Hatvan év világpiaci árváltozásai

Kopátsy Sándor                 EG                   2013-06-18

Hatvan év világpiaci árváltozásai

Ebben a hatvan évben voltam közgazdász. Ezért örömmel néztem, mi is történt az óta. Számomra semmi meglepő. Nagyon drágul a nyersolaj, a földgáz és a marhahús. Jelentősen a vasérc és a réz. Az arany árát nem említem, mert annak nem látom a történelemformáló hatását.

Ezzel szemben olcsóbb lett minden mezőgazdaági termék, kivéve az említett marhahúst, valamint a fémek közül az alumínium.

A nyersolaj és a földgáz áremelkedését sem a kínálat hiánya okozta, hanem elve a használati értékükhöz, a többi energiahordozóhoz képest abnormálisan olcsó volt 1950-ben. Még a mai ára mellett is olcsó. A földgáz jelenlegi ára, a palagáz termelés forradalmának köszönhetően esni fog, ezért aztán a megújuló energiák versenyképessége csak a nagy állami dotációval lesz tartható.

Az olaj és gáz ára csak azért magas, mert a használati értékéhez viszonyítva olcsó. Nem energiahordozókban van hiány, hanem az energiahordozók drágák, és még mindig a nagyon megdrágult olaj és gáz közük a legolcsóbb. E két termékben gazdag kitermelők óriási bányajáradékhoz jutottak, és jutnak a belátható jövőben is.

A vasércbányászatban a jelenlegi magas árak nem lesznek tarthatók, ha a nagy bányafejlesztések beindulnak.

A réz magas ára aligha lesz tartós. Ha megtörténik az elektromos energia szállításának, és a fémek kinyerésének technikai forradalma, esni fog minden színesfém ára.

A marhahús áremelkedése indokolt, mert a gazdag országok viszonylagos vásárlóereje tovább is növekedni fog. Ezen az sem változtat, hogy a baromfi és hal árának csökkenése várható. A haltermelés forradalma még csak megindult, de már megállíthatatlan. A jövő századot a halfogyasztás megsokszorozódása fogja jellemezni.

A biológiai forradalomnak jellemzője, hogy leginkább a nagyon magas szaporodási potenciálú fajokban tarolt, és tarol. Előbb a baromfi, aztán a hal és a növények terén várhatók a nagy áttörések. Ezek ára az elmúlt hatvan év során 50-70 százalékkal csökkent. Ennél is jobban a baromfié és a tojásé. A legnagyobb csökkenés azonban a halterelésben várható.

A gabonák csökkenő ára tovább folyatódhat, mert még nagyon mesze van a tudomány az elérhetőhöz.

Mindent egybevetve az elmúlt hatvan esztendő anyagárinak alakulása felvet két kérdést, Malthus és a Római Klub jóslatának újragondolását.

Malthus rémálma a túlnépesedés várható hatásáról, eleve hibás volt. Az ipari forradalom hatása alatt el sem tudta képzelni, hogy biológiai forradalom is jöhet. Ezért a túlnépesedés veszélyét az élelmezés megoldhatatlanságában látta. Ennek azonban az ellenkezője történt. Az alapélelmek olcsóbbak lettek, az éhséget a túltápláltság váltotta fel, mint népbetegség.

Ennek ellenére a felvetését tudománytörténelmi eseménynek tekintem. Ha nem az élelmiszerhiányt vetíti előre, hanem a természeti környezet túlterhelését, eltartó képességének határát, és a népesség növekedéssel járó vagyonigényt, a jelen és a várható jövő legnagyobb előrelátójának kellene tartanunk.

Az még kevésbé kérhető számon a 19. század elején élő paptól, hogy megjósolja a tudományos és technikai forradalmat, mindenek előtt az élelmiszerek termelésében történteket, a műtrágyák, a növényvédő vegyszerek megjelenését, és legkevésbé a biológiai tudományok forradalmát.

Amennyire megértő vagyok Malthus tévedésével szemben, annyira botránkoztam a Római Klub vészharang kongatásán. A tudományok kiemelkedő személyeinek illett volna tudni, hogy a nyersanyagok feltárása még menny lehetőséget rejt, milyen feltárási és kitermelési lehetőségek várhatók. A jelentésük óta gyorsan nő a felismert geológiai kincs. Még gyorsabban nőnek a felkutatási, és kitermelési technikák, és az alkalmazási megtakarítások. Elég arra gondolni, hogy ma már a fémek kinyerésére alkalmas baktériumokkal az olyan ércek is hasznosíthatók, amelyek még a közelmúltban is meddőhányókra kerültek.

Az még érthető, hogy a laikusoknak fogalmuk sem volt arról, mi várható a tudománytól és technikától, de szomorú az, hogy a leghíresebb tudósok verik a vészharangot. Pedig most ez történik, amikor ezerszer nagyobb létszámú tudóshad rémisztget a felmelegedéssel. Ez esetben is, csak a változással járó negatív hatásokat látják, a pozitívot nem.

Nemcsak a kommunikációs csatornák, de a tudósok számára is csak a rossz hír, a hír.

Hol, mennyi a húsfogyasztás

Kopátsy Sándor                 PA                   2013-06-17

Hol, mennyi a húsfogyasztás

Fajunk fejlődésében a döntő szerepe mindig az agynak volt. Az ember olyan biológiai lény, amelyiknek szinte minden fizikai adottsága, versenytársaihoz viszonyítva, nagyon gyenge, ezt csak a rendkívül fejlett agyának köszönhetően tudta ellensúlyozni. A fejlett agynak azonban nagyon sok energiára van szüksége. Az agy súlya ugyan a testsúly alig ötvened része, mégis a táplálék kalóriájának az ötödét igényli.

Ezt az agyának köszönhető különleges táplálkozási igényét azzal tudta megoldani az ember, hogy egyrészt könnyen emészthető, kalóriában gazdag táplálékot fogaszott, másrészt a táplálékát igyekezett minél könnyebben emészthetővé tenni.

Ezért indokolt volna, ha a történészek többet foglalkoznának a táplálkozás történetével. Ennek indokoltsága, hogy fajunk minden sikerét a fejlett agyának köszönhette. A fejlett agynak pedig viszonylag sok energiára van szüksége. Ez az ember ösztönösen felismerte, hiszen az agyát csak akkor tudja jól energiával ellátni, ha a táplálkozását az agya magas igényéhez igazítja. A táplálékszerzés elsődleges szempontja, még minden fajra általánosan jellemző. Az emberre is. Az azonban messze túllépett ezen, mert egyrészt a táplálékát minden természeti környezetben igyekezett az adottságokhoz igazítani. Egyedül fajunkra jellemző tulajdonság, hogy táplálkozását a nagyon eltérő természeti környezethez igazította.

A trópusok közelében lényegében növényevő, a tengerpartok közelben főleg a tenger gyümölcsivel, a halban gazdag környezetben főleg halevő, a pásztorkodásra alkalmas területen húsevő lett.

Ezt természetes szükségszerűségként fogtuk fel, nem tartottuk csupán az emberre jellemzőnek. Nem tulajdonítottunk ennek fontosságot.

Arra azonban fel sem figyeltünk, hogy fajunk nagy figyelmet és sok erőforrást fordított arra, hogy a táplálékát minél könnyebben emészthetőbbé tegye.

Az állatvilágban is találunk példát arra, hogy évmilliók alatt kialakult a táplálékuk emészthetővé tétele, de az emberre jellemző gyorsa alkalmazkodás példátlan. Gyakran említem az összetett gyomrú növényevők példáját. Ezeknek az emésztőrendszerük alakult ki ilyenné. A bendő ugyanis lényegében a silózás feladatát látja el, a kis kalóriaértékű, nehezen emészthető növényi táplálékkal. Ez azzal az előnnyel is jár, hogy gyorsan legelhet, és a rágást nyugodtan rejtekhelyen végezheti.

Az ember azonban szinte minden táplálék esetében kialakította az annak megfelelő előkészítési módszert. Ez elképesztően sok munkát igényelt. Még nem találkoztam olyan munkával, ami felmérte, hogy az emberek munkaidejüknek mikor, hol hány százalékát fordították az emésztést megkönnyítő munkákra. Arról sem találtam felmérést, hogy a nyers táplálék tápértékéből mennyi maradt a megemésztés után. Természetesnek tűnik, hogy a nyershúsnál lényegesen kevesebb energiával lehet megemészteni a már megtört, megdarált, megsütött vagy megfőzött húst. Ez a különbség az öreg vadak és a jelenkor fiatal állainak húsa esetében lényegesen nagyobb. Különösen nagy, és látványos a különbség a gabonák esetében. Azok megtörése, megőrlése, szelektálása, megdagasztása, élesztővel történő erjesztése, megsütése sokszorosára növeli az emésztés után maradó, a szervezet működését szolgáló energiát. A mai embernek már fogalma sincs arról mennyi időt és energiát igényelt.

Ezek a gondolatok jártak az eszembe, amikor a kontinensek húsfogyasztási adatait néztem.

Az élen Észak-Amerika áll 120 kiló egy laksora jutó éves húsfogyasztással.

Az EU állami ennél közel harmadával kevesebbet, 82 kilót fogyasztanak. Természetesen az észak lényegesen több, délen, a mediterrán országokban kevesebb.

Latin-Amerikában nagy szóródás mellett, mintegy tíz kilóval kisebb a húsfogyasztás.

A nyugaton belül azt mondhatjuk, a különbség az egy főre jutó nemzeti jövedelemmel egyenesen, és az átlag hőmérséklettel fordítottan arányos.

A két legnagyobb lakosságú ázsiai kultúrában azonban óriási a különbség, ezt illusztrálja, hogy Kínában 60 kiló, Indiában pedig 6 kiló. Ez az óriási különbség bizonyítja a sok évtizedes véleményem, amely szerint Kína az alkalmazott módszertől függetlenül felzárkózik, India pedig lemarad. Vagyis a politikai demokráciából nem lehet megélni.

A leggyorsabban szaporodó, az állattarásra kedvező természeti adottságú Afrikában pedig 18 kiló.

Lenkovics Barnabás: Ember és tulajdon

Kopátsy Sándor                PP                    2013-06-16

Lenkovics Barnabás: Ember és tulajdon

Az a megtiszteltetés ért, hogy felkértek a feni könyv bemutatását szolgáló értekezleten értékelésre.

Számomra nagy ajándék lett volna, ha ezt a könyvet ötven évvel korábban olvashatom. Akkor tervhivatali tisztviselőként valami olyan akartunk elkezdeni, amit Lenkovics, jogászként leírt ebben a könyvben.

Akkor csak azt éreztem, hogy nem lehet hatékony az a rendszer, amiben nincs helye az egyéni kezdeményezésnek, a személyes tulajdonnak, az anyagi motivációnak. Ezt kerestük a háztáji gazdaságban, a tulajdonosa által épített, és élvezett kertes családi házakban.

Szerencsére, a politikai hatalom elfogadhatónak minősítette mind a háztáji gazdálkodást, mint a sajátrezsis családi házak építését. Mindkettő óriási sikert aratott. Ez lett a bolsevik rendszer legvidámabb barakkjának a gazdasági alapja.

Akkor ezeknek elsősorban a gazdasági alapját láttuk. Kiderült azonban, hogy ezek olyan feladatok, amik hasznosították azok szabadidejét, akik úgy érezték, igényeikhez képest kevés a megdolgozott bérük, és a nagyobb jövedelem érdekében hajlandók jövedelmük növelése érekében a hivatalos munkaidő után is dolgozni. Büszkék lehetünk arra, hogy a magyar társadalom többsége inkább vállalja a többletmunkát, mint a számára elégedetlen jövedelmet, amit a társadalmi munkamegosztásban kapott. Azért lehettünk a legvidámabb barakk, mert a nép nem volt megelégedve azzal, amit keres, vállalta a többletmunkát annak érdekben, hogy jobban élhessen. Ehhez azonban az is kellett, hogy a politikai vezetésben legyen ennek az ügynek támogatása. Ebben élenjárt Fehér Lajos és Erdei Ferenc. A pecsétet pedig Kádár János bölcsessége adta rá.

Máig nem tudatosult, hogy azok az évek azért lehettek sikeresek, mert egyrészt a nem elég hatékonyan működő társadalmi munkamegosztás az optimálisnál is nagyobb foglalkoztatást biztosított, a szabadidőnek pedig soha nem látott kihasználását biztosította. Ismereteim szerint, nem volt más példa arra, hogy a lakossági jövedelmekhez a szabadidőben végzett munka a mienkéhez hasonló arányban járult volna a lakossági jövedelemhez. A szabadidejét legnagyobb arányban jövedelem kiegészítésre fordító társadalom voltunk.

Politikai oka is volt annak, hogy akkor nem magántulajdonról, hanem személyi tulajdonról beszéltünk. Ma már azonban tudom, hogy a kettő között igen jelentős minőségi különbség van. Akkor azonban még nem vált tudatossá, amit ma a legfontosabbnak tartok, a legfontosabb termelési tényező, a szellemi vagyon esetében ez a tulajdonforma uralkodik. A magántulajdon ugyanis nem minden esetben, minden körülmények között szentség, de a tudásunk, erkölcsünk tulajdonlása minden körülmények között az.

Ezt azért hangsúlyozom, mivel Lenkovics könyvének a címlapján először azt láttam, hogy a címlapról a kisárutermelő tulajdon sugárzik. Ezelőtt hetven évvel nekem is valami ilyen álmom volt. Ez ugyan ma is fontos, de közben ezerszer fontosabb lett a tudásvagyonnal élés joga. Akkor a földreform, a kisárutermelő parasztság volt az álmom, most a szellemi vagyon szabadsága.

A közgazdaságtant azért érzem béna kacsának a makrogazdaságban, mert figyelmen kívül hagyja a szellemi vagyont. A jelenkori fontosságát ugyan nem vonja kétségbe, mégis figyelmen kívül hagyja.  Csak akkor számol vele, ha tőkeként működik. Ma sem veszi tudomásul, amit jó száz éve Max Weber felismert, hogy a társadalom hatékonysága elsősorban a tagjainak erkölcsi magatartásától függ.

A tőkés osztálytársadalom is csak ott volt hatékony, ahol a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemezte. A múlt század küszöbén ez még megállta a helyét, de a tudományos és technikai forradalom hatására ezerszer még fontosabb lett a lakosság szellemi vagyona, a tudásának, képességének és erkölcsének eredője.

Már Weber idejében is jobb lett volna a protestáns etika helyett a lakosság puritán magatartást mondani. Mára azonban már ez is kevés, mert bebizonyosodott, hogy a konfuciánus népek is puritánok.

Kiderült, hogy a jelenkor társadalmát a tudás birtokosainak társadalmának kellene nevezni. Ez már nem is igazi osztálytársadalom, hiszen sem vérségi, sem vagyoni öröklésen, hanem az egyének szellemi vagyonának nagyságán alapul. A modern társadalomban a szellemi vagyonuk alapján alakul a társadalmi befolyás és a jövedelem.

Ahogyan a tőketulajdonon alapuló társadalmakban elég volt csak a tőke maximalizálására koncentrálnia, vagyis a tőkések érdeke alapján rendezni a társadalom ügyeit, a modern társadalomban a szellemi vagyon tulajdonosok érdeke az elsődleges, ezért a szellemi vagyon maximalizálására kell építeni a társadalmat.

Ez a jogászok nyelvére lefordítva azt jeleni, hogy a szellemi vagyon a társadalom elsődleges szentsége.

A közgazdaságtan azonban ebből semmit nem vesz tudomásul, mert a szellemi vagyont továbbra sem tekinti vagyonnak, annak ellenére, hogy ma ennek nagyságán és hasznosítási fokán múlik a társadalom teljesítménye. A közgazdaságtan a szellemi vagyon termelését nem értéktermelésnek, hanem fogyasztásnak tekinti.

A szellemi vagyont a piac ugyan egyre jobban megfizeti, de a közgazdaságtanban a felhasználása nem amortizáció, a gyarapítása pedig nem felhalmozás.

A munkaerőpiac ugyan jól tükrözi a tényleges társadalmi érdeket, a kiváló képességet minden szakmában egyre jobban megfizetik. A társadalomtudományok, mindenek előtt a közgazdaságtan azonban nem vesz róla tudomást. A munkaerőt nem tekinti társadalmi vagyonnak, értéknek, amit, ha a kereslete meghaladja a kínálatát, értéke felett fizetik meg. Azt az egyszerű általánosan érvényesülő tényt, hogy a piac mindent, aminek nagyobb a kereslete, mint a kínálata, értéke felett fizeti meg, és fordítva, aminek nagyobb a kínálata, mint a kereslete, annak az ára értéke felett van, nem vette tudomásul. Ezt is, amint a tőke értéke feletti hasznosulását a tulajdonviszonnyal, a politikai erőfölénnyel magyarázta. A munkaerő kizsákmányolása sem a tulajdonviszonyból, hanem a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálatából fakad.

Mivel a tudományos és technikai forradalom a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlen keresletet teremtett, annak az ára az értéke fölé emelkedett. A jelenkori társadalomban hiány van a jó munkaerőben, annak az ára az értéke fölött van. A munkaadóval szemben a jó munkaerő van alkufölénybe került, a gyenge munkaerőt pedig az árán nem keresik. Ennek foglalkoztatása csak akkor oldható meg, ha az árának jelentős hányadát a társadalom fedezi. Arra, hogy miért kell a társadalomnak az olyan munkaerőt is foglalkoztatni, itt nem térek ki. Megelégszem azzal, hogy a gyenge munkaerő tartós munkanélkülisége lényegesen nagyobb kárral jár, mint amennyibe a foglalkoztatásának támogatása kerül.

A fentieket ismertetését azért tartom indokoltnak, mert a jogászoknak is érteni kell a társadalmi összefüggéseket, hiszen azok determinálják a társadalom érdekét szolgáló jogrendszert.

A jelenkori társadalomnak olyan jogrendszerre van szüksége, ami a társadalom érdekét hatékonyan szolgálja. Mivel a társadalom elsődleges érdeke a minél értékesebb munkaerő lett, a tudásvagyon szentségét kell jogi eszközökkel is biztosítani. Tekintettel arra, hogy a társadalomtudományok sem értik még meg a modern társadalom érdekét, nem lehet elvárni a jogászoktól, hogy a megfelelő jogrendszert alkossanak, és működtessenek.

Köszönet Lenkovics Barnabásnak a könyvéért, de kötelessége a személyi tulajdonú tudásvagyon maximalizálása szolgálatába állító jogrendszer szükségességét is követelni. De ez nem a jogászok, hanem a közgazdászok elsődleges feladata.  

A Nyugat jövője

Kopátsy Sándor               EH                   2013-06-22

A Nyugat jövője

Ezt a tanulmányt két írás szülte. A The Economist jún. 15, száma egy mellékletet közöl Németországról, és a Népszabadság tegnapi számában pedig Helmut Schmidt ex-kancellár újságoknak adott közleményéről számol be. A két írás telibe talált, mivel jó tíz éve foglalkoztat az Európai Unió útvesztése. Márpedig a pályaváltoztatás elsőssorban Németországon múlik.

Középiskolás koromban történész akartam lenni. Elsősorban azzal a céllal, hogy Magyarország történetét jobban az európai történelembe kellene ágyazni. Akkor az a probléma foglalkoztatott, hogy miért vallott kudarcot a hunok és avarok honfoglalása, és miért volt sikeres a mienk. Ugyanis elég hamar rájöttem, hogy jókor jöttünk. Előbb mi sem számíthattunk volna sikerre, utóbb pedig már nem maradt volna számunka viszonylag üres hely. Azóta amatőr történészként egyre gyűjtöm az olyan fontos európai és a világ egészére vonatkozó olyan adatokat, amik nélkül nem érthető, miért alakult úgy a világ, és azon belül a mi sorsunk.

Európa helye a világban.

A jelenkori helyzet pedig a világtörténelmi változások ismerete nélkül egyre kevésbé érthető. Ezért keresem az Európai Unió jelenlegi válságának a világtörténelmi okait. Számomra világos, hogy az Európai Unió eleve rosszul épült a jelenkor világába. Az úttévesztés, illetve a várható jövő Európájának a sora elsősorban Németországon múlik. Európa szempontjából Németország soha nem volt olyan jelenős, mint amilyenné a hidegháború végén, még inkább az ország egyesítésének következtében vált. Először nagyobb jelentősen, mint Franciaország, vagy Anglia. Az Európai Unió nemzeti jövedelmének ötödét, exportjának negyedét adja. E számoknál is erősebb, egészségesebb. Mindenben erős, amiben az EU gyenge. Elég, ha arra gondolunk, hogy például egyedül nincs a fiatalságának foglalkoztatásával gondja. Egyensúlyban van a költségvetése, pedig nagyon olcsón juthatna hitelekhez.

Kisinger amerikai külügyminiszter megfogalmazása az óta is jól jellemi az országot. Európának túl erős, világhatalomnak gyenge. Ebből fakad mind Németország, mind az EU gondja. Ez a megfogalmazás az EU egészére is érvényes. Nagyobbra dagasztották, mint amekkora még működőképes lehet. Mind Észak-Amerikához, mind a Távol-Kelethez képest azonban túlságosan gyenge. Az EU nem katonai világhatalom, és nem rendelkezik nyersanyagokkal.

Ez a két gyengesége elegendő ok lenne arra, hogy szerényebb célokat űzzön maga elé, és ne az Egyesült Államokkal, vagy a Távol-Kelettel akarjon versenytárs lenni.

Az Európai Közösség megálmodói ezt szem elől tévesztve, a reális erejüknél nagyobbak akartak lenni, és létrehoztak egy akkora, heterogén közösséget, ami sokkal kisebb, mintha csak a fejlettebb fele integrálódott volna.

A hiba az volt, hogy a megálmodói, mindenek előtt a két legnagyobb alapítója. Adenauer és De Gaulle, azt hitte, ketten együtt elég nagyok ahhoz, hogy vezetésük alatt Európa visszaszerezhesse ötszáz éven keresztül élvezett rangját. Nem ismerték fel, hogy ketten kevesebbek, mint Németország egyedül. Nem az érdekeik ütköznek, hanem azért mert jelentősen eltérő a fejlődési potenciáljuk. Abban bíztak, hogy Európa nyugati kétharmadát maguk mögé állíthatják. Arra nem gondoltak, minél heterogénebb lesz a közösség annál gyengébb. Még nagyobb tévedés volt az hinni, hogy ha sikerül az európai államok nagy többségét integrálni, együtt is nagyon kicsik lesznek a feladathoz. Ahhoz ugyanis a remélt homogenitásukon túl, még szuperhatalmi katonai erőre, és saját nyersanyagbázisra is szükség volna. Ennek pedig semmi esélye nem lehet.

Az Európai Unióra épülő terv eleve hibás volt, mert a fenti két előfeltételről, a szuperhatalmi katonai erőről, és a nyersanyaggal való ellátottságról megfeledkeztek. He ezt felismerik, eleve csak olyan megoldás jöhet szóba, ami a közösséget csak Észak-Amerikával képzel el.

Ezzel el is jutottunk a hibás koncepció lényegéhez. A Nyugat bármilyen szerveződése, közössége Észak-Amerika nélkül hiú ábránd. E nélkül szó sem lehet a megfelelő katonai erőről, és a nyersanyagokban való ellátottságról.

Már a második világháború megmutatta, hogy a háború nem a szárazföldön, hanem az óceánokon dől el. Az olyan ország nem lehet katonai nagyhatalom, amelyik az elrettentő fegyvereit a sűrűn lakott területén kénytelen tartani, és a seregeinek mozgatása és hadiiparának ellátása nem a tengeri utakon történik.

Miért nem vetődött fel, még utólag sem, hogy az Egyesült Államok nélkül nem lehet semmiféle közössége a Nyugatnak versenyképes?

Mert még sem Németország, sem Franciaország nem emésztette meg, hogy nem lehet világhatalom. Az a hiú ábránd lebegett a szemük előtt, hogy Európa nyugati kétharmadával szuperhatalom lehetnek. Még azt sem vették tudomásul, hogy mi a különbség az imperialista századok nagyhatalmai, és a jelenkor szuperhatalma között. Akkor létezett számos nagyhatalom, mindegyik lényegében független a másiktól. A jelenkorban ilyen státuszra már nincs lehetőség. Vagy szuperhatalom, vagy nincs katonai hatalma. Jelenleg ugyan több országnak van atombombája, de a többsége számára a bomba birtoklása nem jelent katonai fölényt. Az atomfegyver bevetése öngyilkosságot jelent.

Gyakorlatilag semmi jelentősége sincs annak, hogy Észak-Koreának, Izraelnek, Pakisztánnak, Indiának, de még akár Franciaországnak és Nagy Britanniának vannak atomfegyverei. De annak sem lenne, ha Irak is birtokolhatna. Csak két olyan atomhatalom van, az Egyesült Államok és Oroszország, amelyiknek nem kell félni a kisebbek atomfegyvereitől. Ők csak egymástól félhetnek, őket nem veszélyeztethetik a többiek. Az atomfegyverek elrejtésére pedig csak az óceánok alkalmasak.

A szárazföldi anyagellátás sem versenyképes a tengerivel. Ma a szállítási csomópontok, műtárgyak bárhonnak elpusztíthatók.

A közösségbe tartozás feltételei.

Ahhoz, hogy államok közösségét lehessen létrehozni, először tisztázni kell a hatékony közösségbe tartozás feltételeit.

Csak olyan államok erősödhetnek meg az által, hogy egymással közösséget alkotnak, amelyikek kulturálisan rokonok, és a fejlettségük sem nagyon különbözik. Ezt az EU alapítói nemcsak akkor, de most sem hajlandók tudomásul venni.

A közösség előfeltételei annál keményebben érvényesülnek, minél szorosabb a közösség.

- A vámunió, és a személyek szabad utazása még a jelentősen eltérő kultúrák, és fejlettségi szintek esetén is előnyös. Ennek azonban alig vannak előfeltételei. Minden kultúrájú, és minden fejlettségi szintű ország számára előnyös.

- A szabad munkaerőpiac már sokkal nagyobb hasonlóságot követel meg. Ha valami, a liberális munkaerőpiac az erősebbeknek mindig előnyös, a gyengébbeknek azonban mindig hátrányos. Ez az EU jelenlegi tagjainak gyengébb fele szempontjából is elviselhetetlen nehézségeket okoz. Mégis tudomásul kell venni, hogy a munkaerő java világpolgár. Az államok közti mozgását nem lehet megakadályozni, ha beszélik a befogadó ország nyelvét. Tudomásul kell venni, hogy a jó munkaerő, ha a világnyelvek valamelyikét beszéli, világpolgár. Ezek áramoltatásával nem is kell a politikának foglalkozni, hiszen feltartóztathatatlan

- A szabad tőkeáramlás esetén tovább szűkül a közösség előnye. Azt azonban látni kell, hogy a tőke ma már nem az olcsóbb, hanem a jobb munkaerőt, és a fejlettebb környezetet keresi. Csak oda megy, ahol jó munkaerőt és korszerű infrastruktúrát talál. Ez alól szinte csak a bányászat és a földművelés a kivétel.

- A közös adórendszer, azonos alkotmány, politikai szervezet, cenzúra, jogrendszer erőltetése az elértő országok esetében több kárral, mint haszonnal jár. Ha valahol, ezen a téren bebizonyosodik, hogy az eltérő alépítményeknek nem lehet közös felépítményük. Az EU brüsszeli vezetése ezt nem veszi tudomásul. Azonos politikai felépítményt erőltet a nagyon eltérő kultúrájú, és fejlettségi szintű tagállamokra.

- A közös valuta követeli a legnagyobb kulturális is gazdasági színvonal közelségét. A realitás érzék, és az elméleti felkészültség teljes hiányát bizonyítja az euró övezet létrehozása. Közös valutát alkalmazni a puritán és a mediterrán népek országaiban eleve lehetetlen. Nem kevésbé lehetetlen, hogy olyan országoknak legyen közös valutájuk, amelyekben a gazdasági fejlettség, az egy főre jutó nemzeti jövedelmük egy a négy arányban különbözik. Már a németek és a franciák közös pénze is abszurdum, nem beszélve a görögök és a finnek közös valutájáról.

Ennek megértését üdvözölhettem Helmut Schmidt levelében, amiben arra utalt, hogy vissza kiellene menni a kezdeti körre, az Európai Gazdasági Közösségre.

Az Európai Unió jelenlegi tagsága minimum háromszintű közösséget tesz indokolttá.

A homogén közösség mániájából, mindenek előtt az euró övezet létrehozásából fakad a jelenlegi vállság, amit azzal lehetne röviden megfogalmazni, hogy a közös euró a németeknek nagyon gyenge, a mediterrán országoknak, de még a franciáknak is túl keményvalutát jelentett. A puritánoknak a mediterrán országokkal közös valuta pedig a politikai, a kulturális és a gazdasági hozzá nem értés klasszikus példája.

Az EU vezetését másodrangú káderekre bízták.

Az európai politikai elit egyre jobban el van maradva a tudományos és gazdasági elit mögött. Ennek a gyenge politikai elitnek is a gyengéit küldik Brüsszelbe. Nem emlékszem egyetlen esete sem, amikor az Európai Unióban olyan képviselte az országát, akit otthon az ország vezetésére alkalmasnak találnának.

Az Európai Közösség eleve túlértékelte a saját súlyát.

A történészek máig nem tették helyére a hidegháború stratégiai szerepét és hatását. Abban az európai országok természetesnek vették, hogy a világpolitika kétpólusú. Nemcsak akkor, de máig sem tudatosodott, hogy az csak a katonai erőkre épült. A két tábort csak a másik oldallal való szembeállás tartotta össze. A szocialista tábor gazdasági törpe volt a demokráciákhoz képest.

A hidegháború ugyanis az Egyesült Államok szuperhatalmi éreke érvényesülését szolgálta. Roosevelt találta ki, és utódai vigyáztak rá, nehogy a célja kiderüljön. A második világháború végén az amerikai elnök rájött arra, hogy számára az imperialista Szovjetunió nagyon hasznos. Katonai fenyegetettséget jelent a nyugat-európai és távol-keleti gyarmattartók ellen. A hidegháború nélkül nem jöhet létre a NATO, a demokráciák katonai szövetsége, a gyarmatok felszabadulása, és az össznépi demokráciák kialakulása. Ebből azonban azok értettek meg a legkedvesebbet, akiket a legjobban érintett. A Szovjetunió pedig lelkesen játszotta a rábízott imperialista szuperhatalom szerepét. Ennek érdekében vállalta a teherbíró képességét messze meghaladó fegyverkezési versenyt. Amibe aztán bele is roppant,

A Szovjetunió és európai rendszereinek összeomlása új helyzete jelentett a volt gyarmattartó nagyhatalmak számára. Megszűnt a katonai fenyegetettség. Ezért azt hihették, hogy ott folytathatják, ahol a második világháború előtt abba hagyták.

Nagy Britannia azt hihette, hogy megszabadult az Egyesült Államok ránehezedő befolyásától.

Franciaország végre szabadnak, a győzelme nélkül is a győztesek tagjának érezhette magát.

A megosztott Németország pedig fokozatosan visszanyerte az erejét a volt vetélytársaival szemben.

Audenauer német kancellár mérte fel először, hogy Franciaországgal közösen Európa urai lehetnek. Ez a gondolat a francia elnök De Gaulle céljának is megfelelt. Beleélték magukat, hogy ketten létrehozhatnak egy szuperhatalmat. Az európai közösség akkor már az Európai Gazdasági Közösség néven működött. Ezt azonban sem Franciaország, sem Németország nem találta elég nagynak a feladathoz. Ezért gyorsan bevonták a mediterrán, a közép-európai, majd a balti és a balkáni államokat is.

Három alapfeltételt azonban figyelmen kívül hagytak.

1.            Katonai téren eleve erőtlenek maradtak. Nem vették figyelembe, hogy a sűrűn lakott Nyugat-Európa nem lehet katonai versenytársa nemcsak az Egyesült Államoknak, de még Oroszországnak sem.

2.            Saját nyersanyagbázis nélkül nem lehet szuperhatalom. Márpedig Európa nyugati fele nyersanyagokban szegény.

3.            Európa nyugati fele kulturálisan és gazdasági fejlettségben heterogén. Arra nem gondoltak, hogy a megálmodott Európai Unió tagsága három, nagyon eltérő kultúrához tartozik, ráadásul a gazdasági szintjük is nagyon eltérő.

Az ugyan igaz, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt az eltérő kultúrájú, és gazdasági fejlettségű népek kooperációja a gyarmattartók számára előnyös volt. Az is bebizonyosodott, hogy Amerikában a bevándorlók gyorsan beépültek az angolszász, azaz puritán társadalmi környezetbe. Arra azonban nem gondoltak, hogy nemcsak a hazájukban maradva erre az adaptációra alkalmatlanok, de a volt gyarmattartók sem amerikaiak a bevándorlókkal szemben.

Minél kisebb kaliberű vezetők kerültek a közösség vezetői posztjaira, annál kevésbé vették tudomásul, hogy lehetetlen feladatra vállalkoznak. Ahelyett, hogy a tarkasághoz igazodtak volna, egyre messzebb mentek a homogén közösség építésének útján. A csúcsot az euró övezet létrehozása jelentette. A cél elérhetetlensége azonban akkor sem vált felismerté, amikor már nyilvánvalóvá tette a jelenlegi pénzügyi vállság.

A Nyugat jövőjét csak a nyugati államok olyan szerveződésére lehet építeni, amelyikben az integráció a kulturális hasonlósághoz, és a viszonylagos fejlettséghez igazodik. Ehhez képest csak nagyon másodlagos szempont lehet a térbeni közelség, a közös nyelv és a történelmi rokonság. Azt kell megérteni, hogy elmúlt az a világ, amiben az eltérő fejlettségi szinten alkothattak politikai és gazdasági közösséget. Az ipari forradalom valamint a tudományos és technikai forradalom között a fejlettek és az elmaradottabbak kooperációja gazdasági előnyt jelentett. Főleg az is az erősebbnek. Jelenleg csak az azonos, legalábbis hasonló kultúrák és fejlettségi szinte közt hatékony az egymásközti munkamegosztás. Az ipari forradalomtól a 20. század derekáig a világkereskedelem többségét a különböző fejlettségű szintek közti munkamegosztás jellemezte. Ezért volt előny gyarmatot tartani. Az ipari forradalomtól a tudományos és technikai forradalomig a tőke számára előny volt az olcsó, igénytelen munkaerő. Ezzel szemben a 20. század második felétől sem otthon, sem másutt nem érdemes a gyenge minőségű munkaerőt nemcsak külföldön, de még otthon sem foglalkoztatni.

Ezt nemcsak a tőkeáramlás bizonyítja, hanem a külkereskedelmi forgalom is.

A tőke elsősorban a fejlettek között mozog. A kevésbé fejlettek térségekbe csak akkor megy, ha magas kamatot, vagy bányajáradékot jelentő befektetés. A magas kamatok azonban végül nem realizálhatók. Elég megnézni, melyik ország mekkora kamatra kap pénzt, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ott ígérnek magas kamatot, ahol kisebb a remény a realizálható jövedelemre. Ezelőtt tíz évvel már egyértelmű volt, hogy az EU tagállamai közül a puritánok fele akkora kamatra tudtak eladni állampapírokat, mint a mediterránok. Ezért aztán a fejlett országok bankjai nyakló nélkül vásárolták fel a gyengék és könnyelműek állampapírjait, hiszen azok kamatköveteléseit euróban számolhatták el nyereségként a mérlegeikben. Középiskolás fokon is nyilvánvaló volt, hogy ezek a követelések soha nem lesznek behajthatók. Végül már ott tartott a folyamat, hogy a német bankokban ezermilliárd olyan követelés szerepel nyerségként, ami soha nem lesz behajtható. Brüsszelben azonban még a középoskolás fokot sem értéke el a nagyhatalmú főtisztviselők, akiknek fogalmuk sem volt a fenyegető válságról.

A Maastrichti Elvekről vitatkoztak, de nem látták, hogy hamisak azok a mérlegek, amelyeknek az egyenlegét patikamérlegen minősítették.

Az igazán fontos adatokat Brüsszelben nem is nézték. Nem figyelték, hol mekkora a foglalkoztatási, és a felhalmozási ráta, hogyan alakul az eladósodás. Az utóbbi alatt pedig csak azt érették, hogy mennyi az állam külföldi adóssága, arra már nem figyeltek, hogyan adósodik el külföldi valutákban a közigazgatás és a lakosság.

Mivel kell mérni.

Jó száz éve Max Weber szinte adatok nélkül is megállapította, hogy csak azok az államok hatékonyak, melyekben a lakosság viselkedését a protestáns etika jellemzi. Brüsszelben a sok bürokrata száz év múlva, az adatok hegyein ülve, sem vette tudomásul, hogy csak ott nincs baj, ahol Weber már látta, hogy nem lesz baj. Legfeljebb azt kell látni, hogy nem a vallás, hanem az erkölcs, a viselkedés szerepe a döntő. Az bebizonyosodott, hogy minden protestáns társadalom jól boldogul. Nincs olyan protestáns ország, amelyik nem tartozik az élvonalba.

Az is egyértelmű, hogy a katolikus, latin népek között is nagy a különbség.

-       Az Alpokban, a vallásuktól és nyelüktől függetlenül minden nép jól boldogul. A németországi, a hollandiai, a cseh katolikus úgy viselkednek, mint a protestánsok.

-       Spanyolországban és Olaszországban azonban északon egészen másként élnek az emberek, mint délen.

Ezt a két országot nem is volna szabad egységesen kezelni. Ugyanakkor nincs akkora állami újraelosztás, amitől csökken az észak és dél közötti különbség. Márpedig, ha egy közös nyelvű, államú országban nem lehet azonos szabályok mellett dotációkkal csökkenteni a különbséget, akkor hogyan képzelik el ennek a megoldását akkor, ha külön országban élnek.

Azt, hogy szinte minden a lakosság alkalmasságán múlik, jól bizonyítja Erdély Trianon utáni történelme. Trianon előtt Erdély fejlettebb társég volt, mint az Alföld. Nagyvárad sokkal fejlettebb, mint Debrecen, vagy Szeged. Mára egyértelműen fordított a helyzet.

Miért?

Mert Erdély lakossága etnikai tekintetben kedvezőtlenül alakult át. Az első világháború előtt a lakosság közel fele volt szász, sváb, zsidó és partiumi magyar. Mára eltűntek a szászok, a svábok, a zsidók és felére csökkentek a nem székely magyarok. Ennek következében a kárpát-medencei Erdély balkánná süllyedt. Nem elsősorban azért, mert másállamhoz tartozik, hanem elsősorban azért, mert megváltozott a lakosság etnikai összetétele.

Még egy sokkal kisebb etnikai változás is nagy hatású lehet. Magyarország azzal, hogy a második világháború utánra elvesztette 6 százalékos zsidóságának öthatodát, és a német etnikumának nagyobb felét, harmadával szegényebb ország lett.

Számos közép- és kelet-európai ország hozzánk hasonlóan leértékelődött azzal, hogy nálunk is jobban elveszette mind a zsidó, mind a germán etnikumát.

Bármennyire is egyértelműek a tények, az Európai Unió vezetése úgy viselkedik, mintha homogén kultúrájú, és hasonló fejlettségű közösség lenne a rájuk bízott 27 állam.

Visszatérve a The Economist Németországról készített elemzésre.

Alapvető hibája, hogy a szerző Németország a felépítményének működésében keresi a siker okát. A puritán országok sikere nem az alkalmazott módszeren, hanem a végrehajtók kultúráján múlott, és múlik a jövőben is.

Az ugyan igaz, hogy lehet olyan társadalmi felépítmény, ami eleve működésképtelen, de csak nagyon ritkán.

A közelmúlt történetében csak két példát ismerek arra, hogy az alkalmazott módszer is óriási hatékonysági különbség oka.

1. Észak-Korea. Ez az ország ötven éve még azonos szinten volt Dél-Koreával. Jelenleg már tizenötször nagyobb az egy laksora jutó jövedelem délen. Vagyis északon a sztálinista rendszer példátlan mértékű lemaradást okozott.

2. Korábban már az is kiderült, hogy az európai bolsevik marxizmus hatékony. Az Európában megbukott, de Kínában páratlan diadalt arat. Ennek a különbségnek kizárólagosan kulturális oka van. A kelet-európai ortodox keresztény kultúra semmiféle rendszerben nem lehet versenyképes. Az ortodox keresztény népek a tőkés demokráciában éppen úgy kudarcot vallanak, mint ahogyan a sztálinizmus történt. Kínában, a konfuciánus kultúrának köszönhetően megtalálták a pártdiktatúra olyan formáját, ami példátlan társadalmi teljesítményre képes. Az ok egyszerű, abban a kultúrában a polgári demokrácia kelet-ázsiai formája ugyancsak csodákra képesnek bizonyult.

Ha az országok fejlettségi sorrendjét csak az egy dolgozóra jutó, általuk megtermelt nemzeti jövedelmük alapján, tehát a bányajáradékok nélkül, vetnénk össze, sokkal reálisabb képet kapnánk arról, mennyire a kultúrától függ a teljesítményük. Ez esetben még inkább egyértelmű volna, hogy az élcsportba csak puritán és konfuciánus népek vannak. Még inkább egyértelmű lenne, hogy Weber megtalálta a társadalom alépítményének legfontosabb elemet, a lakosság viselkedési kultúráját. A tudomány és technika forradalma az embert tette a társadalom alépítményének döntő elemévé.

Ezzel bebizonyosodik, hogy fajunk eljutott arra a szintre, amin már a saját ismeretei és viselkedése vált az alépítmény legfontosabb elemévé. Ez látszólag ellentmond a történelmi materializmusnak, mert az ember kultúrát, az ember viselkedését is felépítménynek tartja.

Kiderül azonban, hogy az ember ma már számos társadalomban eljutott arra a fejlettségi szintre, amin a saját formálója lett. Elértünk egy olyan szintet, amin már annyian vagyunk, annyi ismeretnek és eszköznek vagyunk a birtokában, hogy magukat már nem a természetei környezet, hanem sokkal inkább a magunk által épített környezet, és az egymásra gyakorolt hatásunk alakítja.

Ez a hatás már korán is jelentkezett abban, hogy a városban, a már nem igazán természeti környezetben, szoros egymással való közelségben élő városi ember fejlettebb társadalmi lénnyé változott, mint a vidéken, a természetben, és a természetből élő társa.

Európa ma még jól áll a legfejlettebb társadalmak rangsorában. A tíz legfejlettebb társadalom, az ENSZ által alkalmazott módszer alapján nyugati. Ez a mutató három vektor, az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, a várható életkor és az átlagos iskolázottság, eredője. A tízből hat európai, Norvégia, Dánia, Svédország, Finnország, Svájc és Hollandia. A másik négy Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Államok. A második tízben van már minden protestáns állam, és három távol-keleti konfuciánus. A legjobb latin Franciaország már csak a harmadik tízbe jutott.

E sorrend alapján mondanám.

Az EU felső szintjébe, az euró övezetbe csak olyan európai ország kerülhetne, amelyik az első húszban van. Ez esetben nemcsak a mediterrán országok. Esetleg még Franciaország is kimaradhatna. Csehország pedig tag lenne. Ezek közös pénze olyan lehetne, mint a dollár, illetve, amilyen a német márka volt.

A felső szintbe be kellene épülni a négy volt angolszász gyarmatnak. Ezek együtt valóban, minden tekintetben szuperhatalmat alkotnának. Ezek közös, hivatalos nyelve az angol.

Az Unió második szintjét Európában kettéválasztanám, latinokra, és a közép-európaiakra.

Külön második szint volna a latin-amerikai államok szövetsége. Azt is ketté lehetne osztani. Az egyik az Andok vonulatának az államai. Ezek lehetnének a két indián kultúra örökösei. A másik az Atlanti Óceánra orientáltak.

Európában a harmadik szintet jelentenének a balkáni államok.

A harmadik szint csak vámunió lenne. A második szinte a kettő közti fokozatot jelent.

Összefoglaló.

Tisztában vagyok, hogy a fenti elképzelésnek a valóságba ültetése egyelőre nem reális. Azonban sokkal jelentősebb faladat annál, hogy ne kelljen bátran gondolkodni. Egyelőre meg lennék elégedve, ha mint távlati stratégiával foglalkoznánk. De ebből sem szabad kihagyni a fejlett, négy volt angol gyarmatot.

Bajnai nem tud szerény lenni

Kopátsy Sándor                PP                  2013-06-19

Bajnai nem tud szerény lenni

Tegnap megbotránkoztatott Bajnai Gordon nyilatkozata, aminek a címe: Rendbe teszem az országot. Ezt többes számban minden választási párt vezetője elmondhatja, de borsózik a hátam, ha egyes szám első személyként bárki mondja. Még akkor is, ha én is tudom, hogy történetesen az ő esetében így van, és nagy parlamenti többség áll a háta mögött. Bajnai esetében azonban erről szó sem lehet, és tényleges támogatottsághoz mért népszerűségét a szerénységének köszönheti.

A másnap újság azonban közli a legfrissebb támogatottságai adatokat. A Fidesz magasan vezet, ilyen fölényt az előző hát választás előtt egyetlen párt sem élvezetett. 25 százalék támogatja az MSZP 15, és Együtt 2014 4 százalékával szemben. Tehát Bajnai pártja egyedül még a törvényhozásba jutásban is csak reménykedhet. Alig több mint negyednyi annyi szavazó támogatja, mint az MSZP-t. Nem emlékszem a nyugati nagy demokráciák történelmében ekkora támogatásbeli különbségre.

Ezért aztán Bajnainak nagyon kevés oka volna arra, hogy az MSZP elnökével szemben igényt tartson a miniszterelnöki posztra. Ő azonban egy személyben akarja rendbe tenni az országot.

Nagyon könnyű felmérni a kettők versengésének a várható választási eredményekre való hatását. Én ugyan nagyon kis esélyt látok abban, hogy összefogva nyerhetnek a Fidesz, különösen pedig a Fidesz - Jobbik koalíciója ellen. Érthetetlen, hogy a szoclib tábor csak a Fideszhez méri az erejét, a tőle jobbra állókat számításon kívül hagyja. Pedig a szoclib koalíciónak semmi esélye nincs kormányra jutához, ha a Fidesz a Jobbikkal többségben marad. Éppen a Jobbik csak akkor lehet koalíciós partner, ha a szoclib ugyan erősebb lenne, mint a Fidesz, de gyengébb, mint a két jobboldali párt összesen. Ezért magára hozza a Jobbikat az olyan szoclib győzelem, amely után a Fidesz egyedül nem alakíthat kormányt.

Bajnai személyes tulajdonságai talán jobbak, mint Mesterházié, de a választási esélye az utóbbinak lényegesen jobb. Bajnai tehát óriási segítséget ad azzal a szélsőjobbnak, ha azon erőlködik, hogy ő legyen a miniszterelnök jelölt.

Szerencsére a Fidesz ereje elég lesz ahhoz, hogy megszerezze az abszolút többséget. Ha Bajnai nagyon gyorsan nem vonul vissza, a választás után lényegében három párt marad, aminek szervezett bázisa van. Bajnai pedig Gyurcsány sorsára jut. Ebben nem is annyira ő lesz a hibás, hanem a csapata, ami társadalmi támogatás nélkül akarja a hatalmat.

Török tavasz és folytatásai

Kopátsy Sándor                   PP               2013-06-21

Török tavasz, és folytatásai

A török tavasz mindennél jobban mutatja, hogy az arab világban egyetlen tavasz sem hozhat nyarat. Sem a politika, sem közgazdaságtan nem érti meg, hogy az 1-3 százalékos népesség növekedést a leggyorsabban növekvő gazdaság sem képes elviselni. Ilyen, természetesen, a centrum országaiban el sem képzelhető, de a fél-periférián nagyon gyorsan társadalmi robbanáshoz fog vezetni. A robbanások azonban nem javíthatnak a helyzeten, mert a helyzet javíthatatlan. Erre Törökország a legjobb példa. Az elmúlt húsz év átlagában 2-9 százalékkal nőtt az ország nemzeti jövedelme. Ennél gyorsabban, Kínától eltekintve, sehol. De Kínában is csak azért, mert fél százalék alá szorították a népesség növekedését. Ezzel szemben Törökországban 2 százalék felett nőtt a népesség. Ez pedig azt jelentette, hogy az 5 százalék feletti, tehát nagyon gyors nemzeti jövedelem, az ország gyors eladósodása, a jelentős tőkebeáramlás és a jelentős kivándorlás sem teremtett elég forrást arra, hogy évente másfél millió lakosnak teremtsenek nemzeti vagyont, és évente egy milliónak új munkahelyet.

Márpedig a döntően már iskolázott fiatalságot, ha nem talál munkát, nem lehet megállítani. Ehhez járul, hogy a hatalmon álló párt a valláshoz annyira kötődik, hogy a gyermekvállalást nem lehet csökkenteni. Pedig a lakosság munkaszeretete a Közel-Keleten jónak számít.

Tehát nincs reális megoldás arra, hogy a fiatalok türelmetlenségét leszereljék.

Elég volna arra gondolni, hogy a mediterrán térség latin népeinél, ahol a népesség növekedése csak tört része a törökországinak, a 30 év alattiak 30-50 százaléka munkanélküli. Azokban sincs megoldás, még akkor sem, ha túléli az euró a jelenlegi válságot.

Jelenleg azonban nemcsak Törökországban forrong a fiatalság, hanem a futball-őrületben szenvedő Brazíliában is. Ahogy kiderült, hogy a labdarúgó világbajnokság irreális költségei elviselhetetlenek, emelni kell az árakat. Ráadásul igazuk van a törő, zúzó, gyújtogató fiataloknak. A jövőre esedékes világbajnokság, és a 2016-os olimpia megrendezése ötször annyiba kerül a még szegény országnak, mint mennyiért Olimpiát rendeztek a gazdag angolok Londonban.

De az arab tavasz csak nagyon langyos előjátéka annak, mi várható lesz a gyorsan másfél milliárd lakosú Indiában, és az annál is sokkal elmaradottabb, de sokkal gyorsabban szaporodó Szahara alatti Afrikában.

A fejlett világnak csak az a szerencséje, hogy katonai ereje ernyőt jelent a lakosság százmillióit pusztító forradalmaknak a világ perifériáin.

A sok tudós csak a felmelegedéssel járó veszély felett riogat, de nem veszi tudomásul, hogy a 19. századi francia forradalom Párizsánál tízszer nagyobb népességű, több tucatnyi városban ezerszer annyi vér fog folyni.

Helmut Schmidt nem ajánlja az eurót

Kopátsy Sándor                PG                    2013-06-22

Helmut Schmidt nem ajánlja az eurót

Ritka öröm tekintélyes, sőt általam is nagyra becsül kortársamtól pontosan visszaigazolni mindazt, amit az Európai Unióról kezdettől fogva állítok.

Előre néhány idézet az újságoknak adott nyilatkozatából.

„Mert aki azt hiszi, hogy a német modell – amelyet most a gazdasági siker szinonimájaként emlegetnek – európai modellé válhat, nagyon tévednek.”

Ez a megállapítása számomra most azért különösen aktuális, mert a The Economist mellékletként közöl egy terjedelmes tanulmányt Németországról. Azzal is az a bajom, hogy a német modell sikerére esküszik. Az európai politikai elit és a nyugati társadalomtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a társadalmi sikerek alapja nem az ilyen, vagy olyan modell, ideológia, hanem a nép magatartásának megfelelése. Nem a modell alkalmassága az oka annak, hogy Európa puritán népei mind sikeresek, a nem puritánok közül pedig egyik sem. A második világháború óta két nagy ország volt igazán sikeres, a német és a japán. Erre a magyarázat, hogy minden nyugati puritán, és minden távol-keleti konfuciánus nép nagyságától, módszerétől függetlenül sikeres.

„Európát is újra kell gondolni, mert a hidegháború végén „túl sok volt a lelkesedés, és kevés az ész. Ennek tudható be, hogy 1990-ben Maastrichtban úgy döntöttek, hogy minden akkori EU-tagot meghívnak a monetáris unióba, holott nyilvánvaló volt, hogy többen nem tudnak felkészülni a belépésre. Túl korán érkezett az uniós meghívó a románoknak és a bulgároknak is…”

Schmidt tapintatos. Én már abban is kételkedek, hogy a mediterrán országok beférhetnek, és az első hiba a Franciaországgal kötött EU tengely volt. A német modell a franciáknak sem lehet sikeres. Schmidt is valami ilyenbe gondolkodik. „… neki elég egyértelmű elképzelése van a jövő Európájáról. Ez pedig leginkább az egykori EGK, azaz a Közös Piac szűk köréhez hasonlít, vagyis egy a déliek és a britek nélküli mag-Európához.”

„a többiek sorsáról inkább nem ejt szót.”

Schmidt, németként, nem akar hallani egy olyan Közösségről, amiben Nagy Britannia, sőt a négy puritán, volt angol gyarmat is tag. Pedig ezek nélkül a Közös Piac mind a katonai, mind a nyersanyagellátási tekintetben béna kacsa a Távol-Kelethez viszonyítva.

Schmidt bölcsességét dicsére, hogy nem lát semmi esélyt arra, hogy egyelőre semmi reális esélyt nem lát arra, hogy elvei elfogadásra kerülhetnek. Nemcsak most, a német választások előtt, de még utána sem.

Meghalt Horn Gyula

Kopátsy Sándor                   PP                 2013-06-20

Meghalt Horn Gyula

Hosszú betegség után már nemcsak politikai szereplőként, de emberként is meghalt Horn Gyula, a Kádár Jánost követő baloldalnak ő volt a legjelentősebb belföldi és nemzetközi alakja.

Sajnos, nemcsak a jelenlegi politikai elit, de még az újkori történészek sem képesek reálisan értékelni a bolsevik uralom alatti politikai szereplőket. A kommunistákat azonosan minősítik a fasisztákkal. Képtelenek megérteni, hogy a háború vége és a rendszerváltás közti időszakban csak azok lehettek politikai szereplők, akik tudomásul vették, hogy csak olyan politikának van reális esélye a működésre, amelyik tudomásul veszi, hogy nekünk a Szovjetunió elvárásaihoz kell igazodni. Aki ehhez nem tartotta magát, az leradírozták a politikai színpadról.

1947-2000 között csak azok kerülhettek a pozitív szerepet játszó politikusok sorába, akik mind Moszkvában, mind itthon a kevés meggyőződéses kommunisták körébe tartoztak. Ezt kell tudomásul venni annak, aki minősíteni akarja a Jaltában csatlós sorsra ítélt országok politikai szereplőit.

Nálam először Rajk László és Nagy Imre volt az első két pozitív történelmi szerepet vállalt politikus.

Rajk Lászlónak köszönhetjük, hogy felnőtt egy nagyon széles munkás és parasztszármazású értelmiség. Ő volt Rákosival, Gerővel és Révaival szemben a népi kollégiumok védelmezője. Ma erről említést sem tesznek, ugyanakkor felhozzák vele szemben az 1947-es választási csalást, aminek valóban ő volt a bonyolítója. A két tett politikai, társadalmi súlya között óriási a különbség. A választási csalásnak nem volt semmi politikai következménye. Moszkva minden csatlós országban a választási eredménytől függetlenül állította össze a neki tetsző csapatot. Ezt minden illene tudni. Ezzel szemben, a népi kollégiumokból kikerült nemzedék elég erőssé növekedett ahhoz, hogy leváltsa az úri középosztályt. Ezer éves történelmünkben először szabadultunk meg a születésük alapján urak hatalmától. Aki ennek jelentőségét nem érti meg, nem értheti meg nemcsak a bolsevik évtizedek, de a jelenlegi társadalmi állapotunkat sem.

Nagy Imrének köszönhettük a radikális földreformot. Semmi alapja nincs annak, hogy a földreform radikális megoldása nem a Moszkvából támogatott kommunistáknak volt köszönhető. A világi és az egyházi nagybirtokos réteg hatalmával szemben nem volt elég belső társadalmi erő. Mindszenti József, Slachta Margit befolyása ellen nem volt demokratikus többséget jelentő belső erő.

1953-ban Nagy Imre kormányra kerülése is csak Moszkvának volt köszönhető. Belső társadalmi erő Rákosi és társai leváltásához nem volt. Legalábbis olyan megoldáshoz, ami a Jaltai Egyezmény szellemével összefért. Ez még 1956 őszén is hiányzott.

1956 után a konszolidáció Kádár János érdeme. A Kádárt szidalmazók megkerülik a kérdést: Kivel lett volna humánusabb a Szovjetunióra bízott restauráció? Erre legfeljebb egyetlen személy lett volna jobb megoldás, Nagy Imre. De csak akkor, ha megáll az általa kitűzött célok elérésénél, a nemzetközi kommunista erők által elfogadhatónál, az ember arcú egypártrendszernél, amiben a piac is szerepet kap.

A Kádár rendszerben előbb az agrárfronton jelent meg Fehér Lajos, Eredi Ferenc, és társaik levezénylésével. Majd a gazdaság egészének reformálását megvalósító Nyers Rezső. Ők lettek a vidám Barakk építői.

A következő generációban néhányan ígéretesként jelentkeztek. Három nevet emelek ki, Németh Miklós, Pozsgai Imre és Horn Gyula. Az első kettő nem vállalta a kellő kompromisszumokat ahhoz, hogy az utódpárt vezetője lehessen. Többet követeltek a pártjuktól, mint amire az akkor képes volt. Horn Gyula azzal lett a másik kettőnél sokkal hasznosabb szereplő, mert megtette mindig azt a kompromisszumot, amivel az MSZP vezetője lehetett.

A szükséges kompromisszumot jelentette az, hogy sem Moszkvával, sem a saját pártjával soha semmiben nem szakított. A végzetét az okozta, hogy engedett a liberálisok nyomásának. Még nem is az volt a baj, hogy az SZDSZ-t indoktalanul bevonta a koalícióba, hanem az, hogy rájuk bízta a gazdaságpolitikát. A ciklus utolsó évben ezek aztán olyan liberalizációba kezdtek, ami a következő választáson a bukásukat idézte elő.

A mai baloldal Horn gyulának köszönheti, hogy a második pártként élhette a 2010-es választást.

A közelmúltban olvashattam Lengyel és Surányi riportját a közösen írt könyvükről. Abban mindketten dicsérik Horn Gyulát, de fordítva, mint ahogyan él látom. Szerintük, kormányzásának az első három éve volt hibás, és csak az utolsó évben, amikor Bokrosra és Surányira hallgatott, mentette meg a válságtól az országot. Ezzel ellentétben máig értetlenül állok az előtt miért adta át a választás előtt a hatalmat a liberálisoknak. Főleg a Bokrossal való szövetkezését tartom végzetes politikai hibának.

Én a Fidesz 1998-as győzelmet azzal magyarázom, hogy Horn Szövetséget kötött, mind az SZDSZ-beliekkel, mind a saját pártjában lévő liberálisokkal. A négy évvel korábbi elseprő választási sikere után 1998-ban győzött a közép-jobb Fidesz- és a Kisgazdapárt koalíciója. Ha valaki hálás lehet Surányi és Bokros tanácsaiért, akkor az Orbán és Torgyán. A liberálisok túl-hatalma elleni tiltakozás volt a közép-jobb koalíció.

Mivel a magyar társadalom súlypontja valahol a közép-jobbtól is kissé jobbra van. A liberálisok minden győzelme a jobboldal erősödésével jár.

A 2002-es választások után az MSZP liberális szárnya ugyan még egyszer megerősödött, a kormány, majd a pártélére került a liberális Gyurcsány. Ezzel aztán sínre került a Fidesz 2010-es elseprő győzelme. Ezt az ellenzék kétharmados győzelemnek tekinti, pedig a választó körzetek 99 százalékának megnyerését jelentette. Jelenleg az ellenzéknek csupán két körzetében megválasztott képviselője ül a parlamentben.

A rendszerváltás történetét úgy is fel lehet fogni, hogy a liberálisok taktikai sikereket értek el, de ennek mindig az ellentábor aratta le a választási következményét.

1990-1994.

A rendszerváltás előtt az állampárt liberálisainak sikerült a közép-jobb pártként nyertesnek ígérkező Demokrata fórum élére a Kisgazdapártból odahozott, az úri középosztályt képviselő, konzervatív Antall Józsefet ültetni. Akinek a megnyert választás után sikerült alkotmányos konzervatív kormányt létrehozni. Aki a liberális SZDSZ-el kötött paktumot, a saját pártja közép-jobb erőivel szemben.

Látszólag a liberálisok minden terve sikerült.

1994-1998.

A választáson közép-jobb jellegétől megfosztott Demokrata Fórum, a demokráciák történelmében példátlan arányú vereséget szenvedett. Ezzel szemben az előző választáson nagyon gyöngén szereplő MSZP megnyerte a körzetek közel 90 százalékát, és a törvényhozásban abszolút többséget élvezhetett. A hoppon maradt SZDSZ és az MSZP nagyon erős liberális szárnya azonban gyorsan kapcsolt. Koalíciót kötöttek az MSZP-el. A közelgő választás előtt a liberálisok teljesen magukhoz ragadták a hatalmat, és végzetesen liberális politikát folyattak.

1998-2002.

A liberálisok uralmának aztán meg is lett az eredménye. 1998-ban a választáson a közben közép-jobb párttá átalakult Fidesz kapta a legtöbb szavazatot, és a romantikus parasztpolitikát folytató Kisgazdapárttal közép-jobb koalíciós kormányt alakíthatott. A kormányzáshoz azonban sem kellő káderállománya, sem kellő politikai tapasztalat nem volt.

2002-2010.

2002-es választárból a Horn után a karakterét elvesztett MSZP került ki a legerősebb, de gyedül a kormányalakításra nem képes pártként. Az SZDSZ-el koalícióra kényszerült. A liberálisok azonban nem voltak megelégedve a számukra nem eléggé liberális Medgyessy Péter miniszterelnökségével, és a liberális Gyurcsány Ferencet ültették a miniszterelnöki székbe. Aki rövidesen a pártelnökséget is átvette. Liberalizmusa és stílusa azonban megalapozta a szoclib koalíció katasztrofális bukását.

2010…

A rendszerváltás tapasztalatiból csak egyetlen párt, a Fidesz, és annak elnöke, Orbán tanult. Ő volt az egyetlen politikus, aki felismerte, a gőzelemhez az kell, hogy a Fidesz olyan közép-jobb párt legyen, mint amilyen a Demokrata Fórum volt Antall József előtt. A Fidesz teljes átalakítása közép-jobb párttá 2010-re befejeződött. A rendszerváltáskor a semmiből indult liberális pártocska voltak. 2010-ben, a nyugati demokráciákban példátlan választási győzelem birtokában uralkodhatnak.

Orbán volt a rendszerváltás után az egyetlen, aki tudta, mivel nyerhetik meg a legkönnyebben a választók bizalmát, a közép-jobb, nemzeti, klerikális jobboldali politikával.

Ilyen fölényt csak ott lehet elérni, ahol a többi párt nem a választók politikai elvárásaihoz igazítja politikáját, hanem az ideológiához akarja csábítani a választókat.

Horn Gyula is annak köszönhette az 1994-es elseprő győzelmét, hogy azokra épített, akik a rendszerváltás után vesztettek. Amikor a rendszerváltásban nyertes liberálisok befolyása alá került, azonnal megbukott.

Orbánnak és a Fidesznek az is a szerencséje, hogy Hornnal kihalt a károsultak igényeit képviselő baloldal.

Az MSZP liberálisai ugyan győzhettek azzal, hogy Gyurcsányt állították az MSZP élére, de az ő, és a csapatának liberalizmusa annyira ellentmondott a közvélemény elvárásának, hogy könnyű diadalt arathatott a Fidesz. De ebből a szoclib szövetség semmit sem tanult, és jelenleg is a sem szavazótáborral, sem kiépül pártszervezettel nem rendelkező liberálisok törekednek a hatalomra.

Egyetlen szerencséjük, hogy az MSZP-nek nincs többé Horn Gyulája, és nem kell félni, hogy a rendszerváltás károsultjai összefognak a Fidesz ellen.

Azt pedig ideje volna megtanulni a hatalom jelenlegi birtokosainak, hogy a második világháború és a rendszerváltás között csak két személynek volt maradandó pozitív hatása Európa egésze számára. Ez pedig Kádár és Horn.

Kádár mutatta meg, hogy a ránk kényszerült bolsevik rendszerben is van mozgásszabadság, ha nem is sok, de a lehető legtöbb.

Horn volt az első bolsevik, aki megmutatta, hogyan kell reagálni arra, hogy Európa nyugati felén megbukott a kelet-európai kultúrára szabott bolsevik rendszer. Ezt a nyugati politikai elit százszor jobban látja, mint a magyar. Minket sokkal inkább az jellemez, hogy politikusainkat túlértékeljük. Kádár és Horn esetében ennek a fordítottja dívik.

Demográfiai fordulat latin-Amerikában

Kopátsy Sándor                  PD                  2013-06-15

Demográfiai fordulat latin-Amerikában

Évtizedek óta sokszor leírtam, hogy a latin népek kulturális és demográfiai okból képtelenek a puritán népekkel tartani a versenyt. Európában azonban szinte megszűnt a túlnépesedési nyomás. Latin-Amerikában azonban tovább tartott. Ma olvasom a Barceloniai Egyetem kutatási eredményét, ami azt bizonyítja, hogy a nők termelékenysége a létszámot fenntartó szintre, néhány országban az alá is csökkent. Ezt Latin-Amerika szempontjából történelmi eseménynek tartom. Eddig, ezeknek az országoknak a jövőjét a túlnépesedés okán is reménytelennek tartottam. Ez után ez az érvem elveszett, ha nem is egészen.

A népesség számának növekedése már nem érvem. Helyette a kontraszelekció maradt.

Néhány latin-amerikai országban a vezetés felfigyelt a gyermekvállalás gyors csökkenésére, és bevezette a kettőnél több gyermek vállalásának premizálását. Ez ugyan növelni fogja a születések számát, de ugyanakkor erősíti a kontraszelekciót. A gyermekszámhoz kötött fix összegű támogatás ugyanis ott fogja elsősorban ösztönözni a gyermekvállalást, ahol ez a fix összeg számít, és ott nem lesz hatása, ahol a felnevelés hatékonysága jó. Vagyis tovább fog növekedni a minőségi kontraszelekció.

Minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabb lesz a felnevelés minősége, és annál nagyobb kárt fog okozni a kontraszelekció.

A belátható jövő nagy világproblémája az emberi faj túlnépesedése, és kontraszelekciója lesz. Éppen ellentétes a demográfia a faj érekével. A tudásalapú társadalomnak nem több egyedre, hanem jobb minőségű, nagyobb értékű emberanyagra van szüksége. Fajunk eljutott arra a szintre, amin a minőségi, a nagyobb értékű ember a legnagyobb érték. Ezzel a fajtörténet új szintre lépett. Megjelent az a faj, amelyik képessé vált arra, hogy ne a környezet fejlessze, hanem önmagát fejlesztővé vált. Ezt a feladatot csak akkor tudja teljesíteni, ha egyre képzettebbé, több ismeret tulajdonosává válik, és ismereteit a vele született adottságaihoz igazítja.

A fajunk egyedeinek társadalmi értékét már évtizedekkel korábban a képesség, a tudás és az erkölcs szorzatával definiáltam. A társadalomnak az vált az elsődleges érdekévé, hogy ezt a szorzatot, vagyis az egyének szellemi vagyonát, a munkaereje értékét maximalizálja. Ezzel szemben minden társadalomban, ezzel az emberiség egészében kontraszelekció folyik. Szaporodnak ott, ahol nem volna szabad. Világjelenség, hogy a világ országainak minél mostohább a jövője, annál nagyobb a népszaporulata. Ugyanez a jelenség minden egyes országon belül, mert minél kedvezőtlenebbek a családok gyermeknevelési feltételei, annál több gyermeket vállalnak. Fordítva, minél jobbak a család gyermeknevelési adottságai, annál kevesebb utánpótlást nevelnek. Ez a jelenség mg azokban az országokban is jelen van, ahol a már megszületett gyerekek képességének feltárása, és oktatása kiemelkedik az átlagból.

A társadalmi érdek azt kívánja, hogy a társadalom ne a vállalt gyermekek számát, hanem a felnevelés minőségét jutalmazza. Ilyen rendszer azonban sehol nem működik.

Mivel minél szegényebb a társadalom a létszámhoz kötött gyermeknevelési támogatás torzító hatása annál nagyobb.

Visszatérve a latin-amerikai országok demográfiájára, mivel azokban nagyok a társadalmi különbségek, nemcsak jövedelemben, de etnikai tekintetben is, e térség országaiban különösen nagyok a különbségek.

Kis János: Agyaglábakon

Kopátsy Sándor                PP                    2013-06-15

Kis János: Agyaglábakon

A mai Népszabadság kétoldalas interjút közöl Kis János filozófussal. Rá is érdemes figyelni. Végre ő is felismeri, hogy a két politikai oldalnak hangot kell találni egymással.

Minden ilyen szándékot komolyan kell venni, akkor is, ha a találkozási pontról nagyon más a véleményünk.

Tudjuk róla, és ez a szavain is átsüt, hogy liberális polgárként keresi a kompromisszumot. Annak ellenére, hogy ő is Lukács György tanítványa volt, nem marxista alapon közelíti meg a célját. Marxista filozófiai alapnak a történelmi materializmust értem, annak ellenére, hogy maga Marx is súlyosan ezzel ellentétes útra tévedt. A történelmi materializmus alatt azt kell érteni, hogy a politika az alépítményre épül. Sem Marx, sem Kis ehhez nem tartja magát. Nekik is abból kellene kiindulni, hogy a felépítmény, a politikai, jogi viszonyokat a társadalmi alépítmény, azaz a valóság determinálja.

Ebben az interjúban azonban erről szó sem esik. Kis is csupán azt szeretné, ha a magyar társadalom olyan lenne, ami egy liberális polgár érdekeinek megfelel. Az fel sem merül, hogy a magyar társadalom nem, legalábbis még nem liberális.

A rendszerváltást követő magyar politikai viszonyokat azzal lehet jellemezni, hogy a Fidesz azért élvez kétharmados parlamenti többséget, mert a vezetője, Orbán Viktor volt az egyedüli politikus, aki marxista módon felismerte, hogy nem a társadalmat kell a pártja ideológiájára szabni, hanem a pártját kell a társadalom politikájának súlypontjára állítani.

Valamit nem volna szabad kétségbe vonni, hogy Orbán minden sikere arra épült, hogy a liberális pártjából közép-jobb pártot formált.

Ezzel szemben a másik pólust az SZDSZ jelentette. Ennek vezetői annyira ragaszkodtak a saját liberális elveikhez, hogy óriási szellemi vagyonuk és erős kapcsolatrendszerűk ellenére eltűntek a törvényhozásból. Sokkal liberálisabbá akarták tenni a magyar politikai és gazdasági felépítményt, mint amennyit a magyar társadalmi valóság képes volt elviselni.

Az MSZP azért bukott meg, mert a liberálisokkal nemcsak szövetkezett, hanem lefeküdt az elvárásaiknak. A napokban, egy másik interjúban, Surányi György arra panaszkodott, hogy Horn Gyula a választások fölényes megnyerése után három éven keresztül a maga baloldali útját járta, és csak ez után fogadta el az ő, és Bokros Lajos bölcs tanácsait. Csak azt nem tette hozzá, hogy ennek volt aztán a következménye, hogy a következő választáson elvesztette a szavazóinak felét, megbukott, és győzött a frissen közép-jobb párttá átalakult Fidesz.

Itt térek ki arra a magyar politikai életben általános torzulásra, hogy a politika helyességet nem a szavazatok számán mérik. Nem tanulják meg, hogy a pártok bizonyítványát a választási eredmény mérni. Bármit tarthat valaki Orbán Viktorról, ő az egyetlen politikus, aki olyan pártot szervezett, amelyik fedi a közép-jobb magyar társadalom súlypontját. Csak olyan párt lesz képes jelentős választói támogatást nyerni, amelyik a Fidesz szavazóinak jelentős hányadát el tudja csábítani. Erre azonban a liberális elvek a legkevésbé alkalmasak.

Kis János volt az elnöke annak az SZDSZ-nek, amelyik a baloldallal szövetkezve Antall Józsefet az MDF ültette abban a reményben, hogy azt a közép-jobb pártot képes lesz alkotmányos, konzervatív irányban eltéríteni. Ez ugyan fényesen sikerült, de az eredménye a páratlan választási bukással lett, és a kádereinek nagy része átállt, a közép-jobb párttá átalakult Fideszhez. 2010-re aztán egyértelművé vált, hogy a közép-jobb magyar társadalomban végül csak a közép-jobb párt győzhet.

Kis János sem érti meg a 2010-es választási eredményt, végre olyan párt győzött, amelyik fedi a társadalom súlypontját. Ezt ugyan sikerült nekik a rendszerváltás után megakadályozni, de végül, a szoclib politikai erő által megváltozatott MDF helyére a Fidesz lépett. Valamit az ellenzék nem hajlandó tudomásul venni, hogy a mai Fidesz olyan, amilyen lett volna az MDF, ha nem ültetik az élére Antall Józsefet. A mai Fidesz olyan közép-jobb párt, amelyen volt az eredeti MDF.

Ezt a trükköt azonban nem lehet megismételni, mert Orbánt nem lehet a Fidesz éléről lecserélni.

Kis János szavaiban nyomát sem találjuk annak, hogy mivel lehet megnyerni a magyar választók támogatását. Azoknak ugyanis elenyésző kisebbsége olyan értelemben liberális, amilyen liberalizmust ő és a volt párttársai akarnak. A közelmúltban éppen a Népszabadság ismertette azt a felmérést, amiből kiderül, hogy mind a gazdasági, mind a politikai liberalizmusnak ugyan van egy kis pártra elegendő támogatottsága, de akik mindkét liberalizmust támogatja, csak 1 százalékot jelent. Ez az 1 százalék azonban jelentős, mert a társadalom szakmai és kapcsolati elitjéből kerül ki. A külső támogatottságuk pedig nekik a legerősebb. Csakhogy a magyar nép makacs, ellenszegül a külső beavatkozásnak.

Ma, és a választáson nem előnyt, hanem hátrányt fog jelenteni a Fidesznek, hogy az ellenzéket a külföldről nemcsak szavakkal, de pénzzel is támogatják.

A Népszabadság tegnapi számában Bajnai Gordon is a közép felé való közeledést hangsúlyozta, de arról nem szólt, hogy csapatának fő támogatói a volt SZDSZ vezetők voltak, és most tapintatosan hallgatnak. Tudja, hogy ez nem marad titokban, és jelentősen rontani fogja a választási eredményét. Azt azonban még nem értette meg, hogy a választók nem a legalkalmasabb, hanem e nekik legjobban tetsző kormányfőt akarják.

Kis János elvárásai arról győznek meg, hogy csak nem látja a választók többségének elvárásait.

Ma az ország száma a mindennél fontosabb kérdés a foglalkoztatás. Ezen belül nem a közmunkák rangját, hanem a munkaalkalmat kell hangsúlyozni.

Mivel is van neki baja?

- „Orbán Viktor alaposan megszorítja a versengő többpárt-rendszert…” A magyar választók többségének a meglévő pártok száma is sok. Az ellenzék érdeke is sokkal inkább a kevesebb, mint a több párt volna.

- „…korlátozzák a végrehajtó és törvényhozó hatalom feletti bírói kontrollt…” Ezzel sincs gondja a választóknak.

- „Alkotmányos rangra emelik a keresztény nemzeti erkölcsöt és történelemszemléletet…” Ezért sem aggódik a választók többsége. Aki mégis aggódik azt megnyugtatják a tények. Történelmünk során még soha nem hagyta cserben annyi állampolgárunk a három történelmi egyházat, mint az elmúlt tíz évben. A vallást tagadók száma is megkétszereződött. Számomra a magyar társadalom szekularizációja viharosan terjed. A tényekhez képest közömbös, hogy mit mond az alkotmány. A rohamos szekularizációt Kis is elismeri, csak azt nem teszi hozzá, hogy ez történelmünkben soha nem volt olyan gyors, mint jelenleg. Ez is azt bizonyítja, hogy a politikai erőlködhet akár az ellenkező irányban is, az alépítmény az úr.

- „… az oktatástól és az egészségügytől a trafikokig rengeteg mindent központi irányítás alá vonnak…” A trafikügyet filozófusként fel sem vetném. Különösen nem az egészségügy mellett. Ez a téma legfeljebb a korrupció témakörébe fér meg.

- „Rengeteg mindent központi irányítás alá vonnak…” Ez az állítás konkrét megjelölés nélkül senkit nem befolyásol a pártválasztáskor.

- „… szorítják kifelé a külföldi tőkét, mindenek előtt a villany, víz, és gázszolgáltatásból és a bankszektorból.” Ami a mondat első állítását illeti általában nem igaz. Sokkal inkább igaz volt a liberális gazdaságpolitika uralma alatt az ellenkezője. Ami pedig a közműveket illeti, ezeket bűn volt eladni, méghozzá nyereség garantálta feltételek mellett. A közvélemény, velem együtt, inkább azon a véleményen van, hogy eladtunk mindent, amire vevőt találtunk. A közművek, és a bankok esetében a többség kiárusítása pedig közönséges bűn volt.

- „A hajléktalanokat kriminalizálják.” Ebben sem fognak vele egyetérteni a szavazók. Az a rendszer bűne, hogy sok a hajléktalan, de ezek többsége nem most lett az.

- „A szociális támogatásra szorultakat kényszermunkával büntetik, durván csorbítják a munkavállalói jogokat.” A közmunka is jobb, mint a liberális privatizációval megszüntetett kétmillió munkaalkalom.

- „Büntetőadókkal sújtanak nemszeretem ágazatokat.” Én egyetlen adóval sújtott réteget ismerek, ezek a kiskeresetű adózók, akiket valóba sújtott az egykulcsos adó. Ha valamivel lehet támadni a Fideszt, akkor ez lehet az.

Ezek voltak egy liberális filozófus választási programjának fő pontjai. A filozófus szakma azonban ennél nagyobb tárgyilagosságot követel.

Annál inkább örvendetes, hogy Kis is úgy látja, hogy „… érdemes azon is elgondolkodni, hogy a saját oldalunk önvizsgálata mennyire mély és széles alapú.” Ezt azzal kellene kezdeni, hogy mi volt az oka a Fidesz totális győzelmének. Az angolszász demokráciák szavazás rendszere szerint ugyanis a Fidesz nem kétharmados, hanem 99 százalékos győzelmet aratott. A 217 körzetből 215-t megnyert.

Fekete György és Akadémiája kritikájával egyetértek, de ezt a választók alig értékelik. Ez az értelmiség szűk körének a szégyene.

Ennél is hamisabb a sajtószabadság korlátozását felvetni. „A gelichschaltolt az árad felé, hogy Magyarország jobban teljesít.” Ezt ennek az írásnak a megjelenése is cáfolja. A nyomtatott sajtó mindenütt szenved. De a Népszabadság, a Népszava előfizetőinek csökkenését, az Egyenlítő megszűnését nem a cenzúra okozza, hanem az olvasók elpártolása. Az, hogy minden újságnak hátrány, ha nem igazodik a közvéleményhez.

„… az alkotmányozás, a jogállamiság mindenek felett védendő érték.” Ez is a liberalizmusnak a hamis dogmája. A mindenek felett álló értéke, ami mindent eldönt, nem az alkotmányosság, hanem a nép akaratának szentsége. Amerikai közvélemény kutató adatai szerint is nincs a világon olyan demokrácia, amelyiknek akkora volna az elfogadottsága, mint a kínainak. Ez a liberális elit véleménye, hogy az ő igényei felette állnak a népakaratnak. Miért nem lehet elfogadni a kínai diktatúrát, ha a lakosság nagyobb támogatását évezi, mint bármelyik liberális, többpárti demokrácia? Ráadásul nemcsak sokkal elfogadottabb, de sokkal sikeresebb is. Az egyetlen jogos követelmény, hogy a nép döntse el, milyen rendszer akar. A népek ezt a jogát nem lehet megtagadni. Az pedig, hogy minden kultúrában, annak minden fejlettségi szintjén azonos rendszert kell működtetni, éppen úgy elfogadhatatlan, hiszen a történelem ennek ellenkezőjét bizonyítja. A liberális demokráciára csak az a társadalom érett, amelyikben magas a jövedelem és az iskolázottság. Ehhez én mindig hozzáteszem a harmadikat, a népesség növekedése nem haladja meg a néhány ezreléket. Egyelőre nem találtam olyan országot, ahol a lakosság belső növekedése gyors és liberális demokrácia létrejött. Márpedig, amire nem ismerünk példát, azt még egy filozófus sem tekintheti követelménynek.

„A bizalomépítést ma is nélkülözhetetlennek tartom, de megérettem, hogy amíg a szembenálló felek nem értenek egyet abban, hogy mindkét oldal ugyanannak a politikai közösségnek a legitim résztvevője, addig ez nagyon borulékony folyamat.” Ez a lényeg. Ehhez csak azt tenném hozzá, hogy ez a tisztelet legyen arányos a vélemények mögötti pártok támogatottságával. A Fideszt úgy kell kezelni, hogy páratlan felhatalmazást kapott. Ezt nem lehet megkerülni azzal a csavarral, hogy nem ezt ígérte. Eddig még nem találtam olyan pártot, amelyikre nem lehetett rábizonyítni, hogy olyant is ígért, amit nem, vagy nem úgy teljesített. A választásokon leadott szavazat bizalmat jelent. Azt el lehet veszíteni a következő választáson, de közben a szavazás eredményét el kell fogadni.

„Ez a személet egy liberálisé.” Ezzel is nagyon egyetértek. Az már a liberálisok baja, hogy olyan társadalom tagjai, melyikben mindig, most is nagyon gyenge lábon áll a liberalizmus ügye. Aki ezt nem veszi tudomásul, sok csalódás fogja érni. 

A magyar labdarúgás lehetősége

Kopátsy Sándor                PS                  2013-06-15

A magyar labdarúgás lehetősége

Jó harminc éve írtam arról, miért és milyen lehetőségei vannak a magyar labdarúgásnak. Elképzelésem lényege az volt, hogy egyedül nincs esélyünk a régi dicsőségre. Akkor olyan abszolút sztálinista diktatúrában éltünk, amiben szinte csak a rendszert igazoló nemzetközi sikereket és a tömegek nacionalizmusát szolgáló hívatásos sport jelentett anyagi és politikai szabadságot. Másként fogalmazva, a hívatásos portoló volt az irigyelt gazdag, népszerű és független ember. Aki híres és gazdag akart lenni, az a magyar labdarúgó válogatottba álmodta magát.

A magyar labdarúgás azért kerülhetett a világszínvonalba, mert ez volt az elképzelhető legnagyobb anyagi és szellemi karrier. Ahogy enyhült a sztálinizmus, úgy csökkent a magyar labdarúgás színvonala.

Nézők is azért voltak, mert egyrészt magas volt a játék színvonal, másrészt nagyon kevés más szórakozási lehetőség volt. Azt már akkor leírtam, hogy a háztáji, a kalákás házépítés és általában a kertes házakban élés mellett kevesen járnak meccsekre.

Annak az okát, hogy most nincs rangos magyar labdarúgás nem a szakmai vezetésben, hanem a magyar társadalomban történt változásában kell keresni.

Megoldás.

Akkor azt javasoltam, hogy ebben a sportban állítsuk vissza a Monarchiát abban az értelemben, hogy öt-hat utódállam közös bajnoki osztályt működtet. Ebben minden tagországnak három, vagy négy csapat szerepeltetésére van joga. Ezen belül minden országnak kétévenként kiesik a leggyengébb csapata, melyik helyett a hazai legjobb szereplőt állíthatja be. Esetleg ezeknek egymással játszanak a bejutásért.

Ez azért jelentene megoldást, mert egyik közép-európai állam sem képes önmagában olyan első osztályt működtetni, amelyiknek színvonala, nézettsége elérheti a kívánt szintet. Ezzel szemben mindegyik ország három-négy elég erős csapatot képes kiállítani. De még ehhez is fenn kell tartani külföldi játékosok importjának szabadságát.

Itt nem akarom az akkor leírtakat részleteiben ismételni.

Kiegészítésként, kitérek arra, miért fontos a labdarúgásban is a legjobbak külföldi szereplése, de ugyanakkor élni kell a viszonylag olcsó tehetséges játékosok importjával is. Tudomásul kell venni, hogy ma már a hazai labdarúgó karrier nem az egyedüli csábító azok számára, akik más szakterületen is tehetségesek. Szerencsére, túljutottunk azon, hogy néhány tucat labdarúgó az ország legjobban kereső, és politikailag nem támadható 100 fős elitjébe kerülhessen.

Nem véletlen, hogy a nálunk sokkal gazdagabb országokban, a nagyságrenddel gazdagabb klubok is arra kényszerülnek, hogy külföldről importáltakkal, illetve bevándorlókból töltsék fel a csapatukat.

Most nem részletezem az akkor is leírt okait annak, hogy miért nem bírja el egyik ország sem a nemzetközi élvonalba kerülő csapat kinevelését. A tény az óta beigazolódott.

Mivel alacsony a labdarúgás színvonala, és bőven vannak más szórakozási lehetőségek, a vállalkozói rétegnek pedig drága az ideje, nincsenek nézők sem. Az első osztályú csatok nézőszáma ritkán éri el a nyugati sztárcsapatok nézőinek tizedét

Az élet az óta bebizonyította, hogy csak azok a labdajátékok válhattak eredményessé, amelyikek kellő szintű fenntartását biztosító forrásokat a tulajdonos képes biztosítani. Ezért, azok a városok jártak jól, melyek a teherbíró képességüknek megfelelő sportot választottak. Veszprémnek és Győrnek világszínvonalú kézilabda csapata van. Talán csak ez a sport olyan, amiben a hazai mezőny ugyan nem üti meg a színvonalat, de egy nagyobb város teherbíró képessége lehetővé teszi, hogy néhány külföldi játékos vásárlásával olyan csapatot hozzon össze, amelyik a világ legjobb fél tucatja között is nyerési esélyekkel szerepel.

Ezzel ki is merült a labdajátékok azon köre, amiben az ország ereje elegendő lehet egy világ színtű csapatra. Nemcsak a labdarúgás, de a kosárlabda és a jéghoki is olyan drága, amit egyetlen magyar klub, vagy közösség nem képes fedezni. Ezeknél is a több állam közös bajnoksága lehet az egyetlen megoldás.

A versenysport társadalmi jelentősége ma már sokkal nagyobb annál, hogy csupán a sportágak vezetőire lehet bízni a stratégiai döntéseket.