1848. március 15.

Kopátsy Sándor                EH                 2019 03 15

1848. március 15.

Nyolcvan éve halogatom az 1848-as forradalmunk és szabadságharcunk reális megítélését. Tartozhattunk a Habsburg Monarchiában, a revizionista Horthy rendszerben, a sztálinista Szovjetunió csatlósa, a rendszerváltás után mind az úri magyar társadalmat visszaállítani akaró Antall József, mind a liberálisok uralmát jelentő Gyurcsány, vagy a közép-jobb Fidesz elnöke, Orbán Viktor a miniszterelnök, március 15.-t nemzeti ünnepünknek tekintettük. Mivel a politikai hatalom birtokosától függetlenül reménytelen volt a véleményem elfogadása, le se írtam. Most már közel a száz évemhez, mégis leírom.

Kiváló történelemtanáromnak köszönhetően a legnagyobb királyunknak azt a II. Józsefet tartom, akit a magyar történelem Kalapos királynak minősít, mert azért nem koronáztatta meg magát, mert a magyar országgyűlés elutasította a reformjait, a jobbágyok felszabadítását, a törvényhozás választott képviselőkre bízását, a katolikus egyház és a szerzetes rendjeinek megkülönböztetett hatalmát, lemondott arról, hogy megkoronázzák. Az újcsászár rendeletére a Habsburg Birodalom minden örökös tartománya 1790-ben bevezette ezeket a reformokat, csak a Magyar Királyság maradt feudális társadalom.

Ma reggel a televízióban a történelemtudomány képviselőjétől azt hallom, hogy az 1848-s forradalomnak köszönhetjük a jobbágyság felszabadítását, a törvényhozást a követek helyett a választott képviselőkre bízását.

A magyar történelemtudomány színvonalát bizonyítja az a sok nem bizonyítható állítás, hogy a császár halálos ágyán visszavonta a Magyar Királyságra és az Erdélyi Fejedelemségre vonatkozó rendeleteit.

Jellemző módon azt a tényt, hogy Mária Terézia legidősebb fia, a mi Kalapos Királyunk 1764-tól német, és 1865-tól Német Római Császár volt csak akkor tudtam meg, amikor a császárokat koronázó frankfurti székesegyház falán megláttam a császárrá koronázásának az évét. Vagyis 15 évvel előbb lett Mária Terézia fia a Német Római Birodalom császára, mint a Habsburg Birodalomé.

Azt sem tanítjuk, hogy a Habsburg Birodalom örökös tartományaiban hogyan alakult a társadalom, ahol a II. József reformjait bevezették. Ebből kiderülne, hogy mit vesztettünk azzal, hogy a Magyar Királyság nem hetven évvel előbb szabadította fel a jobbágyságot. Ezt Deák Ferenc már az úgynevezett reformkorban felismerhette, mert amikor követ lett a magyar országgyűlésben, reformot terjesztett be annak érdekében, hogyha a jobbágy vásárolhasson ingatlant. A javaslatát elutasították, erre kiegészítette azzal, hogy csak az, aki magyarul tud, vagy legalábbis tanul. Ezt a reformkori országgyűlés megszavazta. Az óta sem találtam arra példát, hogy a törvény egy nyelv tudásához kötötte az ingatlan vásárlás jogát.

Az is a magyar történészek kötelessége volna annak a megvizsgálása, mint vesztettünk azzal, hogy kiléptünk az osztrákokkal közös Habsburg Monarchiából. Az önálló állammá vált Ausztriában ma a lakosság háromszor gazdagabb társadalomban él.

1948. március 15.-t máig forradalomnak minősítjük pedig annak nem voltak ragos politikusnak számító vezetői. Petőfi és Jókai zsenialitását nem vonom kétségbe, de a forradalom vezetésére még tapasztalanok voltak. Ugyanakkor a kor zseniális politikai nagyjai, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Eötvös József csak utólag értesültek a Múzeum Kertben történtekről, és azt nem is tartották történelmet formáló eseménynek.

A híres 12 pontból az első 11 pont közhelynek számított nemcsak a polgári demokratikus országokban, de a monarchia közös tartományaiban is. A 12. az Unó Erdéllyel azonban kakukktojás volt, mert a 11 pont megvalósulása esetén dönteni lehet a nemzeti hovatartozásról, a 12. pont megvalósításához nem tettük hozzá az erdélyi lakosság többségének a jóváhagyását. Az Unió megvalósítása alatt a kávéházból elinduló forradalmárok azt értették, hogy Erdélyben a lakosság többségét jelentő nem magyar lakosságának nincs joga arról dönteni, hogy melyik országhoz tartozzon, illetve Erélyben melyik etnikum lehet államalkotó és vallást szabadon választó.

Az Erdélyi Fejedelemség ugyanis az oszmán szultán provinciája volt, amiben államalkotó joga csak a magyar, a székely és a szász etnikumoknak volt. Azt máig nem valljuk be, hogy miért volt külön államalkotó etnikum a magyar és a székely. Ugyanakkor a legnépesebb etnikumról a románokról említést sem tettek, a vallásszabadságát is megtagadták, erőszakkal térítették őket görög-katolikusokká, és az ortodox keresztény papok, a pópák miért nem élvezhették a keresztény papoknak a vallásszabadsággal járó jogállását.

Azt sem tanítjuk, hogy Erdélyben és Kárpátalján erőszakkal térítettük az ortodox keresztényeket a római pápát elismerő görög-katolikus hitre, hogy az erélyben élő románok számára a 11 pontban kimondott jog, a vallásválasztás szabadság nem vonatkozott.

Arról is hallgatunk, hogy Kossuth parancsára, Bem József seregei fegyverrel verték szét a szászok nemzetgyűlését, és ezzel felrúgták a szászok hatszáz éves autonómiáját.

Az 1848-as 12 pont legnagyobb hiányossága, hogy abban a nemzetiséget jogainak rendezése nem is szerepel, holott az akkor már közel ezer éves magyar történelem legnagyobb betegsége, hogy soha nem voltunk nemzeti állam abban az értelemben, hogy a lakosság nagy többsége az államalkotó etnikumhoz tartozik.

Ezt ma sem vesszük tudomásul, pedig e nélkül Trianont sem fogjuk megérteni. A Trianoni Békeszerződést az ellenünk irányuló összeesküvésként értelmezzük, figyelmen kívül hagyjuk, hogy az a Kárpát Medence lakosságának etnikai összetételéhez, az akaratához jobban igazodik, mint az egész Kárpát Medencét uraló Magyar Királyság volt. Képtelenek vagyunk tudomásul venni, hogy a lakosság többségének joga a felett dönteni, milyen államnak legyenek a polgárai.

Máig nem tanítjuk, hogyan, mikor, milyen arányban voltak képviselve az országban élő etnikumok a létszámukhoz viszonyítva a törvényhozásban.

Az Olmützi Alkotmány.

Mi magyarok úgy kezeljük az 1848-49-es Szabadságharcot, mint valami tisztán magyar-osztrák háborút. Egyetlen történészünk sem vetette fel, hogy abban a magyarok mellet csak a magyar zsidóság állt. Az ország lakosságának a fele Kossuth ellen szurkolt. Máig azt sem valljuk be, hogy a magyar etnikumú lakosság nem jelentette az ország lakosságának a többségét. A lakosság etnikai megosztását először 1847-ben mértük. Az országunk lakosságának etnikai összetételéről csak azokat a számokat ismerjük, amelyeket mi készítettünk. Azt sem tettük köztudottá, hogy az etnikai összetétel adataiban a zsidó és a cigány lakosságot nem lehetet etnikumnak tekinteni. Ennek köszönhetően a magyarnak minősítettek aránya mintegy 8 százalékponttal magasabb lett.

A magyar történészek még soha nem vetették fel, hogyan alakulhatott volna a Habsburg Birodalomban élők sorsa, ha az 1880-ban II. József reformjait, vagy legalább 1849 áprilisában meghirdetett Olmützi Alkotmányt elfogadjuk.

A II. József reformjainak elutasítása az egész Kárpát Medencét birtokló Magyar Királyságot lemaradt tartománnyá minősítette.

Az Olmützi Alkotmány pedig az egész Kárpát Medencét birtokló Magyar Királyságról leválasztotta az Erdélyi Fejedelemséget, Horvátországot, a Szerb Vajdaságot. Ez szinte a Trianon megelőzése volt azzal a különbséggel, hogy azt a magyarok és a szlovákok közös nemzeti államává tette. Ez azt jelentette, hogy a Habsburg Birodalom magja az osztrákok, a közép-európai szlávok és a magyarok birodalma legyen. Véleményem szerint, a szlovákokat azért nem csatolták a fejlett Csehországhoz, mert az a kívánatosnál nagyobb szláv súlyt jelentett volna a szlávok számára.

Sokat játszom a gondolattal, hogyan alakult volna a Habsburg Monarchia sorsa, ha megvalósul az Olmützi Alkotmány. Magyarország elveszíti a területének felét, és a lakosságának kétötödét, de lényegében a magyarok és a szlovákok közös nemzeti állama lett volna. Abban nem lehetek biztos, hogy a szlovákok elviselték volna az olyan közös nemzeti államot, amiben kétharmados többségben a magyarok vannak, mert azt sem viselték el, hogy a rokon csehekkel közös államuk legyen. Pedig a fejlett csehektől példátlan segítséget kaptak. Ma már tudomásul veszem, hogy a haza mindenekelőtt súlya nagyobb, mint a lakosság érdeke mindenekelőtt.

A mondanivalóm lényege.

1948. március 15. nem volt forradalom, semmi szerepe nem volt abban, hogy viszonylag gyorsan követte a Szabadságharc. Amit az okozott, hogy Jellasics serege, a Bécsi Udvar egyértelmű támogatásával, megtámadta a Magyar Királyságot. Ha nincs az a fegyveres provokáció, Kossuth aligha szólíthatta volna fegyveres szabadságharcba a magyarságot.

A Kossuth ellen harcoló osztrák csapatok fővezére a február 26-27-én vívott Kápolnai Csatában aratott győzelme után arról tájékoztatta az Olmützbe menekült Bécsi Udvar, hogy hajtsa végre az alkalmatlan császár leváltását, és a tizenéves József főherceg legyen az utódja. Itt azt is eltagadjuk, hogy a császárrá emelet főherceg vegye fel a József nevet is. Ezzel jelezték, hogy az új uralkodó feladata II. József politikájának a folytatása, a már megszövegezett Olmützi Alkotmány aláírása, vagyis a Szabadságharcát vesztett Magyarországot felosztásával büntessék. Ennek a ténynek az elhallgatását a magyar történelem legnagyobb félrevezetésének tekintem. Ha tudatosítottuk volna, hogy Ferenc József első császári tette Magyarország feldarabolása volt. Az egész Kárpát Medencét uraló Magyarországról leválasztotta az Erdélyi Fejedelemséget, Horvátországot a tengerpartokkal valamint a Temesvár székhelyű Szerb Vajdaságot. Erről a magyar közvéleménynek nincsen tudomása.

Ezt tudva egyrészt Tisza Istvánnak nincs mentsége az első világháborút elkezdő hadüzenetével szemben. Ezt tudnia kellett, mint magyar miniszterelnöknek. Az Olmützi Alkotmányt pedig ismernie kellett, mint jogásznak.

Ezt nemcsak Tisza István tudta, de a háborúvesztés után kormányzóvá választott Horthy Mikós is, aki a két háború között meghatározta azt a revizionizmus centrikus politikát, hogy a Trianoni békeszerződést megelőzte a Ferenc József által aláírt Olmützi Alkotmány, ami már felosztotta a történelmi Magyarországot úgy, hogy csak a területének fele marat meg.

Tehát nemcsak 1848. március 15. nem volt forradalom, de Trianon sem az ország első etnikai alapon történő első felosztása volt.

Kínában épül a világ két legnagyobb gazdasági agglomerációja

Kopátsy Sándor                EH                   2019 03 19

Kínában épül a világ két legnagyobb gazdasági agglomerációja

Peking és Sanghaj vonzáskörzete, a Jangce folyam torkolatvidéke északon az egyik, Hongkong és Kanton a Gyöngyfolyó torkolatvidéke délen a másik. Mindkét térség az ország területnek kisebb, mint egyetlen százaléka. Mindkettő lakossága 70 millió, a lakossága a birodalom öt-öt százaléka. Ezek termelik az ország nemzeti jövedelmének 12-12 százalékát, azaz közel a negyedét.

A Jangce torkolatvidéke, ahogyan egységes birodalom lett Kína, mindig a példátlanul centralizált fővárosa, a császár lakhelye volt. Most is a politikai hatalom centruma.

A Gyöngyfolyó torkolatvidéke évezredek óta a világ egyik jelentős térsége volt, de jelenleg három államra oszlik.

Guangdong Kínai Tartomány fővárosa Kanton, évezredek óta a világ nagyvárosainak egyike.

Hong-Kong önálló városállam, ami brit fanhatóság alól 1997-ben vált, ötven évre garantáltan városállammá.

Makaó portugál fennhatóság alatti kaszinó város volt, jelenleg ez is önálló városállam.

Természetes, hogy Peking lett Kína politikai a bolsevik kommunista állam, betartva a függetlenségi garanciákat, ezt a két térséget akarja, világgazdaság két legnagyobb agglomerációjává tenni, és ennek megfelelően cselekszik.

A kijelölt két társég 61, illetve 56 ezer négyzetkilométer területű, és 70 millió lakosa van. Már jelenleg is a világ két legnagyobb agglomerációja. A területük csupán a birodalomnak kisebb, mint egyetlen százaléka. A világ jelenlegi legnagyobb agglomerációi ennél lényegesen kisebbek. Európa nemzeti államaiban a legnagyobb agglomerációk, Dél-Anglia, Párizs környéke, a Ruhr-vidék népessége 10 millió alatt van. Ezeknél sem sokkal nagyobbak az Egyesült Államok keleti és nyugati óceánparti agglomerációi. Csak az Egyesült Államok lakossága nagyobb, mint a két kínai agglomerációé. Jelenleg a két kínai agglomeráció a lakosságának viszonylag az országuk átlagához viszonyított magasabb jövedelmével előzik meg a fejlett Nyugat agglomerációit. A két kínai agglomeráció lakóinak jövedelme az országos átlag két és félszerese. A fejlett Nyugaton a térség lakossága nem élvez ilyen jövedelem fölényt.

Ugyanakkor a két kínai agglomeráció infrastruktúrája technikai téren fejlettebb. A Gyöngyfolyó térségében öt óriás repülőtér van évi 200 milliós utasforgalommal. 55 kilométeres tengeri híd, és szupergyors vonatok és soksávos autópályák kötik össze a térség csomópontjait.

A két kínai kiemelt térség előtt, hatvan éve a 30 millió lakosú Tokiói Körzet volt a legnagyobb, de senki sem vetette fel, hogy a második világháborút követő japán csodának az alapja a Tokiói Körzet hatékonysága volt. Ezt most a két kétszer nagyobb

A térség szállítási hálózata lénygében a már megtörtént.

Kína ezt a céljának megoldását is úgy készíti elő, ahogyan azt Mao idejében tette, hogy közel negyven éven keresztül a birodalom közlekedési hálózatát építette ki nagyon gyorsan és technikai tekintetben nagyon magas szinten. Amíg a Szovjetunió erejét messze meghaladó módon fegyverkezett, Kína a közlekedési hálózatát építette nagyon gyorsan és nagyon magas technikai szinten. Több és korszerűbb vasútvonalat és metróhálózatot épített, mint a tízszer gazdagabb államok összesen.

A Gyöngy Folyó térségében Hong-Kong független városállamot bekötötte a szupervasút hálózatába, példátlan hosszú hidakkal Makaó és Hong-Kong között az összekötetést megteremtette. A Nyugat ezeket a tényeket még arra sem érdemesítette, hogy említést tegyen róla, annak ellenére, hogy ezzel a kor egyik motorjának az előkészítését alapozta meg. Ezek ezerszer fontosabb események, mint az autóbuszokkal történő néhány halottal járó balesetek.

A jelekor egyik legfontosabb eseményének tartottam, hogy Kína szervezetten készítette elő a második szuperhatalommá válásának technikai előfeltételeit.

A vasúti és a közúti közlekedés eltérő szerepe.

A vasúti szállítás a vasútállomások közti közlekedés forradalma volt. Ez ezt jelentette, hogy a vállatoknak kellett vasútállomást építeni. Ebből az következett, hogy csak a vasútállomással rendelkező vállatok tudtak együtt működni, az alvállalkozóknak kiadott munkák lehetetlenek voltak. Klasszikus példa erre a gépkocsigyártás. Szinte csak a gumiabroncsokat és a villamos égőket vásárolták beszállítóktól. A kohászattól kezdve az alkatrészekig mindent az autógyárban készítették.

Ezzel szemben a jelenkori autógyárak az alvállalkozók tízezreitől vásárolnak, ezek csak az újabb típusok fejlesztésével és az ahhoz szükséges alkatrészeket gyártók beszervezésével foglalkoznak, összeszerelő üzemek lettek. Ez pedig csak a közutakon oldható meg.

A vasúthálózatnak köszönhetjük, hogy a nemzetgazdaságok, abban az ezreket foglalkoztató óriásvállatok uralkodhattak. A közutaknak köszönhetjük, hogy a munkaerő egyre nagyobb hányada alvállalkozó kisvállatokban dolgozik.

Már a második világháború előtt felfigyeltem arra, hogy a náci Németország imperialista háborúra készül, és autópályák hálózatát építi ki annak érdekében, hogy egy időben keleten is nyugaton is háborút viselhessen. Ugyanakkor Roosevelt az Egyesült Államokban annak érdekében építette a közutak hálózatát, hogy a lakosság oda utazhasson, ahova akar. Azt csak később ismertem fel, hogy a közutak hálózatának az lett a következménye, hogy a nagyvállalatok átalakulnak az alvállalkozó kisvállatok ezreinek a foglalkoztatói lesznek.

Azt azonban csak öreg koromban vettem tudomásul, hogy a közutakra épülő munkamegosztás egyre kisebb térségekbe koncentrálja a gazdaságot. Az ipari forradalom a szénbányák közelébe épült, azaz több tízmilliós lakosságra, a tudományos és technikai forradalom pedig a közeli beszállítókra, nagy kapacitású kikötőkre és a minőségi munkaerőt adó egyetemekre települ.

Ilyen az első Dél-Anglia volt, de mára Nagy Britannia kicsi lett. A szénbányákra, a vasúthálózatra és a tengerparttól távoli rajnai kikötőkre épült Ruhr-vidék csak Németország gazdasági centruma lehetett. Párizs csak a legnagyobb nyugat-európai ország centruma, és csak beltengeri kikötő lehetett. Rotterdam volt Nyugat-Európa legjobb kikötői adottsága, de nem állt mögötte egy politikai és gazdasági nagyhatalom.

A nyugat-európai nagyhatalmak fölé emelkedett szuperhatalom az Egyesült Államok lett. Ennek a keleti partján New York, a nyugatin pedig San Francisco lett a két legnagyobb agglomeráció. Ezek lakossága a viszonylag ritkán lakott birodalomban viszonylag kicsi maradt.

Közben, viszonylag észrevétlen a százmilliós Japán sűrű lakossága a főváros környékében 30 milliós, a világ legnagyobb agglomerációja lett, és az is maradt, amíg a kommunista Kína 1990-ben nem piacosította a gazdaságát és megállította a túlnépesedését. Ennek köszönhetően az egy lakosra jutó jövedelme, vagyona gyorsabban, 7-8 százalékkal nő, ami példátlanul, minden demokrata jóléti államénál kétszer gyorsabban nő. Ennek köszönhetően negyed század után felmerült a két térségének, Tokió és Sanghaj, illetve Kanton és Hong-Kong 50 ezer négyzetkilométer és 70 millió lakosú területen a világ két legnagyobb gazdasági és tudományos agglomerációját felépítése. Ennek az infrastruktúráját már megvalósították. Ma már tényként lehet elfogadni, hogy a világ két legnagyobb agglomerációja ez a két kínai lesz.

A pálmaolaj csodája

Kopátsy Sándor                PG                  2019 03 17

A pálmaolaj csodája

17 év alatt tizennégyszeresre, 70 millió tonnára nőtt a pálmaolaj termelése. Egyszerű az oka, hatszor, tízszer olcsóbb a termelése. Megközelítőleg az emberiség minden tagjára tíz kiló olajt jelent. A kezdeti sebessége sokszorosa annak, ahogy a brojler baromfi és a halfarmok terjedése történt. Ez ugyan nem érheti el ezek volumenét, mert a tereléséhez szükséges éghajlati és talajadottságok korlátozottabbak.

Gyerekkoromban azon ábrándoztam, hogy a falvakban csak a rossz hírek terjedtek gyorsan. A jelenkor kommunikációja sem a jelentőségük alapján szelektálja az eseményeket. Ebben a magyar televízió is az élenjár. A híreket a rémességük alapján szelektálja. Ha lezuhan egy repülőgép, szakadékba zuhan egy busz, néhány személyt elsodor a lavina, megsérül egy világhírű sportoló, születik egy váratlan rekord, nem maradhat ki a közölt hírekből. Ezzel szemben arról senki nem kap tájékoztatást, hogy megjelent egy, a korábbinál sokkal hatékonyabb étolaj, aminek a termelése hatodába, tizedébe kerül, mint a megszokott elődeié, csak véletlenül kerül a tudomásunkra.

Ezen azért botránkozom, mert hetven éve figyelmem egyre inkább oda irányul, hogy a fajunk életben mennyire fontos szerepet játszik, hogyan alakult és alakul a táplálkozásunk. Csak a közelmúltban győződhettem meg arról, hogy a fejlett agyunkat elsősorban annak köszönhetjük, hogy megtanultuk, hogyan kell hatékonyabban táplálkozni. Nem lett volna fejlettebb az agyunk, ha nem sütjük vagy főzzük meg a húst, ha a füvek kemény magjait nem őröljük meg, az őrleményt nem szelektáljuk, élesztővel nem keverjük, és nem sütjük meg kenyérként.

Jelenleg a tudósok lázasan foglalkoznak a felmelegedés megállításával, de az fel sem merül, hogy ebben mekkora szerepe van annak, hogy a létszámunk évente 70 millióval úgy növekszik, hogy a gyorsan fejlődő társadalmakban évente 30 millióval csökken a létszám, a lemaradókban pedig 100 millióval növekszik. Szerencsére, vannak olyan tudományos eredmények, amelyek elsőssorban ott segítenek, ahol nagyobb a baj. Az a tény, hogy ma a napelemek ára tizede a húsz évvel korábbiaknak, elsősorban ott segít, ahol több a napsugárzás, az egyenlítő közelében, ahol a hűtés, a légkondicionálás igénye nagyobb.

A sokkal olcsóbb étolaj is ott terem, ahol nagyobb a szegénység. Ezért tartom az olcsóbb étolajt olyan szociális eredménynek, ami a világ összes vallásának jótékonyságánál sokkal nagyobb segítséget jelent. 

A blog olvasottsága

Oldalmegjelenítések száma ma

16

Oldalmegjelenítések száma tegnap

41

Oldalmegjelenítések száma az elmúlt hónapban

1 856

Oldalmegjelenítési előzmények (összes)

92 802

A bolsevik rendszerünk megítélése

Kopátsy Sándor                EH                   2019 02 20

A bolsevik rendszerünk megítélése

Közel harminc évvel a Szovjetunió széthullása után indokolt volna felmérni az állami szuverenitásukat visszanyert csatlós országok sorsának alakulását. A volt csatlósok között a legtöbbet javult a Kelet-Németországban élők sorsa. Ezt elsősorban annak köszönhetik, hogy a háromszor magasabb életszínvonalú és több lakosságú Német Szövetségi Köztársaság példátlan támogatásban részesítette a volt Kelet-Németországot. Németországban jelenleg az egy főre jutó jövedelem 45 ezer dollár. Ezen belül a volt kelet-német lakosságét 40 ezer dollárra becsülhetem.

Öt volt bolsevik országban, Szlovéniában, Csehországban, Észtországban, Szlovákiában, Litvániában és Lettországban magasabb az egy lakosra jutó jövedelem, mint Magyarországon. Lengyelországban ez a mutató 14 ezer forint, tehát közel akkora, mint nálunk. Meglepően jól áll Horvátország 13 ezer dolláros átlagjövedelmével. Oroszország és Románia 11 ezer dollárral azonos szinten van. A magyar közvéleménnyel tudatni kellene, hogy a szlovákok és a horvátok lényegesen jobban élnek, mint ahogyan a történelmi Magyarországon belül élnének. A magyar történelem során sem a horvátok, sem a szlovákok életszínvonala soha nem volt a magyarokéval azonos.

Tőlünk továbbra is lényegesen le van maradva Bulgária 8, Szerbia 6 és Ukrajna 4 ezer dolláros egy lakosra jutó jövedelmével.

Külön kell megemlíteni, hogy Kínában 1990-ben ezer dollár alatt volt az egy lakosra jutó jövedelem, ma pedig tízszer akkora. Az egy lakosra vetített jövedelem, vagyon, iskolázottság ötöde sem volt a magyarnak jelenleg 9 ezer dollár, és négyszer gyorsabban nő, mint a volt csatlós országokban. Kína a század közepére elérik a fejlett Nyugat jóléti társadalmai színvonalát, négyszerese lesz annak, amint az európai csatlósok elérhetnek.

1990 előtt mi voltunk a legvidámabb barakk.

A bolsevik diktatúrákban minden bolsevik társadalom lakossága Magyarországot irigyelte, a nélkül, hogy ezt megbízható számokkal, ahogyan jelenleg bizonyítani lehet, de minden bolsevik ország közvéleménye érezte ezt. Talán sehol jobban, mind a vásárcsarnokokban. Ezért vitték oda a Nyugatról érkezett vezetőket, és ezért mentek oka a bolsevik országokból érkezők.

A jelenkori magyar történészek és politikusok sem mérik fel reálisan a szovjeturalom alatt elért eredményeinket. A közvéleménnyel nem tudatosítjuk, hogy mi használtuk ki a legjobban a szűkre szabott lehetőségeinket. Jelenleg büszkén hirdetjük, hogy a múlt évben 22 ezer új lakást építettünk, de elhallgatjuk, hogy a Kádár rendszerben 70 ezer új lakás épült, ennek nagyobb fele saját rezsiben, kertes családi ház formájában.

Arról is hallgatunk, hogy a rendszerváltás előtt ritka kivétel volt a Tito rendszerben megengedett vendégmunka vállalása. Jelenleg a magyar munkaerő viszonylag értékes ötöde Németországban és Nagy Britanniában vendégmunkásként dolgozik. Azt sem vetettük fel, hogy mint nyertek az EU gazdag tagállamai azzal, hogy a kevésbé fejlett tagállamokból közel tízmillió vendégmunkást foglalkoztatnak, akiknek a beépülése nem okozott, és nem okoz problémát.

A tavaszi EU választások előtt nem azt kellene bizonyítani, hogy mi is tudunk több gyermeket vállalni, hanem azt, hogy mi mennyi nehézségeket nem okozó munkaerőt adtunk a fejlettebb EU tagállamoknak, akik most minket akarnak olyan emberek befogadására kényszeríteni, akik eleve képtelenek a nyugat-európai kultúrába beépülni. Az EU fejlett országaiban jelenleg öt millió lengyel, magyar, román, bulgár munkás dolgozik, vagyis ennyi használható munkaerőt adtunk azoknak, akik helyett tized ennyi szakmai képzettség nélküli, és az európai kultúrába beépülni nem akaró, de többségében nem is képes munkaerőt fogadjunk be.

A mi bolsevik rendszerünk fölénye abból fakadt, hogy mi voltunk az egyetlen olyan bolsevik állam, amelyik a munkaviszonyon kívül, a szabad idejében a legtöbb jövedelmet termelte. Lehetőséget biztosítottunk arra, hogy mindenki értéktermelő lehessen a munkaviszonyán túli idejében.

A világon a mi népünk épített magának keres házat a szabad idejében. Ma büszkén hirdetjük, hogy az elmúlt éven 22 ezer lakást épített az építőipar. Azt elhallgatjuk, hogy a Kádár rendszer évtizedeiben ennyi házgyári lakást építettek a házgyárakban, közel kétszer ennyit a lakosság sajátrezsiben, a szabad időben. Ez jelenleg nulla.

Azt sem emlegetjük, hogy közel egymillió családnak volt hobbi kertje. Ma ez is szinte megszűnt, mert a rendszerváltás után a kormány nem tudta a vagyonukat megvédeni.

Az ország zöldségellátását a családok fólia sátrak alatt termelték. Jelenleg ennek a termelési módnak tized akkora a termelése. 

A munkaerő felnevelési költsége

Kopátsy Sándor                EH                   2019 02 24

A munkaerő felnevelési költsége

Harari

Kevés írás volt nagyobb hatással rám, mint Rácz Jenő és Bródy András: A TŐKÉS TÁRSADALOM VAGYONIGÉNYE címmel megjelent könyve. Ez tanított meg arra, hogy milyen különbség van abban, hogy az osztálytársadalmakban nő, stagnál, vagy növekszik a lakosság száma. Ez a könyv vezetett annak felismerésére, hogy nemcsak a tőkés, de minden a termelésből élő osztálytársadalom jellemző a túlnépesedés nyomása, aminek kivédésére a halálozás növelésére kényszerül. A gyűjtögetésről a termelésre való átérés azt jelentette, hogy a homo sapiensre is jellemző várható életkor gyorsan növekedni kezdett, vagyis a homo sapiens a minden fajt jellemző létszámát újratermelő fajból elviselhetetlenül gyorsan növekvő fajjá változott.

Ezt a minőségi változást fajunk ösztönösen annak tekintette, hogy ezzel isten a homo sapienset a még állati szintről magasabb szinte, az isten által teremtett magasabb rendű lénnyé, Homo sapienssé, emberré emelte. A gyűjtögetés fajunk számára is azt jelentette, hogy a várható életkorunk által összhangba volt a szaporaságunkkal. Ezelőtt mintegy tízezer éves fajunk még egy ritka állat volt, a létszámunk néhány milliós szinten stagnált. Kétlábúak lettünk, ennek köszönhetően használtuk a tűzet, pattintott kőszerszámot készítettünk, és megkülönböztetett hangképző képességünkkel kommunikálni tudtunk.

A két lábon járás lehetővé tette, hogy a kezünk az agyunk parancsait az állatvilágban példátlan módon teljesíteni tudta az agyunk parancsait. Máig nem tudatosult, hogy a kezeink képessége ugyan akkor fölényt jelentett, mint az agyunké. A kor történészei ugyan nagy figyelmet fordítottak az őseink barlangrajzaira, de nem hangsúlyozták, hogy a kezeink milyen tökéletesen ábrázolták a vadászélményeket. Azt mégis figyelmen kívül hagyták, hogy a barlangrajok nem a hétköznapi eseményeinket, a csodákat ábrázolták. Nem a vadászatból éltek, hanem a vadászat ritka csodáit ábrázolták, akárcsak a jelenkori templomok. A kor fegyvereivel elejtet vad nem jellemző, hanem isteni csoda volt.

Ötven éves intenzív vadászként tudom, hogy pattintott kőhegyű lándzsával vadat elejteni csodának számíthatott. az ember által elejtett vad ritkaság volt még ahhoz képest is, amit veremben vagy hurokkal ejtettek el. Öreg vadászként ismertem fel, hogy a gyűjtögető ősünk elejtett vadhoz hogyan juthatott. Úgy, ahogyan a hiénák és a sakálok. Megszerezték a ragadozók által elejtett vadat. A tűztől ugyanis csak az ember nem fél. Ezért elég volt, ha látva a nagyvadak sikeres vadászatát, fáklyáikkal elzavarták a ragadozót, a dögöt 

Az elmúlt évben egy amerikai és egy belga egyetem biológusai először ismerték fel, hogy a homok génjében egy millió éve megjelent az az elem, ami lehetővé tette, hogy az agyuk kapacitása növekedjen, ha a táplálkozása biztosítja a nagyobb agynak a viszonylag nagy energiaigényét. Ezzel a potenciális lehetőséggel csak a homo sapiens élt azzal, hogy a gyűjtögetett nyersen fogyasztott táplálkozása átért a könnyebben emészthetővé tett táplálkozásra.

Ennek a minőségi változásnak a feltárási folyamatát máig nem tárta fel a tudomány annak ellenére, hogy a tény egyértelmű volt. Fajunk, a homo sapiens valamikor az utolsó jégkorszak végén, átért a táplálkozásának a minőségi átalakítására, a nyers táplálék fogyasztásáról a könnyebben emészthetővé tett táplálék fogyasztására. Ezt azért nem ismerték fel, mert a homo sapiens húsfogyasztását a vadászattal magyarázták. Nem veszik tudomásul, hogy fajunk szinte a lőfegyverek megjelenéséig nagyon gyenge minőségű vadász volt. A testi adottságaink és fegyvereink a vadászatra viszonylag használhatatlanul gyengék voltak. Ez kényszerítette a fajunkat arra, hogy mintegy húszezer éve a kutyákkal közös vadászatra kényszerült. De még ez is csak arra tette alkalmassá, hogy a kutyáival a rénszarvasok befogadják. Ezt a tényt sem tárta fel senki. Pedig már ebben megjelentek a fajunk vadász képességének fejlődésének az első elemei.

A homok voltak az elsők, amelyikek a tűz védelmének köszönhetően biztonságban élhettek nagyobb közösségekben, egymással kommunikálva élhettek a barlangokban. Az első fegyverük a pattintott hegyű dobó dárda nem jelentett a nagy ragadozók elleni védelmet. A tűz annál inkább. A pattintott kő százszor inkább tűzet adó eszköz, és kés volt, mint a vadászfegyver hegye.

Azt még senki sem emelte ki, hogy a vadász ősünk százszor több a nagy ragadozóktól elrabolt dögöt ettek, mint amennyit a fegyvereikkel elejtettek. A barlangokban élő közösségeket a kutyák értesítették arról, hogy a környezetük közelében a nagy ragadozók vadat ejtettek el. Erre a tényre a kutyák ugyanúgy reagáltak, mint a hiénák és a sakálok. Erre a homo sapiens férfi tagjai a fáklyák tűzével elzavarták a zsákmányt elejtő nagyvadat, amit a tűz védelme alatt bevitték a barlangba, ahol feldarabolták, a húsukat megsütötték, megfőzték, megtörték, ezzel emészthetőbbé tették.

Ezzel párhuzamosan a füvek magjait megtörték, az emészthető részét megsütötték, megfőzték, élesztőkkel keverve megsütötték, megfőzték, azaz emészthetőbbé tették.

Így lett a nagy ragadozók által elejtett, elrabolt vad megsütött, megfőzött húsa és a füvek megtört, megrostált, élesztővel kevert és megsütött magja, a kenyér könnyen emészthető táplálék, ami biztosította a nagyobb agy energiaigényét. Ezzel vált hatékonnyá a kromoszóma azon eleme, ami elindította a homo sapiens agyfejlődését, ezzel párhuzamosan a várható életkor hosszabbodását

Mivel a fajunk hosszabb életkora nagyobb szaporaságot eredményezett, túlnépesedő fajjá váltunk. A kor kultúrái az emberré válásunkat ezzel teszi azonos időbe. Ez ugyan jogos volt abban a tekintetben, hogy a túlnépesedő fajunk ezzel magasabb rendűvé emelkedett. Ezt jelzi Harari azzal, hogy a homo sapiens nagybetűs Homo sapiens, a többi fajt az érdekéhez igazító lett. Nekem Harari legtöbbet annak az illusztrálásával mondott, hogy tízezer év alatt nemcsak az ember létszáma nőtt ezerszeresére, hanem a szolgálatába állított háziállatok súlya is ezerszeres lett. Ugyanakkor a vadállatok súlya 99 százalékról negyedére süllyedt.

Harari nem teszi hozzá, hogy a vadállatok részaránya még sokkal kisebb volna, ha az ember nem tekintené érdekének a vadállatok kihalásának megakadályozását. Nemcsak a lemaradt társadalmaknak van szüksége a gazdagok vadászszenvedélyének kiszolgálására, de a gazdag népek szinte sportot csinálnak abból, hogy a kihalással veszélyeztető fajokat megmentsék. A Kínában élő pandák megmentését szinte a világ közvéleménye figyeli. A napokban láttam egy filmet arról, hogy az Európában őshonos vadmacska és hiúz néhány megmaradt példányának életterére erdőmérnökök vigyáznak, a vasútvonalak és az autópályák alá számukra alagutakat építenek. A vadászok számára a hatóságok állapítják meg a kilőhető példányok számát, a világrekord közeli vadak kilövésért vagyont kell fizetni. Azt, hogy a földünkön élő vadállatok súlya még az ötöde a háziállatokénak, nem annak köszönhetjük, hogy ekkora az arányuk, hogy erről elsősorban a Homo sapiens gondoskodik.

Visszatérve a Rácz-Bródy könyvre.

Ebből tanultam meg egy életre, hogy a népesség növekedése elviselhetetlen felhalmozási igénnyel járt és jár minden osztálytársadalmakban, mivel ezekben a társadalmakban a többlet lakosság számára nemcsak a felnevelés költségével, de a vagyonigénnyel is kell számolni. A lakosság számának újratermelése lényegében amortizáció, de a többlet létszám felnevelése és vagyonának biztosítása felhalmozás. Ez a vagyonigény a gyűjtögető társadalmakban és a trópusokon minimális volt. A földműveléshez földre, igásállatokra, istállókra, járművekre, vetőmagra volt szükség. A pásztoroknak állatokra, karámokra, itatókra volt szükségük. A négy évszakos és még hidegebb éghajlaton a hideg ellen védelmet nyújtó házra, ruházatra, téli táplálékra, istállókra van szükség. Ezt ugyan a Rácz-Bródy könyv nem hangsúlyozza, de az adataik tanúsítják. A foglalkozások tőkeigénye nemcsak eltérő, de az adott éghajlaton is eltérő. A szerzők adatiból az derül ki, hogy a vagyonigény az éghajlattól is függ. A puritán népek mindegyike viszonylag hosszú és fagyos telű éghajlaton él.

A két háború közti időszak etnikumoktól függő vagyonigényét ismertetik. A tőkések, általában a magyar zsidóság vagyonigénye a viszonylag magas jövedelmének a négyszerese. A sváb és az egykéző református parasztoké a harmad akkora jövedelemnek háromszorosa, a szegényebb magyar katolikus parasztoké kétszeres, a legszegényebb cigányok vagyona nem éri el az alacsony jövedelmükét.

Megdöbbentő, hogy 2010-ben a tízszer gazdagabb Egyesült Államokban az éves jövedelmekhez viszonyított vagyonigény az európai zsidók, és a távol-keleti konfuciánusok esetében négyszeres, a puritán európai népek etikumáé háromszoros, a latin-amerikaiaké kétszeres, a feketéké egyszeres, és az indiánoké még ennél is alacsonyabb.

Ezek az arányok elsősorban a kultúrától függnek, mert a kultúrától függ a gyermekvállalásuk. Ez a mutató elsősorban attól függ mekkora a kultúrák vagyonigénye. Kínában az egy gyermek vállalhatósága után példátlan mértékben megnő az egy családtagra jutó vagyon.

A tudományos és technikai forradalom hatása.

A közgazdaságtan máig nem vette tudomásul, hogy a következő generáció képzettsége, tudásvagyona a munkaerő felét diplomásokból igényli. A foglalkoztatással foglalkozó statisztika ennek ellenére a 15 éves kortól méri a munkaképességet, holott a középfokú képzettség 19, az egyetemi 25, a tudományos pedig 28 éves korban jelent foglalkoztatottságot. Ezért az alapfokú és középfokú munkavállaló képességet 19 éves korban, lehet kezdeni. Ez akkor egyértelmű, ha a 15 év feletti tanulókat, mint a tudásvagyont termelőket vesszük számba.

Ugyanakkor a jelenlegi nyugdíjkorhatár nagyon alacsony, az csak a csupán fizikai munkavégzés korhatára legyen, de a mai várható életkor és a szellemi munkavégző képesség 70-80 éves korban szűnik meg. Ezt jól példázza Dél-Korea, ahol a múlt évben nyugdíjba menők életkora 71.9 év volt, annak ellenére, hogy az évente munkaviszonyban töltött órák száma 300 órával magasabb, mint az EU tagországokban.

Az elviselhető népességnövekedés

A magát termelésével eltartó ember is olyan faj volt életének az első mintegy 180 ezer évében, ami viszonylag gyorsan elérte az életterének optimális eltartó képességét, és csak úgy növelhette a létszámát, hogy újabb élettereket foglalt el. Mivel fenntartásáról csak a természet ajándékaiból gondoskodott, vagyis az életterének eltartó képességét nem növelhette. Nagyobb eltartó képességű életteret csak azok éghajlatának kedvezőbb változása hozhatott. A nem változó éghajlatú életterekben nem is történhetek változások.

Ezt ismertem fel az egyenlítőhöz viszonylag közeli kontinensen, Ausztráliában. Ez a kontinens mintegy 110 millió éve szakadt el Afrikától, amikor még ott sem jelentek meg az emlősök, ott is az erszényesek voltak a legfejlettebb faj. Ebből az következik, hogy az emlősök nem Afrikában váltották fel az erszényeseket, hanem valahol a négy évszakos Eurázsiában. Egyértelmű ennek a magyarázata. A telet nem ismerő éghajlaton ugyanis az erszények is megfeleltek a magzatok életbiztonságának. A magzatok ennél nagyobb védelmet csak az alacsony hőmérsékleten igényeltek. Vagyis Dél-Afrikában nem volt szükség a hideg elleni védelemre. Érdekes módon, arra a biológusok máig nem figyeltek fel, hogy a magzatburkos emlősök csak a sarkkörhöz közelebbi Ázsiában és Amerikában a kemény telű sarkkör közelében és a magas hegységekben alakulhattak ki. Csak aztán foglalták el a meleg éghajlatú élettereket is. Mivel Ausztrália volt az egyetlen fagyos telet nem ismerő kontinens, oda az első emlős már a legfejlettebb faj, a homo sapiens jutott el, már mintegy 40 ezer éve, és csak a nagybetűs ember a jelenkorban hozta oda a domesztikált állatait.

A homo sapiens ausztráliai 40 ezer éve jó bizonyítéka annak, hogy a változatlan természeti környezetben nincs fajfejlődés. Ezen a 10 millió négyzetkilométeres izolált kontinensen a homo sapiens sem volt fejlődésképes faj, akárcsak Dél-Afrikában a szülőföldjén, a busmanok.

Az első domesztikáció, az első igavonó állat és jármű a Sarkköri tundrán, a viszonylag legmostohább élettérben jelent meg. Ezt követték az ugyancsak mostoha életfeltételeket jelentő magashegyi kultúrák a Himalájában, és az amerikai kontinensen a maya és az inka kultúrák, amelyek megfejlése ugyan csak a felmelegedéstől függetlenül, annál jóval később jöttek létre.

A felmelegedés azonban felgyorsította a fajunk fejlődését. Ezt nemcsak maguk az érintett kultúrák, de máig a történészek is, tragédiaként, vízözönként, a fajok kipusztulásaként élték meg, holott ez a változás teremtette meg a feltételeit annak, hogy domesztikálhatók lettek a háziállatok, gravitációsan öntözhetővé váltak a Távol-Kelet, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet folyamainak a völgyei, és az emberhez szelídültek a háziállatok.

Az még érthető, hogy a kor embere csak azt érezte, hogy jelentős értékes élettereket foglalt el a 70 méterrel magasabb tengerszint. Az érhetetlen, hogy a tudomány a jelenkorig nem vette tudomásul, hogy ennek köszönhető lett az afroázsiai folyamok völgyeinek öntözhetősége, ezzel az első öntözéses gabonatermelés kialakulása, a mai háziállatoknak az ember szolgálatába állítása.

A legjobban feldolgozott példa Egyiptom. A 70 méterrel alacsonyabb Földközi Tengerbe gyorsfolyású, árterület nélküli folyamként ömlött a Nílus. A tengerszínt felemelkedése azonban egy lassú folyásúvá és rendszeresen a völgyét elöntő Nílus a világ leghatékonyabb gabonaterelő kultúra alapja lett.

A Homo sapiens túlszaporodása.

Harari sem vette tudomásul, hogy a termelésből élő homo sapiens csak azzal vált állatból emberré, hogy képessé vált fejleszteni a munka termelékenységét, javítani az életfeltételeit, ezzel meghosszabbítani az életét. Ezek hatására a spontán népszaporulata az elmúlt mintegy tízezer év alatt többszörösére nőt. A szaporodása azonban továbbra is a változatlanul ösztönére épült, vagyis azt nem az akarata, hanem az ösztöne diktálta. Elsősorban a várható életkorának köszönhetően egyre gyorsabban szaporodott, de az élettereinek eltartó képessége maximum 1-2 ezrelékkel nőtt.

Harari is figyelmen kívül hagyta, hogy a termelőmunkára épülő társadalmak lakossága elkezdett növekedni. Elsősorban ott, ahol négy évszakos volt a klíma és a szárazföldön leállt a biológiai élet. A telek túléléséhez fűtött lakásra, meleg ruházatra, és élelmiszer tartalékra volt szükség. Két ilyen élettér volt a sarkvidék közeli tundra és a mérsékelt éghajlati magas hegyvidékek.

Ezért alakult ki először a sarkvidéki tundrán a kutya domesztikálódása, majd beépülésük a sokezres vándorlási utakon járó rénszarvasokkal való közös életük. A rénszarvascsordák az emberek védelmét azzal viszonozták, hogy gondoskodtak a hússal történő ellátásukról, vagyonuknak, azaz a lakásuknak, az élelmiszertartalékoknak és a járóképtelen emberek szállításáról.

A másik vagyonigényes életmód a hosszú telű magas hegyvidékeken volt. Ez először a Kelet-Ázsia és Kína közti Himalája térsége volt, ahol a hosszú és kemény telek átéléséhez tartalékolt táplálékra, védelmet jelentő lakásra és tüzelőre volt szükség, ugyanakkor a fogyasztási igényeket biztosító termelésre nem volt lehetőség, viszont jelentős vagyonra volt szükség. Ezért alakult ki már a felmelegedés előtt a tibeti kultúra.

Ez Amerikában több ezer évvel később történt meg a két közép-afrikai magas hegyekben, Mexikóban a maják, a dél-amerikai Andokban az inkák kultúrájaként. Elég megnézni e két kultúra nyomait, és egyértelművé válik, hogy óriási vagyont halmoztak fel. A kultikus építkezésekben, a csillagászatban és az írás ismeretében a síkvidéken élő kortársaikat messze megelőzték.

A kor történészei mégsem ismerték fel, hogy fajunk fejlődésének motorja a vagyonképzés, mai fogalmainkkal a közmunka szükségszerűsége volt.

Ez megmaradt az öntözéses gabonatermelő társadalmakban is. Ebből a korból szinte csak a monumentális közmunkák termékeit csodáljuk, a munkavégzők életéből szinte semmi más nem maradt. A kor történészei figyelmen kívül hagyják, hogy az öntözéses gabonatermelés, vagyis a lakosság eltartása mekkora vagyont igényelt.

Az idézett Rácz-Bródy könyv ugyan csak a tőkés osztálytársadalmak egy lakosra jutó jövedelméhez viszonyított vagyonigényt vizsgálta, arra nem tért ki, hogy ez sokkal kisebb volt a gyűjtögető társadalmakban, ráadásul ott inkább az életterek éghajlatától, mint a lakosság kultúrájától függött. Az is vitathatatlan, hogy rabszolgatartó, a feudális, azaz földműves és az ipari, azaz tőkés társadalmakban más volt a vagyonigény. De ezeken belül is nagyok voltak az átlagos vagyonigények közti különbségek is. A jelenlegi tudományos és technikai forradalom során is változik a vagyonigény, a sivatagokon, ahol a hűtés volt a legnagyobb probléma, az olcsóvá vált napelemeknek köszönhetően van áram a lakóhelyek, a munkahelyek, az élelmek hűtésére, a kommunikációra, a villanymotorok meghajtására, a meleg elleni védekezésre.

Nincs megoldás az 1-2 ezreléknél nagyobb népszaporultra.

Az EU megalakulása óta 6 millió munkaerő vállal munkát a fejlett tagállamokba. Ebből 5 millió a kevésbé fejlett tagországokból. Pár napja Egyiptomban találkozott az EU államok vezetőinek a többsége a migrációs válságról tartott konzultációra. Ott vetette fel a miniszterelnökünk, hogy tíz év múlva 30 millióval nagyobb lesz az arab országok lakossága, amihez viszonyítva eltörpül az EU országok befogadó képessége

Kopátsy Sándor                EH                   2019 03 01

Visszatérve a Rácz-Bródy könyvre.

Ebből tanultam meg egy életre, hogy A termelő munkára épült osztálytársadalmakban a népesség növekedése elviselhetetlen felhalmozási igénnyel járt és jár, mivel a többlet lakosság számára nemcsak a felnevelés költségével, de a vagyonigénnyel is kell számolni. Ráadásul a hatékonyakban az egy lakosra jutó vagyon többszöröse az egy lakosra jutó jövedelemnek. A lakosság számának újratermelése lényegében amortizáció, de a többlet létszám felnevelése és vagyonának biztosítása felhalmozás. Ez a vagyonigény nemcsak a gyűjtögető társadalmakban az egylakosra jutó jövedelemnél lényegesen kisebb volt, és a trópusokon, valamint a társadalom átlagával haladni képtelen etnikumokban jelenleg is alacsony maradt. Elég arra gondolni, hogy Közép-Európában száz éve, és ma is a vagyon kisebb, mint a jövedelem.

Az öntözéses gabonatermeléshez földre, igásállatokra, istállókra, járművekre, vetőmagra volt szükség. A pásztorkodó társadalmakban az állatokra, a karámokra, az itatókra volt szükségük. Ezen felül a négy évszakos és még hidegebb éghajlaton a lakosságnak a hideg ellen védelmet nyújtó házra, ruházatra, téli táplálékra, istállókra van szüksége. Ezt ugyan a Rácz-Bródy könyv nem hangsúlyozza, mivel a könyvükben csak a kor tőkés társadalmak vagyonigényét vizsgálták. Arra ki sem tértek, hogy a tőkés társadalmakban nemcsak a foglalkozások tőkeigénye eltérő, de az éghajlaton is eltérő. A szerzők adatiból az is kiderül, de nem említik, hogy a vagyonigény az éghajlattól is függ. A puritán népek mindegyike viszonylag hosszú és fagyos telű éghajlaton él.

A szerzők Magyarországon a két háború közti időszak etnikumoktól függő vagyonigényét ismertetik. A tőkések, általában a magyar zsidóság vagyonigénye a viszonylag magas jövedelmének a négyszerese. A sváb és az egykéző református parasztoké a harmad akkora, jövedelemnek háromszorosa. A katolikus parasztoké kétszerese. A legszegényebb cigányok vagyona nem éri el az alacsony jövedelmükét sem.

Megdöbbentő, hogy 2010-ben a tízszer gazdagabb Egyesült Államokban az éves jövedelmekhez viszonyított vagyonigény nagyon hasonló. Az európai zsidók, és a távol-keleti konfuciánusok vagyona az éves jövedelmükhöz viszonyítva négyszeres. A puritán, főleg protestánsoké háromszoros. A latin-amerikaiaké kétszeres. A feketéké egyszeres. Az indiánoké még ennél is alacsonyabb.

Ezek az arányok elsősorban a kultúrától függnek. Első sorban azért, mert a kultúrától függ a gyermekvállalásuk nagysága. Arra csak sokkal később jöttem rá, hogy az egy családtagra jutó jövedelem elsősorban a szülők gyermekvállalásától függ. Az egykéző református falvakban nem azért volt lényegesen nagyobb az egy személyre jutó vagyon, mert hatékonyabban gazdálkodtak, hanem azért, mert kevesebb gyermeket vállalak.

Kínában az egy gyermek vállalhatósága után példátlan mértékben nő az egy családtagra jutó vagyon.

A tudományos és technikai forradalom hatása.

A közgazdaságtan máig nem vette tudomásul, hogy a jelenkori fejlett társadalmakban a következő generáció képzettsége, tudásvagyona a munkaerő felétől diplomás végzettséget igényel. Sokat mondana annak illusztrálása, hogyan alakult a munkaképessé válás kora. Gyűjtögetni a már négy-öt éves gyerekek és a még járóképes öregek is tudtak gyűjtögetni.

Az ipari forradalom munkaképesnek tekintette, és foglalkoztatta a kamaszkorú 15 éveseket. Ezért a foglalkoztatási statisztika ma is a 15 éves kortól méri a munkaképességet, holott a középfokú képzettség 19, az egyetemi 25, a tudományos pedig 28 éves korban jelent foglalkoztatottságot. Annak ellenére, hogy a fejlett társadalmakban az alapfokú és középfokú munkavállaló képességűeket 19 éves korban, lehet kezdeni, annak ellenére, hogy már jelenleg is a munkaerő felső, leghatékonyabb harmadát egyetemeken kell képezni. Ebből az következne, hogy a 15 év feletti tanulókat, mint a tudásvagyont termelőket vesszük számba.

Ugyanakkor a jelenlegi nyugdíjkorhatár nagyon alacsony, az csak a csupán nehéz fizikai munkavégzés korhatára. A munkavállalók nagy többsége még munkaképes. A munkavállalók nagy többsége még munkaképes korban megy nyugdíjba. A mai generáció munkavégző képessége 70-80 éves korban szűnik meg. Ezt jól példázza Dél-Korea, ahol a múlt évben nyugdíjba menők életkora 71.9 év volt, annak ellenére, hogy az évente munkaviszonyban töltött órák száma 300 órával magasabb, mint az EU tagországokban.

Az elviselhető népességnövekedés.

A magát termelésével eltartó emberi faj az életének az első mintegy 180 ezer évében, ami viszonylag gyorsan elérte az életterének optimális eltartó képességét, és csak úgy növelhette a létszámát, ha újabb élettereket foglalt el. Mivel fenntartásáról csak a természet ajándékaiból gondoskodott, nem növelhette az életterének eltartó képességét. A nem változó éghajlatú életterekben nem is történhetek változások.

Ezt ismertem fel az egyenlítőhöz viszonylag közeli kontinensen, Ausztráliában. Ez a kontinens mintegy 110 millió éve szakadt el Afrikától, amikor még ott sem jelentek meg a magzatburkos emlősök, ott is az erszényesek voltak a legfejlettebb faj. Ebből az következik, hogy az emlősök nem Afrikában váltották fel az erszényeseket, hanem valahol a négy évszakos Eurázsiában. Egyértelmű ennek a magyarázata. A telet nem ismerő éghajlaton ugyanis az anyjuk erszénye is megfelelt a magzatok életbiztonságának. A magzatok ennél nagyobb védelmet csak az alacsony hőmérsékleten igényeltek. Dél-Afrikában nem volt szükség a magzatoknak a hideg elleni védelemre. Érdekes módon, arra a biológusok máig nem figyeltek fel, hogy a magzatburkos emlősök csak az északi sarkkörhöz közelebbi Ázsiában és Amerikában a kemény telű Sarkkör közelében és a magas hegységekben alakulhattak ki, és csak aztán foglalták el a meleg éghajlatú élettereket is. Mivel Ausztrália és Afrika volt a fagyos telet nem ismerő kontinens, a magzatburkos emlősök élcsapata oda csak a jelenkorban hozta az ismereteit és a domesztikált állatait.

A homo sapiens ausztráliai 40 ezer éve jó bizonyítéka annak, hogy a változatlan természeti környezetben nincs fajfejlődés. Ezen a 10 millió négyzetkilométeres izolált kontinensen a homo sapiens 40 ezer éve ugyan megjelent ezen a kontinensen is, de volt fejlődésképes, akárcsak Dél-Afrikában a szülőföldjén.

Az első lépés a termelő társadalom felé.

Az első domesztikáció, az első igavonó állat és jármű a Sarkköri tundrán, a viszonylag legmostohább élettérben jelent meg. Érdekes módon a Sarkkör közeli tengerpartok, és a folyók völgyek voltak a gyűjtögetés ideális adottságai a vadászó és gyűjtögető őseinknek. Az ember a kor fegyvereivel is elejthető zsákmánya a bunkóval és dárdával is elejthető nagyvad a fóka, a nagyon tápláló ikrák lerakóhelyei az északi folyók voltak. Ráadásul a megszerzett hús, és ikra az egész évben beosztható táplálék volt. Csak arra volt szüksége, hogy őseinknek fűthető lakásuk legyen. A tűz nemcsak a hideg, de a vérszívó szúnyogok ellen is védelmet jelentett.

A jégkorszakban a Sarkkör közeli folyók, amelyek egyúttal ivóhelyek is voltak, jelentették a vadászat számára az optimális életteret.

Ezt követték az ugyancsak mostoha telű életterek feltételeket voltak a jelentő magashegyű Himalájában, és az amerikai kontinensen a maya és az inka kultúrák, amelyek megjelenése a felmelegedéstől függetlenül megjelenek. E kor történészei mégis figyelmen kívül hagyják a jégkorszak megszűnése előtti fejlődéseket.

A felmelegedés felgyorsította a fajunk fejlődését.

Ezt nemcsak az érintettek, de máig a történészek is, tragédiaként, vízözönként, a vadon élő fajok kipusztulásaként ábrázolják, pedig a felmelegedés teremtette meg a feltételeit annak, hogy kialakulhasson a lakóhelyen már kiegészítő táplálékként termelt gabonák gravitációs öntözéssel történő szántóföldi művelése. Gravitációsan öntözhetővé váltak a Távol-Kelet, Dél-Ázsia és a Közel-Kelet folyamainak a völgyei. Ugyanakkor domesztikálhatók lettek a kipusztulással fenegetett fajok. Ennek ellenére Harari a tengerszint emelkedésében nem veszi tudomásul, hogy e nélkül nem történhetett volna meg a gabonák szántóföldi termelése, és a háziállatok domesztikációja. Sőt az utóbbit tragédiájuknak minősíti. Nem ismeri el, hogy csak azok az állatok szelídültek az emberhez, amelyeket a kihalás fenyegetett. Nagyon sokat mondana az olyan felmérés, hogy a háziállatok vad őseinek hogyan alakult a létszáma. Kiderülne, hogy a háziállatok többsége vadon kipusztult, vagy a létszámuk ezredénél is kisebbre csökkent volna.

Az még érthető, hogy a kor embere csak azt érezte, hogy jelentős értékes élettereket foglalt el a 70 méterrel magasabb tengerszint. Az érhetetlen azonban, hogy a tudomány a jelenkorig nem vette tudomásul, hogy a tengerszint emelkedése nélkül az afroázsiai folyamok völgyeinek öntözhetősége, ezzel az első öntözéses gabonatermelés kialakulása megoldhatatlan marat volna, valamint a talajvizek szintjének 70 méteres emelkedése nélkül a kutak építése, az emberek és az állatok ivóvízzel való ellátása nem lett volna megoldható.

Erre a legjobban feldolgozott példa Egyiptom. A 70 méterrel alacsonyabb Földközi Tengerbe gyorsfolyású Nílusnak nem lettek volna árterületei. A tengerszínt felemelkedése azonban a lassú folyású és a völgyét rendszeresen elöntő Nílus a világ leghatékonyabb gabonaterelő kultúra alapja lett.

A Homo sapiens túlszaporodása.

Harari sem vette tudomásul, hogy a termelésből élő homo sapiens csak azzal még nem vált állatból emberré, hogy képessé vált fejleszteni a munka termelékenységét, javítani az életfeltételeit, ezzel meghosszabbítani az életét. A magát termelőmunkával eltartó ember spontán népszaporulata felgyorsult. A létszáma az elmúlt mintegy tízezer év alatt ezerszeresére nőtt. A szaporodása ugyanis változatlanul ösztönére épült, azt nem az akarata, hanem az ösztöne diktálta. Elsősorban a várható életkorának köszönhetően egyre gyorsabban szaporodott, de az élettereinek eltartó képessége maximum 1-2 ezrelékkel nőtt.

Harari is figyelmen kívül hagyta, hogy a termelőmunkára épülő fajunk létszáma az életterének eltartó képességénél sokszorosan gyorsabban növekedett. Elsősorban ott, ahol négy évszakos volt a klíma és télen leállt a biológiai élet. A telek túléléséhez fűtött lakásra, meleg ruházatra, és élelmiszer tartalékra volt szükség. Két ilyen különösen hosszú telű élettér volt a sarkvidék közeli tundra és a mérsékelt éghajlati magas hegyvidékek.

Ezért alakult ki először a sarkvidéki tundrán a kutya domesztikálódása, majd a kutyájával az ember beépült a sok ezer kilométeres vándorlási utakon járó rénszarvasok közösségébe. A rénszarvascsordák ösztönösen megérezték az emberek védelmüket jelenő szerepét. Ezt azzal viszonozták, hogy gondoskodtak a hússal történő ellátásukról, vagyonuknak, azaz a lakásuknak, az élelmiszertartalékuknak és a járóképtelen emberek szállításáról.

A másik vagyonigényes életmód a hosszú telű magas hegyvidékeken volt. Ez először a Kelet-Ázsia és Kína közti Himalája térsége volt, ahol a hosszú és kemény telek átéléséhez tartalékolt táplálékra, védelmet jelentő lakásra és tüzelőre volt szükség, ugyanakkor a fogyasztási igényeket biztosító termelésre nem volt lehetőségük. Ezért alakult ki már a felmelegedés előtt a tibeti kultúra, ami a racionális szükségletek kielégítésére nem volt lehetőség, idejüket kulturális építkezésekre, és vallási szertartásokra fordították.

Ez Amerikában több ezer évvel később történt meg a két közép-afrikai magas hegyekben, Mexikóban a maják, a dél-amerikai Andokban az inkák kultúrájaként. Elég megnézni e két kultúra nyomait, és egyértelművé válik, hogy óriási kulturális vagyont halmoztak fel. A kultikus építkezésekben, a csillagászatban és az írás ismeretében a síkvidéken élő kortársaikat messze megelőzték.

A kor történészei mégsem ismerték fel, hogy fajunk fejlődésének motorja a vagyonképzés, mai fogalmainkkal a közmunka szükségszerűsége volt. Ez megmaradt az öntözéses gabonatermelő társadalmakban is. Ebből a korból szinte csak a monumentális közmunkák termékeit csodáljuk, a munkavégzők mindennapi életéből szinte semmi nem maradt.

A kor történészei figyelmen kívül hagyják, hogy az öntözéses gabonatermelés, vagyis a lakosság eltartása a gyűjtögetéshez viszonyítva mekkora vagyont igényelt.

Az idézett Rácz-Bródy könyv ugyan csak a tőkés osztálytársadalmak egy lakosra jutó jövedelméhez viszonyított vagyonigényt vizsgálta, arra nem tért ki, hogy ez sokkal kisebb volt a gyűjtögető társadalmakban, de azonnal többszörösére ugrott a földművelés és a pásztorkodás megjelenésével. Ráadásul a vagyonigény nagysága nemcsak a termelési módtól, de az életterek éghajlatától függött. Az is vitathatatlan, hogy rabszolgatartó, a feudális, azaz földműves, és az ipari, azaz tőkés társadalmakban más volt a vagyonigény. Ezeken belül is nagyok voltak a vagyonigények közti különbségek. A jelenlegi tudományos és technikai forradalom során is jelentősen változik a vagyonigény. A legnagyobb változást két igény megjelenése okozza. Egyrészt a fejlett társadalmakban a fogamzásgátlók általános használatának köszönhetően a tört részre csökkent a gyermekvállalás, másrészt először jelent meg a gazdaság minőségi munkaerőigénye.

Sem a történészek, sem a közgazdászok nem ismerték fel, hogy a munkaerőben minden gyűjtögető és termelő társadalomban mennyiségi és minőségi túlkínálat volt. Ezen az első változást az jelentette, hogy az osztálytársadalmakban három területen hiány volt a munkaerő minőséi kínálatában.

A politika és a vallás minőségi kádereket igényelt.

Ez szinte csak a távol-keleti, konfuciánus kultúrában vált általánossá azzal, hogy a politikai és vallási elitet a társadalmi hovatartozástól független mandarinképzés szelektálta. Ezzel a Nyugat csak az Oszmán Birodalom virágkorában találkozott, de aztán a hatása nyomtalanul eltűnt.

Ezzel szemben a lényegében közel-keleti görög-római kultúrában jellemzővé vált a művészek és a sportolók osztályhelyzettől független képzése. 

Nincs megoldás az 1-2 ezreléknél nagyobb népszaporulatra.

Kopátsy Sándor                EH                   2019 03 03

Nincs megoldás az 1-2 ezreléknél nagyobb népszaporulatra.

Harari

Néhány napja az EU tagállamainak a többsége tartott konzultációt Egyiptomban az arab országok képviselőivel. Ott miniszterelnökünk felszólalásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az arab országok lakossága évente 3 millióval növekszik, tehát tíz év alatt 30 millióval több szegény arab települne át a fejlett EU országokba, aminek tizede ott elviselhetetlen terhet jelentene. Azt meg sem említette, hogy a még elviselhető népszaporulat legfeljebb 1-2 ezrelék lehetne. A nagyobb társadalmi tragédia tehát nem is a bevándorlás ellen védekező, hanem a túlnépesedő társadalmakban van. Az emberiség éves népszaporodása 70 millió. Ezen belül a már gazdag és a példátlanul gyorsan gazdagodó Kínában közel 50 millió a létszámfogyás. Ha ez nem volna, 120 millióval nőne fajunk létszáma.

Az ENSZ és az EU hangadói ismernék a népszaporulattal járó vagyonigényt, nem a bevándorolni akarók befogadását támogatná, hanem a gyermekvállalás korlátozását ott, ahol az 1-2 ezreléknél nagyobb a népszaporulat.

Tekintettel arra, hogy az arab államok jelenkori tudásvagyon igénye is gyorsan növekszik, ott is az egy lakosra jutó jövedelem háromszorosa a vagyonigény. Ez azt jelenti, hogy az arab országokban a 3 százalékos lakosságnövekedés 9 százalékos felhalmozást igényel annak érdekében, hogy az egy lakosra jutó vagyon ne csökkenjen. Az arab országokban a 3 százalékos lakosságnövekedés 9 százalékos felhalmozásigényt támaszt ahhoz, hogy ne csökkenjen az egy lakosra jutó vagyon. Ez is megvalósíthatatlan feladat. Tehát tíz év múlva nemcsak 30 millióval több arab lakos lesz, mint jelenleg, hanem sokkal szegényebbek is lesznek. Fajunk kétötöde tíz év múlva 20 százalékkal gazdagabb, az arabok pedig közel ennyivel szegényebbek lesznek.

Az EU brüsszeli bürokratái figyelmen kívül hagyják, hogy a megalakulása óta a kevésbé fejlett tagországokból 6 millió munkás vállal munkát a fejlett tagállamokban. Ebből 5 millió a kevésbé fejlett tagországokból vándorolt oda. Ezek nem okoztak annyi kulturális feszültséget, mint a tizednyi bevándorló arab és afrikai. Ennek ellenére a brüsszeli bürokrácia betelepülőket befogadó kvótát akarnak azokra a tagországokra kényszeríteni, akik nekik már tízszer annyi könnyen beépülő munkaerőt adtak nekik. De nemcsak azt, hanem azt sem veszik tudomásul, hogy a beáramlók nem is akarnak a kevésbé fejlett országokba települni.

Az EU szervezetei és brüsszeli bürokratái azt is figyelmen kívül hagyják, hogy az európai szegény és képzeten puritán országokból származó munkaereje a négy volt angolszász gyarmaton szinte az egyik geberációról a másikra, a puritánok szintjére emelkedett, erre a latin-amerikaiak máig képtelenek voltak. A volt afrikai rabszolgák, és az őslakos indiánok ma is elmaradottak maradtak. Már többször idéztem az Egyesült Államokban élő etnikumok jövedelmükhöz viszonyított vagyonigényét. Az ott élő európai kultúrájú zsidóság és a távol-keleti konfuciánusok jelenlegi jövedelméhez viszonyított vagyona négyszeres. Az európai puritán és nem mediterrán népeké háromszoros. A latin-amerikaiaké kétszeres. A négereké egyszeres. Szinte ugyanezek az arányok fordítottja jellemzők a börtönlakók arányában is.

Magyarországon ugyan Trianon óta nagyon megváltozott a lakosság etnikai összetétele, de az etnikai különbségek megmaradtak. A két háború között a magyar zsidóság vagyona az éves jövedelmének négyszerese, a sváboké háromszoros, a katolikus parasztságé kétszeres, a cigányoké egyszeres volt. A jelenlegi adatok ugyan nincsenek, de megbecsülni tudom. A hatodára csökkent és vagyonától megosztott zsidóság szellemi vagyona növekedésének köszönhetően, a jövedelmének négyszerese megmaradt. A magyarság a fogamzásgátlók használatának és az urbanizációnak köszönhetően háromszoros. A cigányságé pedig ma is az egyszerese alatt van.  

A társadalmi fejlődés mérése

Kopátsy Sándor               EH                    2019 03 05

A társadalmi fejlődés mérése

Harari

A második világháború után az ENSZ mindig fejlett statisztikai osztálya felismerte, hogy a társadalmi fejlettség mérésére alkalmatlan az országok nemzeti jövedelmének az összevetése, és a tagállamok fejlettségi sorrendjét három mutató, a fogyasztói áron mért egy lakosra vetített jövedelem, az átlagos iskolázottság és a várható életkor eredőjével kell mérni. Ez óriási előre lépést jelentett azzal szemben, hogy évezredek óta az államok nagyságát a lakosságuk számával, majd az ipari forradom nóta a nemzeti jövedelmével mérték.

Elméletileg jobb, és egyszerűbb lett volna az egy főre jutó jövedelem és vagyon fogyasztói áron mért szorzata lenne a mérce. A vagyonba foglalva a szellemi vagyont is. Ezt ugyan az iskolázottság is méri, de nem úgy, hogy a fizikai vagyonnal szorozható legyen. A várható élekor pedig nem fontos mérce, mert a munkaképességüket túlélők arányának növekedése társadalmi terhet jelent.

Kína versenyképessége

Kopátsy Sándor                EH                   2019 02 05

Kína versenyképessége

Harari

A The Economist múlt heti száma Tudnának a pandák repülni? címmel aggódik Kína jövője felett. Meglepő módon nem említi, hogy az 1990 előtti és utáni Kína két minőségileg nagyon eltérő társadalom. Max Weber a múlt század hajnalán először ismerte fel, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan új társadalmi alépítményt hozott létre, amire másokénál hatékonyabb felépítményt csak a protestáns viselkedésű népek társadalmai képesek felépíteni. Weber megállapítása csak a Nyugat népeire vonatkozott. Mint jó lutheránus a germánokra gondolt, figyelmen kívül hagyta, hogy néhány germán etnikum római katolikus létére puritán módon viselkedik.

Egyetlen európai történész sem ismerte fel, hogy a nyugat-európai tőkés osztálytársadalmak népessége a második világháború előtt 1-2 százalékkal, az elviselhető 1-2 ezrelékkel szemben túlnépesedett. A háborús emberveszteségek ellenére, a fogamzásgátlók általános használatának következtében a felére zuhant a gyermekvállalás, és csökkent a spontán népszaporulat. Ennek hatására a munkaerő túlkínálata munkaerőhiányos jóléti társadalmakká alakult át. Európában mintegy negyed századdal előbb, de lényegében ugyanaz történt spontán módon, mint Kínában 1990-ben erőszakkal kikényszerítve. A puritán túlnépesedő társadalmak átalakultak, illetve Kínában erőszakkal kikényszerítve népességvesztőre.

A százmilliós kommunista Vietnámban, Kínával párhuzamosan úgy tértek rá a gazdaságuk piacosítására, hogy nem kellett erőszakkal csökkenteni a gyermekvállalást, mert az Egyesült Államokkal folytatott háború emberveszteségi okozták a lakosság csökkenését.

A The Economist Kína jövőjéről írt cikkében rossz címet adott. A jó cím az lett volna, hogy Csak a nem szaporodó pandák képesek repülni. Az évente 3 százalékkal szaporodó Kína is csoda volt, mert a bolsevik rendszerének negyven éve alatt is csodálatosan teljesített.

Példátlanul magas felhalmozási hányadának köszönhetően kiépítette ennek a kontinensnyi országnak a közlekedési hálózatát. Több szupergyors vasútvonalat, és több kilométer nagyvárosi metrót épített, mint a világgazdaság egésze.

300 millió falusi lakost telepített a városokba. Negyven év alatt az ország urbanizációját 30 százalékról 50 százalék fölé emelte úgy, hogy nemcsak a lakásukról, de az infrastruktúrájukról is gondoskodott.

Ezért már az 1990 előtti Kínát is annak bizonyítását láthattuk, hogy először a marxista politikai diktatúra egy puritán erkölcsű országban bizonyíthatja be a fölényét. A Szovjetunió által megszállt országokban ugyanis a kelet-európai, ortodox keresztény, tehát nem puritán nép erkölcsét és igényét kényszerítették a csatlós kommunista országokra. Kína, és az is csak a Szovjetunió szétesése után lett az első puritán erkölcsű birodalom, ezzel a saját kultúrájának megfelelő marxista birodalom.

Azt azonban nemcsak Marx, de Weber sem ismerte még fel azt, hogy a társadalmi sikernek nemcsak egy feltétele van, a puritanizmus, hanem egy másik is, hogy ne növekedjen a lakosság száma. Ezt a The Economist írása sem vette figyelembe.

Azt először csak a Rácz-Bródy könyv bizonyította be, hogy nem elég a lakosság felnevelése, a jövedelméről történő gondoskodás, mert az ennél lényegesen nagyobb feladatot, az egy lakosra jutó vagyont is biztosítani kell. Azt az 50-es évek óta tudtam, hogy a kínai marxisták is felismerték, hogy a gazdaság piacosítása nélkül nincs hatékony gazdaság. Annak a hírét sem hallottam, hogy a kínai marxisták az 1-2 ezreléknél gyorsabb népességnövekedés megakadályozása is megkerülhetetlen feltétel. Pedig egyértelmű volt, hogy a gazdaság piacosítását a lakosság Kínában is lelkesen fogadja, a családok gyermekvállalásának korlátozása ellenben népszerűtlen lesz.

Ma is az a véleményem, hogy a társadalom érdekének megfelelő gyermekvállalás az, ha az a szülők jövedelmével és iskolázottságával arányos legyen, mivel a felnevelés eredménye a szülők jövedelmével és iskolázottságával arányos. A politikai vezetésnek azonban a lehetőségekhez kell igazodni, ami nem reális, azzal várni kell. Kínában ez be is következik, mert már kezdik lazítani a mindenkinek csak egy gyermeket megengedő korlátozást. Csak az olyan lazítás lehet eredményes, amelyik a lazítást a szülők jövedelmével és iskolázottságával arányos irányban történik.

Sajnos, a jelenleg a magyar kormány ezzel ellentétes irányban halad, mert nem a nevelés várható eredményét, hanem csak a számát támogatja. Eredmény csak attól a támogatástól várható, ami adókedvezményt jelent. Az általam hatékony gyermekvállalási rendszer csak az lenne, ami az öregkori ellátást a gyermeknevelés értéke arányában állapítaná meg. Mivel a nagy jövedelmű és diplomás szülők várható gyermeknevelése a leginkább ígéretes, egy diplomás gyermek nevelése után indokolt lenne nagyobb öregkori ellátás adni, mind öt iskolázatlanul felnevelt után. Ez az elképzelésem olyan felmérés igazolná, ami bemutatja, hogy mekkora az állampolgárok adófizetése az iskolázottságuk szerint.

Éppen a kínai egyetlen gyermekek sikere a legjobb bizonyíték. Az 1990-as reform óta világszenzáció az egyetlen gyermek hatékonyabb nevelése. Ezzel a szülők sokkal többet foglalkoznak, az iskolázottságukat fontosabbnak tartják. Az iskolai oktatásról készült ENSZ felmérések alapján Kína eredménye javult a legjobban. Az 1 millió lakosra vetített gyermekkorházak számában Kína megelőzte az Egyesült Államokat. Jelenleg Kínában függnek a legjobban a lakásárak attól, milyen minőségű iskola körzetében vannak. Ezek az egyetlen gyermekes generációk nagyobb arányban használják a korszerű technikai eszközöket, mint az hatszor gazdagabb Egyesült Államokban.

Talán a legjobb bizonyíték, hogy az 1990-es reform előtt 800 millió kínai élt mély szegénységben, 1.6 dollár/nap alatt, akiknek a száma az emberiség egészében a világon élők fele volt. Kínában mára ez a rovat üres lett. Harari ezt az eseményt meg sem említi, mint ennek az ellenkezőjét, hogy 1990 óta ebben a birodalomban 500 millióval kevesebben születtek. 1990-ben az emberiség ötöde, a kínai korlátozás óta kétötöde gyorsan gazdagodik gyorsabban, mint ami eleve determinálja, hogy az emberiség nagyobb fele nem felzárkózik, hanem viszonylag egyre jobban lemarad. Nem értik meg fajunk történetének legnagyobb eseményét. E század közepére fajunk puritán kétötöde az átlaghoz viszonyítva egyre gazdagabb lesz, létszámuk a mai egynegyedére csökken. Egyötöde, a latin és az ortodox keresztények annak köszönhetően a jelenlegi létszámon marad, mert csökkeni fog a gyermekvállalásuk. A Dél-Ázsiában és Afrikában élők mai kétötöde a felénél nagyobb létszámú lesz.

Aki ezt a változást nem látja, fogalma sem lehet róla. Erre a jó példa a The Economist újságírója, aki a ma már egyértelmű tények ellenére sem látja, hogy az évente 30 millió lakossal szaporodó Kína reménytelen ország lett volna, ha nem állítja meg a népszaporulatát. India nemzeti jövedelme közel olyan gyorsan nő továbbra is, mint Kínáé, de annak fele akkora hányadát halmozta fel, és máig nem korlátozta a lakosságának az évi 30-40 milliós növekedését, nem biztosította az urbanizációjával járó felhalmozását. Ezt a tényt akkor sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy erre nem is volt lehetősége.

Kína területe a világ egyetlen földrajzi adottsága arra, hogy egyetlen politikai, kulturális és gazdasági birodalom legyen. A négy egymással párhuzamos folyamát hajózható csatornával kötötte össze. India folyamait nem évezredekkel ezelőtt, de ma sem lehet csatornákkal egységes vízi utak rendszerévé építeni. Márpedig a vasút előtt, csak erre lehetett tartós nemzetgazdaságot építeni.

Kína ezért lehetett egy nyelvű és írású nemzeti állam. India lakossága közel kétszáz egymást nem értő nyelven beszél. Számára az egyetlen kompromisszumot az jelentette, hogy az értelmisége angolul tanult és beszél. Meggyőződésem szerint India száz éven belül több tucatnyi nemzeti államkélt hullik szét.

Fejlett társadalmú birodalomban csak a puritán erkölcsű népek élhetnek. Indiának ugyan a gazdag történelme a lakosságának puritanizmus hiánya miatt is a jövője reménytelen.

A Trianonban legtöbbet vesztetteken kell segíteni

Kopátsy Sándor               EH                    2019 02 17

A Trianonban legtöbbet vesztetteken kell segíteni

Harari

Diákkorom óta meggyőződésem, hogy a megmaradt Magyarország lakói Trianon óta jobban élnek, mint ahogyan élnének az egész Kárpát Medencét uraló országban. Ez azért nem vált száz év alatt is köztudottá, mert senki nem mérte fel, hogy a jelenlegi nemzeti határok között hol jártak jobban a magyarok. A jelenlegi kormánypolitika ugyan igyekszik a határon túli magyar etnikumok érdekét szolgálni, de csak úgy, hogy a határon túl került magyarság őrizhesse meg a magyarságát akkor is, ha ez azt jelenti számukra, hogy vállalják nemcsak az etnikai elnyomatást, de a nagyobb szegénységet is. Az még senkinek nem jutott eszébe, vagy nem volt bátorsága hozzá, hogy feltárja a határainkon túlélő magyarok tényleges és várható szabadságát és jövőjét.

Az még Ady Endrének sem jutott az eszébe, hogy azok a magyaroknak az útódai élnek ma a legjobban, akik Észak-Amerikába, Ausztráliába és Új-Zélandra vándoroltak. Arra nem gondolt senki, hogy ezek kivándorlása, az ország lakosságának a csökkenését jelentette, ami javított a Magyarországon maradók helyzetén. Ez a földreform megvalósítás során vált egyértelművé számomra. Még kevesebb föld, és kevesebb ipari munkaalkalom jutott volna az ország lakosságának, ha sokan nem veszik a bátorságot, és kivándorolnak a négy volt brit gyarmatra, illetve annak utódállamaiba.

Még azt sem írták le az európai történészek, hogy Amerika és Óceánia felfedezésének köszönhette a túlnépesedett Nyugat-Európa, hogy a 20. század második felében térségében létrejöhettek a jóléti államok. Jelenleg a világ tíz legfejlettebb, leggazdagabb társadalma négy kis európai nemzetállam, Norvégia, Dándia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia, valamint a négy amerikai és óceániai volt brit gyarmat, Észak-Amerika, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. A hat európai, viszonylag kis lakosságú nemzeti állam azért lehetett a leggazdagabb Európában, mert azokból vándoroltak ki aránylag a legtöbben, és ezzel megszűnt a túlnépesedésük. Ez alól az egyetlen viszonylag jelentős gyarmattartó Hollandia a kivétel, de ennek meg az élettere volt a legjobb adottságú.

A Kárpát Medencében élő magyarság sorsának alakulása.

Trianon után száz évvel még mindig azon siránkozunk, hogy elveztettük az országunk kétharmadát, de azt még nem tártuk fel, hogy az ország húszmillió lakói, köztük a magyarok hol, hogyan jártak.

Egyértelműen a Burgenlandon élő magyarság járt nagyon jól. Jelenleg háromszor jobban élnek, mint a nyugat-dunántúli megyék magyar lakossága. Az sem jutott eszébe senkinek, hogy Sopron ugyan a Trianoni Szerződés alapján Ausztriához került, de a lakosság többsége, élükön a Selmecbányáról oda menekült diákokkal, a Magyarországhoz maradásra szavazott. Ezért megkapta a leghűségesebb magyar város címet. Azt azonban elhallgatjuk, hogy az óta Bécsújhely háromszor gazdagabb lett, mint Sopron.

A Szlovákiához csatolt magyarság anyagi sorsa alig lett rosszabb, mind a Duna déli partján marad magyaroké. Ugyanakkor ők nemcsak jobban, de egy a Horthy rendszernél sokkal demokratikusabb országban élhettek. Máig nem akad magyar történész, aki bevallaná, hogy a két háború közti Csehszlovákia magasan előttünk állt mind anyagi, mind politikai tekintetben. Azt is megélhettem, hogy a Benes-dekrétum alapján Baranyába települt magyarok az ottani falusi magyar lakosságánál jobban szerepeltek. Az önálló állammá vált Szlovákia ma is tartja velünk a versenyt, sőt ott az egy lakosra jutó jövedelem tíz százalékkal magasabb annak ellenére, hogy Trianon előtt a lakosság többségét jelentő szlovákok a magyaroknál sokkal szegényebbek voltak. Nem is beszélve később az Ukrajnához került Kárpátalján élőkhöz.

A Jugoszláviához került országrészeken magyar többség csak a Bácskában volt. Horvátország önállósága és viszonylagos fejlettsége sokkal nagyobb lett, mint Magyarország része idején. A Bácska és a Bánát sorsát a magyar történészek elhallgatják. Az 1847-es népszámlálás adatai azonban egyértelműen bizonyítják, hogy 1848-ig az osztrák Hadügy Minisztérium alatt működő Határőrvidék a Kárpát Medence legfejlettebb, leggazdagabb és legiskolázottabb térsége volt.

A Tito vezette kommunista Jugoszlávia viszont példás, soketnikumú ország lett, mind a Trianon előtti Magyarországhoz, mind a sztálinista Szovjetunióhoz képest. Ez a bolsevik ország sokat köszönhetett annak is, hogy a dolgozói számára a Nyugatnémet Szövetségi köztársaságban a munkavállalást lehetségesé tette. Bácskában nem találkoztam a magyar etnikum elnyomásával eltekintve attól, hogy Tito győzelme után az ott élő magyarsággal durván leszámoltak a Horthy rendszerben történekért.

Romániához került a legnagyobb magyar etnikum, ami vitathatatlanul a megmaradt Magyarország mögött kullog. A Székelyföld, mint magyar etnikum, megmaradt, de a jövője reménytelen. Ez akkor is tény, ha tilos bevallani. Még tilosabb az is elismerni, hogy a Trianon előtti Erdélyben a románok helyzete sokkal mostohább volt, mint jelenleg az ott maradt magyarságé. Máig nem akadt egyetlen magyar politikus és történész sem, aki ezt bevallaná. Erdélyben a szórvány magyarság létszáma nagyon lecsökkent. Ezek jövője reménytelen még akkor is, ha nem szegényebbek, mint a románok.

Az Ukrajnához került a Kárpátalja mintegy 150 ezer magyar lakosságának a sorsa a legreménytelenebb. Nemcsak a magyarságé, de Ukrajna egészé is.

A jelenlegi magyar kormány ezeket a tényeket nem veszi tudomásul, és megelégszik azzal, hogy osztogatja az elszakadt magyarság számára a kettős állampolgárságot. Olyant, ami nem ér semmit azoknak, akik az anyaországukhoz viszonyítva egyre nagyobb szegénységre vannak kárhoztatva.

A gyermekvállalás támogatása.

Ha van a második világháború utáni az európai és benne a magyar történelemnek tanulsága, az hogy megállt a népszaporulat. Az osztálytársadalmak azért kényszerültek a lakosság többségének kizsákmányolására, az embert és vagyont pusztító háborúzásra és a tudásvágyunk üldözésére, mert a lakosság nem volt képes a gyermekvállalását csökkenteni. A termelő munkájából élő homo sapiens is olyan faj volt, aminek az ösztönös szaporasága a 25 éves várható életkor mellett biztosította a létszáma fenntartását. A gyűjtögetésről a termelésre tért fajunk várható életkora azonnal elkezdett hosszabbodni. Ennek következtében túlnépesedő fajjá váltunk. Harari ugyan meggyőzően bizonyítja, hogy a termelésre épült homo sapiens tízezer év alatt nemcsak a saját, de háziállatainak a létszámát is ezerszerese növelte. Azt azonban ő sem veti fel, hogy az osztálytársadalmakban élő ember még ennél is jobban szaporodott volna, ha nem lettek volna a többség nyomorát fokozó elvonások, nem lettek volna embert és vagyont pusztító háborúk, és nem üldözték volna a tudásvágyat. Ezek nélkül néhány generáció után a túlnépesedés szétrobbantotta volna az osztálytársadalmakat. Egyetlen társadalomtudósnak sem jutott az eszébe, mi lett volna, ha a lakosság többsége nincs kizsákmányolva, azaz éhezésre ítélve, ha nincsenek háborúk, és nem üldözik a tudásvágyat. Ez Marxnak sem jutott az eszébe.

A Homo sapiens nemi ösztöne annyi utódot adott, amennyi eltartására a társadalom képtelen volt. A homo sapiens csak a jelenkorban és ma is csak az emberiség kisebb felében akkor lehetett az isten teremténye, Homo sapiens, amikor az utódlását nem az állati ösztöne, hanem a fajának érdeke szabályozza. Ezt csak a tudományos és technikai forradalom oldotta meg azzal, hogy az ember a nemi ösztöntől függetlenül dönthessem az utódvállalásról. A Homo sapiens szexuális tekintetben ösztönös állat maradt, amíg a létszámát nem az érdeke, hanem az ösztöne alakította. Ez csak a 20. század második felében szűnt meg az emberiség ötödét jelentő fejlett, puritán erkölcsű társadalmaiban spontán, és 1990 után Kínában ahol ere erőszakkal kényszerítették.

Mennyibe kerül a társadalomnak a munkaerő újratermelése?

Nehéz volna a közgazdaság tudományban nagyobb abszurdumot találni annál, hogy a legfontosabb termelési tényezőnek, a munkaerőnek az értékét, az újratermelési költségét soha nem vizsgálta. A legfontosabb termelési tényezőt, a munkaerőt úgy kezelte, mint a levegőt, amiből mindig több van, mint amennyit a társadalom igényel. Az osztálytársadalmak mintegy tízezer éve alatt mindig többel és jobb munkaerő jött létre, mint amennyit a társadalom hasznosítani tudott. Márpedig ennek az lett a következménye, hogy a keletkező munkaerőből spontán mindig több volt, mint amennyit a társadalmak igényeltek, hatékonyan foglalkoztatni tudtak.

A történészeknek sem tűnt fel, hogy az osztálytársadalmakban azonnal megjelent a munkaerő felesleg. A termelésre épült társadalom szinte azonnal felvetette a munkaerő feleslegének, a gazdaság által nem igényelt foglalkoztatását. Ezért azonnal jellemzővé váltak a közmunkák, a piramisok, a Kínai Nagy Csatorna, a katedrálisok építése, sőt olyan hadjáratok szervezése, a munkát tiltó ünnepek tartása. Ezek ellenére a társadalomtudományok nem vették tudomásul, hogy minden osztálytársadalom a munkaerejét létszámban és minőségben túltermelte, abban mindig nagyobb volt a kínálat, mint a kereslet. Ezért lett minden osztálytársadalom túlnépesedő, ami ellen a társadalom csak közmunkákkal, a munkaerő kizsákmányolásával, vagyis a társadalom által mesterségesen létrehozott nyomorral, népet és vagyont pusztító háborúzással, és a tudásvágy elnyomásával tudott védekezni.

Egyetlen politikus és társadalomjobbító sem vetette fel, hogyan alakult volna a lakosság száma, ha nem működik a szervezett halálokozás, milyen következményei lettek volna annak, hogyha a lakosság nyomora kisebb, nincsenek háborúk, és nem nyomják el a tudásvágyat.

Ezért fogadtam örömmel, hogy az ötvenes években megjelent A tőkés társadalom vagonigénye címmel, Rácz Jenő és Bródy András könyve. Ebben illusztrálták, hogy az egy lakosra jutó teljesítmény érdekben nemcsak a többlet népességet kell felnevelni, hanem létre kell hozni az egy lakosra jutó vagyont is. Ez a könyv ugyan nem tért ki arra, amennyibe került a többlet lakosság felnevelése, de hangsúlyozta, hogy ez nem elég, mert az egy lakosra jutó vagyont is újra kell termelni. A társadalmak vagyonigénye azonban kultúrától függő, a fejlettségtől független.

Ezt azonnal megpróbáltam a két háború közti Magyarország etnikumaira kiszámolni. Kiderült, hogy a két háború között a magyar zsidóság jövedelméhez viszonyított vagyona mintegy négyszeres, a lutheránus sváboké és az egykéző református magyaroké háromszoros, a katolikus magyaroké kétszeres, a cigányoké egyszeres volt.

Lényegében ehhez hasonló vagyonigény volt jellemző a nyugat-európai népek esetében is. Ott is a zsidóságé volt a legmagasabb, mintegy négyszeres, a puritán népek, a skandinávok, az angolszászok és a germánok vagyona háromszoros, a latin népeké kétszeres. Jelenleg ilyen arányok vannak az Egyesült Államok etikumai esetében is annak ellenére, hogy harmincszor magasabb az egylakosra jutó jövedelem, mint Magyarországon a Horthy rendszerben volt. Ott jelenleg az európai kultúrájú zsidóság és a távol-keleti etnikumok vagyona a jövedelműk négyszerese, a protestánsoké háromszorosa, a latin-amerikaiaké kétszerese, a feketéké egyszerese.

Az említett Rácz – Bródy könyv nem említi az éghajlat szerepét. A hosszú és hideg telek átélése nagy élelmiszer tartalékot, igényesebb lakást, fűtést, öltözködést igényel. Harari ezt sem említi, holott a fajunk ugyan képes volt leküzdeni a hideg telek nehézségeit, de tehetetlen volt a meleg éghajlat hátrányaival szemben. Fajunk fejlődésében óriási hatása volt annak, hogy a magát termelőmunkával eltartó fajunk több munkával és vagyonnal képes volt védekezni a hideg ellen, de a tudományos és technikai forradalom előtt védetlennek bizonyult a meleg éghajlat negatív hatási ellen. Ezt csak a tudományos és technikai forradalom, a hűtés, és a légkondicionálás technikája oldotta meg.

A jelenkor egyik fontos technikai változása a napelemekkel termelt energia. Ez megoldja a hőség elleni védekezést azzal, hogy a napütés vált a legolcsóbb és légszennyezést nem okozó energiatermelővé.

Egy dolgozó felnevelési költsége.

A létszám pótlása nem igényel felhalmozást. A mennyiségi és minőségi gyarapítás azonban az.

Elfogadott tény, hogy a munkaerő képzettségének fokozása felhalmozás, befektetés. Ezt bizonyítja a tény, hogy az elmúlt száz éven gyorsan nőtt a munkaerő iskolázottsága. Ennek érekében mind a társadalmak, mind a szülők nagy áldozatot vállalnak. Elsősorban azért, mert a szellemi vagyon gyarapítása a leghatékonyabb felhalmozás. A közgazdaságtan a képzettség növelését nem tekinti felhalmozásnak, pedig ez az elmúlt évtizedek leggyorsabban felhalmozása. Az osztálytársadalmakban elegendő volt a lakosság írás és olvasás ismerete, magasabb képzettségre csak a politikai hatalom apparátusának volt szüksége. Az osztálytársadalmakban az egyetemi végzettség többségét a vallások klérusa, a felső közigazgatás, a magasabb szintű oktatás, és az az orvosok igényeltek.

A tudományos és technikai forradalom azonban a termelő és szolgáltató ágazatokban is felső képzettséget igényel. Jelenleg az egyetemi oktatás elsősorban a gazdasági ágazatok káderigényét szolgálja.

A munkaképessé válás egyre jobban kitolódott.

Ez csak látszólagos, mert a közgazdaságtan a tanulással töltött időt nem tekinti értéktermelőnek. Pedig a tudásvagyon újratermelése amortizáció, a gyarapítása pedig felhalmozás. A jelenkor legnagyobb változása a jóléti társadalmakban a munkaerő csökkenése, a minőségének a gyarapodása. Az elmúlt ötven évben csak azok a társadalmak váltak jólétivé, amelyekben az állami támogatás ellenre spontán lecsökkent a gyermekvállalás. 1990 óta pedig Kínában, ahol erőszakkal megállították meg a túlnépesedést. Ott ennek következtében az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, iskolázottság és a várható életkor példátlan gyorssággal nő.

Ennek éppen az ellenkezőjét teszi jelenleg a magyar kormány.

A korábbinál nagyobb támogatást ad a további gyermeket vállalóknak. Nem nehéz megállapítani, hogy ennek hatására ugyan nő, de erősödik a kontraszelekciós gyermekvállalás. Ezt ugyan nem ismeri el a kormányzat, mert nemcsak titokban tartja a jelenlegi kontraszelekciós gyermekvállalást, hanem felerősíti azt. Már az első Fidesz kormány felismerte, hogy a gyermekvállalás számával arányos családi pótlék kontraszelekciót jelent, és ezért bevezette a gyermekvállalásnak az adókedvezménnyel való kiegészítést. Ezt a következő két szoclib kormány ugyan visszavonta, 2010 után azonban a Fidesz újra bevezette. Azt, hogy mekkora a kontraszelekciót, továbbra is titokban tartja. A jelenleg elindított családtámogatás is csak kis korrekciót jelent. A becslésem szerint is csak a szülők alsó harmada vált érdekeltté, a kontraszelekció csak megerősödött. A családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmada továbbra sem vált érdekeltté az egynél több gyermek vállalásában.

A társadalom érdeke.

A társadalom érdekét csak az olyan öregkori ellátás szolgálná, aminek a nagysága nem a szülők életkeresetétől, hanem a gyermeknevelésük eredményétől függ. A szülők a gyermekeik iskolázottságától, vagy adófizetésüktől függő nyugdíjat élvezzenek. A társadalom érdeke csak azzal érhető el, hogy a szülők nem az életkeresetüktől, hanem a gyermekei iskolázottságától, illetve adófizetésétől függő öregkori ellátásban részesülnek. Az ilyen öregkori ellátás esetén a szülők egyetlen diplomás gyermek nevelésében is nagyobb ellátásban részesülnek, mint azok, akik több, de alacsony keresetű, alacsonyan iskolázott gyermeket neveltek. A társadalomnak nem nagyobb számú, hanem nagyobb keresetű gyermek nevelése az érdeke.

A gyermekvállalásnak nem a számát, hanem az értékét kell maximalizálni. Ezt a kínai egyetlen gyermekvállalást kikényszerítő rendszer igazolja. Kiderült, hogy az egy gyerekes családok sokkal nagyobb összeget, gondot, figyelmet fordítanak a gyermekük optimális felnevelésére, iskolázottságára, jobban vigyáznak az életére.

Ezt három adat bizonyítja.

Kínában az ötöd akkora egy lakosra jutó jövedelem ellenre, negyed század alatt nagyobb lett az egy millió lakosra vetített gyermekkorházak száma, mind az Egyesült Államokban.

1990 óta Kínban javult a legtöbbet az ENSZ által felmért oktatás eredménye.

Az egy millió lakosból több kínai diák tanul külföldi egyetemeken, mint a világ bármelyik országában.

Kínában a családok elsősorban ott keresnek lakást, ahol a gyermekük jobb iskolába járhat.

Kínában segítik legtöbb munkával és anyaiakkal a gyermekük minél jobb iskolai eredményét.

Az EU tagországait a lakosság felesleg jellemzi.

Az EU választásokon nem a nagyobb gyermekvállalást, hanem a szegényebb EU tagországokban felesleges, illetve a több keresetre vágyókat kell befogadni, és a külföldön élőket és keresőket hazahozásukkal segíteni.

Jelenleg 800 ezer magyar dogozik az EU tagországaiban, ezek háromnegyede Németországban és Nagy Britanniában. Tízszer több magyar dolgozik külföldön, mint amennyi évente születik.

A Trianonban rosszul járt magyarokon kell segíteni.

A Romániában, és Ukrajnában maradt magyarság volt, és maradt Trianon legnagyobb vesztese. Azt gondolhattam, hogy a kettős magyar állampolgárság elsősorban nekik szól, hogy hazatelepülhessenek. Kiderült azonban, hogy a kettős állampolgársággal nem jár az anyaországba kötözés joga.

Ezért azt javaslom, hogy e két országban élő és egyetemre készülő fiatalokat fogadjuk be, és biztosítsuk a diplomaszerzésüket. Ezzel évente körülbelül tízezerrel több egyetemi hallgató szerezhetne öt éven belül diplomát. A bolsevik rendszerben a harmadnyi gazdag ország ennél több népi kollégistát nevelt. Ezeknél sikeresebb diplomásképzést talán nem ismer a világ.

Az Egyesült Államokban, ahol évente felmérik, hogy az idegen országokból történő bevándorlók milyen sikeresek voltak. Tíz évvel az 56-os forradalmunk után egyértelműen az alig százezer magyar menekült lett az új hazájában a legsikeresebb.

Arra sem tudok példát, hogy a három választáson a választói körzetek 90 százalékát megnyerő Fidesz lényegében két népi kollégiumban, a Bibó és a Rajk Kollégiumban kialakult közösség.

A Fidesznek erkölcsi kötelessége volna a népi kollégiumok szellemnek feltámasztása a Trianon legnagyobb magyar veszteseinek felemelése. Tized akkora költséggel tízszer nagyobb eredményt érhetnénk el, mint a családokat a több gyermek vállalásért jutalmazással. Ennek az akciónak még nagyobb sikere volna, ha a diplomát szerzett ukrajnai és erdélyi magyarok szülei is hazatelepülhetnek, ha a gyerekük megszerezte a diplomát. Azok ugyani még legalább húsz évig munkaképesek.

Egy közép-jobb párt ennél nagyobb történelmi tettet hazája érdekében nem tehet.