Kopátsy Sándor EO 2018 08 24
Az oktatás
piacosítása
Bevezetés
Mintegy húsz éve egy Halm Tamás
által vezetett közgazdasági vitán vetettem fel, hogy az öregkori ellátást nem a
keresetarányos tőke megtakarításból, azzal arányos mértékben kellene bevezetni,
hanem az a gyermekvállalás eredményével arányos. Az anyáknak valamivel több,
mint az apáknak. A gyermektelenek pedig forduljanak a magánpénztárakhoz. Akkor
még megkülönbözetően bosszantott a magán nyugdíjpénztárak erőltetése is. Azt
kellett tapasztanom, hogy a közgazdászok is idegenül fogadják az ötletemet.
Most, hogy meghívtak a jövő héten
Debrecenben rendezett Közgazdasági Vándorgyűlésre, ami meghatott, és
valószínűleg ez lesz az utolsó ilyen alkalom, újból elővettem az öregkori
ellátási témát. Húsz év alatt szorgalmasan gyűjtöttem az érveket, amik
megerősítették az érveimet. Ugyanakkor tudom, hogy a jelenlegi politikai
körülmények között is reménytelen a javaslatom, mégis leírtam, és
tájékoztatásul elküldöm a Magyar Közgazdasági Társaság elnöknek, főtitkár
asszonyának és Halm Tamásnak, azzal a meggyőződéssel, hogy a téma ma sem
időszerű, de idővel nem lesz megkerülhető.
Nem tőkét kell gyűjteni, hanem jobb munkaerőt.
Ahol az áránál jobb a munkaerő, oda megy a tőke, ahol van tőke, de nem
jó a munkaerő ott pedig meg sem marad. A
tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a jelenkori társadalmak
legfontosabb ágazata a tudásvagyon növelése, vagyis az oktatás lett. Ebből
az következik, hogy az oktatást kellene
leginkább piacosítani. Tudomásul kellene venni, hogy jelenleg az oktatás a
legkevésbé piacosított szektora a társadalomnak. Még az sem tudatosult, hogy az
oktatás a munkaerő minőségét, tudásvagyonát növelő szektor. Ezt jól jelzi a
tény, hogy a foglalkoztatási statisztika a 15 évnél idősebb diákokat, holott
ezek a következő generáció szellemi vagyonát, vagyis az értéktermelő
képességének gyarapítóit nem foglalkoztatottaknak tekinti. Jelenleg azok, akik 15 éves korban abba hagyják a tanulást, és munkát
vállalnak, nem lehetnek a társadalom gazdagítói. Ma az emberiség ötöde
olyan társadalmakban él, ahol csak azok lehetnek a társadalom hatékony építői,
akik minimum 18 éves korukig tanulnak, de még ezek jobb képességű felével még diplomát
is szerezzenek, ami azt jelenti, hogy legfeljebb 24 éves korukban lépnek
munkába.
Ha a munkaerő szellemi vagyonát legalább olyan következetesen mérnénk,
mint a fizikai vagyont, akkor kiderülne, hogy az emberiség egyötöde ma már
olyan társadalmakban él, ahol az egy lakosra jutó szellemi vagyon nagyobb, mint
az egy lakosra jutó fizikai vagyon. Ennyire becsülöm a diplomaszerzésre
fordított munkaidőt és költséget.
A klasszikus közgazdaságtan, mint
a tőkés osztálytársadalmak tudománya, szinte csak a fizikai vagyonigényt vette
figyelembe. A szellemi vagyonból csak azt, ami tőkeként működött. Ezt
megtehette, mert a munkaerő óriási többsége olyan értéktermelő munkát végzett,
ami még a meglévő képességénél is kevesebbet igényelt. A tőkés
osztálytársadalmakban az alkalmazott technika a többségében a munkaerő szellemi
vagyona több volt, mint amennyit a tőkések igényeltek, ezért a tőkés osztálytársadalmak
hasznosítani tudtak. Nem véletlen, hogy
a zsidók bibliája a tudásvágyat eredendő bűnnek minősíti.
A hazai közgazdasági
szakirodalomban talán a legnagyobb hatást az ötvenes években megjelent Rácz Jenő – Bródy Andás könyve: A termelés
tőkeigényéről, hatotta rám. Ebből tanultam meg, hogy az egy lakosra jutó jövedelemmel arányosan kell növelni az egy lakosra
jutó fizikai vagyont is. Ráadásul, ők a képzettséggel szerzett szellemi
vagyont még figyelmen kívül hagyták, de még ez a vagyonigény is minden
kultúrában állandó volt. Akkor becslésem szerint, a két háború között a zsidó
kisebbség vagyona az éves jövedelmük ötszöröse volt. A svábokét és a protestáns
magyarokét háromszorosnak, a katolikus magyarokét és a szlovákokét
kétszeresnek, a románokét és a balkáni szlávokét másfélszeresre becsültem. Az
országban élt cigányság vagyona pedig az éves jövedelmüknél is kisebb volt.
Jelenleg Európában az angolszász,
a germán és a skandináv népek vagyona az éves jövedelmük háromszorosa, a latin
népeké kétszeres. Az Egyesült Államokban az éves jövedelemhez viszonyított
vagyon arányai: A kelet-ázsiai és az európai zsidóság vagyona négyszeres, a
puritánoké, azaz a protestánsoké háromszoros, a latin-amerikaiaké kétszeres, a
feketéké egyszeres. A világ két legnagyobb létszámú etnikumában a kínaiaké
háromszoros, az indiaiaké kétszeres alatt van.
Ezekből az adatokból következett,
hogy nem elég az egy lakosra jutó jövedelmet, hanem ezzel arányosan tartani
kell az egy lakosra jutó vagyon arányát is.
Tehát a népesség növekedése nemcsak
több fogyasztással, de több vagyonigénnyel is jár. Ez pedig azt jelenti, hogy az 1-2 ezreléknél gyorsabb lakosságnövekedés
elviselhetetlen vagyonigényt is támaszt.
Ebből vontam le a következtetést,
hogy az osztálytársadalmak azért kényszerültek halálozás fokozására, mert a
spontán lakosság növekedés nagyságrenddel több felhalmozást igényelt, mint
amennyire a társadalom képes volt. Ezt
máig csak Kína vette tudomásul 1990-ben, amikor nemcsak piacosította a
gazdaságát, de erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást. Ennek köszönhetően
példátlanul gyorsan növeli az egy laksora jutó jövedelmet és vagyont, az
iskolázottságot és a várható életkort.
Kína példátlan eredménye sem volt elég arra, hogy a lakosság növekedésével
járó fizikai és szellemi vagyonigényt reálisan mérjük.
Az osztálytársadalmak vagyonigénye.
A történészek sem figyeltek fel
arra, hogy az osztálytársadalmak oktatása
eleve két eltérő vágányon folyt.
A politikai és a vallási hatalomnak a törvények és dogmák
tiszteletben tartását biztosító apparátusra volt szüksége. Ezért ennek
megfelelő káderképzést épített ki. Ezt ugyan kezdettől fogva igyekezett
elhallgatni. Középiskolámnak a jelmondata: Nem
az iskolának, az életnek tanulunk. Ezzel szemben a mi iskolánk is a Horthy
rendszer szolgálatára tanított bennünket. Az egyházak oktatása pedig az egyház
dogmáinak szentségét szolgálta. Az iskolák vagy az állam, vagy az egyházak
tulajdonában, a pedagógusok pedig azok alkalmazottai voltak. Akkor a
szakszervezetek politikai szerepe korlátozott volt.
Jelenleg szerte a világban a pedagógusok szakszervezetei a
legerősebbek. Alig kap figyelmet a tény, hogy a vállalkozói szektorokban
tört részére zsugorodott a szakszervezeti tagok aránya, ugyanakkor a
közszolgálati szektorokban szinte teljes lett. Ezen belül is a pedagógusok
szakszervezetei a legerősebbek. Ennek az az oka, hogy a pedagógusoknak van a
legtöbb szabadságuk, ezért az egyetlen szakma, ahova a jól kereső férjek
feleségei örömmel helyezkednek el, akiknek nem a nagyobb kereset, hanem a több
szabadság számít. A pedagógusok jövedelmét is a tulajdonos állam, illetve az
egyház szabályozta. A szakmán belüli érvényesülést döntően a társadalmon belüli
rangsor szabályozta. Még senkinek nem jutott az eszébe, hogy megmutassa, hogy a
főispánok, főpapok között hányszor magasabb volt az arányszámuk az uralkodó
osztálynak, az arisztokráciának. Amíg a gazdaságban a vezetőválasztásban
elsődleges szempont a képesség, addig a közszolgáltatásokban legfeljebb a
származáson belül válogattak. A középkori egyetemek rektora mindig a teológiai
kar vezetője volt. Ez csak a szakokra osztódott egyetemek elterjedésével változhatott.
A művészek és a hivatásos sportolók képzése azonban eleve a felismert
és elfogadott képesség volt. Az senkinek nem tűnt fel, hogy csak ebben a két
szakmában nem számított a származás, és a politikai hatalom pedig nem szólt
bele a javadalmazásba.
A művészek munkáival szemben az
uralkodó osztály kincsképzése óriási keresletet teremtett a művészek munkáival
szemben. Ez volt a magyarázata annak, hogy
a még nagyon szegény társadalmakat is óriási kincsképzés jellemezte. A
hivatásos sportolókra pedig a politikai hatalomnak azért volt szüksége, mert a
diktatúrák kegyetlenségeinek elfogadását a nép számára a cirkuszok
biztosították.
A technika kevesebb és képzetlenebb munkaerőt igényelt.
A társadalomtudományok máig nem ismerték fel, hogy az osztálytársadalmakban
a technikai fejlődés a munkaerő többségével szemben nem több, hanem kevesebb
tudást, szellemi erőfeszítést követeltek. Ez azért maradhatott rejtve, mert
magát a technikai fejlődést az egyre több ismeret tette lehetővé. A fejlettebb technikát zsenik találták fel.
Azok hatékony működtetéséhez azonban egyre kevesebb képességre lett szükség. Az
ipari forradalom találmányai zseniknek köszönhetők, de azok hatékony
működtetése egyre kevésbé képzett munkaerőt igényelt. Az ipari forradalom
előtt a céhipar munkaerőigénye több éves tanulást, gyakorlást követelt. Ez még
a háziipar esetében is így volt, mert annak a minősége is nagyon függött a
képességtől. Ezzel szemben a gyáriparban, a bányászatban, majd a
mezőgazdaságban is, a gépekkel történő termelésre szinte mindenki a fizikai
ereje arányában alkalmasnak bizonyult.
Évezredeken keresztül a technikai eredmények működtetéséhez egyre több,
a korábban igényeltnél is kevesebb képességre, képzettségre lett szükség.
Ez a folyamat csak a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, a 20.
század elején tetőzött. A munkaerő
többségének csak a fizikai erejére volt kereslet. De még ezek többsége is a
munkaadók igényénél is kisebb nélkülözhető volt. Azt egyetlen társadalomtudós
és forradalmár sem ismerte fel, hogy a munkaerő kizsákmányolása azért volt
jellemző, mert a munkaerő mennyiségi és minőségi kínálata a keresleténél
nagyobb volt. Nem a rabszolgatartó, nem a földesúr, és nem a tőkés vállalkozó
volt szívtelen, a munkásaival szemben közömbös, hanem a rabszolga, a jobbágy és
a munkás kínálata volt lényegesen több a keresletüknél. Minden rendszerben az árak nem az eladók elvárásai, hanem a kereslet és
kínálat egyensúlyán alapulnak. Ezért bukott meg minden olyan rendszer,
amelyik nem a kereslet és a kínálat egyensúlyára épült.
A társadalomtudósok és a forradalmárok nem ismerték fel, hogy a
munkaerő azért volt olcsó, azért volt kizsákmányolható, mert még a munkaerő mennyiségi
és minőségi kínálata nagyobb volt, mint a foglalkoztatók igénye. Ez azért nem vált nyilvánvalóvá, mert nem
tudatosult a túlnépesedés ténye. A
kizsákmányolás nem a munkaadó akaratából, hanem a munkaerő mennyiségi és
minőségi túlkínálatából fakadt. Ez
csak akkor szűnt meg, amikor a tudományos és technikai forradalom lehetővé
tette a gyermekvállalás feletti döntést, viszonylag egyszerűen és olcsón élni
lehetett a gyerekvállalás feletti döntéssel.
Máig nem írta le senki, hogy az egy lakosra jutó jövedelemnek,
vagyonnak, a várható életkornak és az iskoláztatásnak az elképzelhetetlenül
gyors növekedése csak azért történhetett meg, mert váratlanul és gyorsan
csökkent a gyermekvállalás. A olcsó és egyszerű fogamzásgátlás tette
lehetővé az utódvállalás feletti döntést.
A nyugati társadalomtudósok és politikusok 1990-ben botránkoztak azon,
hogy Kínában politikai erőszakkal korlátozzák a gyermekvállalást, de arra nem
gondoltak, hogy ez a puritán Nyugaton és a Távol-Keleten már a megelőző ötven
évben spontán megtörtént, és e nélkül a puritán népek óriási társadalmi fölénye
sem alakulhatott volna ki. Máig nem tudatosult, hogy a Nyugaton, az utóbbi
közel száz évben elért váratlan társadalmi siker előfeltétele az volt, hogy a
szülők dönthetnek a gyermekvállalásuk felett, és azok még annyi gyermeket sem
vállaltak, ami a létszámot biztosítaná.
Jelenleg az emberiség puritán kétötödében elképesztő gyorsasággal nő az
egy lakosra jutó jövedelem, vagyon, a várható életkor és az iskolázottság. Ezt
csak az tette lehetővé, hogy megszűnt a túlnépesedés. Ugyanakkor az
emberiség háromötöde viszonylag egyre jobban lemarad, mert kulturálisan éretlenül
és gazdaságilag szegényen élő népek spontán népszaporulata felgyorsult, a
népessége gyorsabban növekszik, mint valaha. A mély szegénység gyors
csökkenése, a jobb táplálkozás és az egészségügyi forradalom vívmányainak
köszönhetően csökkent a halandóság, nőtt a spontán népszaporulat. A jelen
legnagyobb történelemformáló eseménye az, hogy a gazdag puritán lakosú
országokban spontán, Kínában pedig a politikai erőszakkal csökkent a népszaporulat,
és ennek köszönhetően példátlan mértékben fejlődik a társadalom, nő az egy
lakosra jutó jövedelem és vagyon, hosszabbodik a várható életkor és nő az
iskolázottság.
Ezzel egy időben az emberiség
kétharmadában tízszer gyorsabban nő a lakosság, mert csökkent a mély nyomorban
élők aránya, teret foglaltak az egészségügy vívmányai. Az egy lakosra jutó
jövedelem lassan, a vagyon gyorsan csökken.
Százmilliók akarnak a lemaradó
világból a jóléti államokba vándorolni. A
túlnépesedő, ezért lemaradó társadalmakban a lakosság nagy többsége, legalább
kétmilliárd ember számára a gyorsan fejlődő országokba vándorlás az egyetlen
elérhető életcél. Ezekről, még ha a fejlett államokban csak munkanélküliek
lennének, akkor is jobban gondoskodna róluk a társadalom, mint amire
számíthatnak a hazájukban. Ezeknek a
bevándorolni akarók azonban egyetlen századát sem képesek befogadni a fejlett,
csökkenő lakosságú országok, mert generációkon keresztül sem képesek
asszimilálódni.
Csak egyetlen megoldás lehetséges, hogy a lemaradó országokban
megszűnik a túlnépesedés, sikerül elterjeszteni a fogamzásgátlók általános
használatát, és 12 év fölé emelni az iskolázottságot. Azonban amire ez
elérhető, 10 milliárd embert kell eltartani a földnek.
Jelenleg az emberiség háromötöde túlnépesedő.
Amíg az emberiség háromötöde
túlnépesedik, ott a társadalmi fejlődés lehetetlen. Mint említettem számukra
csak a túlnépesedés megállítása jelenthet megoldást. Ezzel szemben a Fejlett Nyugat
ebben a térségben csak olyan feladatokat támogat, ne legyenek ott egymás
pusztító háborúk, csökkenjen a gyermekhalandóság, szűnjenek meg a járványok.
Ezek a célok szinte megvalósultak. Jelenleg
az emberiség háromötöde olyan társadalmakban él, ahol a Nyugat jótékonysági
akciói hatására két milliárddal többen élnek. Az ugyan nemcsak erkölcsileg,
de technikailag is elfogadhatatlan, hogy a felesleges lakosságot elpusztítsák.
Egyelőre csak két lehetőség kínálkozik. A
fejlett világ terjessze el a fogamzásgátlók használatát, és növelje a lakosság
iskolázottságát. Csak ez a két módszer csökkenteti a gyermekvállalást, a
túlnépesedést.
A kevesebb gyermekvállalás előnye.
Közgazdászként szégyelltem magam,
amikor a diplomás fiatalok nagycsaládját lelkesen támogattam. Kapcsolatba
kerültem az egyházi középiskola után egyetemet végzett fiatalokkal. Ezek
számára megkülönböztetett nehézséget jelentett az egyetemre jutás. Arra
kényszerültek, hogy ipari vállaltokban vállaljanak munkát. A kemény erkölcsük
és nyelvtudásuk révén hamar felfedezték őket. Néhány év után a vállat vezetői,
mint munkásokat küldték őket egyetemekre. Ott is jól szerepeltek, hiszen gyakorlati
tapasztalatokkal rendelkeztek. Diplomájuk után a munkahelyük örömmel várta
őket.
Ezek a fiatalok a katolikus
egyházi dogmának megfelelően lelkes gyermekvállalók, és sikeres gyermeknevelők
lettek. Ezek megőrizték a középiskolás közösséget, fenntartották a
barátságukat. Először spontán jöttek össze egymás lakásában. Rájöttek azonban,
hogy NACSAK, azaz Nagy Családosak Köre néven rendszeres kapcsolatuk értéket
jelent. A karrierjük a privatizáció után tovább emelkedett. A külföldi
beszállítók megbízottjai lettek, jól kerestek. Meggyőződésem szerint, az
egyetemi társaik átlagánál lényegesen jobban megfizetettek lettek, mivel
szakmai hálózatot is jelentettek.
Ennek alapján lettem a diplomás
családok több gyermeket vállalásának a híve. Ezért fogadtam kétségekkel a kínai
általánosan egyetlen gyermekre történő korlátozást. Ma is annak a híve vagyok,
hogy a társadalom érdeke ugyan a gyermekvállalás korlátozása, de ezen belül az
alacsony átlagot a szülők jövedelme és iskolázottsága alapján progresszíven
kellene szabályozni. A szülők felső
jövedelmű és iskolázott tizede számára ne legyen plafon, az alsó tized számára
pedig az egyhez is feltételt kötnék. Ennek ellenre nem vitatom, hogy egy
ilyen erkölcsileg embertelen rendszer alkalmazásakor fel kell mérni ennek a
közvélemény számára történő fogadtatását. Kínában is erre ébredtek, és már el
is indultak a rugalmasabb alkalmazás útján.
A kínai gyermekvállalási reform azonban valamire megtanított. Az
egyetlen gyereküket sokkal hatékonyabban nevelik a szülők. Jelenleg a
szakma csodálkozik az egyetlen gyermekű kínai generáción. 1990 óta nemcsak a
kínai társadalom fejlődése is elképzelhetetlen csoda lett. Ezen belül azonban
kiderült, hogy az egyetlen gyermekek nevelése példátlanul sikeresnek bizonyult.
Azt illett volna tudni, hogy a szülőknek az egyetlen gyermekük
nevelésére mennyivel több jövedelmet és szülői figyelmet fordítanak.
Jelenleg erre éppen az Egyesült
Államokban figyeltek fel. Az 1990 után született generációk iskolaválasztása,
egészségének védelme, képességének a feltárása példátlan eredményeket hozott.
Arra egy amerikai ingatlanügynök tanított meg, hogy az iskolás gyermekes
családok számára az elsődleges szempont, milyen iskola van a lakás körzetében.
Kínában ez bebizonyosodott, a legjobb iskolák körzetében sokkal magasabbak az
ingatlanárak.
A felmérések szerint az 1990 utáni kínai korosztályoknak a technikai új
számára nagyobb az affinitásuk, mint bármelyik amerikai államban. Gyorsabban
veszik át az újat, mint bárhol a világon. Ebből tanultam meg, hogy a társadalomtudományoknak
mérni kellene az új befogadásának sebességét. Az nálunk is köztudott, hogy a
gyerekek gyorsabban veszik át a technikai újat, mint a diplomás szüleik. Nem is
szólva a nagyszülők hozzáállásáról. A nagy faj, hogy ebben a pedagógusok sem járnak
az élen.
A hazai művészek és sportolók oktatása.
Nemcsak az egész ország
közvéleményét, de a világ televíziós csatornáit is felébresztette a Magyar
Televízió Virtuózok címen közvetített zeni versenye. Világosan bemutatta, hogy
a művészek és a sportolók képzésében a világ élvonalában vagyunk, ugyanakkor a
közoktatásunk egyre jobban lemarad. Bármennyire egyértelmű ennek az oka, nem
vesszük tudomásul.
A művészetre és a sportra való
képességeket a két ágazatban az oktatók, trénerek igyekeznek minél előbb felfedezni,
és azt minél korábban fejleszteni. Ezzel szemben a közoktatásban először a
középiskolákban kezdődik, de jellemzővé az egyetemeken, tehát nagyon megkésve
alkalmazzák.
Az úszók esetében a
vízbiztonságot a születés utáni első hónapokban kezdik. A labdaérzéket hat éves
korban kezdik fejleszteni. A legnagyobb
különbség azonban abban van, hogy a művészek és a sportolók képzése nem ismeri
az évente három hónapos szabadságot. Nevetségesnek tűnik, ha az
operaénekesek, zongoristák, atléták, labdarúgók nyáron, karácsonykor,
húsvétkor, összesen három hónapra távol maradnának a szakmájuktól. A reál és a
humán szakterületen azonban ez a jellemző.
Senkinek nem jutott eszébe, hogy
a közoktatásnak is hasonló elvre kellene épülni.
A magzati kihordás szerepe.
Erre a finnországi tapasztalok
hívták fel a figyelmemet. Ott 80 éve rögzítik az újszülöttek adatait,
testsúlyát, testhosszát és a koponyájuk körméretét. Ezek az adatok alapján
rangsorolják az évjáratokat és öt évenként mérik az eredményt. Már az iskolai
eredményekben egyértelművé vált, hogy a jó magzati kihordástól függ az
eredmény. A felső tized négy évvel az átlagnál több évet tölt iskolában, és
jobbak a tanulási eredményeik is jobbak. Még meglepőbb, hogy ötven éves
korukban lényegesen több adót fizetnek. A várható életkorukról még nem tudtam
adatot szerezni.
Ezzel szemben az egészségügy
százszor annyit költ a koraszülöttek, a gyengén kihordottak megmentésére, mint
a jó kihordásért az anyák jutalmazására. Nem a koraszülöttek megmentésére
költött kiadás az indoktalan, hanem a sikeres kihordások jutalmazásnak
elmaradása az. Tudomásul kellene venni,
hogy a következő generáció teljesítménye jobban függ a magzatok jó
kihordásától, mint a napi politika hatásától.
Nincs mentsége annak, hogy a
magzat kihordásának várható eredményét nem mérjük, és az anyákat ezért nem
jutalmazzuk.
Az első négy évben megszerzett szókincs.
Az Egyesült Államokban az
agykutatók tanácsára négyszázezer négyéves gyermek szókincsét felmérték. A
tudósokat is meglepte az első eredmény. A felső tized szókincse az alsó tized
négyszerese volt. Kiderült, hogy a nagy szókincsűek közösségben éltek. Tehát
nem annyira a szülők szókincséből, mint az óvodás csoporttársaiktól, vagyis
egymástól tanulnak.
Néhány év után a szókincs
felmérését kiterjesztették az egész évjáratra. A múlt évben már a középfokú
végzettségű korosztályon bizonyosodott be, hogy a négy éves korban megszerzett
szókincs nagysága az iskolai eredményekkel is szoros korrelációban van. Ezért
törvénybe iktatták, hogy szülői kötelesség heti két napon óvodába vinni a
gyermeküket.
Meglepő, hogy az iskolás kor
előtti közösség milyen fontos az agyfejlődés szempontjából. Szerencsére, az
anyák munkaviszonyának megtartása jobban hat a gyermekük életteljesítményére,
mint az állandó családi környezet.
Nehezen érthető, hogy a magyar
oktatáspolitika mennyire figyelmen kívül hagyja az agyfejlődésről szerzett
nemzetközi tapasztalatokat. Az elmúlt évben a szingapúri oktatási miniszter
levélben gratulált a legnagyobb szókincsű gyermek szüleinek és közölte, hogy a
gyermekük a legjobb iskolába is beiratkozhat, és az angol nyelvtanulását az
állam finanszírozza. Nem véletlen tehát, hogy Szingapúr az ENSZ PISA szerint
még Dél-Koreát és Finnországot is megelőzi.
A közoktatás is legyen az egész évben folyamatos.
Elképesztőnek tartom, hogy a legfontosabb vagyonképző ágazat a
közoktatás az egyetlen, amelyikben évente három hónapra szünetel az
üzemeltetés, fel van függesztve a diákok tanulása, üresek az épületek, fűzetést
kapnak a pedagógusok. Történik ez annak ellenére, hogy ezt a megszakítást
valaki a szakmából indokolta volna. A művész és a sportoló számára természetes
a folyamatos képzés, mert a teljesítményük lényegesen gyengébb lenne a
versenyeken. Ugyanakkor nyelvek, a reál és humán tárgyak képzését évente
háromszor, megszakítjuk. Ezt a nyelvek esetében ugyan a közvélemény is
ostobaságnak tartja. Köztudott, hogy a nyelvtanulás legjobb módja a nyelvi
környezetben való élés.
A közoktatás is homogén tanulócsoportokban történjen.
A heterogén tanulócsoport a
pedagógust is megoldhatatlan feladat elé állítja. A két képességcsoport, a reál
és a humán tárgyak képességei között is akkora a befogadó képességek közti
különbség, hogy nem lehet olyan színvonalat találni, amit a közösség minden
tagja képes befogadni. A pedagógus csak azt teheti, hogy viszonylag alacsony
szintet választ, de annak a befogadása a legjobbak számára nem feladat. Csak a viszonylag homogén képességű
tanulócsoportot lehet eredményesen tanítani.
Zárszó.
A legutóbbi húsz év gyűjtöttem az
indokoltságot, amiket korábban nem ismertem, ezért elképzelésem csak
megerősödött. Annak ellenére, hogy a megvalósíthatásának nem jöttek létre a
politikai és tudati feltételei a honlapomon közölni fogom. Még egyszer köszönöm
a kedves meghívást
Miskolc, 2018. Augusztus 27. Kopátsy Sándor