Józanodás a Népszabadságban

Kopátsy Sándor                 PP                   2014-04-19

Józanodás a Népszabadságban

Még két hét sem telt el a baloldal katasztrofális veresége után, és a Népszabadságban is megkezdődött a kijózanodás. Az első oldalon négy vezércikk jelent meg, amiből három lényegében a választások utóhangja. A háromból kettő a kijózanodást jelzi.

Tanács István az írása utolsó fejezetében: „Ahhoz, hogy ezen segíteni lehessen a baloldalnak szakítani kell az utóbbi időben kritikátlanul átvett liberális mítoszokkal – az állam szerepének leértékelésével, a terelő szektorok lebecsülésével, az önkormányzati állások csökkentésével,…”Lényegében bevallja, hogy reménytelen az olyan politika, ami a baloldal erejében nem bízva, a választók óriási többsége által mereven elutasított liberálisok kegyeit keresi. Annak megnyerése érdekében szoclib politikát folytat. Ebben már Horn Gyula is belebukott, amikor az abszolút többség birtokában is hagyta, hogy a liberálisok az orránál fogva vezessék. A választási harcban a fő célnak nem a Fidesz reménytelen leváltást kellett volna tekinteni. Még akkor is, ha ennek az ára a hűséges baloldali szavazók elveszése, illetve a Jobbikhoz terelése. Tudomásul kell venni, hogy a Fidesznél nagyobb veszély is van. A Fidesz legyőzése irreális cél volt. A liberálisokkal való szövetség pedig nem is annyira a baloldal, hanem a liberálisok fő ellenségét, a Jobbikat erősítette.

Az MSZP addig nem lehet erős ellenzéki párt, amíg nem a saját híveinek, a társadalom alsó rétegének, hanem a jómódú liberálisok bizalmát, szövetségét keresi. Az MSZP akkor érhetett volna el reális választási eredményt, ha a foglalkoztatásra koncentrál.

Amennyire érthető, hogy a liberálisok nem számíthatnak jelentős parlamenti képviseletre, és keresik a sokkal nagyobb szavazótáborral rendelkező MSZP szövetségét, annyira ostobaság, hogy az MSZP belement nemcsak a Bajnaival, de a Gyurcsánnyal és a Fodorral való szövetségbe. Ezek együtt nem nyerhettek annyi szavazatot, mint amennyire a baloldali elkötelezettségű MSZP számíthatott volna.

Papp Sándor Zsigmond írása is sokat mondó. Közli egy román felmérés eredményeit. Ebből kiderül, hogy a legrosszabb. Leginkább embertelen Ceausescu ma is a legnépszerűbb román politikus. A szerző megelégszik azzal, hogy a mindenkinek munkát, anyagi létbiztonságot biztosító, a politikai ellenfeleit ázsiai szigorral irtó, büntető diktátor is népszerű.

Az írás nem megy a következtetésekkel tovább. Ceauescu mellett Sztálint is megemlíthetné. Az oroszok magasan Gorbachov elé helyezik. Említhetné, hogy az amerikai közvélemény kutató szerint jelenleg a kínai kormány népszerűsége messze meghaladja minden demokrata állam kormányáét. Az sem tagadható, hogy még Hitler is példátlanul népszerű volt.

A többit már én teszem hozzá.

Nekünk, magyaroknak szerencsénk volt, mert néhány év után Rákosit a szovjetvezetés leváltotta, helyére végül Kádár került, aki minden társánál emberségesebb diktátor volt. A közép-jobb Fidesz mégis az uralmát a lehető legrosszabbnak tartja. Pedig ennél nagyobb szívességet nem tehetne a Jobbiknak.

Az MSZP is sokkal jobban tette volna, ha a Kádár-rendszer előnyeinek megtartását, mindenek előtt a minden kinek munkát biztosító rendszerét hangsúlyozza, nem a liberalizmus magyar bajnokainak a kegyét keresi.

Révész Sándor írása, amiben ökröknek tarja azokat, akik nem a liberális szabadságjogokat tartják mindenek felettinek, azonban arról győzött meg, hogy a Népszabadság szerkesztősége még nem józanodott ki.

Csillagászati áltudomány

Kopátsy Sándor                 PB                   2014-04-19

Csillagászati áltudomány

A tudományos és technikai forradalom a csillagászatban is óriási előrehaladást ért el. Az eszközök, és a módszerek csodákra képesek. Mint minden nagy technikai áttörés, ez is alkalmat ad arra, hogy sokan tudománytalan utakra térjenek. Az, hogy számtalan csillag ismeretében olyan bolygókat keresnek, ahol a földihez hasonló élet található, nem sok tudományos eredményt ígér, mert rossz úton járnak. A csillagászok elkezdtek életet keresni a világűrben. Az, hogy a lehetőségek milliárdjai között más égitesteken is lehet, sőt valószínű, hogy élet is van, nagyon valószínű. Annak azonban sokkal kisebb esélye, hogy a földi élethez hasonló életet találnak. Márpedig a csillagászok ilyen életet keresnek. Abból indulnak ki, hogy ha valahol van élet, az csak a földi élethez hasonló lehet.

Már ez is nagyon reménytelen feltevés. Az ugyan még elfogadható, hogy a földi élet alkotóelemeit és létfeltételeit keresik, de az már aligha reális, hogy bárhol csak a földi, illetve ahhoz hasonló életforma lehetséges. De azért ez is fontos kutatási cél. A mienkéhez hasonlítható életforma létrejöttének azonban nemcsak azonos, vagy legalább nagyon hasonló fizikai és kémiai feltételei vannak, hanem történelmiek is.

A földi, vagy az ahhoz hasonló élet létrejöttének ugyanis földtörténeti oka is van. Ez az életforma csak azért jöhetett létre, mert a földünknek nagyon változatos története volt. A földi élet létrejöttéhez ugyanis nemcsak a fizikai és kémiai feltételek voltak szükségesek, hanem az életformákat érintő földtörténelmi változások is szükségesek voltak. Azok nélkül talán még ma is a legalacsonyabb életformáknál stagnálnának a földi életformák.

Darwin sem vette tudomásul, hogy az életromák fejlődésének, vagyis a fejlettebb életformák létrejöttének elengedhetetlen feltétele az életkörülmények folyamatos, néha nagyon nagy változásai is. A földünk fizikai és kémiai környezetben ugyan létrejöhetnek a kezdetleges életformák, de azok mindaddig stagnálnak, amíg nem változik meg az őket létrehozó környezet. A földi életformákhoz hasonló életnek két előfeltétele van: egyrészt a nálunk adott fizikai és kémiai elemek jelenléte, és ezek környezetében bekövetkező változások sokasága. Vagyis a jelenlegi földi élethez hasonló életformákat csak olyan égitesten kereshetünk, ahol nemcsak a szükséges fizikai és kémiai feltételek, hanem annak változásai is hasonlók voltak.

A tudomány eszközei azt már lehetővé teszik, hogy megállapítsuk, hol van olyan hőmérséklet, víz, hol vannak jelen azok az elemek, stb., mint a földön. De attól még felmérhetetlen messzeségben vagyunk, hogy az égitestek, bolygóknak nemcsak a fizikai adottságait, hanem a végbement változások történetét is vissza lehessen lapozni. Ezzel tehát jelenleg még tudományos alapon nem érdemes foglalkozni.

Sajnos, a tudósok többsége szívesen foglalkozik olyan kérdésekkel, amelyeket nem lehet megválaszolni. A megoldhatatlan feladatokon történő tudományos fáradozásnak ugyanis nincs mérhető tudományos eredménye.

Darwin sem figyelt fel arra, hogy a földünk különböző életkörülményei között nagyon eltérő a biológiai fejlődés sebessége. Változatlan életkörülmények között ugyanis áll a biológiai fejlődés órája. A nagy biológiai változások mindig és mindenütt óriási fajpusztulásokkal, ugyanakkor új, fejlettebb fajok megjelenésével jártak. Darwin idejében még alig volt ismeret arról, hogy mikor, hol, és milyen fajok pusztultak el, és milyen új fajok jelentek meg, terjedtek el. Ma már azonban bőven vannak ismereteink a földi élet megjelenéséről, a nagy fajpusztulásokról.

Köztudott, mikor uralkodtak a dinoszauruszok, miért pusztult el az óriási többségük, és ezek helyét hogyan hódították el az emlősök. Ehhez van nekem saját véleményem. Az emlősök meg sem jelentek Ausztráliában, mert ott nem volt jelentős éghajlati változás.

Az emberi faj pedig egy jelentős környezetváltozást élt meg, a jégkorszak végét jelentő felmelegedést, ami fajunk jelenős hányadát fenyegette azzal, hogy kipusztul, ha nem tér át a termelésre. Vagyis még mindig gyűjtögetnénk, ha nincs jelentős klímaváltozás.

A biológia máig nem ismerte fel, hogy a biológiai fejlődés motorja a környezetváltozás, és változatlan környezetben nincs fejlődés. 

TÖRTÉNETÍRÁSUNK KÉRDŐJELEI

Kopátsy Sándor                  EH                2014-04-20

TÖRTÉNETÍRÁSUNK KÉRDŐJELEI

Csukás Máté ezzel a címmel irt tanulmányt az új EGYENLÍTŐ legutóbbi számában. Írása Száraz Györgynek 1985-ben a Magvetőben megjelent történelmi esszéjére épül. Mivel jelenleg egy RÖVID MAGYAR TÖRTÉNELEM megírásával foglalkozom, kapóra jött. A cím nekem megtévesztő, mert nem a magyar történelemírás, hanem a magyar társadalmi fejlődés kérdőjeleivel szeretnék foglalkozni.

Közel 50 éve, amikor közgazdász akartam lenni, hiszen ezt a pályát választottam, nagy örömmel olvastam a fiatal magyar történészek felismerését arról, hogy a magyar államalapítás során a nyugat-európai társadalmaktól lényegesen eltérő társadalmat hoztunk léte azzal a céllal, hogy Nyugat-Európához igazodjunk. A marxista filozófiával felfegyverzett fiatal történészek rámutattak arra, hogy a magyar társadalom ugyan a nyugati kereszténységre és a feudális társadalomra épült át, de nagyon fontos karakterében alapvetően más lett, mint a nyugat-európai példaképei. Eleve nem volt, és nem is lett polgársága.

Minden magyar történelmet azzal kezdenénk, hogy a magyar társadalomnak aránytalanul sok nemese volt, de nem volt polgársága. Attól kezdve, hogy Győrffy György erre vonatkozó adatait elolvastam, egészen más lett a történelemfelfogásom. A középkori francia társadalomban, amit joggal lehet a nyugat-európai feudális társadalom megjelenítőének tekinteni, a nemesek a lakosság egyetlen százalékot jelentették. Vagyis ekkora volt az uralkodó osztály. Ezzel szemben, a városi polgárok hatszor annyian voltak, mint a nemesek. Mind a nemesek, mind a polgárok zömmel franciák voltak. Ezzel szemben a magyar társadalomban 6 százalék volt a nemes, és egyetlen százalék a polgár. Ráadásul a magyar etnikumú lakosságban 10 százalék volt a nemes. Az eleve nagyon kevés polgár között szinte nem is volt magyar. A sokkal gazdagabb francia társadalomban hatod annyi volt a nem adózó nemes, akiknek nagy többsége anyagi tekintetben is úr lehetett. A francia társadalomban, aki nemes volt, az eleve a gazdagok közé tartozott.

Magyarországon, a vidéken élő lakosság 6, a magyar etnikum 10 százaléka nem lehetett gazdag. A magyar feudális társadalomban tízszer többen tartoztak az uralkodó osztályba, mint amennyi gazdag lehetett volna. Ezek a számok adnak magyarázatot számomra a magyar történelem ezer éves útjára.

Ismereteim szerint, a magyarhoz hasonló csak a lengyel társadalom volt. Ez már önmagában is magyarázza a közös sorsunkat.

A társadalmunk krónikus polgársághiánya minden másnál nagyobb szerepet játszott a magyar történelem alakulásában. A lakossághoz képest, hatod annyi polgárunk volt, mint a franciáknak, de azok között sem voltak magyarok. A polgárhiányt látva, a királyaink Nyugatról telepítettek be, többségében germán polgárokat, akik azonban eleve olyan autonómiát élvezhettek, hogy nem is keveredtek a magyar etnikummal, etnikai zárványok maradtak.

A történelem fontos eseményei nem köthetők évszámokhoz.

Csókás Máté is követi a magyar történészek által járt utat, a fontos történelmi eseményeket évszámokhoz, konkrét eseményekhez köti, a mondanivalója szempontjából 1514, 1814 és 1944 évet említi. Amennyire tudomásul veszem, hogy a vallások ünnepe naptárhoz igazodnak, annyira meggyőződésem, hogy a nagy történelmi folyamatok, nem lehet azokat konkrét évhez, naphoz kötni.

Történészként marxista vagyok, a történelmi események a lassú folyamatok során kialakult alépítmény következményei. Ezért, ha a létrehozó okokat meg akarjuk érteni, az alépítmények létrejöttének folyamatát kell feltárni.

A Dózsa György által vezetett jobbágylázadás nem magyar társadalomban megérett változás előzménye volt, hanem a Nyugat-Európában megérlelt és a reformáció által felhevített reformok kísérőjelensége. A kezdeményezői nem is a jobbágyok, hanem a vallás újítója az alsópapság volt. Ha valahol, akkor a magyar társadalomban egyáltalán nem érett meg a helyzet a jobbágyfelszabadításra, mivel sok volt a nemes és kevés a polgár. Elég arra gondolni, hogy ezt a nagyon széles nemesi osztály még a 18. század végén, a császár parancsára sem fogadta el.

A magyar társadalom nem a jobbágyfelszabadításra, hanem a reformációra volt érett. Még a protestáns történészek sem rétnek ki arra, hogy a reformáció győzelméhez a földbirtokosok támogatása is kellett. A jobbágytartó földesuraknak is érdekül volt a magas egyház adó felszámolása. Az a tény, hogy a földesúrnak járó tizeddel azonos adót szedett be a katolikus egyház is. Márpedig a földesurak könnyebben szedték be a maguk tizedét, ha nem kellett a kilencedik tizedet az egyháznak adni. Ráadásul a földesurak nemzeti érzelmét is sértette, hogy az egyházi adó jelentős hányada Rómába, külföldre vándorolt.

A jobbágyok számára még nagyobb adókedvezményt jelentett a református vallásra való áttérés. A kilencedik tízed elmaradt. A protestáns egyháznak fizetett adót maga az egyházközség állapította meg, és helyben került felhasználásra. Ismereteim szerint ez volt a történelem talán legnagyobb adóreformja. Ennek tudatában értettem meg, hogy azért győzött elseprő fölénnyel Magyarországon a reformáció. A földesurak és a jobbágyok fontos anyagi érdeke volt.

Annál kevésbé értem azt, hogy miért nem tudatosult a reformációval járó adóreform.

Ennél is nagyobb talány, hogy a protestáns egyházak vezetői sem hangsúlyozzák, hogy nemcsak a Magyarországon megmaradt reformáció, de még a reformáció gyors győzelme is az Oszmán birodalom katonai nyomásának köszönhető.

Itt újra elmondom, Luther Márton Werbőczynek kifejtett véleményét. Valamikor a 70-es években olvastam a történelmi közleményekben Werbőczy naplójának a Lutherrel folytatott beszélgetését. Werbőczy, mint a Királyi Magyarország követe vett részt az egyik birodalmi gyűlésen. Luther ment oda hozzá, és megmagyarázta, miért nem érti a magyarok teóriáját arról, hogy ők a kereszténységet védik a pogány törökkel szemben. Ők a nyugat-európai protestánsok aligha győzhettek volna, ha a katolikus spanyol-osztrák Habsburg Birodalom nincs elfoglalva az Oszmán Birodalom terjeszkedésével.

Nem találtam olyan református püspököt, papot, aki tudott volna erről a naplóról. Jó húsz évvel később derült ki, hogy ez a napló Budapesti Református Teológiai könyvtárában van. Ráadásul van egy négy évvel későbbi napló is, amelyikben már a katolikus Werbőczy keresi meg Luthert.

E példa jól jellemzi, hogy a magyar történelem még mindig mennyire a katolikus klérus befolyása alatt áll.

Az 1514-es dátum nem azért fontos, mert akkor volt a jobbágylázadás, hanem a század egésze azért, mert a 16. században vert gyökeret a reformáció.

Csókás Máté is úgy emlékszik meg a Dózsa György által vezetett parasztlázadásról, mint valami jelentős történelmi fordulat lehetőségéről. A magyar társadalomban azonban nem volt semmi esélye az Európán végigvonuló parasztlázadásoknak, mert a magyar társadalomban a nagybirtokos arisztokrácia a jobbágyokkal szemben erős támogatást élvezhetett a nagyszámú, szegény nemességtől. A magyar feudális társadalom azért volt erős a haladó eszmékkel szemben, mert a kevés nagybirtokost a sok kisnemes támogatta. Ehhez járult, hogy nem volt a haladás élcsapatát jelentő polgárság. Dózsa seregében a vezető elitet a szegény szerzetesek jelentették.

Jobbágyfelszabadulás.

A magyar társadalomban először csak a 16. században és csak a Hódoltságon történt meg a jobbágyok bizonyos mértékű felszabadulása. Nem nyugat-európai módon, hanem az oszmán kultúra keretei között.

A magyar történészek alig érintik az oszmán társadalom különleges formáját. Abban ugyan senki nem volt szabad, mindenki, a legnagyobb rangú, a leggazdagabb is, a szultán rabszolgája volt. Mivel minden föld a szultán tulajdona volt, a jobbágyok csak bérlők lehettek. De az egyetlen, sok ezer kilométerre élő tulaj nem olyan veszélyes, mint a hegyben lakó, akinek egyetlen bevétele a jobbágyaitól behajtott adó, óriási különbséget jelentett a volt jobbágyok számára, hogy bérlői státusba kerültek. Ráadásul az adójukat nem családonként, hanem a település közös adójaként, a szpáhinak fizették. Viszont szabadon költözhettek, kereskedhettek, vehettek ingatlant. Ezek a kedvezmények ugyan csak ritka kivételnek jelentettek érvényesülést, de népük történetében a Hódoltsági településeken indulhatott meg a parasztpolgárosodás.

A nagyra duzzadt mezővárosokban létre jöttek a parasztpolgárosodás feltételei. Erről készített Erdei Ferenc alapos feltárást. A történészeinknek azonban ez is elkerülte a figyelmét. Szinte semmit nem tanítunk a magyar parasztság polgárosodásáról.

Az 1847-es népszámlálás adatai tették számomra egyértelművé, hogy magyar etnikumú polgárok tömegesen csak a Hódoltság térségében volt. Kisebb mértékben néhány erdélyi magyar városban is. Csak a szultán befolyásának köszönhetően.

A Királyi Magyarországon, a jobbágyfelszabadítás előtt, szinte semmi nem történt a magyar polgárság kialakulása érdekében.

Amennyire a Dózsa-lázadás reménytelen kísérlet volt, annyira jelentős szerepe lett a Hódoltságon bevezetett társadalmi átalakításnak. A Hódoltságból elmenekültek a földesurak és a főpapok, a társadalmi és vallási haladás elleni erők élcsapata. Ugyanakkor megszűnt a földesurak jobbágysága. Minden föld a szultán tulajdonába került, és azt a jobbágyok bérbe művelhették. Arról sajnos, nincsenek adataink, hogy mekkora volt a bérleti díj. Minden bizonnyal magas, de nagyobb mozgásszabadságot biztosított, mint a földesúr uralma alatt. Szabad volt, nemcsak a költözködés, de a kereskedelem és ezzel a vagyonszerzés is. Ugyan szó sem lehetett valamiféle általános jólétről, de megindulhatott a kevesek meggazdagodása. Néhány tőzsér, marhakereskedő nagyon gazdag lehetett. Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy Debrecen, Szabadka, Szeged városi önkormányzatait már parasztpolgárok irányították.

Talán még nagyobb történelmi hatása volt annak, hogy Királyi Magyarországon a reformáció nem törte meg a katolikus egyház politikai túlsúlyát. Azt ugyan történelmi tényként elfogadjuk, hogy a reformáció elseprő sikert aratott a Kárpát Medencében, de arról szó sem esik, hogy milyen következményei lettek volna annak, ha a lakosság nagy többsége a protestáns egyházak híve marad.

A magyar társadalom egyik súlyos hiányossága, hogy a lakosság viselkedése nem eléggé puritán. A tudományos és technikai forradalom korábban elképzelhetetlen mértékben felértékelte a lakosság puritán viselkedését. Az óta egyre nő a puritán kultúrájú népek fölénye. Ezt Max Weber jó száz éve felismerte. Az összefüggés ugyan fordított ahhoz képest, ahogyan ő látta. A puritanizmust nem a protestáns vallásoknak köszönhetjük. Az összefüggés fordított, mert az eleve puritán katolikusok tértek át a puritánabb keresztény vallásra. Ennek ellenére a protestáns vallás is szerepet játszott a puritán erkölcsök megerősödésében.

A többségében katolikus Magyarországon nem szabad még a történészeknek sem bevallani, hogy a keresztény világon belül egyre nő a protestánsok fölénye a katolikusokkal szemben. A katolikus vallás egyre inkább a latin kultúrájú népek vallása lesz. Nemcsak a történészek, de még a magyar protestáns egyházak sem hangsúlyozzák, hogy a reformáció csak azért élte túl a Habsburgok türelmetlen ellenreformációját, mert a Hódoltságban és az Erdélyi Fejedelemségben a szultán védelmét élvezhették.

Ahogy Dózsa jobbágyfelszabadítását politikai kalandnak tartom, II. József jobbágyfelszabadításának elszabotálását a legnagyobb nemzeti bűnünknek tekintem. Erről azonban a magyar történészek még ma is mélyen hallgatnak. A történelmünk jelentősen másként alakulhatott volna, ha a 18. század végén megtörténik a jobbágyság felszabadítása. Ennek hatvan éves késedelme az egyik legnagyobb bűnünk.

Helyünk a Monarchiában.

Az ország felszabadítása után azonban a Hódoltság térségében is helyreálltak a feudális viszonyok. A Habsburg Monarchiában Ausztria, Csehország és az észak-olasz tartományok voltak lényegében nyugat-európai színvonalúak. Hozzájuk viszonyítva a Császári Udvar konzervatív, reakciós volt. Magyar Királysághoz képest azonban haladó.

Trianon elkerülésének egyetlenútja lehetett volna, a kisebbségek autonómiája. Ebből fakadt a monarchiás tagságunk egyik ellentmondása. A császároknak szükségük volt az osztrákok, csehek észak-olaszok modernizációjának a féken tartásához a náluk is konzervatívabb Magyar Királyságra. Ennek a ténynek az elhallgatása is a nacionalista magyar történészek felelőssége, akik még ma is azt hangsúlyozzák, hogy a nemzet nagyjai azok voltak, akik a császároktól való függetlenséget tartották elsődleges politikai célnak. Ez a népszerűsítésük azért sikerült, mert a kisebbségek kezelésében a magyar etnikumú lakosság nem akart tudni a kisebbségek jogairól. A császárok a magyar nacionalizmussal ellentétes álláspontot képviseltek. Bárcsak a császárok nagyobb sikerrel védték volna a kisebbségek jogait.

A 19. század második felében a jobbágyfelszabadítás és a vasúthálózat kiépülése hatására végre felgyorsult a polgárosodás. Ennek nemcsak a minőségét, de a többségét is a magyar zsidóság jelentette. Ez volt az első eset, amikor a nem magyar etnikumú városi, nyugat-európai értelemben vett polgár magyar akart lenni.

A gyorsan gyarapodó zsidó etnikum a magyar városokat, mindenek előtt Budapestet nyugati értelemben polgárivá tette. A zsidó polgárság sikere felkeltette a nemesség társadalmi szerepébe lépő úri középosztály irigységét. Trianon nélkül azonban aligha kerülhetett volna arra sor, hogy az első világháború után az úri középosztály megkaparítsa a hatalmat. A közigazgatás és a hadsereg ugyan korábban is a kezükben volt, a gazdaságban azonban nem volt szerepük. Legfeljebb azt hitték, hogyha nem foglalják el a zsidók a gazdaságot, akkor ők lehettek volna a gyárosok és bankárok, azaz a gazdagok.

Az úri középosztály a magyar zsidóságot okolta az első háború elvesztésért, ennek köszönhetően lett népszerű. Holott a háborút nem a zsidók akarták, és abban a hadsereget sokkal jobban ellátták, mint az urak tehették volna.

Csukás Máté is beleesik abba a hibába, ami szerint, ha nincs első világháború, nem kerülhetett volna sor Trianonra. Valami számomra érhetetlen okból a magyar történészek nem hajlandók tudomásul venni, hogy a Kárpát Medence nem maradhatott egy ország. Ez csak akkor maradhatott volna, ha a kisebbségek már évszázadokkal korábban autonómiát élveznek.

Az elmúlt száz évben szinte minden többnemzetiségű állam szétesett. Kivétel csak Svájc és Belgium maradt. Ebben a két országban soha nem volt etnikai elnyomás. Közép-Európában Erdély lehetett volna, de ezt mi magyarok tettük lehetetlenné. Ezzel szemben szétesett, sőt kegyetlen belháborúba zuhant Jugoszlávia. Szétesett Csehszlovákia. Darabjai hullott a Szovjetunió. Ezek mindegyike kevésbé volt elnyomó az etnikumaival szemben, mint Magyarország.

Jó volna tanítani Trianon előzményeit. Az első világháború elvesztése előtt jó hetven évvel, 1849 tavaszán megszületett Olmützi Alkotmányt. Erről azért uralkodik csend, mert ennek tudatában összedől a háborúvesztés és az ország felosztása között hangsúlyozott összefüggés. 1849 tavaszán, fél évvel Világos előtt, ugyanis már megtörtént Magyarország felosztása. A bécsi zavargások elől a Császári Udvar ugyanis Csehországba, az Olmützbe, az érseki palotába menekült. Akkor már egyértelmű volt a magyar szabadságharc katonai veresége. Ezért elhatározták, hogy a Magyar Királyságot is beépítik az osztrák örökös tartományok rendszerébe. Ennek érdekében önállósítják Horvátországot és Erdélyt, valamint a Temesvár székhelyű Szerb Vajdaságot. Ez a felosztás csak annyiban különbözött a Trianonban kötött békétől, hogy a többségében szlovákok által lakott térség a Magyar Királyság része marad. Ezt a Trianont nem az első világháborút megnyerő hatalmak, hanem a Habsburg Monarchia Császári Udvara találta ki, és a császár írta alá.

Ennek fényében tudománytalan állítás az 1914-es évet történelmi szempontból határkőnek tekinteni, az a látszatot kelteni, hogy Magyarország felosztása a háborúvesztés következménye.

Ukrajna szétesik

Kopátsy Sándor                 EH                   2014-04-19

Ukrajna szétesik

Az ukrajnai vállság az igazolja, hogy mind Brüsszelben, mind Kijevben nagyon buta emberek alakítják a politikát. Azt már leírtam, hogy miért ez a véleményem a brüsszeli vezetésről. Most arról írok, hogy miért tartom a kijevi vezetőket még ostobábbaknak.

Kijevben azt kellene tudni az ország vezetőinek, hogy az EU segítségére nem számíthatnak, Oroszországgal szembefordulva pedig szétesnek. Arról pedig fogalmuk sincsen, mire képesek önerőből. Azt kellene látni, hogy nyugaton a Ribentrop-Molotov Paktum, majd a Jaltai Szerződés alapján jelentős lengyel és Csehszlovák, azaz Trianon előtti magyar területeket kaptak. Keleten pedig óriási, többségében oroszok által lakott területet kaptak. Európa történetében példátlan területgyarapodásban részesültek.

A területi gyarapodással szemben Ukrajna jelentősen leértékelődött. 1850-1950 között természeti adottságai kedvezők voltak, és még ennél is kedvezőbbnek tartották.

- Ukrajnában termelték az olcsó gabonát és cukrot. Ez ugyan a második világháború után elveszett, a tengerentúli importtal nem versenyezhetett. A nagyon alacsony hatékonyságú szovjet mezőgazdaságnak azonban szüksége volt rája.

- Szén és vasérc vagyona Európában a legnagyobb volt. Ez ugyan a második világháború után leértékelődött. A Szovjetunió nehézipari, és hadiipari mániának szüksége szűksége volt rá.

Kevés szó esett arról, hogy Ukrajnának volt a legnagyobb zsidósága, ami a társadalmának a motorja volt. Ez is elveszett.

A Szovjetunió szétesése után azonban Ukrajna minden előnye semmivé foszlott. Minél reménytelenebb lett Ukrajna sorsa, annál jobban erősödött az ukrán nacionalizmus.

A Szovjetunió szétesése során az orosz vezetés könnyen lemondott a fehér-oroszokról és az ukránokról, abban a reményben, hogy a hozzájuk fűződő kapcsolat elég erős a szövetséges viszonyuk megtartásához.

Ez Fehér-Oroszország esetében beigazolódott, mert ott olyan politikai diktatúra maradt fenn, amivel a Nyugat nem is akart barátkozni. Engem is meglepett, hogy az ENSZ rangsorában, ami három mutató, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, eredője alapján készül, Fehér-Oroszország megelőzi Oroszországot. Számomra ez azt bizonyítja, hogy a kelet-európai szlávok számára a politikai zsarnokság hatékonyabb, mint a liberális demokrácia.

Ukrajna esetében ugyan nagyobb az Oroszországra szorultság, mégis szembefordult szláv testvérével. A rászorultság két esetben a legnagyobb.

- Ukrajnának jelentős nemzeti ajándék az olasz és gáz szállításáért fizetett díj, és az olcsó olaj ás földgáz.

- Az ukrán nehézipar az orosz hadsereg felszerelésében a legfontosabb beszállító.

Ezek nélkül még nagyobb volna Ukrajna lemaradása.

A sok nyugati tudósításban szóba sem kerül, hogy mekkora az ukrán egy laksora jutó jövedelem, a bérszínvonal és a nyugdíj az oroszországihoz viszonyítva. Nekem csak sejtéseim vannak. A bérek, a nyugdíjak 30-50 százalékkal magasabbak Oroszországban. Ezért nincs kétségem, hogy népszavazás esetén még az oroszok közt élő ukránok is az Oroszországhoz csatlakozásra szavaznak.

Nem tartok igényt Kárpát-Ukrajnára, de népszavazás eseten ott sem csak a magyarok választanák a hozzánk való csatolást.

Sokszor mondom, hogy a burgenlandi magyarok sem akarnának Magyarországhoz csatlakozni. Még abban is kételyeim vannak, hogy Sopron lakossága nem szavazni az Ausztriához való csatolás mellett.

Azt nem értem, hogy Washingtonban, Brüsszelben, Berlinben nem gondolnak arra, hogy a lakosság többsége számára ott van a haza, ahol jobbak a megélhetési viszonyok. Ezért a hazát nem fegyverrel, hanem jobb életkörülményekkel kell védeni.

Erről feledkeztek meg az ukrán politikusok.

A nyugati politikusok pedig arról, hogy a felzárkózásra eleve alkalmatlan országokat számításon kívül kell hagyni. Márpedig Ukrajna legfeljebb Oroszországnak érték.

Az EU nem jól érti az ukrán válságot

Kopátsy Sándor                  PP                  2014-04-18

Az EU nem jól érti az ukrán válságot

Az EU vezetése, mindenek előtt Németország, rosszul méri fel az Ukrajnában történteket. Tovább megy azon az ostoba úton, ami szerint minél nagyobb az EU annál jobb, sőt annál erősebb. Ezt a téveszmét most az Ukrajnában történek során koronázza meg. Számára mindegy, milyen áron, de Ukrajnát is a közösség tagjának szeretné látni.

Az első hiba az volt, amikor a mediterrán országok nemcsak egyenrangú, de drágán támogatott tagok lettek. A tagságuk csak akkor lett volna indokolt, ha az EU kétszintű közösség. Az első szintbe még helye lehetett volna Csehországnak.

A felső szintben csak a már fejlett, protestáns államok vannak. Ezeknek lehet közös pénzük, közös munkaerőpiacuk.

A második szintű tagság csak az áruk és a turisták szabad mozgását jelentené. Ebbe lehetett volna felvenni a többi közép-európai és a balti országot. Ide számítom Horvátországot is.

Az ortodox keresztény országok, Románia és Bulgária még nem alkalmas a tagságra. Ez fokozottan érvényes a mohamedán Törökországra, és a keleti szláv Ukrajnára. Már méretüknél foga is. Most a Törökország tagsága ellen szóló érveimet nem is említem.

Ukrajna tagsága mellett semmi sem szól, ellene annál több érvem van. Ukrajna jelenlegi állapotában való fennmaradása is kétséges. A jelenlegi vadul nacionalista kormány létének semmi racionalitása nincs. Vad nacionalizmusa minden EU tagállam szélső-jobb pártjánál szélsőségesebb. Minden szomszédjától elmaradottabb, és a felzárkózása reménytelenebb. Azoktól, mindenek előtt Oroszországtól, jelentős etnikummal rendelkezik. A kisebbségei elemi etnikai jogairól hallani sem akar.

A most területileg vitatott, többségében orozok által lakott keleti rész nem volt Ukrajna történelmi része. Az ott élő oroszok joggal követlenek népszámlálást, ami számukra nemcsak etnikai szabadságot, de mintegy másfélszeres jövedelmet is jelent. Ezért képzelhető el, hogy még az ott élő ukránok is szívesebben élnének Oroszországon belül.

Németországnak azt is illene figyelembe venni, hogy a jelenlegi ukrán kormány mögött lényegében azok az ukrán nacionalisták állnak, akik a második világháború alatt a náci Németország oldalán harcoltak.

A jelenlegi Nyugat-Ukrajna jelenleg sokkal reménytelenebb állapotban van, mint a háború előtt volt.

- Elvesztette a többmilliós zsidó etnikumát.

- Az európai viszonyok között gazdag szén- és ércvagyonnal rendelkezett, amelyek bányajáradéka szinte elveszett a világpiaci árak és kereslet mellett.

- Európa legnagyobb gabona és cukorrépa adottságai elsorvadtak, a tengerentúli gabonakínálattal szemben.

Ukrajna gazdaságföldrajzi adottságai felett eljárt az idő. Az ortodox keresztény kultúrájú lakosság egyre kevésbé alkalmas a jelenkor tudományos és technikai vívmányainak hasznosítására.

Ha átkot akarnák szórni az Európai Unióra, azt kívánnám, hogy Ukrajna is legyen tagja.

Agyrémnek is túlzás, hogy a Fidesz kormányt ellenségének érző EU vezetés, lelkes híve Ukrajna megnyerésének. Az EU tagságunkat mindig kívánatosnak tartottam, a vezetéséről pedig mindig lesújtó volt a véleményem, de a csúcsot most érte el, amikor az ukrán nacionalisták hatalomra jutását támogatja, azok kegyét keresi.

Ideje volna tudomásul venni, hogy kis Európa három kultúrára oszlik, és ezek egyesülve sokkal gyengébbek, mint külön.

A protestáns Nyugat a négy tengerentúli protestáns állammal egységben óriás.

A latin, katolikus Nyugat többsége a latin-amerikai országokban él. Azok ugyan soha nem fognak felkerülni az élvonalba, de összefogva többre mennek, mintha az Európában élők az EU alamizsnájára rendezkednek be.

A kelet-európai és balkáni Nyugat, nem is igazán Nyugat. Az is többre megy egyedül, mint a gazdag Nyugat alamizsnájára épülve.

A háromkultúrájú Európa akkor jár a legjobban, ha tudomásul veszi, hogy a súlypontja már az Atlanti Óceán másik oldalára került. Akkor jár a legjobban, ha a közös kultúrájú tengeren túli társaikkal fognak össze.

Bizonytalan helyzetben csak a franciák, illetve Franciaország van. Ők a leginkább nyugat-európai latinok. Ez nagyon jellemző módon nyilvánult meg Amerikában. A franciák is a kettős kontinens északi, az angolszászokkal és a skandinávokkal közös térségében telepedtek le. Az Egyesült Államokban angolszászokhoz idomultak. Az angol-szász Kanadában ugyan franciák maradtak, de az angolszász államhoz idomultak.

Hosszú távon a történelem objektív törvénye alapján alakul, de az ostoba politikusok rövidtávon belekeverhetnek.

Holokauszt emléknap

Kopátsy Sándor                  PP                  2014-04-17

Holokauszt emléknap

Hetven évnek kellett eltelni, hogy úgy emlékezzünk meg a magyar zsidósággal történt szörnyűségekről, amiért mi felelősek vagyunk. Ez ugyan még messze van attól, hogy arról is beszéljünk, hogy mennyit ártottunk ezzel önmagunknak. A magyar zsidóság mintegy öthatodának elveszése az ezer éves magyar történelem legnagyobb vesztesége volt, amit még évszázadok múlva is érezni fogunk.

Még senkinek sem volt bátorsága arra, hogy bemutatná, hol tartanánk, mennyivel másként alakult volna az elmúlt hatvan és a következő kétszáz év történelme, ha félmillióval több zsidó, és kétszázezerrel több német élne az országban.

Ennek a két etnikumnak az elvesztését nem vagyunk hajlandók tudomásul venni. A holokauszt, illetve a két háború közti rendszer következetes antiszemitizmusa, és a svábok kitelepítése mintegy hétszázezer átlagosnál sokkal értékesebb állampolgár elvesztését jelentette. Ezen belül a zsidó halottak száma mintegy háromszázezer, a kivándorló zsidók és a kitelepített svábok száma négyszázezer. Ez azonban csak a vesztesség száma, a minősége ennél sokkal nagyobb. Ezer éves történelmünk a Nyugathoz való felzárkózás története, ebben semmi nem okozott ahhoz fogható kárt, mint a zsidók és a svábok elvesztése.

A kitelepült zsidók és svábok sokkal jobban jártak, mint az itt maradtak. A zsidók akár Izraelbe, akár az Egyesült Államokba mentek, jobban jártak, többségük ott az elitbe került. A kitelepített svábok is néhányszor jobban élnek, mint ahogyan itthon maradtak volna.

A magyar társadalom, mindenek előtt Budapest, 1867-1914 közti jó gazdasági és tudományos teljesítménye döntő mértékben a zsidó polgárságnak volt köszönhető. Ezt megfordíthatjuk úgy, hogy a Trianon utáni gyenge teljesítményünket e két etnikummal elszenvedett veszteségünk magyarázza.

Szinte kabaréba illő torzulás, hogy az Aradi vértanuk, és néhány száz társuk kivégzése nemzeti gyászünnep, az ötszázezer zsidó elvesztése sokáig semmi, de most sem nemzeti gyászünnep. A két világháborúban elesetteknek emlékművük van minden községben, az elpusztított zsidóknak alig néhány városban. Pedig a legindokoltabb emlékműveket az olyan állomásokon kellene felállítani, ahol vagonba raktuk a magyar zsidókat.

A raktuk kifejezés azért jogos, mert a zsidók deportálása nem hárítható a nácikra, mivel a magyar állam Trianon után azonnal és következetesen antiszemita volt. Ezt azzal sem lehet menteni, hogy nem mi találtuk ki a gázkamrákban való megsemmisítésüket, de tudtuk, hogy mi várhat rájuk a lelkesen végrehajtott kitelepítésük után.

A két háború közt nemcsak a magyar politikai vezetés, hanem a magyar társadalom is antiszemita volt. Ennek jele ott volt a részletekben is. 1941-ben már az érettségi tablónkon az öt zsidó osztálytársam az utolsó sor, utolsó helyén volt. Az album készítője nyilatkozott ott, hogy ezt az igazgató kérésére tette.

A holokauszt nemzeti tragédiáját azzal jellemezhetném, hogy a második világháború előtt 600 ezer magyar zsidó, és 100 ezer magyar cigány volt, mára megfordult az arányuk. Azt, hogy ez mekkora értékkülönbsége jelent, ki sem lehet fejezni. Minden bizonnyal sokszorta nagyobb kár, mint az államadósságunk.

Tíz nappal a választások után

Kopátsy Sándor                  PP                  2014-04-16

Tíz nappal a választások után

A választások két meglepetést hoztak a számomra. A szoclib szövetég még siralmasabban, a szélsőjobb pedig a várakozásomnál is jobban szerepelt. Remélem, végleg meghalt az a rendszerváltás óta tartó mánia, hogy a baloldal csak akkor lehet erős, ha a liberálisokkal összefog. Eddig minden ilyen kísérlet vereséggel végződött.

A rendszerváltás előtt a sikereink abból fakadtak, hogy az állampárti reformerek maguk mellé állították mind a közép-ball urbánusokat, mind a közép-jobb népieket. Mindkét szövetségesük jól vizsgázott. Reálisan értékelték a nagyon szűk lehetőségeket, és megelégedtek a szerény eredményekkel is.

A bolsevik rendszer összeomlását érezve az állampárti reformerek többsége liberális pártot szervezett, a baloldali állampártban maradt liberálisok pedig szövetséget alkottak a közép-jobb népiek ellen. Az MSZP és az SZDSZ szövetsége a 2014-es választások előtt még szélesebb szoclib szövetség formájában akarta megbuktatni a közép-jobb Fideszt. Nemcsak megbuktatni akarta, ami minden ellenzéki párt választási célja, hanem egyetlen célnak a Fideszt, mint a nép fő ellenségét állította be. Szinte nem is volt más választási céljuk.

Ez a stratégia eredményezte azt, hogy a többségében közép-jobb magyar társadalom még önmagánál is jobbra szavazott. Véleményem szerint a magyar társadalom az EU tagállamoknál ugyan jobboldalibb, ha a 28 tagország szavazatai alapján néznénk a politikai spektrumot, ehhez viszonyítva nálunk a közép-jobbnak a szavazatok kétharmada van jobbra és egyharmada balra. A szoclib politikai oldal a szavaztok harmadjára számíthat, ha nem aránytalanul ostoba politikát folytat. Ezzel szemben, ha a szoclib oldal közös listán indul a liberálisokkal, ennél kevesebb szavazatot kap. A szoclib harmadnak a nagyobb fele annyira utálja a liberálisokat, hogy inkább a radikális szélsőjobbra szavaz.

Az MSZP vezetői képételnek megérteni, hogy a szavazótáborának nagy többsége utálja a liberálisokat, Bajnai, még sokkal inkább Gyurcsány, Fodor és Kuncze mögött ugyan van 5-10 százalékos, de nagyon megosztott tábor, de az MSZP potenciális szavazóinak kétharmada utálja őket. Ezek többsége ment át a szélső-jobbra szavazónak.

Az MSZP táborában nagy a zúgás a vereség után, de nyomát sem találom annak, hogy levonnák a tanulságot. A baloldal ugyan a legerősebb politikai tábor, de minél jobban elmegy a liberálisok kegyeinek megnyerése érdekében, annál kevesebb szavazatra számíthat. Ráadásul, az is látni kellett volna, hogy a baloldali szavazók nagy többsége liberális ellenes. Az MSZP vezetői azért felelősek, mert nem vették figyelembe, hogyan áramolnak át a szavazataik a szélsőjobbhoz. Ez már a 1998-as választáson is kitűnt, és egyre erősödött. Ennek figyelmen kívül hagyásáért elsősorban Mesterházy felelős. Jól indult, megszabadult Gyurcsánytól, és félreállította a saját pártjának liberális hangadóit, de aztán átesett a másik végletbe. Ez nem megy, a jó pártvezetés az, amelyik olyan stratégiát folytat, amivel a magyar társadalom minél szélesebb rétegét nyerheti meg. A közép-jobb, liberális ellenes magyar társadalomban a közép-jobb gyűlölésével nem lehet jó választási eredményt elérni. A liberálisok megnyerése több szavazatvesztést, mint nyerést jelent.

Az én vágyaimhoz képest a magyar társadalom viszonylag jobboldali, és liberalizmus hiányos. Ezért, ha politikai pályán lennék, ebbe az irányba igyekeznék alakítani a társadalmat. Ezzel szemben, a rendszerváltás óta mind a baloldaliak, mind sokkal inkább a liberálisok olyan politikát folytatnak, aminek következtében másodszor olyan választási eredmény születik, ami az ellenkező irányban mutat. Ezt a Fidesz nemcsak annak köszönheti, hogy közép-jobb párttá alakult át, hanem jórészt annak is, hogy a baloldal a liberálisok uszályába kormányozta magát, a liberálisok pedig olyan túlzóan azok, hogy sikerült megutáltatni magukat. A szoclib politika kormányozta oda az országot, hogy az utolsó két választásunk a társadalmunkról a ténylegesnél is jobbra torzultabb képet mutat.

A magyar politikai élet mindaddig kuszált maradd, amíg a politikai erők nem veszik tudomásul, hogy az ország lakosságának többsége közép-jobb beállítottságú. Ezt a tényt egyedül Orbán ismerete fel. Amíg az ellenzéke ezen háborog, ezt akarja legyőzni, vereséget vereségük fogja követni.

Ideje volna a két utóbbi választás tanulságát levonni. Orbán, és az általa vezetett Fidesz nem ősellenség, hanem a magyar társadalom elvárásihoz igazodott párt. Ennek megfelelő maradt a magyar törvényhozás, a megválasztott képviselők négyötöde a politikai paletta jobboldalán áll. Ezen a kétségtelen magyar adottságon azok fognak a legkevesebbet változtatni, akik ezt nem nemzeti adottságunknak, hanem torzulásnak tekintik. A magyar társadalom közép-jobb voltáról mindenkinek lehet véleménye, de javítani csak azok tudnak rajta, akik türelmesen fogják kezelni. A közép-jobb nem ellenség, csak olyan, mint az ország szavazóinak a többsége. 

A miskolci választás tanulsága

Kopátsy Sándor                 PP                   2014-04-27

A miskolci választás tanulsága

Tíz éve élek Miskolcon, a 2014-es választási eredmény mégis megdöbbentett. Az országos eredmény ugyan bejött, ahogyan vártam, de ott is egyértelművé vált, hogy az MSZP lett a Jobbik legnagyobb segítője.

1989 óta egyértelmű a meggyőződésem, hogy a hazai szélsőjobb erejét elsősorban a liberális politika túlbuzgósága gerjeszti. A szélsőjobb azzal népszerű, hogy liberális ellenes.

Ennek köszönhette az első ciklus elvesztését a Demokrata Fórum, a második ciklus elvesztését az MSZP. A fergeteges győzelmét 2010-ben a Fidesz.

Az MSZP mégsem tanult a leckékből, a 2014-es választásokra is a liberálisokkal szövetségben indult. Ennek lett a logikus következménye a Jobbik vártnál is jobb szerepése. Ez bármennyire egyértelmű, a vereség okát nem ebben látják. Az a tény, hogy a Jobbik nem a Fidesztől, hanem az MSZP-től nyerte a szavazatokat, az ország észak-keleti részén a legjellemzőbb. Ezen belül is Miskolcon.

2006-ban az MSZP a listán a szavazatok 52.8 százalékát kapta, a Jobbik alig kettőt. Azaz 26 baloldali szavazatra egyetlen szélsőjobb jutott. Ezzel szemben 2014-ben 30 szocialistára 29 Jobbik szavazat jutott.

Az MSZP vezetői képtelenek megérteni, hogy a sajt pártjuk tagságának többsége már annyira tele van a liberális politikusok előtti lefekvésnek, hogy inkább a Jobbikat támogatja.

Ennek ellenére a baloldali választási bukást elemzők még mindig a Fidesz előnyös helyzetéről fecsegnek. Miskolcon a Fidesz csupán megőrizte a 2006-os szavazatit. Az MSZP azonban kétharmadát. A Jobbik megerősödése 90 százalékban az MSZP rovására történt. Az MSZP-t nem a Fidesz túlereje verte meg, hanem a liberálisokkal kötött szövetsége. Ezen a választáson is bebizonyosodott, ami 1998-ban. A Fidesz azért győzhetett, mert Horn Gyula lefeküdt az SZDSZ-nek és a saját liberálisainak.

A 2010-es megalázó vereség is abból fakadt, hogy Gyurcsány liberális vágányra vitte az MSZP-t.

Az MSZP visszatérését a baloldalra, már nagyon nehéz lesz korrigálni, mert nemcsak a Fidesz betonozódik be egyre jobban, hanem a Jobbiktól sem lesz könnyű visszacsábítani a szavazókat.

Egyelőre azonban még a baloldal kijózanodása is messze van.

Abban sem reménykedhetünk, hogy a liberális politikusok felismerik, hogy sokkal többre mennének, ha szerényebb célokat tűznének maguk elé. 

Öngondoskodás

Kopátsy Sándor                   PS                 2014-04-28

Öngondoskodás

A Népszabadság szombati számában F. Szabó Emese a Több sebből vérző öngondoskodásról írta le a véleményét. A szerző is darabra számolja az embereket, de még azt is hibás adatok alapján.

A közölt adatok félrevezetők. Ő is, akárcsak a munkaügyesek eleve hibás adatokkal dolgoznak. Ennek klasszikus példája a munkaképes lakosok számának a nyugdíjas korúkhoz való viszonyítása. Ezeket, bátran 2060-ig vetíti. Azelőtt 65 éve, az Országos Tervhivatalban megtanultam, hogy három évre sem lehetelőre látni. De próbálkozni azért érdemes. Ötven évre azonban ostobaság.

A munkaképes lakosság, azon felül, hogy milyen lesz a népszaporulat, két okból fog lényegesen változni: egyrészt kitoldódik a munkavállalás ideje a képzés hosszabbodása következtében, másrész változik a nyugdíjkorhatár. A legfejlettebb országokban a 15 évesek még 5-6 évig tanulni fognak. A nyugdíjkorhatár pedig kitolódik nemcsak hivatalosan, de ténylegesen is. Japánban a korhatár 68 év és a tényleges nyugdíjba vonulás ideje 71.5 év.

Egyelőre felmérhetetlen, hogyan alakul a nyugdíjkorhatár, még kevésbé, hogyan ösztönzik a korhatáron túli munkavállalást.

Az egy nyugdíjasra jutó munkaképes adata önmagában semmit nem mond. Sokkal jobb volna azt felmérni, hogy egy keresőre hány nyugdíjas jut.

Jelenleg ugyanis egy nyugdíjasra ugyanis azért is kevés kereső jut, mert sok munkaképes korú nem dolgozik, nem fizet járulékot. Hosszú távon tarthatatlan a tartósan munkanélküliek aránya. Jelenleg Magyarországon ugyan egy nyugdíjasra 3 munkaképes korú lakos jut, de csak alig kettő jutna, ha nem volna tartós munkanélküliség.

Értelmetlen azt jósolni, hogy egy dolgozóra mennyi nyugdíjas jut, amikor a potenciális munkaerőnek harmada nem dolgozik. Ráadásul, a kormány igyekszik minimalizálni azok számát, akik a nyugdíjazásuk után is dolgozni akarnak.

A nyugdíjasok eltartása azért vérzik több sebtől, mert nagyon sok munkaképes nem dolgozik. Ráadásul, sok nyugdíjas szívesen dolgozna, ha ezt lehetséges volna.

A magyar táradalom azért vérzik sok sebtől, mert az adott munkaerő jelentős hányadának nem tudunk munkát adni. Ez sokkal többe kerül, mint a nagyobb számú nyugdíjas. Nemcsak több pénzbe, de annál is több erkölcsi kárt okoz. Ezért a meglévő munkaerő foglalkoztatásának megoldatlansága a legnagyobb társadalmi kár okozója.

Mielőtt a távlati nehézségek felmérésére térnék, le kell szögezni, hogy óriási forrást veszít a rendszerváltás utáni társadalom azzal, hogy tört részére csökkent a hivatalos munkaidő után termelt jövedelem. Amíg tele van a sajtó a polgári szabadságjogok korlátozásával, szó sem esik arról, hogy a munkaidő utáni jövedelem mennyit csökkent.

A nyugdíjak fedezete azért létszik borúsnak, mert az értéktermelőket darabra számoljuk. A jövőnket nem az fenyegeti, hogy kevés lesz az értéktermelő, és sok az eltartott, hanem az, hogy nem lesznek elég hatékonyak az értéktermelők. Az, hogy mennyi lakost kell majd a társadalomnak eltartani, nagyon másodrendű ahhoz képest, hogy milyen minőségű lesz az a munkaerő, akiknek a társadalom működtetését biztosítani kell.

Már sokszor leírtam, hogy negyven év múlva a társadalom gazdagsága, teherbíró képessége sokkal jobban függ a munkaerő minőségétől, mint a számától. Csak egyetlen tényezőt ragadok ki. Ha a családok felső harmadában születne annyi gyermek, mint az alsó harmadban, és fordítva, az alsó harmadban csak annyi, mint a felsőben, negyven év múlva, még egyszer olyan gazdag lenne, mint a jelenlegi gyermekvállalási struktúra mellett.

Elég volna arra gondolni, hogy a felső tizedben születő gyermekek társadalmi értéke az átlag több szerese lesz, az alsó tizedé pedig alkalmatlan lesz az értéktermelésre, vagyis nemcsak nem termel fedezetet a saját nyugdíjára, de még sokba is kerül másoknak.

A jövő társadalmának teherbíró képessége nem a lakosság, de még nem is a munkaképes korúak számától, hanem a minőségétől függ. Ezért, aki a lakosságot, vagy a munkaerőt darabra számolja, vakon néz a jövőbe.

A katolikus kereszténység egyre jobban lemarad

Kopátsy Sándor                  PV                  2014-04-28

A katolikus kereszténység egyre jobban lemarad

Ferenc pápától azt vártam, hogy a katolikus vallást még közelebb viszi az egyszerű emberek elvárásihoz. A római katolikus vallás még jobban kielégíti a lemaradó társadalmak vallásigényét.

Diákkorom óta érzem, hogy a reformáció során megindult folyamat, hogy a Nyugat kereszténységén belül a romai katolikus vallás válik egyre inkább a lemaradó kereszténység vallása.

A 11. századi egyházszakadás során a római pápák a haladás útját választották. A nyugat-európai agártechnikai forradalom és a kiscsaládos jobbágyrendszer valami egészen új, a fejlődés számára a kor minden kultúrájánál hatékonyabb utat talált. Ezzel egetlen más kultúra sem vehette fel a versenyt. Az európai kereszténységen belül a kelet-európai nagycsaládos sem. Ezért a két nagyon eltérő sebességű társadalomnak két eltérő kereszténységre, főleg egyházvezetési stílusra lett szüksége. Ezért kellett elválnia a római, latin, és a konstantinápolyi, a görög szertartású kereszténységnek egymástól.

A 16. századra azonban egyértelművé vált, hogy Európa északi fele más, nagyobb sebességre kapcsol. Az óceánok meghódítását, Amerika felfedezését még a mediterrán térségnek köszönhetjük. Az összes többi kultúra fölé emelkedést, az életterünk hatékony hasznosítását azonban az északnyugat európai, puritánabb erkölcsű népek oldották meg. A Nyugat puritán népei, az angolszászok, a germánok és a skandinávok nagykorúak lettek. Amíg a mediterrán népek hódítani, kincseket rabolni, téríteni mentek, az utóbbiak dolgozni akartak. Rádöbbentek arra, hogy nekik a rómainál puritánabb keresztényégre van szükségük, és protestáns egyházakat alapítottak.

Azt, hogy a kor követelményeinek megfelelőbbek a protestánsok, csak a 20. század küszöbén ismerte fel Max Weber. Ő mondta ki először a reformáció lényegét, a puritán kereszténység erkölcse hatékonyabb társadalmi működést eredményez.

Azt, hogy a protestáns kereszténység hatékonyabb a katolikusnál, a tudományos és technikai forradalom felerősítette. Jelenleg a világ tíz legfejlettebb társadalmú országa protestáns. A reformáció idején még a mediterrán térség volt gazdagabb, mára a felénél is lejjebb van, és a lemaradás egyre fokozódik.

A Vatikáni vezetésnek kötelessége volna figyelemmel kísérni, hogyan alakult a reformáció óta a katolikusok, és a protestánsok egy főre jutó jövedelme, a várható életkora, és az iskolázottsága. A protestánsok egy főre jutó jövedelme a 16. század elején a katolikusokéval körülbelül azonos volt, most az utóbbiaké legfeljebb ötöde. Ebben két tényező játssza a főszerepet: egyrészt a katolikus vallás a szegény világ felé terjed, másrészt ott sokkal nagyobb a népszaporulat.

Azon nem lehet vitatkozni, hogy a szegény világnak még nagyobb szüksége van a vallásra, mint a gazdagnak. Én azonban most a gazdag világ vallásigényét keresem. Az pedig vitathatatlan, hogy a reformáció lényegesen jobban megfelel az élenjáró társadalmak vallásigényének.

Én csak olyan istenben hiszek, amelyik minél jobbat akar az emberiségnek. Az ilyen istenhit tehát az olyan vallást tartja jobbnak, ami abban segít, hogy az emberek minél jobban éljenek. Számomra az isten legnagyobb csodája az a tudományos és technikai fejlődés, ami többszörösére növelte a jólétet, meghosszabbította az életet, sokszorosára növelte az iskolázottságot.

A gazdagodás isteni ajándék. Ma a leggazdagabb országban a társadalom legszegényebb tizede sokszorosan jobban és tovább él, mint a szegény országok gazdag tizede. A kereszténység irgalmassága eltörpül a tudomány és a technikai ajándékai mögött.

A hosszú élet is isteni ajándék. Az orvostudomány milliószor több évet adott, mint a hit gyógyító csodái. A szentté avatáskor az egyház mégsem az orvostudomány nagyjait avatja szentté, hanem akinek a sírjánál meggyógyul néhány hívő. Nem vitatom, hogy az erős hit is gyógyít, de az orvosok milliószor annyit.

Az ember tudásvágya is isten ajándék. Kamaszkorom óta értetlenül álltam az eredendő bűnnel szemben. A biblia tanítása szerint Ádám tudásvágya volt a legnagyobb bűn, ami alól csak a megváltó hozhat feloldozást. Számomra az ember olyan teremtmény, ami a tudásvágynak köszönhetően emelkedhet minden más teremtmény fölé. Ez soha nem volt jobban igaz, mint az elmúlt száz év során. Elég megnézni, hogy melyik országban hogyan működik az oktatás, és tudni fogjuk milyen jövő vár rá.

Ezt az írást az indította el, hogy most két pápát avattak szentté. Számomra a római pápa tévedhetetlensége is zavart okoz. Ha a pápa döntéseit a Szent Lélek sugallja, akkor a pápát lehet tévedhetetlennek minősíteni, de a tettei nem az ő, hanem a Szent Lélek érdeme.

Sajnos, a pápák is tévednek, a római katolikus egyház rossz úton jár. A családtervezést nem a szülők akaratának, hanem isteni teremtésnek tekinti. Márpedig az elmúlt száz év legnagyobb tragédiája, hogy a szülők gyermekvállalási szándékánál sokkal többen születnek. Ebben a katolikus egyház hívei az élenjárnak, mert a fogamzásgátlást ez az egyház hisztérikusan tiltja.

Elég volna, ha a pápák két adat felett elgondolkodnának.

1. Az emberiség létszáma az elmúlt száz év során közel ötszörösére nőtt. Öt és félmilliárd emberrel többen élünk a földön, mint száz éve. A növekmény szinte egésze ott volt, ahol lemaradnak.

2. Nigériában, ahol a katolikus hívek száma a leggyorsabban nőtt, 1914-ben 9 millió ember élt, ma 21-szer többen. Az lenne a nagy csoda, ha a pápa tudna róluk gondoskodni.

Sajnos, a pápák is tévednek, méghozzá nem is kicsit.

MÁRCIUS ERDÉLYBEN

Kopátsy Sándor                   PH                2014-04-24

MÁRCIUS ERDÉLYBEN

Diákkorom óta tudom, és hirdetem, hogy a márciusi 12 pont között az Unió Erdéllyel kimondása jelentette a soknemzetiségű Erdély számára a halálos döfést.

Egy jó évvel később a császár által aláírt Olmützi Alkotmány megerősíti a több nemzetiségű Erdély önállóságát. Az történészeink súlyos mulasztása, hogy máig nem tisztázták annak okait, hogy hat hónappal később a császár miért tekinti meg nem történtnek az aláírását, és tudomásul veszi Erdély unióját Magyarországgal.

Azt ugyan sejtem, hogy miért változott meg a császár véleménye, de az nem értem, miért nem értik meg ma sem a magyar történészek, hogy Erdély vesztét az unió kimondása jelentette. Az is csak akkor, ha az erdélyi románok, akkor már a legnépesebb etnikum is államalkotói ragot és szerepet kap. A több évszázados múltú Erélyi Fejedelemség fennmaradása lett volna az egyetlen remény arra, hogy Erdély önálló maradhat.

Abba már belenyugodtam, hogy ezt Magyarországon sem a politikai elit, sem a történészek nem veszik tudomásul. Az azonban elszomorított, amikor az Új EGYENLÍTŐ legutóbbi számában Irházi János írását olvasom.

Erdélyben joga van a magyar kisebbségnek az autonómiára, de csak akkor, ha elismeri, hogy erre 1848. március 15.-én sokkal több joga lett volna az erdélyi románságnak. Nem is beszélve arról, hogy mekkora jogfosztás volt az erdélyi szászokat évszázados államalkotói joguktól megfosztani, és a bánáti svábokat nem is említeni.

Azt megértem, hogy az erdélyi magyarok nagy többségének nincs minderről tárgyi ismerete, de Irházi Jánosnak illene tudni.

Az Új EGYENLÍTŐ szerkesztőségének még inkább.

A közös munka gyümölcse

Kopátsy Sándor                  PP                  2014-04-24

A közös munka gyümölcse

A Népszabadság mai számában Marosán György a fenti című írásában, mérlegre teszi az elmúlt 30 évet. A címnek abban igaza van, hogy a múltért közös a felelősségünk.

Abban azonban súlyosan téved, hogy a WGI adati alapján rangsorolni lehet a társadalmak működésének hatékonyságát. Ez a mutatócsokor csak azt mutatja, hogy milyen fokon elégíti ki a társadalom a liberális politika követelményét. Azt azonban semmi nem indokolja, hogy a teljesebb liberalizmussal a társadalmak hatékonysága mérhető. Sőt az élet éppen azt igazolja, hogy a liberalizmus optimális mértéke alapvetően függ a társadalom kultúrájától, és relatív fejlettségétől. Vagyis, a liberalizmusból is megárthat a sok. Az a liberalizmus, amivel a WGI mér a Nyugat legfejlettebb, és puritán társadalmai számára optimális, de ezeken kívül ebből egyre kevesebb liberalizmus kell.

Az a politikai liberalizmus, amit WGI megkövetel fajunk múltjában soha nem fordult elő, vagyis semmi okunk nem lehet arra, hogy ezt a követelmény olyan államok politikai rendszerére is rákényszerítsük, amelyekben az egy lakosra jutó jövedelem, az iskolázottság és a lakosság kultúrája köszönő viszonyban sincs a Nyugat puritán, gazdag és iskolázott társadalmaiban eredményesen működő politikai felépítményhez.

Marosán György nemcsak nem jó tudós, hanem rossz demokrata is. A demokrata a politikai felépítményt csak a lakosság támogatásával mérheti. Nem demokrata az, aki a lakosság véleményét figyelmen kívül tartja. Jelenleg az amerikai közvélemény kutatók szerint a lakosság legnagyobb támogatását a kínai vezetés élvezi. Nincs senkinek joga, hogy a világ legnépesebb országától megtagadja a jogot, hogy olyan politikát folytasson, amit a lakosság sokkal nagyobb arányban támogat, mint bármelyik demokráciában. Most, Magyarországon joggal dicsekszik azzal a Fidesz, hogy az EU 28 tagország között nekik van a legnagyobb lakossági támogatásuk. Az elsőző választási győzelmük pedig a történelemben ismeretlen mértékű volt.

Ilyen helyzetben előszedni a WGI mutatói alapján készült jellemzéseket, kabaréba illő. Magamat ugyan nemcsak a Fidesznél, de a csúfosan megbukott baloldali választási szövetségnél is sokkal inkább baloldalinak tartom, mégsem veszem a bátorságot, hogy a Fidesz győzelmét kétségbe vonjam. Sőt elismerem, hogy Magyarországnak még nem volt olyan koránya, ami a magyar társadalom elvárásainak jobban megfelelt volna. Nem nekem, de az országom lakosságának.

Ahhoz még kevesebb bátorságom van, hogy Kínát sikertelennek minősítsem, annak ellenére, hogy a WGI rangsorban megelőző országoknál többször gyorsabban növekedik.

Van ajánlatom arra is, hogy az én módszerem szerint minősítsék az országok teljesítményét, hogyan javul, illetve romlik az ENSZ rangsorában a helyezésük. Az ENSZ három mutató, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor, és az átlagos iskolázottság eredője alapján rangsorol. Vagyis a liberális elvárásoknak megfelelést figyelmen kívül hagyja. Ennek alapján egyértelmű a távok-keleti országok fölénye, őket követi a négy tengerentúli protestáns ország, aztán jönnek a nyugat-európai puritán országok, és ezzel lényegében ki is tartozik a sikeres országok az elitjébe.

Mi tehát az elitbe sorolás alépítményi feltétele?

1. Csak a Nyugat protestáns és a Távol-Kelet konfuciánus országai lehetnek sikeresek.

2. Azok is csak akkor, ha a belső népszaporulatuk nem több plusz-mínusz néhány ezreléknél.

Az elmúlt harminc év legsikeresebb négy országa Szingapúr, Dél-Korea, Tajvan és Kína. Vagyis egyik sem olyan ország, amelyik a WGI szempontjai szerint előkelő helyen állna.

Vagyis a társadalmi sikernek semmi köze nincs ahhoz, amire Marosán, és a WGI rendszer súlyt helyez.

Ami pedig a címben kijelölt, és a zárófejezetben hangsúlyozott feladatot, a közös munkát illeti. Ebből éppen az ellenkezője következne annak, amit Marosán írása sugall. Nem a többségnek kell az ellenzékhez, hanem az ellenzéknek a többséghez igazodni.

Ha valamit a párokra lehet bűnként vetni, hogy eddig minden ellenzék azt akarta kikényszeríteni, hogy többség igazodjon hozzá.

Az én elvárásom, bármennyire nehéz, jobban vegye tudomásul az ellenzék, hogy példanélkülien kicsi a támogatottsága. Minden pártnak csak annyi oka van a kormány támadására, emennyi támogató áll mögötte. Jó volna feladni azzal a politikai gőggel, ami a rendszerváltás óta minden ellenzéket jellemzett, hogy az igazának az ereje sokszorosa annak, mint amennyi szavazó áll mögötte.

Talán az EU választások eredménye meggyőzi az ellenzéket arról, hogy ő az EU 28 tagállama között a leggyengébb ellenz

Gyermekvállalás

Kopátsy Sándor              EH                     2014-03-31

Gyermekvállalás

A gyermekvállalás olyan társadalmakban ahol a várható életkor meghaladja a húszas éveket, csak csökkenthet a népesség szinten tartása közelébe, ahol annak a négy feltétele már létrejött.

1. Az egy laksora jutó jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt.

2. Az iskolázottság eléri a 12 évet.

3. A fogamzásgátlás feltételei biztosítva vannak.

4. A lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezze.

Ez a négy feltétel csak a 20. század második felében jött létre a Nyugat puritán társadalmaiban.

Ahol a négy előfeltétel bármelyike hiányzik, csak erőszakkal lehet a kívánt szinten megállítani a gyermekvállalást. Az erőszak alkalmazása azonban csak a puritán kultúrájú társadalmakban alkalmazható. Ennek tudomásulvétele nélkül az elmúlt hatezer év történelme nem érhető meg.

Az emberi faj természetes, az ösztönének megfelelő szaporodási törvénye a huszonéves várható életkornak felel meg. Csak ilyen rövid várható életkor mellett nem születik több gyermek, mint amennyi már elviselhetetlen népszaporulatot eredményez. Ahol a lakosság várható életkora ennél hosszabb, az embernek szaporodási ösztöne túlszaporodásra vezet, ami az emberi faj számára is elviselhetetlen. Ezért az embernek önpusztítóvá kell válni, mert nem volt más módja a túlszaporodása megakadályozására.

Mivel a termelésre épült kultúrákban a várható életkor egyre inkább meghaladta a húszas éveket, az embernek olyan társadalmi felépítmény vált szükségessé, ami növelte a halálokozást. Ezt a funkciót töltötte be minden osztálytársadalom. A társadalom arra kényszerült, hogy a spontán gyermekvállalásnak megfelelő szintre növelje a halálozást. Ennek érdekében nyomorral, fegyverrel, értékpocsékolással növelje a halandóságot.

A múltban egyetlen társadalom sem volt képes a társadalom érdekének megfelelő szintre leszorítani a gyermekvállalást, mert a túlnépesedő társadalmakban a családok, a települések, az országok közti versenyben a minél nagyobb létszámra volt szükség.

Az osztálytársadalom megszüntethetőségnek az előfeltétele lett volna, ha csökkentik a gyermekvállalást.

Ezt bizonyos mértékig csökkenhették volna a szülők, ha megoldott lett volna a fogamzásgátlás. De nem volt a 20. századig megoldott.

A jobbágyfelszabadítás után a kisárutermelő paraszti társadalmakban jelentkezett néhány etnikumnál a kevesebb gyermek vállalására való törekvés. A történészek sem veszik tudomásul, hogy a jobbágyrendszer megszűnése hogyan járult hozzá a népszaporulat növekedéséhez. Csak azt látják, hogy a jobb életfeltételek és a járványok leküzdése következtében csökkent a halandóság. Azzal nem számolnak, hogy mennyivel előbb történtek a házasságok, ezzel a nők gyermekvállalása. Még nem találkoztam olyan történészi felméréssel, mennyivel korábban szültek a nők a paraszti, mint a jobbágytársadalomban. Azt a francia történészektől tudom, hogy a jobbágyok házassági kora jó tíz évvel a nemi érettség után volt. Azt meg magam is láttam, hogy a parasztok gyerekei sokkal korábban házasodtak. Az első szülő anyák korát jó volna figyelemmel kísérni. Ez talán a legfontosabb adat arra, melyik társadalomban mekkora volt a túlnépesedési nyomás.

Mivel a jobbágyfelségek jó tíz évvel később szülhettek gyermeket, ugyanolyan várható életkor mellett 2-3 gyerekkel kevesebbet szültek. A jobbágyság megszűnése után tehát a paraszti társadalmakban 2-3 gyermekkel több születhetett. Ennek a társadalmi következményei ugyan óriásiak, mégis elkerüli a történészek figyelmét.

Amit a történészek nem ismertek fel, a paraszti társadalmak néhánya felismert, és erkölcsi paranccsá tette az egyetlen gyermek vállalását. A gyermekvállalásnak ez a formája ugyan mesze túlment a társadalom érdekén, mivel nagyon gyors népesedéscsökkenést eredményezett volna. A paraszti falvak túlnépesedettsége ugyan óriási volt, de a néhány ezreléknél gyorsabb népességváltozás súlyos társadalmi terheléssel jár.

A fogamzásgátlás megoldatlansága mellett azonban a gyermekvállalás szabályozása nem lehet kielégítő megoldás. Az egyetlen gyermek vállalására kényszerítés szinte ugyanúgy sérti a szülők családtervezési jogát, mint a fogamzásgátlást tiltó katolikus dogma.

Ideje volna, szinte minden politikai jognál fontosabb emberi jognak tekinteni a szülők gyermekvállalásuk szabályozásának jogát.

Mivel a túlnépesedő társadalmakban mind a család, mind a település, mind az állam a versenytársainál egyre nagyobb, erősebb akart lenni, a túlnépesedés ellen csak az egymás irtása volt a járható.

A Nyugat sikerének titka.

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérés után jó hatezer évvel Európa nyugati fele került abba a szerencsés helyzetbe, hogy olyan gazdag és iskolázott legyen, hogy létrejöjjön a túlnépesedés spontán leállásának mind a négy feltétele. Az első kettőt, az anyagi jólétet és az iskolázottságot szerencsés feltételek sora tette elérhetővé.

A természetes csapadékra épülő földművelés.

Európa nyugati felén olyan termelési mód alakult ki, aminek a népességeltartó képessége félutat jelentett az öntözéses gabonatermelés és a pásztorkodás között. Európa nyugati felén találták fel azt a mezőgazdasági termelési módot, ami a természetes csapadékra épült, az eltartó képessége közepes, a határhatékonysági görbéje pedig elég meredek volt.

A történészek alig foglalkoznak az optimális eltartó képesség problémájával, pedig a társadalmak felépítménye szempontjából nagyon fontos a szerepe. Az optimálisnál nagyobb népesség ugyanis csak olyan termelési módon válhat jellemzővé, amelyekben a határhatékonysági görbe viszonylag lapos.

Ezt jól bizonyította a tény, hogy a pásztortársadalmakban a túlnépesedés soha nem vált tartóssá, mivel annak beállta után nagyon meredeken csökkent a határhatékonyság. Ezzel szemben az öntözéses növénytermelő társadalmakban évezredeken keresztül jellemző volt az optimálisnál sokkal nagyobb lakosság, és mégsem történtek kirajzások.

Európa nyugati felén a természetes csapadékra épülő gabonatermelés mellett eleve nem lehetett nagy, az optimálisnál sokkal nagyobb lakosságsűrűség.

II. A kiscsaládos jobbágyrendszer

Európa nyugati felén jött létre először olyan földesúri társadalom, ami a kiscsaládos jobbágyrendszerre épült. Ebben nem jöhetett étre több gyermekvállaló család, mint amennyi jobbágytelek volt. Mivel a földbirtokos érdeke a viszonylag nagy jobb ágytelek volt, azok száma viszonylag változatlan maradt, de ezzel a gyermeket vállalható családok száma is. Ezt a földesúri érdeket a vallás is keményen támogatta azzal, hogy a házasság szentségét csak olyan párok számára tette elérhetővé, amelyiknek már volt jobbágytelke. Ezzel létrejött, a történelmünk során az első olyan gyermekvállalást szabályozó rendszer, ami a túlnépesedést a gyermekvállalás korlátozásával oldotta meg. A jobbágytelkek adott számához szabott házasságkötés rendszere nélkül nem érthetnénk meg Európa nyugati felének sikerét a kultúrák közti versenyben.

Minden kultúra családsejtje a nagycsalád volt, kivéve Nyugat-Európát, azt is csak a 10. századtól. Ezzel viszont nem foglalkozik a történelemtudomány, pedig ez volt a sikerének kulcsa. Még annak sem találtam nyomát, hogyan, tudatosan, vagy spontán jelent meg ez a kiscsalád. Az még titokzatosabbá teszi a tény, hogy a 10. század közepén bekövetkezett agrártechnikai forradalommal, és az európai kereszténység északra történő terjeszkedésével és az egyházszakadással, a sötét középkor lezárulásával párhuzamosan történt a kiscsaládos jobbágyrendszer bevezetése.

A görög-római kultúra ezer éve még az ókori mezopotámiai és egyiptomi önözéses kultúrák szerves folytatása volt. Ez a kultúra az első évezred derekára összeomlott. A sötét középkor századaiban úgy tűnt, hogy nincs folytatása. Európa északi felében, a fagyos teleket nem élte át a délebbi, a telet szinte nem ismerő búza és árpa. Gabona hiányában az Alpoktól északra csak marhapásztorkodásból lehetett megélni. Az pedig nem tette lehetővé sem magas-kultúrák számára szükséges népességet, sem az urbanizációt.

A Római Birodalom korábbi északi provinciáinak lakossága azonban folyamatosan kísérletezett a gabonatermeléssel, de az egyrészt nem hozott kellő termést, és még az is gyakran kifagyott a keményebb teleken. A kevésbé fagyérzékeny gabonákkal való próbálkozások legjobb terepe Franciaország területe volt. Nem véletlen tehát, hogy itt győzött először a gabonatermelő mezőgazdaság, az agrártechnikai forradalom. Ez volt a legdélebbi térség, ahol a Golf-áram mérséklő hatására enyhe volt a tél, és viszonylag elegendő, és biztos a kellő csapadék. A sötét középkor évszázadai során a téli fagyok, fagyállóbbá szelektálták a búzát és az árpát, ezzel párhuzamosan kultúrnövénnyé vált az eleve fagyálló rozs, és a tavaszi vetésű, fehérjében gazdagabb zab.

A nyugat-európai nedvesebb éghajlat talajforgatást igényelt, amihez, talajforgató ekére volt szükség. A 10. század elejére ez is megjelent.

Mivel a lovak patája nem alkalmas a csúszós talajon való biztos járásra, fel kellett találni a patkót. A patkolt lovak mind közlekedési, mind hadászati forradalmat jelentettek. Ezért tartja a néphit ma is szerencsehozónak a patkót.

Az agrártechnikai forradalom azt jelentette, hogy a gabonatermelés a marhapásztorkodásnál fejlettebb termelési mód lett.

A pásztorkodásról a gabonatermelésre való áttérés falvakban való letelepedést, és a pogányságról a kereszténységre való áttérést jelentett. Ezzel párhuzamosan történt egy másik fontos változás is. Megváltozott a családforma. Számomra a családforma megváltozása minden politikai eseménynél fontosabb társadalmi esemény. A magyar történészek ugyan hangsúlyozzák, hogy Géza fejedelem és István, a király fontos döntése volt, hogy az akkor még egységes európai kereszténységen belül nem a bizáncit, hanem rómait választotta. Arról azonban szó sem esik, hogy a nagycsalád helyett a kiscsaládot. Márpedig a kiscsaládos jobbágyrendszer választása volt a fontosabb döntés. Ezt bizonyítja, hogy pár évtizeddel később az európai kereszténység úgy vált ketté, hogy a nagycsaládosak görög szertartású ortodoxok, a kiscsaládosak pedig latin szertartású katolikusok voltak.

A következő ezer év európai történelme bebizonyította, hogy milyen óriási jelentősége van a családformának. Csak a kiscsaládos európai népek fogadták be a reneszánszot, a reformációt, a felvilágosodást, azaz a Nyugat minden nagy reformmozgalmát. Ez a kulturális különbség még a marxista tanok befogadása során is egyértelműen jelentkezett. A Nyugat kiscsaládos népei szociáldemokraták, azaz rugalmas marxisták, a nagycsaládosak pedig bolsevikok, azaz dogmatikus marxisták lettek.

A kiscsaládos jobbágyrendszer azonban nemcsak a gyermekvállalást korlátozta közel a felére, hanem olyan családformát is jelentett, amiben nagyobb érdekeltség volt a hatékonyabb munkára és nagyobb rugalmasság a társadalmi, kulturális és technikai újítások befogadására.

III. A Nyugat élettere megsokszorozódott.

Az eleve viszonylag kevéssé túlnépesedett Európa élettere az újvilág, Amerika és Ausztrália alig lakott térségével tízszeresére nőtt. Fajunk történetében ez volt az egyetlen eset, amikor egy magas-kultúra élettere megtízszereződött. Még az is ritkaság, hogy a kultúra élettere jelentősen nőtt. A legfejlettebb kultúrák, a nagy folyamok önözhető síkságain kialakult társadalmak termőterülete csak lassan, és kis mértékben növekedhetett.

Amerika felfedezéséről ugyan sokat írnak a történészek, de azt nem tudatosítják, hogy minden kincsnél százszor többet jelentett a Nyugat számára az életterének megtízszereződése.

A Nyugat szülte meg az ipari forradalmat, hódította meg az óceánokat és zsákmányolta ki a gyarmatokat. Ezzel olyan külső forráshoz jutott, ami lehetővé tette, hogy a saját ereje felett élhessen, felhalmozhasson, elérhesse a gyermekvállalás korlátozását lehetővé tevő életszínvonalat, és iskolázottságot.

IV. Megoldódott a fogamzásgátlás

A tudományos és technikai forradalom megoldotta a fogamzásgátlást. Ezzel vált lehetővé a szülők akaratától függő gyermekvállalás. Az elmúlt száz évben mintegy kétmilliárddal több gyermek született volna, ha nincs könnyen elérhető, és biztos megoldás a fogamzásgátlásra. Ekkorával nagyobb népességnek az eltartása nagyobb kárral, nagyobb költségigénnyel járt volna, mint az elmúlt század minden embertelensége, illetve a várható felmelegedés kivédése.

Meggyőződésem szerint, a fogamzásgátlás megoldása fajunk történetének egyik legjelentősebb találmánya. Nélküle az elmúlt száz év, és még inkább a jövőnk elképzelhetetlenül tragikusabb lenne.

Bármennyire megdöbbentőnek hangszik, ha a társadalomtudomány felismeri, hogy a termelő társadalmaknak azért szükségszerű felépítményei az osztálytársadalom, mert nem lehetett más társadalmi formával féken tartani a túlnépesedést. Ez ugyan minden jobb, igazságosabb, emberibb társadalmat akaróra jellemző, de leginkább Marxra. Ő volt az első, aki az emberi faj történelmét is determináltnak tartotta. A forradalmár heve azonban elragadta, és az életét az elmélete alapján kitalált felépítmény erőszakos felépítésére szentelte. Ő is megfeledkezett arról, mi lehet a közös oka annak, hogy minden termelő társadalom felépítménye négy közös jellemzővel rendelkező osztálytársadalom volt.

1. Az értéktermelő nagy többségét nehéz adókkal sújtották. Ebből fakadóan a nyomor vált a fő halálokozóvá.

2. Fegyverkezésre sokat fordítottak. Ez is fokozta a szegénységet, mind közvetlenül, mind közvetve pedig ez is fontos halálokozó volt.

3. Az elvont jövedelem többségét improduktív célokra pocsékolták el. A társadalom hatékonyságát fokozó felhalmozás nagyon kevés volt.

4. Üldözték az emberek ösztönös tudásvágyát. A fejlődés elsődleges motorját, a tudásvágyat bűnnek tekintették.

Minden osztálytársadalmat ez a négy közös halálozást fokozó viselkedése jellemzett. Ez pedig azt jelenti, hogy minden társadalom elsődleges funkciója a népszaporulat fékezése volt. Ezt könnyen megértjük, ha a fenti négy jellemző bármelyikét elhagyva megnézzük, hogyan alakult volna a népszaporulat. Nemcsak a halálozás lett volna sokkal kisebb, de a gyermekszületések száma is sokkal nagyobb. Ugyanakkor a mesterségesen fokozott halálozás ellenére is minden társadalom túlnépesedett volt. Mindegyikben többen éltek, mint amennyi az adott erőforrások között a legjobban élt volna.

A földosztáskor döbbentem meg azon a tényen, hogy a magyar falvak lakossága akkor élt volna az adott feltételek mellett a legjobban, ha talán csak ötöd annyian volnának. A falu határának megművelésére, az adott technikai feltételek mellett, ugyanis ötöd annyi lakosság elég lett volna. Ennek alapján értettem meg, hogy miért volt az országban 3 millió koldus. Mert sokkal többen voltunk annál, ahány ember számára optimális élettér lett volna az adott ország. Más okok mellett, elsősorban azért voltunk szegények, mert sokan voltunk.

Ennek ellenére csak azon fáradoztunk, hogy mindenki, minél jobban éljen, nem jutott eszébe senkinek, hogy mennyien kellene lennünk, hogy jobban élhessünk.

Ajánlás.

Anti humánus minden olyan rendszer, ami nem biztosítja a szülők gyermekvállalási jogát.