Lemondott a pápa

Kopátsy Sándor                 EV                2013-02-17

Lemondott a pápa

Diákkorom óta azon kesergek, hogy az én kereszténységem nem halad a korral. A középkor derekától, de főleg a reformációtól fogva egyre nő a lemaradása nemcsak a kor követelményeihez, de a protestáns vallásokkal szemben is. Soha nem éreztem feladatomnak, hogy a vallásom modernizációjával foglalkozzam, de mindig reménykedtem, hogy egyszer elindul, és valamikor majd megtörténik. Felmérten, hogy egyre inkább a lemaradó latin népek kultúrája lesz. Ez a reményem is apadt, ahogyan láttam, hogy a fejlett társadalmakban veszíti a vallásgyakorló híveit, és egyre szaporodnak a túlnépesedő, és az élenjáróktól, a protestánsoktól viszonylag egyre jobban lemaradó világban. Kénytelen lesz a lemaradókhoz igazodni.

A római katolikus vallás helye a történelemben.

Társadalomtudósként nem tudom elfogadni, hogy a római katolikus vallás nem halad a korral. Pedig, ahol a társadalom fejlődik, ott a vallásnak is fejlődni kell. Ezt történt fajunk fejlődése során.

Vallásra mindig szüksége volt az embernek, mert nem tudta elfogadni az egyének megszűnésének tényét, és a világ igazságtalanságait. Szomorú sorsára magyarázatot kellett találni.

Az ember létszükséglete, hogy kommunikáljon, hogy szeresse a szépet, és nem fogadja el a megsemmisülését. Kezdettől fogva minden emberi közösség egymástól függetlenül kialakította a nyelvét, a művészetét és a vallását. Ezekre minden emberi közösségnek szüksége volt, és van.

Az ember kommunikációja kezdettől fogva fejlődött, és a nyelvi közösségek minél nagyobbak legyenek. A jelenkorban rohamosan közeledünk az egyetlen világnyelvhez. A nyelvek számának csökkenésével együtt járt a gazdagságuk, szókincsük fejlődése is.

A művészetek is kezdetben izoláltak voltak, és csak lassan integrálódtak. Ez a folyamat is felgyorsult.

A vallások fejlődése is hasonló úton járt. Kezdetben minden közösségnek saját vallása, saját istenei voltak. A vallások fejődése két dimenzióban történt. Egyre nagyobb közösségnek lett közös vallása, és ezek egyre közelebb kerültek az egy istenhithez, egyre távolabb került a bálványok világától.

Az én kereszténységem is ezt a történelméből fakadó logikát követi.

A római katolikus vallás helye a vallástörténelemben.

Indokoltnak tartom, hogy minél jobban hangsúlyozódjon a tény: a kereszténység a zsidó vallás egy hatalmas, hajtása. Ennek tagadása a kereszténység egyik legnagyobb károkozója volt és maradt. Ebből fakadt az antiszemitizmusa, amitől szándéka ellenére sem képes megszabadulni. Krisztus zsidó reformátor volt, világvallássá nem ő formálta a kereszténységet, hanem Szent Pál.

Az Ószövetséget forradalmi, sőt örök emberi műnek tartom. Nem véletlen, hogy belőle sarjadt ki két óriási világvallás, a keresztény és a mohamedán, és azok elkülönült tucatnyi egyháza. Ennek ellenére, nem tekintem az Ószövetség minden követelményét ma is időtállónak. Az óta olyan változáson mentek át a zsidó, a keresztény és a mohamedán társadalmak, aminek nem felelhetnek meg azok a követelmények, amik kétezer ötszáz éve egy kis nép számára indokoltak voltak.

Ennek talán legnagyobb anakronizmusa, hogy az Ószövetség egyetlen kiválasztott kis nép, anyajogon örökölhető vallási enciklopédiája. A zsidó nép vallásának összefoglalója a fogság, majd a szétszóródás, üldözése idején ideális iránytű volt. Ezt bizonyítja az a történelmi eredmény, amit a zsidó diaszpóra az ipari forradalom után elért Európában. A jelenkorban közel 3 milliárd, számos kultúrához tartozó, és a társadalmi fejlődés nagyon különböző fokán élő ember számára sok tekintetben értelmetlen, logikátlan. A jelenkor embere nem fogadhat el olyan istent, amelyik faji alapon rendeli el, ki lehet a híve.

Krisztus olyan hívő zsidó volt, aki a népe vallását akarta modernizálni, reformálni. Ennek ellenére nem tudom, hogy célja lett volna, amit én elsődlegesnek tartok, hogy minden nép számára megnyitotta a zsidók vallásának elérhetőségét. Amit tett, és mondott, az mind ma is elfogadható. A lényeg, hogy Krisztus tanítása, és az élete alkalmas volt arra, hogy a nem zsidó, de már az egy istent hívésre törekvő a Római Birodalom térségében élő pogány népek vallása legyen. Tény, hogy az ellenkezőjét sem mondta, ezzel pedig minden nép számára kaput nyitott.

Azt, hogy Krisztus tanítása alkalmas arra, hogy a görög-római kultúra vallása lehet, Szent Pál ismert fel. A kereszténységet, minden esetre, ő tette a Földközi Tenger társégben élő népek számára elfogadható vallássá. Azt nem lehet már megtudni, hogy tudatosan, vagy ösztönösen, de elfogadhatóvá puhította a zsidó vallás kemény egy isten hitét azzal, hogy a szent háromsággal, az istenanyával, a szentekké vált földiek szerepvállalásával növelte az emberek sorsát alakítók számát. Fontos engedményekkel hozta közelebb Krisztus tanítását a görög-római térség pogány vallásait hívők számára. Szent Pál tanításának lényege: A zsidók kemény egy istenhivő vallását közelebb hozta a Római Birodalom európai latin-görög kultúrájához. Pál Krisztus tanítását átültette a görög-római kultúrába. Ennek volt köszönhető, hogy a kereszténység robbanásszerű gyorsassággal terjedt, mert megfelelt mind a császároknak, mind a népének.

Azt, hogy Szent Pál kereszténysége a görög-római kultúrának felel meg, jól mutatja a tény, hogy a római katolikus vallás ma is többségében a latin népek vallása. Nemcsak Európában, de ma már több híve van a latin-amerikai országokban, a Fülöp Szigeteken. Az elmúlt száz évben pedig Afrikában szerzett új híveket.

A római katolikusok többsége már nem Európában él. Éppen ettől félek, hogy a nem európai hívei érekében egyre jobban elszakad a protestáns Európától.

A történészek sem hangsúlyozzák, hogy a Nyugat Szent Pálnak köszönheti a kultúrájára szabott krisztusi tanításra épült keresztény vallását. Ezt ugyan a mai római és ortodox kereszténység, ha nem is tagja, mélyen elhallgatja. Ezért volt számomra érdekes, hogy Anglia és Németország első rangú temploma Pálról van elnevezve. A jelenkori, többségében latin népek vallásává vált romai katolikusok fő temploma viszont a vallásalakításban szerepet sem vállalt Szent Péterről van elnevezve.

A Vatikán, nem véletlenül, máig nem tisztázta a Péter és Pál jelentősége közti különbséget.

Arról szinte semmit nem olvashatunk, hogy miért hódította el a már keresztény szemita népeket Mohamed vallása. Számomra egyszerű a magyarázat. Szent Pál kereszténysége a latin népeknek kultúrájának felelt meg, a szemitáknak azonban szigorúbb egy istenhit volt az igényük. Ennek tudomásul vételében még addig sem mentünk el, hogy Mohamed híveinek óriási többsége már keresztény volt. Az ő korában még öt, sok tekintetben egyenrangú, pátriárkája volt a kereszténységnek, amiből három térségében a keresztény hívek a mohamedán vallásra tértek át. Csak kettő, a mediterrán Róma és Konstantinápoly maradt keresztény. Az utóbbi is elveszette térségének akkor még sokkal nagyobb súlyú térségét, Anatóliát. Arról, hogyan érintette a kor kereszténységét Mohamed térítése, alig esik szó. Még sehol nem olvashattam, hogy hány észak-afrikai és közel-keleti keresztény tért át Mohamed vallására.

Diákkoromban nem értettem, hogy mi a törököt, vagyis a muzulmánt pogánynak tekintettük, annak ellenére, hogy a keresztényeknél keményebben egy istenhívők voltak, és az Ószövetség számukra is, akárcsak nekünk, vallásuk alapja volt.

Annak máig nyomát sem találtam, hogy az Oszmán Birodalom miért nem térített a keresztény Európában. Felismerték, vagy csak ösztönösen megérezték, hogy az ő vallásuk nem felel meg az európai keresztény népek számára, hogy Mohamed tanítása a szemita népekre van szabva. Ez ugyan beigazolódott, de a mohamedán vallás Dél-Ázsiában, a nem sémi népek számára is fogadtatásra talált.

A Róma irányítása alatti kereszténység azonban nemsokára a mohamedán vallással elveszített híveinek elvesztése után, azzal erősödhetett meg, hogy meghódította a Római Birodalom határain túli Európát.

Az első ezredforduló környékén vált egész Európa kereszténnyé.

Az sem véletlen, hogy szinte egy időben történt a kontinens északi részén élő puritán népek megtérítése, és a kelet-európai kereszténység elszakadása.

Az első ezred végén, az agrártechnikai forradalom hatására, magas-kultúrává emelkedik Északnyugat Európa. A főleg pásztorkodásból élő népek földművesekké válnak, magas-kultúrává emelkednek. A pogány pásztorok keresztény földművesekké válnak.

Európa nyugati, mérsékeltebb éghajlatú felén a kiscsaládos jobbágyrendszerre már magas-kultúra épül. Ezzel a nagycsaládos kelet-európai és balkáni társadalmak képtelenek tartani a lépést. Lemaradnak. Számukra még a nyugat-európai kereszténység rugalmas lett. Az európai kereszténység kettészakadt.

A 11. századi egyházszakadással nyilvánvalóvá vált, hogy Európa kulturálisan nem elég homogén ahhoz, hogy közös vallása legyen. Az, hogy minden kultúrának más vallás felel meg, sokkal korábban is kiderült, amikor az észak-afrikai kereszténység önállósult. A vallástörténet alig foglalkozik az afrikai keresztény egyház elkülönülésével. Pedig annak az önállóvá válása sokat mondhatna arról, mikor válik indokolttá a vallási elkülönülés még abban az esetben is, amikor ezt nem politikai ellentét szüli.

Az abesszin és az egyiptomi kereszténység történelmi fejlődése máig is a szemita, az arab kultúra fejlődésével párhuzamos. Térségük Krisztus korában fejlettebb volt, mint Európa. Legalábbis annak a Földközi Tengertől távolabbi négyötöde. A kereszténység és a kulturális környezete közti párhuzam a jelenkorban is jellemző.

Észak-Afrika, és a Közel-Kelet az időszámításunk előtt, több ezer éven keresztül fejlettebb volt, mint Európa. Kontinensünkön a görög-római volt az első magas-kultúra, de a területének nagy többségén még gyűjtögető, illetve nomád pásztortársadalmakban éltek.

Csupán az első évezred végére válik Európa egésze földművelő, feudális társadalommá, azaz magas-kultúrává.

Arra csak a zsidó állam létrejötte után figyeltem fel, hogy maga a zsidó vallás is igazodott a kulturális környezetéhez. Az európai zsidóság vallása ugyan nem változott meg azzal, hogy jelentős többsége az európai kultúrán belül rendezkedett be, de a híveinek viselkedése nemcsak nyugati lett, hanem annak is az élvonalára emelkedett. Ezzel szemben az arab világban maradt zsidóság kulturálisan a környezetéhez alkalmazkodva, előbb velük együtt emelkedett, majd süllyedt. A középkor derekáig, a zsidóság a mohamedán környezetükhöz hasonlóan, fejlettebb volt, mint az európai népek, aztán, a középkor derekén az arab kultúra megfeneklésével ők is visszasüllyedtek. Az európai zsidó diaszpóra pedig együtt változott Európa egészével. Az ipari forradalom után, a polgárosodás élcsapatává vált. Ma, Izraelben a két zsidóságot kell közös nevezőre hozni.

A kereszténységet ért legnagyobb változás azonban a reformáció volt.

Az óceánok meghódítása eredményeképpen a Nyugat előtt megnyílt annak a lehetősége, hogy a többi magas-kultúra fölé emelkedhessen, és életterét megtízszerezze. Ez az új lehetőség gyors polgárosodást, tőkés osztálytársadalmat igényelt. Ennek a feltételei csak a puritán Északnyugat Európában voltak kedvezők. A mediterrán térség lemaradt. Európa keleti felének pedig nem volt szinte semmi polgársága, ott a zsidó diaszpóra vállalta az élcsapat szerepét.

Aztán berobbant az ipari forradalom. Az iparosítás felértékelte a puritán népek, az angolszászok, a germánok és a skandinávok kultúráját. A kontinensek közti kereskedelem, és a két Amerika benépesítése hatására, a puritán népek a mediterránok fölé emelkedtek. Erejükkel megnőtt az önbizalmuk. A kultúrájuknak megfelelő keresztény vallást akartak a latin népek kultúrájára szabott római kereszténység helyett. Helyesebben, a reformátorok nem új vallást akartak, hanem a rómait szerették volna megreformálni. A Pápaság azonban hallani sem akart a számukra is megérett reformokról. Az erejükben és igazukban bízó puritán népek protestáns egyházak szervezésére kényszerültek.

Így alakult ki a háromkultúrájú Európa három kereszténysége. Nem pontosan fedték a vallások a kulturális határokat, de a kultúrák határai is homályosak.

Történelmi materialista megközelítés.

Ugyan Marxnak köszönhetően lettem történelmi materialista, annak ellenére, hogy viszonylag hamar felismertem, hogy nála kevesen voltak idealistább társadalomtudósok, akik messzebb távolodtak el a saját elméletüktől. A történelmi materializmusból ugyanis az következik, hogy a történelmi folyamatok nem véletlenek, nem a politika alakítja azokat, hanem fordítva, ami jellemzővé válik, annak objektív oka van. Az objektív nemcsak az anyagi feltételekből, hanem egyre inkább emberi lényünkből fakad, akaratunktól mégis független. Fajunk fejődésének objektív törvényei vannak.

Az sem véletlen, hogy minden vallás közös vonása, hogy a sorsukat nem mi alakítjuk, hanem az istenek, vagy az isten. Ha azon változtatni szeretnénk, az égiek segítségét kell elnyerni ahhoz.

A fejlett agyunknak köszönhetően, eljutottunk azonban odáig, hogy magunk keressük, tárjuk fel a sorsunk alakító erőket. A vallásnak is emberi lényünkhöz, a kultúrához kell igazodni. Ezért a kultúra és a vallás között viszonylag szoros fedés van. Csak az a vallás töltheti be a hívatását, amelyik alkalmazkodik a kultúrához.

A zsidók egy istenhitű vallása annak máig tartó felismerése volt, hogy a kor követelményének már csak az ilyen vallás felelhet meg. Voltak ugyan a közel-keleti térségben más egy istent hívő vallási kísérletek, mégis a zsidók bibliája az egyetlen, amiből tucatnyi vallás, közte két világvallás sarjadt ki. Ez a vallás lett az őse mindannak, ami a mezopotámiai és az egyiptomi eredeti kultúrákból kisarjadt.

Ezért tartom indokoltnak, hogy a kereszténység jobban hangsúlyozza ki a szidó gyökerét.

A zsidónak született Krisztus tanítása lett a forrása annak a vallásnak, ami az európai kultúrából kisarjadt.

A keresztény Nyugat-Európa aztán az utóbbi ötszáz évben a többi magas-kultúra fölé emelkedett. Az emberiség egészének sorság szervező, átalakító lett. Erre mondják a társadalomtudósok, hogy a keresztény Nyugat teremtett világpolitikát és világgazdaságot. A kis Európából, a két Amerika és Ausztrália felemelkedésével Nyugat lett.

A Vatikán válasz előtt áll.

Ma a világban több, a római katolikus vallásának formai elemit is betartó katolikus él, mint Európán. Ezt azért kell szem előtt tartani, mert a legnépesebb európai keresztény egyházat, a katolikust, az a veszély fenyegetheti, hogy a súlypontja elhagyja Európát, jelentős hányada még a Nyugatot is.

Nyugaton, a kereszténységen belül a mediterrán, latin népek katolikusok, a puritánok protestánsok, a kelet-európai és balkáni népek pedig ortodoxok. Ezt a tényt azért kellene szem előtt tartani, mert azt bizonyítja, hogy csak az a vallás lehet erős, amelyik a kultúrához igazodik. Ez az igazodás a társadalmi és gazdasági fejlődéssel hatványozottan szorosabbá válik. Minél gazdagabbak és iskolázottabbak a hívők, annál erősebb lesz a kultúrája és vallása közti összhang.

Ezt megélte a marxizmus az előző század során.

A vallásalapító, ezért a másik vallásokat üldöző Marx vallása gyorsan a három európai kultúrához igazodott.

- A protestáns, puritán kultúrájú népek marxizmusa szociáldemokrata, azaz türelmes, világi ideológia lett.

- A katolikus, latin népek marxizmusa jobban megtartotta a marxista dogmákat, a gyakorlatban mégis rugalmasan kezelte azokat. Nem dogmatikus vallássá változott.

- Az ortodox keresztény népek marxizmusa is ortodox maradt, akárcsak a kereszténységük. Ott a tudományos marxizmusból minden elveszett, csak a dogmákhoz ragaszkodtak.

- Kínában pedig a mandarinok racionális ideológiájaként borult virágba.

A marxizmus rövid története azt bizonyítja, hogy a jelenkori társadalmakban milyen szoros a kultúra és a vallás közti kapcsolat, hogy a kettő között nem lehet szakadék. Bármilyen vallásúak legyenek, azt a kultúrájuknak megfelelően gyakorolják.

- A holland, a német katolikusok puritánok annak ellenére, hogy a vallásuk nem az.

- A lengyelek hívő katolikusok, de vallásuk gyakorlása sokkal inkább ortodox.

- A dél-olasz katolikusok hisznek minden dogmát, de egyiket sem veszik nagyon komolyan.

Ezt a három katolikus vallásgyakorlást azért emelem ki, mert a Vatikán válságát érthetőbbé teszi, hiszen nekik még. A perui indiánokhoz, és a nigériai négerekhez is igazodni kellene.

II. Jánost, a lengyel pápát azért választották meg a konzervatív bíborosok, mert a konzervatív álláspontjuk védelmezőjét láthatták benne. Zseniálisan választottak, mert a lengyel pápa melegszívű konzervatív volt. A katolikus hívők nagy többsége olyan értelemben konzervatív, ahogyan II. János volt, szeretetre méltó. Ezért sikerrel látta el azt a feladatot, amit a bíborosok rá bíztak. A bíborosoknak olyan pápa kellett, aki megfelel nemcsak a latin népek, de még az afrikai katolikusok kultúrájának. II. János minden kultúra egyszerű hívőjének megfelelt.

Elemi hibát követtek el azonban akkor, amikor egy konzervatív, okos, német bíborost, Ratzinger, a Hittani Kongregáció prefektusát választottak pápának. A hidegfejű, konzervatív, német tudós ugyanis eleve alkalmatlan arra, hogy a naiv hívőket maga mögé állítsa. Ratzinger ugyanis nem abban az értelemben konzervatív, mint a naiv hívők. Ő a vallása dogmáit tartja szentnek, nem annyira a naiv hívők a szertartásokat, a kegytárgyakat.

Elég arra gondolni, hogy mi a különbség a lengyel és a német katolikusok vallásgyakorlása és életvitele között. II. János kiváló lengyel hívő volt, XVI. Benedek pedig kiváló germán teológus. A pápát választó bíborosok nem voltak tisztában azzal, hogy számukra mindkét pápa egyaránt megfelelő konzervatív volt, de a latin-amerikai, a Fülöp szigeti és nigériai hívők számára az előbbi testvérük, az utóbbi egy hideg német teológus úr.

Azt hiszem, hogy a bíborosok kollektívájának véleményét alakító erőkbe nem láthat bele kívülálló, de a Vatikán előtt álló problémája egyértelmű. Választás előtt áll. Európában akar nemcsak erős, de befolyásos maradni, vagy tudomásul veszi, hogy a jelenlegi formájában egyre inkább a lemaradó társadalmakra kénytelen támaszkodni. Ezzel megtarthatja a dél-mediterrán népek és a lengyeleket Európában, és tízszer ennyi híve lesz a latin-amerikai és afrikai társadalmakban, mint amennyi hívót elveszít a puritán és képzett katolikusokból Európában.

A Vatikán azért van válságban, mert Európa és a lemaradó népek között kell választani.

Sajnos, nincs kétségem, a bíborosok nem Európát fogják választani, hanem a követőik többségéhez akarnak igazodni. A mai újságban már olvasom, hogy a „nyugdíjba vonuló” pápa nem európai utódot remél. Tehát erősebben dogmatikus, mint európai.

Ha nem európai lesz az új pápa, akkor legalább észak-amerikai legyen. Erre azonban nem számíthatunk.

Társadalomtudósként a pápaválasztástól függetlenül, Európa jövőjét azért féltem, mert az Európai Unió is azzal tévedt el, hogy nem a kulturális rokonságra, hanem a történelmi romantikára épít. A háromkultúrás Európából akar közösséget építeni, és nem a Nyugat puritánjaiból. Európa három kultúrájának nemcsak közös vallása, se közös gazdasági uniója sem lehet.

Közös gazdasági uniója csak közös kultúrának lehet, de annak is csak akkor, ha a társadalmi fejlettségük közel azonos szintre jutott.

Visszatérve az európai keresztény egyházakra.

A Vatikán már akkor eltévedt, amikor nem a reformáció élére állt, hanem el akarta pusztítani azt. Máig nem tesszük világossá, hogy a reformátorok mind hívő keresztények voltak, azok közt is a legjobbak. A Vatikán azonban akkor sem azt nézte, mit követel a kor, merre megy Európa, hanem azon háborgott, hogy a fejlődés nem áll meg vele együtt.

Amit ötszáz éve a reformátorok akartak, ma is aktuális.

Történészként Európa óriási érdemének tartom, hogy a keresztény klérus a középkor végéig külön vágányon haladt. A világi hatalomtól elkülönült, önálló klérussal működött. Erre minden olyan társadalomnak szüksége van, amelyikben a világi hatalom vérségi, illetve vagyoni alapon öröklődik. Szükség van egy olyan hatalmi ágra is, amiben a minőségi szelekció működik. Az időszámításunk első ezerötszáz évében óriási érdemei voltak az államhatalomtól elkülönült egyházi szervezetnek. Nekik köszönhetünk szinte mindent a tudományokban, a művészetekben, az oktatásban.

A tőkés osztálytársadalomban azonban már megjelent a politikában és a tudományban a minőségi szelekció, a jelentős politikustól, vállalkozótól, tudóstól legalább úgy megkövetelte a feladata a képességet, mint a vallási vezetőktől.

A reformátorok erre éreztek rá. A római kereszténység szelekciója, működési módja ugyan jobb volt a feudális politikai eliténél, de elmaradt a tőkés polgároké mögött, túlságosan konzervatív, dogmatikus maradt.

Ami a reformáció idején időszerű lett volna, az most még sokkal időszerűbb.

A katolikus egyház is épüljön be a társadalomba. Ennek megfelelően vesse le a papok elkülönülését nemcsak a ruházatukban, hanem házasodjanak meg, neveljenek gyerekeket.

Annak idején a klérus tagjait szelektálni kellett, most kontraszelektálódnak. Katolikus papi pályától éppen a legtehetségesebbeket riasztják el a vele járó kötöttségek. Elég volna megnézni, hogy milyen középiskolai eredménnyel mennek el katolikus papnak a fiatalok. Ma már ezzel a pályával nem jár megkülönböztetett társadalmi és anyagi elismerés, ugyanakkor az élet örömeitől el vannak tiltva.

A Vatikán legnagyobb lemaradása a családtervezésben van. Nem veszi tudomásul, hogy ahol nincs fogamzásgátlás, ott elviselhetetlen a túlnépesedés. Fajunk életének legnagyobb találmánya a túlnépesedés. Ahol a fogamzásgátlás biztosítva van, az ember szexuális életét nem kell a társadalomnak korlátozni.

XVI. Benedek lemondása a konzervatív bíborosok tekintélyét fogja megtépázni. A pápaságról való lemondás éles ellentétben áll a dogmával, ami szerint a pápa a szentlélek akaratát képviseli, csak ezért lehet az egyház ügyeiben tévedhetetlen. A dogma szerint a pápaság életre szóló feladat, a pápa nem csupán egyén, hanem az isten földi képviselője. Aki mindenható, aki gondoskodni képes, hogy képviselője munkaképes maradjon, ha meg nem, elszólítja, de ki nem selejtezi. A keresztény dogma szerint minden ember, de különösen a pápa sorsa valóban isten kezében van.

Ismereteim szerint, pápa még nem ment nyugdíjba. Egyetlen példa van, de ott sem gyakorolta a pápa funkcióját, aztán mondott le. V. Celestinet, aki L’Aquvilában remeteként élt egy barlangban, távollétében pápává választották, de nem fogadta el. A többiek nem váltak méltóvá a feladatra.

Sajnos semmi reményt nem látok arra, hogy a Vatikán megértse a kor szavát.

A következő generáció felnevelése

Kopátsy Sándor                 ES                 2013-02-08

A következő generáció felnevelése

Az ezredfordulóra az emberiség fejlett hatodában minőségében új társadalmak jöttek létre. Ezekben való eligazodásra a klasszikus közgazdaságtan alkalmatlanná vált. Ugyanakkor az emberiség háromötöde túlnépesedik, ezért azokban még a korábbinál is indokoltabbá vált az osztálytársadalom fenntartása. Ezzel szemben a fejlett Nyugat mindent megtesz annak érdekében, hogy azokban is össznépi társadalom működjön.

Mindenek előtt meg kellene érteni, hogy minden néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó társadalom csak olyan lehet, amiben a társadalom maga gondoskodik a túlnépesedés lefékezéséről.

Az osztálytársadalmakban nemcsak a népesség száma növekedett volna sokkal gyorsabban, mint elviselhető, de a minősége is jobb volt a társadalom által hasznosíthatónál. Ehhez a társadalmi adottsághoz igazodtak az osztálytársadalmak. Azokban tehát a munkaerőben, és annak minőségben felesleg volt. Márpedig amiből felesleg van, azzal nem kell takarékoskodni. A túlnépesedő osztálytársadalmakban a munkaerő mennyiségének és minőségének túlkínálatára épülő társadalmak mozgástörvényeinek megértéséhez tehát ennek értékelésére nem volt szükség.

A 20. század végén azonban a legfejlettebb társadalmakban leállt a túlnépesedés, és a minőségi munkaerőben kielégíthetetlen igény jelentkezett. Vagyis, a társadalom alaphelyzete megfordult, amiben eddig túltermelés volt, abban lett hiány. Az ilyen társadalomban egészen más közgazdaságtanra lenne szükség. A jelenlegi fejlett társadalmakban az elsődleges feladat a minél jobb minőségű munkaerő termelése.

A munkaerőpiac azonnal, minden politikai beavatkozástól függetlenül átállt az új társadalmi helyzete. Eddig minden osztálytársadalomban a jövedelemelosztás döntően a társadalmi pozíciótól függött. Azokból alakult ki a hatalmat gyakorló, és magas jövedelmű réteg, akik a szűk keresztmetszet felett rendelkeztek.

Így alakult ki a munkaerőhiányos társadalomban, hogy a hatalom és a mások által termelt jövedelem aránytalanul nagy hányada azoké, akik a munkaerő tulajdonosai. Ezek voltak a rabszolga tulajdonosok társadalmai.

A túlnépesedés által okozott termőföld hiányában a földesuraké lett a hatalom, és a megtermelt jövedelem aránytalanul nagy hányada. Ezek voltak a feudális társadalmak.

Az ipari forradalom által létrehozott tőkehiány alapján a tőketulajdonosok alkották az uralkodó osztályt, és élvezték a dolgozók által létrehozott jövedelem aránytalanul nagy hányadát. Ezek voltak a tőkés társadalmak.

A valóságban az osztálytársadalmak nem voltak soha ilyen tiszta formák, hiszen mindegyikben megvoltak a másik elemei is. A közös jellemzőjük azonban a munkaerő mennyiségi és minőségi túltermelése volt.

Ezzel szemben a 20. század végén a fejlett, puritán Nyugaton berobbant a tudományos és technikai forradalom, ugyanakkor leállt a túlnépesedési nyomás, és belépett a munkaerő minőségével szemben támasztott kielégíthetetlen igény.

Márpedig a hatalomból és a jövedelemből való nagyobb részesedés mindig azé, aki azzal rendelkezik, amiből hiány van. Így került egyre inkább a tudásvagyon birtokosaihoz mind a hatalom, mind a jövedelem egyre nagyobb hányada.

Ezért jelent aztán meg a munkaerőpiacon a minőségi munkaerő egyre nagyobb politikai befolyása, és jövedelme.

Elég volna megnézni a munkajövedelmek száz év előtti, és a jelenlegi megoszlását.

Gyermekkoromban a bérek elsősorban a végzettségtől függtek. A diplomások átlagkeresete 5-10-szerese volt a fizikai munkásokénak. Ezen belül azonban nagyon kicsi volt a szóródás. Jelenleg a diplomás keresetek átlaga nem éri el a fizikai munkát végzőkének a kétszeresét, de ezen belül minden képzettségi szinten óriási lett a szóródás. Előfordulhat, hogy a kiváló munkás keresete az átlag diplomások álagának sokszorosát éri el.

A munkajövedelmek képzettségi szinttől függő differenciáltsága lecsökkent, az azonos képzettségen belül azonban sokszorosára nőtt.

A modern társadalomnak minden szinten a munkaerő minősége az elsődleges. Száz éve még az ára volt a fontos, ma csak a minősége. Ezért minden fejlett társadalom elsődleges feladata a minél jobb minőségű munkaerő termelése.

A közgazdaságtan ugyan nem tagadja a munkaerő minőségének a jelentőségét, de nem alkalmazkodik hozzá.

A munkaerő, vagyis a tudásvagyon hordozójának termelését nem tekinti vagyontermelésnek, hanem csupán fogyasztásnak.

Még nem találkoztam olyan írással, amiben felvetődik, hogy a közgazdaságtannak a munkaerőben megtestesülő vagyont ugyanúgy kellene kezelni, mint a fizikai vagyont. Amennyiben pedig tőkeként működik, a fizikai tőkével azonos módon kell követni a mennyiségi alakulását.

 A munkaerő vagyonértéke.

A munkaerő értékét három tényezőjének eredője határozza meg. Ezek a tudás, a tehetség és az erkölcs. Ezeknek nem az összege, hanem a szorzata.

A tudásvagyon.

Ez ma már elsősorban az oktatási rendszerben termelődik. De a gyors technikai haladás következtében gyorsan amortizálódik, vagyis állandó korszerűsítésre szorul. Különösen áll ez a termelési szférára. Ebben minden szakma néhány év alatt leamortizálódik, ha a tulajdonosa nem halad a fejlődésével. Azt, hogy melyik szakmában milyen gyors a tudás elavulása, követni kellene. Ennek ellenére a fizikai tőke erkölcsi avulásának nyomon követése alapvető feladat, a tudásvagyon avulása fel sem merül.

Sajnos a pedagógusok, legyenek azok tudósok, vagy oktatáspolitikusok, az iskoláknak a tudásátadásban játszott szerepét túlhangsúlyozzák, illetve nem fordítanak kellő figyelmet a szülői környezetre, a család érdekeltté tételére. Én ezt tartom a mindennél fontosabbnak. Az iskolarendszerek működését értékelő felmérések ugyanis egyértelműen azt bizonyítják, hogy az iskolák hatékonysága egyértelműen attól függ, hogyan értékeli a társadalom az iskolákban elért eredményeket.

Jó iskolarendszere csak azoknak a társadalmaknak van, amelyek mögött a tanulás magas elismertsége van. Csak két kultúra van, amelyikben az iskolák kiemelkedősen sikeresek. Nyugaton a puritán, Ázsiában a konfuciánus társadalmak oktatási rendszere van képviselve az élmezőnyben. Csal e két kultúrában jellemző, hogy a szülők kiemelt figyelmet és aránylag nagy anyagi áldozatot fordítanak a minél jobb iskolai eredményre.

Ennek indoklására később még visszatérek.

Mivel e két kultúrában eleve biztosított az iskolarendszer hatékony működése, arra térek rá, hogy mit kell tenni azokban a társadalmakban a szülők aktívabb bevonása érdekében.

Az öregkori ellátás.

Fajunk eddigi életében nem volt gond a szülőknek a minél jobb nevelésbe való társadalmi eszközökkel történő bevonására.

Az osztálytársadalmaknak nem volt igényük a spontán is létrejövő hatékonyságú nevelés javítása. A nevelés e nélkül is jobb minőségű volt, mint amennyit a társadalom igénye megkívánt. Minden osztálytársadalom az igényénél nagyobb tudásvagyonnal rendelkezett.

A család, ritka kivételtől eltekintve, magának nevelte a munkaerőt. Ezért az új generáció beleszületett, kora gyerekkorában beépült a rá váró munkafeladatokba.

Vagyis, nem volt szükség pályaválasztásra, hiszen nem is lehetett pályát változtatni.

Az ipari forradalom technikai vívmányaira épülő tőkés osztálytársadalomban ugyan megszűnt a családnak a munkaerő minőségét nevelő szerepe, de nem is volt rá szükség, mivel a munkaerő óriási többsége esetben még a korábbinál alacsonyabb volt a vele szemben támasztott minőségi igény.

A tudományos és technikai forradalom azonban a munkaerővel szemben támasztott igényben is teljes. A mennyiségi túlkínálat megszűnt, a minőségi igény azonban kielégíthetetlenül magasra nőtt. Ezzel a jelenkori fejlett táradalom elsődleges igénye lett a minél jobb munkaerő újratermelése. 

Ebből fakadóan a család nevelő és oktató szerepe újra előtérbe került, de a korábbi közvetlen érdeke megszűnt. Azt, hogy a család érdeke legyen a minél eredményesebb gyermeknevelés és oktatás, a társadalomnak kell a családokat ebben érdekeltté tenni.

A problémát megértjük, hogy fajunk történetében, szinte az utolsó pár száz évtől eltekintve, a csald érdeke volt a minél sikeresebb gyermeknevelés.

A gyűjtögető társadalomban közös érdek volt, hogy a család minden tagja minél eredményesebb legyen a munkában. A járóképesség elérésétől annak végéig minden családtag teljesítménye közös érdek volt.

Az utolsó hatezer évben az értéktermelés nagy többsége családi szervezetekben történt. Tehát ebben sem volt gond a gyermeknevelés, hiszen spontán megvalósult.

A család eredményes gyermeknevelés volt a már munkaképtelen korban való eltartás garanciája.

Ezzel szemben az iparosodott társadalomban visszaszorult a család gazdasági szerepe. A gyáriparnak elsősorban a munkaerő fizikai erejére volt szüksége. Abban pedig túlkínálat volt. A már munkaképtelen öregek eltartásában már nem lehetett számítani a következő generációra. Ez volt az egyik oka annak, hogy a szülők kevesebb gyermeket vállaltak. Az öregkori ellátásában már nem számíthattak a több, és eredményesebben felnevelt gyermek esetén sem a nagyobb biztonságra.

Ezért a jelenkori fejlett társadalomnak kell a már munkaképtelen öregek eltartásról. Ezt pedig úgy kell megoldani, hogy a nagyobb öregkori biztonságot az eredményesebb gyermeknevelés jelentse. Ennek elérése érdekében azonban egészen más öregkori ellátást kell a társadalomnak biztosítani, mint a jelen rendszer, ami a munkajövedelemből történő megtakarításra épül.

Ideje volna kigyógyulni a tőkehiányos társadalmaknak megfelelő öregkori ellátáshoz való ragaszkodásból. Azokban a társadalmakban a fizikai tőke volt a szűk keresztmetszet, tehát a társadalom érdeke a minél nagyobb tőke megtakarítás volt. A társadalom teljesítménye elsősorban azon múlt, hogyan lehet a fizikai tőkét gyarapítani. Ezért volt természetes, hogy az öregkori ellátást azzal biztosították, hogy erre a célra a munkajövedelmek megfelelő hányadát a tőkepiac rendelkezésére bocsátották. Ez a megtakarított tőke teremtette meg azt a jövedelemforrást, ami fedezetet jelentett az öregkori ellátásra.

Az öregkori állásához szükséges megtakarítási hányad kezdeten viszonylag alacsony volt, hiszen a munkaképes kor utáni élet, a munkában töltött évekhez viszonyítva, rövid volt, a megtakarítók jelentős hányada már a nyugdíjkorhatár elérése előtt meghalt. Ugyanakkor, a tőkehiány miatt, a profitráta magas volt.

Az utóbbi száz év alatt azonban szinte minden, amit az öregkori ellátásnál figyelembe kell venni, megváltozott.

A problémával kapcsolatban elsősorban azt emelik ki, hogy a nyugdíjkorhatár utáni évek száma többszörösére nőtt. Nemcsak a közvélemény, de a szakmabeliek is, természetesnek veszik, hogy a nyugdíjkorhatár nem tarthat lépést a várható életkor növekedésével. Ezzel valóban számolni kell, mert a demokráciákban a politika egyre kevésbé képes szembeszállni ezzel az elvárással. A nyugdíjasok, és a nyugdíjhoz közeledők száma egyre nagyobb. Ráadásul ennek a rétegnek a szavazásokon való részvétele is magas. Aki a választásokon jól akar szerepelni, annak nem tanácsos a nyugdíjkorhatár emelését érinteni.

Arról már kevesebb szó esik, hogy a nyugdíjkorhatárnak nemcsak a várható életkorhoz, hanem a munkába lépés évéhez is igazodni kellene. Ma közel tíz évvel később lének munkába, mint száz évvel korábban. Ezt a férfiaknál csak részben csökkenti a kötelező katonai szolgálat. A nők esetében pedig három-négy szüléssel kevesebb esik ki a munkából.

Érthető tehát az elöregedő társadalomról keltett pánik. A közgazdászok azt vizionálják, hogy egy járadékot fizető dolgozóra egyre több eltartott nyugdíjas jut. A mai újságban olvasom: „Az öregkorúak aránya a dolgozókhoz viszonyítva, az EU tagállamokban a jelenlegi 28 százalékról a következő 50 évben 58 százalékra nő.

A pánikra ugyan ezt nem tekintem oknak. 50 évre csak azok akarnak előre látni, akik 5 évre sem képesek.

A legfontosabb változásról szinte megfeledkeznek.

A munkavégzéshez sokkal kevesebb fizikai erő kell, és a munkavégzési feltételek sokkal jobbak. Ma a 70 éves férfiak munkaképesebbek, mint gyermekkoromban az 50 évesek, a 65 éves nők sokkal fiatalabb, mint gyermekkoromban a 45 évesek voltak. Ehhez járul, hogy a munkafolyamatok óriási többségéhez sokkal kevesebb fizikai erő, és sokkal több tapasztalat kell.

Az pedig érthetetlen, hogy a nyugdíj kérdés megoldásánál fel sem vetik, hogy csökkent a heti és az évi ledolgozott órák száma is. Száz év alatt 50-60 óráról lecsökkent 38-ra a heti munkaidő. Ehhez járult, hogy a szabadság is többszörösére nőtt.

A közgazdaságtan természetesnek tekinti, hogy a munkaidő a fejlettségtől függetlenül szinte egységes. Azt eldöntik a politikusok. Azok pedig, mivel a választók kegyeit keresik, az egyre rövidebb munkaidőt és több szabadságot akkor is tudomásul bevezetik, ha ennek nincs gazdasági s kulturális alapja.

Senki sem akad fenn azon, hogy évente a Távol-Keleten 200-300, a sokkal gazdagabb Egyesült Államokban pedig 150 órával többet dolgoznak, mint az EU országok átlagában. Görögországban nemcsak sokkal kevesebb órát dolgozna k évente, de tíz évvel korábban mennek nyugdíjba, mint a skandináv országokban, vagy Japánban.

Örök emberi tulajdonság, hogy a lusták kevesebb erőfeszítés mellett is követelik az utolérés jogát. Az meg a keresztény társadalomtudományok ostobasága, hogy ezt jogosnak tartják. Mindennek prototípusa az EU. Az alamizsnával akarja a lemaradtak felzárkóztatását. Ebben az ostobaságukban nemcsak a szakszervezetekre, de a választókra is támaszkodhatnak.

A társadalomtudománynak pedig rá kellene ébredni, hogy nem a fizikai tőkehiányos, túlszaporodó társadalmakban él az emberiség fejlett hatoda, hanem a tudáshiányosban, amiben a legfőbb érték a kiművelt emberfő. Ennek maximalizálására kell a társadalomnak összpontosítani.

Addig sem jutottak el, hogy a munkaerő fizikai ereje ugyan a bizonyos kor után fokozatosan csökken, és minél nehezebb fizikai munka, annál korábban. Ezt jól mutatja, hogy néhány sportban már a 30 éves öregnek számít. Portásnak, vagy éjjeli őrnek az öregek is lehetnek kiválók.

Ezzel szemben, a tudásigényű társadalomban szinte semmi köze nincs a kornak a munkavégző képességhez. Csodálatos karmester, professzor, filozófus teljesítménye azonban nincs korhoz kötve. A fejlett társadalmakban a munkaerő javának az értéke a korától független. Legalábbis sokkal inkább függ a szakmától és a képességtől. Ezért ostobaság a törvényben megállapított nyugdíjkorhatárhoz való ragaszkodás. A jó nyugdíjrendszer ösztönözzön a minél későbbi visszavonulásra, vagyis a nyugellátás nagysága ne csak az életkeresettől, hanem a visszavonulási kortól is függjön. Jutalmazza azokat, akik tovább dolgoznak.

A munkaügy sem vette tudomásul, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobbak az egyének közti különbségek. Ezt ugyan a munkaerőpiac méri, de a társadalom nincs erre tekintettel.

A túlnépesedő, és a minőségi munkaerőből túlkínálatos társadalmakban indokolt, hogy a munkaerő termelőit, a gyermeknevelő szülőket nem ösztönözték. Ugyanakkor ostobaság az eleve kevés gyermekű, és a minőségi munkaerőben hiányt szenvedő társadalmakban a felnevelt gyerekek számát, és nem a minőségét ösztönözni. A társadalom érdeke sokkal inkább a minőséget, mint a mennyiség. Ezzel szemben minden társadalom a gyermeknevelésnek csak a számát jutalmazza, a minőségét figyelembe sem veszi.

A világgazdaságban a gyenge minőségű munkaerőben óriási kínálat van, a minőségben pedig kielégíthetetlen kereslet. Az a társadalom, amelyik kevés gyermeket nevel, könnyen befogadhat gyenge minőségű munkaerőt, de a képzett olyan drága, hogy azokat csak a leggazdagabbak tudják megfizetni. Ezért a munkaerő világpiacán legnagyobb kárszenvedők a fél-perifériás országok, ahol kiváló minőségű munkaerő is termelhető, de egyre kevésbé tudják megtartani. Pedig ebben van otthon is a legnagyobb hiány.

Annak ellenére, hogy az elmúlt ötven év tapasztalatai egyértelműen a gyermeknevelés minőségének fontosságát igazolják, az államok egyáltalán nem erre ösztönöznek. Szinte semmivel nem honorálják a szülők gyermeknevelési teljesítményét. Amit az állam ad, azt a gyermekszám után adja.

Mit bizonyítanak a tények?

Azt, hogy a társadalmi élvonalba csak a Nyugat puritán, azaz protestáns, és a Távol-Kelet konfuciánus népei kerülnek.

Ennek oka, hogy csak ez a két kultúra helyez kellő súlyt az oktatásra.

A nyugati protestáns népek fölénye az oktatásban.

A reformáció volt az első keresztény vallás, amelyik a közoktatást a klérus feladatának tekintette. Ezt megelőzően a kereszténység is, mint minden vallás, csak a saját klérusának a képzését tartotta feladatának. Ezzel szerezett tudáselőnyt a világi közigazgatással szemben.

A reformáció azonban nemcsak teológiai forradalmat jelentett abban az értelemben, hogy sokat lefaragott azokból az engedményekből, amit a kereszténység a több istenhívés irányában tett.

Ennél sokkal jelentősebb volt, az, amit a protestáns egyházak a hívek felé tettek.

- Az egyház hivatalos nyelve helyett a hívek nyelvei lettek. A hívek számára lefordította a bibliát, a nép nyelvén tanította a teológiát.

- A szertartásokba jobban bevonta a híveket. A szertartások a nép nyelvén szóltak, a hivők énekükkel részt vettek abban.

- A klérusát beolvasztotta a társadalom életébe. Megszüntette a papok külön öltözetét, és a nőtlenségét.

- Az egyházi adók megállapítását, felhasználását decentralizálta. A reformáció volt az osztálytársadalmak történetében az első adóreform.

- A gyülekezetek kötelességévé tette az általános népoktatást. Ezt ugyan az ellenreformáció is átvette, de ott az erős centralizációja továbbra is fennmaradt.

A tudományos és technikai forradalom igényére szabott társadalomban a népoktatás hatása vált elsőrendűvé. A vallások oktatási szerepével a történészek sem eleget foglalkoznak. Nyomát sem találom annak, hogy melyik vallás térségében hogyan alakult az átlagos képzettség. Pedig ebben a tekintetben már a jelenkori magas oktatási igények előtt is, óriási különbségek voltak.

Diákkoromban még kényesen nyilván tartották a vallások szerinti megosztást. Akkor figyeltem fel arra, hogy az iskolázottságban magasan a zsidók vezettek. Őket követte a két protestáns vallás, a lutheránus és a kálvinista. A lutheránusok azért voltak előnyben a kálvinistákkal szemben, mert többségük a szászok és a svábok közül került ki. A keresztény felekezetek között az utolsók az ortodoxok voltak.

Azt Baranyában láthattam, hogy a kálvinista falvak lakosságának az iskolázottsága lényegesen a katolikusok előtt járt. Ebben a megyében élesen jelentkezett az etnikumok közti különbség is. A svábok megelőzték a magyarokat, a magyarok között magasan a felvidékről települtek álltak az élen, az Erdélyből települtek az átlag mögött voltak. A cigányság pedig még annál is elmaradtabb volt, mint ma. Őket a bolsevik rendszer terelte az iskolába és a munkahelyekre.

Visszatérve a jelenkori társadalmi eredményekre. Hatvan év alatt nyilvánvalóvá vált, hogy milyen jelentős volt a reformáció hatása. A protestáns egyházak hívei által lakott országok fölénye igazán a tudományos és technikai forradalom hatására vált még sokkal nyilvánvalóbbá. Napjainkban ugyan nem lehet megfelelő adatokhoz jutni, de egyértelmű, hogy az ortodox keresztény népek egyre jobban lemaradnak. De lemaradt a római katolikus keresztény térség is. Ez alól egy kivétel tapasztalható. Az Alpok két oldalán élő katolikus népek is jól tanulnak.

Ezek sikere a sokszor felhozott érvem igazolja, hogy nem a reformációnak köszönhető a puritanizmus, hanem a puritanizmusnak a reformáció. A puritán népek többsége azért lett protestáns, mert elviselhetetlennek érezték a katolikus vallást. Vagyis nem a vallás formálta, és formálja a kulturális viselkedést, hanem a kulturális viselkedéshez igazodnak a vallások. Az Alpokban élő népek eleve puritánok voltak, és a vallásuktól függetlenül azok is maradtak. Az Közöttük járva, soha nem éreztem a viselkedésükben különbséget attól függően, hogy milyen nyelven beszélnek, melyik ország polgárai, melyik egyház templomaiba járnak. Egyformán úgy viselkednek, mintha protestánsok volnának. Az Alpokban élő svájciak, franciák, németek, osztrákok, olaszok és szlovének között nincsenek viselkedésbeli különbségek. Ennek köszönhető, hogy az alpi népek egyformán élnek attól függetlenül, hogy melyik állam polgárai, melyik vallás h ívei.

Társadalomtudósként azt teszem hozzá, hogy a Nyugat hat legfejlettebb országa azért puritán, mert a hosszú telek megtanították őket takarékoskodni, és részesei voltak Európa északnyugati harmadának társadalmi, gazdasági fölényének, mindenek előtt, hasznosítani tudták az ipari forradalom eredményeit.

Az utóbbi ötven év leggyorsabban fejlődő országai azonban a Távol-Keleten vannak. Ezek sikerének is a lakosság viselkedési kultúrája az alapja. Kiderült, hogy a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően egységessé vált világgazdaság eredményeihez hozzáférő kelet-ázsiai népek még a nyugati puritánoknál is puritánabbak, azaz tanulás és munka szeretőbbek, szorgalmasabbak, takarékosabbak.

A kelet-ázsiai népek puritanizmusának sokkal idősebb gyökerei vannak. Történészként, ennek a nyugati puritanizmusé mellett, egy másik okot is látok. A kínai társadalom működését szinte kezdettől fogva a mandarinok, azaz az iskolázott értelmiségiek működtették. A mandarin volt évezredeken keresztül az egyetlen olyan uralkodó osztály, amelyiket az iskolarendszer folyamatosan szelektálta.

A történészek ugyan fontosnak tartják, hogy melyik társdalomban kikből állt az uralkodó osztály, de nem tulajdonítanak jelentőséget annak, hogyan szelektálódott az uralkodó osztály összetétele.

Fukuyama nemrég megjelent könyve hívta fel erre a figyelmemet. Arra ugyan más magas-kultúrákban is volt példa, hogy a vallás a saját klérusát is az iskolázott képesség alapján szelektálta. A politikai elit ilyen szelekcióját csak az Oszmán Birodalom vezette be a középkor második felében. Ezt azonban még a hosszú oszmán megszállást átélő Magyarország történésze sem hangsúlyozzák.

Az Oszmán Birodalom megjelenéséig a Mandarinok alkották az egyetlen olyan uralkodó osztályt, melyben az osztályhelyzet nem volt örökletes. Mind a kínai, mind az oszmán társadalmat lényegében nagy hatalmú, és nagy jövedelmű rabszolgák működtették. Kínában ezt a történelmi örökségüket az ipari forradalom után is megőrizték.

A Kínai Kommunista Párt példátlan sikerét is azzal magyarázom, hogy a bolsevik pártjukat is mandarinok vezették, és vezetik. A bolsevik rendszer bukása is csak akkor válik érhetővé, ha látjuk, hogy a Szovjetunió olyan pártrendszert alakított ki, amelyik nem a mandarin rendszert, hanem a vallási szervezetek káderpolitikáját vitte tovább. A posztok betöltése nem a képesség, hanem a hithűség alapján történt. Márpedig az olyan társadalmi elit, amelyiket nem a képesség és képzettség, hanem a hűség szelektál, egyre romlik. Ahol a kollektíva maga közül jelöli ki a vezetőit, a minősége egyre romlik.

Még nem találkoztam olyan írással, amiben kimutatták volna, hogy a vezető kollektíva eleve nem lehet alkalmas a vezetőválasztásra. Az, maga közül, mindig a legkevésbé megfelelőt választja. A kollektíva tagjai abban érdekeltek, hogy ők legyenek a vezetők. Tehát legszívesebben magukra szavaznának. Mivel ez nem járható, a legkevésbé alkalmasat választják. Annak megválasztása jelenti a legnagyobb esélyt, hogy mielőbb legyen alkalmuk a maguk jelölésére. Ezért vannak előnyben a legöregebbek, a legkevésbé vezetésre alkalmasok. Ezt mindennél jobban illusztrálja a Szovjetunió legfelső vezetése. Úgy indult, hogy Lenin, vagyis a legalkalmasabb lett a vezetője, és a tagjai a világ talán legértelmesebb, középkorú egyének kollektíváját alkották. Ebből lett, hetven év alatt Brezsnyev vezetése alatt álló szürke képességű aggastyánok gyülekezete.

A távol-keleti népek fölénye egyre nyilvánvalóbbá válik.

- Mára már a világ legrangosabb egyetemei annyira nemzetköziek, hogy ezekben kiderül a távol-keleti diákok a kiemelkedő teljesítménye.

- Az ENSZ húsz éve az oktatás eredménye alapján rangsorolja az országokat. Az első tíz között csak távol-keleti és skandináv ország szerepel.

Az oktatási rendszer rangsora szinte megegyezik egy olyan rangsorral, amelyik a jelenlegi fejlettségi és az elmúlt ötven évben leggyorsabban fejlődő országok rangsorának az átlagára épült.

Szinte megfogalmazhatnánk a tanulságot.

Ha egy ország sikeres akar lenni, tegye sikeressé az oktatási rendszerét, az eredmény már magától következik.

Mi a teendő?

Mivel az oktatási rendszer hatékonysága elsősorban a szülőkön múlik, először a szülőket kell érdekeltté tenni a gyermeke iskolai eredményében. Ezt a jutalmazást részben az oktatással párhuzamosan, részben öregkorban kell folyósítani.

Ezért a családi pótlék nagysága elsősorban az iskolai eredménytől függő legyen. Nagyobb családi pótlék járjon egy jó tanuló középiskolás, mint két 8 általánost végzett, nagyobb egy diplomás, mint négy középfokot sem végző után. 

Az öregkori állami ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményességével legyen arányos. A társadalom öregkori gondoskodása elsősorban a munkaerő minőségi újratermelésének eredményével legyen arányos.

A szülők számára biztosítani kell az ingyenes pályaválasztási tanácsadást.

Az eredményes gyermeknevelőket publikálni, és díjazni kell.

Összefoglaló.

Tudom, hogy a politikusok és a közgazdászok botránkoznak azon, hogy valaki a világgazdaság, a nemzetgazdaság helyett a család értéktermelését tartja elsődlegesnek.

Nekem pedig az a mániám, hogy a legnagyobb kihasználatlan kapacitás nem a világgazdaságban, de még nem is a nemzetgazdaságokban, hanem a családokban van. Ezt ismertem fel, ötven éve, amikor azt láttam, hogy ugyan a munkahelyen is sok lehetőség van, de ennél sokkal több rejlik a szabadidőben. Ezért kell minden vidéken élő családnak háztáji gazdaságot adni, és kedvező lehetőséget biztosítani ahhoz, hogy a szabad idejükben a kor követelményeinek megfelelő házat építsenek maguknak. Erre reagálva, a gyárak, hivatalok dolgozói számára is százezrével születtek a kis kertek. A magyar társadalom megtanulta, a szabd idejét hasznosítani.

Az ország szuverenitását visszanyerő ország mindezt szétverte.

Most az új helyzetünkben, egyrészt vissza kell menteni mind a kertészkedésre, mind a házépítésre, mind a barkácsolásra fordított lehetőségeket, másrészt tudásvagyon termelésre kell késztetni a családokat.

A szűkös lehetőségeink között termeljünk, takarítsunk meg minél több jövedelmet.

A távlati jövőnk azonban azon múlik, milyen generációt nevelnek fel a családok. A gyermeknevelést kell a társadalom első távlati feladatának tekinteni. Ebben kell érdekeltté tenni minden családot.

Ennek érdekében javasoltam:

- A családtámogatást nem a gyermekek számához, hanem a felnevelésük eredményéhez kell igazítani.

- Az öregkori ellátás mértékét részben a gyereknevelés eredménye alapján kell biztosítani.

Ennek megvalósítása esetén a következő generáció értéke lényegesen nagyobb lesz, mint a jelenlegi módszerekhez való ragaszkodás esetén.

Csak annak az országnak lehet sikeres a jövője, amelyik sikeresen neveli a következő generációt.

A nemzetközi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a felnevelés eredménye elsősorban a családi hozzáálláson múlik. Ahol ez nem megfelelő, ott az állam oktatáspolitikája, és az iskola erőfeszítése nem lehet sikeres.

Ötven éve még csak abban reménykedtem, hogy a szabad időben lehet jelentős jövedelmet termelni.

Mára megtanultam, hogy a társadalom számára legfontosabb értéktermelés, a szellemi vagyon gyarapítása, döntően a családokban, azok szabadidejében történik. A társadalom kötelessége, hogy az eredményes nevelésben tegye érdekeltté a szülőket. Biztosítsa, hogy a gyermeknevelés nem csak minden anyaginál több örömöt termel, hanem folyó jövedelmet és az öregkorról való gondoskodást is.

A KÖVETKEZŐ SZUPERMODELL

Kopátsy Sándor                EH                    2013-02-06

A KÖVETKEZŐ SZUPERMODELL

Ezzel a szöveggel, és egy viking harcos fejével jelent meg a The Economist legutóbbi száma. Ez a liberális ország is felébredt. Tudomásul veszi a tényt.

Azzal kezdi, hogy a 80-as években Thatcher brit miniszterelnök asszony Angliája, aztán a kicsi Szingapúr volt a szupermodell, most a skandináv országok lettek azok.

Az lehet, hogy a The Economist kedvence a liberális, privatizáló Thatcher volt. De a tények ezt egyáltalán nem igazolták. A kemény reformjainak lehetett örülni, de ettől nem lett szupermodell. A tények szerint Anglia a század második felének legnagyobb vesztese volt. Európa leggazdagabb országa alaposan visszacsúszott. Nem azért, mert Thatcher, és általában Anglia vezetői rosszul kormányoztak, hanem azért, mert elvesztek a gyarmatai, és oda jutott, ahol azok hiányában a helye.

Szingapúr azonban szupermodell lett, mert csodát művelt. Ezt csak részben köszönhette az egyébként kiváló vezetőjének, de az is csak abból a városállamból tudott csodát elérni, mert a kikötőváros a közelmúlt világgazdasági változása következtében, példátlanul kedvező adottságú kikötő lett. Ehhez járult, hogy a kínai diaszpóra mandarinjai vezették.

Lényegében hasonló karriert futott be Hong Kong is. Ugyan angol főkormányzó vezette, de a vezetők ugyancsak kínai mandarinok voltak. Tegyük azonban hozzá, hogy a 20. század második felében szinte minden távol-keleti ország csodát ért el. Az egyetlen kivétel a konfuciánus országok között Észak-Korea, mert azért lehet olyan rossz vezetés, ami mellett még egy távol-keleti ország is elmaradhat.

Maradjunk abban, hogy a távol-keleti népekkel, a japánokkal, a koreaiakkal és a kínaiakkal könnyű csodálatra méltó eredményeket elérni. Körükben azt kell magyarázni, ha lemaradnak. A térség óriása, Kína ugyan későn, és nagyon mélyről indult, de a másik három ország, Japán,

Tajvan, és Dél-Korea esetében egyformán lehet csodáról, szupermodellről beszélni, pedig jelentősen elérő úton jártak. De egyetlen más kultúra nem képes utánozni. Egyszerűen azért, mert a népük viselkedése utánozhatatlan.

A The Economist írása a négy skandináv állam sikerét jó közgazdász diák módszerével akarja megmagyarázni. Észre sem veszi, hogy nem azonos módszereket alkalmaztak, mégis azonos eredményt értek el. Ez azonban azt bizonyítja, hogy a módszernek semmi köze az eredményhez. Az eredmények egyetlen közös oka van: a lakosságuk skandináv.

Az ENSZ fejlettségi sorrendjében ez a négy állam Európa legelsője. Utánuk Svájc és Hollandia következik. A legnagyobb lakosságú Hollandia. Még három állam, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland van az első kilenc között. Tehát a világ kilenc leggazdagabb országa között nincs 20 millió lakosú. A 10.-ik az Egyesült Államok, a vitathatatlan gazdasági, tudományos és katonai szuperhatalom. Ez is csak azért, mert a városállamokat figyelmen kívül hagyják. Európában Luxemburg, a Távol-Keleten Szingapúr volna az első.

A világ tíz legfejlettebb állama két csoportból kerül ki. Európából hat kis állam, Finnországtól eltekintve, a történelemi múltjuk ugyan hosszú, de főszereplők soha nem voltak. Finnország állami múltja pedig még száz éves sincsen.

A másik négy volt angol gyarmat. Önálló államként a legöregebb köztük az Egyesült Államok. Ami már a harmadik századát éli. A másik három még nincs száz éves.

Mind a tíz lakossága többségben protestáns keresztény. Vagyis olyanok, akiktől Weber már száz éve megállapította, hogy ezeknek terem babér.

Még talán érdekesebb, hogy mind a tíz a nyugati kultúrkörhöz tartozik. Ugyan nem nehéz megjósolni, hogy néhány évtized múlva, az első tízben már lesznek távol-keleti államok is.

Az is elgondolkodtató, hogy nincs köztük katolikus keresztény, latin lakosságú ország. Ezeket elsőként Franciaország képviseli a 25. helyen.

Az én logikámban nincs helye az olyan adatoknak, amelyekre a The Economist hivatkozik. Fordítva is igaz, abban sem szerepel semmi azokból, amit én tartok fontosnak. Számára fontos a költségvetés, a közszolgáltatások súlya, a nyereségadó, az államadósság nagysága.

Számomra pedig az a döntő, hogy a négy skandináv országban a legkeményebb puritánok élnek. Megtanultam, hogy az országok sorsa nem a politikai hatalom által alkalmazott módszertől függ, hanem a lakosságuk minőségétől. Ha olyanok lennénk, mint a skandinávok, olyan színvonalon is élhetnénk.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ FRONTJAI.

Kopátsy Sándor                EH                    2013-02-05

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ FRONTJAI.

Jó hatvan éve olvastam Max Weber megállapítását arról, hogy a tőkés osztálytársadalom ott működik hatékonyabban, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Az óta, közgazdászként ez az iránytűm. Eredményeimet ennek az iránytűnek köszönhetem. A történelmi folyamatok vizsgálata során azonban alig használtam, eltekintve attól, hogy felismertem, a bolsevik rendszer is lehetne hatékony, ha puritán népekre bíznánk.

A klasszikus közgazdaságtan elvei alapján működő tőkés társadalmak között is, azért tekintettem a legeredményesebbeknek a skandináv népek jóléti társadalmait, mert azok még a germánoknál és az angolszászoknál is puritánabbak.

Tegnap este egyik nemzetközi csatornán a második világháborúról készített filmet nézve vetődött fel bennem, hogyan jelentkezik a protestánsok fölénye a háborús eseményekben. Ennek hatására villant fel bennem, hogy a jelenlegi euró övezeti pénzügyi vállság és a második világháborúban szereplő tengelyhatalmak közös vonása a németek és a mediterrán olaszok szövetsége volt.

Ennyi már elég volt erre, hogy felismerjem Hitler másik végzetes hibáját. A Szovjetunió megtámadását kezdettől fogva óriási hibának tartottam. Az a hiba abból fakadt, hogy Hitler még mindi abban a hitben élt, előnyös egy kevésbé fejlett térség felett birtokolni a politikai hatalmat. Nem vette tudomásul, hogy elmúlt az a világ, amiben előny volt a kevésbé fejlett feletti politikai hatalom. Pedig az már akkor is több hátránnyal, mint előnnyel járt. A gyengébbeket sokkal könnyebb, és eredményesebben ki lehet zsákmányolni a békés kereskedelem, mint a fegyverek erejével.

Amennyire érthető volt számomra a Ribentrop–Molotov Paktum, Európa keleti fel feletti osztozkodás, annyira irreális volt a Szovjetunió háborús legyőzése. A két imperialista diktatúra osztozkodott a koncon.

Hitlernek szüksége volt a Szovjetunió olajára. Ezt sokkal könnyebben, olcsóban megvásárolhatta volna a cinkostársától, mint erőszakosan elvenni a leigázott ellenségtől. A német vezérkarnak illett volna tudni, hogy kétezer kilométerről vasúton lehetetlen lett volna a szállítást megoldani. A vasúti szállítás ugyanis nemcsak sokkal drágább, de sokkal kockázatosabb is volt, mint a tengeren.

Most azonban belém villant, hogy ennél sokkal nagyobb és végzetesebb hiba volt az olasz fasizmussal való szövetég.

A hatalomra kerülő fasizmusok eleve három részre oszthatók.

Puritán nép fasizmusa.

Ilyen csak a német és a japán volt. Ezek mindegyike nagyon sikeresen működött. Megkülönböztetetten népszerűbbek, hatékonyabbak voltak, mint az erősen polgári, demokratikus társadalmak. A történészek sem említik, hogy a fasizmusok a világ fél-perifériás országaiban a nép többsége által támogatott rendszerek voltak. A népszerűségüket annak köszönhették, hogy felszámolták a krónikus munkanélküliséget. Először hoztak létre olyan politikai rendszert, ami nem osztályuralom volt, amiben mindenki számára volt munkaalkalom. A céljaival a példátlan többség egyetértett.

A céljai ugyan hibásak voltak, de azok teremtettek munkaalkalmat. Terjeszkedő imperializmusok voltak egy olyan kor hajnalán, amikor az imperialista célok elérése sem jelentett már megoldást.

A nem puritán népek fasizmusa.

Ilyenek Európában csak a mediterrán népek, a portugálok, az olaszok, a spanyolok és a görögök, valamint dél-Amerikában az argentinok voltak. Vagyis olyan népek, amelyek viselkedése más rendszerben sem lett volna a puritánokkal versenyképes. Ezek imperializmusa operett játéknak bizonyult.

Azt, hogy Németország a tengelyének tekintse Mussolini Olaszországát, nekem már kamasz koromban nevetségesnek tűnt. Mussolini Olaszországból gyarmatbirodalmat akart építeni. Ezt kezdte Abesszínia „legyőzésével”. Aki a harmincas években még azt hitte, hogy ennek az országnak a meghódítása nyereséggé válhat, az sem a korát, sem a saját népét nem ismerhette. Aztán kiderült, hogy az egész Nílus völgyét meg akarta szerezni. Szakértelme akkor vált világossá, amikor, már a háború alatt elindította seregét Egyiptom meghódítására. De ez azonnal kudarcba fulladt, mert ott már a brit haderővel találkozott.

Mussolini ugyan felszerelt egy olyan hadsereget, és kiépített egy olyan flottát, amitől joggal félhettek azok, akiknek fogalmuk sem volt arról, milyen katonák az olaszok.

Azt, hogy az olasz haderő, példás felszereltsége ellenére használhatatlan Albánia megszállása után, Görögországgal szemben kiderült.

Ezért érthetetlen, hogy Hitler nemcsak társának tekintette, hanem a mindenütt kudarcot valló seregét kisegítette. Nem vagyok hadtörténész, de a második világháború elvesztését néhány évvel megrövidítette Németország balkáni és észak-afrikai kalandozása. A létszám, hadfelszerelés és elpocsékolt üzemanyag, amibe Olaszország megsegítése került, nagyon hiányzott a keleti fronton. Arról nem is beszélve, hogy azzal még a nyugati partraszállás is sikerülhetett volna.

Eddig csak azt láttam, hogy a keleti front több katonai erőt emésztett fel, mint amennyi a nyugati partraszálláshoz elég lett volna. Most azt is látom, hogy mennyivel erősebb lett volna a nyugati front, ha nem segítgetik Mussolinit.

Ezzel jutottam el mondanivalóm lényegéhez.

Hitler Németországa sokkal erősebb lett volna egyedül, mint Olaszországgal szövetségben.

Ebből pedig az következik, hogy az Európai Unió, még inkább az euró övezet sokkal erősebb lenne a mediterrán országok nélkül, mint velük. Ez legalább annyira igaz a balkáni országok esetében.

Azt, hogy csak a homogén tábor lehet erős, mutatja a világgazdaság is. A fejlettek, minél fejlettebbek annál inkább, egymásra vannak szorulva. A nem puritán kultúrához tartozókkal nem szabad szövetkezni. Azok akkor is a fejlettebbekre vannak szorulva, ha nincsenek azok katonai és politikai felügyelete alatt.

Ezért nem félek a fejlettek közötti háborútól, mert közös az érdekük. Ezt az sem áshatja alá, ha az ostobák az egymás közötti versenyt érdekellentétnek látják. Hatvan éve nem volt a fejlett világon belül háború, a következő hatvanban sem lesz. Messzebbre pedig úgysem látunk.

EGYESEKNEK KÍVÜL JÓVAL TÁGASABB

Kopátsy Sándor                   EG                 2012-12-05

EGYESEKNEK KÍVÜL JÓVAL TÁGASABB

Ezt végre nem csak én állítom, de „az egyik legnagyobb londoni elemző-ház, a Capital Economist” is azt írja, amit kezdettől foga állítok. Szerinte is, „… az euró-periféria gazdaságai valutauniós tagságuk kezdte óta 20-30 százalékos versenyképesség veszteséget szenvedtek a legnagyobb euró-gazdasághoz, Németországhoz mérve.”

Hozzá teszem, hogy ezt a veszteséget, kisebb kényszerítéssel, és kisebb mértékben elszenvedte minden kevésbé fejlett tagállam is.

Az EU hangadói, mindenek előtt Németország, már az euró övezet kialakítása előtt felismerték, hogy az erősek számára óriási versenyképességi előny származik abból, ha a gyöngébbeket is azonos pénzügyi fegyelemre tudják kényszeríteni. Ennek érdekében igyekeztek a magukénak megfelelő keményebb pénzügyi fegyelmet a lényegesen gyengébb, és kevésbé puritán tagállamokra is rákényszeríteni. Ezt a szándékukat testesítették meg a Maastrichti Kritériumokban. Ennek sikerén felbuzdulva 17 tagország számára közös valutaövezetet szerveztek. Ez van most összeomlóban.

A magyarázatomat középiskolás fokon kezdem.

Az országok pénzügypolitikájának szigorúsági foka két tényezőtől függ.

1./ A lakosság kultúrájától. Ez alatt azt értem, amit Weber protestáns viselkedési módnak tekintett. Vagyis azonos fejlettségű országokban a pénzügyi szigornak a puritanizmus mértékéhez kell igazodnia. Ez azt jelenti, hogy a keményen puritán, azonos fejlettségű országok számára sokkal kisebb infláció, azaz fedezetnélküli pénzteremtés, eladósodás jelenti az optimális megoldást. Ezzel szemben a bohém mediterrán lakosságú országok számára katasztrófát okoz a németek puritán fegyelme, takarékossága. Olaszország százötven éve szenvedi, hogy a viszonylag puritán észak-, és a bohém dél-olaszoknak közös pénzük van. Kisebb mértékben, de ez jellemző Spanyolországban, ahol a puritánabb katalánok élnek együtt az andalúziai spanyolokkal. Az EU tagországai között sokszorta nagyobb a kulturális különbség, mint Olaszországban Lombardia és Szicília esetében. Mégis azonos pénzügyi fegyelmet követelnek.

2./ Az ország fejlettségi szintjétől. Az Európai Unió 27 tagországa az egy laksora jutó nemzeti jövedelemben még a kulturálisnál is nagyobbak a különbségek. Márpedig a pénzügyi követelmények foka nagyon függ a viszonylagos fejlettségi szinttől. A hátrábbról induló csak akkor lehet versenyhelyzetben, ha az átlagánál nagyobb az inflációja, és jobban le van értékelve a nemzeti valutája.

A két előfeltételt figyelembe véve az EU legszegényebb, és legkevésbé puritán viselkedésű országi számára tönkremenés már a fejlettekkel azonos pénzügyi fegyelem is, nem is szólva a közös valutáról.

Ennek ellenére mivel magyarázható, hogy a németeknek sikerült előírni a közös pénzügyi fegyelmet, majd a 17 tagország közös valutáját.

Mint annyiszor a történelem során, ez esetben sem annyira a tudatos érdekérvényesítés vezérelt, hanem az ösztönös cselekedet. Az Audenauer vezette, még megosztott Németország felismerte, hogy Európa egyesítése csak a franciákkal közösen reális feladat. De Gaulle nem volt gazdasági szakember, de mint francia nacionalista, örömmel fogadta Németország közeledését, amitől a kettejük nagyobb ellensúlyát remélte az angolszász fölénnyel szemben. Ezért örömmel fogadott minden európai összefogást. Ingyen mégsem adta a francia támogatást. Az első igénye az aránytalan és indoktalan agrártámogatás volt. Ennek köszönhető, hogy az EU költségvetésnek négyötödét az agrártámogatásokra fordította.

Ami mesebeli közgazdasági ostobaság volt, és lényegében máig fennmaradt. Európa nyugati felének minden az érdekében állt, és áll továbbra is, hogy minél olcsóbban élelmezze magát, és erőforrásait a tudományos és technikai fölényének növekedésére fordítsa. Az olcsó élelmezésének egyetlen hatékony módja kínálkozik, ha nem azt fejleszti, ami reménytelen, hanem azt, amiben fölénye elve megvan. Európa mezőgazdasági adottságai eleve versenyképtelenek. Kevés a termőföldje, és drága a munkaereje. Európa nyugati fele, mindenek előtt a fejlett puritánok számára, csak az a megoldás lett volna racionális cél, ha tudásigényes exportjából forrást teremet az olcsó mezőgazdasági importjához. Azt kellett volna általánosítani, amit Németország máig követ. A tudásigényes exportjából olcsón megveszi a bányászati és mezőgazdasági nyersanyagokat.

Ezzel szemben Franciaország konzervatív politikai elitje egyrészt gyorsan pénzt akart, másrészt az agrártámogatásokból előnyt remélő mediterrán országok politikai támogatását a német túlsúllyal szemben.

Németország pedig csak azt látta, hogy elviseli az agrártámogatás terhét, ugyanakkor a kevésbé fejlett tag-országok kizsákmányolója lehet. Menetközben ugyanis gyorsan megtapasztalhatta, hogy a keménye közös pénzügyi szabályozáson többet keres, mint amennyibe az agrártámogatások kerülnek.

Közben az is nyilvánvalóvá vált, hogy a közös pénzügyi fegyelemnél is van hatékonyabb kizsákmányolási forma, a közös valuta.

A kevésbé fejlett tagországok érdeke azt követelte volna meg, hogy nálunk nagyobb legyen az infláció, a kamat, le legyen értékelve a valutájuk.

Csak becsülni tudom a fenti kívánalmakat.

- A görögöknek, portugáloknak, románoknak, bulgároknak a németeknél két százalékkal nagyobb inflációra, és ennél is magasabb jegybanki kamatra, valamint 30-40 százalékkal leértékelt valutára lett volna szükségük.

- A spanyolok, a legyelek, a szlovákok, és a magyarok esetében elég volna a feni szint fele is.

- Az olaszok és a franciák esetében még kisebb különbség indokolt.

- A közös pénzügyi fegyelem, sőt a közös valuta sikere csak a már gazdag, keményen puritán, azaz germán, angolszász, skandináv országok számára reális. Ha ezeknek van közös eurójuk, annak stabilitása egyenrangú lenne a dollárral.

Vagyis a közös valuta ereje elsősorban a tagországok homogenitásán múlik. Minél nagyobb a tagországok kulturális és gazdasági differenciáltsága, annál szomorúbb a sorsuk. Végül azok is vesztenek a közös valután, akik kezdetben nyertek. A nyert összegek nagy többsége ugyanis nem válik realizálhatóvá.

Utóirat.

Még semmi jele sincs annak, hogy Brüsszelben, és Berlinben is tudomásul vegyék, amit a londoni Central Economics elemző-ház végre elírt.

VÁMUNIÓT A FEJLETT NYUGATBAN

Kopátsy Sándor                 PG                   2013-02-06

VÁMUNIÓT A FEJLETT NYUGATBAN

Az európai integráció alapító apostolai, és a brüsszeli adminisztrációja betegesen Európára koncentrál. Mindenáron az egyesült Európát akarja Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel egyenrangú partnerré tenni.

Sokéig azt hittem, a hidegháború évtizedei alatt, Európa felismeri a versenyképtelenségét. Európa nyugati kétharmada, a Szovjetunió katonai erejétől félve, az Egyesült Államok védelme alá menekült. A Szovjetunió összeomlása után azonban úgy érezték, hogy végre megállhatnak a saját lábukon is. Ezért a fő gondjuk azt volt, hogy ne legyenek az Egyesült Államokra rászorulva. A rászorultságot elsősorban abban látták, hogy Európa mezőgazdasága gyenge az önellátásra, tehát azt kell megvédeni. Ez a védekezés elsősorban a négy volt angol gyarmat, az USA, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland mezőgazdasága elleni védekezés volt.

Németország és Franciaország félt az USA túlerejétől, politikai súlyától. Ezért aztán a két ősellenség összefogott a mezőgazdaság abnormális támogatása érdekében. Ez ugyan csak Franciaországnak volt közvetlen gazdasági érdeke. Számára, rövidtávon, jelentős pénzügyi forrást jelentett az agrártámogatásból való részesedés. Így jött létre, hogy az EU pénzügyi forrásainak kétharmadát a versenyképessé nem tehető mezőgazdasági támogatásra pocsékolta. Vagyis a pénzügyi forrás feneketlen kútba került, amire érdemes lett volna, a tudásvagyon növelése, az iparfejlesztés, szinte semmi sem maradt.

Mivel az agrártámogatás lényegében a kevésbé fejlett tagországok alamizsnája lett, nem is lehet tőle megszabadulni. A tagok többsége görcsösen ragaszkodik hozzá. Az EU mezőgazdasága pedig nem felzárkózik, hanem egyre jobban lemarad. A lemaradásukat fokozza, hogy az EU gyengébb tagállamai számára túlzott lett az integráció. Számukra elég lett volna a vámunió. A munkaerő és a tőke szabad áramlása, nem is beszélve a közös valutáról, a lemaradásukat fokozta. Egyre inkább világossá válik, hogy a 27 tagállam egyszintű tagsága nem lehet hatékony. Csak a puritán, protestáns államok tudata, gazdasági fejlettsége érett a szoros gazdasági közösségre. A tagállamok többsége számára csak a vámok és a személyek mozgása, de nem a munkaerőé, legyen szabad. A munkaerő áramlást csak kétoldalú egyezmények rendezzék az olyan országok között, ahol harmadánál nagyobbak a bérkülönbségek.

Ezzel szemben, mindenek előtt az Egyesült Államokat, de előnyös lenne a másik három angolszász országgal is vámuniót kötni. Ennek eredményeként a mezőgazdasági termékek ára jelentősen csökkenne, ami a kevésbé fejlett országok számára jelentene nagyobb előnyt.

A Nyugat fejlett államai számára a vámunió százszor hasznosabb volna, mint a NATO. Az sem árt, hogy van védelmi szövetség, de a vámunió nagyságrenddel többet használna, mint amekkorák a katonai kiadások.

A CSALÁD SZEREPE

Kopátsy Sándor                  PS                  2013-02-01

A CSALÁD SZEREPE

A Fidesz kormány sokat beszél a családról, de nem érti a család jelenkori társadalmi szerepét. Elsősorban azt várja el, hogy minél több gyereket neveljenek. Ráadásul, a hangsúly nem a nevelésen, hanem a minél többön van. Ezt a magyar közvélemény is elfogadja. Senki sem veszi tudomásul, hogy ez az igény a keresztény és nemzeti kultúránk idejét múlt maradványa.

A kereszténység, mindenek előtt a katolikus, idejét múlt dogmája, hogy a család kötelessége annyi gyereket felnevelni, amennyi a szexuális éltük eredménye. A házasoknak nincs joguk arra, hogy a fogamzást elkerülő, illetve a magzatölő módszert, fogamzásgátlást, alkalmazzanak. Vagyis annyi gyermek szülessen, amennyi a szexuális életükből fakad.

Ez a dogmának ugyan soha nem a társadalom érdekéből fakadt, Az egymással versengő társadalmak érdekét fogadta el a vallás.

A nemezt érdekének elsődlegessége, vagyis a nacionalizmus érdekének felelt meg, hogy minél több személyből álljon. Amelyik társadalom több tagból állt, az volt a vetélytársainál erősebb.

Ezért aztán az állam is egyetértett a vallási dogmával.

Tehát gyermekvállalás terén is a vallás és a politika parancsa nehezedett a családra. Ez annál inkább érvényesülhetett a gyakorlatban is, mert nem létezett a fogamzásgátlás egyszerűen alkalmazható, kényelmes és olcsó módja.

Az emberi szabadság korlátozásának módjaival sokan és sokat foglalkoztak, de nyomát sem találtam annak, hogy valaki említette volna a gyermekvállalás szabadságának a hiányát. Tudomásul vették, hogy a házastársaknak joguk van eldönteni, hány gyereket akarnak. De arra senki sem gondolt, hogy ezt a jogot csak az élvezheti, aki csak akkor él szexuális életet, amikor gyereket akar.

Történészként a középkori társadalom legkegyetlenebb szabadságkorlátját abban láttam, hogy csak azok köthetett házasságot, akiknek jobbágytelek jutott. Éppen a sok gyermek miatt a jobbágytelkekre sokat kellett várni. Ennek következtében a kiscsaládos jobbágyrendszerben a házasulni akaróknak a nemi érettségük után még mintegy tíz évet kellett várni. Ez alatt, mivel nem volt fogamzásgátlás megoldva, nem élhettek normális szexuális életet. Ezt az érintettek számára kegyetlen büntetés volt.

Amikor ezt felismertem, értettem meg a középkori viselkedés két pólusát, a bigott hitet, és a féktelen kegyetlenséget.

A történészek azonban nem foglalkoznak az ilyen mellékes korlátozásokkal, pedig a francia történészek már a két háború között leírták, hogy milyen későn kerülhetett sor a házasságra. A tényt leírják, de azt nem, hogy ez mit jelentett az érintettek számára.

Ahogyan a tudomány megoldotta a fogamzásgátlást, azonnal kiderült, hogy fele annyi gyermek születik ott, ahol élhetnek a fogamzásgátlással.

Ezért aztán nincs is gond a fejlett, gazdag és iskolázott társadalmakban a túlnépesedéssel. Az elmaradott, szegény és alig iskolázott társadalmakban azonban elszabadult a túlnépesedés. Még nem akadt senki, aki felvilágosította volna a politikai és vallási vezetőket arról, hogy a jelenkori viszonyok között, még a szegény és alig iskolázott étegekben is még egyszer annyi a várható életkor, tehát több a potenciális születés, ugyanakkor a létszám tartásához harmad annyi születés szükséges.

Elég volna egyetlen példa a sok közül.

Nigériának száz éve 10 millió lakosa volt, most 200 millió van, és negyven év múlva 700 millió várható. Vagyis, ha vallásunk törvényéhez tartanánk magunkat, most 200 milliónyian lennénk, és 2050-ben pedig 700 milliónyian!

Ezeken a számokon illene elgondolkodni a politikai és a vallási vezetésnek.

Az első teendő az volna, hogy nemcsak megengedni, de a feltételeket is biztosítani a fogamzásmentes szexuális életre a szülők számára. A tehetetlenségük ugyan most sok országban, nálunk sem gond, mert sem az állam, sem a vallás törvényét nem vesszük komolyan.

Az államnak és a vallásnak azonban feladata volna, hogy legalább ismerje, mennyi szülést kíván meg a táradalom érdeke. Ez a kérdés is tabu, az egyház és az állam a minél több, annál jobb, elvénél megragadt. Fel sem vetődik, hogy az adott területnek van optimális eltartó képessége, és ezt milyen sebességgel lehet megközelíteni, és tartani. Az utókor a tudományos és technikai korát azzal fogja jellemezni, hogy csak arra nem gondoltak, hogy mikor, mennyi ember számára optimális élettér a föld. Erről akkor is megfeledkeztek, amikor a fajunk a népességének a robbanását élte. Elég arra gondolni, hogy százezer év során létszámunk 2 milliárdra nőtt. Ebből az utóbbi 90 év során 7 milliárd lett, és ha lassuló mértékben, de tovább gyarapodik. Ebből azonban sem a politikusok, sem a tudósok nem éreznek gondot.

Mivel nincs semmi támpontom, de a 2 milliárdnál meg kellett volna állni. Ennek ellenére ma három és félszer annyian vagyunk, és a század végére 10 milliárdnyian leszünk.

A 2 milliárdos optimumon ugyan lehet vitatkozni, de azon nem, ha most is csak ennyien lennénk, sokkal jobban élnénk, nem kellene félni a klímaváltozástól, egyes anyagok elfogyásáról, jelentős természetpusztítástól.

De nemcsak az optimális létszámunkat kellene tudni, hanem az annak az elérési sebességét is. Látni kellene, hogy száz éve mintegy tízszer gyorsabban szaporodtunk, mint amilyen sebesség optimális lett volna.

Közgazdászoknak elemi kötelességük lett volna megállapítani, hogy milyen népességváltozás volna a legkedvezőbb. Számításaim szerint, vagyis, ha a népszaporulattal járó vagyonigényt, és a többlet felnevelési költségét is figyelembe vesszük, az 1-2 ezreléknél gyorsabb növekedésnek, vagy fogyásnak már komoly terhelése van. Ezzel szemben az emberiség nagyobbik fele tízszer ilyen gyorsan gyarapodik.

Korunkban az emberiség mindent megelőző feladata, hogy kevesebben szülessenek, de akik születnek, minél értékesebbek legyenek.

A minőség forradalma.

Németh Lászlónak köszönhetem, hogy életemen a minőség tisztelete vonult végig. Akkor ugyan nem éreztem bizonyítottnak az állítást, csak lázadtam a tömegek lázadása ellen. Ennek 75 éve, és egyre világosabban látom, amit Németh László csak művészi érzékenységgel megérzett, csak az erkölcsi okát látta, hogy a tömegekkel szemben a minőségnek kell győzni.

Közgazdászként megtanultam, hogy ebben a szakmában is a minőség forradalmára van szükség. Fajunknak nem a minél nagyobb egyedszáma, hanem a minél emberibb élet felé törekvés a célja. Szerencsés korban élünk, mert először nyílt meg sokak számára a minőségivé válás lehetősége.

A társadalom érdekévé vált a minőségi ember termelése, mert azokból az igény kielégíthetetlen. Az osztálytársadalmak mintegy 6 ezer éves történetében nagyon alacsony volt a minőségi igény. Sokkal kisebb, mint amekkora minőség akkor is létrejött, amikor az óriási többségüket nem hasznosította a társadalom. A társadalomnak szinte csak a nem gondolkodó munkaerő fizikai erejére volt szüksége. Fajunk rendkívüli szellemi potenciáljára, fejlett agyára nem volt a társadalomnak szüksége. Ezt azonban a tudomány nem volt hajlandó tudomásul venni, annak ellenre, hogy vallásunk az eredendő bűnünknek a tudásvágyunkat tekintette.

Fajunk szerencséjére, a 20. században a tudományos és technikai forradalom a munkaerő minőségével szemben olyan kielégíthetetlenül nagy igényt támasztott, amiben a minőség mellett a létszám másodlagossá vált. Már ritka az olyan munka, aminek hatékonysága elsősorban nem a munkavégző képességétől függ. Minden szakmában hiány van a minőségében jobb munkavégzőkben. Nincs olyan képesség, amiben nem megbecsült, jól megfizetett az, aki a szakma elitjéhez tartozik. Márpedig a potenciális képességek óriási variációjával jövünk a világra. A felnevelő szülők, pedagógusok feladata, hogy minél korábban feltárják a vele született képességet, és annak kibontakoztatásában segítsenek.

Nem lehet pontosan számszerűsíteni, de a tapasztalatok egyértelműek, hogy a velünk született potenciális képességek óriásiak. Elég volna megnézni, hogy milyen mértékben függ a felnevelés hatékonysága a családi környezettől. A társadalom felső tizedébe tartozó, tehát a jómódú és diplomás szülők gyerekeiből az átlagosnál három-ötször értékesebb munkaerő lesz, mint az átlag, és az alsó tizedekben születettek átlagos értéke negatív lesz. Ezt a szóródást a társadalomnak mérsékelni kellene azzal, hogy a szegény és iskolázatlan szülők gyerekeinek a tehetségfeltárását, képzését megkülönböztetetten támogatja. Ennek ellenére a felnevelés hatékonysága elsősorban a család minőségétől függ.

Ennek nem mond ellent a másik tény, hogy a családok átlagos hozzáállása a kultúrától függ.

A közelmúltban elemeztem a világ 17 legjobb oktatási rendszerű országát. Abból egyértelműen kiderült, hogy az oktatási rendszer hatékonysága elsősorban a kultúrától függ. Az öt legjobb iskolarendszerű országból négy távol-keleti, azaz konfuciánus. A további 12-ből 11 protestáns, azaz puritán. Az egyetlen katolikus és viszonylag szegény ország Lengyelország a 15. előkelő helyre került. A latin népek közül a legjobb Franciaország a 25. Ez is csak azért, mert a legkevésbé mediterrán, és történelme során a puritanizmussal leginkább megkísértett.

Nem ártana, ha az EU vezetése tudomásul venne, hogy ahol jó az oktatási rendszer, ott nincsen pénzügyi vállság, azokkal nincsenek problémák. Nemcsak azért nincsenek problémák, mert jó az oktatási rendszer, hanem az összefüggés fordítottan is érvényes. Azért jó az oktatási rendszer mert puritánok, illetve konfuciánusok az erkölcsök, mert ennek megfelelő a szülők gyermeknevelése.

Családtámogatás

Egyértelmű, hogy a szülők gyermeknevelése az elsődleges tényezője az oktatási rendszer hatékonyságának. Ez általában lényegesen jobb a konfuciánus és a puritán kultúrkörben. Az átlagon belül pedig a szülők jövedelmétől, és képzettségétől függően szóródik.

Mivel az oktatás hatékonysága elsősorban a szülői hozzáálláson múlik, a társadalomnak a szülők motiválása lenne a feladata. Ennek szinte az ellenkezője általános.

Szinte csak a távol-kelet országokban látok elmozdulást abba az irányban, hogy a támogatás már nem csupán a gyerekek száma alapján történik. Kína az egyetlen kivétel, ahol az egynél több gyermekű családot büntetik. Ez ugyan nem logikus, mert a nagyon jól nevelt gyerekből nem lehet elég sok, a nem neveltből egy is sok. Ehhez kellene nemcsak a családtámogatást, de az öregkori ellátást is igazítani.

A családtámogatásban az felelne meg a társdalom érdekének, ha a támogatás az iskoláztatási eredményhez lenne kötve. Ez azt jelentené, hogy születéstől kezdve csak az első gyermek után járna családi pótlék. A további gyerekek után már csak az eredményes oktatási rendszerben való részvétel után, és a nagysága a részvétel minőségétől, és színvonalától függő legyen.

Ideje volna felhagyni a vállalt gyerekek darabszáma után folyósított támogatással, mert az sérti a társadalom érdekét, torzítja a gyermekvállalás mögötti családi struktúrát. A jelenlegi családtámogatás aránytalanul azt a réteget ösztönzi a minél több gyermek vállalására, ahol a társadalom érdeke a minél kevesebb volna. Ezért aztán csak fokozza azt az általános jelenséget, hogy ott vállalnak többet, ahol a nevelést, iskoláztatást nem tartják fontosnak, és ott marad elhanyagolható a társadalom támogatása, ahol a szülők a legtöbbet áldoznak a nevelésre.

A jelenlegi kormányzat, és mögötte a közvélemény nagy többsége azon siránkozik, hogy kevesen születnek, holott nagyságrenddel nagyobb baj, hogy a születések mögött rossz, a társadalom érekével ellentétes a családi háttér. Ott születnek aránylag sokan ahol nem több gyermekre, hanem több munkaalkalomra volna szükség. Ez aránytalanul nagymértékben a rendszerváltás óta munkátlanságra ítélt cigányságra vonatkozik. Ezért aztán a cigány etnikumban még nagyobb mértékben kellene a sikeres iskoláztatást jutalmazni.

Sajnos a politikai vezetésnek fogalma sincs arról, milyen járok fognak származni abból, hogy felneveltünk egy olyan generációt, amelyikben aránytalanul sokan voltak a hátrányos helyzetben születettek.

Öregkori támogatás

Fajunk abban is egyedül álló, hogy a szülők arra számíthatnak, hogy öregkorukban a gyermekeik támogatását élvezhetik. Ez a módszer azonban csak olyan társadalmakban működik ahol a család, sok generáción keresztül folyatja a csalási házban lakást, és a megélhetési módot. Ez a folytonosság azonban már az ipari forradalom után a városokban, és a jelenkori fejlett társadalmakban pedig általánosan megszűnt. Az öregeknek egyre inkább magukról kellett gondoskodni. Mivel ez az átállás nem működött kellő mértékben, az állam vállalja magára azzal, hogy ennek fedezetét a munkajövedelemből levonja. Ez a megoldás ugyan a tőkés gazdaság működési logikája alapján járható, de nem lehet elég hatékony arra, hogy a munkajövedelemhez arányos ellátást fedezzen. Ez több tényező változása miatt nem nyújthat kellő fedezetet.

- Egyre jobban kitoldóik a munkavállalás, a magasabb képzés érdekében történő továbbtanulás miatt. A nyugdíjkorhatár emelkedése azonban ezzel nem tart lépést, ezért csökken a nyugdíjjárulékot fizető évek száma.

- Gyorsan nő a nyugdíjban töltött évek száma. Ezért is csökken a nyugdíjba töltött évekhez viszonyítva a járulékot fizető évek száma.

- Jogos társadalmi elvárás, hogy a nyugdíjak aránya a bérekhez képes ne csökkenjen. Ebből fakadóan a nyugdíjak nagysága, vásárlóértéke az emelkedő életszínvonalhoz igazodik.

- A nyugdíjalapoknak működési költségüket is fedezni kell.

Márpedig nem reális elvárás, hogy a fenti négy igényt a befektetett tőke profitja biztosítsa. Ezért tartottam eleve a kötelező magánpénztári biztosítást szélhámosságnak.

Abban is biztos vagyok, hogy a dolgozók jobban befektethetik a félretehető jövedelmüket, ha családi házat építenek, vagy állampapírba fektetik a pénzük.

A legjobb befektetés azonban a gyermekek hatékony nevelése volna, ha ennek kockázata biztosítható. Ezt kellene az államnak olyan formában vállalni, hogy az öregkori ellátást a gyermeknevelés eredményéhez viszonyítva biztosítja.

Ezt olyan formában javaslom, hogy azok a szülők kapjanak átlagos nyugdíjat, akik két diplomás gyermeket neveltek fel. Ezt a nyugdíjat csak azok a szülők élvezhetik, akik tehát két gyermeket neveltek fel erre a szintre. Ennél kisebb összeg járjon azoknak, akik középfokú képzettségig iskoláztatta, és nagyon kicsi azoknak, akik nem gondoskodtak gyermekeik iskoláztatásáról. A sok, de alacsonyan iskolázott gyerek alacsony nyugdíjat jelentsen. A kettőnél több diplomás gyerekű szülőknek pedig nagy nyugdíjuk legyen.

Az ilyen rendszer fedezete is biztosított, hiszen csak annak a társdalomnak van bő forrása, amelyik az előző generációtól jó minőségű munkaerőt kapott.

Ajánlás.

Annak ellenére, hogy a jövő tavaszi választásig nincs esélye a távlati feladatoknak, nem ismerek az ország jövője számára nagyobb feladatot, mint a családok érdekeltté tételét abban, hogy az eredményes gyermeknevelésnél nincs nagyobb hazafias tett. Ráadásul ez nekik nemcsak örömet teremt, hanem anyagi érdekük is.