A MEZŐGAZDASÁGBAN IS SZÜKSÉG VAN A KÜLFÖLDI TŐKÉRE

Kopátsy Sándor               PG                  2012-11-15

A MEZŐGAZDASÁGBAN IS SZÜKSÉG VAN A KÜLFÖLDI TŐKÉRE

A hisztérikus magyar nacionalizmus csak oda nem engedi be a külföldi tőkét, ahol arra jelenleg a legnagyobb szükség és a legnagyobb indokoltság volna.

Kezdem az indokoltsággal. A jelenlegi Magyarországnak nemcsak messze, de az egyetlen nagy komparatív előnye a mezőgazdaságban van, sok jó földje, kiváló éghajlata és bőséges önöző vize van. Ahogyan sok ország azért gazdag, mert nagy bányajáradékhoz jut, Magyarország, ha volna esze hozzá, óriási földjáradékhoz juthatna. Ezzel szemben katasztrofális a falusi lakosságunk munkanélkülisége.

Mivel nincs olyan bányászati kincsünk, amit a külföldi tőkére bízhatnánk, mert azt még megengednénk, hát a mezőgazdaságba kellene azt befogadni, sőt becsábítani.

Folytatom az indokoltsággal.

A liberális szellemű privatizáció, és az óta folytatott liberális gazdaságpolitika katasztrofális munkanélküliséget hozott létre a falusi munkaerőben. Az végre legalább távlati politikai cél lett, hogy egymillió munkahelyet teremtsünk. Ebből még nemcsak kevés valósult meg, de még a kevés sem érintette a falusi lakosságot.

A tőke, a vállalkozási szellemi hiánya, és a külterjes termelési módunk okán nincs, a földnek ára, a falusi lakosságnak meg munkája. Ezért ugyan örülhetünk, ha idejönnek a német óriás autógyárak, de ezek azt a minőségi munkaerőt igénylik, amelyiknek e nélkül is volna munkája.

Nekünk mindenek előtt a képzetlen falusi munkaerő foglalkoztatása a gondunk. Ahhoz pedig belterjes mezőgazdaságra volna szükségünk.

Erre nyújt a nemzetközi tapasztalt számos példát.

Izrael a képzetlen ortodox zsidóságot kibucokba helyezi el, és nagyon kevés és drága vízzel világszínvonalon is versenyképes kertészkedést folytatnak.

Kalifornia évente több százezer képzelten mezőgazdasági tapasztalattal alig rendelkező legális és illegális bevándorlóval a világ leghatékonyabb öntözéses mezőgazdaságát működteti.

Hollandia Kenyában alig egy tucatnyi virágtermelő nagyüzemből, ahol a munkaerő kilenctizede afrikai képzetlen munkaerő, látja el az európai virágpiac kétötödét.

Tehát az önözéses mezőgazdaság az egyetlen olyan gazdasági ágazat, ami képes felvenni egymillió falusi munkaerőt, aminek agrártapasztalata, iskolázottsága jobb, mint a három fent említett példa esetén.

Ami a magyar adottságokat illeti.

Az önözéses kertészkedésre az EU 28 országa közül sehol nincs a magyar homokos síkságokhoz hasonló éghajlati és vízellátási adottság. Ahol éghajlat van, ott nincs víz, ahol víz, az éghajlat nem kedvező.

Jó minőségű zöldség és gyümölcs csak viszonylag kontinentális éghajlaton terem. Ilyen pedig Európa nyugati felében csak a magyar alföld.

Az önözéshez szükséges víz nemcsak bőségben adott, de olcsón felhasználható. Több millió olyan laza talajú területünk van, ami 50 kilométernél közelebb van az olyan vízhez, amit 50 méternél kisebb magasságra kell emelni. Az egész világon ilyen adottság kevés van. Ennek ellenére e páratlan lehetőségünk huszada sincs hasznosítva.

Azt hogy a homokos talajon élő lakosság mennyire alkalmas a belterjes kertészkedésre, kiderült, hogy az egész szocialista táborban nálunk valósult meg a legjobban a zöldség- és gyümölcsellátás. Annak ellenére, hogy ezt a magyar agrárpolitika nem támogatta, legfeljebb eltűrte.

A külföldiek földhasználatának tiltása ostobaság.

A kertészkedésre alkalmas föld ára tört része annak, ami az EU országokra jellemző. Ennek elsődleges oka, hogy nincs nyitva a nyugati mezőgazdaság felé. Ezt jól bizonyítja, hogy hasonló minőségű, adottságú földnek az ára Ausztriában közel tízszerese a magyarnak.

A magyar föld értéke a jelenleginek mintegy tízszerese lehetne, ha megnyitnánk az EU országok felé a piacát. Márpedig ez az érték nagyobb, mint az államadósságunk. Tisztában vagyok azzal, hogy másfél évvel a választás előtt politikai öngyilkosság volna a földpiac privatizációja. Ezért megelégednék azzal, ha hosszú határidős bérleteket kapna a külföldi befektető, ha bizonyos munkaerőt foglalkoztat.

Bármennyire számolni kell a kormánynak a magyar közvélemény, mindenek előtt a Jobbik reakciójával, a foglalkoztatás csak nagyon következetes mezőgazdasági modernizációval, mindenek előtt a belterjes, kertészkedő öntözéses mezőgazdasággal és az intenzív halgazdálkodással oldható meg.

Mindkettőhöz külföldi segítségre van szükség.

Az alföldi homokok önözésének elsődleges feltétele az Oroszországgal való szoros, a rendszerváltás előtti szinten megszervezett együttműködés. Az orosz piac nélkül nem lehet a társadalom igényének megfelelő munkahelyteremtést elérni. Ugyanakkor ők a kertészeti termékekért olyan árukkal, szállításokkal fizetnek, ami jelentősen javíthatja a külkereskedelmi mérlegünket.

A másik, eddig nem említett exportpiacot az olajban gazdag közel-keleti államok jelenthetnek. Számukra a több lábon álló élelmiszerellátás pénzügyi feltétele jelentéktelen. A jelenlegi élelmiszerimportjuk nálunk is távolabbi térségekből történik.

Megoldás.

A kertészetben, mindenek előtt a korszerű öntözésben sikeres országok számára hosszú távú földbérleti szerződéseket kell felajánlani. Ilyenek lehetnek Hollandia, Kalifornia, Izrael.

A vevők között elsősorban közel-keleti országok számára kellene ugyancsak több évtizedes földhasználat mellett számukra specializált termelővállalatokat létesíteni.

E feladatok ellátására alkalmassá kell tenni a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumot, és be kell vonni a népgazdasági és a Külügyminisztert is.

Mivel Magyarország társadalmi és gazdasági dinamizmusát csak az egymillió vidéki munkahely gyors megteremtésével lehet biztosítani. Ennek pedig egyetlen módja a belterjes mezőgazdaság, ennél nincs fontosabb politikai és gazdasági feladat.

AZ EMBERI FAJ VÁROSLAKÓ LESZ

Kopátsy Sándor                  PS                  2012-11-15

AZ EMBERI FAJ VÁROSLAKÓ LESZ

Az emberi faj gyorsan városlakó lesz. Erre a forradalmi változásra alig figyel fel a társadalomtudomány, pedig beláthatatlan következményei lesznek.

Fajunk százezer éves történetében szinte a jelenkorig olyan kis közösségekben élt, amiben mindenki mindenkit ismert. A városokban lakók száma csak az utóbbi ötezer éve vált számottevővé, de akkor is csak kis hányaduk élt városokban.

Ez nem jelentette azt, hogy nem nyertek a városok fontos szerepet, mert azok lettek a társadalmi, a gazdasági és politikai élet motorjai. Az ipari forradalomig, vagyis fajunk életének 99.5 százalékáig, az emberiségnek csak néhány százaléka volt városlakó. Előbb a nagyon magas lakosságot eltartó önözéses földművelő, majd alig néhány száz éve az iparosodás és a vasúti hálózat hatására szerte a világban megindult a gyorsa urbanizáció. Ennek ellenére a 20. század elején még alig minden ötödik ember volt városlakó.

1950-re a fejlett társadalmakban a lakosság fele már városlakó lett. 2000-ben már az emberiség fele városlakó lett.

Az urbanizáció a gyorsan szaporodó, viszonylag szegény, egyre jobban lemaradó világban fergeteges szaporodásnak indult.

Amíg 1950-2050 között a fejlett világban az urbanizáció 54.5 százalékról, 85.9 százalékra nő, a lemaradó világban ez a szám 17.6-ról 644.1-re ugrik. 1950-ben az emberiség negyede volt városlakó, 2050-ben pedig 75 százaléka lesz az. Az emberiség gyorsan szaporodó, elsősorban ezért lemaradó többségében 2050-ben magasabb lesz az urbanizáció, mint száz évvel korábban a már nem szaporodó, fejlett világban volt.

A történészek alig foglakoznak azzal, hogy mi lesz ennek a fergeteges urbanizációnak a társadalmi következménye. Pedig nagyon egyszerű az eddigi tapasztalatokból is levonható lecke. Az iparosodott városok nyugatról keletre haladva voltak a véres forradalmak szinterei. Az első az akkor alig kétmilliós Párizsban, az utolsó az alig kétmilliós Moszkvában.

Ebből következtetni lehet, hogy mi várható a húszmilliós városokban.

Nagyon keveset foglalkoznak a történészek a vidék és a város eltérő demográfiájával. Pedig az előző hatezer év történelmének kulcsa a túnées3edési nyomás volt. Ezen belül a városi lakosság a magas halandósága okán fogyott, azt csak a vidéki lakosság állandó túlnépesedéséből lehetett pótolni. Amíg a ritkán lakott vidéken a gyermekvállaláshoz viszonyítva, alacsony volt a halandós, a városokban egészen a 20. századig magas. Nem a születések, hanem a halálozások számában volt nagy különbség. A történészek máig nem vették tudomásul, hogy a járványok a városokban hatványozottan gyorsabban terjedtek, mint a falvakban. Erre megtanított a modern baromfitartás. A csatornázatlan falvak trágyadombjain szinte ismeretlen volt a baromfipusztulás. A zsúfolt battériákban azonban állandó állatorvosi felügyelet, légkondicionált levegő és állandó gyógyszerfogyasztás nélkül hetek alatt elpusztult az állomány.

Történelmi példa, hogy a közel-keleti kereskedelem az időszámításunk első századaiban szinte kipusztította a mediterrán városokat, és azok újjászületése csak a középkor végére indulhatott meg. Az, hogy a jelkorban ezerszer akkora a kontinensek közötti kapcsolat, mint kétezer éve volt, mutatja, hogy csak a korszerűen közművesített, egészségügyi hálózattal rendelkező, azaz gazdag és iskolázott városok védettek a fertőzések robbanása ellen.

Szerencsére, az orvostudomány ma már képes a berobbanó járványok ellen is védekezni.

Ugyanakkor a városba való özönlés ellen egyelőre nincs védekezés. A középkori városok elsősorban azért voltak fallal körülvéve, nehogy engedély nélkül valaki ott maradhasson. A városfalak a hódító seregek ellen ritkán jelentettek védelmet, a bevándorolni akarók ellen azonban hatékonyan védekeztek. Erről is alig tesznek említést a történészek.

A magyar történelemben említést sem tesznek arról, hogy a jobbágycsalád tagjai 1830 ellőtt, ha lett volna is rá pénzük, törvény tiltotta, hogy telket, lakást vehessenek.

Talán ennyi is elég annak bizonyítására, hogy a társadalom mozgástörvényei múltjának és jövőjének a megértéséhez milyen fontos volna az urbanizáció megértése.

A KAPU KELET-ÁZSIAI SZIMBÓLUM

Kopátsy Sándor               PP                    2012-11-17

A KAPU KELET-ÁZSIAI SZIMBÓLUM

Matolcsy György gazdasági miniszter egy megjegyzést tett arról, hogy ázsiai eredetűek vagyunk. Ezen humorizál az ellenzék. Ha az utóbbi ezer évben nem is volt ok okunk büszkének lenni arra, hogy ázsiai eredetűek vagyunk, most van. Európa nyugati fele közel van a stagnáláshoz, foglalkoztatási és pénzügyi vállságban van, a Távol-Kelet pedig dübörög.

Kezdem azzal, hogy büszkeségre nem az ázsiai, hanem csak kelet-ázsiai rokonság ad okot. Ezek között is az első kelet-ázsiai csodát Japán mutatta meg a világnak. Ma már Szingapúr, Hong-Kong, Tajvan Japánnál is gazdagabb, ma pedig a még mindig szegény Kína mutatja az igazi csodát.

Kelet-Ázsia elsősorban éppen abban mutat példát, ami a Nyugat legnagyobb gyengesége, a foglalkoztatásban és a takarékosságban. A Nyugaton belül is nekünk különös okunk volna a Kelet-Ázsiától való tanulásban. Az EU legalacsonyabban foglalkoztató tagállama vagyunk. Kevesen, és keveset dolgoznak.

Még több a Nyugat szégyellni valója a takarékosságban. Az egész Nyugat vészesen eladósodott, a távol-keleti országok mindegyike pedig irigylésre méltóan takarékoskodik, felhalmozza a vagyonát, a nyugati tőkések valutáit, értékpapírjait.

Nincsenek adataim, de tudom, hogy génjeinkben nagyos sok a szláv és germán rokonság. Ezt sem tagadhatjuk meg, mert tőlük is volna mit tanulni.

Én a kapunkra lennék büszke. Építettem a bakonyi házunkhoz egy gyönyörű székely kaput. Az őseink ugyanis, kelet-ázsiai mintára előbb építettek kaput, mint kerítést. Nekik nem kellett kerítés, mert az erkölcsük előírta, hogy más portájára csak a kapun keresztül lehet belépni.

Lelkesen láttam, hogy Japánban még a sekély tengerbe is építettek díszes kaput.

Gyermekkorom falujában ugyan már volt kerítés, de a kapukon mégsem volt zár. Aki magára hagyta a házát, kitette a seprőt a kapufélfához támasztva. Ez azt jelentette, hogy nincs otthon senki, tehát belépni tilos.

Sajnos, ázsiai eredetünket annyira feladtuk, hogy ma már a kerítés sem jelenti a tulajdonos védelmét. Hiba a sok lánc és lakat, nincs tulajdonvédelem.

Minél kevesebben ismerik, annál jobban utálják

Kopátsy Sándor                 PO                   2012-11-17

Minél kevesebben ismerik, annál jobban utálják

Az ELTE kérésére a TÁRKI ezer embert kérdezett meg a magyar-orosz viszonnyal kapcsolatban. Maguk az adatok nem leptek meg, mert előzőleg is az volt a magyar történelem, és az irodalom oktatásáról a véleményem, ami a felmérésből is kiderül.

A felmérést egy hasonló előzte meg tíz évvel korábban.

Ebből kiderül, hogy a magyar lakosság félretájékoztatási állapota számottevően nem változott.

A magyarság számára legkárosabb befolyása a törököknek, és az oroszoknak volt.

A kártékonyak sorrendje utánuk: német, tatár, osztrák és az amerikai.

Történészként az a véleményem, hogy a tatároktól eltekintve minden nép hatásának egyenlege pozitív volt.

A terjedelem okán az oroszok hatásával nem kívánok foglalkozni, megelégszem a kijelentéssel: a második világháborút követő megszállás sokkal több eredményt hozott, mint amennyi kűrt okozott.

Az Oszmán Birodalom népszerűtlensége diákkorom óta irritált. Csak ott volt vallásszabadság, ahol ezt a szultán elvárta. Csak a Hódoltságban és Erdélyben volt vallásszabadság. Ennek ellenére még a reformáció hívei sem tudják, hogy a török uralom nélkül nem volnának jelen országunkban ezek az egyházak.

Arról a szakma sem vesz tudomást, hogy a Hódoltságban ugyan nem maradtak főpapok és földesurak, de a jobbágyok ennek csak örültek. A szultáné volt minden föld, a lakosság nem jobbágy, hanem adóalany volt, méghozzá nem egyénileg, hanem település tagjaként. A jobbágyfelszabadulás előtt csak ott alakult ki magyar polgárság, ahol minden föld, és minden települések ura a szultán volt, akinek az adózója nem az egyén, nem a család, hanem a település volt. Ezért lehetett nálunk először a magyar is polgár. Debrecen, Szabadka, Szeged, Kecskemét, csakhogy a nagyokat említsem magyar polgárok által vezetett városok voltak. A Királyi Magyarország területén 1847-ben még nem volt olyan város, ahol a magyarság a legnagyobb etnikum lett volna.

A német és osztrák népé mutatta számunkra az utat a nyugatosodás felé. Elég volna reálisan ismerni első királyunk és a német lovagok szoros szövetségét.

Az orosz történelem és irodalom ismerete is elszomorító, pedig a megkérdezett ezer főnek jelentős hányada még olyan iskolában tanul, amiben azt tanították, hogy minden jó először Oroszországban jelent meg.

A számunkra legkedvezőtlenebb hatású népek sorrendje a törökök és az oroszok után: németek, tatárok, osztrákok és az amerikaiak. Ebből csak a tatárok szerepelnek indokoltan a listán.

Nálam a legjobb hatású népek listáján a németek, az osztrákok és a csehek vannak az első három helyen. Tőlük tanulunk a legtöbb puritanizmus, szorgalmat, takarékosságot, azaz legtöbbet ahhoz, hogy a Nyugathoz tartozónak érezhessük magukat.

NÉHÁNY GONDOLAT A HADIKIADÁSOKRÓL

Kopátsy Sándor                 PH                   2012-11-17

NÉHÁNY GONDOLAT A HADIKIADÁSOKRÓL

A jelenkor lényeges történelmi változásainak egyik nem emlegetett jelensége, hogy a katonai kiadások súlya, a nemzeti jövedelemhez viszonyítva, a tört részére csökkent. Az Egyesült Államok messze a legtöbbet. A nemzeti jövedelméhez viszonyítva kétszer annyit, mint a fejlett volt gyarmattartók.

A hadikiadásokat három mutató alapján érdemes elemezni.

Az abszolút összege.

A NATO hadikiadásinak nagyobbik felét az Egyesült Államok adja, az meghaladja az 1.000 milliárd dollárt. A hidegháborús ellenfél, utóda Oroszország ennek huszadát, Kína a tizedét. Ez a példátlan fölény a valósságban még sokkal nagyobb, mert ugyanaz az összegű ráfordítás katonai értéke az egy lakosra jutó jövedelemmel hatványozottan nő. Egyre többet jelent a fegyverek mögötti infrastruktúra, és az állomány képzettsége.

Jelenleg az Egyesült Államok katonai ereje nagyobb, mint a világénak fele. Erre még nem volt példa a történelemben, hiszen a katonai fölény nem jelent megszállási uralmat, csak katonai győzelmet, az ellen fél katonai erejének legyőzését.

A kiadások a nemzeti jövedelemhez viszonyítva.

A fejlett országok nemzeti jövedelműk 2-3 százalékát fordítják fegyverkezésre, az Egyesült Államok ennek a kétszeresét. Oroszország ezzel a mutatóval ma a volt gyarmattartókkal azonos szinten van. Kína gyors emelkedés után most tarthat a 4-5 százalék színvonalán.

Itt kell megemlíteni, hogy a Szovjetunió összeomlásának a két oka közül az egyik az erejét meghaladó fegyverkezése volt. A nyugati politikusok és társadalomtudósok máig nem ismerték fel, hogy a Szovjetunió miért omlott össze. Két okból, a gazdaságát nem piacosította, és eszetlen mértékben fegyverkezett. Kína mindkét csapdát elkerülte.

Amikor elérte az egylakosra jutó jövedelemnek azt a színvonalát, ahol a Szovjetunió a 30-as években tartott, megtartva a kommunista párt diktatúráját, piacosította a gazdaságát. Ezzel szemben a szovjetunió még a 80-as években sem piacosított.

A hadikiadásai pedig nem haladták meg a nemzeti jövedelemnek 3-4 százalékát. Ezzel szemben a Szovjetunió katonai kiadásai a hidegháborúban a nemzeti jövedelemnek valahol a 20-30 százalékát emésztették fel. Még egyetlen marxista közgazdász sem mérte fel, hogy hova juthatott volna a bolsevik rendszer, ha megelégszik akkora haderővel, amihez elég a nemzeti jövedelmének 3-4 százaléka. Azt meg a történészek sem látják, hogy a Szovjetuniónak nem kellett volna a nyugati megszállástól félni, hiszen az Egyesült Államok sokkal inkább szövetségesnek tekintette, mint a gyarmattartókat.

Az egy laksora jutó katonai kiadás.

A NATO fejlett és gazdag tagállamai egy lakosra vetített katonai kiadása harmada, fele annak, ami az Egyesült Államokban van. Oroszországban az egy laksora jutó hadikiadás ötöde az egyesült államokénak. Kínában pedig a tizede sincs.

Ezzel szemben a hidegháború alatt, a Szovjetunió egy laksora jutó katonai kiadása megközelítette az Egyesült Államokét. Ebbe nemcsak a bolsevik, de a demokratikus rendszer is belepusztult volna.

Az is figyelemre méltó, hogy japán egy lakosra vetítve hatszor annyit költ fegyverkezésre, mint Kína.

Néhány abszurdumot is megemlítek.

Szaúd-Arábia annyit költ fegyverkezésre, mint Németország, egy lakosra vetítve is háromszor annyit, mint az Egyesült Államok.

Talán ennyi is elég annak bizonyítására, hogy aki a világban el akar igazodni, ne újságot olvasson, hanem gondolkozzon. 

AMIRE KELLENE FELKÉSZÍTENI

Kopátsy Sándor                  PH                  2012-11-15

AMIRE KELLENE FELKÉSZÍTENI

Az én kilencven éves életemben többet nőt a fajom hatalma a természet felett, mint előtte a teljes százezer év alatt. Ezen belül az utóbbi harminc évben talán tízszer annyi, mint az előző kétszer harminc év alatt. Arról fogalmunk sem lehet, hogy mi fog történni, a következő kilencven év során. Csak az biztos, hogy a fejlődés tempója az ipari forradalom óta gyorsul, és semmi okunk nincs arra, hogy a gyorsulás megálljon. A tudatformálásnak, mindenek előtt az oktatásnak, erre az egyre gyorsabb változásokra kellene felkészíteni. De még addig sem jutottunk el, hogy felmérjük a gyors változásokkal járó alkalmazkodás fontosságát.

Kezdem azzal, hogy még a múltban beállott változások jelentőségének a felmérésére sem vagyunk képesek.

Európa felemelkedésének alapját két okkal magyarázom.

1. Az első ezredforduló végére kialakult a kiscsaládos jobbágyrendszer. Az addig elmaradt Nyugat-Európa annak köszönhetően emelkedhetett magas-kultúrák színvonalára. A középkor legfontosabb eseménye az agrártechnikai forradalom volt. Ehhez viszonyítva minden politikai esemény elhanyagolható szerepet játszott.

2. A következő félévezred pedig elsősorban azzal emelte a Nyugatot az összes többi kultúra fölé, hogy az életterét megtízszerezhette a két Amerika és Ausztrália betelepítésével. Az alig kerül említésre, hogy az Amerikából behozott növények, elsősorban a burgonya, de kukorica, a bab és a paradicsom önmagában ötven százalékkal megnövelte az európai földek eltartó képességét.

Az ipari forradalom technikai eredményei között alig említik meg a nitrogéngyártást, pedig a növénytermelés mintegy harmada, vagyis a népességrobbanás élelmiszer igényének legnagyobb forrását a nitrogén műtrágyáknak köszönhetjük. Az ipari forradalom legnagyobb találmányaival, gőzgéppel, villamos, robbanómotorral egyenrangú történelmi szerepet játszott és játszik, mégsem kap ezekkel egyenrangú elismerést.

Az elmúlt hatezer év legnagyobb jelentőségű találmánynak azonban a fogamzásgátlást tartom. Ez csak azért nem vált és válik elfogadottá, mert a társadalomtudomány máig nem jutott el odáig, hogy az osztálytársadalmak minden embertelensége abból fakadt, hogy nemcsak két-háromszor annyi gyermek született, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt, hanem kétszer annyi, mint amennyit a szülők akartak.

Még nem olvastam olyan társadalomtudományi munkát, ami rámutatott volna arra, hogy fogamzásgátlás megoldatlansága okán mintegy kétszer annyi gyermek született, mint amennyit a szülők akartak. Vagyis ilyen különbség származott abból, hogy a szülőknek nem volt megfelelő megoldásuk arra, hogy csak akkor szülessen gyerekük, ha akarják. Ez ugyan még nem azt jelenti, hogy a fogamzásgátlás megoldottsága esetén annyi gyermek születik, amennyiről a társadalom gondoskodni képes, csak azt, hogy a túlnépesedési nyomás felére csökkent volna. A társadalomnak nem kellett volna a megszületettek felét elpusztítani annak okán, hogy csak a felének képes a megélhetését biztosítani.

A fogamzásgátlás megoldottságával alig foglalkoznak a történészek. A keresztény vallás, mindenek előtt a római és az ortodox még ma is dogmasértést lát a fogamzásgátlók alkalmazásában. Az elmúlt száz évben, amikor az egészségügyi vívmányoknak köszönhetően gyorsan csökken a halálozás, ezzel hozza a legtöbb szenvedést az emberi faj számára.

Ezek jutottak eszembe annak kapcsán, hogy a jelenkor technikai vívmányainak társadalomformáló szerepe mennyire feldolgozatlan, rendezetlen.

Nem mérjük fel, ezért aztán nem is tudatosíthatjuk, hogy mire kell felkészíteni a következő nemzedéket.

Az utóbbi ötven évben az emberi faj kommunikációs képessége ezerszeresnél is többszörösre nőtt, és még mindig csak az elején vagyunk.

A nyomtatott írás, a könyv, az újság, a távirat, technikai forradalmat jelentett, de ötszáz év alatt nem terjeszkedett annyit, mint jelenleg öt év alatt. A költsége szinte jelentéktelenné vált, elérhetősége még korlátlanná vált.

Néhány adat a mobil telefonok, és a zsebszámítógépek számának alakulásáról.

2008-ban 200 millió volt, ma 1.400 millió van, és 2017-ben várhatóan 3.100 millió lesz.

Ugyanezek a számok zsebszámítógépek estében. 2008-ban 40 millió, ma 300 millió. 2017-beb 700 millió.

A mobil előfizetők száma már ma s fantasztikus. 1.4 milliárd, ami azt jelenti, hogy minden második család. Ez 2017-re 5 milliárd lesz, vagyis az emberiség nagyobbik felének lesz mobil telefonja. Négy éve még csak minden hetvenediknek volt.

Az adatok nemcsak a mennyiséget mutatják, hanem az olcsóságot is. 2017-ben az egy laksora jutó jövedelem várhatóan harmadával lesz nagyobb, mint jelenleg.

Arról fogalmunk sem nagyon lehet, hova vezet ez a kommunikációs forradalom. Az én fantáziám odáig terjed, hogy száz-kétszáz év múlva gyakorlatilag néhány nyelv marad a világon. 

ISMÉT A MAGÁN NYUGDÍJPÉNZTÁRAKRÓL

Kopátsy Sándor               PG                    2012-11-16

ISMÉT A MAGÁN NYUGDÍJPÉNZTÁRAKRÓL

A The Economist legutóbbi száma közöl egy adatot a tőkebefektetésen alapuló nyugdíj kockázatáról. Ez a téma számomra vörös posztó.

Az lett az első naptól kezdve, amikor a liberális közgazdászok rávették Horn Gyulát a kötelező magán nyugdíjrendszer bevezetésére.

Örültem, amikor a Fidesz kormány végre felszámolta.

A tőkebefektetésre épülő pénztárak a liberális tőke zseniális találmánya, mesterséges keresletet teremtett a tőzsén, ezzel extraprofitot a tőkések számára.

Az ellenzék a felszámolásukat máig úgy állítja be, mint a dolgozók megtakarításának elkobzását. Ezzel szemben ezzel a kormány garanciát vállalt arra a nyugdíjra, amit a tőkések eljátszhattak.

Itt csak két adatot idézek a The Economist írásából.

Ha a 30 éves angol munkás a bérének 12 százalékát fizette be a nyugdíjalapba, 65 évesen a fizetésnek 67 százalékát jelentő nyugdíjra számíthatott. 2012-ben azonban már csak 39 százalékos nyugdíjra számíthat.

Nálunk azonban az illetékesek nem készítettek, és nem készítenek ilyen számításokat. Pedig kiderülne, hogy mit nyertek azok, akik kimenekülhettek a tőkések által kitalált kötelező magán nyugdíjpénztárakból.

A KÖZEL-KELETI AGRÁRPIAC

Kopátsy Sándor                 PG               2012-11-17

A KÖZEL-KELETI AGRÁRPIAC

Jelenleg csak a bolsevik évtizedek negatív hatásairól beszélnek, elhallgatják, ami abban számunkra üdvös volt. Pedig az is volt bőven.

Most csak a mezőgazdaságot ért üdvös hatás egyetlen elemét emelem ki. Nagyon jól kihasználtuk, hogy a bolsevik rendszer, különösen annak szovjet formája csődöt mondott a mezőgazdaságban. A lakosságához viszonyítva mezőgazdasági területben nagyon gazdag Szovjetunió még a lakosság kenyerét sem volt képes megtermelni. Nyersanyagokban viszont nagyon gazdag volt.

Ezzel szemben a megszállott Magyarországnak jó mezőgazdasági adottsága volt, de szinte semmi nyersanyagja. Ezt az adottságunkat viszont jól kihasználtuk. Mezőgazdasági termékeinkért olcsón kaptunk nyersanyagokat. Előbb csak a gabona kellett, aztán már hús, valamint zöldség, bor és gyümölcs is. Ez az igénytelen, de óriási piac nyitva állt előttünk. Amíg aztán, nagyon megörülve a szuverenitásunknak, mi mondtuk, hogy konyec.

Ma jó volna visszaálmodni az orosz piacot. Egyszer talán felébredünk, és láthatjuk, hogy nyitva áll előttünk. A felébredésünkben reménykedem.

De egy ilyen szép állom mellé egy másik is kínálkozik: a közel-keleti piac. Azon belül is a nagyon gazdagok. Azoknak is minden kell, amit tudni adunk. Az államalkotó etnikumok gazdagok, azoknak mindenből a legjobb kell, akkor is, ha nagyon drága. A gazdag réteg kiszolgálásában sürög a gazdag Nyugat. Őket leginkább az zavarja, hogy nem ártana ebben a tekintetben is több lábra állni. A lakosságuk többségét azonban a dél-ázsiai vendégmunkások alkotják, akiknek minél olcsóbb élelmiszert adnak, annál olcsóbban dolgozathatják.

Vagyis a közel-keleti piac nagyon hasonlít az oroszhoz. Mindkettőn van egy nagyon gazdag réteg, és egy nagyon szerény. A kettő igénye nem vethető össze.

Az uralkodó réteg fel sem figyelt arra, hogy neki érdeke a jogtalan vendégmunkások olcsó és szervezett élelmezése. Ezt kellene nekik felajánlani, hiszen az ennek megteremtéséhez szükséges pénz nekik nem tétel.

BANGLADES SIKERE

Kopátsy Sándor                EG                    2012-11-13

BANGLADES SIKERE

Ritkán ér olyan szakmai öröm, mint a The Economist múlt heti száma, amiben Banglades sikerétől számol be. Három több évtizedes mániám igazolja.

1. Ahol nem sikerül a 2 + néhány tized alá szorítani a nők termelékenységét, vagyis az átlagos szülések számát, nem lehetséges lépért tartani a fejlődéssel. Másképpen fogalmazva, a népesség növekedése néhány ezreléknél nem lehet gyorsabb.

2. A versenyképességéhez szükséges magas foglalkoztatás csak a nők termelőmunkára fogásával oldható meg. A jelenkor egyik első társadalmi és gazdasági feladata a nők egyenrangúsága a családban, a politikában és a munkamegosztásban.

3. Dél-Ázsia felemelkedése nélkül nem lehet egészséges a világgazdaság. Az elmúlt hatezer évben az emberiség kétharmadát, a megtermelt jövedelem kilenctizedét három kultúra, a távol-keleti, a dél-ázsiai és az európai adta. Ebből az európai és a kelet-ázsiai megtalálta a növekedés feltételeit azzal, hogy leállt, illetve leállította a népszaporulatát. Dél-Ázsia mintegy kétmilliárdnyi lakossága azonban még mindig a megengedhetőnél gyorsabban szaporodik.

Most értesülök arról, hogy Banglades rátalált a kultúrájának megfelelő módszerre, és jó úton halad.

A napokban megkérdeztem néhány értelmiségit, mint tud erről az országról. Alig többet, minthogy van ilyen ország Dél-Ázsiában. Már a lakosságának száma nagyságrendjét sem ismerik, semmit sem tudnak arról, mi történik ott. Ketten tudták, hogy mohamedán ország, ami India önállósága után alakult.

Ezért közlök néhány megdöbbentő adatot.

A két mohamedán ország, Pakisztán India nyugati, Banglades a keleti oldalán lett 1971-ben önálló. Akkor mindkét mohamedán országnak 65 millió lakosa volt, ma 180 és 130 millió lakosa van. Vagyis Pakisztán lakossága 40 év alatt közel háromszoros, Bangladesé kétszeres lett. Elég felméri, mint jelent Pakisztánban a 115 millióval, Bangladesben a 65 millióval több lakos eltartásáról való gondoskodás. Tegyük hozzá, hogy 1971-ben Banglades volt a világ legsűrűbben lakott ország a világon. Ez azt jelentené, hogy Magyarországon ma 30, illetve 20 millió lakost kellene eltartani.

A népességrobbanás elsősorban nem az egy anyára jutó hatnál több szülésből fakadt, hiszen évezredek óta ez volt a jellemző, hanem a várható életkor robbanásszerű növekedéséből fakadt. Talán világrekord, hogy Bangladesben az utóbbi húsz év alatt tíz évvel nőtt a várható életkor. E mellett a mára az egy anyára jutó 2.3 szülés alig néhány ezrelékes népszaporulatot jelent.

Az, hogy a szülések száma harminc év alatt a harmadára csökkent, szinte csupán a fogamzásgátlás elterjedésének köszönhető. 1975-ben még az anyák 6 százaléka használt fogamzásgátlót, és 6.3 volt a szülések száma, 2010-ban már 63 százalék használt fogamzásgátlót, és 2.3-ra zuhant a szülések száma. Ennek alapján jogos a feltételezésem, hogy Kínában sem csak a hatósági erőszaknak köszönhető, hogy lezuhant a gyermekvállalás.

A Bangladesi példa felhívja arra is a figyelmet, hogy a gyermekvállalás csökkenésének két oka van: A fogamzásgátlás, és a nők foglalkoztatása.

Az utóbbinak nyomát sem találom a szakirodalomban. Ahol a nők általában hat gyermeket szülnek, a szülések, és a gyermeknevelés leköti a tejes munkaképes korban a munkavállalást. Ezt ugyan nem írták le a munkaügyesek, de tudta a bangladesi kormányzat. Elsősorban a textilpart fejlesztették, ahol nőket foglalkoztatnak. A munkavállaló nők számára egyértelművé válik, hogy mekkora jövedelem kieséssel jár a gyermekvállalás.

A másik meglepő bangladesi adat, hogy a lányok lényegesen iskolázottabbak, mint a fiúk. Azok hamar otthagyják az iskolát, munkába állnak a mezőgazdaságban.

A munkavállaló és iskolázott nők számára nem kell hatósági szigorral korlátozni a gyermekvállalást, elég, ha ingyen biztosítják a fogamzásgátlást.

A férfiak foglalkoztatásában is óriási előrelépés történt. A kormány segítségével két olyan rizsfajtát vezettek be, amelyek váltva egymást évi két termést tesznek lehetővé. Ez is egy régi történészi felismerésem igazolása. A kisárutermelő mezőgazdaságban óriási termelékenységi ugrást jelent, ha növelni lehet az évente ledolgozott munkanapok számát.

Két példa Európa történelméből.

- A kettes vetésforgóról a hármasra való áttérés nemcsak harmadával növelte meg a termésthozó területet, de ennek az éves elosztása lehetővé tette, hogy az évente egy ember kétszer annyi munkanapot dolgozhatott évente. A nagyobb terméshez nemcsak munkaerő, de felszerelés, igazvonó állat sem kellett több. Ennek a hatására válhatott Nyugat-Európa térsége magas- kultúrává, és fél évezred után minden más kultúra fölé emelkedetté.

- Amerika felfedezésének legnagyobb hatása a kapás növények, a burgonya, a kukorica, a bab, a paradicsom volt. Ezeknek köszönhetően az adott technikai színvonalon, mintegy 50 százalékkal nőtt meg az egységnyi terület eltartó képessége. A kapások termeléséhez szükséges többletmunka nagy részét a nők vállalták. Nemcsak a történészek, de a közgazdászok sem foglalkoznak az olyan termelékenységnöveléssel, ami a munkaerő idejének jobb kihasználását eredményezi.

Ebben a múlt század egyik sikerét a Kádár-rendszer hozta azzal, hogy a munkaviszonyban viszonylag alacsony hatásfokú munkaintenzitás mellett kihasználták a szabadidőt. Becslésem szerint, a jövedelmek, mintegy negyedét a szabadidőben végzett munka eredményezte. Talán ennél is jelentősebb volt a lakosság tudatára való hatás. A vállalkozó szellem óvodáit jelentette a családok többsége számára. A rendszerváltás liberális politikája ugyan szétverte nemcsak a mindenki számára biztosított munkaviszonyt, hanem a szabadidő jövedelemtermelésre, és tudatformálásra nyitott lehetőségét is.

A Bangladesről készített beszámoló, nagy ötömét azzal okozta, hogy sokat javított a dél-ázsiai térség jövőjéről alkotott pesszimista véleményemen. Eddig e térség jövőjét azért láttam reménytelennek, mert nem láttam a lehetőségét annak, hogy ebben a térségben olyan erős politikai diktatúra alakulhasson ki, ami képes megfékezni az elszabadult népszaporulatot. Ennek az eleve túlnépesedett a lakossága az elmúlt ötven évben háromszorosára nőtt, és még mindig a megengedhetőnél tízszer gyorsabban növekszik.

A fenti írás azonban arról győzött meg, hogy a népesség növekedését erőszak nélkül is meg lehet állítani. Elég hozzá, ha a nőket iskoláztatják, bevonják a társadalmi munkamegosztásba, és ellátják a családtervezést biztosító ismeretekkel és eszközökkel. A mezőgazdasága pedig beviszik azokat a biológiai eredményeket, melyek lehetővé teszik, a termelés nagyobb munkaidő igényét. Vagyis intenzívebbé teszik a mezőgazdaságot.

Ezek az intézkedése tették lehetővé, hogy 1975-2011 között az egy anyára jutó szülések száma 6.3-ról, 2.3-ra csökkenjen.

Ez ugyan nem jelenti azt, hogy a Kínát utolérjék, mert megkéstek. A késésnek következtében már ma is egymilliárddal több, mire a túlnépesedést megállítják, közel kétmilliárddal több embert kell eltartaniuk. Ennek a költsége az éghajlatváltozás okozta kár sokszorosa.

Ennek ellenére bizonyítottnak láttam, hogy a társadalmak mozgástörvényei a jelenkorban is kialakítják azokat a társadalmakat, amelyek a túlnépesedést nemcsak lecsapolják, a meg is állítják.

Ha a fajunk kitalálta hatezer éve az osztálytársadalmat, ami a népszaporulatot ez idő alatt néhány ezred százalékos szinten tartotta, akkor joggal bízhatunk abban, hogy a modernkor embere is ki fogja alakítani azokat a módszereket, amelyek az optimális eltartó képesség szintje közelében tartja majd a lakosság mennyiségét. Ezt minden faj lassan, mert ösztönösen megoldotta. A jelenkori ember pedig tudatosan és gyorsan meg fogja oldani.

Én pedig Banglades példáján elszégyenültem, hogy nem bíztam fajom problémamegoldó képességében.

KÍNÁBAN CSERÉLŐDÖTT A VEZETÉS

Kopátsy Sándor                   PP                 2012-11-10

KÍNÁBAN CSERÉLŐDÖTT A VEZETÉS

Kínában harminc éve az emberiség történelmének legnagyobb csodája zajlik. A gyermekvállalás erőszakos korlátozásával leállították a gyors népszaporulatot, példátlanul gyorsan növelik mind az egy lakosra jutó jövedelmet, mind a vagyon. Ráadásul, nemcsak a fizikait, de a szellemit is.

A Nyugat közben azon botránkozik, hogy diktatúra van, egyetlen párt kezében van minden politikai hatalom, és a korábbi 8-10 százalékos nemzeti jövedelem lassul, csak alulról közelíti a 8-at. Nem teszik hozzá, hogy így is a leggyorsabb a világon. Az ország nemzeti jövedelme háromszor gyorsabban nőtt az elmúlt harminc évben, mint a fejlett, puritán Nyugaton.

Az egyetlen ország a még elmaradt, szegény világon, ahol az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon is közel olyan arányban nő, mint az országos. Annak köszönhetően, hogy sikerült korlátozni a gyermekvállalást.

A nyugati sajtó azonban azon siránkozik, hogy politikai diktatúra van. A nyugati politikai tudományok csődjét jellemzi, hogy a politikai hatalom demokratizmusát fontosabbnak tartja, mint az életszínvonal emelkedését, az élet hosszabbodását. Ez a nyugati megközelítés akkor volna indokolt, ha a nagyobb politikai szabadság az életszínvonal, a fizikai és a szellemi vagyon gyorsabb emelkedését eredményezné. Ezt azonban meg sem próbálják bizonyítani. Az sem zavarja őket, hogy ma Kína lakossága van a rendszerével legjobban megelégedve. Amerikai közvélemény kutatók szerint sincs olyan demokrácia, ami közel olyan népszerű volna, mint a kínai politikai diktatúra.

Ezzel szemben a társadalom fejlettségi szintjét meghaladó demokrácia vállságát éljük. A mediterrán országok történelmük legnagyobb gazdasági vállságát élik. Soha nem volt, még a diktatúrák alatt sem olyan katasztrofális a munkanélküliség, az eladósodottság, mint a jelenleg virágzó politikai demokráciájukban. Elég egyetlen adat. A demokratikus Spanyolországban a 30 év alattiak között 50 százalékos a munkanélküliség.

De térjünk vissza a diktatórikus Kínában lezajlott vezetésváltáshoz. Akiket most teljesen lecserélnek, a világ legnagyobb teljesítménye mögött vannak. 1.400 millió lakos, az emberiség ötödének az életviszonyain többet javítottak, mint bármelyik kormány a történelem során. Ráadásul a lelépésük, a visszavonulásuk önkéntes, nem elzavarták őket, hanem a megállapodás szerint, mivel lejárt a tíz évük, lecserélték.

Érdemes visszagondolni a Szovjetunió és Kína bolsevik rendszereinek a történelmére.

Leninek ugyan óriási befolyása volt a pártjában és a népbiztosok tanácsában, de szó sem volt egyszemélyi zsarnokságról. A Népbiztosok Tanácsát a világtörténelem legjobb képességű kollektívájának tartom. Lenin azonnal a polgárháború elzáródása után liberalizálni akarta a gazdaságot, de rövidesen meghalt. Látszólag még olyan közösséget hagyott maga után, ahol nyilvánosan vitatkozni lehetett a követendő módszer felett. Ez a vita azonban néhány év alatt Sztálin ellenfeleinek fizikai felszámolásával, száműzetésbe menekülésével végződött. Ebből a kelet-európai kultúrában, ahol mindig egy személyi uralom volt, egyetlen személy évtizeden belül a világtörténelem legerősebb egy személyi diktatúrája lett, ami nemcsak a politikai hatalomban volt végletes, de a gazdaság irányításában is. Sztálin halála után ugyan a diktatúra egyszemélyi jellege tompult, de a gazdasági adminisztratív irányítása közel további negyven éven keresztül fennmaradt. A politikai diktatúra egyre inkább az erejét messze meghaladó imperialista látszat szuperhatalom lett. Ez aztán 1990-ben, ideológiai és társadalmi tekintetben összeomlott. Etnikumaira esett szét, és ezek többsége tőkés osztálytársadalmak formájában él tovább. Egy párti diktatúra csak Fehér Oroszország maradt. A többiekben többé-kevésbé egy párti tőkés osztályállam működik tovább. Amelyikek a nemzeti jövedelmükhöz képest jelentős bányajáradékot élveznek, talán valamivel magasabb az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, mint ami a bolsevik diktatúrában lett volna, egy szűk réteg nagyon meggazdagodott. Az elért sovány eredmény azonban, elsősorban a bányajáradéknak, és a hadikiadások csökkenésének köszönhető.

Kínában Mao, Leninhez képest, korlátlan diktátor volt, nemcsak a politikában, de a gazdaságban is. Ebből jutottak el néhány zavaros év után odáig, hogy először bevezették az erőszakkal kollektivizált mezőgazdaságban a paraszti, kisáru termelő gazdálkodás visszaállítását, majd a félreállított Teng hatalomba kerülésével a gazdaság liberalizálását. Ennek mértéke jelentősen meghaladta nemcsak a 20-as évek lenini elképzelését, de az 1968-as magyarországi reformot is. De fenntartották az egypártrendszert, a politikai diktatúrát.

Harminc éve hozzá láttak a párt kollektív vezetésre való átszervezéséhez. Szinte első és külső tájékoztatások nélkül döntöttek, hogy tízévenként lecserélődik az egész vezetést. Ezt azonban a párt belügyként bonyolítják. Ezért aztán alig lehet tudni, hogyan működik a politikai mechanizmus.

Számomra megható, hogy a vezetés egyforma ruhába öltözött, közel egyaránt középkorú férfi. Addig még ugyan nem jutottak el, hogy nők is legyenek a felső vezetésben. A nők elkövetkező felemelkedését attól várom, hogy a gyermekvállalás korlátozása okán csökken a nők aránya. Márpedig, amelyik nemben társadalmi hiány mutatkozik, annak társadalmi felemelkedése törvényszerű. Ettől függetlenül, a társadalom fizikai munkaerővel szemben támasztott igénye gyorsan elolvad, és a gyermekszám csökken. Ez pedig a nők társadalmi szerepének növekedésével fog járni.

A kínai politikai rendszert mindennél jobban minősíti Kína példátlan történelmi eredménye. Ostoba, nyegle, sőt nevetséges, amikor olyan rendszer bírálja a kínait, melyik sokkal magasabb szintről indulva sem képes harmad olyan növekedést elérni, ami Kínában évtizedek óta folyik.

Nyugat-Európában pénzügyi, foglalkoztatási vállság van, az egy laksora vetített gazdasági növekedés több éves átlaga sehol nem érte el a 3 százalékot a katasztrofális külső eladósodás ellenére, ritka, amikor egy kormány két ciklust meghaladóan hatalmon marad, még ritkább, hogy a vele való megelégedés tartósan eléri az 50 százalékot. Néhány éve stagnál Európa gazdasága, munkátlansága.

Kínában harminc éve 8 százalék felett van az egy laksora jutó növekedés, és ennél is gyorsabban nő a vagyon. A foglalkoztatás meghaladja a 80 százalékot, közel ötödével több órát dolgozik évente az átlagos munkavállaló. Az amerikai közvélemény kutató szerint 80 százalék felett van a kormány támogatottsága.

A Távol-Kelet évtizedek óta sokkal gyorsabban növekszik, mint Európa, de akár mint Európa puritán országai.

Aki ennyiből sem ért, és nem tartja a távol-keleti országok politikai rendszerét jobbnak, példásnak a maga szánmára, tudós nem, legfeljebb megszállott hívő lehet.

Ritka öröm ért…

Kopátsy Sándor                    PV                2012-11-10

Ritka öröm ért…

Katolikus létemre világosan látom, hogy a római katolikus vallás ötszáz éve egyre jobban lemarad a társadalom fejlődése mögött. Történésként úgy érzem, a puritán Nyugat-Európához képest, a lemaradó mediterrán térség vallása lett.

A jelenlegi euró vállság világosan megmutatja, amit Max Weber száz éve felismert. A tőkés osztálytársadalom, vagyis az iparosodott társadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Ez száz éve is igaz volt, de a tudományos és technikai forradalom korában hatványozottan igaz.

A keresztény kultúrkörben a protestáns népek gazdagabbak, iskolázottabbak. Ez a különbség nem csökken, sőt nő. A Nyugat legfejlettebb tíz társadalma között nincs katolikus ország, a lakosság többsége mindegyikben protestáns vallások híve.

Minél fejlettebb a technika, minél magasabb a jövedelem és az iskolázottság, annál nagyobb szerepe van a puritán magatartásnak. A katolikussal szemben a protestáns egyház a kevésbé puritán. Ezért nem is húzza előre a társadalom viselkedési tudatát.

Ezért várom a saját egyházamtól a reformokat. Ha már nagyokat nem is remélhetek, legalább a kicsiket. Ilyen a papok nőtlensége, kötelező egyenruhája, a nők kizárása a papi hívatásból. Ezek mát évszázadok óta megérett reformok volnának. De semmi remény.

Ezért olvastam örömmel, hogy az anglikán egyház nagyot lépett. Egy fiatalon sikeres olajipari menedzser, aki e téren elért sikere után, felnőtt fejjel lett pap, és most lesz az anglikán egyház feje.

2013 februárjában megjelenő TÖRTÉNELEM SZEMLÉLETEM könyből

ELŐSZÓ                                       EH                                                         2012-11-09

Mottó:

A történelmi események leírása mesterség,

az okának feltárása tudomány.

Örülök e könyv megjelenésének, amiben a szerencsének és a segítőtársaimnak is nagy szerep jutott.

Kezdem a szerencsémmel. Soha nem gondoltam, hogy ilyen sokáig élek. Márpedig ez a könyvem aligha jelenhetett volna meg előbb. Abból, amit a könyv mondanivalójának tartok, sok és jelentős csak az utolsó évek eredménye. A sok év sem lett volna elég, ha nincs szerencsém abban, hogy az agyam a testemnél lényegesen lassabban öregedett. A kezem már annyira remeg, hogy nem tudok írni, de az agyam még friss.

Ezért köszönet a technikának, mert nemcsak szövegszerkesztővel írhatok, de az elektronika hozzáférést biztosít ahhoz is, amihez még fiatalon sem juthattam volna hozzá. Ezek között van e könyv elkészítése szempontjából legfontosabb források is, amelyeket magam írtam. Több tízezer oldalnyi írásom vált ugyanis hozzáférhetővé és e könyv számára is elérhetővé, mivel megvolt az a jó tulajdonságom, hogy mindent leírtam. Előbb csak kézzel és füzetekbe, aztán már a szövegszerkesztőbe.

E könyv nyersanyaga sok ezer oldal, amiből már nem volt erőm válogatni és könyvet szerkeszteni. Ebben segített régi munkatársam, szemléletem ismerője, Sebestyén Tibor.

A sok segítő közül is kettőt emelek ki.

Fiatal barátom Pusztai Attila, aki néhány éve számomra blogot indított, és az óta készült írásaimat folyamatosan közli. Neki köszönhetem, hogy írásaimnak olvasótábora is van.

A még fiatalabb barátom, Bánkuty Tamás csak pár éve köt össze a munkaadómmal.

Az előző könyvemet már ő szerkesztette, és ennek is minden sorát ellenőrizte.

Végül köszönetet mondok Matolcsy György miniszternek, aki nemcsak ennek a könyvnek a kiadásában segített, hanem abban is, hogy buzdított egy ilyen könyv megírására.

Valamit arról is, hogyan lettem történész.

Hetvenöt éve lelkesen történész akartam lenni. Hatvan éve mérnök. Ötven éve közgazdász lettem. Ma már legszívesebben társadalomtudósnak tartom magam.

Már elmúltam 80 éves, amikor felfedeztem, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata, a népesség növekedésének fékezése. A nagymértékben javuló életfeltételek hatására ugyanis minden termelő társadalomban sokszorosára nőtt volna a spontán népszaporulat, csökkent a természetes halálozás, és növekedett a gyermekszületés. A potenciális népességnövekedés néhány százalékra ugrott. A tartósan megengedhető azonban legfeljebb 1-2 ezrelék lehetett. Ezért a társadalomnak kellett a spontán népszaporulatot tizedére csökkenteni.

Kilencven évesen vettem a bátorságot, hogy könyvet írjak történelemszemléletemről. A bátorságot az adta, hogy előszedtem a történelmi témájú régebbi írásaimat és meggyőződtem arról, hogy nem tévedtem, csak okosodtam. A régebben írottak érdemi mondanivalói nem változtak, sőt azok igazolódása bátorított fel arra, hogy az összefogott anyagaimat publikáljam. Magam is meglepett, hogy a jövőt másoknál korábban, és jobban láttam. Ennél nagyobb bátorítást semmi sem adhatott volna.

A sikereimet döntően annak köszönhetem, hogy mindig azt kerestem, miért kellett a lényeges történelmi folyamatoknak úgy alakulniuk, ahogyan alakultak. Az okokat megtalálva és látva, minden lényeges történelmi eseményt szükségszerűnek tartok, amely nem történhetett volna másként. Hittem abban, hogy ami a történelemben jellemző, az nem akaratunktól függő, hanem objektív szükségszerűség.

Ennek a könyvnek a fő mondanivalója az, hogy a társadalom múltját, jelenét és jövőjét nem erkölcsi elvárásaink tükrében kell bírálni, hanem azt kell megérteni, megmagyarázni, mi volt az objektív oka annak, hogy éppen úgy formálódott a történelem, ahogyan, és csak ennek felismerése nyomán lehet következtetni a jövőre.

Életem legjelentősebb felfedezésének tartom, annak a felismerését, hogy az osztálytársadalom miért volt szükségszerű. Azt ugyan ösztönösen éreztem, hogy a jelenkor fejlett világában megérett ez az idő arra, hogy túllépjünk az osztálytársadalmakon, de csak a legfejlettebb társadalmakban, azok között is csak ott, ahol a lakosság viselkedése puritán. Abban soha nem hittem, hogy erőszakkal, vagy ügyeskedve a nem fejlett, és a nem puritán lakosságú társadalomban fel lehet lépni az osztálynélküli társadalmat.

A kelet-európai népek már a mediterrán kereszténységet sem voltak képesek megemészteni, még kevésbé a protestánst. Így még inkább képtelenek lettek volna megelőzni a fejlettebb, sokkal polgárosultabb nyugati tőkés osztálytársadalmakat. Ennek ellenére hálás voltam a megszállóknak, hogy a bolsevik rendszerük összetörte hazánkban is az arisztokraták, és az úri középosztály fél-feudális erőit. Erre önerőnkből nem lettünk volna képesek.

A történelemtudomány módszerével és tárgyával is baj van

Csak a tényeket megmagyarázni képes tudást tekintem tudománynak, történelemtudománynak is csak azt, amely feltárja a jellemző események okát. Történelemfelfogásom annyiban materialista, hogy az események sodrának alakulását objektívnek tartja, a hatalmasok akaratától független folyamatnak, amely a lényegét illetően nem is történhetett volna másként. A történelem csak akkor lesz egzakt tudomány, ha az eddigitől eltérő módon indokolja mindazt, ami fajunkkal történt.

A társadalom életében is az, ami jellemző, az szükségszerű, annak objektív oka volt. A társadalomtudományok, mindenekelőtt a történelemkutatás, a közgazdaságtan, a demográfia vagy a művelődéstörténet ne a saját erkölcsi elvárásaihoz, normáihoz mérve ítélje meg a múlt eseményeit és folyamatait, hanem arra törekedjék, hogy megértse, mikor, mi, miért volt jellemző. Vegye tudomásul, hogy ami jellemző volt, az nem történhetett másként.

A történelemtudomány feladata nem a tettek erkölcsi minősítése, hanem a létrehozó ok, okok megkeresése, a szükségszerűségi lánc kibontása. Amíg a társadalomtudományok nem ezt teszik, addig nem tudnak elszakadni a teológiától, a teológiai szemléletmódtól, amely viszont mindent a dogmáira szab, azon mér meg.

A történelemtudományt eleve nem szellemi kíváncsiság, hanem a hatalom igénye szülte. Sajnos, még mindig nem sikerült szabadulnia az alól, hogy a mindenkori hatalom szolgálóleánya legyen. Kezdetben az udvaronc feladata volt olyan képet festeni a múltról, ami a hatalom létét igazolta, érdekét szolgálta. Ez a szolgálat az idők során csak annyiban változott, hogy egyre tudományosabb mezbe öltözött.

A történelem fő feladata azonban változatlanul a jelenben élők elé olyan tükör tartása maradt, ami a mindenkori hatalom múltját dicsőítve azt minél meggyőzőbb erővel igazolja, illetve kárhoztassa a múltból mindazt, ami ennek ellentmondani látszik.

A történészek fő feladata a múltból azon események kiragadása, ami a jelen hatalmi viszonyait legalizálja. Mivel a mindenkori hatalom elsődleges érdeke annak bizonyítása, hogy az ország, a nép sorsa, a társadalom előmenetele elsősorban és mindenekelőtt attól függ, ki van a hatalom csúcsán, és ott mit akar, a történészek még ma is azt a feladatot érzik, hogy írják meg a hatalom csúcsán lévők történelmi szerepét.

Ebből a szolgálatból fakadt aztán, hogy a történelem szinte csak, illetve még jó esetben is, döntően a politikatörténelmet jelentette. Legfeljebb újabban már tudomásul veszik, hogy a politikatörténelmet kiszolgálva, vagy attól függetlenül lehetnek olyan specializált történészek, akik a gazdaság, a kultúra, a hadviselés, az egészségügy, a művészetek történetével foglalkoznak.

Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az uralkodók váltak a történelem fő szereplőivé. Az ilyen történelem gerincét a királyok uralkodási idejének felsorolása, a hatalomért folyó harcuk dicsőítése jelentette. Én még úgy érettségiztem, hogy minden magyar király uralkodási évszámait, mint minimális követelményt, tudni kellett. A hatalomra koncentrált történelemfelfogásba még az sem fért bele, hogy tisztázzák: vajon az uralkodók a népek, nemzetek sorsának alakulására fontos hatást gyakoroltak-e? Ha ezt a kérdést felvetik, kiderül, hogy a hatalom csúcsára kerültek személye, tevékenysége hosszabb távon nem játszott fontos szerepet.

Ez az állítás azonban bizonyításra szorul, mert, ha igaz, a történészek eltévedtek.

Ha végignézünk Európa népeinek mai helyzetén, akkor nyomát sem találjuk annak, hogy a mára elért pozíciójuk, kultúrájuk, gazdasági fejlettségük bármilyen mértékben függött volna attól, hogy kik, és milyenek voltak az uralkodóik. Még inkább lehetne ennek az ellenkezőjét állítani: ma azok a szerencsésebb, gazdagabb, boldogabb népek, amelyeknek az életében kisebb szerepet játszottak az úgynevezett történelmi személyiségek, melyeknek a mai értelemben vett történelmük szegényebb volt.

A svájciak ma lényegesen gazdagabbak, mint a franciák, pedig történelmi eseményekben sokkal gazdagabb az utóbbiak múltja. A magyarok történelme tele van dicsőített eseményekkel, a többé-kevésbé rokon finneké ehhez képest üres, mégis mára az utóbbiak lettek többször gazdagabbak.

A történelem nem arra ad magyarázatot, hogy egy nép miért, minek és kinek köszönhetően jutott el oda, ahol ma van, hanem azt igyekszik bizonyítani, amit a tények egyáltalán nem bizonyítanak: a történelmi személyiségek szerepe fontos volt. Márpedig, ha a tények azt bizonyítják, hogy a történelmi személyiségek, vagyis azok, akiket a történészek annak tartanak, nem bizonyultak fontosnak, akkor azt kell megválaszolni, hogy mi volt a népek sorsának alakítása szempontjából fontos, minek köszönheti egy nép, hogy ott van, ahova eljutott. Melyek azok a tényezők, amelyek magyarázatot adnak arra, hogy ma hol áll egy nép a többiekhez viszonyítva? Az eddig írt történelmek azonban erre a kérdésre nem adnak választ. Ebből fakadóan nem tekinthetők egzakt tudománynak.

A társadalomtudományi szemlélet kritikája

Az alábbi néhány szempontot a társadalomtudomány nem kezeli a fontosságának megfelelő módon:

1.      Általában a fejlett világ a négy évszakos klíma alatt működik jobban. Ezt a tényt azzal magyarázom, hogy a négy évszak eltérő, még az éven belül is különböző életvitelt követel, azaz folyamatos viselkedési rugalmasságot igényel.

2.      A világgazdaság négyötöde a tenger, és hajózható folyók térségében helyezkedik el. Ennek oka, hogy az álló vagy a lassan mozgó vízen nagyságrenddel olcsóbb a szállítás, mint a szárazföldön.

3.      A nagyobb és gyakoribb környezetváltozás rugalmasabb tudatot szül. Ezért a távolsági kereskedők és a tengerészek a változásokhoz jobban igazodó rugalmasabb népek lesznek.

4.      A szállítás és közlekedés, illetve általában az emberek, az áruk és az információk áramlása tudatformáló hatású. Előbb a hajózás, majd a vasút, aztán a gépjármű, és végül a repülő használata nemcsak a munkaerő és az áru mozgatásában volt forradalom, de a gondolkodásban is.

5.      A tudatformálás elsődleges eszköze, a társadalmi munkamegosztásban való részvétel. A társadalomtudományok alig foglalkoznak azzal, hogyan alakult a munkaképes lakosság beépülése a társadalmi munkamegosztásba. Ez különösen későn indult meg a nők esetében.

Az emberek eltérő viselkedési módja nagyon nehezen, és lassan változtatható. Ezért bár felépítmény, mégis alépítményként viselkedik. A tudományos és technikai forradalom csak a puritán, és a konfuciánus viselkedési mód mellett hasznosul átlagosnál hatékonyabban. Egyelőre csak e két viselkedési kultúrával lehet a világ élvonalába emelkedni. A jövőben még inkább a tudatnak a követelményekhez való igazodás mértéke okozza majd a egyre nagyobb különbségeket.

A kommunikáció forradalma az emberekhez eljutható információt száz év alatt előbbre vitte, mint előtte százezer év alatt összesen. Egyelőre fogalmunk sem lehet arról, hogy ez miképpen fog majd hatni az emberek tudatára.

Az írás és a magas kultúrák megjelenése előtti időt és társadalmakat például csak az ember által használt eszközök alapján tagolják. Így beszélnek csiszolatlan és csiszolt kő-, bronz- és vaskorról.

Teszik ezt annak ellenére, hogy ez a történelem előtti létünk töltötte ki az emberi faj életének mintegy 90 százalékát, és az emberek a világ különböző adottsági térségeiben már ekkor is nagyon eltérő módon éltek. E kor jobb feltárását mégsem tekintik fontos történészi feladatnak. A történészek számára ez az időszak azért közömbös, mert nem állítható a jelen hatalmi érdekeinek a szolgálatába.

Azt a keveset, amit tudunk erről a nagyon hosszú időről, nem tanítják, mesének minősítik. Csak sejtjük, hogy a homo sapiens minek köszönheti a fejlődésben rokonai fölé emelkedését, mi okozta azok kipusztulását, miért és mire használta a mai ember őse a kezét, milyen fontos volt, hogy abba dorongot, követ fogott, mikor használta az ember tudatosan a tüzet, egyáltalán hol jelentek meg ezek a korszakalkotó találmányok. Mindezek a korszakalkotó események jóval a csiszolatlan kövek megjelenése előtt történtek.

Azt sem tanítjuk, hogy e korok emberének milyen gazdaságföldrajzi viszonyok voltak a kedvezők. E korok embere számára a természeti környezet kedvezősége sokkal fontosabb volt, mint például a kormeghatározást jelentő csiszolatlan kőszerszámok használata. Azt pedig később fogjuk látni, hogy az emberi faj történetében legfeljebb az utolsó században csökkent a természeti környezet jelentőssége. Ekkor is csak a fejlettebb társadalmak esetében.

Az úgynevezett történelem előtti korok sorsformáló tényezőinek a kutatása és tanítása több szempontból is nagyon fontos volna.

a) Kiderülne, hogy az emberek élete szempontjából nem a politikai hatalom milyensége volt elsődleges, és ma sem az. A történészeknek le kellene térniük arról az eddig járt útról, amin a fő feladat a politikai hatalomban lejátszott események tálalása.

b) A kezdetleges eszközök korában való boldogulás szempontjainak tanítása azért is fontos volna, mert az életben való boldogulás tanulását ezzel kellene kezdeni. Nemcsak a múltban, de ma is a mindennapos problémák megoldása az egyének és családok legfontosabb feladata.

·        Aki nem képes a tűzzel, a kezébe fogott doronggal, a kővel bánni, az el fog tévedni akkor is, ha számítógépet adnak a kezébe.

·        Akinek nincsen fogalma arról, hogyan kellene megélni primitív eszközökkel a természetben, az nem igazodik el kora nagyon bonyolult társadalmában.

·        Aki nem ismeri az állatokkal való okszerű viselkedést, az nem fog ügyesen bánni az emberekkel sem.

A mai kor fejlett technikája által elkényeztetett és a természettől elzárt ember nem képes megérteni az ember és természet százezer éves szoros kapcsolatából fakadó kötődés jelentőségét. Az egyik legnagyobb probléma az emberekben felébredő természethiány kielégítése lesz a jövőben.

Azt meg a pedagógusoknak kellene megérteni, hogy a gyerekek számára sokkal érthetőbb a természeti környezethez való alkalmazkodás, mint a nagy királyok és diktátorok társadalmi jelentősége. Ennek belátásához elég volna egyszer megnézni, hogy a nagyvárosi gyerekeknek, és egyre inkább ezek jelentik a többséget, milyen öröm az erdei táborozás, az önálló tűzrakás, az állatokkal való találkozás. Ezzel szemben mennyivel kevésbé érdekli őket, hogy melyik párt győz a választáson, ki a miniszterelnök. Ebben a tekintetben csak azok tévednek el, akik nem veszik tudomásul a gyerekek természetes vonzalmát a természethez, az állatokhoz. Ez soha nem volt feltűnőbb, mint napjaink nagyvárosaiban.

Az én szemléleti megközelítésem példái

Még középiskolás koromban arra egyszerűsítettem le az újkori Európa történelmét, hogy melyik ország milyen messze van az Atlanti Óceántól. Ez később azzal finomítottam, hogy ez csak a négy évszakos térségre vonatkozik. Ahol nincs tél, ott nincs hatékony mentalitás.

Már nyugdíjas koromban, a történelemhez visszatérve írtam meg a NYUGAT FELÉ című könyvet, amiben azt bizonyítom, hogy a Nyugat történelmét a társadalmi és technikai súlypontnak a fokozatos északnyugat felé történő vonulása jellemezte.

Ezek a durva megközelítések nem is tartalmaztak szinte semmiféle politikai elemet. Azt, hogy miért alakult így a Nyugat történelme, tehát a történelmet a politikánál mélyebb okokkal lehet csak megmagyarázni.

Ezért olvastam érdeklődéssel Marx történelem személetét az alépítmény, és a felépítmény viszonyáról. Lassan azonban azt is felismertem, hogy Marxot nála jobban csak ő maga cáfolta meg azzal, hogy a politikai felépítmény erőszakos megváltoztatásától várta az alépítmény megváltozását. Tehát feje tetejére állította a saját elméletét Ráadásul, a követői a felépítmény erőszakos megváltoztatásától ott várták a csodát, ahol a felépítmény erre a legkevésbé volt megfelelő.

A nyugdíjban töltött évtizedek során egyre jobban beledolgoztam magam a világtörténelembe, mire kialakult bennem, hogy mik az alépítmény fontos elemei, és gyűltek a bizonyítékok arra, hogy miért nagyon másodlagos a politika.

A múlt egyértelműen azt bizonyítja, hogy a természeti és gazdasági környezet az alépítmény legfontosabb eleme. De, ahogyan a társadalmi és gazdasági fejlettség színvonal változik az alépítménnyel szemben támasztott igény is módosul.

Diákkorom óta lázadozom az ellen, hogy az ember életének megmagyarázását a születésüktől fogva a vége felé haladva elemzik, és a hosszát az évek számával mérik. Az életrajzot csak azokról érdemes írni, akik eredményesen éltek, és azt kell megértetni, hogy minek köszönhették az eredményt.

A másik kifogásom az életrajzok ellen, hogy annak hosszát az idővel mérik. A jó mérce az elért eredmények mennyisége. Számomra Mozart, Ady, az évek számát véve alapul, nem hosszan, de sokat éltek. Van, aki száz évet élt, de abban szinte semmi jelentős nem történt. A saját életemet is úgy fogom fel, hogy kilencven évem alatt többet élhettem meg, mint az én őseim százezer év alatt.

Csak azoknak az egyéneknek az életét elemzik, akik jelentős szerephez jutottak. Akik nem lettek fontosak, névtelenek maradtak. A szelekció a végeredmény alapján történik. Az egyének között is csak azoknak van történelmi szerepük, akik valamit elértek. Ebből fakadóan az életrajzokat időben visszafelé kellene elemezni. Magyarázatott adni arra, kinek, miért, mi volt köszönhető. Erre a kérdésre csak akkor tudunk válaszolni, ha visszafelé gombolyítjuk az életét.

Az okot csak az eredményből visszavezetve lehet megtalálni. A tudomány csak azt az okot fogadja el, amit a következményei igazolnak.

Diákkoromben felismerem, hogy a történelemtudománnyal is az a bajom, hogy az eseményeket időrendben szedi sorra, és nem az elért eredmények okait gombolyítja vissza.

Ez jutott az eszembe, amikor Romsics kiváló, az előzőknél sokkal modernebb könyvét olvasom. A 20. század világ, és magyar történetéről írt egy ragyogó könyvet, de nem eléggé tudatosítja, hogy ez nem akármilyen száz év volt, hogy ebben több történt, mint előtte ezerszer száz év alatt. Ezért ennek a századnak a történelme a fajunk történelméről szóló világ, és magyar történelem fele.

Néhány adatából, és a könyv egészéből ugyan ez következik, de ezt nem hangsúlyozza. A 20. század történetét azzal kellene kezdeni, hogy azért kivételes, mert ebben több történt fajunkkal, mint előtte ezerszer annyi idő alatt.

Ő is leírja, hogy ebben a században fajunk létszáma 1,6 milliárdról közel 6 milliárdra nőtt. Ezt azonban nem tekintik olyan eseménynek, ami mindennél fontosabb. Ráadásul már az is megállíthatatlan, hogy létszámunk a 21. század derekán 9 milliárdot is meghaladja. A 20. századi népszaporulatnak a tizede is sok lett volna ahhoz, hogy ne a legfontosabb feladat legyen, ennek a megfékezése.

A fajunk élete szempontjából talán még ennél is sokkal gyorsabb volt a fejlődés a következő fontos változások miatt:

·    A várható életkor megkétszereződött.

·    Többel nőtt a testmagasságunk, mint kezdettől a 20. század elejéig.

·    A század delején még a legnagyobb halálok a gyenge táplálkozás volt, a század végére a fejlett világban a túltáplálkozás lett a népbetegség.

·    Az információk áramlásában a század utolsó ötven évében százszor annyi történt, mint százezer év alatt összesen.

Ezek, és számos hasonló más változásnak a jelentőségét, várható hatását egyedlőre még felmérni sem tudjuk.

Az emberek szerint fontos dolgok nem a történelmi személyiségek

Eddig csak a történészeket bíráltam, most a politikai gondolkodókat, még inkább a politikai messiásokat és karrieristákat.

A történészek abnormális arányban, azaz a tényleges társadalmi szerepüknél sokkal többet foglakoznak a politikai hatalom birtokosaival, a politikai gondolkodók és forradalmár messiások pedig szinte mindent a politikai harcokra szűkítenek le, a történelmet csupán az osztályok, nézetek közötti harcként fogják fel.

Az osztályérdekekkel való foglalkozás a politikai történelemfelfogásnak ugyan hasznos bővítése volt, de ugyancsak egyoldalú, és ezért a reális képet deformáló.

A legtöbb történész úgy tesz, mintha mindenkinek az volna a fontos, ami neki. Mindenkinek az fontos, ki és milyen a felesége, a gyermeke, a beházasodott rokon, a közvetlen főnök, nem pedig ki a király, vagy ki éppen most a miniszterelnök.

A közvetlen felettes fontossága a legvilágosabban a hadseregben jelentkezett. Ott minden újonc tudta, hogy számára az a fontos, hogy milyenek hozzájuk az öreg katonák, vagyis az előző évben behívottak, aztán a fontossági sorrend az őrmesterrel folytatódott, de azon túl már csak elvi jelentősége volt a hatalmi piramison felettük állóknak. Ez nemcsak a hadseregben van így, de minél jobban visszamegyünk az időben, annál inkább így volt.

A jobbágyok számára a földesuruk, legtöbbször annak is csak a számtartója, kasznárja volt fontos. Ki a földesúr királya, nekik nem jelentett semmi lényegeset, legfeljebb néha valamit számított az, hogy a királynál milyen sikeresen helyezkedik a földesuruk. Még az sem sokat változtatott a sorsukon, hogy melyik királysághoz tartozik az a térség, amelyen élnek. A jobbágynak, illetve a parasztnak sokkal fontosabb volt, ki a szomszédja, rokona, mint ki a királya.

Vegyük sorba, mi nagyon fontos a társadalom tagjai számára:

Az egészség

Egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy a történelemben fontosabb szerepet játszottak a baktériumok, a vírusok, a rovarok és férgek, mint a királyok és hadvezérek. A hadviselések során is sokkal többen meghaltak a járványokban, mint a fegyverektől. A hadjáratok sorsa is jobban függött a hadsereg élelmezésétől és egészségvédelmétől, mint a hadvezérek stratégiájától.

A fiatalok nem tanulják meg a történelemórákon az olyanokat, hogy mikor jelent meg az alsóruha, a fehérnemű, mióta van hálóing. Pedig ezek megjelenése is nagyobb történelmi esemény volt, mint a templomok építési stílusának változása, nem is beszélve az ostoba királyok uralkodási idejéről és rendeleteiről. Ma mindenki számára természetes követelmény a tiszta fehérnemű, ágynemű, holott az emberiség eddigi élete 99 százalékában ezeket nem is ismerte.

Ezer év múlva a XX. századról elég lesz annyit tudni, hogy ebben sikerült olcsón és hatékonyan legyőzni a korábbi népbetegségeket, illetve azok halálozási arányát a korábbi tört részére visszaszorítani. Ennek lett aztán a következménye, hogy a világ kétharmadán elszabadult a népszaporulat. Arról, hogy volt két világháború, hogy élt Hitler és Sztálin, Churchill és Roosevelt, nagyon kevesen fognak tudni. Elég lesz azt tudni, hogy száz év alatt a létszámunk ötszörösére nőtt.

A párválasztás szabadsága

A legtöbb ambiciózus történész számára a párválasztás szabadsága másodlagos probléma, pedig a párválasztás módja a személyi szabadság egyik legfontosabb területe. A valaha élt emberek többsége esetében a legnagyobb elnyomást a rosszul választott házastársa jelentette. Bármennyire köztudott, a történelem nem tanítja, hogy az emberi faj történetében a magas-kultúrák megjelenése a szabad párválasztás felszámolását jelentette. Még a keresztény vallás történészei sem tanítják azt, hogy a nyugati keresztény egyház volt az első, amelyik a házasságot akkor is érvényesnek tartotta, ha a szülők előzetesen nem egyeztek bele. Legfeljebb arra vigyázott, hogy a szülői engedély meglegyen, de mint szentség akkor is érvényes volt, ha a szülői beleegyezés nem előzte meg. A házasságkötés szabadsága a gyakorlatban mégis csak a XX. század fejlett társadalmaiban valósult meg.

Minden más kultúrában a házasságot a szülők kötötték, tehát a házasulandók tudata, ösztönös vonzalma alig kapott szerepet. Ebből következően a házasságok többsége nem volt boldog, a házastársak nem illettek össze, nem voltak egymásba szerelmesek. Ebből fakadt aztán az is, hogy a nők nagy hányada nem jutott el még a szexuális kielégülésig sem. Márpedig ez is ezerszer fontosabb, mint az, hogy ki a király, melyik párt van éppen hatalmon.

Itt kell röviden kitérnem arra, hogy a sok válás nem egyértelműen negatív jelenség, mert a válás általában sokkal kisebb rossz, mint az elhibázott, elrontott házasság fenntartása. Az életre szóló házasság csak abban a társadalomban volt szükségszerű, amelyben a vagyon és annak öröklése volt a családi élet anyagi feltétele.

Azt még megértem, hogy a múltban a vallások, főleg a kereszténység, igyekeztek magukat távol tartani a híveik nemi életének problémáitól. Az is érthető, hogy a középkori kereszténység pusztán az egyház vagyoni érdeke okából a klérus tagjait nemcsak a házasságtól, de még a nemi élettől is eltiltotta. Mindennek azonban elveszett az értelme azzal, hogy az egyházak vagyoni szerepe összezsugorodott. A vallások a hívei nemi élete elé csak korlátokat állítanak, nem adnak segítséget ahhoz, hogy azok ezen a téren is boldogok lehessenek. A kereszténység ma sem vesz tudomást a legszebb emberi örömről, a megtermékenyítést elkerülő, az ösztönös örömöt szolgáló szexuális életről. A hívek nemiségét az üdvözülés szempontjából inkább akadálynak, mint isteni ajándéknak tekintik. Azt még kevésbé értem, hogy ebben a tekintetben miért farizeusok a társadalomtudósok.

Azt is meg kellene értetni, hogy bizonyos korokban miért volt szükség a nemi élet házasságon kívüli tiltására. Minden olyan társadalomban, amelyik apajogú volt, és amely a vagyon tulajdonlására épült. Ráadásul sem a fogamzásgátlásra, sem a nemi betegségek elleni védekezésre nem voltak eszközök, a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat tiltani kellett. Azt mégis látni kellene, hogy az ember nagyobb szabadságának egyik fontos eleme a szexuális élet korlátozásai alól való felszabadulása. Beszélnek erről a történészek? Nem, annak ellenére, hogy ők is élvezői ennek az új szabadságnak.

A nők helyzete

A történészek a nők társadalmi helyzetét legfeljebb akkor érintik, amikor arról írnak, hogy voltak anyajogú társadalmak. Ehhez gazdag fantáziájuk még az is hozzáfűzi, hogy e társadalmakban a nők voltak az urak, ők parancsoltak. Ebben természetesen szinte semmi igazságtartalom nincsen. Ha volt is nőjogúság, az csak abból állt, hogy az örökléskor abból indultak ki, hogy az anya biztos, az apa nem. Ez a vagyon öröklésére, a felekezeti, törzsi hovatartozásra vonatkozott, de a férfiak családon és közösségen belüli uralmát alig érintette. Jellemző módon a zsidó valláshoz tartozás feltétele a zsidó anya, de ennek ellenére náluk is minden téren általános volt a férfiak uralma.

Az emberi faj eddigi történetében a nők mindig elnyomottak voltak. A felszabadulásuk csak a jelenkori fejlett társadalmakban lendült előre.

Melyek a nők felszabadulása felé vezető feltételek?

A) Az élet meghosszabbodása következtében a társadalmi érdekből indokolt szülések száma a korábbi harmadára csökkent. Beszélnek a történészek arról, hogy milyen terhet jelentett a nők számára, hogy mintegy hat életveszélyes terhességen és szülésen mentek keresztül? A gyermekeik közel harmadát életükben elvesztették. Ma alig volna kettőnél valamivel többre szükség. Ráadásul a hat szülés esetében nem voltak meg azok időbeosztásának az eszközei. A terhesség ellen nem tudtak védekezni.

A történelemnek az is fontos oldala, hogy minden nagy-családos társadalomban, ilyenben élt az emberiség kilenctizede, a nők szülése nagyon korán, a nemi érettséggel elkezdődött. Vagyis korábban, mint a családi életre, gyermeknevelésre való megérésük. A középkori Nyugat abban is úttörő volt, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszerben 5-10 évvel kitolódott a házasságkötés, és ezzel az első szülés. Ennek következtében a szülések száma szinte feleződött. Ehhez járult, hogy a történelem során először az anyák nevelték fel a gyermekeiket. A nagycsaládban ugyanis a gyermekek nevelése döntően a nagyszülőkre hárult, abban emellett rajtuk kívül, szinte az egész közösség női tagjai is részt vettek. Csak a kiscsaládos rendszerben érvényesülhet az anyáknak az a természetes igénye, hogy maga nevelje fel a gyermekeit. Ez nagyon fontos lépés volt a nők nagyobb szabadsága felé. Ráadásul a szülői nevelés előnye az is, hogy nem annyira konzervatív, mint a nagyszülőké. Nem véletlen, hogy minden nagycsaládos társadalom konzervatív. Ez a hátrány ugyan ezer éve is jelentkezett, de igazán fontossá korunkban vált, amikor a gyors fejlődés következtében sokszorosára nőtt a generációk között a tudati és technikai szakadék.

B) Az ipari forradalom egyik jelentősége, hogy először vonta be a nőket közvetlenül a társadalmi munkamegosztásba. Ezt megelőzően a nők a társadalom számára csak a családon belül végeztek a társadalom érdekét szolgáló munkát. A gyáripar megjelenése hozta magával, hogy a nők, és tegyük hozzá, a gyerekek, közvetlenül be lettek vonva a társadalmi munkamegosztásba. Ez ugyan kezdetben csak a nők, és gyermekek sorsának további romlását jelentette, hiszen a korábbi családon belüli feladatok alig csökkentek, viszont a gyáripar sok és nehéz munkát sajtolt ki belőlük. Ez a gazdasági önállóság mégis a férfiuralom alóli felszabadulásnak az első lépcsője volt.

A második lépcsőt a nők társadalmi helyzetét javító feltételek sorának megteremtése jelentette.

- A nők közvetlen részvétele a társadalmi munkamegosztás számos ágában és szintjén. A modern fogyasztói társadalomnak elengedhetetlen szüksége van a nők munkaerejére, tudására, a férfiakétól eltérő képességeire. Jellemző módon a nők aránya az egyetemeken a száz év előtti 1 százalék alattiról az 50 százalék fölé emelkedett.

- A későbbi, kevesebb és tudatosan időzíthető szülés. Ezzel lehetővé vált a szülés előtti diplomaszerzés, az önálló életpálya gyakorlása, és ami a számukra is a szexuális életüknek a férfiakéhoz hasonló szabadsága.

- A gyermeknevelés bizonyos hányadának a bölcsődékre és óvodákra való áthárítása. Azon okkal lehet vitatkozni, hogy mennyire van szükség arra, hogy a gyermek szülői környezetben éljen, de azon nem, hogy már a gyermekkorban is indokolt a közösségben töltött idő, és azon sem, hogy ott nem lehetnek szabadok az anyák, ahol nincsenek bölcsődék és óvodák.

- A háztartási munka gépesítése. A fejlett társadalmakban a nőnek a mosás, vasalás, főzés, takarítás, fűtés tizedannyi fizikai erejét és ötödannyi idejét sem emészti fel, mint száz évvel korábban.

Ezek is fontosabb történelmi események-e, mint a királyok, főtitkárok és miniszterelnökök cselekedetei. A történészek számára azonban figyelemre sem méltók.

Az emberek térbeni mozgása

Ugyan a jelenlegi történelemtudomány is sokat foglalkozik a népek, a hadseregek vándorlásával, de szinte említést sem tesz arról, hogy a különböző kultúrák és korok átlagembere milyen távolságok között mozgott. Pedig ez az adat sokat elárult volna a múltunkról. A múltban kivételesnek számított, ha valaki, mint egyén, nagyobb távolságra ment el. A lakosság óriási többsége vagy élete során is alig hagyta el lakóhelyét, vagy együtt vándorolt a közösségével. Erre a nomád pásztorok élete volt a példa, akiknél az egész törzs mindenestől költözött a legelők után.

A másik nagy utazást a katonaság, a hadjáratokban való részvétel, a vándoriparosság és a távolsági szállítások jelentették. Ezért aztán a földművelő társadalmakban katonaviselt és a fuvaros volt az, aki élményeiről beszámolva informálta a falvak lakosságát a távoli tájakról és népekről. Nem véletlen, hogy az utóbbiak voltak a nagy mesélők, mert a nagy többség számára elképzelhetetlen tájakról számolhattak be személyes élményeik, vagy gazdag fantáziájuk alapján. Ezt a világot a történészeknél világosabban mutatja be a Kodály Háry Jánosa, vagy Petőfi Sándor János vitéze.

Az átlagember élete a lakóhelyéhez és annak közvetlen környezetéhez kötődött. Ebben a tekintetben csak az elmúlt százötven évben indult el a változás, és igazán gyors és általános csak alig ötven éve lett.

Az emberiség nagy többsége egészen a vasút megjelenéséig, alig hagyta el lakóhelyének határát. Száz évvel ezelőtt még Közép-Európában is a falusi lakosság jelentős hányada élete során nem járt más településen, akik jártak, azok többsége egy nap alatt lovas kocsival az oda és a vissza utat megtehető távolságú vásárokban járt. Messze vidéken csak a katonaviseltek jártak.

A térbeli mobilitás hiányát azért kellene a történészeknek szem előtt tartani, mert a társadalmi fejlődés szempontjából nemcsak a sokat hangoztatott társadalmi munkamegosztás játszott, és játszik fontos szerepet, hanem a lakóhelyétől eltérő környezetek, életkörülmények megismerése is. Az ilyen természetű tapasztalatok nagyban fokozzák az emberek fogékonyságát az újhoz, a türelmet a más felekezethez, más nemzetiséghez tartozó, más nyelvet beszélő emberek iránt. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a másság tudomásulvétele csak az olyan társadalmi környezetben vált általánossá, amelyikben jellemző volt a nagy térbeni mozgás. Ilyenek mindenekelőtt a távolsági kereskedők és a hajósok voltak. Ezzel szemben ebben a tekintetben is a leginkább konzervatív a parasztság volt, amelyet leginkább jellemzett a helyhez kötődés.

Braudel könyvében láttam egy ábrát arról, hogy a 17. században három, egymáshoz pár kilométerre lévő francia falu fiataljai milyen távolságból kötöttek házasságot. Kiderült, hogy a négyötödük tíz kilométernél közelebbről, és csak elenyésző hányaduk húsz kilométernél messzebbről választotta élettársát. Ezt is szem előtt kell tartania annak, aki meg akarja érteni, hogyan viselkedtek és gondolkodtak az adott korban a falusi emberek.

A tudás áramlása

Még a közgazdászokban sem tudatosult, hogy az elmúlt ötezer év során az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, illetve fogyasztás lassan nőtt, de közel sem olyan mértékben, mint az áruk és az emberek térbeni mozgása. Napjainkban még fontosabb volna szem előtt tartani, hogyan nőtt az emberek térbeni mozgása, és hogy ennek sokszorosan gyorsabb fejlődése valósult meg az információk áramlása területén.

Ezer év múlva minden bizonnyal azt tartják majd korunk legfontosabb jelenségének, hogy az információk áramlása, cseréje terén robbanás történt. Ennek köszönhető, hogy az emberi faj történetében mintegy százezer év után minden korábbinál nagyobb minőségi váltás állt be. Eddig az emberiség életét az jellemezte, hogy mindenki lényegében a maga által tapasztalt és megtanult tudásból élt, ezután ennél nagyságrendekkel inkább mindenki a mások tudásából kezd élni. Ez a sommás állítás bővebb kifejtésre szorul.

Korábban az emberek óriási többsége többé-kevésbé ismerte az általa elfogyasztott javak és az általa használt szerszámok eredetét, azok elkészítési módját, az általa felhasznált ismeretek pedig szinte kizárólag a maga tapasztalataiból és a gyakorlatban szerzett tapasztalatokból álltak. Ma minden ember az általa elfogyasztott javak és igénybe vett szolgáltatások, valamint az általa használt szerszámok mögött meghúzódó tudás ezredét sem ismerheti. Ennek illusztrációja: az átlagember által is használt gépkocsi, rádió, televízió, számítógép, telefon mögötti tudásnak még milliomod részét sem ismeri. Nemcsak nem ismeri, de fogalma sincs róla. Ez még a társadalom legképzettebb ezredére is igaz. A legnagyobb tudós sem rendelkezhetik az általa használt javak, szolgáltatások, és az általa használt eszközök mögötti tudás ezredével. Ma természetesnek vesszük, ha fogalmunk sincs az általunk igénybe vett termékek és szolgáltatások mögötti tudásról. Nem gondolunk arra, hogy egészen száz évvel ez előtt még nem így volt. Korunkat megelőzően az emberek nagy többsége csak azzal élt, amit maga is tudott, vagy legalábbis megértett. Gondoljunk arra, hogy az emberi faj életének utolsó egyetlen százaléka előtt is még csak a társadalom néhány százaléka használt olyan luxuscikkeket, fűszereket, amelyek eredetéről fogalma sem volt. Nem ismerte, és nem is volt kíváncsi arra, hogy a drága pénzen megvásárolt selyem, brokát, vagy bors hol és hogyan készül. Jellemző a mondás mögötti mély társadalmi tartalom: "Még azt sem tudja, hogy mi fán terem a bors!"

Talán még jellemzőbb képet kapunk a minőségi változásról, ha az átlagember tudásában, mint egységben fejezzük ki a társadalom összes tudását. Tudás alatt nem a lexikális ismereteket értjük, hanem csupán mindazt, ami a kor embere számára ismert, illetve érhető volt. Például a legtöbb parasztember nem tudott ugyan kenyeret dagasztani, lovat patkolni, de ezek a munkák mégis ismertek, érthetők voltak a számára. Ebben az értelemben:

- A gyűjtögető társadalmakban az átlagos képességű, középkorú ember számára nem volt idegen a társadalom tudásának nagy többsége, ezen belül rendelkezett minden olyan ismerettel, ami számára fontos volt.

- A magas-kultúrák viszonyai között az átlagember ismerete már viszonylag kisebb volt, mert nem ismerte számos speciális technika fortélyait, és főleg nem a kulturális és vallási dogmák és szertartások részleteit. Mindenekelőtt nem tudott írni és olvasni. Az ilyen speciális, kevesek számára ismert tudás birokosai ennek folytán bizonyos monopolhelyzetet élveztek, és vigyáztak arra, hogy tudásuk mások számára elérhetetlen maradjon. Az átlagember azonban a társadalom számára alapvetően fontos gyakorlati tudás szinte egészével még mindig rendelkezett. Ettől kezdve azokat az értelmiségieket hívták polihisztoroknak, akik szinte minden olyan tudással rendelkeztek, ami a társadalom nagy többsége számára haszontalannak látszott. Az ilyenek ugyan szinte mindent tudtak, amit mások közül csak nagyon kevesen, ugyanakkor többségük nem rendelkezett azokkal az ismeretekkel, ami a mindennapi életben alapvetően szükséges volt. Vagyis a tudatlannak bélyegzett ember szinte mindent tudott, amire a megélhetéséhez szüksége volt, a polihisztortudó azonban éppen azt nem tudta, amire a gyakorlatban szüksége lett volna.

- Az átlagember tudása a társadaloméhoz képest kezdettől fogva nagyon lassan, aztán az ipari forradalom óta egyre gyorsabban csökkent. A mai viszonyok között a milliomod részét sem tudja az átlagember a társadalom, az emberek gyakorlati életében hasznosuló tudásnak. Tegyük hozzá, hogy a mai értelmiségi sem áll sokkal jobban e tekintetben.

A jelenkori társadalomban élő ember élete nemcsak abban különbözik a mintegy százezer éve élő elődeitől, hogy sokkal tovább és sokkal jobban él, hanem abban is, hogy alig ismer valamit abból a tudásból, aminek köszönhetően tovább és jobban élhet. Amíg az emberek a saját tudásukból éltek, általában csak az volt életképes, aki mások tudása nélkül is képes lett volna közel úgy élni, mint a másokkal való munkamegosztásban. A mai ember a mások tudását mellőzve egyszerűen életképtelen.

A korábbi társadalmakban szinte mindenki a maga tudásából élt, a jelenkori társadalmakban szinte mindenki a másokéból él. Ennek a változásnak a nagyságához és várható jelentőségéhez képest eltörpül minden, ami az emberi faj előző százezer évében történt. Az egyén mindennapi élete először lett a társadalom nélkül képtelenség.

Az életmód változása

Semmi sem mutatja jobban a társadalom fejlődését, mint az átlagember életmódjának változása. Ennek ellenére a mai fiatalok még a szüleik életmódját sem ismerik, nemhogy az ezer, vagy akárcsak a száz év előttit. Ebből fakadóan nemcsak a történelmi múltat, de a szüleik gyermekkorát, vagy a jelenkor elmaradott világát sem képesek megérteni. A múltról csak romantikus kép él bennük. Nemrég egy akadémikus professzor fejtegette, hogy a gyűjtögető társadalmakban milyen könnyű volt az emberek élete. Közölték: elég volt "naponta két órát dolgozniuk, ráadásul nem tettek kárt a természetben". Én legszívesebben kiküldeném egyetlen hétre a gyűjtögetésből megélni az ilyen ostoba rajongót.

Kezdem azzal, hogy gyűjtögetésből négyzetkilométerenként legfeljebb egy ember élhetett meg, ez is csak nagyon kedvező éghajlati körülmények között. Ehhez az életformához előzőleg a jelenlegi emberiség 99 százalékát ki kellene irtani. A maradék átlagos életkora pedig alig lépné túl a húsz évet. Közben többet éhezne, mint jóllakott lenne. Csípnék a rovarok, félnie kellene a nemcsak a ragadozóktól, de a rá vadászó szomszédjától, aki benne életterének kirablóját látná. Természetesen erről egy kényelemben élő professzornak fogalma sincs, hiszen ennek az életformának ugyan vannak tudományos néprajzi leírásai, akárcsak az emberszabású majmokénak, de azokban szó sincs a leküzdendő nehézségekről, szorongásokról. A realitás megértéséhez elegendő volna tudni, hogy hamar meghaltak, a többségük éhen, és a modern embernél eleve harminc centivel kisebbre nőttek.

A könyvem sokat foglalkozik az utóbbi száz évvel

Ez a könyv az utóbbi harminc évben készült történelmi témájú írásaim esszenciája, amelyeket az újabban írottakkal egészítettem ki. A jelen könyv társadalom-felfogásom több évtizedes alakulásának öregkori összefoglalója.

A társadalomtörténetet a talpára kívánom állítani. A kifejtés lehetett volna sokszorta hosszabb, de a lényeg kifejtéshez talán ennyi is elég.

Magyarázatra szorulhat, hogy aránylag sokat foglalkozom az utóbbi száz évvel. Ez két okkal magyarázom. Nem vagyok hívatásos történész, aki számára a szakmán belül is van kiemelt kor. Felnőtt amatőrként éltem meg 75 évet. Az eseményeknek tanúja voltam, azokat nem történész, hanem sokkal inkább mérnök, közgazdász szemmel néztem.

A történészekkel szemben az időt nem évekkel, hanem az események sűrűségével mértem. Márpedig az elmúlt száz évben fajunk életében több és nagyobb változás történt, mint előtte összesen. Ezért a történelmet is úgy tanítanám, hogy az anyag fele az utóbbi század eseményeinek megfejtésével foglakozna. Ez a száz év ugyanis egészen más törvények alapján alakult. Ebből több tanulság vonható le, mint az előzőből összesen.