A világtörténelem legnagyobb népességmozgása

Kopátsy Sándor                  PH                  2015 04 23

A világtörténelem legnagyobb népességmozgása

Kínában az elmúlt 25 évsorán 300 millió ember kötözött a városokba. Ehhez hasonló urbanizáció nem történt az emberiség történetében. Ráadásul, ezek ez emberek munkahelyet kaptak. Az, hogy mennyien költöztek volna a városokba, ha a munkahellyel a városok lakóival azonos szoláltatási ellátásban is részesültek volna. Urbanizáció az elmaradt világban ugyan elszabadult, de a bevándorlók többsége nem talált munkaalkalmat, nem történt meg az infrastruktúra előzetes kiépítése.

Zseniális megoldást talált ki valaki a vezetők között. Rájött arra, hogy munkahelyet könnyebb teremteni, ha óriási a felhalmozási ráta, de sokkal nehezebb létrehozni a bevándorlóknak az infrastruktúrát. Ezért csökkenteni kell a városba költözés előnyeit. Így is évente tízmilliónál többen költöztek a városokba. El sem lehet képzelni, mekkora lett volna a városok lakosságának a növekedése, ha részesülnek a szociális szoláltatásokban, és nincs a gyermekvállalás korlátozva.

Ezt a bölcsességet azért értékelem nagyra, mert mind az 50-es évek tervhivatali dolgozója, fel tudom mérni, nálunk mennyivel előrelátóbbak a kínai gazdaságpolitika alakítói.

Mi csak a lakásépítésben voltunk bölcsek azzal, hogy a házgyári lakásépítés mellé szabad utat teremtettünk a sajáterős lakásépítésnek. Máig abból élünk, hogy akkor a lakosság élt az alkalommal, és évente 30-40 ezer kertes lakást építettek a szabad idejükben.

Most néztem meg, hogy Kínában 1990 óta évente 10 millió lakást építettek és építenek most is. Ez azt jelenti, mint nálunk az évenkénti 70 ezer lakás. Vagyis a Kádár rendszerben kínai tempóban építettük a lakásokat. Aki kíváncsi, hogyan tejesítettünk a rendszerváltás óta, elég megnézni, hogyan alakult a foglalkoztatás és a házépítés. A többi elszomorító adat e kettőből fakadt. Ezt számomra nem ellensúlyozza, hogy sok párt közül választhatunk.

Miért győzi le a vasút ezer kilométeren a repülőt?

Kopátsy Sándor                  PG                  2015 04 23

Miért győzi le a vasút ezer kilométeren a repülőt?

Ki gondolta, hogy az Egyesült Államok ellen intézett, híres szeptember 11.-i terrortámadásnak a legfontosabb következménye a vasút 500-1.000 kilométeres távolságon a vasút győzelmét gyorsítja meg? A második világháború után a repülés térhódítás idején még a 200 kilométeres távolságokon is a repülést tartottak a legmegfelelőbb megoldásnak. A kis Magyarországon belül is sorra indították a repülőjáratokat. Ma nevetségesnek hangzik, de szerte a gyorsan terjedt a repülőterek építése. Senki sem mérte fel, hogy a fogalom gyorsan ki fogja nőni ennek a közlekedési módnak a kapacitását. A nagyon sűrűn lakott Japán, és a nagy Franciaország mégis kísérletezett a korábbinál kétszer gyorsabb vonatokkal.

A repülővel versenyképes vasúti megoldás ugyan már a második világháború előtt megszületett Németországban, 1934-ben Hermann Kemper kitalálta a síneken lebegő elektromágneses vonatot. Az ötletét az autópályák és a repülőterek azonban félre állították. A közeledési szakemberek sem számoltak azzal, hogy mekkora a repterek, a gépek kapacitása és mennyire távol vannak a városcentrumoktól.

A szeptemberi merénylet hatására a megszigorított utas és csomag ellenőrzés megsokszorozta a beléptetés és kiszállás idejét. Nem a repülés ideje, hanem az előző és a követő idő lett viszonylag hosszú, és nem csökkenthető. Közben a vasútfejlesztés is felébredt, a távolsági vonatok sebessége még a régi nyomvonalon is megkétszereződött. Ma már a 350 kilométeres sebesség a síneken gurulva is megoldott. Ennek jelentőségét lényegében a fergetegesen fejlődő Kína értette meg. A 10-20 millió lakosú városkörzetek forgalmához a gyors vasutak hálózatát építették ki. A leghosszabb Sanghaj és Peking között már üzemel. A tényleges utas szám gyorsan meghaladta a repülőkkel elérhető forgalmat.

A napokban azonban megjelent a 600 kilométeres sebességgel haladó vonat prototípusa Japánban. Ezek építésének már megszülettek a tervei.

A közeledés tervezői azért nem ismerték fel a vasútban rejlő lehetőségeket, mert alábecsülték a várható forgalmat. Szinte egyetlen szakma sem érte fel azt, hogy száz év alatt megnégyszereződik az emberiség létszáma, és ennél is gyorsabban nő az emberek mozgástere.

A minőség forradalma

Kopátsy Sándor                   EE                 2015 04 22

Társadalomszemléletem

A minőség forradalma

(Kézirat)

Soha nem gondoltam, hogy egyszer egy írásomnak ezt a címet adom. Tizenéves koromban talán egyetlen könyv sem hatott jobban rám, mint Németh Lászlónak ezzel a címmel megjelent esszégyűjteménye. Csodálhattam belőle a szerző csodálatos műveltségét. Nem láttam benne a politikai iránytűt, csak magam számára marat az. Felismertem, hogy műveltség nélkül naiv ábránd a személyem függetlensége. Mindez a harmincas évek vége felé történt. Németh László nem praktikus politikai tanácsokat akart adni, csak ráérzett valamire a gyorsan változó világban, és arról volt személyes véleménye.

Most háromnegyed század múlva ezzel a címmel írom le a politika számára, hogyan kellene a társadalom minőségigényét jobban kielégíteni. Meggyőződésem szerint, a jelen és még sokkal inkább a jövő fejlett és a felzárkózásban reménykedhető társadalmainak a kor igényéhez igazodva minél jobb, azaz mi nőségi emberekről gondoskodni. A jelenkori fejlett társadalmak már nem túlnépesedők, ezért ezeknek a társadalomnak már nem elég a népszaporulat féken tartása, hanem a lakosság minőségének javítása az elsődleges feladata.

Kiderült, hogy a gazdag és iskolázott lakosság már nem túlnépesedő, sőt megkülönböztetett támogatás nélkül még a létszámát tartó gyermeket sem vállal. Pedig ezeknek a társadalmaknak az elsődleges feladata, hogy a tudományos és technikai forradalom igényeinek minél jobban megfelelő lakosságot termeljen.

A lakosság mennyiségét fékező legfejlettebb osztálytársadalmak már elérték azt a szintet, és rendelkeznek azokkal az eszközökkel, ami spontán megállította a túlnépesedésüket. Ezen a fejlettségi szinten azonban kielégíthetetlen minőségi igény jelentkezett. Az új társadalmat ezért kell a minőség társadalmának tekinteni.

Ahogyan a termőföld hiányos társadalmakban a földesurak alkották az uralkodó osztályt, a tőkehiányos társadalmakban a tőkések lettek azok. A minőség társadalmaiban azonban egyre inkább az egyedek minősége arányában oszlik meg a társadalmi hatalom. Az ennek az igények megfelelően olyan felépítményt hoz létre, ami a minőség maximalizálását szolgálja.

Ahogyan a lakosság spontán szaporodása leállt, a politikai hatalom kénytelen volt a gyermekvállalást támogatni. Ez a támogatás ugyan többé-kevésbé biztosítja a létszám tartását, de kontraszelekciót jelent. Mivel a gyermekvállalás állami támogatása a gyermekszámmal arányos, csak a szegényebb, és a kevésbé iskolázott családok számára jelent aránylag sokat, ezért azok vállalnak viszonylag több gyermeket. A gazdag és iskolázott szülők számára az állami családtámogatás jelentéktelen. Ezért a gyermekvállalás mögötti családi struktúra a társadalmi érdekkel ellentétes. Ott születik aránylag kevés gyerek, ahol a felnevelés várható eredménye jó, és ott születik viszonylag sok, ahol a felnevelés várható eredmény gyenge. Ennek ellenére a fejlettek fölénye ugyan nő, de csak lassabban, mint nőhetne.

Már megindult az adózási összegéhez kötött gyermekvállalási támogatás, ami jövedelemarányos, de fordulatot ez sem hozott. Ez ugyan a nagyobb jövedelmű családok gyermekvállalását ösztönzi, de a tapasztalatok szerint nem eléggé, és sérti azokat, akik a gyermeküket a saját helyzetüknél magasabb szintre emelték.

A társadalom érdekét csak az olyan gyermektámogatás szolgálná, ami a támogatást a felnevelés eredményéhez köti, méghozzá úgy, ha a gyermekük társadalmi felemelkedését elérő szülők nagyobb jutalmat kapnak, mint akik a saját magas szintjükön tartják. A társadalom érdekét az szolgálja, ha szegény és iskolázatlan szülők nagyobb jutalmat nyerjenek a diplomás gyermekük után, mint a gazdag és diplomás szülők.

A felnevelés eredménye azonban csak utólag állapítható meg. Ezért, az elvet csak a gyermeknevelés eredményéhez kötött öregkori ellátás oldhatja meg.

A nyugdíjrendszert nem a munkabérrel és a szolgálati idővel arányos megtakarításra, hanem a gyermeknevelés hatékonyságára kell építeni.

A lakosság jelenleg általános öregkori ellátása csak a tőkés osztálytársadalmaknak felelt meg, mert a tőkeigény jelentős hányadának a pénzfedezetét szolgálta. A munkások bérének meghatározott hányadából a tőkepiacon teremtettek keresletet. Ez a kereslet jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a részvények ára emelkedjen. A nyugdíjalapok lettek, a tőkésosztály vagyona után, a második legnagyobb tőketulajdonosok. A liberális gazdaságpolitika hívei ezért olyan megszállott támogatói a magán nyugdíjpénztáraknak.

Ugyanakkor ez az öregkori ellátási rendszer a dolgozók számára nem jelent gyakorlati érdekeltséget. Nagyon ritka az olyan munkavállaló, aki bízik a megígért nyugdíjban, Ezt jól mutatja, hogy az egyéni vállalkozók csak a kötelező minimumot fizetik be a saját öregkori ellátásuk érdekében.

Az ember az egyetlen faj, amelyikben az utódok nevelése az öregkoruk biztosítását jelentette. Ez bármennyire az biológiai csoda, alig tudatosult. Az állatvilágban ösztönön alapul a következő nemzedék gondozása, az előző egyre erőtlenebbé váló nemzedék fenntartásában azonban nem segítenek. Az ember az egyetlen emlős, amelynél a munkaképtelen szülőkért való felelősség működik. Ezért volt múltunkban jellemző, hogy a szülők számíthattak öregkorukban az általuk felneveltek támogatására.

Ez azonban csak addig működött, amíg a szülőktől örökölt vagyon, társadalmi pozíció volt a következő nemzedék életvitelének alapja. Ez karakterisztikusan jelentkezett a vagyonból élő társadalmakra, a földesúri, a tőkés és a kisárutermelő osztályra. Ennek ellenére jellemző volt, hogy a jövedelmet termelő nemzedék, érdeknek megfelelően, a szülők halálát várta. Ez már sokkal kevésbé maradt jellemző a bérből élőkre, akik egyrészt nem az örökölt vagyonból, hanem bérükből éltek, másrészt térben is mobilak lettek. Ezért vált általános társadalmi igénnyé az öregekről történő társadalmi gondoskodás.

Az öregkori gondoskodás társadalmi súlya a munkaképes kor feletti évektől függ. A jelenkori fejlett társadalmakban a várható életkor meghosszabbodása növelte az öregkori eltartottak számát, és az eltartásuk költségét.

A technika fejlődése ugyan egyre kevesebb fizikai munkaigényt eredményezett, de a politika szinte sehol nem tartott lépést a munkaképes kor meghosszabbodásával. A politika ugyanis kénytelen a választók elvárásaihoz igazodni. Minél hosszabb a várható életkor, a szavazók annál nagyobb aránya a nyugdíjkorhatár feletti, illetve már annak közelében van. Ráadásul, az idősebb korosztály nagyobb arányban megy el szavazni. Ezért a választók támogatásáért versengő pártok nem merik felvetni a nyugdíjkorhatár emelését. A bérből élők nagy többsége alig várja, hogy nyugdíjba mehessen.

Ezzel szemben a családi vállalkozásokban szinte nincs is teljes visszavonulás. A közelmúltban találkoztam egy mezőgazdasági tanulmánnyal, és abból kiderült, hogy az amerikai farmerek harmada már túl van a bérből élők nyugdíjkorhatárán, mégis tovább dolgozik. Ezért tartom jónak az olyan nyugdíjrendszert, ami kellően jutalmazza a korhatáron túl is dolgozókat.

A jelenleg általános öregkori ellátás alapvető hibája az, hogy a bérjövedelemmel arányos. A társadalom elsődleges érdeke a gyermeknevelés eredményének maximalizálása, és az ehhez igazított öregkori ellátás. Csak a nagyon korlátozott képességű gazdasági szakemberek hiszik azt, hogy az öregkori ellátás forrása a munkaképes kori megtakarítás. A nyugdíjak elsődleges forrása, nem a tőkepiaci megtakarítás, hanem a társadalom teljesítőképessége akkori teljesítménye. Ez pedig az akkor élők, az akkor termelők teljesítménye. Tehát abból kell kiindulni, hogy a nyugdíjasok jövedelme a nyugdíjas koruk társadalmától függ. A nyugdíjak forrásának nagysága a jövő időszak munkaerejének felnevelésén múlik. A szülők azzal tesznek a legtöbbet öregkori jólétük érdekében, ha értékes munkaerőt termelnek.

Nemcsak a bérjövedelmek függnek attól, ki, hogyan teljesít, hanem a nyugdíjak forrása is attól függ, ki milyen munkaerőt, állampolgárt nevelt fel az előző nemzedék. Ebben kell a szülőket is érdekeltté tenni. A munkaképes korúak jövedelme attól függjön, ki, milyen hatékonyan dolgozik. Az öregkori ellátás pedig attól függjön, ki hogyan járult hozzá a gyermeki értékessé tételéhez. Aki nem vállalhatott, vagy nem akart vállalni gyermeket, az legyen a nyugdíjpénztár tagja, és ezen keresztül biztosítsa öregkorát. Nagyon hasznosnak tartom azt a megoldást is, hogy a jómódú gyermektelen családok vállaljanak gyermeket, akiknek eredményes felnevelési lesz a nyugdíjuk.

Az eredményes gyermeknevelés a társadalom érdeke.

Megmagyarázhatatlan, hogy miért koncentrál a politika és a társadalomtudomány a születések létszámára, és nem a felnevelésük minőségre. Azért, mert ez még a múltunk reflexe. Akkor a mennyiségi különbségek döntöttek a társadalmak egymás közti harcában, mert elsősorban a létszám jelentette az erőviszonyokat. A túlnépesedő osztálytársadalmak mintegy hatezer éves történelmében szinte csak egymás rovására juthattak nagyobb élettérhez. Életteret hódítani pedig csak erőszakkal lehetett. Az osztálytársadalmak közti erőviszonyokat döntően a létszámok határozták meg. Ezért minden társadalom a minél nagyobb erejére, és nem a minőségre koncentrált.

A tudomány és a technika fejlődése azonban ebben a tekintetben is változást hozott. Jelenleg a katonai erő is a gazdasági háttér fejlettségétől, és a katonák minőségétől függ.

Ezt illusztrálta a hidegháború. A demokratikus oldal katonai fölényét nem a katonák létszáma, még nem is a felszereltség színvonala, hanem a társadalom fejlettsége, és a technikát működtetők minősége határozta meg. A hidegháborút az nyerte meg, aki a hadserege fejlesztését a jövedelme kisebb hányadából volt képes volt megoldani, és képzettebb volt a legénysége.

A még sokkal karakteresebb példa Izrael helytállása az arab tengerben. Az arab világgal szemen a százszoros létszám fölény ellen is tartani tudja katonai erőfölényét.

A politikai elit sem számol azzal, hogy a fejlett világon belül az erőszak alkalmazása értelmetlenné vált.

A világgazdaság fejlett kétötöde annyira összefonódott, és annyira tudásigényesé vált, hogy már nem a nagyobb élettéren, hanem a fejlettebbé váláson múlik a fölény, és annyira fejlett lett a haditechnika pusztító ereje, hogy a győztes is többet veszít, mint amennyit nyerhet. A legnagyobb háborús kárt a gazdasági élet normális működésének leállása okozná.

Az államok számára az életterük bővítéséhez ma már nem területre, hanem társadalmi és gazdasági fölényre van szükség. Ezért a nagyobb életteret csak komparatív előnnyel, társadalmi és gazdasági fölénnyel lehet biztosítani. Azok a társadalmak gazdagabbak, amelyeknek jobb a lakosságuk minősége.

Ezt két tény jól illusztrálja.

Szingapúr az elmúlt ötven évben a leggyorsabban fejlődő állam, annak ellenére, hogy a világ legnagyobb lakosságsűrűségű városa. A területe azonban a világgazdaság legjobb adottság világkereskedelmi kikötő számára. Ehhez járult, hogy az oktatási rendszere a leghatékonyabb.

Dániában ezerötszáz farmer szakosodott a prémes állattartásra. Több prémet termelnek, mint Szibéria. Ezekben a családi vállalkozásokban az egy személyre jutó jövedelem több százszorosa a szibériai prémvadászokénak.

A társadalmi érdekhez igazodó gyermekvállalás.

A következő generáció felnevelésnek várható eredménye elsősorban a szülői, a családi háttértől függ. Ez a közvélemény számára ugyan közhely, az oktatáspolitika felelősei, és a pedagógia tudósai, azonban nem hajlandók tudomásul venni. Évtizedek óta türelmetlenül várok olyan felmérést, ami megmutatja, hogy a szülők iskolázottságától és jövedelmétől milyen mértékben függ a gyermekeik felnevelési eredménye. Az ilyen felmérésből egyértelműen kiderülne, hogy a már nem gyorsan szaporodó társadalom jövője elsősorban attól függ, mennyire jó a gyermekvállalás mögött a családi háttér.

Az Egyesült Államokban kiderült, hogy a családok felső tizedében született gyerekek négyötöde a felső tizedben, a kilenctizede a felső ötödbe kerül.

Még ennél is nyilvánvalóbb adat a Finnországi tapasztalat. Ott közel nyolcvan éve mérik az újszülöttek fizikai adatait. Ötven év tapasztalatai alapján kiderült, hogy a legjobban kihordottak újszülöttek felső tizede ötven éves korban is a legjobban iskolázott, kereső és adófizető ötödben van. Azt a finnek nem rögzítették, hogy a gyermekek szülei milyen jövedelmet élveztek, és milyen iskolázottak voltak. Nagyon valószínű, hogy már a magzati kihordás is jelentősen függ a családi hátér minőségétől. Annyi azonban bizonyított tény, hogy a magzati kihordás minőségétől jobban függ az életteljesítmény, mint a politikától, de talán még az oktatáspolitikától is, amit ugyancsak fontosabbnak tartok, mint a kormányok által képviselt ideológiát.

Születésszabályozás.

A családi háttér fontosságának tudomásulvételéből annak kellene következni, hogy a társadalom legfontosabb feladata az olyan születésszabályozás, ami ösztönöz a minél jobb családi háttérben történő gyermekvállalásra. Ezt az ösztönzést a legjobban az bizonyíja, ha a gyermekvállalás támogatása elsősorban a nevelés hatékonyságától függ. Ennek ellenére szinte általános ennek az ellenkezője, a gyermekszámmal arányos, illetve azzal progresszív támogatás. Ez azonban a társadalomnak, de fajunk egészének érdekével ellentétes szelekciót jelent. Ennél nagyobb társadalmi károkozás el sem képzelhető.

Annak ellenére, hogy a politikai igyekszik eltitkolni, a közvélemény előtt egyértelmű, hogy ott születnek kevesen, ahol a nevelési feltételek jók, és ott sokan, ahol kedvezőtlenek. Ezt a kontraszelekciót semmiféle oktatáspolitika nem tudja ellensúlyozni. Ezt meg kell fordítani. A társadalomnak nem a vállat gyerekek száma, hanem a felnevelésük eredménye alapján kell támogatni, jutalmazni. Ezen belül megemelt jutalom járjon azoknak a szülőknek, akik a saját szintjük fölé emelik a gyermekeiket. Ezért olyan felnevelési jutalmazást kell alkalmazni, ami a felnevelt gyermekek számát két szorzóval módosítja.

Az egyik szorzó az elért képzettséget fejezi ki. Például az általános iskolai végzettség hiánya esetében a szorzó 0.1. Az elvégzés után 0.5. A középfokú végzettség után 1. A főiskola végzése után pedig 3.

A másik szorzó a szülők anyagi és iskolázottsági szintjével fordítottan arányos. A magas jövedelmű és végzettségű családok szorzója 1. A közepeseké 1.5. Az alsó harmadba tartozóké pedig 3.

Két diplomás gyermek után a diplomás és jómódú család két diplomás gyermeket nevel a jutalmának a szorzója 2x1x3=6. Az alsó harmadban a két diplomás után a szorzó 2x1.5x3=9 Az alsó harmadban 2x3x3=18.

Két középfokon végzett gyermek után a diplomás család szorzója 2x1.5x1=3. A középső harmad szinten lévő családoké 2x1x1=4. Az alsó szintű családoké pedig 2X1.5x1.5=4.5

Két alsó fokon képzett gyermek után a diplomás család szorzója 2x0.1x1=0.2, azaz gyakorlatilag semmi. Az alsó harmadba tartozó 2x0.1x3=0.6

A fenti számok csak illusztrációk, amik azt mutatják, hogy egy szegény család nagyon nagy nyugdíjat élvez két diplomás gyermek felnevelése után, viszont kicsit, ha hat gyereket vállalt, de nem iskoláztatta. Az, hogy egy szegény család két diplomás gyermek után nagyon magas nyugdíjat élvez, olyan ritka eredmény, ami után jár a ritkán nagy nyugdíj.

Az ilyen nyugdíjrendszer kidolgozása azonban nagy munkát igénylő feladat. Az eredménye azonban ugyancsak példátlan lenne. Erre következtetni lehet a kínai eredményekből. Ott ugyanis csak az egy gyermek vállalhatóságát vezették be, hogy megálljon az elviselhetetlenül gyors népszaporulat. Ennek az eredménye is példátlanul nagy lett. Nélküle az országnak 300 millióval több lakosa lenne. A 25 év alatt az egy laksora vetített eredményeknek még a tört részéről sem lehetne szó. Ez a többletnépesség olyan tehet jelentett volna, ami India sorsára emlékeztetne.

Kínát a nyugati liberális közgazdászok bírálják a gyermekvállalás korlátozás brutális módszerei miatt, és a lakosság elöregedési veszélyeire figyelmeztetnek, de figyelmen kívül hagyják, hogy hol tartana ma Kína, ha 300 millióval több lakosa lenne.

Arra sem találtam utalást, hogy a családok gyermeknevelésének hatékonysága hogyan függ a gyermekek számától. Fiatalkoromban láthattam, hogy milyen különbség volt az egykéző református és a sok gyereket vállaló katolikus falvak gyermeknevelésben. Nemcsak az sokkal több jutott az egyre, mintha négyen lettek volna, hanem az egyet kincsként kezelték.

Ezt látjuk a gyermekvállalást csökkentő Szingapúrban, Dél-Koreában, és már Kínában is. A szülők sokkal több időt fordítanak a gyermekükkel való foglalkozásra, az iskolaválasztásra, az iskolán kívüli képzésükre. Ez a három ország küld legtöbb diákot a híres nyugati egyetemekre.

Hetven éve foglalkoztatat az egyke, de még nem találkoztam olyan felméréssel, amelyik megmutatta volna, hogy a vállalt gyermekszám és azok iskoláztatási eredménye hogyan függ egymástól. Pedig megdöbbentők lennének az adatok. Annál nagyobb irodalma van a minél több gyermekű családi élet előnyeivel. Természetesen a legrosszabb rendszereknek is vannak előnyei. A sokgyermekes család jó közösségi szellemet fejleszt, de azt nem a családnak, hanem az óvodáknak kell ellátni.

A sok gyermeket vállaló család hátrányait azonban még nem merte leírni senki. Ez áll az egyetlen gyereket nevelő család előnyeinek hangsúlyozása esetében is. Az ilyen irányú felmérések sokat segítene a közvélemény és a társadalmi érdek közelebb hozásában.

A családi érdek és a társadalmi érdek összehangolása egyáltalán nem történt meg. Ebben a katolikus kereszténység is súlyos hibákat követett el. Soha annyit, mint a jelenkorban, amikor egyre inkább a túlszaporodó népek vallásává válik.

Jó volna, ha mindenki tudná hol áll a világban és otthon.

A tudományos és technikai forradalom száz év alatt nagyon felforgatta a világot, azon belül a társadalmat is. Az osztálytársadalmakat ebben a tekintetben rend jellemezte, mindenki tudta a helyét, és az is tudta, hogy az nagyon determinált. Gyermekkorom falujában nagyon kevesen voltak, akik nem ott születtek. Ezeket a falusi közvélemény jött-menteknek nevezte. Egy megyeszékhelyen még az utcák is zárt közösségek voltak. A főváros sportegyesületei a kerületük nevét hordták, és kevés olyan sportolójuk volt, aki nem ott született, legalábbis ott kereste a kenyerét.

Most az országok között nagyobb a mozgás, mint száz éve az egy napi járóföldön kívül jutott.

Az még kevésbé tudatosult, hogy a lakosság nagy többsége a gazdag országokban is alig élt jobban, mint a szomszéd országokban. A képzetlen munkás, vagyis a munkások négyötöde szinte minden országban hasonló bért kapott. Most naponta több ember hagyja el az országát, mint valamikor száz év alatt. Nem csoda tehát, ha mindenki ugyan naponta látja a világot, mégsem tudja felmérni, hogy ő hol tart ebben a gyorsan változó világban.

Ezért tanítanám már az iskolában, hogy mi magyarok hol állunk a világban. Az ugyan köztudott, hogy a gazdag nyugat-európai országokban 3-4-szer magasabb az életszínvonal, de azt már kevesen tudják, hogy tartunk Argentínához, vagy Egyiptomhoz képest. Az még meglepőbb, hogy mindenki elgondolkodik a kérdésen, hol áll ő a magyar társadalomban.

Erről a politika alakítóinak is kevés fogalmuk van. Ezért javasolnám, hogy tudassuk a lakossággal, ki hol áll. Hol áll a 70 ezer forintos özvegyasszony, a két gyerekes tanító. A társadalmi helyzetükről az iskolás gyerekeknek sincs fogalmuk. Nagyon hasznos információnak tartanám, ha az adóhivatal bekérné a család jövedelmét és az eltartottak számát, és közölné, hol állnak az egy lakosra jutó jövedelmek rangsorában.

Tamási Áron jelmondatát sokan idézik. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk.” Ezen mindenki a szülőföldhöz való tartozást érti. De azt is tudni kellene, hogy hol vagyunk a világban, és azon belül a saját hazánkban. 

Az EU vakon áll a bemenekülők áradata előtt

Kopátsy Sándor                    PP                2015 04 24

Az EU vakon áll a bemenekülők áradata előtt

A napokban mintegy ezer Líbiából Olaszországba menekülő fulladt a tengerbe. Erre gyorsan összehívták a tagországok miniszterelnökeit, hogy döntsenek.

Már azok is nagyon buták, akik azt hiszik, lehet ebben a kérdésben érdemi döntést hozni. A miniszterelnökök tudatták, hogy a menekülteknek legfeljebb néhány százaléka fogadható be. Minden tízezerből mintegy 25. A többség számár otthon adjanak munkát, megélhetési lehetőséget. Ehhez ígértek is esetleg 100 millió eurót. Ez a valamit jelentő igénynek ezrede sem lenne. De azt kellene a brüsszeli jól fizetett bürokratáknak tudni, hogy az ezermilliárdok is inkább növelnék, mint csökkentenék az idevándorlók nyomását. Az ebben a kérdésben a döntéseket előkészítők feladatával megbízottak, hogy az emberiség kétharmada olyan nyomorban él, amiből nincs más kiút, mint a gazdagabbakhoz menekülés.

Ebben a kétharmadban évente 70 millióval nő a létszám. Azaz naponta 20 ezerrel. Ennek a növekménynek legfeljebb 1-2 százaléka olyan, akit érdemes volna befogadni, de ezt a menekülési módot választók között ilyen szinte nincsen. Ezzel sem lenne könnyű megbirkózni. De, ha ezt sikerülne a fejlett európai környezetben hasznosítani, a saját országokban sokkal nagyobb vesztséget jelentene a hiányuk.

Végre be kellene vallani, hogy az elmúlt száz évben mintegy hárommilliárd olyan emberrel lett nagyobb az emberiség létszáma, akik csak növelték a menthetetlen lemaradók táborát. Az emberiség ma is lényegesen jobban állna, és a jövője pedig összehasonlíthatatlanul jobban állna, ha ennyivel kevesebben lennénk. A tényhelyzet felmérése helyett az EU bölcs vezetői azt tanácsolják, hogy mindenki menjen haza, és mi tanácsot adunk, hogyan lehet számukra, hogyan lehet őket boldogítani.

Ezt a tanácsot azok adják, akik tönkretették a saját mediterrán tagországaikat, és most azokat szidják, akik csak a rövidtávú előnyöket látva, elfogadták a gödörbe vezető tanácsokat.

Most az EU tagországok miniszterelnökei tették meg a még ostobább ajánlatot a menekültek országainak, hogy teremtsenek a hazaküldött menekülteknek megfelelő életkörülményeket. Még szerencse, hogy ilyen tanácsokat nem adnak a saját egyre jobban lemaradó tagjaiknak. A magyar kormány is csak azt ígérte meg, hogy huszonöt éves munkanélkülijeiből egymilliónak 10 év alatt ad munkát.

Tudom, hogy az emberiség kétharmadának reménytelen jövőjét kimondani is bűn. Pedig elég volna, ha találnának egyetlen példát arra, hogy az elmúlt hatezer évben fennmaradhatott egyetlen olyan társadalom, amelyikben a lakosság évi 1-2 százalékkal gyarapodhatott. Azok szinte mindegyike így szaporodott volna, ha nem fokozzák a társadalmak a maguk és a versenytársaik halálozását. 

Thomas Piketty könyve megjelent magyarul

Kopátsy Sándor                   EE                2013 04 24

Thomas Piketty könyve megjelent magyarul

Nem először foglalkozom ezzel a könyvvel. A nyugati szaklapok azonnal kaptak rá, de nemcsak azok, hanem a szélesebb szakma is. Nem véletlen, mert Keynes óta tudományos igénnyel nem nagyon jelentek meg gazdaságpolitikai művek. A hidegháború évtizedei alatt az egyik oldalán szitok, a másikon vallás lett a marxizmus, illetve annak bibliája: A Tőke.

Marx Tőkéje azonban nem hozott Piketty művével összemérhető gyors sikert. Ötben év alatt sem jelentek meg akkora példányszámban Marx elméleti művei, mint az első évben Pikettyé. Az ő esetében azonban nem fenyeget a veszély, hogy Marxéhoz hasonló próféta lesz belőle. Még azt sem tudom elképzelni, hogy olyan hatása legyen, amilyen Keynesnek volt. Jelenleg ezt a művet túlértékelik.

Megmondom, miért.

Marxnak a történelemformáló sikere annak volt köszönhető, hogy a tőkés osztálytársadalmat akkor bírálta, amikor már a működésképessége azt bizonyította, hogy eljárt felette az idő, alapos felújításra szorul.

Piketty azonban olyan demokratikus társadalmakat bírál, amiknek példátlan sikerük van. Elég volna megnézni, hogyan alakult a Tőke megjelenését követő száz évben a demokrácia, vagyis a politikai jogoknak a lakosság egésze felé terjedése, hogyan emelkedett az egy főre jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság. Ha ezzel állítjuk szembe mi történt a második világháborút követő hetven év adatait a Nyugat protestáns és a Távol-Kelet konfuciánus társadalmaiban, óriási eredménykülönbséget látunk.

Piketty ugyanis döntően a fejlett államok vagyoni viszonyainak alakulásán keresztül akarja bebizonyítani, hogy rossz úton járnak. Sokkal inkább igaz, ennek az ellenkezője, hogy hetven éve csak ezek a társadalmak járnak sikeres úton. Ha valami fontos történt az utóbbi száz év során a társadalmi fejlődés történetében, akkor az a fejlett társadalmak sikere volt. Politikai téren kiszélesítették az állampolgárok jogait. Leállt a túlnépesedésük. A várható életkor e rövid idő alatt többel nőtt, mint az időszámításunk kezdete óta. A lakosság iskolázottsága a közép és a felsőfokon megsokszorozódott.

Ugyanakkor nem kisebb világtörténelmi jelentősége lett annak, hogy a világ kevésbé fejlett háromötödében elszabadult, és az elviselhetőnél nagyságrenddel gyorsabb lett a népszaporulat.

Piketty erről a változásról említést sem tesz. Ennél nagyobb politikai hibát nem is követhet el. Ha folytatom a Marxszal való összehasonlítást, ő a korának legnagyobb hibáját vetette fel, a tőkés osztálytársadalom a lakosság nagy többségének az érdekével nem törődött, elviselhetetlenné vált a munkanélküliség. Az ugyan százötven év után bebizonyosodott, hogy a világmegváltó tanácsait megfogadók kudarcot vallottak. Maga az általa jövendölt változás azonban bekövetkezett. Az elmúlt hetven év során sokszor megállapítottam, hogyha Marx feltámadna, a jóléti társadalmakban tanainak megvalósulását látná, ugyanakkor a marxisták által kialakított szocialista társadalmat középkori diktatúrának minősítené. 

Ha nem is úgy, ahogyan ő elképzelte. Mint tudós pedig azért bukott meg, mert nem bizonyította, hogy a maga korában a tőkés társadalom nemcsak az előzőknél hatékonyabb volt, és a maga korábban objektív szükségszerűségből lett olyan amilyen, de ő abban csak a rosszat látta.

Piketty a protestáns Nyugat és a konfuciánus Távol-Kelet vagyonelosztási hibáit illusztrálja. A vagyonelosztás aligha tökéletes, de a társadalom, aminek a hibáját bizonyítja, az eddig megélt társadalmak között messze a legjobb. Azt, hogy lehetne jobb, nehéz cáfolni. Azt azonban lehet bizonytani, hogy minden korábbinál jobb társadalom volt. Ez pedig bizonyítható. Elég lenne, hogyha nem a vagyon, hanem a jogok és a jövedelmek elosztását vetné össze a második világháború előtti és utáni időkben.

Az állampolgári jogoknak olyan bővülése, mint a 20. században, évezredek alatt sem történt. A század elején még sehol nem volt általános és titkos választójog. Ahol volt, ott csak az egyetlen pártra lehetett szavazni.

A legfontosabb jognak a munkából való megélést tartom. Ez fajunk történelmében sehol nem fordult jobban elő. Sajnos, a történelmet is úgy tálaljuk, mintha nem lett volna miden előző táradalomban széles munkából megélni képtelen réteg. Még azt sem írta le senki, hogy békeidőben a teljes foglalkoztatás ezer éves történelmünkben csak egyszer, a szovjetrendszerben volt megvalósított. Ebben a tekintetben a rendszerváltás után visszazuhanás történt.

Mániám, hogy a társadalmi fejlettségnek a megbízható mércéje a várható életkor, és a testmagasság alakulása. Nem véletlen, hogy a társadalomtudományok kényesen kerülik a két mutató használatát, mert akkor újra kellene írni a történelmet.

Ami a várható életkor alakulását illeti.

Ennek a mutatónak az átlaga a történelem során növekedett, és a növekedés mértéke jó mutató. Az egészségügy forradalmáig a lakosság sűrűségével fordítottan volt arányos. A fertőző betegségek terjedési sebessége ugyanis a lakosság sűrűsségével hatványozottan nő. Ezért a hadseregben, békeidőben is magas volt. Nagy volt a gőzhajózás előtt a tengeri hajókon, a bányászatban, a manufaktúrákban. Az sem tudatosul, hogy az ipari forradalom után, egészen a 20. századik, a gyárakban dolgozó, a szúfolt bérkaszárnyákban élő proletárok várható életkora is lényegesen rövidebb volt, mint a jobbágyoké.

Ebben a mutatóban a döntő változást azonban az egészségügy tudományos eredményei hoztak. Előtte nem volt olyan gazdag város, ahol a lakosság belső csökkenése megakadályozható lett volna. Ezt sem hangsúlyozzuk, hogy néhány kultúrától, például a görög-rómaitól eltekintve, nagyon alacsony volt az urbanizáció. Engem is meglepett, amikor megtudtam, hogy 1800-ban a világ népességének csupán 3 százaléka volt városlakó. Ezt a közelmúltban tudtam meg, amikor közölték, hogy a városlakók aránya túllépte az 50 százalékot. Ez is olyan adat, aminek nagyobb jelentősége lehet a jövőnk alakulása szempontjából, mint a vagyonelosztásnak.

Ami a testmagasság alakulását illeti.

Mintegy hatvan éve találkoztam nagy örömömre azzal, hogy egy bosztoni történész professzor a társadalmak fejlődését a testmagasság változásával méri. Tőle azt is megtudtam, hogy ezt a mutatót először egy kaposvári orvos, Véli György használta, aki a kiegyezés utáni sorozási adatokat dolgozta fel. Rádöbbentem, hogy engem is tanított a gimnáziumban. A testmagassággal foglalkozók mindenütt a világban ismerik a nevét, csak Kaposváron nem. Ő mutatta ki, hogy a két háború közti Magyarországon, abban a rendszerben, amit én akkor, és most is elképesztően rossznak tartok, a besorozottak testmagassága gyorsan nőtt. Jóval magasabbak voltak a katonakötelesek, mint a gazdagabb Japánban. Ma már tudom az okát is, ott egységnyi megművelhető területre ötször nagyobb a lakosság, mint nálunk.

Életem egyik nagy meglepetése akkor ért, amikor 2000-ben végre megszerezhettem a második világháború utáni sorozási adatokat. Ebből kiderült, hogy a háború után születettek testmagassága jobban nőtt, mint előtte valaha. Vagyis az általam is gyűlölt Rákosi rendszer nagyobb élelmezési javulást jelentett, mint történelmünk során valaha. Ezen megdöbbentem, és el kellett gondoskodnom. Rossz a kedvenc mutatóm, vagy nekem van ferde ítéletem a Rákosi korról. Rá kellett jönnöm, hogy nem a mutatóval van hiba. Én csak azt láttam, hogy ezekben az években nagy volt a politikai terror, folytak a kitelepítések, egyre több ember került börtönbe, internáló táborokba. Hogyan lehetséges az, hogy ebben a korban általában jobban kihordott gyerekek születtek, és azok jobb körülmények között váltak katonakötelesekké?

Ez csak azért történhetett meg, mert a begyűjtők ugyan a földhöz juttatottak padlásain is felsepertették a gabonát, de nekik mégis lényegesen több maradt, mint a háború előtt a nincsteleneknek, cselédeknek, sommásoknak.

A munkások esetében még nyilvánvalóbb volt a javulás. A számuk néhány év alatt megkétszereződött, és a munkahelyen naponta húsos ebédet és főzeléket kaptak. Ez a koszt ugyan nem volt olyan ízletes, mint anyáink főzte, de sokkal egészségesebb táplálkozást jelentett, mint a szegények hátköznapi házi kosztja. Azt a Tervhivatalban láthattam, hogy országosan lényegesen több volt a hús, a kenyér és a cukor fogyasztása.

Az igaz, hogy az arisztokraták és az úri középosztály sokkal rosszabbul élt. Az ő gyerekeik nem nőttek nagyobbra, mint a szüleik. Ez igaz volt még a parasztság felső tizedére is. De a rosszabb helyzetbe kerültek a lakosság tizedét jelentették. Ezek családjában születettek rontották a statisztikát, de a 90 százaléké sokkal többel javította.

Én pedig megtanultam, hogy a politikai naplapok és a társadalomtudósok munkáinak olvasása, és a magunk sérelemi helyett, jobb a tényekre figyelni.

Piketty a jelenkorról azzal akar megbízható képes adni, hogy kimutatja a fejlett világban a vagyonok differenciálódását. Számára, hogyan alakult az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor, az iskolázottság, figyelmen kívül hagyható. Még nagyobb hibát követ el azzal, hogy vagyon alatt csak azt érti, amit a klasszikus közgazdaságtan nemzeti vagyonnak tekint. Nem számol a szellemi vagyonnal. Ez megengedhető volt az osztálytársadalmakban, amelyikek túltermelték a népességet nemcsak mennyiségben, de a minőségben is. Ez azonban nem engedhető meg a minőségi munkaerőben hiányos fejlett társadalmakban, mivel azokban megszűnt a túlnépesedés, és általánossá vált a minőségi munkaerő hiánya.

A minőségi munkaerőben hiányos társadalmakat joggal nevezhetik tudásalapú társadalmaknak. Ezekben a társadalom elsődleges célja már nem a vagyon, hanem a minél jobb munkaerő termelése. Ezek működtetésére már csak az olyan közgazdaságtan alkalmas, amelyik a minőségi munkaerő újratermelésére ösztönöz. Ez az érdekeltség csak olyan társadalomban valósulhat meg, amelyikben a lakosság mennyiségi változása mindkét irányban az 1-2 ezreléken belül marad, a gazdag, egyre iskolázottabb, és a fogamzásgátlását megoldott. Ez spontán csak az emberiség ötödében történt meg. A szegénységből induló Kínában pedig a gyermekvállalás erőszakos megállításával állították meg.

Ma ezek a társadalmak adják a világgazdaság gyorsan fejlődő élcsapatát. Ebbe az élcsapatba azonban csak a puritán viselkedésű népek kerülhettek. Azoknak azonban mindegyike bekerült, vagy spontán, a cél elérését biztosító módszereket nem is ismerve, vagy tudatosan, felismerve annak szükségességét, erőszakkal korlátozták a gyermekvállalást. Ugyanakkor a nem puritán népek egyike sem volt sikeres, függetlenül attól, milyen ideológiai alapra építette a politikai felépítményét. Ezért lehet kimondani, hogy a jelenkorban csak a puritán erkölcsű népek képesek a többieknél gyorsabban fejlődni.

Piketty mégis annak bizonyításán fáradozik, hogy bebizonyítsa a hibás vagyonelosztás okán éppen azok a sikertelenek, amelyikek a valóságban a többieknél sikeresebbek.

Marx azért tévedett el, mert arra épített, hogy a fizikai tőke a tőkés számára természeténél fogva jövedelemtermelő. Pedig ez csak akkor igaz, ha a társadalomra a fizikai tőke hiánya a jellemző. Ha a társadalomnak már nem a fizikai, hanem a szellemi tőkében van hiánya, akkor elsősorban a szellemi tőkében gazdagok jutnak az értéktöbblethez. Ezt nem cáfolja a tény, ha a fizikai tőkének is van profitja, de az egyre kevésbé a tőketulajdonból, hanem a tőkét működtetők szellemi vagyonából származik. Ezt Piketty azért nem veszi tudomásul, mert a szellemi vagyon értéktöbbletet termelő szerepét figyelmen kívül hagyja.

A megoldást az jelentené, ha a minden értéktermelő tevékenységet úgy kezelnénk, ahogyan már az osztálytársadalmak kezdettől fogva kezelték a művészek és a hívatásos sportolók teljesítményét. Ezek esetében eleve ostobaságnak tekintették a munkaráfordítással történő értékmérést. Senkinek nem jutott az eszébe, hogy a kötők, zeneszerzők, festők, szobrászok műveit a munkaráfordítással mérjék. Tudomásul vették, hogy azok értékét csak a keresletük és kínálatuk arányát kifejező árral lehet mérni. Addig mégsem jutott el senki, hogy minden termék és szolgáltatás értéke csak az árával mérhető. Marx is azon erőlködött, hogy az árak centrumát valami egzakt módon meghatározza. Ezért találta ki az érték fogalmát.

Azzal, hogy a termékeknek nincs árcentrumuk, az erdészeti termékek ártervezésekor találkoztam. Az tény, hogy a száz éves fa kitermelésekor számos termékké válik. Ezen belül a gyökerek és az ágak semmit sem érnek, de a tőlük való megszabadulás költséges. Ezzel szemben a hámozási rönk, vagyis az öreg fák egyenes törzse nagyon értékes. A kitermelés mennyiségi többségét pedig a viszonylag olcsó tűzifa teszi ki. Közöttük még számos elem válik áruvá, a bányafa, a talpfa, a kerítésoszlop ára valahol a tűzifa és a hámozási rönk között van, attól függően, hogy mire, és mekkora a kereslet. Az ötvenes években még szükség volt a bányafára, a vasúti talpfára, de még a kerítésoszlopra is. Ahhoz, hogy minek mennyi legyen az ára, csak a kereslet és kínálat ismerete adott támpontot.

A klasszikus közgazdaságtan árelmélete csak abban az esetben ad támpontot az ár centrumra, ha egyetlen áru a termelőfolyamat terméke. Ez azonban egyre ritkább eset, amire nem lehet, nem szabad elméletet építeni.

Aki elismeri, hogy a munkaerő árát is a kereslete és kínálata közti arány határozza meg, legfeljebb azt bírálhatja, ahogyan az állam beavatkozik a keresletébe és kínálatába.

Aki elismeri, hogy a tőke elosztást és a tőke utáni jövedelmet is a kereslete és a kínálata határozza meg, legfeljebb azt bírálhatja, ahogyan az állam abba beavatkozik.

Tekintettel arra, hogy Piketty csak a tőkeelosztás differenciáltságát bírája, abban csak az lehet hibás, amit a külső beavatkozás okoz. De ezzel sem foglalkozik, megelégszik azzal, hogy ezt nem tartja igazságosnak. Az azonban, hogy a társadalom felépítményének valamelyik eleme jól, vagy rosszul működik, csak annak alapján dönthető el, hogy milyen a hatékonysága.

Ha egyetlen mondatban kellene Piketty könyvét minősíteni, azt mondom, tévúton jár, mert azt bizonyítja, hogy a fejlett társadalmaknak rossza a felépítményük. Ezzel szemben a gazdaságtörténelem legsikeresebb társadalmai a jelenkori puritán társadalmak. Hozzájuk viszonyítva minden más társadalom minden téren egyre jobban lemarad.

Az általános társadalmi törvény, hogy minél fejlettebb a társadalom, a potenciális lehetőségét annál alacsonyabb mértékben használja ki. Vagyis minél fejlettebb a társadalom, annál alacsonyabb a kapacitáskihasználása. Ez azonban minden eszközre, felszerelésre jellemző. Elég arra gondolni, hogy a legegyszerűbb gépkocsi kapacitásának a kihasználása magas volt, a legdrágábbé pedig annál sokkal alacsonyabb. A legmodernebb szövegszerkesztő kapacitását a használók átlaga csak nagyon alacsony fokon használja ki. Így van ez a társadalmi felépítményekkel is. Az első osztálytársadalmak teljesítménye szinte csak az időjárástól függött. A jelenkor fejlett társadalminak a teljesítménye ugyan százszor nagyobb, de az elsősorban a működtetők képességétől függ, de attól egyre jobban.

A társadalmak teljesítményét azonban nem a kapacitásuk kihasználási fokával, hanem a többi társadalomhoz viszonyított teljesítményükkel kell mérni. Piketty könyve azt igyekszik bizonyítani, hogy romlik a társadalmi vagyon felosztása. Ezzel szemben ezek a vagyonukkal rosszul gazdálkodó társadalmak teljesítménye sokkal gyorsabban nő, mint akár a múltban valaha, akár a jelenben máshol. Piketty az állítását a fizikai vagyon differenciálódásával bizonyítja. Még azt sem veszi tudomásul, hogy a jelenkori vagyon hatékonysága egyre inkább a működtetők képességétől, a szellemi vagyonától, és egyre kevésbé a tulajdonosától függ.

Jó lett volna olyan adatokat látni, hogy a nemzeti vagyonnak mekkora hányadát működteti a tulajdonos, és mekkorát a menedzserek, vagyis a vagyon működtetésére szelektált szakemberek. Ebből kiderülne, hogy száz év alatt a vagyonból származó jövedelmek egyre kisebb hányada származik a tulajdonból, egyre nagyobb a működtetésével megbízott szakemberek minőségéből. Vagyis a profit egyre inkább nem a tőke nagyságától, hanem a működtetésükkel megbízott szakemberek munkájának a teljesítményétől függ.

A jelenlegi fejlett társadalomban már nem a vagyonelosztást, hanem a jövedelmek elosztását kellene vizsgálni. Ebből kiderülne, hogy a jövedelemelosztás egyre kevésbé vagyonarányos, és egyre inkább a munkavégzők teljesítményével arányos. A jövedelmek egyre inkább olyanokká válnak, mint ami már az osztálytársadalmakban is így volt, a művészetekben és a versenysportokban a jövedelmek teljesítményarányosak. Ma már a legnagyobb művészek, a legkiválóbb sportolók a legjobban kereső ezredben vannak, az társadalmi elismertségük pedig a legjobban kereső tőkésekénél és a legnagyobb hatalmú politikusokénál is nagyobb.

Még nem találkoztam olyan társadalomtudományi munkával, ami kimutatta volna, hogy a művészetek és a sportok legnagyobbjainak hogyan alakult az idők folyamán az átlagoshoz viszonyított jövedelmük és a társadalmi elismertségük. A legnagyobb művészek és a legjobb sportolók mindig a legjobban fizetett munkások voltak, de a jövedelmük a feudális társadalmakban a földesurakéval, a tőkés társadalmakban a tőkésekkel nem volt összevethető. Ezek minősítése csak a jelenkorban nőtt egyre nagyobbá.

Bach jövedelme nem érhete el a város tekintélyes polgáraiét, azok őt is csupán az egyik alkalmazottjuknak tekinteték. Leonardo és Michelangelo jövedelme századát sem tette ki a pápa körüli tekintélyes érsekekének. Erkel annyi fizetést kapott, mint a többi katonai ezred karmestere. Bartók jövedelme eltörpült az arisztokratákéhoz és a bankárokéhoz képest.

Jelenleg azonban a legjobb karmesterek, operaénekesek, labdarúgók, golfozók jövedelméhez viszonyítva eltörpül a miniszterek a pártvezetők, nem is szólva az egyházak főpapjainak a jövedelme.

A társadalmi ismertségben pedig még nagyobbak a különbségek. A közvélemény egészében a legismertebb személyek a labdarúgás, és a könnyűzene sztárjai. Az értelmiség körében pedig a legnagyobb operaénekesek, karmesterek, zongoristák.

A háború előtt szinte mindenki tudta melyik a legnagyobb földbirtokos arisztokrata család, melyik a legnagyobb tőkés család. Ma a legnagyobb vagyonnal rendelkezők szinte ismeretlenek. Piketty mégis azt bizonygatja, hogy a tőke mennyre öröklődik. Pedig egyre kevésbé öröklődik, és egyre nehezebben tartható meg. 

Családforma

Tartalom

A nők egyenjogúsága. 3

A túlnépesedés. 3

Kopátsy Sándor                   EH                 2015 04 03

Társadalomszemléletem

Családforma

Három napja jutottam előbbre a nagycsalád kiscsalád évtizedes problémájában. Azt ötven éve felismertem, hogy az első ezredforduló előtt a nyugat-európai feudális társadalom a kiscsaládos jobbágyrendszerrel minőségi változást hozott a szántóföldi földművelésre épülő társadalmak történetébe.

A forradalmi változás két pillére a kiscsalád és a természetes csapadékra épülés volt.

Egyiknek a történelmi hatását sem értékelik a súlyának megfelelően. Még nem olvastam, hogy Európa nyugati felén termeltek először természetes csapadékon gabonát. De azt sem írta le senki, hogy Nyugat-Európában volt először gazdasági egység a kiscsalád.

Annak ellenére, hogy a kiscsalád történelemformáló szerepét hamar felismertem, nyomát sem találtam annak, hogy a kiscsaládra kialakulása mögött lett volna tudatosság. Nagyon bölcs logikája volt, hogy a kiscsalád mért jobb a nagycsaládnál, Nyugat-Európában, és csak itt, de itt is spontán alakult ki.

Az okát a marhapásztorkodásról a szántóföldi növénytermelésre történő váltás jelentette. Ezzel az átállással sem foglalkoznak a történészek, pedig az alapos társadalmi fordulatot jelentett. A germán és a skandináv népek mondavilága őrzi meg a nyugat-európai marhapásztorkodást. Mi magyarok is marhapásztorok voltunk, de a sztyeppén, ahol ez lovas nomád életet jelentett. Egészen más életforma volt a Golfáram által bő csapadékú és enyhetelű telű döntően erdősült térségben. Ott a marhapásztorok letelepültek, hiszen a legfeljebb néhány száz lakosú térség marhái számára egynapi járóföldön belül volt legelő, és az enyhe telek átéléséhez szükséges takarmány.

A Kárpát Medencétől nyugatra eleve nem volt nomád életforma. Ezt megértjük, ha arra gondolunk mennyi időre volt takarmánya a kontinentális éghajlatú sztyepén.

Vizsgáltam a középkori marhatartást, és rájöttem, hogy a nagybirtokos családok azzal gondoskodtak a lábon elhajtható exportról, hogy a hegyekben, az erdősült térségben a ritka lakosság kis falvakban élt, és a növendékmarha volt az eladható áru. Az eladásra szánt marhát tavasszal az alföldi legelőkön eltartva hajtották el a német piacokra szántat Nagyszombatra, az Észak-Itáliába szántat Székesfehérvárra. Ott vették át a nyugati marhakereskedők. Nyugat-Európában a marhapásztoroknak bőven volt közeli piacuk, ahova egy nap alatt is elhajthatták a marhát.

A magyar történészek számára sem tudatosult, hogy a Kárpát Medencébe ért hódítók, a hunok, az avarok és a magyarok sátorokkal vándorló pásztorok voltak. A hunok és az avarok korán érkeztek, az agrártechnikai forradalom előtt, amikor a négy évszakos, fagyos telű térségekben nem termett meg a búza és az árpa, nem jelent meg a rozs és a zab, ezért a pásztorkodásnál is nagyobb szegénységet jelentett a földművelés. Mi magyarok jókor jöttünk, a honfoglalás idején jelet meg a fagyálló gabonatermelés. Jellemző módon a magmaradt avarok már falvakban élő földművelők voltak, akárcsak az itt élő szlávok. Az ide érkező magyarságot sem kellett bíztatni, önként felcserélték a nomád pásztorkodást és a sátorban élést, házakban lakó gabonatermelő földművesek lettek. Ezzel az életforma változással spontán járt az is, hogy keresztények lettek.

Tőlünk nyugatra azonban a falvakban élő marhapásztorok csak művelési módot változtattak, az állattartó pásztorok gabonatermő földművesek lettek.

A mediterrán térségben ugyan már ezerötszáz évvel korábban termeltek gabonát, de önözéssel, ugyanúgy, mint a Közel-Keleten és Észak-Afrikában. Ezeken a gabonatermő, öntözött völgyekben azonban a malária kiirtotta a lakosságot. Ezek a területek lakatlan mocsarak lettek, amiket csak a 20. században, a malária elleni védekezés megoldása után csapoltak le. Ezzel ezerötszáz évre megszűnt Európa területén a gabonatermelés. A búza és az árpa csak az agrártechnikai forradalomban, az első évezred utolsó századaiban oldódott meg. Ezt nemcsak a télállóvá szelektálódott búza és árpa tette lehetővé, hanem a nedves éghajlatban nélkülözhetetlen talajforgató eke, és a szántásra, szárazföldi szállításra alkalmas igavonó állat.

Európa történelmében az agártechnikai forradalom hozott minőségi változást. Ezt megelőzően a kontinens nem volt gabonatermelő. A görögök és a rómaiak képesek voltak a kikötőjű városaikat gabonával ellátni. A kikötőktől távoli térségek gabonaellátása azonban technikailag sem volt megoldható. Ezt a helyzetet szinte automatikusan megoldották a kis görög városállamok, amelyek iparcikkeiket cserélték gabonára akkor is, amikor már a gabonatermő gyarmataik lakatlanná váltak. A Római Birodalom azonban a közel-keleti és észak-afrikai gyarmatok gabonájához a térség adóztatása révén jutott. Tehát nagy bölcsesség és szükségesség volt a jelmondatuk mögött: Navigare necesse est!

Az időszámításunk utáni századokban azonban kihaltak a Római Birodalom városai, szétesett a hadsereg, Európa civilizációja visszazuhant a barbárságba. Ez addig tartott, amíg Európa nem vált gabonatermelővé. Ezzel egy időben érkezett meg a magyarság a Kárpát medencébe.

A gabonaterelő társadalom felépítménye a feudális társadalom, amiben a földbirtokosok alkotják az uralkodó osztályt. Nagyon keveset tudunk arról, hogy a gabonatermelés előtt hogyan hasznosították a birtokukat a földesurak. Véleményem szerint, főleg bort, olajbogyót és fügét termeltek. Ezek azonban nem igényeltek állandó tulajdonosi felügyeletet. Elég volt a termés betakarításai idején a jelenlétük. Először nagyon meglepett, hogy a mediterrán térségben a földbirtokosok városokban éltek, onnan irányították a birtokaikat. A munkaerő rabszolga volt, akik felett a felügyelet a földesúr tisztviselői gyakorolták.

Előtte csak azzal találkoztam, hogy a földesurak a birtokain épült kastélyokban éltek. Az arisztokrácia nem volt városlakó.

Ahogyan a gabonatermelés lett a földek elsődleges hasznosítása, a rabszolgákkal való földtulajdon nagyon alacsony hasznosítását jelentette a rabszolgamunka. A legjobb hasznosítás a termés meghatározott részéért való tartós bérbeadás és szolgáltatástejesítés, vagyis a jobbágyrendszer lett. Ennek a leghatékonyabb formája a kiscsaládokra bízottnak adott jobbágytelek volt. Számomra azonban kérdés maradt miért csak Nyugat-Európában alakult ki a kiscsaládos jobbágyrendszer.

Miért marad fenn még Kelet-Európában és a Balkánon is a nagycsaládos rendszer?

A kiscsaládos jobbágyság legnagyobb előnye, hogy a kiscsalád többé-kevésbé állandó munkaerő kapacitást jelent. A két teljes munkaképes korú szülő. Azt kell szem előtt tartani, hogy a középkorban még nagyon alacsony volt a munkalépes koron túli emberek aránya. Sok volt a gyerek és nagy azok halandósága, és kevés a már munkaképtelen öreg. Ez tette lehetővé, hogy a jobbágytelkek nagysága az évszázadok során sem változott. Ezzel szemben a nagycsalád munkaereje és létszáma széles határok között ingadozott. Ebben a rendszerben viszonylag gyakran, 5-10 évenként a földesúrnak újra kellett osztani a jobbágyok között a földjét.

Az életre szóló jobbágytelek előnye volt, hogy azt a jobbágy tulajdonának érezhette, legalábbis úgy vigyázott rá.

Nemcsak a kiscsaládos jobbágyrendszer kialakulásának tudatossága ismeretlen, de legalább ilyen titokzatos, ahogyan a katolikus egyház ezt garantálta.

A kiscsaládos jobbágyrendszer azzal vált forradalmi megoldássá, hogy nemcsak a jobbágytelkek számához igazodott a jobbágyok száma, hanem csak annyi család válhatott gyermekvállalóvá, ahány jobbágytelek van. Ennek megvalósulását a római katolikus egyház azzal garantálta, hogy házasságot csak azok köthettek, akik számára a földesuruk jobbágytelket biztosított. Ezt azzal tette stabillá az egyház, hogy a házasságon kívül születetteket nem fogadta be, még el sem temette.

A kiscsaládos jobbágyrendszer volt a világtörténelemben az egyetlen gyermekvállalást szabályozó rendszer a negyedszázada bevezetett kínai rendszer előtt. Én, elsősorban ezzel magyarázom a Nyugat ezer éves páratlan sikerét. Ennek ellenére nyoma sincs annak, hogy a társadalomtudományok számra tudatosult volna a kiscsaládos jobbágyrendszer két előnye.

A születéskorlátozás volt az első, a hatékonyságban való nagyobb érdekeltség a második. Az utóbbiról már sokszor írtam. Mégis leszögezem, a középkori Európa legnagyobb találmánya a kiscsaládos jobbágyrendszer volt.

A nők egyenjogúsága.

A társadalmakra jellemző deformációk a lelkiismeretüket javítani akaróknak sem tűnt fel, hogy a legtöbb elnyomást a nők szenvedték. A társadalmakat szinte csak a férfiak szempontjából vizsgálták. Az emberek egyenjogúsága alatt a a férfiak egyenjogúságát értették. A két nemünk társadalmi helyeztében jellemző különbséget tudomásul sem vették. Annak még a nyomára akadtam, hogy valaki felvetette volna, hogy a legnagyobb különbség a két nem eltérő szexuális felelősségéből fakad. Ha erre valaki odafigyel, felismeri, hogy a nők egyenjogúsága mindaddig lehetetlen, amíg a fogamzásgátlás nincs megoldva.

Tekintettel arra, hogy a fogamzás, illetve a terhesség és a szülés következményei csak a házasságon belül azonosak, a fajunkra jellemző szexuális ösztön pedig nem tartható féken, a nők csak akkor lehetnek a társadalom egyenrangú tagjai, ha dönthetnek a fogamzásuk felett.

A fogamzásgátlás akkor vált a nők egyenrangúságának elsődleges feltételévé, amikor bekövetkezett fajunk túlnépesedése. Ez az életviszonyok rohamos javulásának, az ebből fakadó hosszabb várható életkornak lett a következménye. Ma a fejlett világban a várható életkor a fajunk ösztönös szaporaságának megfelelőnek háromszorosa, és a várhatóan rövidesen négyszerese. Azt, hogy milyen várható életkornak milyen spontán népszaporulat felel meg, a demográfusok elfelejtették megmutatni. Ennek maximuma akkor van, amikor a várható életkor és a fogamzásképes kor azonos. A fejlett országokban, különösen a lakosság felső jövedelmi és iskolázottsági kétharmadában, túl vannak. Ennek, a fogamzásgátlás széleskörű alkalmazásának hatására már a lakosság száma spontán csökken.

Itt kell megemlíteni, hogy a lakosság spontán csökkenésének megállítása érdekében általános a gyermekvállalás állami támogatása. Ami azonban mindenütt kontraszelekciót eredményez, mert a gyermekszám arányos támogatás a jó családok számára közömbös, a szegényeket pedig erejüket meghaladó gyermekvállalásra ösztönzi.

A fejlett országok politikai elitje nem hajlandó tudomásul venni, hogy a jelenkori fejlett társadalmak elsődleges érdeke a következő nemzedék minőségének javítása. Ezzel szemben a családtámogatás a minőség rovására a mennyiség növelésére ösztönöz.

A társadalmi érdek ennek épen az ellenkezőjét kívánja meg, a minőség javítását akár a mennyiség rovására is. Ezét látom elengedhetetlennek az olyan gyermeknevelési támogatást, ami a felnevelés hatékonyságára ösztönöz. Ezt pedig csak az olyan állami támogatással lehet elérni, ami az öregkori gondoskodást a felnevelt gyerekek értékéhez és nem a számához köti. Mivel a társadalom számára az egyetlen diplomás többet ér, mint tíz alacsonyan képzett, vagy száz a munkaerőpiacon nem hasznosítható személy.

Ezért fel kell adni azt a tőkés osztálytársadalmakban kialakult nyugdíjrendszert, ami a nyugdíjalapokba befizetett megtakarítás arányában biztosítja az öregkori ellátás mennyiségét.

A túlnépesedés.

A nők társadalmi ragja akkor zuhant le, amikor a születések meghaladták a társadalom érdekét. Biológia törvénye, hogy a születéseknek a halálozásokkal összhangban kell lenni. Ez, kivételes helyzetektől eltekintve annyi születét igényel, ami a létszám tartásához kell. Ezért a Darwin által felfedezett mutáció és szelekció annak érdekében működik, hogy a létszám tartásához igazodjon a szaporaság.

Mivel az emberrel olyan faj jelent meg, aminek a fejlődését már nem a mutáció és a szelekció alakítja, hanem az eszének köszönhetően tudatosan javítani képes életkörülményeit, magára kell vállalni szaporodásának szabályozását.

Ez ugyan néhány csúcsragadozónál, emlősnél, madárnál azzal oldódik meg, hogy önpusztító lesz. A csúcsragadozók, a jegesmedve, az oroszlán, a tigris, azért pusztítja a kölyköket, mert a létszámuk meghaladná az életterük optimális eltartó képességét. Ezt ugyan a naiv természettudósok azzal magyarázzák, hogy a kölykök elpusztítása után előbb lesznek párosodásra a nőstények. Ez természetesen ostobaság. Néhány ragadozó madár, elsősorban a baglyok, ha látják kevés a zsákmányállat, a fiókák egy részének a táplálását szüntetik meg, majd a fészekből kidobják.

Az eszével orientálódó ember számára a nők akkor értékesek, amikor létszámukban hiány van. Ilyen helyzet, ismereteim szerint, nem fordult elő.

A gyermekvállalás akkor haladta meg a társadalom érdekét, amikor a várható életkor meghaladta a fajunkra jellemző várható életkort, a húszas évek közepét. Ilyen kornak megfelelő halandóság esetén volt indokolt, hogy a szexuális ösztönünknek megfelelő fogamzás történjen.

Az ember, a fejlett agyának köszönhetően, viszonylag gyorsan, csupán néhány tízezer év alatt, az életformáját gyorsan az élettere követelményeihez igazította, ami azonban meghosszabbította a várható életkort, ebből pedig az életterekben elviselhetetlen túlnépesedés következett. Ennek következtében az emberi faj eddigi élete mintegy 95 százalékában csak kirajzással szaporodhatott. Mintegy húszezer éve fajunk már szinte minden életteret elfoglalt.

A gyűjtögető életmódokban gyorsan kialakult az eltartható létszámú lakosság, és beállt az éhhalál által féken tartott népesség. Minden élettérben a népesség a természet adta táplálék átlagához igazodott. A társadalomnak magának nem kellett túlnépesedés, gyengébb élelemforrás esetén csökkenteni a népességet, azt gyorsan csökkentette az éhhalál.

Fajunk történetében minőségi előrelépést a felmelegedés okozott. Ennek hatására azonban a gyűjtögetésre alkalmas területek jelentős hányadában drasztikusan csökkent a természet adta élelem. A benépesült területek jelentős hányada néhány évszázad alatt sivataggá vált, az eleve nagyon alacsony számú népesség is életképtelenné vált. Ezek egy része a csapadékosabb térségek felé menekült. Ott azonban sokkal többen akartak megélni, mint amennyit a gyűjtögetés eltarthatott.

Azt csak a biológiai forradalom tárta fel, hogy már a gyűjtögető társadalmaknak is voltak kiegészítő táplálékot jelentő kultúrnövényei. Először a burgonyáról derült ki, majd szinte minden termelésre fogott növény, a köles, a rizs, a búza, az árpa és a kukorica esetébe is bebizonyosodott, hogy sok ezer évvel előbb kapásan termelt kultúrnövény lett, mint ahogyan a fő élelem forrásként szántóföldi termelésükre tért a társadalom. A burgonya és a kukorica az őshazájában nem is lépett túl a kapás művelésen. Ezek csak Európában lettek szántóföldi kultúrnövények.

A történelemtudomány politika centrumos voltát jól bizonyítja a tény, hogy az élelmezés ugyan minden kultúrában százszor fontosabb volt, mint a politika, erre alig fordít figyelmet.

A két amerikai kultúra megfeneklését is csak az magyarázza, hogy mivel nem volt a szántóföldi műveléshez elég erős háziállat, a kapás művelésnél megragadtak.

A szántóföldi növénytermelésnek ugyanis két előfeltétele volt. A szántáshoz és a szállításhoz, azaz a szántóföldi termeléshez szükséges volt az emberénél sokkal nagyobb fizikai erővel rendelkező háziállat, és annak a talajerőt fenntartani képes trágyájára volt szükség. Mivel mindkét feltétel hiányzott Amerikában, a két kultúra megrekedt a kevés élelmet adó kapás növénytermelésnél.

Az első öntözéses növénytermelő kultúrák Ázsia és Észak-Afrika folyamainak síkságain alakultak ki. Ez a termelési mód közel százszorosára növelte a tartósan eltartható népességet. Minden magas-kultúra egészen az időszámításunk első évezrede végéig, az öntözéses gabonatermelésre épült.

Az önözéses földműveléssel párhuzamosan, de attól függetlenül, jöttek létre a pásztortársadalmak. Egy nagyságrenddel nagyobb területen, de egy nagyságrenddel kisebb népességeltartó képességgel.

Mindkét termelésre épült társadalom mintegy hatezer éve született, és viszonylag változatlanul jutott el az ipari forradalomig. Eddig az emberiség kilenctizede öntözéses gabonatermelésből és pásztorkodásból élt. Egyetlen kivétel volt az első ezredforduló végén, amikor megjelent Európa nyugati felén a természetes csapadékra épülő, állattartással kiegészülő mezőgazdaság. Ez terjed el a két Amerikában, Ausztráliában és Afrikában. Ma ez termeli meg a sokszorosára nőtt létszámú emberiség táplálékának nagyobb felét.

Fogamzásgátlás

A tudományos és technikai forradalom meghozta a nők egyenjogúságának a két előfeltételét. Megoldotta a fogamzásmentes szexuális ösztön szabadságát, és technikai forradalmat hozott a háztartási munkába.

Ebben a fejezetben az előbbivel foglalkozok.

A tudomány szinte figyelem kívül hagyja azt a tényt, hogy az ember szexuális ösztöne olyan szülésszámot eredményez, amire csak nagyon rövid, a húszak évek közepén lévő várható életkor esetében van szükség. Ez a szaporaságunk azért alakult ki, mert nagyon magas volt a halandóságunk. Ha a várható életkor valahol a húszas évek közepén volna, akkor nem lépne fel a túlnépesedésünk problémája. Azért voltunk viszonylag szaporák, mert nagyon halandók vagyunk. Fizikai adottságink alapján nem voltunk olyan életképesek, hogy a várható életkorunk a nemi érettségünket tíz évnél jobban meghaladja.

Nem ismerek olyan nagytestű emlőst, aminél a hímek szinte folyamatosan készek, és alkalmasak a közösülésre, a nőstények is hajlandók, ráadásul egy év folyamán havonta több napon fogamzásképesek. Tudom, hogy az olvasók többsége botránkozik, legalábbis nem érti, hogy mi köze az ilyen témáknak a társadalmak történetéhez. Pedig százszor több mint annak, mikor ki volt a király, vagy melyik párt nyerte meg a választásokat.

Hivatalos vallásom ritkán okozott örömet, mert mindig éreztem, hogy nem értette meg a reformáció lényegét, az óta egyre jobban lemarad attól, hogy a kor szelleméhez igazodó vallás legyen. Ezért csapott meg tavaszi szellőként, amikor a Fülöp Szigeteken járó pápa hangot adott a túlnépesedés katasztrofális következményeinek. Tisztéhez mérten keményen fogalmazott, amikor a sok gyermeket vállaló szülőket a nyulak szaporaágához hasonlította.

Nekem a háziállatok szaporasága gyermekkori élményem maradt. Apámnak köszönhetem, hogy életem során mindig hangot találtam az állatokkal, azok is velem. Az embereket nem értette meg, azok sem őt, de az állatok bízhattak benne. Azt, hogy értelmiségi lettem, anyának, azt, hogy otthon vagyok a természetben, apámnak köszönhetem. Azt is, hogyan kell 700 négyszögletes kerten eltartani egy családot. Kertész családban nőtt fel, a kertünkön szinte minden megtermelt, áruként virágot is. De azt csak később értettem meg, hogy a kerten kívüli lehetőségeket is kihasználta. Hattagú családunk húsigényét többségében a nyulak és galambok biztosították. A húsnyulakat a közeli parkból az öcsémmel ketten hordtuk, a galambok pedig kijártak a határba. A nyulak szaporaságáról tehát voltak élményeim. Nekünk a zsebpénzt a selyemhernyók termelték, amiknek az országúti eperfákról hordtuk a levelet.

Bármennyire hihetetlennek tűnik, ez a diákkori lecke fontos szerepet játszott abban, hogy a szocialista táboron belül, először Magyarországon robbant be a nagyüzemű csirketartás.

Jó barátok voltunk a Burgert Róberttal, akit az ötvenes években neveztek ki a Pécsi Állami Gazdaság igazgatójának azzal, hogy oldja meg Pécs tejjel való ellátását. Ez a profil azonban nem felet meg az én elképzelésemnek. Egész életemben nagy tejívó vagyok, de közgazdászként az volt a véleményem, hogy tejet ott kell termelni, ahol nem terem meg a gabona, és szinte egész évben zöldek a legelők. Tejtermelő az a térég legyen, ahol a parkokban a füvet nem kell locsolni.

A másik érvem, hogy a beindult biológiai forradalomban előnybe kerülnek a szapora fajták, ahol nagy a szaporaság, bőven lehet selejtezni. A tejterelés növelése azonban olyan takarmányozást és tartásmódot követel meg, amiben nagyon lassú a potenciális szaporodás, és hosszú a generációs ciklus. Ezért aztán a tejtermelő nagyüzemet nagy marhaságnak tartottam. Ezzel szemben a baromfitartás a másik végletet jelentette. Nagyon nagy a szaporaság, és nagyon rövid a ciklus. Ezt a Nyugaton akkor már felismerték, és hallottunk az ott elért eredményekről. Burgert zsenialitása gyorsan országos eredményt hozott.

Ez a kitérő ugyan hosszúra sikerült, de illusztrálja, hogy a fontos gazdasági változások elindulása nem a nagypolitikán, hanem az emberek találékonyságán, vállalkozó kedvén múlik. Nem a kormány gazdaságpolitikáján, hanem piaci jelzésekre való válaszok alakítják.

Az én társadalomszemléletemben pedig döntő szerepet játszik a szaporodásunk mértéke. Az osztálytársadalmak létrejöttét és a működését szabályozó törvényeket csak a túlnépesedésünk által okozott nyomás ismerete teszi lehetővé.

Ezt már a fasizmus divatja idején megtanultam. A fasiszták az emberölést az emberi faj genetikai tulajdonságával magyarázták, pedig csak a túlszaporodó ember lesz emberölő. A népességvesztő társadalmakban az ember társadalmi viselkedését az élet értékelése jellemzi. Az emberre sokkal inkább jellemző az élet megérzés, mint annak elvétele.

Fajunk történetének utóbbi mintegy hatezer éve azért volt tele közvetlen és közvetett emberöléssel, mert szaporább faj vagyunk, mint ahogy növelni tudjuk életterünk eltartó képességét.

A szaporaságunk annyira erős ösztönre épül, hogy csak akkor tudjuk elviselhető mértéken tartani, ha ösztönünknek megfelelő szexuális életünk során megoldható a fogamzásgátlás.

A tudomány, a politika és a vallás máig nem vallja be, hogy az ember nem azért volt az elviselhetőnél sokkal szaporább, mert az akart lenni. Ez most nyilvánvalóvá vált ott, ahol a fogamzásgátlás megoldható, mert lényegesen csökkent a gyermekvállalás.

Ez ugyan a történelmünk során is megmutatkozott, de a politika és a vallás igyekezett a bizonyítékokat elhallgatni. Minden társadalomban volt csecsemőölés, terhesség megszakítás, a megalapozott jövőre nem számítható gyerekek papnak, szerzetesnek, zsoldosnak, prostituálnak való adása, engedélyezése.

A háztartási munka lassú technikai fejlődése.

Erre a közgazdászoknak kellett volna felfigyelni. Azt ugyan tudták, hogy technikai fejlődés ott van, ahol hiány van munkaerőben, ahol ezért az ára magas.

A háztartási munkára bőven volt munkaerő, ráadásul azt meg sem kellett fizetni. A pásztortársadalmakban a nőket csak a háztarára, a háziiparra használták. Ez volt a jellemző az európai mezőgazdaságban egészen a kapás növények és a tejtermelés térhódításáig. A kalászos gabonák termelése csak aratáskor és csépléskor igényelt női munkasegítséget. Ugyanakkor a gabonák őrlése nagy és nehéz munkát kívánt a nőktől. A malmok elterjedése nagyon jelentős könnyítést jelentett a nők számára.

A kapás növények termelésének jelentőségét a nők gazdasági szerepének növekedésében viszonylag gyorsan felismertem. Amerika betelepítése talán semmiben nem jelentett nagyobb változást, mint a kapásnövények elterjedése. Ezek termelési ugyan lényegesen több munkával járt, de ennek nagyobb része a termelésben alig foglalkoztatott nőket érintette, de az elsődleges következménye a területegységen termett nagyobb tápérték volt. Azzal, hogy a tavaszi gabonákat, a tavaszi árpát és zabot felváltotta a kukorica és a burgonya, kihasználhatóvá vált a női munkaerő, és a megtermett táplálék is sokkal nagyobb lett, a nők szerepe a termelésben. Ezzel a társadalmi rangjuk is.

Az amerikai kapásnövények, a kukorica, a burgonya, a bab, a paradicsom, megjelenése a nők gazdasági szerepe szempontjából is változást hozott. Ezen túl, a megtermelt nagyobb tápértéknek, és az import gabonának köszönhetően Európa lakossága megkétszereződhetett.

Az is jellemző a történelemfelfogásunkra, hogy a háborús emberveszteségeket, a kivándorlás hatását túlhangsúlyozzuk, az eltartható lakosság nagyságrenddel nagyobb hatását azonban meg sem említjük. Pedig a sokkal nagyobb a kontinensen lakók számának növekedése volt. Az utóbbiban a legnagyobb szerepet a mezőgazdasági termelés növekedése és az importja játszotta.

A háztartási munkák technikai feltétele, hatékonysága azonban változatlan maradt. Ezzel magyarázható, hogy a 19. század végén a leggazdagabb Angliában a munkaerő mérleg adati szerint, a legtöbb embert foglalkoztató ágazat az uralkodó osztályokat kiszolgáló cselédek, inasok jelentették. A 20. század azonban gyökeres fordulatot hozott. A háztartási munkák hatékonysága nagyot növekedett. Az élelmiszeripar átvette az ételek készítésének tradicionális feladatát. A hűtőszekrény megoldotta az ételek tartós tárolását. A közművek megoldották fűtést, a világítást. Még nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatja a háztartási munkákban a termelékenység változás mértékét, de az adatoknál is jobb bizonyíték, hogy a munkaképes nők munkavállalása, felső iskolázása mennyi nőt vont ki a háztartásból.

A legnagyobb változást azonban az jelenti, hogy a fejlett társadalmakban a nők tovább tanulnak, mint a férfiak. Sokkal később mennek férjhez, és még később vállalnak gyereket.

Ha építkezhetsz, ne imádkozz!

Kopátsy Sándor                 PG                   2015 03 20

Ha építkezhetsz, ne imádkozz!

Diákkorom óta Móricz Zsigmond jelmondatát vallom: Ne politizálj, építkezz! Ezt is inkább úgy értelmeztem, ha építkezhetsz, ne politizálj. Magyarországon sokszor az volt a jellemző, aki építkezni akar, az kénytelen politizálni. De az elsődleges mindig az építkezés legyen. Maximum annyit kell politizálni, hogy lehessen építkezni. Ez most, az üzletek vasárnapi nyitva tartása kapcsán jutott az eszembe.

Közveszélyes ostobaságnak tartom a vasárnapi nyitva tartás korlátozását. Ez a KDNP ötlete volt. Ők komolyan veszik a középkori szerzetesrendek parancsát: Ora et labora! Imádkozz és dolgozz! Vagyis az imádkozás fontosabb, mint a munka. Ez a középkorban még pozitív követelmény volt, mert az imádkozás mellé, ugyan csak utána tette a mindenható az egyház a munka parancsát. Az új kor követelményéhez való igazodást azonban a reformáció jelentette.

Európa három kereszténysége a munka és az imádkozás sorrendjében három fokozatot jelent. A kelet-európai ortodox kereszténységben fel sem merül, hogy a munkát az imádkozás mellé kell állítani. A római kereszténység, legalább az imádkozás mögé állította. A reformáció e téren is tovább lépett. A protestáns etika a munkát helyezi előtérbe. A három európai kereszténység három fokozatot jelent a munka értékelésében. Ez világosan jelentkezik az eredményekben. Az életszínvonalban, az egy hívőre jutó jövedelemben a protestánsok vezetnek, és az ortodoxok pedig csak a harmadikok. Európa négy leggazdagabb országa, Norvégia, Dánia, Svédország és Finnország protestáns.

Számomra már az sem fogadható el, hogy az ünnepnapi munka bűn, a munkanapi semmittevés nem az. Ez EU tagok között a protestánsok többet dolgoznak, kevesebb ünnepet tartanak. A négy tengerentúli országban, a munkaviszonyban lévők évente 150 órával többet dolgoznak, mint a katolikus, kevésbé fejlett latin-amerikai országokban. Végül a távol-keleti konfuciánusok a protestánsoknál is 150 órával többet dolgoznak. Ráadásul a foglalkoztatásban is hasonlók az arányok. De éppen ebből az okból a növekedés sebességében is hasonlók a különbségek.

A KDNP vezetői nincsenek azzal tisztában, hogy a Nyugathoz való felzárkózás érdekében nem elég többet imádkozni, többet kell dolgozni. Mi az évente a munkahelyen ledogozott órák számával EU 28 tagállama között az utolsó három között vagyunk. Azt pedig könnyű volna megérteni, hogy kevesebb munkával nem lehet utolérni a jóval előttünk járókat akkor sem, ha mi többet imádkozunk.

A gyerek a szüleié!

Kopátsy Sándor                 PO                   2015 04 05

A gyerek a szüleié!

Örömmel olvastam a március 30.-i Népszabadságban egy felháborodott pedagógus tiltakozását az ellen, hogy törvény korlátozza a szülők iskolaválasztását. Nekem is sok a jelenlegi kormány beleszólása a családi életbe. Ezek között is a legjobban irritál a beiskolázásban játszott állami szerep. Nemcsak azért, mert nem szeretem, ha az állam mindenbe beleszól, hanem azért mert amit megkövetel az a társadalom érdekét is sérti.

Olyan világban születtem, amiben a szülői igyekezet elsősorban arra irányult, hogy a gyerekeik annyi vagyont örököljenek, ami biztosíthatja a boldogulásukat. Mi szerencsések voltunk, mert a szüleink elsődleges gondja az volt, hogy jól iskolázottak legyünk. Ezért is örömmel látom, hogy a fejlett világban a szülők ma már nagyobb szellemi értékkel, mint vagyonnal akarják új életükbe engedni a gyermekeiket. Felismerték, amiről a társadalmat vezetőknek fogalmuk sincs, hogy a fizikai vagyonná nagyobb biztosíték a tudásvagyon. Ezt nem veheti el a politikai erőszak sem.

Sok közgazdász még ma is abban a hitben él, hogy a jelenkori társadalom tőkés osztálytársadalom. Nem veszik tudomásul, hogy a fejlett társadalmakban már több a tudás, a szellemi vagyon, mint a fizikai. Aztán azt is megtudhattam, hogy a magyar szülők mennyivel okosabbak, mint az oktatáspolitikusok. Az utóbbiak úgy döntöttek, hogy minden gyerek csak a lakóhelyének megfelelő iskolába iratkozhat be. Erre a szülők kerestek egy a választott iskolájuknak megfelelő lakást, ahova bejelentették a gyermeküket lakosként. Ez alapulhatott rokoni, barátsági, vagy akár üzleti alapon. A gyerekük, természetesen továbbra is otthon lakott, onnan járt a szülei által választott iskolába.

Azt közgazdászként tudom, hogy a társadalomnak a szülők azzal adhatnak a legtöbbet, ha a gyermekeik ki kiképzését optimálisan alakítják. Aztán jön az állam, és törvényekkel korlátozza a szülőket, hogy ezt a kötelességüket ne lehessenek képesek teljesíteni.

Harminc éve az Egyesült Államokban, kíváncsiságból, meghallgattam egy ingatlanügynök által meghirdetett előadást, amiből megtudtam, hogy mitől értékes a lakás. Számos szempontot felsorolt, közte a jó iskola közelségét. Szerinte a középiskolás szülők számára ez a legfontosabb szempont. Azt is elárultak, hogy a bérlakást keresők számára is ez gyakran az elsődleges szempont. Ezt a vagyonadót szedő önkormányzatok is felismerték, a kerület ingatlan árai ugyanis függnek a jó iskolától is. Ezt látva, minden iskola rangsori helye a városon belül, publikált.

A kormányzat oktatáspolitikai hibái azonban ezzel nem zárulnak, a magyar iskolarendszer nemzetközi színvonalának romlása a tanulók családi hátterének minősége miatt történik. Az iskolarendszer minősége ugyanis elsősorban a gyermekvállalás mögötti családi háttéren múlik. Minél differenciáltabbak a családok jövedelmei, annál rosszabb az iskolarendszer eredménye. Az oktatási rendszert minősítő felmérések alapján az első tíz ország mindegyike vagy távol-keleti, konfuciánus, vagy nyugati jóléti társadalmú. Csak ezen a körön belül lehetséges a nemzetközi jó helyezés, és ott számít az alkalmazott módszer. Az is elsősorban ott jó, ahol a képesség iránya és szinte alapján homogén tanulócsoportokat képeznek.

Ezzel szemben az ostoba magyar oktatáspolitika a társdalom összetételének megfelelő tanulócsoportokat kényszerítenek. Lehetőleg minden tanulócsoportban legyen gazdag és szegény, okos és ostoba, fehér és cigány. Az utóbbi leírásához bátorságra, az esetemben öregségre van szükség. Nálunk ugyanis bűn a cigány szót is leírni, kimondani. Nekem pedig az a meggyőződésem, hogy a cigányságnak azzal ártunk a legtöbbet, ha a képzésüket nem a kultúrájukhoz, a családi hátterükhöz igazítjuk. Minél elmaradottabb egy etnikum, annál nagyobb társadalmi támogatást indokol a képzésük. De semmivel sem lehet jobban fékezni a felemelkedésüket, mint a szülők számára munka biztosításával. Ezért javasolnám, hogy a cigányok alkalmazása járjon megkülönböztetett kedvezményekkel. Például ne kelljen bérjárulékot fizetni utánuk.

A cigány szülők külön jutalmat kapjanak a gyermekei magasabb iskoláztatása esetén.

A privatizáció során elkövetett hibák között a legsúlyosabb következményei annak lettek, hogy a többségüket munkátlanságra ítéltük, a gyerekeiket olyan tanulócsoportba kényszerítettük, amivel eleve képtelenek együtt haladni.

A rendszerváltás óta olyan családtámogatás és oktatáspolitika folyik, ami ezerszer annyi kárt okozott és okoz még sokáig, amihez viszonyítva az egyetlen párt diktatúrája csak enyhe nátha.