Az oktatás piacosítása

Kopátsy Sándor                EO                   2018 08 24

Az oktatás piacosítása

Bevezetés

Mintegy húsz éve egy Halm Tamás által vezetett közgazdasági vitán vetettem fel, hogy az öregkori ellátást nem a keresetarányos tőke megtakarításból, azzal arányos mértékben kellene bevezetni, hanem az a gyermekvállalás eredményével arányos. Az anyáknak valamivel több, mint az apáknak. A gyermektelenek pedig forduljanak a magánpénztárakhoz. Akkor még megkülönbözetően bosszantott a magán nyugdíjpénztárak erőltetése is. Azt kellett tapasztanom, hogy a közgazdászok is idegenül fogadják az ötletemet.

Most, hogy meghívtak a jövő héten Debrecenben rendezett Közgazdasági Vándorgyűlésre, ami meghatott, és valószínűleg ez lesz az utolsó ilyen alkalom, újból elővettem az öregkori ellátási témát. Húsz év alatt szorgalmasan gyűjtöttem az érveket, amik megerősítették az érveimet. Ugyanakkor tudom, hogy a jelenlegi politikai körülmények között is reménytelen a javaslatom, mégis leírtam, és tájékoztatásul elküldöm a Magyar Közgazdasági Társaság elnöknek, főtitkár asszonyának és Halm Tamásnak, azzal a meggyőződéssel, hogy a téma ma sem időszerű, de idővel nem lesz megkerülhető.

Nem tőkét kell gyűjteni, hanem jobb munkaerőt.

Ahol az áránál jobb a munkaerő, oda megy a tőke, ahol van tőke, de nem jó a munkaerő ott pedig meg sem marad. A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a jelenkori társadalmak legfontosabb ágazata a tudásvagyon növelése, vagyis az oktatás lett. Ebből az következik, hogy az oktatást kellene leginkább piacosítani. Tudomásul kellene venni, hogy jelenleg az oktatás a legkevésbé piacosított szektora a társadalomnak. Még az sem tudatosult, hogy az oktatás a munkaerő minőségét, tudásvagyonát növelő szektor. Ezt jól jelzi a tény, hogy a foglalkoztatási statisztika a 15 évnél idősebb diákokat, holott ezek a következő generáció szellemi vagyonát, vagyis az értéktermelő képességének gyarapítóit nem foglalkoztatottaknak tekinti. Jelenleg azok, akik 15 éves korban abba hagyják a tanulást, és munkát vállalnak, nem lehetnek a társadalom gazdagítói. Ma az emberiség ötöde olyan társadalmakban él, ahol csak azok lehetnek a társadalom hatékony építői, akik minimum 18 éves korukig tanulnak, de még ezek jobb képességű felével még diplomát is szerezzenek, ami azt jelenti, hogy legfeljebb 24 éves korukban lépnek munkába.

Ha a munkaerő szellemi vagyonát legalább olyan következetesen mérnénk, mint a fizikai vagyont, akkor kiderülne, hogy az emberiség egyötöde ma már olyan társadalmakban él, ahol az egy lakosra jutó szellemi vagyon nagyobb, mint az egy lakosra jutó fizikai vagyon. Ennyire becsülöm a diplomaszerzésre fordított munkaidőt és költséget.

A klasszikus közgazdaságtan, mint a tőkés osztálytársadalmak tudománya, szinte csak a fizikai vagyonigényt vette figyelembe. A szellemi vagyonból csak azt, ami tőkeként működött. Ezt megtehette, mert a munkaerő óriási többsége olyan értéktermelő munkát végzett, ami még a meglévő képességénél is kevesebbet igényelt. A tőkés osztálytársadalmakban az alkalmazott technika a többségében a munkaerő szellemi vagyona több volt, mint amennyit a tőkések igényeltek, ezért a tőkés osztálytársadalmak hasznosítani tudtak. Nem véletlen, hogy a zsidók bibliája a tudásvágyat eredendő bűnnek minősíti.

A hazai közgazdasági szakirodalomban talán a legnagyobb hatást az ötvenes években megjelent Rácz Jenő – Bródy Andás könyve: A termelés tőkeigényéről, hatotta rám. Ebből tanultam meg, hogy az egy lakosra jutó jövedelemmel arányosan kell növelni az egy lakosra jutó fizikai vagyont is. Ráadásul, ők a képzettséggel szerzett szellemi vagyont még figyelmen kívül hagyták, de még ez a vagyonigény is minden kultúrában állandó volt. Akkor becslésem szerint, a két háború között a zsidó kisebbség vagyona az éves jövedelmük ötszöröse volt. A svábokét és a protestáns magyarokét háromszorosnak, a katolikus magyarokét és a szlovákokét kétszeresnek, a románokét és a balkáni szlávokét másfélszeresre becsültem. Az országban élt cigányság vagyona pedig az éves jövedelmüknél is kisebb volt.

Jelenleg Európában az angolszász, a germán és a skandináv népek vagyona az éves jövedelmük háromszorosa, a latin népeké kétszeres. Az Egyesült Államokban az éves jövedelemhez viszonyított vagyon arányai: A kelet-ázsiai és az európai zsidóság vagyona négyszeres, a puritánoké, azaz a protestánsoké háromszoros, a latin-amerikaiaké kétszeres, a feketéké egyszeres. A világ két legnagyobb létszámú etnikumában a kínaiaké háromszoros, az indiaiaké kétszeres alatt van.

Ezekből az adatokból következett, hogy nem elég az egy lakosra jutó jövedelmet, hanem ezzel arányosan tartani kell az egy lakosra jutó vagyon arányát is.

Tehát a népesség növekedése nemcsak több fogyasztással, de több vagyonigénnyel is jár. Ez pedig azt jelenti, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb lakosságnövekedés elviselhetetlen vagyonigényt is támaszt.

Ebből vontam le a következtetést, hogy az osztálytársadalmak azért kényszerültek halálozás fokozására, mert a spontán lakosság növekedés nagyságrenddel több felhalmozást igényelt, mint amennyire a társadalom képes volt. Ezt máig csak Kína vette tudomásul 1990-ben, amikor nemcsak piacosította a gazdaságát, de erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást. Ennek köszönhetően példátlanul gyorsan növeli az egy laksora jutó jövedelmet és vagyont, az iskolázottságot és a várható életkort.

Kína példátlan eredménye sem volt elég arra, hogy a lakosság növekedésével járó fizikai és szellemi vagyonigényt reálisan mérjük.

Az osztálytársadalmak vagyonigénye.

A történészek sem figyeltek fel arra, hogy az osztálytársadalmak oktatása eleve két eltérő vágányon folyt.

A politikai és a vallási hatalomnak a törvények és dogmák tiszteletben tartását biztosító apparátusra volt szüksége. Ezért ennek megfelelő káderképzést épített ki. Ezt ugyan kezdettől fogva igyekezett elhallgatni. Középiskolámnak a jelmondata: Nem az iskolának, az életnek tanulunk. Ezzel szemben a mi iskolánk is a Horthy rendszer szolgálatára tanított bennünket. Az egyházak oktatása pedig az egyház dogmáinak szentségét szolgálta. Az iskolák vagy az állam, vagy az egyházak tulajdonában, a pedagógusok pedig azok alkalmazottai voltak. Akkor a szakszervezetek politikai szerepe korlátozott volt.

Jelenleg szerte a világban a pedagógusok szakszervezetei a legerősebbek. Alig kap figyelmet a tény, hogy a vállalkozói szektorokban tört részére zsugorodott a szakszervezeti tagok aránya, ugyanakkor a közszolgálati szektorokban szinte teljes lett. Ezen belül is a pedagógusok szakszervezetei a legerősebbek. Ennek az az oka, hogy a pedagógusoknak van a legtöbb szabadságuk, ezért az egyetlen szakma, ahova a jól kereső férjek feleségei örömmel helyezkednek el, akiknek nem a nagyobb kereset, hanem a több szabadság számít. A pedagógusok jövedelmét is a tulajdonos állam, illetve az egyház szabályozta. A szakmán belüli érvényesülést döntően a társadalmon belüli rangsor szabályozta. Még senkinek nem jutott az eszébe, hogy megmutassa, hogy a főispánok, főpapok között hányszor magasabb volt az arányszámuk az uralkodó osztálynak, az arisztokráciának. Amíg a gazdaságban a vezetőválasztásban elsődleges szempont a képesség, addig a közszolgáltatásokban legfeljebb a származáson belül válogattak. A középkori egyetemek rektora mindig a teológiai kar vezetője volt. Ez csak a szakokra osztódott egyetemek elterjedésével változhatott.

A művészek és a hivatásos sportolók képzése azonban eleve a felismert és elfogadott képesség volt. Az senkinek nem tűnt fel, hogy csak ebben a két szakmában nem számított a származás, és a politikai hatalom pedig nem szólt bele a javadalmazásba.

A művészek munkáival szemben az uralkodó osztály kincsképzése óriási keresletet teremtett a művészek munkáival szemben. Ez volt a magyarázata annak, hogy a még nagyon szegény társadalmakat is óriási kincsképzés jellemezte. A hivatásos sportolókra pedig a politikai hatalomnak azért volt szüksége, mert a diktatúrák kegyetlenségeinek elfogadását a nép számára a cirkuszok biztosították.

A technika kevesebb és képzetlenebb munkaerőt igényelt.

A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy az osztálytársadalmakban a technikai fejlődés a munkaerő többségével szemben nem több, hanem kevesebb tudást, szellemi erőfeszítést követeltek. Ez azért maradhatott rejtve, mert magát a technikai fejlődést az egyre több ismeret tette lehetővé. A fejlettebb technikát zsenik találták fel. Azok hatékony működtetéséhez azonban egyre kevesebb képességre lett szükség. Az ipari forradalom találmányai zseniknek köszönhetők, de azok hatékony működtetése egyre kevésbé képzett munkaerőt igényelt. Az ipari forradalom előtt a céhipar munkaerőigénye több éves tanulást, gyakorlást követelt. Ez még a háziipar esetében is így volt, mert annak a minősége is nagyon függött a képességtől. Ezzel szemben a gyáriparban, a bányászatban, majd a mezőgazdaságban is, a gépekkel történő termelésre szinte mindenki a fizikai ereje arányában alkalmasnak bizonyult.

Évezredeken keresztül a technikai eredmények működtetéséhez egyre több, a korábban igényeltnél is kevesebb képességre, képzettségre lett szükség. Ez a folyamat csak a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, a 20. század elején tetőzött. A munkaerő többségének csak a fizikai erejére volt kereslet. De még ezek többsége is a munkaadók igényénél is kisebb nélkülözhető volt. Azt egyetlen társadalomtudós és forradalmár sem ismerte fel, hogy a munkaerő kizsákmányolása azért volt jellemző, mert a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata a keresleténél nagyobb volt. Nem a rabszolgatartó, nem a földesúr, és nem a tőkés vállalkozó volt szívtelen, a munkásaival szemben közömbös, hanem a rabszolga, a jobbágy és a munkás kínálata volt lényegesen több a keresletüknél. Minden rendszerben az árak nem az eladók elvárásai, hanem a kereslet és kínálat egyensúlyán alapulnak. Ezért bukott meg minden olyan rendszer, amelyik nem a kereslet és a kínálat egyensúlyára épült.

A társadalomtudósok és a forradalmárok nem ismerték fel, hogy a munkaerő azért volt olcsó, azért volt kizsákmányolható, mert még a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata nagyobb volt, mint a foglalkoztatók igénye. Ez azért nem vált nyilvánvalóvá, mert nem tudatosult a túlnépesedés ténye. A kizsákmányolás nem a munkaadó akaratából, hanem a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálatából fakadt. Ez csak akkor szűnt meg, amikor a tudományos és technikai forradalom lehetővé tette a gyermekvállalás feletti döntést, viszonylag egyszerűen és olcsón élni lehetett a gyerekvállalás feletti döntéssel.

Máig nem írta le senki, hogy az egy lakosra jutó jövedelemnek, vagyonnak, a várható életkornak és az iskoláztatásnak az elképzelhetetlenül gyors növekedése csak azért történhetett meg, mert váratlanul és gyorsan csökkent a gyermekvállalás. A olcsó és egyszerű fogamzásgátlás tette lehetővé az utódvállalás feletti döntést.

A nyugati társadalomtudósok és politikusok 1990-ben botránkoztak azon, hogy Kínában politikai erőszakkal korlátozzák a gyermekvállalást, de arra nem gondoltak, hogy ez a puritán Nyugaton és a Távol-Keleten már a megelőző ötven évben spontán megtörtént, és e nélkül a puritán népek óriási társadalmi fölénye sem alakulhatott volna ki. Máig nem tudatosult, hogy a Nyugaton, az utóbbi közel száz évben elért váratlan társadalmi siker előfeltétele az volt, hogy a szülők dönthetnek a gyermekvállalásuk felett, és azok még annyi gyermeket sem vállaltak, ami a létszámot biztosítaná.

Jelenleg az emberiség puritán kétötödében elképesztő gyorsasággal nő az egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, a várható életkor és az iskolázottság. Ezt csak az tette lehetővé, hogy megszűnt a túlnépesedés. Ugyanakkor az emberiség háromötöde viszonylag egyre jobban lemarad, mert kulturálisan éretlenül és gazdaságilag szegényen élő népek spontán népszaporulata felgyorsult, a népessége gyorsabban növekszik, mint valaha. A mély szegénység gyors csökkenése, a jobb táplálkozás és az egészségügyi forradalom vívmányainak köszönhetően csökkent a halandóság, nőtt a spontán népszaporulat. A jelen legnagyobb történelemformáló eseménye az, hogy a gazdag puritán lakosú országokban spontán, Kínában pedig a politikai erőszakkal csökkent a népszaporulat, és ennek köszönhetően példátlan mértékben fejlődik a társadalom, nő az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, hosszabbodik a várható életkor és nő az iskolázottság.

Ezzel egy időben az emberiség kétharmadában tízszer gyorsabban nő a lakosság, mert csökkent a mély nyomorban élők aránya, teret foglaltak az egészségügy vívmányai. Az egy lakosra jutó jövedelem lassan, a vagyon gyorsan csökken.

Százmilliók akarnak a lemaradó világból a jóléti államokba vándorolni. A túlnépesedő, ezért lemaradó társadalmakban a lakosság nagy többsége, legalább kétmilliárd ember számára a gyorsan fejlődő országokba vándorlás az egyetlen elérhető életcél. Ezekről, még ha a fejlett államokban csak munkanélküliek lennének, akkor is jobban gondoskodna róluk a társadalom, mint amire számíthatnak a hazájukban. Ezeknek a bevándorolni akarók azonban egyetlen századát sem képesek befogadni a fejlett, csökkenő lakosságú országok, mert generációkon keresztül sem képesek asszimilálódni.

Csak egyetlen megoldás lehetséges, hogy a lemaradó országokban megszűnik a túlnépesedés, sikerül elterjeszteni a fogamzásgátlók általános használatát, és 12 év fölé emelni az iskolázottságot. Azonban amire ez elérhető, 10 milliárd embert kell eltartani a földnek.

Jelenleg az emberiség háromötöde túlnépesedő.

Amíg az emberiség háromötöde túlnépesedik, ott a társadalmi fejlődés lehetetlen. Mint említettem számukra csak a túlnépesedés megállítása jelenthet megoldást. Ezzel szemben a Fejlett Nyugat ebben a térségben csak olyan feladatokat támogat, ne legyenek ott egymás pusztító háborúk, csökkenjen a gyermekhalandóság, szűnjenek meg a járványok. Ezek a célok szinte megvalósultak. Jelenleg az emberiség háromötöde olyan társadalmakban él, ahol a Nyugat jótékonysági akciói hatására két milliárddal többen élnek. Az ugyan nemcsak erkölcsileg, de technikailag is elfogadhatatlan, hogy a felesleges lakosságot elpusztítsák. Egyelőre csak két lehetőség kínálkozik. A fejlett világ terjessze el a fogamzásgátlók használatát, és növelje a lakosság iskolázottságát. Csak ez a két módszer csökkenteti a gyermekvállalást, a túlnépesedést.

A kevesebb gyermekvállalás előnye.

Közgazdászként szégyelltem magam, amikor a diplomás fiatalok nagycsaládját lelkesen támogattam. Kapcsolatba kerültem az egyházi középiskola után egyetemet végzett fiatalokkal. Ezek számára megkülönböztetett nehézséget jelentett az egyetemre jutás. Arra kényszerültek, hogy ipari vállaltokban vállaljanak munkát. A kemény erkölcsük és nyelvtudásuk révén hamar felfedezték őket. Néhány év után a vállat vezetői, mint munkásokat küldték őket egyetemekre. Ott is jól szerepeltek, hiszen gyakorlati tapasztalatokkal rendelkeztek. Diplomájuk után a munkahelyük örömmel várta őket.

Ezek a fiatalok a katolikus egyházi dogmának megfelelően lelkes gyermekvállalók, és sikeres gyermeknevelők lettek. Ezek megőrizték a középiskolás közösséget, fenntartották a barátságukat. Először spontán jöttek össze egymás lakásában. Rájöttek azonban, hogy NACSAK, azaz Nagy Családosak Köre néven rendszeres kapcsolatuk értéket jelent. A karrierjük a privatizáció után tovább emelkedett. A külföldi beszállítók megbízottjai lettek, jól kerestek. Meggyőződésem szerint, az egyetemi társaik átlagánál lényegesen jobban megfizetettek lettek, mivel szakmai hálózatot is jelentettek.

Ennek alapján lettem a diplomás családok több gyermeket vállalásának a híve. Ezért fogadtam kétségekkel a kínai általánosan egyetlen gyermekre történő korlátozást. Ma is annak a híve vagyok, hogy a társadalom érdeke ugyan a gyermekvállalás korlátozása, de ezen belül az alacsony átlagot a szülők jövedelme és iskolázottsága alapján progresszíven kellene szabályozni. A szülők felső jövedelmű és iskolázott tizede számára ne legyen plafon, az alsó tized számára pedig az egyhez is feltételt kötnék. Ennek ellenre nem vitatom, hogy egy ilyen erkölcsileg embertelen rendszer alkalmazásakor fel kell mérni ennek a közvélemény számára történő fogadtatását. Kínában is erre ébredtek, és már el is indultak a rugalmasabb alkalmazás útján.

A kínai gyermekvállalási reform azonban valamire megtanított. Az egyetlen gyereküket sokkal hatékonyabban nevelik a szülők. Jelenleg a szakma csodálkozik az egyetlen gyermekű kínai generáción. 1990 óta nemcsak a kínai társadalom fejlődése is elképzelhetetlen csoda lett. Ezen belül azonban kiderült, hogy az egyetlen gyermekek nevelése példátlanul sikeresnek bizonyult.

Azt illett volna tudni, hogy a szülőknek az egyetlen gyermekük nevelésére mennyivel több jövedelmet és szülői figyelmet fordítanak.

Jelenleg erre éppen az Egyesült Államokban figyeltek fel. Az 1990 után született generációk iskolaválasztása, egészségének védelme, képességének a feltárása példátlan eredményeket hozott. Arra egy amerikai ingatlanügynök tanított meg, hogy az iskolás gyermekes családok számára az elsődleges szempont, milyen iskola van a lakás körzetében. Kínában ez bebizonyosodott, a legjobb iskolák körzetében sokkal magasabbak az ingatlanárak.

A felmérések szerint az 1990 utáni kínai korosztályoknak a technikai új számára nagyobb az affinitásuk, mint bármelyik amerikai államban. Gyorsabban veszik át az újat, mint bárhol a világon. Ebből tanultam meg, hogy a társadalomtudományoknak mérni kellene az új befogadásának sebességét. Az nálunk is köztudott, hogy a gyerekek gyorsabban veszik át a technikai újat, mint a diplomás szüleik. Nem is szólva a nagyszülők hozzáállásáról. A nagy faj, hogy ebben a pedagógusok sem járnak az élen.

A hazai művészek és sportolók oktatása.

Nemcsak az egész ország közvéleményét, de a világ televíziós csatornáit is felébresztette a Magyar Televízió Virtuózok címen közvetített zeni versenye. Világosan bemutatta, hogy a művészek és a sportolók képzésében a világ élvonalában vagyunk, ugyanakkor a közoktatásunk egyre jobban lemarad. Bármennyire egyértelmű ennek az oka, nem vesszük tudomásul.

A művészetre és a sportra való képességeket a két ágazatban az oktatók, trénerek igyekeznek minél előbb felfedezni, és azt minél korábban fejleszteni. Ezzel szemben a közoktatásban először a középiskolákban kezdődik, de jellemzővé az egyetemeken, tehát nagyon megkésve alkalmazzák.

Az úszók esetében a vízbiztonságot a születés utáni első hónapokban kezdik. A labdaérzéket hat éves korban kezdik fejleszteni. A legnagyobb különbség azonban abban van, hogy a művészek és a sportolók képzése nem ismeri az évente három hónapos szabadságot. Nevetségesnek tűnik, ha az operaénekesek, zongoristák, atléták, labdarúgók nyáron, karácsonykor, húsvétkor, összesen három hónapra távol maradnának a szakmájuktól. A reál és a humán szakterületen azonban ez a jellemző.

Senkinek nem jutott eszébe, hogy a közoktatásnak is hasonló elvre kellene épülni.

A magzati kihordás szerepe.

Erre a finnországi tapasztalok hívták fel a figyelmemet. Ott 80 éve rögzítik az újszülöttek adatait, testsúlyát, testhosszát és a koponyájuk körméretét. Ezek az adatok alapján rangsorolják az évjáratokat és öt évenként mérik az eredményt. Már az iskolai eredményekben egyértelművé vált, hogy a jó magzati kihordástól függ az eredmény. A felső tized négy évvel az átlagnál több évet tölt iskolában, és jobbak a tanulási eredményeik is jobbak. Még meglepőbb, hogy ötven éves korukban lényegesen több adót fizetnek. A várható életkorukról még nem tudtam adatot szerezni.

Ezzel szemben az egészségügy százszor annyit költ a koraszülöttek, a gyengén kihordottak megmentésére, mint a jó kihordásért az anyák jutalmazására. Nem a koraszülöttek megmentésére költött kiadás az indoktalan, hanem a sikeres kihordások jutalmazásnak elmaradása az. Tudomásul kellene venni, hogy a következő generáció teljesítménye jobban függ a magzatok jó kihordásától, mint a napi politika hatásától.

Nincs mentsége annak, hogy a magzat kihordásának várható eredményét nem mérjük, és az anyákat ezért nem jutalmazzuk.

Az első négy évben megszerzett szókincs.

Az Egyesült Államokban az agykutatók tanácsára négyszázezer négyéves gyermek szókincsét felmérték. A tudósokat is meglepte az első eredmény. A felső tized szókincse az alsó tized négyszerese volt. Kiderült, hogy a nagy szókincsűek közösségben éltek. Tehát nem annyira a szülők szókincséből, mint az óvodás csoporttársaiktól, vagyis egymástól tanulnak.

Néhány év után a szókincs felmérését kiterjesztették az egész évjáratra. A múlt évben már a középfokú végzettségű korosztályon bizonyosodott be, hogy a négy éves korban megszerzett szókincs nagysága az iskolai eredményekkel is szoros korrelációban van. Ezért törvénybe iktatták, hogy szülői kötelesség heti két napon óvodába vinni a gyermeküket.

Meglepő, hogy az iskolás kor előtti közösség milyen fontos az agyfejlődés szempontjából. Szerencsére, az anyák munkaviszonyának megtartása jobban hat a gyermekük életteljesítményére, mint az állandó családi környezet.

Nehezen érthető, hogy a magyar oktatáspolitika mennyire figyelmen kívül hagyja az agyfejlődésről szerzett nemzetközi tapasztalatokat. Az elmúlt évben a szingapúri oktatási miniszter levélben gratulált a legnagyobb szókincsű gyermek szüleinek és közölte, hogy a gyermekük a legjobb iskolába is beiratkozhat, és az angol nyelvtanulását az állam finanszírozza. Nem véletlen tehát, hogy Szingapúr az ENSZ PISA szerint még Dél-Koreát és Finnországot is megelőzi.

A közoktatás is legyen az egész évben folyamatos.

Elképesztőnek tartom, hogy a legfontosabb vagyonképző ágazat a közoktatás az egyetlen, amelyikben évente három hónapra szünetel az üzemeltetés, fel van függesztve a diákok tanulása, üresek az épületek, fűzetést kapnak a pedagógusok. Történik ez annak ellenére, hogy ezt a megszakítást valaki a szakmából indokolta volna. A művész és a sportoló számára természetes a folyamatos képzés, mert a teljesítményük lényegesen gyengébb lenne a versenyeken. Ugyanakkor nyelvek, a reál és humán tárgyak képzését évente háromszor, megszakítjuk. Ezt a nyelvek esetében ugyan a közvélemény is ostobaságnak tartja. Köztudott, hogy a nyelvtanulás legjobb módja a nyelvi környezetben való élés.

A közoktatás is homogén tanulócsoportokban történjen.

A heterogén tanulócsoport a pedagógust is megoldhatatlan feladat elé állítja. A két képességcsoport, a reál és a humán tárgyak képességei között is akkora a befogadó képességek közti különbség, hogy nem lehet olyan színvonalat találni, amit a közösség minden tagja képes befogadni. A pedagógus csak azt teheti, hogy viszonylag alacsony szintet választ, de annak a befogadása a legjobbak számára nem feladat. Csak a viszonylag homogén képességű tanulócsoportot lehet eredményesen tanítani.

Zárszó.

A legutóbbi húsz év gyűjtöttem az indokoltságot, amiket korábban nem ismertem, ezért elképzelésem csak megerősödött. Annak ellenére, hogy a megvalósíthatásának nem jöttek létre a politikai és tudati feltételei a honlapomon közölni fogom. Még egyszer köszönöm a kedves meghívást

Miskolc, 2018. Augusztus 27.           Kopátsy Sándor   

A könnyen elérhető találmányok

Kopátsy Sándor                EH                 2018 08 18

A könnyen elérhető találmányok

Harari könyvhöz

Számomra a kerékpár jelentett először nagy technikai ugrást. Ezzel a távolságlegyőző képességem, az egynapi járóföld tízszeresre ugrott. Ennek köszönhetően az életterem a kisvárosunk után mintegy 60 kilométerre ugrott. Ennek a tudatomra gyakorolt jelentőségét igazán csak utólag értettem meg. Az valami hasonló változást jelentett, mint a középkorban a patkolt ló birtoklása, ami százszor nagyobb költséggel a gyalogos nemesből lovagot emelt.

Életrajzomban szerencsémnek tartom, hogy a mozgástermek velem párhuzamosan növekedett. Anyán születtem, írni, olvasni falusi iskolában tanultam, megyeszékhelyen végzetem a középiskolát, és a fővárosban jártam egyetemre, felnőtt fejjel tanultam meg, hogy az országomat is csak a világ egészében lehet megérteni. Az életterem tehát fokozatosan tágult. Ebben a tágulásban fontos technikai szerepet játszott a kerékpár. A családunk szegénységében ez a közlekedési eszköz volt a megengedhető megoldás. Öcsémmel megosztva használhattuk közösen ezt a nem drága és ingyen üzemeltethető járművet, aminek távolságlegyőző képessége elérte egy hátaslóét, de a fenntartása nem járt költséggel, nyáron, a Dél-Dunántúl viszont bejárható volt vele. Megtanulhattam, hogy e térégben élő nemzetiségek mennyire eltérő módon élnek.

Azt már a középiskolában felmérhettem, hogy az az úri középosztálynak és a zsidó polgárságnak az igényét szolgálta, de már az alutól felemelkedni képesek számára is nyitva állt.

A térséget járva aztán azt is megtanultam, hogy a falvak között élenjárnak a svábok, de a magyarok mögött voltak a dél-szlávok. A magyarokon belül fölénybe kerültek az egykéző reformátusok. Ennek köszönhettem, hogy gyerekfejjel felismertem a kulturális, a vallási és a nemzeti hovatartozás jelentőségét. A dél-dunántúli kerékpározásomnak köszönhettem, hogy a kulturális különbségek milyen fontos tényezői a társadalmi sikernek, hogy életemre Max Weber híve lettem. Többek között az egykéző református falvakat látva, megtanultam, hogy a társadalmi boldogulás egyik kulcsa a gyermekvállalás korlátozása. A kerékpározásom pedig megtanított arra, hogy a sokak által elérhető találmányok társadalmi hatása nagyobb lehet, mint a látványos, de kevesek által elérthetők.

A patkó történelemformáló szerepe.

Azzal falusi életemben találkoztam, hogy az utakon található, elvesztett patkó szerencsét hoz. A második feleségem pedig gyűjtötte a megtalált patkókat. Történészként aztán rádöbbentem, hogy Nyugat-Európa mit köszönhet a patkolt lovaknak. Azt a történészek is tanították, hogy a középkor elején a hódító arabokat Martell Károly frank fejedelem csapatai a Poitiers-i csatában 732-ben megverte az arabokat, és ezzel vetett véget az európai hódítási szándékainak. A Martell nevet, görögül kovácsot, azért kapta, mert megpatkoltatta a hadserege lovait. Felismerte, hogy a csúszós terepen, hóban, meredek és nedves réten, sárban a patkolatlan lovak használhatatlanok. Márpedig az arabok nem használtak patkót. Ezért az arabok a meredek vizes réten képtelenek voltak a patkolatlan lovakon harcolni.

A 8. században Nyugat-Európa azért nem került arab uralom alá, mert a négy évszakos, és tagolt terepű Nyugat-Európában a síkságokon és homokon terjeszkedő arab világ számára kilátástalan volt a patkolatlan könnyű lovakkal történő hódítás. Vagyis, ha nincs patkó, akkor nemcsak a közel-keleti kereszténység, de Nyugat-Európa is arab hatalom és mohamedán vallású lehetett volna.

A lovak patkolásával egy időben szelektálódott ki az a búza és árpa, ami már elviselte a fagyos telet, és megelégedett a Golf Áram által hozott csapadékkal. Ettől kedve gyorsan terjed a szántóföldi gabonatermelés, és a marhapásztor népek keresztény hitre térítése.

Mi, magyarok holnap ünnepeljük a pásztorkodásról a földművelésre, a pogányságról a keresztény hitre térésünket. Azt gondosan elhitetjük, hogy ez akkor a mi királyunk, Szent István bölcs döntése volt. Mélyen hallgatunk arról, hogy ekkor nemcsak mi, de az Alpoktól északra élő népek mindegyike ekkor lett gabonatermelő és keresztény. A Római Birodalom északi térségein ugyanis előtte minden nép marha pásztor volt. De ahogyan megjelent a télálló gabona, és a földműveléssel a kereszténységre térés, ezeknek a népeknek az áttérése a gabonatermelésre és a keresztény vallásra térése már a honfoglalás előtt megindult nemcsak egész Nyugat-Európában, de a Kárpát Medencében is a lakosság, de a velünk rokon, honfoglaló avarok között is. Ezt László Gyula már az első világháború alatt, a Kettős Honfoglalás címen megjelent könyvében alaposan kifejtette. A politikusok és a történészek azonban felismerték, hogy ez a felfogás aláássa a romantikus magyar történelemszemléletet, tehát nem cáfolni, hanem elhallgatni kell.

Ez máig sem változott. Fenntartjuk, hogy a pásztorkodásról a földművelésre, a pogányságról a kereszténységre, nem spontán Nyugat-Európának az Alpoktól északra élő népei, hanem az első keresztény királyunk térítette a magyarságot, és mi mint államalkotók, ezt a lakosság nem magyar etnikumaira is rákényszerítettük.

Azt is tanítjuk, hogy első királyunk, Szent István bölcsen döntött, amikor a többi földművelésre és kereszténységre térő néppel ellentétben, ő a királyi koronát nem a német római császártól, hanem mi és a lengyelek, a római pápától kértük. Arról bölcsen hallgatunk, hogy a tőlünk nyugatra élő népek, nemcsak a germánok, de még a csehek is királyként a Német Római Császárság választófejedelmi címét, nem az akkor jelentéktelen hatalmú mediterrán pápa alattvalóságát választották.

Ezt Szent István azért tartotta a jobb megoldásnak, mert a pápától kapott korona a személye számára nagyobb függetlenséget jelentett. Ez ugyan nem vitatható, de illene hozzátenni, hogy csak azok a népek váltak nyugat-európaivá, amelyek a császártól kérték a koronát. Ez a leginkább a csehek sorsának alakulásával bizonyítható. A cseh király nemcsak ragos választófejedelem, de Prága évszázadokon keresztül a Német-Római Birodalom fővárosa lett, és a csehek társadalma mindig jelentősen előttünk járt, és jár ma is.

Az európai történészek sem hangsúlyozzák, hogy a viszonylag nehéz és patkolt lovakon harcoló lovagok forradalmi újítás jelentettek a hadtörténelemben. Az arab lovaknál sokkal nagyobb testű és patkolt lovak Nyugat-Európa számára hadi technikai fölényt jelentettek. Még egyetlen európai történész sem ismerte fel a nehéz és patkol lovak és a páncélba öltözött lovagok hadászati szerepét.

Ez világosan megmutatkozott a 11. században elindult keresztes háborúk során. A középkor elején még az arabok fenyegették Nyugat-Európát, de a középkor közepén, a római pápák keresztes háborúkat szerveztek a Közel-Kelet szívében lévő Szentföld felszabadítására. Ezek ugyan nem jártak eredménnyel, mégis azt bizonyították, hogy a nyugat-európai lovagok még az arab világban is méltó katonai ellenfelek lehettek.

A keresztes háborúk irrealitását az európai történészek mélyen elhallgatják. Nemcsak politikai, de hadászati szempontból is naiv ostobaság volt a Szentföld elfoglalása. Ezeknek a háborúknak a valódi célját máig tagadják nemcsak a római pápák, de az európai történészek is. A keresztes háborúk igazi célja nem a Szentföld megszállása, Európához csatolása, hanem az elviselhetetlenné vált túlnépesedés lecsapolása volt. Ez azért nem vált nyilvánvalóvá, mert a társadalomtudományok máig nem vallják be, hogy az európai osztálytársadalmak is elviselhetetlenül túlnépesedők voltak. A gabonatermelő és pásztor társadalom olyan életfeltételeket teremtett a gyűjtögetéssel szemben, ami egyre hosszabbá tette a várható életkort. Az életkor hosszabbodása pedig egyre nagyobb spontán népszaporulatot eredményezett. Ezzel szemben a technikai fejlődés csupán a lakosság 1-2 ezrelékes növekedését viselte el. A nemi érettség korát élő lakosság nemi ösztöne legalább tízszer gyorsabb népszaporulatot produkált, mint amit az életterek eltarthattak volna. Az elviselhető népszaporulat csak azzal volt megvalósítható, ha a társadalom akkora halálokozást hozott létre, aminek következtében a tényeges népességnövekedés átlaga 1-2 ezreléke csökkent. Ez a népességnövekedés a halálozás okozásával valósult meg.

A pásztorkodásról a gabonatermelésre térés az életfeltételben jelentős javulást jelentett. A történészek nem is érintik, hogyan alakította a földművelésre és pásztorkodásra térés a várható életkort. Az önözéses gabonatermelő társadalmakban a növényi táplálék, a kenyér, a pásztorkodó társadalmakban pedig a bőséges állati fehérje fogyasztása a várható életkort egyre hosszabbá tette. Ez pedig a korábbinál gyorsabb népszaporulatot jelentett.

Büszke vagyon, hogy felismertem, Nyugat-Európában hogyan reagált szinte azonnal a római katolikus egyház a gyermekvállalás korlátozására. Európa egyik legnagyobb történelmi találmányának tartom azt, hogy a házasságkötésre hivatott papság csak azoknak kötötte meg a házasságát, akinek a földesuruk már jobbágytelket biztosított. Ez azt eredményezte, hogy a házasságok egyre jobban kitolódtak. Alig néhány száz év után a házasságkötők életkora jó tíz évvel a nemi érettség utánra tolódott. Az ösztönünknek megfelelő első 3-4 szülés elmaradt. Ezt fajunk történelmének egyik legnagyobb vívmányának kellene tartani, de még a felemlítésével sem találkoztam. Ez a nyugat-európai kultúrát a nagycsaládos társadalmaknál sokkal kedvesebb halálokozásra kényszerítette. Az ugyan tagadhatatlan, hogy ez a kiscsaládos nyugat-európai társadalom is fokozta a többség nyomorát, háborúzott, üldözte a tudásvágyat, de sokkal kisebb mértékben. Illusztrálni kellene, hogy minden nagycsaládos társadalomban mennyivel nagyobb volt a halálozás, a többség nyomra, a háborúzás ember és vagyon vesztesége, és a tudásvágy üldözése. Ez még a 20. század derekán is így volt.

A nyugat-európai középkor is kegyetlen volt, de az emberiség minden másik, még nagycsaládos feudális társadalmát a több nagyobb halálokozás jellemezte.

A késleltetett házasságkötés azonban az ipari forradalom győzelmével megszűnt. A mezőgazdaság súlya lényegesen csökkent, és nagyobb urbanizációt követelt. A feudális mezőgazdaság is tőkéssé alakult át. Ez a jobbágyok szabadságát, munkavállalási és vallásválasztási jogát követelte. Ezt a tőkés osztálytársadalom indokoltan progresszív változásnak minősítette. Arról azonban említést sem tesznek a történészek, hogy ezzel megszűnt a házasságok késleltetése, a gyermekvállalás korlátozása. Az iparosodott, urbanizált Nyugat-Európában felgyorsult a népszaporulat. Kezdetben ez ellen hatott, hogy a kor városaiban nagyobb volt a halandóság.

A városi életfeltételek javítása, a várható életkor növelése csak a 19. század derekán, a közművek kiépítése és az egészségügyi hálózatok kialakulása után valósult meg. Sokat mondana egy olyan adat, mekkora volt a falvakban és a városokban a várható életkor a 19. század közepe előtt és után a vidéken és a városokban. Ebből kiderülne, hogy az egészségügyi reformok, és közművek kiépítése előtt a vidéki élet mellett volt hosszabb. Ez megfordult, 150 éve a városi lakosság él tovább. Ez a fordulat azt jelentette, hogy a 19. század közepétől Nyugat-Európa is túlnépesedő térség lett.

A túlnépesedést levezette a lehetőség, hogy a viszonylag alulnépesedett Amerika és Ausztrália betelepülése megindulhatott. Ezt azzal kellene illusztrálni, hogy a felfedezések előtt Nyugat-Európa 5 millió négyzet kilométeres élettere tízszer nagyobb lett. A Nyugat-Európa történelmének legnagyobb változását azt jelentette, hogy az élettere tízszer nagyobb lett. Előtte a 150 millió négyzetkilométeres a századföld kevesebb, mint 4 százaléka volt, utána pedig annak a harmada lett. Harari ezt a változást meg sem említi.

Pedig a Homo sapiens életében az utóbbi félezer év legnagyobb változása az volt, hogy Nyugat-Európa élettere tízszeresére nőtt. Ezzel szemben minden más kultúra élettere változatlan maradt.

A 20. század végén a világgazdaság fejlett térségének öthatoda Nyugaton volt. Kivételt az alig 200 milliós fejlett Távol-Kelet, Japán és a Négy Kis Tigris és a Közel-Keleten a néhány milliós zsidó állam, Izrael jelentett.

1990 óta a puritán népek nagyobb felét jelentő Kína példátlan mértékben fejlődik. A 21. század közepére a világ puritán népeinek kétötöde, a társadalmi fejlődés élcsapatát, a világgazdaság négyötödét fogja jelenteni. Ez annak köszönhető, hogy Kínában piacosították a gazdaságot és erőszakkal megfékezték a túlnépesedést.

Fogamzásgátlás.

Ezzel eljutottam a fajunk történelmét minden másnál jobban átalakító találmányig, a fogamzásgátlásig. Ennél jelentősebb találmány nem történt a homo sapiens történelmében. Eddig a tudományok az embert az állatból isten teremtményévé válását azzal indokolták, hogy a gyűjtögetésből áttért a termelésre. Ez valóban minőségi változást jelentett, de nem elég nagyot. Harari pedig ezt egyenesen a homo sapiens becsapásának minősíti. Ez ugyan nagy előrelépés volt, de nem elég, mert az ember szaporodása ösztönös. azaz állati maradt. Ezért kellett a társadalomnak átvenni a túlszaporodása elleni védekezést, a halálozás szervezett fokozását.

A mitológiák és a vallások abba a hibába estek, hogy az emberteremtést a gabonatermelésre és a pásztorkodásra való átéréssel megtörténtnek, emberré válásnak minősítették. Harari pedig a hiba másik oldalára esett, mivel ezt az emberré válást az ember becsapásának minősíti.

A valóságnak az felel meg, hogy a homo sapiens ugyan sokszorosára gyorsította fel a természet felett az uralmát azzal, hogy a gyűjtögetésről áttért a termelésre, de közel tízezer évig nem volt képes megoldani azt, hogy ne legyen a túlszaporodása elviselhetetlen. A homo sapiens csak a jelenkorban változott Homo sapiensé, állatból emberré, amikor az utódvállalását tudatosan függetlenné tudja tenni az ösztönétől. Azzal, hogy mindkét nemünknek a szexuális ösztöntől függetlenül lehetett dönteni az utódvállalásról, megoldottá vált a túlnépesedés elleni védekezés. A puritán és már fejlett társadalmakban ez a fogamzásgátlók használatának spontán általánossá válásával megoldódott. A még szegény és elmaradott Kínában az állam kényszerítette ki. Kiderült, hogy a jómódban élő, iskolázott lakosság nem akar még annyi gyermeket sem vállalni, mint amennyi a létszám fenntartásához társadalmi érdek.

Mivel a puritán, jómódú és iskolázott családok esetében nagyobb és gyorsabb volt a kevés gyermek vállalása, mint a szegény és iskolázatlanokban, kontraszelekció jött léte. A fejlett társadalmakban a gyermekvállalás támogatására kényszerültek. Azzal azonban nem számoltak, hogy a társadalom érdeke olyan támogatást igényel, ami a gyermekvállalást nem szociális, hanem a társadalom érdekét szolgáló feladatként kezeli. Mivel a fejlett társadalmak elsődleges érdekévé vált a következő nemzedék minőségének a javítása, elsősorban a gazdagabb és iskolázottabb családok gyermekvállalását kellene támogatni. Ezzel szemben a választók támogatásának megnyerése érdekében olyan támogatást vezettek be, ami a vállalt gyermekek számával arányos. Ennek az lett a következménye, hogy a támogatás a szegényebb, kevésbé iskolázott szülők nagyobb, a gazdag, iskolázottak szülők viszonylag kisebb gyermekvállalását ösztönözi. Mivel a gyermeknevelés hatékonysága elsősorban a szülők jövedelmétől és iskolázottságától függ, a gyermekvállalások családi háttere a társadalom érdekével ellentétessé, kontra szelektívvé vált.

Minél fejlettebb a társadalom annál fontosabb érdeke a gyermekvállalás mögötti családi struktúra szelekciója, ezzel szemben minél fejlettebbek, annál inkább kontraszelektívekké váltak. Mivel a gyermekvállalás terhe és várható eredménye elsősorban az anyák iskolázottságától függ, a szelekciót az anyák termékenységi mutatója méri. Jelenleg a fejlett társadalmakban mindegyikében az anyák gyermekvállalása 1.5 alatt van, a kontraszelekció egyértelmű.

Az iránytű.

A patkó is olyan találmány, ami a felértékelő hatásához viszonyítva olcsó,és égis Nyugat-Európa történelme számára fontos alakító eszközzé vált. Számomra a fajunk történetében a klasszikus példája egy olcsó, könnyen elérhető az iránytű volt. Az iránytű is kínai találmány volt. De még azt is felismerték, hogy ennek segítségével az óceánok is hajózhatóvá váltak, és ennek tudtában megépítették az azokat hajózhatóvá tevő flottát is. Ez a flotta be is bizonyította, hogy bárhova eljuthat. Az még természetesnek is tekinthető, hogy Ázsia déli partjai közelében indultak el.

A kínai császár azonban felismerte annak a veszélyét, hogyha a flotta messzebbi vidékekre jut el, mint ahova a hatalma elérhet, ez veszélyt jelenthet korlátlan politikai hatalmára. Ezért az Afrikát, esetleg Amerikát is elérő flottája, hazatért, azt megsemmisítette és mindenféle hasonló, a birodalom határát túllépő vállalkozást megtiltott.

A történelemtudomány számára veszélyes a be nem következett, de azt vizsgálnák, hogy mi lett volna, ha a technikailag már megoldhatóvá vált feladatokat megvalósítják. Ennek ellenére, ez esetben a Kína számára megoldhatóvá vált feladat megvalósítását érdemes felvetni. Mi lett volna, ha a kínai flotta nem nyugatra, az ismert dél-ázsiai irányában megy el, és felfedezi a szinte lakatlan és óriási életterű Amerikát?

Nehéz elképzelni, hogyan alakul Amerika jövője, ha nem az akkor 100 milliós és tarka etnikumú és keresztény Nyugat-Európa népesíti be a 40 millió négyzetkilométernyi Amerikát, hanem a viszonylag homogén etnikumú Kína. Nagyon más útra tért volna a Homo sapiens története.

A fogamzásgátlás és a kommunikáció.

A tudományos és technikai forradalom két a fajunk történelmét alapvetően átalakító találmányt hozott az ezernyi sok között. A fogamzásgátlást, és a kommunikációt.

A társadalomtudományok egyik nagy mulasztása a fogamzásgátlás hatásának feltárása. Senki nem vette a fáradságot annak bemutatására, hogy mint köszönhet az emberiség puritán kétötöde annak, hogy a fogamzásmentes szexuális élet megoldhatóvá vált. A már gazdag és iskolázott puritán népek azonnal éltek a lehetőséggel. Kínában pedig a még szegény puritán lakosságot erőszakkal kényszerítették az egyetlen gyermek vállalhatóságára.

Az osztálytársadalmak tízezer évét az elviselhetetlen túlnépesedés jellemezte. Ez ellen csak a nyugat-európai feudális társadalom igyekezett védekezni, de ez az sem merte bevallani. A nyoma sem található annak, ki, mikor és miért ismerte fel hogy a jobbágyrendszer számára a kiscsalád a hatékonyabb megoldás. Annak ellenre, hogy nagyon egyértelmű volt, hogy a földesurak érdeke, hogy a földjének használatát előnyösebb kiscsalásokra, mint nagycsaládosokra bízni.

A földek talajerejének megvédése, javítása csak akkor lehet a bérlő érdeke, ha tartósan van rábízva. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a telkek bérbeadása a munkaképes kor egészére biztosított. Ez csak akkor oldható meg, ha a bérlő munkaereje viszonylag változatlan. Ez a nagycsaládok esetében nagyon széles határok között mozog. Csak a kiscsalád esetében viszonylag állandó. Ezt bizonyította az általános tapasztalt, hogy a nagycsaládos jobbágyrendszerben a földesúr arra kényszerült, hogy mintegy tíz évenként a nagycsaládok munkaerejének arányában ossza fel a jobbágytelkeket.

A nagycsaládos jobbágyrendszer még nagyobb hátránya, hogy a bérbevevő általában a legidősebb, már gyakran csökkent munkaképességű férfi, a munkavégzők pedig jogtalan családtagok. Vagyis a már idős családfő az egyetlen jogi személy, a jövedelem elosztása felett rendelkező.

A nyugat-európai feudális társadalom egyedüli volt abban, hogy a kiscsaládos jobbágyrendszerhez kötötte a gyermekvállalást. Még a nyomát sem találtam annak, hogy valaki felismerte annak a jelentőségét a gyermekvállalást házassághoz, a házasságkötést pedig a jobbágytelekhez kötötték. Pedig fajunk történetében az volt az első, és máig egyetlen gyermekvállalási korlátozás. Ráadásul. ez volt a létrehozója a 2-3 első gyermekvállalás kiiktathatóságának. E nélkül a nyugat-európai társadalmak nem lehettek volna humánusabbak, mint a nagycsaládosak, ahol 2-3 születéssel több volt.

A nyugat-európai társadalma fölénye annak volt köszönhető, hogy két irányban történelemformáló változást hozott. Megoldotta a négy évszakos térségben a gabonatermelést azzal, hogy évszázadok során kiszelektálta a téli fagyot elviselő, és a természetes csapadékkal megelégedő gabonatermelést, és bevezette a kiscsaládos jobbágyrendszert.

A nyugat-európai gabonatermelés ugyan területegységen kisebb hozamot, de erre a művelési módra nagyságrenddel nagyobb területet, és olcsóbb kenyeret biztosított, mint az öntözéses. Ezt a változást jól illusztrálná annak bemutatása, hogyan oszlott meg a természetes csapadékkal megelégedő gabonatermelés nyolcezer éve alatt az emberiség élettere, és milyen lett, ami óra a négy évszakos területeken a természetes csapadékkal is termelnek nemcsak gabonát, de kapás növényeket is. Ma már az emberiség nagyobb fele, elsősorban a legszegényebb negyede elsősorban a természetes csapadékon termelt növényekből él. Ehhez azt is tegyük hozzá, hogy az állati fehérjék egyre nagyobb többségét az amerikai kapás növényekkel, kukoricával és burgonyával termelik. Európa ezzel százszor többet kapott, mint az ott szerzett kincsekkel.

A jelenlegi legnagyobb, az emberiség szinte egészét elérő találmánya a számítógépeknek is köszönhető kommunikáció. Az az emberiség történetének a legszélesebben, és leggyorsabban elterjedő találmánya a mobil telefon. Ez nem ismeri a távolságokat, és ezzel minden információ azonnal elérhető. Ráadásul, az új nemzedék elképesztően gyorsan befogadja a használatát. Még az elmaradt társadalmakban is szélesen elterjedt a használata. A tudatunkra gyakorolt hatását egyelőre fel sem lehet mérni.

Azt már a tények bebizonyították, hogy a felnőttkori képességeink jelentős mértékben attól függenek.

Milyen volt a magzati kihordásunk. Finnországban nyolcvan éve mérik az újszülöttek súlyát, hosszát és a koponyájának a körméretét. Ötven év adatai azt bizonyítják, hogy a felső tized iskolázottsága három évvel meghaladja az átlagot, az adófizetésük az átlag háromszorosát. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt száz évben legsikeresebb ország következő nemzedékének eredménye lényegesen függ attól, milyen volt a magzati kihordásuk. Nyilván az eredmény nemcsak ennek köszönhető, de mégis egyértelmű, hogy a magzati kihordás minőségétől lényegesen függ a következő nemzedék teljesítménye.

Az egészségügy mégis százszor annyit költ a koraszülöttek megmentésére, mint a jól kihordó anyák jutalmazására. Nem a koraszülöttek megmentése felesleges, de a következő generáció értéke jobban függ a jó kihordó anyáktól, ezért azokat kellene jutalmazni. Épen a közelmúltban volt az anyatej fontosságát hangsúlyozó kampány, amivel egyetértek, de még az sem fontosabb, mint a jó kihordás.

Az az első négy év alatt megszerzett szókincs. Az Egyesült Államokban 15 éve kezdték el mérni a négy évesek szókincsét. Ezt a jelenlegi technika megoldhatóvá tette. Az adatok jelentős szóródása erősítette meg, hogy ennek az okát keressék. Megállapították, hogy a nagyobb szókincs elsősorban a gyerekek korai közösségében fejlődik. Ezért indult meg a bölcsődék és óvodák hálózatának a bővítése, és a szerepük hangsúlyozása.

Néhány év után az egész korosztály szókincsét mérik. Három éve már elkészülhetett a középfokú képzettség és a szókincs közti korreláció mérése, ami nagyon szoros összefüggést mutat. Ennek alapján a szülői kötelezettséggé tették a heti két nap óvodába járását.

E tapasztalatok ismeretében indokoltnak tartom, hogy a szülők jövedelme és iskolázottsága, valamint a gyermekeik iskolázottsága közt mekkora a korreláció. Ez az ismeret azért volna fontos, mert a családi hátér is az ott neveltek teljesítménye közti összefüggést szorosnak tartom. Ezzel szemben minden fejlett társadalomban a diplomás és jómódban élő nők gyermekvállalása az országos átlagnál is sokkal alacsonyabb. Nyilvánvaló, hogy a felnevelési adottsággal fordítottan arányos, azaz kontraszelekciós a gyermekvállalás.

Közel húsz éve éppen a Közgazdasági Társaság közgyűlésén vetettem fel, hogy az öregkori ellátás nem az életkeresethez, hanem a gyermeknevelés minőségéhez igazított legyen. Akkor még ennek az indokoltságát alig ismertem, de tudtam, hogy a társadalom elsőleges érdele nem a minél nagyobb tőke megtakarítás, hanem a minél nagyobb érékű munkaerő. A jó munkaerőhöz megy a tőke, egy felzárkózó országba pedig csak akkor, ha ott az áránál jobb a munkaerő minősége.

A tudományos és technikai forradalom korában már nem az olcsó, hanem a béréhez viszonyítva hatékony munkaerőt keresi a tőke. Ezét mi is a béréhez viszonyítva hatékony munkaerőt termeljünk.

Piacosítani kell az oktatást.

Kopátsy Sándor                EH                   2018 08 15

Piacosítani kell az oktatást.

Harari könyvhöz.

A tudományos és technikai forradalom minőségi változást hozott a Homo sapiens életében. Az osztálytársadalmak alig tíz ezer éve során a fajunk mennyiségi és minőségi tekintetben is túltermelő volt. A 20. Század második felében azonban a puritán erkölcsű államokban a társadalmi alépítmény úgy alakult át, hogy nemcsak leállt a túlnépesedés, de csökkenni kezdett a lakosság.

A túlnépesedés megállását a fogamzásmentes szexuális élet megoldása és általánossá válása biztosította. A növekvő szellemi vagyonigényt pedig a tudományos és technikai forradalom támasztotta.

A termelésre tért társadalmak mitológiája és vallása ezt az átállást az emberré válásnak minősítette. Ez az emberré válás valóban megtörtént abban az értelemben, hogy a homo sapiens önmaga tudatos eltartójává vált. Az életfeltételiről ismeretei hasznosításával gondoskodott. Ennek köszönhetően alig tíz ezer év alatt a föld állat és növényvilágát az igényéhez igazította. A termelő társadalmak mitológiái és vallásai azonban az isten emberteremtésének minősítette. Ezt Harari előtt nem mondta ki senki. Az emberré minősítés ugyan megalapozott volt, mert a Homo sapiens emberkét gondoskodott életfeltételeiről, de állatként szaporodott. A Homo sapiens emberkét, tudatosan biztosította életfeltételeit, de ösztönösen, állatként szaporodott. Ennek lett a következménye, hogy a Homo sapiens arra kényszerült, hogy olyan osztálytársadalmakban éljen, ami a nemi ösztönén alapuló szaporodását a tudatos halálozásokozással féken tudja tartani.

A Homo sapiens agyának, kezeinek és kommunikációs képességének köszönhetően racionálisan, ember módra élhetett, de ennek köszönhetően a természetes szaporasága egyre jobban elszabadult, túlnépesedő fajjá változott. Harari ezt szellemesen úgy fogalmazza meg, hogy a már közel 150 ezer éve élő ritka állat, a homo sapiens túlnépesedő emberré, a földünket szolgálatába állítóvá alakult át. Azt mégsem ismerte fel senki, hogy ennek ellenére szexuális életében ösztönösen élő életet állat marat. A Homo sapiens ösztönösen szaporodott. Ebben csak a jelenkorban történt változás, amikor a tudomány megoldotta a normális szexuális élet lehetőségét a fogamzás nélkül. Csak ennek köszönhetően vált lehetővé a szexuális ösztön kiélése a nélkül, hogy ennek születés legyen a következménye. Alig száz év alatt az emberiség puritán kétötöde maga döntheti el, hogy szexuális ösztöne ne eredményezzen utódokat. Tehát csak a jelenkorban indult meg az a folyamat, amivel az ember elérte, hogy szexuális tekintetben is ember maradhasson.

Ennek ellenére, fajunk nagyobb fele gyorsabban szaporodott, mint valaha. Nagyon kevés tudományos eredmény terjedt olyan gyorsan, mint a fogamzásgátlás, mégis ennek az elterjedésével azonos időben gyorsult fel a többszörösére a létszámunk.

A fogamzásgátlásnak köszönhetően vált az emberi faj kétötöde szexuális tekintetben is emberré. Ez a kétötöd mégsem ismerte fel, hogy a példátlan sikere a fogamzásgátlók használatának köszönhette, hogy megszabadult a halálokozás szükségességétől. Azok a társadalmak, amelyek gyorsan fejlődtek, mert megszűnt a túlnépesedésük, azon fáradoznak, hogy az emberiség nagyobb felében szűnjön meg a halálozás fokozása. Az elmaradt, nem puritán lakosságú társadalmakban is szűnjön meg a többség nyomorának fokozása, a legnagyobb halálok, az alultápláltság, győzzük le a járványokat, ne lehessenek háborúk.

Az elmúlt száz év egyik legnagyobb eseménye, hogy a fejlett társadalmak a fogamzásgátlók használatának köszönhetően megszűnt a túlnépesedés, és korábban elképzelhetetlen mértékben javulnak az életfeltételek. Ezzel párhuzamosan az emberiség nagyobb felén szinte leépültek a halálozást fokozó okok, és többször gyorsabb lett a népszaporulat, mint az osztálytársadalmakban korábban volt.

A másik sorsunkat alakító változás, hogy a nem túlnépesedő társadalmakban a munkaerő minősége nem megfelelő. A társadalomtudományok nem vették tudomásul, hogy a fajunk tudásvagyona ugyan emberhez méltóan nőtt, ezzel párhuzamosan ugyanakkor a munkaerő többségével szemben támasztott minőségi igény egyre csökkent. Harari ugyan megérezte, hogy a termelésből való megélés a tudásvagyon növekedésének volt köszönhető, de ugyanakkor a munkavégzők többségével szemben annál alacsonyabb minőségi igény támadt. Fajunk tudásvagyona egyre nőtt, de a fejlettebb technika egyre alacsonyabb minőségi igényt támasztott a munkaerő többségének munkaerejével szemben. Ezt a gyűjtögetésről a termelésre térés során hangsúlyozza. Ezt látja, hogy a gyűjtögetés képességigényesebb megélhetési forma volt, mint a gabonatermelés és a pásztorkodás. Ezt azonban az ipari forradalom estében meg sem említi, pedig akkor volt ez a legnagyobb.

Az ipari forradalom a gyári termelés technikájára épült, történelmi technikai találmányok voltak az alapjai. Tehát sokkal magasabb szellemi vagyon hozta létre, mint az öntözéses gabonatermelést és a pásztorkodó állattartást. Ezeken a gépeken azonban olyan dolgozók hatékonyan dolgoztak, akik néhány napos tanulás után végezték a munkájukat. Nemcsak a céhiparnak, de még a háziiparnak is sokszor nagyobb volt a munkavégzőkkel szemben támasztott minőségi igénye. Az ipari forradalom találmányai mögött óriási tudásigény, a működtetőkkel szemben azonban sokkal alacsonyabb. A történészek annyira belemerülnek a politikai és a katonai eseményekbe, hogy fel sem vetik, mikor, hogyan alakult a termelés munkaerőigénye. Véleményem szerint a munkaerő nagy többségével szemen soha nem volt olyan alacsony a munkaerővel szemben támasztott képesség és képzettségigény, mint a 20. század elején.

A társadalom igyekezett elérni, hogy a tagjai tudjanak írni és olvasni. Azt mégsem állapította meg senki, hogy a munkaerő nagy többsége nem igényelte ezt a képességet. Ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor a háború során a családok levelezésre kényszerültek. A lakosság olvasására elsősorban a vallásnak, utána a közigazgatásnak volt szüksége.

Alig egy évszázad alatt ez megfordult, jelenleg már az írás és olvasás elsajátítása is nagyon kevés. A technikai fejlődés eredményeit nyomon kell követni. Jelenleg még a háztartás vezetése is megköveteli a technikával való lépéstartást. Szüleimnek még a villany, a gáz, a víz szolgáltatásainak az igénybevétele is megkerülhetetlen. A gyorsan változó technikát a gyerekek jobban követik, mint a szülők, és a nagyszülők pedig az unokák segítségére vannak utalva.

Gyermekkoromban újdonság volt a gyári cipő, ma már szinte megszűnt a cipők javítása, mert az új olcsóbb, mint a régi javítása. A számítógépek és a mobil telefonok estében már ott tartunk, hogy a fejlettebbekkel való lecserélés a legjobb megoldás. Ezért aztán, aki nem tart a technikai fejlődéssel, másokra szorul.

A gyors technikai fejlődés következménye a munkaerő egyre magasabb iskolázottsága, szellemi vagyonának növelése. Ezért vált az iskolázottság a legfontosabb társadalmi igénnyé. A jelenkor megértésnek egyik legjobb mutatója az iskolázottság mértéke. Ezzel mérjük a társadalmak szellemi vagyonát. Jelenleg a társadalmak várható eredményét semmi sem jelzi jobban, mint az ENSZ PISA felmérése. Ez a mutató a legjobb jelzése arra, hogy milyen lesz a következő nemzedék teljesítménye. Ötven éve a Nyugton ezzel Finnország az első. A hidegháború után ehhez zárkózott fel Japán és a Négy Kis Tigris, jelenleg pedig Kína. Ennek alapján állítom, hogy az államok várható teljesítményét a legjobban az oktatási rendszerük hatékonysága méri. Márpedig ami fontos, annak alakítását a piacra kell bízni. Ezzel szemben ma az oktatási rendszerek állami és egyházi irányítás alatt működnek, és felettük a pedagógusok szakszervezetei uralkodnak.

Életem során megtanultam, hogy ami fontos, azt a piacra kell bízni. Marxnak is az volt a legnagyobb hibája, hogy mindent a politikai hatalom irányítása alatt képzelt el. Pedig, ami fontos, azt a kereslet és kínálat egyensúlya szolgálja a legjobban.

A Szovjetunió szétesése óta általános vélemény, hogy a marxizmus megbukott. Ugyanakkor a magát marxistának nevező Kína a legsikeresebb ország. Azt azonban nem tudom, hogy mi lenne erről Marx véleménye, mert nehezen értené meg azt, ami Kínában történik. A legkevésbé azt, hogy ott szaporodnak a leggyorsabban a nagyon gazdagok, és ott a politikai erőszakkal korlátozza a gyermekvállalást. Ő ugyanis a munkásosztály politikai diktatúráját tekintette a kommunizmus felé vezető út elsődleges feltételének, a népszaporulattal pedig nem is foglalkozott, értékelméletében pedig a szellemi vagyon szerepét az oktatás fontosságát nem is említette.

Lenin volt az egyetlen jelentős szerepet játszó marxista, akinek a jelszava: a tanulás volt, és a gazdaság piacos irányítását nem tartotta megkerülhetőnek.

Ha pedig igaz, hogy a jelenkori társadalom legfontosabb vagyona a szellemi vagyon, akkor annak a termelését csak a piac hatásaira reagálva lehet hatékonyan megoldani. Jelenleg a társadalmak jövője elsősorban az oktatási rendszer hatékonyságától függ. Ehhez képest a politika és a pedagógusok érdeke másodlagos.

Ennek ellenére az állami beavatkozás és a szakszervezeti érdekvédelem ebben a legfontosabb értéktermelő ágazatban a legerősebb, a legfontosabb érdekeltek szülők, a legkisebb szerephez jutnak. A pedagógusok jövedelme pedig független a munkájuk hatékonyágától. Száz éve a szakszervezetekbe szervezett dolgozók aránya az ágazatok súlyával arányos volt. a szakszervezetek a bányászatban, a kohászatban voltak. Mára a klasszikus értelemben vett ágazatokban szinte jelentéktelenné vált a szakszervezeti tagok aránya, ezzel szemben az állami tisztviselők, és azokon belül is a szakszervezeti tag minden dolgozó. Száz éve a szakszervezetek a tőkés munkaadókkal szemben védték a dolgozók érekét, jelenleg a szakszervezeti tagok többségének a munkaadója az állam.

A tudományos és technikai forradalom először értékelte fel az értéktermelők minőségét, ezzel az oktatásra fordított idő és költség megsokszorozódott. Ennek ellenére a legtöbb szabadsága a pedagógusoknak és a diákoknak van. Azt még senki nem vetette fel, hogy milyen társadalmi veszteség származik abból, hogy a pedagógusok és a diákok évente négy hónapos szabadságot élveznek, az oktatási intézmények pedig üresen állnak. Senkinek nem jutott az eszébe, hogy miért áll a társadalom legfontosabb szektora évente négy hónapon keresztül. Sajnos annak a nyomát sem találtam, hogy milyen okok miatt alakult ki az oktatásban a példátlanul sok szüneteltetés. Még kevésbé találok arra magyarázatot, hogy miért maradt meg a sok szünet a jelenkorban, amikor a társadalom legfontosabb szektora lett az oktatás.

Arra csak az utóbbi tíz évben figyeltem fel, hogy az oktatás piacosításában az elmaradt világ országai járnak az élen, ott ahol az iskoláztatás költségeinek a legnagyobb hányadát a szülők fizetik. Az állami oktatással szemben a piacos oktatás elsősorban a Szahara alatti Afrikában és Dél-Ázsiában terjed. Ott vált nyilvánvalóvá, hogy az állami oktatás alacsony hatékonyságú, és drága.

Az öregkori ellátás a gyermekneveléstől függjön.

Jó húsz éve ismertem fel, hogy az öregkori állátást nem az életkereséshez, hanem a gyermeknevelés eredményéhez kell kötni. A keresetarányos nyugdíjrendszer a társadalom elsődleges érdekével ellentétes. Az a tény, hogy a szülők, mindenekelőtt az anyák egyre kevesebb gyermeket vállalnak, vagyis a jelenlegi nyugdíjrendszer kontraszelekciót hozott létre. A következő generáció értéke elsősorban attól függ, milyen volt a gyermekvállalás mögött a szülői háttér. Meggyőződésem szerint, a gyerekek felnevelési elsősorban a szülők, mindenekelőtt az anyák keresetétől és iskolázottságától függ. Ez bármennyire nyilvánvaló, a politikai hatalom vigyáz rá, hogy ki ne derüljön. Pedig a közvélemény látja, hogy a gyereknevelés eredménye elsősorban a családi háttéren múlik. Ez azonban csak akkor érvényesül, ha a gyermekvállalás állami támogatása a szülők, mindenekelőtt az anyák képzettségével és a gyermekük iskolázottságával arányos legyen. Ezért vagyok a híve az olyan adózásnak, ami a gyermekvállalást a nagyobb keresetű családoknál, azon belül az anyáknál jobban támogatja.

Büszke vagyok arra, hogy 67 ével ezelőtt az erdőgazdaságokban a fák választékának az árát, nem a felmerült, de nehezen meghatározható ráfordításokhoz, hanem a világpiaci árarányokhoz igazítja. Húsz év óta már tudom, hogy az oktatás ezerszer fontosabb, mint az erdészet, ezért az oktatási rendszert ezerszer inkább kellene piacosítani. Ez azonban sokkal reménytelenebb, mert erős mind az állam, mind a pedagógus szakszervezet.

Mitől függ a társadalmi fejlődés

Kopátsy Sándor                EH                   2018 08 16

Mitől függ a társadalmi fejlődés

Harari könyvhöz

Max Weber híve vagyok, aki a múlt század közepén felismerte, hogy a társadalmak fejlődése elsősorban a lakosság viselkedési magatartásától függ, amikor a puritán erkölcsű népek fölényét állapította meg. A felismerése azonban két fontos feltételt figyelmen kívül hagyott.

A puritánizmus Európában nemcsak a protestánsokra vonatkozott a várható siker, mert néhány európai nép ugyan katolikus maradt, de puritán módon él és viselkedik. A germánok akkor is puritánok, ha politikai körülményeik okán katolikusok maradtak. Az Alpokban élő népek, nemcsak a germánok, de a franciák, az olaszok, sőt a szlovének is puritánok.

Weber másik tévedése, hogy a távol-keleti népek kemény puritanizmusát figyelmen kívül hagyta, pedig azok számban is többen vannak, mint az Európában élő protestánsok.

Weber legnagyobb tévedése azonban abból fakadt, hogy a túlnépesedést figyelmen kívül hagyta. Ha a tudomány nem oldja meg a fogamzásgátlást, az európai protestánsok sem lehettek volna sikeresek. Ha nem oldja meg a tudomány a fogamzásmentes szexuális életet, és az ezzel való élés nem állítja meg a puritán népekre is jellemző túlnépesedést, Weber felismerése sem igazolódik be.

Annak a felismerése, hogy a túlszaporodó lakosság eleve lehetetlenné tette volna az elért siker, nemcsak a klasszikus közgazdasággal, de a marxizmussal is szakítást jelentett. A klasszikus közgazdaságtan nem is érintette a túlszaporodást, pedig az osztálytársadalmak halálokozását csak azzal lehetett elkerülhetővé tenni, hogy a lakosság akkor is kiélhette a szexuális ösztönét, ha nem akart azzal születést elérni.

Azt nemcsak a klasszikus közgazdászok, majd Marx, végül Weber is figyelmen kívül hagyta, hogy a társadalmi sikert eleve kizárja a népesség túlszaporodása. A gabonatermelő, a pásztor és az iparosodott társadalmak elve túlnépesedők voltak, mer a lakosság szexuális ösztönét nem lehetett korlátozni. A nemi ösztönünk korlátozására pedig sem a politika, sem a vallás nem volt képes. Ezt az egyértelmű tényt nem vette tudomásul sem a politika, sem vallás, mert azok érdeke a hívei számának növekedése volt. A politikai és vallási közösségek közti harcban ugyanis csak a nagyobb létszám jelentett nagyobb erőt, térhódítást. Ezt az érdeket a társadalomtudományok is tudomásul vették. Bármennyire egyértelmű tény volt, hogy minden szervezeti egység tagjai jobban élhettek volna, ha kevesebben vannak, azok létszámuk növelését érdeküknek tekintették. Minden szervezet célja a saját erejének a maximalizálása, és nem a tagjaira jutó jövedelem maximalizálása volt a célja.

Az, hogy az osztálytársadalmak nem az egy lakosra vetített eredményt, hanem a közösség létszámát igyekeztek maximalizálni, a földosztáskor vált világossá számomra. Minden falunak lényegesen több volt a lakossága, mint amennyit az optimális egy laksora jutó jövedelem és vagyon megkívánt volna. Ezt az érdektévesztés azonban nemcsak a társadalomtudományok, de még a települések sem vették tudomásul. Az egy lakosra jutó jövedelem maximalizálása harmad annyi lakost jelentett volna, mint amennyi kialakult.

Ez vezetett arra, hogy megértsem az egykéző református falvakat. Ezeknek a falusi közösségeknek az céljuk, hogy csak akkora legyen a lakosság, ami elég a határ megművelésére. Ennek ellenére ezt a nép érdekét szolgáló politika és vallás rémes csapásnak minősítette. Ezt az sem zavara, hogy az egykéző református falvaiban lényegesen jobban élt a lakosság, mint a katolikusokban. Ennek a felismerésemnek köszönhettem, hogy a nagyon kevesek közé tartottam, akik a falusi munkaerő nagyobb felének az iparban történő foglalkoztatásban láttam a parasztság elsődleges érdekét. A túlnépesedett falvak lakosságának az érdekét a mezőgazdaságból történő kivonulásban láttam. Ez korábban csak az országból történő kivándorlás lehetett. A bezárt bolsevik rendszerben azonban az erőltetett iparosítás a munkaerő óriási keresletét jelentette.

Ezek a gondolatok jártak az eszemben, amikor az e heti The Economist fejtegetését olvasom arról, hogy a jövő társadalmának milyen elvonási, újraelosztási rendszerre lesz szüksége.

Az ugyan vitathatatlan, hogy a jelenkori társadalmaknak a megtermelt jövedelem viszonylag nagy hányadát az államnak kell újra elosztani, mert egyre több társadalmi feladatot csak a társadalom ellátása képes megoldani. Az állami elvonások és visszaosztások színvonalas fejtegetése azt igazolja, hogy az országok elvonási és újraelosztási rendszerei nagyon eltérők. De a hatékonyságágukban nem találtam minőségi különbséget. Az elosztás nagysága és megosztása arányai alapján nem lehetett ítéletet mondani a társadalmak hatékonyságáról.

A helyes módszernek azt tartom, hogyha azt az újraelosztást annak alapján minősítem, a melyik mellett nő jobban az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az átlagos iskolázottság. Ezen az alapon csak az ENSZ rangsorolja a tagjait. E mutatóknak az eredője alapján egyértelmű, hogy az emberiség abban az egyötödében él a legmagasabb szinten, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi, és leállt a népszaporulat.

Weber jó száz éve megfogalmazott véleménye abban a tekintetben bebizonyosodott, hogy a lakosság puritán viselkedése a társadalomfejlődés sikerének az egyik feltétele. Azt Weber még nem látta, hogy a siker másik feltétele a népszaporulat leállása.

Erről azt lehet mondani, hogy a népszaporulat leállása is felépítmény, ami csak a puritán népek esetében valósulhat meg. Ezt a logikát cáfolja az 1990-es Kínai Reform, mivel a puritán Kínában 1990-ig nem áll le a túlnépesedés, azt is csak erőszakkal lehetett megállítani. Kínában már negyven éve kommunista diktatúra volt, de az egy lakosra vetített eredményekkel mért sikernek nyoma sem volt. Kína gazdasága ugyan gyorsan nőtt, de a növekvő jövedelmet a gyorsan növekvő lakosság között kellett elosztani, az egy laksora vetített jövedelem és vagyon csak lassan nőhetett. A hatalomra jutott kínai marxisták sem ismerték fel, hogy a közel 3 százalékos lakosságnövekedés mellett nem lehet az egy laksora jutó jövedelmet, vagyont, munkaalkalom teremtést biztosítani.

Az máig nem derült ki mennyire volt tudatos, hogy nem elég a politikai hatalom által történő gazdaságirányítást a piacra bízni, ha évente 30-40 millióval több lakost kell felnevelni, számura munkahelyet teremteni. A gazdaság piacosítása mellett erőszakkal kellett a gyermekvállalást korlátozni. A tudatosság mégsem vitatható, hiszen a lakossággal könnyebb volt elfogadtatni a gazdaság piacosítását, mint a gyermekvállalás erőszakos korlátozását.

A bolsevik politikai diktatúrában a piac szerepének fontosságát Lenin már a 20-as években felvetette, de ez halála miatt meghiúsult. 1953-ban ugyancsak a Szovjetunióban felmerült a gazdaság piacosításának a gondolata, de ezt kísérletképen a viszonylag jelentéktelen csatlós országban, Magyarországon akarták kipróbálni. Itt azonban hamar kiderült, hogy a lakosság nem bolsevik reformot, hanem rendszerváltást akar. Ezért aztán a gazdaság piacosítása lekerült a napirendről.

Az 1990-es kínai reform, különösen ezzel párhuzamosan a gyermekvállalás korlátozása meglepte az európai marxistákat. Az erejét messze meghaladó módon fegyverkező Szovjetunió pedig hallani sem akart a népszaporulat leállításáról. Számára a katonai erő maximalizálása mellé nem fért meg a hadsereg létszámának a csökkentése.

Az a nagy történelmi egybeesések egyike volt, hogy 1990-ben, egy időben hullott szét az európai marxista tábor, és lépett teljesen új marxista útra a sokkal népesebb Kína, ahol az óta a gazdaságtörténelem legnagyobb sikere dübörög a szuperhatalmi státusz irányába.

Annak tisztázása, hogy ami Kínában történik, mennyire marxizmus, máig nem történt meg. A Kínai Kommunista Párt ugyan marxistának tartja magát, de nem biztos, hogy Marxnak is ez lenne a véleménye. Ő ugyanis vallásellenes vallásalapító próféta volt, a kínai marxisták pedig a sikeres gyakorlat mesterei. Marxnál fel sem merült, hogy a túlnépesedést is meg kell állítani, sőt csak olyan tanácsokat adott, ami szerinte a jólétet általánossá teszi, ami aztán a népszaporulatot felgyorsítja. Ez pedig a rendszer kudarcát jelenti, mert ez tömegnyomort teremt.

Azt senki sem látta előre, hogy a kevesebb gyermekvállalást és a kisebb halálozást a tudomány először csak azok számára biztosítja, akik műveltebbek és jobban élnek. Ezt nemcsak nem látta előre senki, de még most sem veszik tudomásul, hogy a gyermekvállalás társadalmi támogatása kontraszelekciós ott lett, ahol a minőségre történő szelekció a fontosabb.

A sikeres társadalom az, amiben az egy lakosra jutó jövedelem, a vagyon, a várható életkor és az iskolázottság a leggyorsabban növekszik.

1990 előtt ilyen sikeres társadalmak csak a puritán népek országai voltak. Ekkor mind a Nyugat, mind a Távol-Kelet puritán társadalmai, amelyek a hidegháborúban demokratikusak voltak, példátlanul meggazdagodtak. Azt azonban máig nem ismerte fel senki, hogy ezek a társadalmak csak azért lehettek sikeresek, mert ezekben a fogamzásgátlás általánossá válásának köszönhetően, spontán, minden társadalmi beavatkozás nélkül megszűnt a túlnépesedési nyomás. Kiderült, hogy az indokoltnál több születés nem a szülők, hanem az államok és vallások érdeke volt, és az ösztönünkből fakadt. Nem a szülők akartak több gyermeket, hanem ösztönüktől hajtva, kiélték a szexuális ösztönüket, és ebből akkor is utódok születtek, ha a szülők ezt nem akarták.

Ahogyan a tudomány mindkét nem számára megoldotta a fogamzásmentes szexuális életüket anélkül, hogy annak következménye gyermekszületés legyen, gyorsan megszűnt a túlnépesedés, sőt megindult a lakosság létszámának csökkenése. Ezt látva, a fejlett társadalmak arra kényszerültek, hogy a gyermekvállalással járó csádi teher egy részét átvállalják. Fajunk mintegy tízezer éven keresztül a gyermekvállalást a lakosság ösztönére bízta, mert nem volt eszköze arra, hogy a gyermekvállalást korlátozza. Ez túlszaporodást eredményezett annak ellenére, hogy a társadalom a gyermekek felnevelését támogatta volna. A jelenkorban a gyermekvállalás akkor sem fedezi a létszám újratermelését, ha a társadalom a felnevelési költségekhez jelentősen hozzájárul.

A The Economist idézett írása azt kutatja, hogyan lehet a jövő fejlett társadalmaiban begyűjteni azt a jövedelmet, ami fedezi a társadalom érdekében szükséges visszaosztást. Keresi ennek az optimális megoldását. Mivel ezt a hasonlóan fejlett társadalmak is jelentősen különböző módon oldják meg, nem lehet magyarázatot találni arra, hogy mi a jobb.

A jelenkori fejlett társadalmak újraelosztásában megállíthatatlanul nő a gyermekvállalás támogatása, a lakosság egészségügyi ellátása, és az öregekről való gondoskodás.

A gyermekek neveléséhez való társadalmi hozzájárulás.

A társadalom érdekének megfelelő gyermekvállalásnak sem a mennyisége, sem a minősége nem biztosítható a társadalom támogatása nélkül. Ezt a feladatát a társadalmak jelenleg úgy oldják meg, hogy az minőségi kontraszelekciót eredményez. Minden társadalom jelentősen támogatja a gyermekvállalás számát, de ezt olyan módszerekkel oldja meg, amelyek kontraszelekciót eredményeznek. A társadalmi támogatás a vállalt gyermekszámmal arányos. Tekintettel arra, hogy a gyermeknevelés költsége és eredménye a család jövedelmével és a szülők iskolázottságával, a társadalom támogatása pedig a gyermekek számával, a tényleges ráfordításokkal fordítottan arányos. Ennek az a következménye, hogy a szegény és iskolázatlan szülők a tényleges ráfordításukhoz viszonyítva sok állami támogatásban részesülnek, a gazdag és iskolázott szülők gyermekvállalásának a társadalmi támogatása pedig a ráfordításhoz viszonyítva, elhanyagolható mértékű. Ennek következménye, hogy minden társadalomra a nagyobb sikerrel gyermeket nevelő szülők viszonylag kevés, a reménytelen adottságúak pedig viszonylag sok gyermeket vállalnak.

Bármennyire egyértelmű, hogy a gyermeknevelés eredménye elsősorban a család jövedelmével és a szülők iskolázottságával arányos, a gyermekvállalás mögötti családi struktúra ezzel kontraszelektív. Bármennyire vitathatatlan, hogy a gyermeknevelés eredménye elsősorban a családi hátterüktől függ, ezt sehol sem mérik, mert kiderülne a gyermekvállalás társadalmi támogatása ezzel ellentétes. A következő generáció értéke elsősorban attól függ, milyen családi háttérből kerültek ki. A társadalmak következő nemzedékének teljesítménye elsősorban a születésük családi hátterétől függ, mégis minden társadalom olyan módon támogatja a gyermekvállalást, hogy a születések mögötti családi háttér kontraszelekciós legyen. A gyermekvállalás társadalmi érdeke azt kívánná meg, hogy a gyermekvállalás társadalmi támogatása a család jövedelmével arányos legyen, minden társadalom a minél jobb minőség helyett a minél nagyobb létszám vállalására ösztönöz. Nem hiszem, hogy vannak olyanok, akik nincsenek tisztában azzal, hogy az iskolázott gazdagok kevés, az iskolázatlan szegények viszonylag sok gyermeket vállalnak. Az állam nem publikálja a tényeket, milyen az iskolázatlan munkanélküli családban született gyermek esélye arra, meddig jut majd el munkaképes korában, és mekkora a gazdag és diplomás szülők gyermekének a várható felnőttkori értéke.

Ez a tény 1990 óta Kínában vált bizonyíthatóvá a tudomány számára is. Az egygyermekes családok egészen más minőségű generációt nevelnek fel, mint amilyent a spontán gyermek vállalás idején neveltek.

A sikeres társadalmi fejlődés két feltétele.

A második világháború után csak azok a puritán, demokratikus és fejlett társadalmak voltak sikeresek, ha spontán leállt a túlnépesedés. A hidegháború évtizedei alatt a puritán lakosságú demokráciák fölénye az emberiségen belül megnőtt. De csak ott, ahol olyan mértékben elterjedt a fogamzásgátlók használata, hogy még a létszám tartását sem biztosította a gyermekvállalás, annak ellenére, hogy tört hányadára zsugorodott a munkaképes koruk előtt elhaltak, és többszörösére nőtt a munkaképes koruknál öregebbek aránya.

A puritán társadalmak, amelyek lakossága eleve viszonylag gazdag és iskolázott volt, megszűnt túlnépesedés, mert a fogamzásgátlás használata általánossá vált. Ezekben a társadalmakban olyan mértékben csökkent a gyermekvállalás, hogy azt a társadalomnak is támogatni kellett.

A puritán társadalmak számára azért sem okozott gondot a lakosság természetes csökkenése, mert szinte korlátlan mennyiségű és válogatott minőségű munkaerőt fogadhattak be a sokkal szegényebb társadalmakból. Ezzel a lehetőséggel hatékonyan élt az óceánokon túli, négy még mindig nagyon alul népesedett, volt angol gyarmat. Ezek gondosan előre szelektálták a bevándorlásra jelentkezőket.

Az európai puritán országok ugyan a második világháborút követő újjáépítéshez, főleg a kevésbé fejlett európai országokból telepítettek be viszonylag kevésbé képzett munkaerőt. Ezek beépülése viszonylag sikeres volt. Sikertelen szinte csak a muzulmánok beépülése volt. Az arabok azonban elsősorban Franciaországban, a törökök pedig Németországban képtelenek voltak az európai kultúrába beépülni.

Az elmúlt ötven évben kiderült, hogy csak a puritán kultúrájú országok lehetnek sikeresek, de azok is csak akkor, ha spontán, vagy erőszakkal megállították a túlnépesedésüket. Ez a már fejlett társadalmakban spontán történt azzal, hogy általánossá vált a fogamzásgátlók használata, az elmaradt Kínában pedig azért, mert a politikai diktatúra kikényszerítette. Ezzel szemben a jövedelmek elvonása és visszaosztása ugyan nagyon elérő mértékű volt, a társadalmi fejlődés tempójában alig jelentkezett. 

Harari könyveinek jelentősége

Kopátsy Sándor                EH                   2018 08 06

Harari könyveinek jelentősége

Néhány nap múlva fél éve lesz, hogy a születésnaporma a barátom egy Harari könyvvel ajándékozott meg. Kiderült, hogy kiadták magyarul. Eddig csak hallomásból ismertem, hogy Harari, a jeruzsálemi egyetem történész professzora a közelmúltban két könyvet írt a homo sapiens történelméről. Eleve felkeltette a figyelmemet, hogy végre valaki nem a jelen társadalmat bírálja, hanem az emberiség történetéből akarja a tanulságot levonni.

Hararinak történelmi érdeme, hogy fajunk sorsát nem a 19. század tőkés polgárokban gazdag osztálytársadalminak, hanem a Homo sapiens történelmének elemzése alapján vizsgálja. Marx azért tévedett el. Az emberiség jövőjét nem az emberi faj történelme, hanem a korabeli Nyugat-Európa fejlett tőkés osztálytársadalmainak elemzése alapján kívánja előrevetíteni. Még a marxizmus ellenfeleinek sem jutott az eszükbe, hogy Marx a fajunk életének legsikeresebb korában a legsikeresebb néhány társadalom elemzésével azt bizonyította, hogy azok működtetése alapvetően hibás.

Marx halála után rövidesen Max Weber, német politológus pedig már azt ismerte fel, hogy a jelenkorban csak azok a társadalmak sikeresek, amelyekről Marx azt bizonygatta, hogy a legrosszabbak. A Weber felismerése óta ugyan bebizonyosodott, hogy a Marx által bírált társadalmak az átlagnál gyorsabban fejlődnek, ugyanakkor az európai marxizmusok jelentéktelenekké váltak.

Harari két könyve a homo sapiensről azt illusztrálja, hogy a mintegy 150 ezer éve Dél-Afrikában megjelent homo sapiens életének első 140 ezer évében lényegében egy ritka állat maradt. E hosszú idő alatt sokáig Dél-Afrikában maradt, térben és az élete minőségében alig terjeszkedett.

Azt, hogy ezt a homo sapienset állatnak minősíti, nem magyarázza. Pedig ideje volna definiálni az állat és az ember közti különbséget. Az alapvető különbséget abban látom, hogy az állat ösztönlény marad, viselkedésé az ösztöne diktálja. Az ember az első faj, amelyik életvitelében a környezetéhez történő alkalmazkodása tudatos, az agya által felismert érdekéhez igazodó. Az ember az első faj, amelyik a környezetéhez eszével, tehát nem sok generáción keresztül a génjei mutációjával és azok szelektálódásával igazodik. Márpedig az emberi közösség, ha új természeti környezetbe kerül, azonnal tudatosan az adottságokhoz igazodik. A tudomány máig nem szentelt kellő figyelmet annak a ténynek, hogy a gyűjtögető közösségek életvitele eleve nagyon eltérő volt, de ennek ellenére változatlan faj maradt. A homo sapiens viszonylag gyorsan szinte minden természeti környezetben megjelent, ott nagyon elérő életmódokat alakítottak ki, de változatlan kromoszómájú faj maradt.

Darwin sem vette tudomásul, hogy az eltérő környezethez kétféle alkalmazkodás van. Az egyik, amit a mutáció és a szelekció alakít, ez lassú, de a kromoszóma változásával jár. A másik, az emberé, aki az eszével ismeri fel a környezet elvárásait, és ehhez igazodik. Ez az igazodás is lehet nagyon jelentős, de a kromoszóma változatlan marad. Harari ezt ugyan nem fogalmazza meg, de gyűjtögető ősünket állatnak minősíti. Ez a felfogás vitatható, mégis elfogadható.

Harari nem az első abban, hogy a gyűjtögető ember még kis betűs homo sapiens volt. A vallások és a mitológiák is az emberteremtés idejét nem a homo sapiens megjelenése, hanem annak a gyűjtögetésről a termelésre való áttérés idejére teszi. Nemcsak a biblia, de minden kultúra az ember megjelenésének idejét és helyét akkorra és oda teszi, amikor az ember a gyűjtögetésről a termelésre életterében áttért.

A zsidó, a keresztény és a mohamedán vallások az ember teremtését valahova Mezopotámiába és az önözése búza- és árpatermelés idejébe teszi. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy nem a homo sapiens megjelenése korát és idejét tekinti az emberteremtésnek, hanem Mezopotámiát és alig tízezer évet.

Hararinak is ez a véleménye annak ellenére, hogy magát a gyűjtögetésből élést viszonylag ideális életvitelnek tartja, és ehhez képest a munkából való megélést becsapásnak minősíti. Azon nem akad meg, hogy a gyűjtögetés viszonylag hosszú ideje alatt szinte semmi előrelépés nem történt, a termelésből élés alig tízezer éve alatt pedig a fajunk létszáma ezerszeresre, a várható életkora háromszorosára, a testmagassága pedig negyedével nőtt.

Amennyire logikus, hogy a vallások és a mitológiák az ember megjelenésének idejét nem mintegy 150 ezer, hanem alig 10 ezer évre teszik, annyira hibás Harari véleménye, hogy a termelésből való megélés becsapás volt.

Az ajándékba kapott könyv előttem spontán kinyitva egy ábrájával azonnal megfogott. Azt ábrázolja, hogy jelenleg a földünkön élő, egy kilónál nehezebb állatok súlyának 40 százaléka az ember, 50 százaléka az ember háziállatai, és csupán 10 százalék a vadon élő állat. Harari ezzel azt bizonyítja, hogy a földet az utóbbi tízezer évben az ember kisajátította. Akkor ugyanis az ember részesdése nem 40, és a háziállatok részesedése nem 50, hanem egyetlen ezrelék sem volt. Akkor még az egyelten háziállat a rénszarvas csordákkal együtt élő néhány ezer ember néhány ezer kutyája volt.

Ennél az adatoknál fontosabb és meggyőzőbb bizonyítékot annak igazolására nehéz elképzelni, hogy az ember az utóbbi tízezer évben magának sajátította ki bolygónkat, a földet.

Nehéz azt mondani, hogy ilyen biológia csoda kevés történhetett az égitestek milliárdjain.

Harari ennek a csodának nem keresi az okát, pedig ez jelenleg nagyon indokolt volna. A tudósok ugyanis hisztérikusan ijesztgetnek a megindult felmelegedés okozta károkkal. Ezt a témát ő is elkerüli. Még arra sem tér ki, hogy minek köszönhetjük a gyűjtögetésről a termelésre kényszerülésünket. Pedig vitathatatlan, hogy még ma is csak ezred annyian lennénk, és gyűjtögetnénk, éheznénk, ha nem szűnik meg a jégkorszak, nem lesz melegebb az éghajlat, nem emelkedik mintegy 70 méterrel a tengerek szintje.

Még nem írta le senki, hogy milyen szerencsés bolygóra kerültünk, ahol az éghajlati viszonyok sokszor és jelentősen változtak. Ha nincsenek ezek a változások, akkor talán élet sem lenne a földön, de az vitathatatlan, hogy a földi élet fejlettségét a sok klímaváltozásnak köszönhetjük.

Tudatunkban a legutóbbi klímaváltás máig is úgy szerepel, hogy a vízözön sok jó adottságú életteret elfoglalt a tenger, és a fajok megmaradását is Noé bárkájának köszönhetjük.

A tudomány máig hallgat arról, hogy mit köszönhetünk az utolsó felmelegedésnek. Senkinek nem jutott az eszébe, hagy a jégkorszaki viszonyok fennmaradása esetén szóba sem jöhetett volna a szántóföldi, öntözéses gabonatermelés és a háziállatok domesztikációja.

Fiatal vízügyi tanácsadóként döbbentem arra, hogy a Nílus völgyét nem lehetett volna öntözni, ha az a Földközi Tenger 70 méterrel alacsonyabb szintjébe rohan. Azt csak becsülni próbáltam, hogy a jégkorszak alatti tengerszint esetében az öntözéses gabonatermelés területe tized akkora sem lehetett volna.

Jelenleg a tudósok azzal rémítgetnek, hogy néhány fokkal melegebb klíma esetében milyen nehézségekkel kell majd számolni. Az azonban senkinek nem jutott az eszébe, hogy hol tartanánk, ha nem szűnik meg a jégkorszak.

Az utolsó felmelegedés pozitív hatásával senki sem foglalkozik. Harari sem érinti.

Kína megítélése.

Harari könyvei akkor jelentek meg, amikor Kína, vagyis az emberiség ötöde már a társadalmak történelmében példátlan sikert ér el. Ezt a sikert Kína két reformja után érte el, és nem látszik annak az oka, hogy ez a siker előbb véget ér annál, hogy társadalmi fejlettsége szuperhatalmi szintre emelkedik. A gazdaság piacosítása ugyan megkerülhetetlen reform volt, de semmi eredményt nem hozott volna, ha nem állítják le a lakosság 2-3 százalékos növekedését. Ezt bizonyítja a tény, hogy Indiában eleve piacos a gazdaság, a politikai élet viszonylag demokratikus és az ország nemzeti jövedelme hasonló mértékben nő, mint Kínában, de az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon szinte stagnál, a birodalom jövője mégis egyre kilátástalanabb.

1990 óta pedig a magukat korábban is marxistáknak tartott kínai kommunisták példátlan sikert értek el nem annak köszönhetően, hogy a gazdaságukat piacosították, hanem azért, mert a népszaporulatukat erőszakkal megállították. Vagyis a kínai kommunisták csak abban a tekintetben maradtak marxisták, hogy nem tűrik meg a politikai ellenzéket. A siker titka a népszaporulat leállítása, ami képtelenség lett volna demokratikus politikai felépítménnyel. Ezzel el is jutottunk az egy laksora vetített elsődleges feladatokhoz, a népszaporulat leállításának a megkerülhetetlenséghez.

A fogamzásmentes szexuális élet lehetősége.

Nehezen érthető, hogy a társadalomtudományok máig sem jutottak el annak felismeréséhez, hogy fajunk példátlan sikerének kulcsa a fogamzásmentes szexuális élet megoldhatósága. Amit a polgárosult, gazdag és iskolázott puritán társadalmakban a második világháború óta történt, az elsősorban annak köszönhető, hogy fajunk szexuális ösztönével élést a társadalom érdekének megfelelő szintre szorítását lehetővé tette a tudomány mind a férfiak, mind nők számára. Ez óta a puritán polgárosodott társadalmak lakossága nem szaporodik, hogy csak annyi, vagy még annyi sem a születés, amennyit a társadalom érdeke elvisel. Mindez nemcsak spontán, a szükségségnek a felismerése nélkül történt, de még utólag sem állapította meg a tudomány, hogy a váratlanul elért eredményt elsősorban annak köszönhetjük, hogy a tudomány megoldotta a fogamzásmentes szexuális életet. Mivel a fogamzásgátlók használta egyszerű, a szexuális gyönyört nem érinti és viszonylag olcsó.

Tényként lehet megállapítani, hogy a 20. század második felére minden olyan társadalomban, ahol az egy lakosra jutó jövedelem meghaladja a 20 ezer dollár/fős szintet, a lakosság iskolázottsága pedig a 12 évet, a gyermekvállalás a létszám újratermelésének a szintje alá csökkent. Jelenleg a Nyugaton az angolszászok, a germánok és a skandinávok lakossága csökken, ha nem fogadnak bevándorlókat. Ez a Távol-Keleten is bekövetkezett Japánban, és a Négy Kis Tigrisben, vagyis a hidegháború alatti demokráciákban.

A puritán társadalmakban spontán, több párt között folyó demokratikus harcban, fennmarat a gazdaság piacos szabályozottsága, leállt a túlnépesedés, és példátlan mértékben felgyorsult az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor és az iskolázottság növekedése.

Az emberteremtés.

Harari is bölcsen döntött abban, hogy az emberteremtést nem a homo sapiens megjelenése, mintegy 150 ezer évre teszi vissza, hanem szerinte is, a bibliára támaszkodva, a szántóföldi gabonatermelés megjelenése emelte a fajunkat isten teremtményévé, nagy betűs Homo sapienssé. Azt ő is figyelmen kívül hagyja, hogy a homo sapiens a termelésre térést megelőzően mintegy 140 ezer éven keresztül gyűjtögető maradt. Az azonban nem tűnt fel neki sem, hogy fajunk akkor csak lett isten teremtménye, amikor már az életfeltételit nem a gyűjtögetéssel, hanem az öntözéses gabonatermeléssel és a pásztorkodással biztosította. Harari ugyan elfogadta a tényt, hogy jelenleg a földünkön élő állatok négyötödét a Homo sapiens pásztortársadalmai domesztikálták. Tévedett abban, hogy a homo sapiens csak ott lett isten teremtménye, ahol áttért a szántóföldi gabonatermelésre. Az állatok domesztikációját még sem említi meg, annak ellenére, hogy az öntözéses szántóföldi gabonatermelés csak ott jelent meg, ahol a pásztornépek az igavonásra megfelelő fajokat előzőleg domesztikáltak.

A homo sapiens az amerikai kontinensen azért nem lehetett önerőből magas-kultúra, a homo sapiens ezért, mert nem lett nagybetűs, mert nem volt az igavonásra és a trágyázásra alkalmas domesztikálható állatuk. Amerikában ugyan volt a szarvasmarhánál is erősebb vadállat, a bölény, de mivel ennek az élettere a klímaváltozás után is fennmaradt, nem vált domesztikálhatóvá. A láma pedig nem volt elég erős az igavonásra.

Harari gyakran foglalkozik azzal, hogy Ausztráliában viszonylag előbb megjelent a homo sapiens, mint Amerikában, de ott a felfedezéséig szinte a gyűjtögetés a kapáskultúrák szintjére sem emelkedhetett.

Ausztrália mintegy 70 millió éve szakadt el Afrikától, vagyis akkor, amikor még ott sem jelentek meg kétszikű növények és a magzatburkos emlősök, mert az egyenlítőöz közeli területén 70 millió év óta nem volt jelentős éghajlatváltozás, tehát a biológiai fejlődés ott stagnált. Erre Darwin sem figyelt fel, és azért hihette, hogy ahol a fajok fejlődését egyedül a mutáció és a szelekció jellemzi. Nála fel sem merült, hogy a viszonylag változatlan éghajlaton nincs fajfejlődés. Ausztráliában azonban nemcsak az állatok, de a növények fajfejlődése is megállt. Ebből az a következtetés fakad, hogy ahol nem történtek jelentős klímaváltozások, ott nem volt biológiai fejlődés.

Ennek a ténynek a tudomásulvételéből pedig az következik, hogy az olyan égitesteken, ahol nem jellemző a létfeltételek viszonylag gyakori és jelentős változása, ott nem történhet biológiai fejlődés. Az életet tehát nem olyan égitesteken kell keresni, ahol a földünkhöz hasonlóak az adottságok, hanem csak olyanokon, amelyeken viszonylag sokszor változtak a körülmények.

Mivel a sarkokon található jégmezőkön nem történtek éghajlatváltozások a sok százmillió éves hóból megállapítható, hogy földünkön szinte jellemzők voltak az egymást tízezer évenként váltó jégkorszakok. A földünkön jelen levő fejlett éle elsősorban annak köszönhető, hogy a biológiai életnek sok változáshoz kellett alkalmazkodni.

Azt a biológusok viszonylag korán felismerték, hogy a dinosaurusok uralmának végét az állatvilágban valamilyen óriási természeti katasztrófa okozta, és csak ennek köszönhetően jöhetett létre az emlősök jelenlegi uralma. Az mégsem tűnt fel, hogy Ausztráliában az erszényeseket nem váltották fel a magzatburkosak, ott a fajfejlődésnek ez az útja is megállt.

Hasonló történt a legfiatalabb faj fejlődéstörténete, a homo sapiens esetében is. A kis betűs homo sapiens átalakulása, a nagy betűs Homo sapiensre csak a jelentős éghajlatváltozásnak köszönhető. Tehát a fajunk is csak ott fejlődött, ahol a legutóbbi felmelegedés hatására az élettereknek jelentős megváltozása történt. Ezt a tudósoknak is tudomásul kellene venni, hogy a fajunk is csak ott és akkor fejlődött, ahol az életterei jelentősen megváltoztak. Ezért a jelenleg folyó felmelegedéstől is elsősorban annak pozitív egyenlegű hatását kell várni. Ideje volna tudomásul venni, hogy fajunk is csak akkor jut előbbre, ha a megváltozott életkörülményekhez kénytelen volt alkalmazkodni.

Az régóta izgatott, hogy nemcsak a zsidók bibliája, de mindhárom eredeti magas-kultúra mitológiája az emberteremtést nem a homo sapiens megjelenése idejére és helyére, Dél-Afrikába, és nem 140 ezer évvel korábbra teszi, hanem oda, amikor a saját kultúrájának területén a gyűjtögetésről áttért a gabonatermelésre és a pásztorkodásra. Azon Harari sem akad meg, hogy az emberteremtését Mezopotámiában az önözéses búza és árpa termelés idejére és ennek térségre teszi. Ő ezt a forradalmi áttérést a fajunk becsapásának minősíti. Eltekint attól, hogy ennek a legutóbbi felmelegedésnek köszönhetően, alig tízezer év alatt a létszámunk ezerszeresére, és a táplálkozásunk jelentősen megjavult, a várható életkorunk a háromszorosára, az iskolázottságunk százszorosára növekedett. A fajfejlődésben a tízezer év példátlanul rövid idő, de még ennél is példátlanabb a bekövetezett változás. A legutóbbi felmelegedés előtt homo sapiens 150 ezer év alatt ezred annyit sem változott, mint a termelésből megélés alig tízezer éve alatt. Harari említést sem tesz arról, hogy ma ezerszer többen vagyunk, és háromszor tovább élünk, mint amilyen létszámra a gyűjtögetés 150 ezer év alatt felszaporodtunk, akkor ez nem becsapás volt. Ezt állítja annak ellenére, hogy ő az első társadalomtudós, aki bebizonyította, hogy a termelésből megélés alig tízezer éve alatt a lakóhelyünket, a földet magunk igényéhez igazítottuk, magunknak sajátítottuk ki.

Ő is elköveti minden társadalomtudós közös hibáját, hogy nem veszi tudomásul, hogy az osztálytársadalmak mindegyike vészesen túlnépesedő volt annak ellenére, hogy minden osztálytársadalom példátlanul önpusztító volt.

Sokáig azt a tényt a csúcsragadozókra jellemző népesség szabályozásához hasonlítottam. A nagy macskákra, és a ragadozó madarakra jellemző, hogy a hímek a nem tőlük származó kölyköket megölik. Ez azonban jelentéktelen önpusztítás az osztálytársadalmakra jellemző halálozás fokozásához képest. Ezeknek a csúcsragadozóknak a létszáma ugyan a tizedére csökkent, de ez nem az önpusztításuk, hanem annak a következménye lett, hogy a Homo sapiens életterüket tizedénél is kisebbre szorította. Éppen Harari volt az első, aki bebizonyította, hogy a vadállatok élettere az embernek a termelésre térése óta a tizedére csökkent.

Sajnos, a demográfusok az életterük csökkenésének a demográfiai hatásaival nem foglalkoznak. Erre Darwinnak sem terjed ki a figyelme, és ezért ki sem tért arra, hogy az életterek megváltozásának mi volt a szerepe a fejfejlődésben. Ezt a témát a biológusok csak a dinoszauruszok kipusztulása során emlegetik. Tudomásul veszik, hogy egy óriási természeti katasztrófa elpusztította a dinoszauruszok nagy többségét, és ez életteret teremtett az addig jelentéktelen emlősöknek. Az ebből fakadó következtetést mégsem volna le senki.

A jégkorszak megszűnését okozó felmelegedést a mitológia a vízözön pusztításaként őrizte meg. A tudomány máig nem állapította meg, hogy a 8-10 ezer éve történt felmelegedés következében az ember elképesztő gyorsan úgy felszaporodott, hogy a vadállatok élettere tizedére csökkent, az új élettereket az ember és a szolgálatába állított domesztikált állatok foglalták el. Azt még Harari sem mondta ki, hogy fajunk példátlan fejlődése a klímaváltozásnak volt a következménye. Ha nem történt volna igen jelentős klímaváltozás, ha a jégkorszak előtti éghajlati viszonyok a földünkön lévő életterek többségében igen jelentős változása nem történik, a homo sapiens még mindig kisbetűs fajként, ezred ekkora létszámban gyűjtögetésből élne.

Ezt a tényt, a mitológiák, vallások, de még a társadalomtudomány is az isten emberteremtésével magyarázta. Pedig ez csak azért történhetett meg, mert valami okból, a földön igen jelentős mértékben megváltoztak az életterekben a természeti környezetek. Különleges módon, Harari ezt az ember becsapásának minősíti. Pedig ezt a változást csak az ember és a szolgálatába állított biológiai környezete érte meg diadalaként. Ezt minden vallás és mitológia az isten emberteremtésével magarázza. Harari pedig az emberi faj becsapásának minősíti. Ennek ellenére ő az első, aki a termeléssel öneltartóvá vált homo sapienset lakóhelyének égitestét az igényéhez alakításaként mutatja be.

A vallás szerepe.

Harari ugyan olyan állam egyetemén társadalomtudós, ahol az állam is vallási alapon szerveződött és működik, nehezen magyarázható, hogy a Homo sapiens történelmében nem tartja jeltősnek a vallások szerepét. Mivel nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amiben nem volt szerepe a vallásnak, nem állíthatjuk azt, hogy a vallás nem volt objektív szükségszerűség.

Már a gyűjtögető társadalmakban is volt másvilág, de az elsősorban az elődök tiszteletben jelent meg. A halottakat eltemették, maradványaikat tisztelték, ami azt jelentette, hogy a halál utáni életben hittek, a halál nem jelentett megsemmisülést, de az életben elkövetett tettekért nem volt felelősség, a vezetők nem voltak istenek.

A szántóföldön önözéssel gabonát termelő társadalmak vezetője azonban az istenekkel közös rangot kapott. Ezek a társadalmak csak akkor működhettek hatékonyan, ha a vezetőjüket magát is tévedhetetlen istennek tekintették. A Nílus árterülete, Egyiptom volt a klasszikus példája annak, hogy a társadalom minden tagjának a sorsa az uralkodótól, a fáraótól függött. Ezt a korlátlan hatalmat a papok, a vallás klérusa valósította meg. A piramisok, vagyis az örökké élő fáraók sírjai szinte azonnal megjelentek. Az aligha vitatható, hogy a piramisok építése vallási célú közmunka volt. Tekintettel arra, hogy a Nílus völgye volt az az önözési adottság, ami alig igényelt csatornahálózatot, vagyis az öntözésnek nem volt nagy vagyonigénye. Ezt jól kifejezi a távol-keleti, kínai önözés vagyonigényével történő összevetés. Ha a vízügyi szakemberek felmérnék, hogy mekkora értékű egy lakosra vetített vagyonra volt szükség a Távol-Keleten és Egyiptomban, kiderülne, hogy Egyiptomban szinte egy példátlan természeti adottságot kellett hasznosítani, Kínában pedig négy egymással párhuzamos folyam medencéjéből kellett egyetlen csatornahálózatot építeni. Ezt jól kifejezi, hogy Egyiptomban a felesleges munkaerő szinte csak a piramisokat építette, aminek gazdasági szerepe nem volt, Kínában pedig az egyetlen nagy csatorna nagyságrendekkel nagyobb feladat volt, mint az összes piramis. Ezért fajunk történelmében Európa felemelkedéséig csak a Távol-Kelet és Dél-Ázsia jelentette az emberiség jelentős hányadát.

Kétségtelen, hogy ennek ellenére Mezopotámia volt a homo sapiens Afrikán kívüli megjelenésének, a gabonafogyasztásnak és a háziállatok domesztikálódásának a szülőföldje. Az európai történészek Európa történelmi szerepét a görög és a római nép magas-kultúrára emelkedésével kezdik. Ezt Harari ugyan nem érinti, de nem is tisztázza. Szakmai szempontból azonban nem vitatható, hogy a görög városállamok, és a Római Birodalom még a Közel-Kelet szerves része volt. Ez a két magas-kultúra ugyanis közel-keleti volt. A görög városállam soha nem vitatták, hogy Mezopotámiával és Egyiptommal közös kultúrájúak. A Római Birodalom ugyan már jelentősen túlterjedt a Földközi Tenger vízgyűjtőjén, de Egyiptomra és Mezopotámiára, mint az övékénél magasabb kultúrára néztek. Ezt jól jellemzi a tény, hogy Európa a gabonáját, tudományát, vallását, írását, matematikáját onnan hozta. Harari még azt sem említi, hogy Európa az egyistenhívő kereszténységet is Jeruzsálemből hozta.

Európa akkor lép a homo sapiens élcsapatába, amikor már megtermeli a maga kenyerét. De nem ez a nagy esemény a Homo sapiens életében, hanem hogy itt jelenik meg a kiscsalád és a természetes csapadékkal is megelégedő, és a fagyos telet elviselő gabonaterelés.

A kiscsalád jelentősége.

Harari színesen mutatja be az anyajogú nagycsaládot, de utalást sem tesz arra, hogy az igazi forradalmi változást a kiscsaládos társadalmak jelentik. Harari ugyan szellemesen bemutatja, hogy a nagycsaládokban a homo sapiens szexuális ösztönét nem korlátozta semmi. Abban csak az anya volt biztos, az apa személye nem. Ennek a megkülönböztetett szerepe akkor lett, amikor az ember várható életkora elkezdte meghaladni a 25 évet. Nemcsak Harari, de egyetlen történész és demográfus sem állapítja meg, hogy a homo sapiens csak addig nem túlszaporodó faj, ameddig a várható életkora 25 év közelében mozog. Ez a faji tulajdonságunk csak akkor szűnik meg, amikor a szexuális szereplők mindegyike élhet a fogamzásgátlással. Ezt megelőzően a túlnépesedés ellen csak a társadalom által szervezett halálokozás jelenthet védelmet.

Nemcsak a mitológiák és vallások, de Harari sem említi, hogy a homo sapiens elviselhetetlenül túlszaporodóvá válik, ha a nemi ösztönének megfelelően szaporodik.

Az unkával megtermelt jövedelem olyan alépítményt hozott létre, aminek az elsődleges feladata a túlnépesedés megfékezése volt. Csak ennek a tudatával lehet megérteni, hogy miért volt minden osztálytársadalom elsődleges funkciója a halálozás fokozása. Ezt azonban egyetlen társadalomtudós sem ismerte fel, mindegyik a halálozás mérséklésének megoldhatatlan problémáját akarta megoldani. Addig senki sem jutott el, hogy az osztálytársadalmak stabilizálását csak a halálozás fokozásával lehetett megoldani. A másik megoldás az lett volna, hogy a születések számát csökkentik.

Ennek két jelentős szerepet betöltő módja volt.

A nagycsaládról átállás a kiscsaládra.

Harari ugyan a nagycsaládban felismerte a fajunk szexuális ösztönével élés szabadságát, de ennek a társadalmi követelményivel nem foglalkozott. Sem ő, sem az elődei. Pedig a homo sapiens történelmének a megértéséhez nélkülözhetetlen kulcs a családforma. A gyűjtögető társadalmak nagycsaládokban éltek, mert a gyűjtögetés hatékonysága elsősorban attól függött, hogy mennyi tapasztalattal rendelkezett a csoport vezetője. Gyűjteni ugyan szinte minden mozgásképes családtag tudott, az eredménye azonban attól függött, hogy a vezetője mikor, hol és mit keresett. Ilyen pedig csak a közösség legértelmesebb, legtapasztaltabb tagja volt.

Most gyakran láthatók olyan kisfilmek, hogyan lehet a természetben megélni abból, ami ott található és csak kezdetleges szerszámokkal rendelkeznek. Ezt gyermekkoromban Robinson története bizonyította. Ez megtanított arra, hogy a kőkori eszközökkel való megélés óriási teljesítményt követel. Az első és nélkülözhetetlen feltétel a tűz. E nélkül szinte semmi sem oldható meg.

Azt pedig sok évtizedes természetjárásaim során tanultam meg, hogy a gyűjtögetés értelmiségi feladat, tudni kell, mikor, mi és hol található. Ismertem a Bakonyban olyan férfit, aki zseniális gombász volt. Mindig tudta, hogy mikor, hol és mit lehet találni.

Azt tehát megértettem, hogy a gyűjtögetés hatékonysága első sorban a szellemi vagyontól függött. Ehhez képest a gyermekkorom falujában a családok jóléte a földjük nagyságától függött. Azt senki sem gondolta, hogy az él jobban, aki jobban gazdálkodik, mert azok éltek jobban, akiknek több és jobb földjük volt. Szinte a falu minden családja ugyanazt a feladatot végezte. A munka eredménye elsősorban attól függött, kinek mekkora értékű földje volt.

A falu közvéleménye azokat irigyelte, akiknek olyan mellékállásuk volt, ami után havi pénzjövedelme volt, de az mellett gazdálkodhatott. Ilyen volt a bakter és a postás. A nagyobb és jobb föld kívánsága irreális volt, de bakter vagy postás mindenki lehetett.

A nagycsalád nem volt hatékony megoldás a mezőgazdaságban, mert ott a hatalom a legöregebb családtagé volt. Mai fogalmaink szerint a nagycsaládos társadalmakban a jogi személy a nagycsalád feje volt. Az értéktermelők jogtalanok voltak. Másé volt a jövedelem fölötti rendelkezés joga, és mások voltak az értéktermelők. Mivel a mezőgazdasági munkák többségét nem a lakhelyen, hanem a földeken végezték, a hatalom birtokosa nem volt a munkahelyen. A dolgozók pedig nem voltak a termelt érék tulajdonosai.

Ezért lett a földeken végzett mezőgazdasági munkák leghatékonyabb tulajdonosa a kiscsalád feje. Mai fogalmainkkal kifejezve a farmer. A közgazdászok ugyan a nagyüzemek fölényét hirdették, és ez a tudományos és technikai forradalom, valamint a közúti szállítás győzelméig ez megvalósulónak számított. Ez először a mezőgazdaságban történt meg. Jelenleg a családi farmerok a leghatékonyabb mezőgazdászok. A történészek szinte tudomásul sem veszik, hogy az először Nyugat-Európában a kiscsaládos jobbágyrendszerben valósult meg. A nyoma sem található meg annak, hogyan lett a nagyüzemi öntözéses gabonatermelésből kiscsaládokra bízott jobbágyrendszer Nyugat-Európában. Ugyan itt is koncentrálódott a földek tulajdona a csekély számú arisztokrácia tulajdonába, ezek azonban a földjük hasznosítását azonban kiscsaládos jobbágyokra bízták. Ez zseniális megoldásnak bizonyult. A történészek még azzal sem foglalkoznak, hogy miért volt a kiscsaládos jobbágyrendszer, mint a nagycsaládos, ami másutt fennmaradt. Még Európa keleti felén is. A kiscsaládra bízott föld azért bizonyult hatékonyabbnak, mert a bérbeadó arra bízta földje használatát, aki azt elvégezte.

A kiscsaládos jobbágyrendszer fölényének nemcsak a hatékonyabb művelés, hanem a máig nem említett gyermekvállalás csökkentés volt. Ismereteim szerint, fajunk történelmének egyetlen hatékonyan működő születéskorlátozó módja a kiscsaládos jobbágyrendszer volt. Európa nyugati fele ennek köszönhetően volt a kevesebb gyermeket vállaló társadalom.

Mivel a földesuraknak az volt az érdekük, hogy a jobbágytelek akkora legyen, amit egy kiscsalád is képes megművelni, de ne ennél kisebb, vagy nagyobb. Ez esetben jutott a legnagyobb jövedelemhez. Ugyanakkor a jobbágyokra bízott földek nagysága csak nagyon lassan növekedett, a jobbágycsaládok száma is csak nagyon lassan volt növelhető. A jobbágytelkek számát a történészek máig nem rögzítették. Ennek ellenére nem vitatható, hogy ez a lakosság spontán szaporodásánál lényegesen lassabb volt. A kor római katolikus klérusa gyorsan felismerte, hogy a jobbágytelek biztosításához kötött házasság esetben nincs annyi jobbágytelek, mint amennyi fiatal házasodni akar. A házasságok egyre jobban kitolódtak.

Kevés történelmi adat hatott rám jobban, mint a tény, hogy Nyugat-Európában a házasságkötők életkora jó tíz évvel magasabb volt, mint minden más kultúrában. Ez azt jelentette, hogy térségünkben az első a társadalom által elismert születés első, legbiztosabb szülése kimaradt. A kiscsaládos jobbágyrendszer közel felére csökkentette a születések számát. Ezért lehetett az emberiség alig huszadát eltartó Nyugat-Európában sokkal kevésbé halálokozó a feudális kiscsaládos társadalom.

Ez a felismerésem aztán magyarázatot adott arra, hogy a középkori Nyugat-Európa miért lehetett a humanizmus bölcsője.

Ezt a nyugat-európai keresztény gyorsan felismerte. A keresztes hadjáratok ugyanis a házasságra nem számítható férfiak elpusztítását szolgálták. Ezt a római pápák sikerrel titokban tartották, pedig ez a cél leplezhetetlen volt. A hadjáratba a legidősebb fiúk nem mehettek, mert azokra szükség volt a jobbágytelkek művelésére. A hadjáratokban való rézvétel után a hazatérésnek tizednyi esélye sem volt. De a katolikus klérus ezekről a kevesekről is igyekezett gondoskodni, ezeket szerzetesrendekbe szervezte. Mivel a keresztes hadjáratokban csak a férfiak pusztultak, a lányokban még nagyobb felesleg keletkezett. Ezeket is egyházi rendekbe kellett szervezni.

Máig egyetlen történész sem vette a bátorságot, hogy a keresztes hadjáratok és az egyház rendek tényleges okára mutasson.

Az ipari forradalom a munkáltatást személyekre bontotta.

Nyugat-Európa a jobbágyrendszer megszűnése után a munkavállalást már személyre bontotta. Amennyire a kiscsaládos jobbágyrendszer tört részére csökkentette a nagycsaládos munkavállalókkal kötött szerződést, az ipari forradalom ezt a család egyes tagjaira bontotta. Amennyire a kiscsaládokra bontott földhasználati szerződéseknek nem volt a világban követője, a munkásokkal személyesen kötött szerződés lassan, de minden kultúrában követésre talált.

Ugyanakkor a közúti hálózatra épült munkamegosztás egyre inkább a családi vállalkozásokra épül.

1982-ben került a kezembe egy munkavállalási statisztika, ami egyértelműen bizonyította, hogy a gazdasági ágazatokban a tíz fő alatti vállatokban dolgozók aránya gyorsan nő, az 500 főnél többet foglalkozatók részesedése pedig gyorsan csökken.

Az ember példátlan mértékben növelte a többsége nyomorát.

A termelésből megélő ember példátlan önpusztítóvá vált. Az egyetlen faj, amelyik módszeresen jelentős önpusztítóvá vált, hosszú távon mégis példátlanul gyorsan szaporodik. Máig a nyomát sem találtam annak, hogy a társadalomtudományok feltárták volna, hogyan alakul a népszaporulatunk, ha nem teremtünk a többség számára nyomort, ha nem pusztítjuk önmagunkat és vagyonunkat rendszeres háborúzással, és nem üldözzük az ember természetes tudásvágyát.

Azt a tudatunk nem tekintette elkerülhetetlennek, és indoktalan pusztításnak minősítette. Nem jutott senkinek az eszébe, mi lett volna, ha az értéktermelők rendelkezhetnek az általunk termelt jövedelemmel, ha nem életet és vagyont pusztító módon háborúznak. Pedig az évenkénti éghajlatváltozások is egyértelműen mutatták, hogy a jobb termésű években, békeidőben csökken a halálozás. Még nem találkoztam olyan társadalomtudóssal, aki számokkal bizonyította volna, hogyan alakult volna a fajunk létszáma, ha csak a társadalom szükségletének megfelelő szintű az elvonás és a kikényszerített szolgáltatás. Ebből azonnal kiderült volna, hogy a spontán népességnövekedés nagyságrenddel nagyobb lett volna az elviselhetőnél.

Minden osztálytársadalom háborúzott.

Jelenleg a már gazdag társadalmak katonai kiadása a nemzeti jövedelmének tizedét sem fordítja annak, ami jellemző volt az osztálytársadalmakban. Azokban meghaladja a nemzeti jövedelem ötödét, ma általában a két százalékát. Kivételes, ha ennél magasabb egy ország hadikiadása. De ez is sok, hiszen a fejlett társadalmak között hetven élve nincs háború, és nem is várható. Az Egyesült Államok hadereje meghaladja az összes demokráciáét. A fejlett társadalmak hadseregét pedig egyre inkább csak a lemaradó túlnépesedő országok közti háborúk megakadályozására használják.

Minden osztálytársadalom üldözte a tudásvágyat.

Sokáig értetlenül álltam a bibliai állítás előtt, hogy a tudásvágy az ember eredendő bűne. Ezzel a bibliamagyarázók sem foglalkoznak. Megelégszenek azzal, hogy ez az asszony, Éva bűne. E bűn alól csak a megváltó, az isten küldöttje adhat majd feloldozást. A kereszténység Krisztust megváltónak tekinti, de azt nem indokolja, hogy Krisztus az eredendő bűntől mivel váltott meg. Azt társadalomtudósként ismertem fel, hogy a magát a termelésből eltartó emberiség létszáma évente maximum 1-2 ezrelékkel nőhetett. Az ennél gyorsabb népességnövekedés önmagában lehetetlenné tette azt, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, a várható életkor, és az iskolázottság növekedhessen. Ezt a tényt ugyan már a két világháború között egy társadalomtudós felismerte, hogy a társadalom célja nem az ország nemzeti jövedelmének a növekedése, hanem az, hogy az egy lakosra jutó fizikai vagyon és a szellemi jövedelem, a várható életkor növekedése jelenti a társadalom növekedését. Ezt a felismerés Bródy András és Rácz Jenő könyve már a múlt század ötvenes éveiben publikálta. Mivel akkor még a lakosság ismereteit nem tekintették vagyonnak, legfeljebb akkor, ha tőkeként működött. Mivel akkor még nem vált nyilvánvalóvá, hogy a társadalom szellemi vagyona, a munkaerő képessége és képzettsége ugyanolyan fontos, mint a fizikai vagyon, a szellemi vagyont nem is tekintettük vagyonnak.

Ezért lepett meg a tény, hogy az ENSZ a tagjainak a társadalmi fejlettségét már három mutató, az egy lakosra jutó jövedelem, a várható életkor és az iskolázottság, eredőjével méri. Ennek a mércének a bevezetéséről csak annyit tudok, az ENSZ statisztikusai javasolták ezt a mércét. Véleményem szerint, ez a mérce minden korábbinál jobb. Ez a mutató a szellemi vagyont ugyan csak az iskolázottsággal, de végre, méri.

A várható életkor figyelembe vétele ugyan vitatható, mert ez csak addig igaz, amíg a várható életkor növekedése csak a munkaképesség határáig társadalmi érdek. Jelenleg már minden fejlett államban általános a munkaképességének és képzettségének növeléséről történő társadalmi gondoskodás, valamint a munkaerő minél magasabb foglalkoztatása. A demokratikus államokban a választási törvények a pártokat arra kényszerítik, hogy a szavazók többségének megnyerése érdekében a munkaképesség korának tényleges hosszabbodása ellenére, csökkentik a nyugdíjkorhatárokat. Ugyanakkor a munkavállalás kezdete egyre jobban kitolódik. A munkaügyesek sem mutatnak arra rá, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására egyre magasabb képzettségre van a társadalomnak szüksége, aminek következtében a munkaképessé válás egyre későbbre kitolódik. A munkaerő nagyobb fele már ma is diplomát szerez, ezek munkavállalása a 25 év közelében lesz általános. A fejlett társadalmakban a nők nagyobb aránya szerez diplomát. Ez is az oka annak, hogy a diplomás nők gyermekvállalása egyre csökken és kitolódik. Ma a fejlett társadalmakban a nők gyermekvállalási átlaga 1.5 körül van. Ezzel szemben a foglalkoztatást mérő statisztika még ma is 15 éves kort tartja a munkaképesség kezdetének. Nem veszi tudomásul azt, hogy a munkaképes korban történő tanulás a szellemi vagyon termelése, tehát a társadalmi érdeket szolgáló foglalkoztatottságot jelent.

Ez EU egyik gyenge szereplésének az egyik oka az alacsony foglalkoztatása. A tagállamai között a legkisebb az évente ledolgozott órák száma, több a munkaszüneti nap és szabadság, valamint legkorábban történik nyugdíjba vonulás. Jelenleg ugyan örömmel fogadom a kormány erőfeszítését a nyugdíjasok foglalkoztatása érdekében, de a nyugdíj korhatár emelése és a későbbi nyugdíjba menés esetén a nagyobb nyugdíj volna a hatékony megoldás.

Ez EU brüsszeli bürokráciája tudatosan elhallgatja a két tényt, egyrészt az évente ledolgozott órák számát, másrészt a tényleges nyugdíjba vonulók korát. Pedig ez az EU tagországok gyenge teljesítményének az elsődleges oka.

A társadalomtudományok legnagyobb hibája.

Nemcsak a társadalomtudományok, de Hararinak is a legnagyobb hibája, hogy az osztálytársadalmak túlnépesedését figyelmen kívül hagyja. A homo sapiens azzal, hogy a gyűjtögetésről áttért a termelésre, olyan életfeltételeket teremtett, ami elkezdte növelni a várható életkorát. Fajunk, amíg gyűjtögetett, az átlagos várható életkora 25 év körül ingadozott. Ez egyensúlyban állt a homo sapiens természetes szaporaságával. Mindkét nemünk ösztönének megfelelően élte a szexuális életét, és az ebből fakadó szaporasága mégis nagyon lassú népességváltozást jelentett. A gyűjtögető társadalmak lakosságának a számra az elfoglalt életterünkön stagnált. Fajunk életének első 140 ezer évében csak a meglévő élettereiből való kirajzással szaporodott. Ezt Harari is jól jellemzi azzal, hogy a homo sapiens ekkor még ritka állat volt.

A gyűjtögetés mellett az életterek eltartó képessége keményen korlátozott volt. Ebben az életmódban minden járóképes személy gyűjtögetett. Harari említést sem tesz arról, hogy a homo sapiens ma is ritka állat lenne, ha nem tér át a gyűjtögetésről a termelésre. Ehhez még azt tegyük hozzá, hogy a termelésre térés óta eltelt közel tízezer év alatt ezerszeresére, az utóbbi száz évben ötszörösére szaporodott. Ez a népességrobbanás úgy zajlott, hogy a létszámunknak mintegy kilenctizede éhezett.

Ezt a változást csalhatatlanul jelzi a növekvő testmagasság, és a várható életkor hossza. Hararinak is ezeket az adatokat kellene közölni.

A túlnépesedést megállította a fogamzásgátlás.

Az osztálytársadalmak közel tízezer évét az jellemezte, hogy a homo sapiens faji ösztöne sokkal nagyobb szaporulatot teremtett, mint amennyit a társadalom képes volt elviselni. A gyűjtögető ember még olyan ritka állat volt, amelyik nemi ösztöne a mintegy 25 éves várható életkornak felelt meg. Nem ismerem az emlősállatok mindegyikének az ösztönös szaporaságát, de azt tudom, hogy amelyeket vadászunk, évente egyszer párosulnak, és általában egy utódot szülnek.

Ez alól egyetlen kivétel a vaddisznó, ami több utódot ellik, és az emberen kívül nincsen ellensége, ragadozója, ráadásul óvatos vad, amit nem könnyű még modern folyós fegyverrel is elejteni. Amíg a házsertést a pestis fenyegette, és az állomány nagy többségét erdei legelőkön tartották, ahol a vaddisznókkal nemcsak találkoztak, de párosultak is, a sertéspestis rendszeresen, 6-8 évenként szinte kipusztította a vaddisznókat. Ez a járvány mindig akkor robbant, amikor a vaddisznók állománya elérte azt a kritikus sűrűséget, amiben a pestis gyorsan terjedhetett. 6-8 évenként sok lett a vaddisznó, amiből kevés maradt. Ahogyan a tudomány megoldotta a házi sertés védelmét a pestistől, és szinte megszűnt az erőkben történő legeltetés, a vaddisznó állományt csak a vadászok tudják eltűrhető mértéken tartani. Évente külön disznóhajtásokat szerveznek, és a kilövése alig korlátozott. Így is mindig nagyobb állomány marad, mint amit az erdészet megengedne.

A többi nagyvad évente egyszer, néhány napon keresztül párosodik, és általában egy utódot ellik.

Az emberhez hasonló testsúlyú vadállatokhoz viszonyítva a férfiak szexuális ösztöne szinte folyamatos, a nők havonta csak néhány napra nem fogamzásképesek. Ez csak azért jöhetett létre, mert az ember fizikai adottságai, fizikai ereje, távolságlegyőző képessége, látása, szaglása, reflexe viszonylag gyenge. Ezzel szemben agyunk, kezeink, hangképző képességünk azonban nagyságrendekkel fejlettebb.