Piacosítsuk a munkaerő termelését III.

Kopátsy Sándor                 EE                   2017 06 22

Piacosítsuk a munkaerő termelését

III.

A munkaerő értékét a kereslete és kínálata határozza meg.

Azt már az előzőkben igyekeztem bizonyítani, hogy a munkaerő áru, de az árát nem az értéke, hanem a kereslete és kínálata alakítja. A tények azt igazolják, hogy a jelenkor fejlett társadalmaiban a minőségi munkaerő ára ugyan egyre jobban emelkedik, mivel a kereslete meghaladja a kínálatát, de bárhogyan is drágul, keresletéhez viszonyított hiánya egyre nő. A minőségi munkaerő lett az első olyan áru, amit minél jobban megfizetnek, annál kevésbé szaporodik.

Ezt karakterisztikusan mutatja a tény, hogy minél képzettebbek a nők, annál jobban keresnek, de annál alacsonyabb lesz a gyermekvállalásuk. Ennek az oka, hogy minél képzettebbek a nők, annál nagyobb áldozatot jelent számukra a gyermekvállalás. Ezért minden fejlett társadalom arra kényszerül, hogy anyagilag támogassa a gyermekvállalást. Ezt azonban nem a gyermeknevelés hatékonyságával, hanem a darabszámukkal jutalmazza. Ennek az a következménye, hogy minél képzettebbek, sikersebben keresők az anyák, a tényleges áldozatukhoz képest annál kevesebb támogatást kapnak. Ugyanakkor a képzetlen, munkát sem találó anyák számára a gyermekvállalás jövedelmet jelent.

Még nem találkoztam olyan felméréssel, ami bemutatná, hogy az anyák keresetétől és végzettségétől függően milyen sikeres a gyermeknevelésük. Még arról sincs adat, hogy a gyermeknevelésben mennyivel nagyobb az anyák szerepe, mint az apáké. A politika csak a született gyermekek számát figyeli és ösztönzi, pedig a minősége százszor fontosabb, mint a mennyisége. Az utókor értetlenül fogja regisztrálni, hogy a jelenkor politikai vezetése mennyire nem vette tudomásul, hogy a következő nemzedéknek ugyan a száma is fontos, de százszor fontosabb a minősége. A felnevelt gyerekek felső tizede az átlag többszörösét éri, az alsó tizedének pedig negatív az értéke.

Évtizedek óta újra és újra idézem a véleményem. „Ha a családok felső harmadában annyi gyermeket nevelnének, mint az alsó harmadban, és ott csak annyit, mint jelenleg a felsőben, ötven év múlva az egy lakosra jutó jövedelem még egyszer nagyobb lenne, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.” Ha igazam van, akkor a társadalom jövője, a következő generáció teljesítménye jobban függ a gyermekvállalástól, mint a napi politika minősségétől. Ennek ellenére ezerszer annyit foglalkozik a kommunikáció a napi politikával, mint a gyermeknevelés hatékonyságának a feltételeivel.

Ezt látom és a hatvan éve olvasott Max Weber megállapítását. A jelenkor társadalmait a puritán erkölcsű népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni.

Ez a gyermeknevelés és az oktatás hatékonysága szempontjából azt jelenti, hogy annak a hatékonysága elsősorban a szülőknek a gyermekneveléshez való hozzáállásán múlik. Számos esetben olvashattam, hogy a távol-keleti konfuciánus kultúrában a szülők lényegesen több anyagi áldozatot hoznak, lényegesen több időt fordítanak a gyermekük iskolai eredmény javítására.

Nagyon szeretem az olyan mutatókat, amik megmutatják, hogyan alakul a különböző kultúrákban az éves jövedelemhez viszonyított vagyon. Ezt a mutatót már a két háború között is felismerték, a gyakorlatban azonban mellékesen kezelték. Pedig ezen keresztül lehet meggyőződni arról, hogy a puritán népek miért sikeresebbek. Jelenleg az Egyesült Államokban a távol-keleti, konfuciánus etnikumú lakosok vagyona az éves jövedelműk ötszöröse, a protestáns nyugati népeknél az a szorzó háromszoros, a latinoknál kétszeres, az afrikai feketéknél egyszerest sem éri el. Ezek a különbségek is azt mutatják, hogy csak a homogén kultúrájú társadalmak lehetnek hatékonyak, mivel az eltérő kultúráknak eltérő jogrendszerre van szükségük. Ez az oka annak, hogy az Egyesült Államokat a másik három óceánokon túli angolszász ország megelőzi. Ez fakad abból, hogy a társadalmai kevesebb afrikai és latin-amerikai etnikumot tartalmaznak.

Ez még inkább egyértelmű, ha az európai országok hat legfejlettebbjét nézzük. Ezek sorrendje, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. Azért előzik meg Németországot, Nagy Britanniát, mert homogénebbek.

Ugyanezt látom, ha a börtönlakók arányát vetem össze. A fejlett országok között az Egyesült Államok azért az utolsó, mert feketék is vannak. Ha azok ellen hatékony büntetési szabályokat vezetnek be, többször akkora lesz a börtönlakók aránya, mint az olyan országokban, ahol nincsen jelentős néger etnikum. Ugyanezt látnánk az EU közép-európai tagállamai esetében is. A nem jelentős iskolázatlan, munkanélküli cigány etnikumukban többszörös a börtönlakók aránya, mint a nem cigányok között. Ez ellen a politika azzal védekezik, hogy a börtönlakók etnikai arányát nem engedi mérni.

A különböző erkölcsű és szintű etnikumok együttélési nehézségeit mi, magyarok azzal akarjuk elpalástolni, hogy hallgatunk róla. Ezért aztán képtelenek vagyunk arra is, hogy az ország trianoni feldarabolását megértsük.

Az államalkotó magyarságnál is lényegesen fejlettebb, sikeresebb etnikumokat, a zsidókat és a germánokat ellenségnek minősítettük, akik elvették előlük a polgárosodás alkalmait. A nálunk is kevésbé fejlett etnikumokat pedig eleve alacsonyabb rendűnek tartottuk, akiket igyekeztünk kizárni az állam politikai hatalmi rendszeréből.

Ezért aztán képtelenek vagyunk megérteni, hogy Trianonnak köszönhetjük, hogy a magyarság négyötöde viszonylag homogén nemzeti államban élhet. Az még egyetlen hazafinak sem jutott az eszébe, hogyan alakult volna a sorsunk, ha a történelmi Magyarország egyben marad. Pedig egyértelmű a válasz, a 90-es évek Jugoszláviájánál is nagyobb pusztulásba kerülünk. Elfeledjük, hogy Csehország, Jugoszlávia és a Szovjetunió is szétesett, annak ellenére, hogy nálunk sokkal jobb kisebbségi politikát folytattak.

Lassan száz éves lesz Trianon, de máig sem jutottunk el odáig, hogy reálisan felmérjük a Trianon előtti Magyarország tarthatatlanná válását.

A második világháborút követő rendezés a hidegháborút, a két táborra szakadást eredményezte. Minket az imperialista, erején felül fegyverkező és a kelet-európai ortodox kultúrához tartozó bolsevik Szovjetunió fennhatósága alá helyeztek. Ennek a megszállás alatt csak az előnyéről, a rendszerváltás után pedig csak a hátrányáról beszélhettünk.

A Bolsevik megszállás előnyei.

Az első világháború utáni politikai események azt igazolták, hogy a háborút vesztő magyar társadalomban nem volt olyan erő, ami biztosíthatta volna a helyes politikai megoldást.

Az összeomlás utáni állapotban, az ország drasztikus felosztása után két reális esély kínálkozott. Vagy kelet-európai bolsevik diktatúrát vezetünk be, vagy restaurálunk az arisztokráciának az úri középosztállyal közös uralmát.

A kelet-európai bolsevik diktatúra szinte csak a magyar zsidóság többsége számára volt a kisebbik rossz. Hozzájuk csak nagyon szűk magyar etnikumú értelmiség csatlakozott. Azt a második világháborút követő sztálinista diktatúra bizonyította be, hogy a magyar társadalomban nem volt reális támaszuk. A bolsevik diktatúrának tehát nem volt reális társadalmi támasza.

Az arisztokráciának a fel-feudális társadalma azért jelentett realitást, mert a magyar nemesség utódszerepébe lépett úri középosztály támogatását élvezhette. Ezt a magyar közvélemény is jobban tudomásul vette, mint a bolsevik diktatúrát. A magyar közvéleménynek fogalma sem volt arról, hogy miért osztották fel Trianonban az országot. Az arisztokrácia Szegedi Programnak nem volt variánsa. A revízió elsődlegességében egyetértett a közvélemény. Kár keresni, mit lehetet volna tenni Trianon után.

A második világháború után azonban más volt a világpolitikai helyzet. Sztálinnal szemben nagyon korlátozott volt a mozgásszabadságunk. A szűk lehetőséget csak Finnország tudta kihasználni. Ott a politikai elit nemcsak megértette, de a közvéleménnyel is el tudta fogadtatni, hogy a nagyobb mozgásszabadság érdekében nem szabad türelmetlen antibolseviknak lenni. A csatlós államok elérhető mozgásszabadsága azon múlt, mennyire nem tekintenek a Szovjetunió ellenségének. Ezzel szemben az összes többi csatlós országban nem volt olyan demokratikus politikai erő, ami tudomásul vette a bolsevik módszerek alkalmazását, kivéve a bolsevikokat és a megmaradt zsidóságot.

A többi csatlós országban szinte nem maradt zsidó etnikum. Az egyetlen kivétel Magyarország volt, ahol talán az ötöde megmaradt. Ezeknek létük függött attól, hogy mennyi erejük lesz a sztálinista pártban. A magyar zsidóság joggal jobban bízott a sztálinista Szovjetunióban, és az onnan hazatelepült néhány magyar zsidóban, mint a bolsevik rendszert gyökeresen elutasító magyarságban.

Máig nem akad senki, aki kimondja, hogy a megszállás után a magyar zsidókon kívül senki sem volt hajlandó a diktatúrában szerepet vállalni. A magyar zsidóságnak a Rákosi rendszerben játszott szerepét máig nem értjük meg, mert csak azt látjuk, hogy nyüzsögtek, de azt nem, hogy ez a létérdekük volt. Ez az 56-os forradalom első hetében kiderült, hogy a közvélemény zsidóellenes.

Sztálin halála után azonban a Szovjetunióban egyrészt megjelentek a rendszeren belüli reform hívei, másrészt felszínre került az antiszemitizmus is.

A mechanizmus reform.

Sztálin halála után, főleg a Szovjetunió titkos szolgálataiban felmerült a politikai diktatúrán belül a gazdasági reform igénye is. Szerencsénk volt, hogy az elképzelt reformok kipróbálására Magyarországot tartották alkalmasnak. Máig nem tudatosítjuk, hogy a reform kezdeményezője a Szovjetunió titkos szolgálatainak korlátlan hatalmú vezetője, a zsidó Berija volt. 1953 nyarán ő szervezte és vezette le az a politikai bizottsági ülést, amire meghívták a magyar felső vezetőket, köztük a Rákosi ellenfelének tekintett Nagy Imrét is, aki azért nem került Rajk László és társai sorsára, mert Berija káderéhez nem lehetett hozzányúlni.

Ezen az ülésen Berija bejelentette, hogy Rákosi helyett Nagy Imre lesz a miniszterelnök, és széleskörű agrárreformokat kell neki megvalósítani. Néhány fiatal kádert a vezetőségbe kell választani.

A gazdasági reformot, és Rákosi hatalmának csökkentését a párton belüli többség is támogatta. Nagy Imre miniszterelnökként zavartalanul megvalósította a két agrárreformot. Ezek bevezetésébe Rákosi és szűkebb köre sem avatkozott be. Egy év alatt azonban kiderült, hogy Nagy Imre hatalma csak a mezőgazdaságra és a falupolitikára korlátozódott. A gazdaság egésze Gerő Ernő irányítása alatt maradt. Egyre inkább kiderült, hogy Rákosi nem mondott le a gazdaság egésze feletti felügyeltéről.

Népi urbánus ellentét.

Előttem fel sem merült, hogy eredményes politikát lehet folytatni a népiek és az urbánusok összefogása nélkül. Nagy Imre híve voltam, de nem akartam a kommunista párt mögé állt zsidó polgárságot megkerülni. Ady és Bartók híve voltam abban az értelemben, hogy a zsidó polgárság nélkül nincs lehetőség a társadalmi haladásra. Ezért fel sem merült bennem, hogy a Rákosi mögé állt kommunisták nélkül lehet mélyreható társadalmi reformokat elérni. Ezért nem azt akartam, hogy Rákosi híveit kizárják a halalomból, hanem azt, hogy ne csak a mezőgazdaságot piacosítsák, hanem az egész gazdaságot is. A magyar társadalomban nem volt olyan népi erő, ami megegyezést köthetett volna a moszkvai vezetéssel. A betegesen polgárhiányos magyar társadalomban általános reformokat nem lehet a zsidó polgárság nélkül működtetni. Nem azt akartam, hogy a magyar zsidósággal szemben Nagy Imre vezetése alatt a népiek nyerjék el a hatalmat, hanem kössenek szövetséget a közös cél érdekében. A magyar gazdaság egészének piacosítása sokkal inkább a zsidó polgárok, mint a népiek ügye.

Az egyértelmű volt, hogy Nagy Imre mögé állt a baloldali nemzeti haladók, a népiek, de meg kellett nyerni a kommunista zsidó értelmiséget, az urbánusok többségét is. Szűnjön meg a népi-urbánus ellentét.

Ezt látva, 1954 nyarán egy feljegyzést írtam Nagy Imrének, hogy nincs a reformjának értelme, ha az csak a mezőgazdaságra korlátozódik, az egész gazdaságot piacosítani kell. Azonnal reagált, és két munkatársával leküldtek a balatoni kormányüdülőbe, hogy dolgozzunk ki egy a gazdaság egészére kiterjedő reformjavaslatot. Új mechanizmus címmel el is készítettünk egy terjedelmes javaslatot. Ebben fel sem merült, hogy a politikai hatalmat is át kell adni Nagy Imrének. Ez így ugyan nem volt megfogalmazva, de a kínai reform ismeretében joggal lehetett azzal párhuzamba állítani. Legyen a gazdaság piacirányított, de maradjon fenn a kemény politikai diktatúra. Vagyis ne csak Moszkva, de Rákosi által vezetett politikai diktatúra is maradjon fenn.

Nagy Imrével nem volt olyan a kapcsolatom, hogy az ilyen problémákat is felvethessem, de semmi jelét nem láttam annak, hogy az egy párti diktatúrát is fel akarja számolni. Rákosi és csapata nézeteiről pedig fogalmam sem volt. Akkor is, ma is úgy látom, hogy realitása csak egy olyan mechanizmus reformnak lehetett, amelyik erre a kompromisszumra épül. Ennél többnek nem volt realitása, kevesebbnek pedig nem lehetett eredménye. Ennek a realitása azonban meggyengült azzal, hogy Beriját kivégezték, ezzel Nagy Imre a fő védelmezőjét elvesztette. Az mégis vigasztalónak tűnt, hogy Berija első helyettese, Andropov a KGB élén maradt.

Ugyanakkor a nyomát sem találtam annak, hogy Rákosi és Gerő, illetve Nagy Imre és csapta keresi a kompromisszumot. Pedig mindkét oldal számára az egymással kötött kompromisszum volt a teljes bukásuk elkerülhetőségét jelentő megoldás. Reménykeltő csak az volt, hogy Mao és Tito befolyása Moszkvában megnőtt, akik egyértelműen Nagy Imrét támogatták. Ezt ugyan Nagy Imre is tudta, de azt nem értette meg, hogy ezek számára a politikai hatalom demokratizálása elfogadhatatlan. Ismereteim szerint, Nagy Imre nemcsak most, de az 56-os forradalom alatt sem kérte ki a két fő támogatójának a politikai reformokra vonatkozó véleményét. Nagy Imre a forradalom alatt sem a szocialista táborban kereste a támogatást, hanem a politikai forradalom híveivel akart kompromisszumot kötni.

Jellemző módon a feszültség csúcspontján nem Nagy Imre ment Belgrádba Tito egyszemélyi vezetővel egyeztetni, hanem Rákosi jobb keze a gazdasági reformok esküdt ellensége, Gerő Ernő. Ez pedig azt nem értette meg, hogy Tito számára a gazdaság piacosítása elengedhetetlen követelmény.

Az idő azonban azt bizonyította, hogy Rákosi és társai politikai hatalmának a megtartása csak akkor lett volna reális, ha a gazdaság piacosítását Nagy Imrére bízzák, Nagy Imre is csak akkor érhette volna el a célját, ha nem a politikai életet demokratizálni akaró forradalmárokkal keresi a megegyezést, hanem a bolsevik táboron belül.

A történészeknek pedig hatvan év után illene belátni, hogy az 56-os forradalom elérhető, reális célja csak a gazdaság piacosítása lehetett, a politikai demokrácia követelésének pedig semmi realitása nem volt.

Az 56-os forradalom reális célja csak a gazdaság piacosítása volt. Akik ennél kevesebbet akartak éppen úgy eltűntek a politikai színpadról, mint akik többet követeltek. Nem volt más reális megoldás, mint Rákosi és Nagy megállapodása abban, hogy Rákosi a párt, Nagy pedig a kormány élén marad. Egy még viszonylag elmaradott és polgárság hiányos társadalomban csak a politikai diktatúra és a piacos gazdaság párhuzamossága lehet a reális megoldás. Ezt 27 évvel a kínai reform után már illene tudomásul venni. A kínai reform realitását csak azok a tanok biztosították, melyek letiporták azokat, akiknek a gazdaság reform kevés volt, politikai demokráciát is követeltek.

Ezt a politizáló kitérőt azért írtam le, mert a történészek képtelenek a tények tanulságát levonni. Magyarországon csak akkor lehet sikeres a reform, ha mögötte a zsidó polgárság és a népi értelmiség áll.