony foglalkoztatás.
A történészek
sem eléggé hangsúlyozzák, hogy a két háború között mind a bolsevik, mind a
fasiszta rendszer azért volt a tömegek számára vonzó, és békeidőben a tőkések
osztálytársadalmakhoz viszonyítva sikeres, mert a tőkés polgári demokráciák a foglalkoztatást megoldani képtelenek, a
munkanélküliek eltartásáról nem gondoskodók voltak.
Ezzel szemben a
fasizmusok megszűntek, a bolsevik rendszerek pedig versenyképtelenekké váltak,
ahogyan a tőkés társadalmakban csökkent a tartós munkanélküliség szintje, és
megvalósult a munkanélküliekről történő társadalmi gondoskodás.
Még nem
találkoztam olyan történésszel, aki hangsúlyozta volna annak hatását, hogy a második világháború után a diktatúrákkal
szemben álló polgári demokráciák ereje nőtt meg, nem a diktatúrák váltak
erőtlenekké. Az egymáshoz való erőviszony fordult meg. Ennek lett a
következménye, hogy előbb a fasiszta, majd a bolsevik diktatúrák megszűntek.
Ugyanakkor a
Távol-Keleten előbb a fejlettebb, és a hidegháborúban a demokráciák oldalán
álló államokban, majd a 81-as években, Kínában is megjelentek a gazdasági
csodák.
Kínában bebizonyosodott, hogy az alacsony
szintről indulók számára a politikai demokrácia nem lehet eredményes, ezzel
szemben a gazdaságát piacosító politikai diktatúra csodára képes.
Harminc éve a
távol-keleti országokban lényegesen gyorsabb a fejlődés, mint akár a puritán
Nyugaton.
Egyértelmű, hogy
a távol-keleti csodák alapja a munkaerő árához képest sokkal jobb minősége és
kihasználása. Ezért a Nyugatnak ebben kellene tanulni.
Az elmúlt fél
évszázad legnagyobb politikai eseménye a távol-keleti országok gazdasági
csodái. Ennek során közel kétmilliárd ember társadalma emelkedik a
történelemben példátlan gyorsasággal.
Annak ellenére,
hogy a puritán nyugati társadalmak is viharosan növekednek, és egyre nő a
fölényük az átlaghoz képest, a távol-keleti népekhez viszonyított növekedési
sebességük csak tört része azokénak.
Ennek a
sebességkülönbségnek az okát alig keresik. Pedig egyértelmű, hogy a távol-keleti siker elsődleges oka a
munkaerő árához viszonyított minőségi fölénye. A jobb oktatás, és a magasabb
foglalkoztatás.
A klasszikus
közgazdaságtan a foglalkoztatás mögött csak a munkahelyen megtermelt értéke
látja. A tudományos és technikai forradalom előtt ez azért nem okozott
problémát, mert a munkaerő minősége csak nagyon kis hányada estében volt
fontos, a nagy többséggel szemben igénytelenséget követelt. A társadalom
érdekének megfelelő munkaerő minősége és mennyiség bőben volt biztosítva.
A jelenkorban
azonban a munkaerő mennyisége már nem nő a kívánatosnál gyorsabban, a minősége
azonban nemcsak elsődleges, de minél jobb, annál jobb. A gyengébb minőségű
munkaerő hasznosítása a munkaerőpiac normatív feltételei mellett nem
biztosítható.
A modern társadalom optimális
foglalkoztatási szintje azt jelenti, hogy a 15 éven felüli korosztály mintegy
96 százaléka munkaviszonyban, vagy képzésben vegyen részt.
Meglepőnek tűnik
a munkaképes korú diákoknak a foglalkoztatottak közti szerepeltetése. Sajnos a
közgazdaságtudomány még mindig nem tart ott, hogy a munkaképes korú tanuló is
értéktermelő, a legfontosabb társadalmi vagyon a tudásvagyon termelője.
A megfogalmazott
foglalkoztatási szinte azt jelenti, hogy a munkaképes korú lakosság 96 százaléka
részt vesz az értéktermelésben, és csupán mintegy 4 százaléka hat hónapnál
rövidebb idejű munkanélküli. Természetesen ez csak az ideális cél, ennek
megközelítése a feladat.
Megközelíteni,
mindenek előtt a tartós munkanélküliséget felszámolni csak akkor lehet, ha a
munkaadóknak a foglalkoztatással járó kötelességeit differenciáljuk.
A kívánatos
foglalkoztatási szintet és annak struktúráját csak azzal érheti el az állam, ha
a foglalkoztatással járó munkaadói terheket a társadalmi érdeknek megfelelően
hangolják be. Ez alatt azt kell érteni, hogy a foglalkoztatással járó költségek aránya alapján térben, és a munkaerő
minőségi szintjeiben közel azonos lesz a foglalkoztatás. Ez csak akkor
érhető el, ha a foglalkoztatással járó munkaadói terheket ennek érdekében
differenciáljuk. Vagyis a vérjárulék nagyságát, százalékát úgy szabályozzuk,
hogy a foglalkoztatási arányok közel azonosak legyenek. Ez azt jelenti, hogy a
bérjárulék úgy differenciálódjon, hogy a foglalkoztatási ráták közel azonosak
legyenek.
Ennek kidolgozását
azzal kell kezdeni, hogy mind a területei, mind a szakmai szintek szerint
megállapítjuk a foglalkoztatási arányt. Ahol az átlag felett van, ott emelni
kell a százalékot, ahol alatta van, csökkenteni. A módosításokat úgy kell
megállapítani, hogy az összes bérjárulék, tehát az ezen a címen történő
költségvetési bevétel összege ne változzon lényegesen.
A rendszer
működtetése során úgy kell módosítani a százalékokat, ahogyan azt a cél
szolgálta, az egységes foglalkoztatás mind területei, mind kereseti szinten
minél egyenlőbb legyen.
A cél, hogy a munkaerőpiacon kialakult a
foglalkoztatás megfeleljen a társadalom érekének.