Kopátsy Sándor EH 2018 07 16
A hazai szellemi vagyon
maximalizálása
Harari könyvhöz
A szellemi vagyonképzés maximalizálása helyett a gyerekvállalás
számának a maximalizálását ösztönözzük. A magyar kormányok egyike sem vette
tudomásul, hogy a jelenkorban már nem a minél több gyermekvállalása az elsődleges,
hanem azok minőségének maximalizálása. Nem vesszük tudomásul, hogy fordult
a világunk. A fajunk történetének az utóbbi közel tízezer évében a következő
generációnak mind a mennyisége, mind a minősége meghaladta a társadalom
felhasználó képességét. Jelenleg a fejlett és gazdag társadalomban már a
létszám tartásához sem vállalnak elég gyermeket. A felnevelésük ugyan
példátlanul gyorsan javul, de a tudományos és technikai forradalom által
támasztott igényt nem elégíti ki. Kevés gyermek születik, és azok minősége
messze lemarad attól, amint a társadalom igényelne.
Ez a múlt század közepétől az emberiség már fejlett, demokrata és
puritán ötödében megszűnt a túlzott gyermekvállalás. Ennél is sokkal nagyobb
problémát jelent, hogy ezek javuló minősége ellenére is lemarad a tudományos és
technikai forradalom teljesíthetetlen minőségi igénytől.
Az emberiség másik ötöde, elsősorban a keményen puritán lakosságú Kína
túlnépesedő, és ezért lemaradó társadalom maradt. Ez a birodalom csak
1990-ben erőszakkal állította le a túlnépesedését. Ennek köszönhetően azonban példátlanul
gyorsan növeli az egy lakosra vetített jövedelmet, az iskolázottságot és a
vagyont.
Az emberiség harmadik ötöde, a latin és az ortodox keresztény népek
egyrészt nem puritánok, másrészt túlnépesedik. Ez ugyan lassul, várhatóan néhány
generáció után leáll a túlnépesedésük. Ennek köszönhetően javulhat az
egylakosra jutó fejlettségük. A puritán kétötödtől ugyan továbbra is egyre
inkább lemaradnak, de a túlnépesedő, lemaradó kétötöd feletti előnyük növekedni
fog.
Az emberisség kétötöde, a dél-ázsiaiak, a közel-keletiek és a
Szaharától déli térségében élők, mivel nem puritánok, és túlnépesedők belátható
ideig egyre jobban le fognak maradni.
Ennek az lesz a következménye,
hogy fajunk kultúrái közti különbségek óriásira tágulnak.
Harari sem utal arra, hogy a
tudományos és technikai forradalom előtt az emberiség nagy többsége közel a
létminimumhoz közel volt. A lakosság
nagy többségének az életszínvonalában alig volt különbség. Ennek van egy
kiváló mércéje, a lakosság átlagos magassága. Ez a mutató világosan megmutatja.
A fejlett társadalmakban a lakosság többsége lényegesen alacsonyabbak volt.
Ezek a mutató csak akkor változott meg, amikor megtörtént a városi közművek
kiépítése, a városokban jobban működtek az egészségügyi szolgáltatások, javult
a lakosság élelmezése. A 19. század
elején kezdett nőni az iparosodott városokban a lakosok testmagassága és
várható életkora.
Jelenleg a gazdag társadalmakban a felnőtt férfiak átlagmagassága 180
centi felett van, harminc centivel magasabbak, mint 150 éve voltak. A
tudományos és technikai forradalom előtt a nyugat-európai
munkás alig volt magasabb és alig élt tovább, mint az emberiség átlaga. Jelenleg
a brit, a germán és a skandináv munkás húsz centivel magasabb és harminc évvel
tovább él, mint az indiaiak. Ez annak a következménye, hogy a fejlett puritán társadalmakban az egy
lakosra jutó jövedelem tízszer, hússzor magasabb, mint a szegény, túlnépesedő
társadalmakban. Az emberiség elmaradt
kétötödében a lakosság kilenctizede sokkal szegényebb, mint a fejlett
társadalmakban az alsó tizedé. Jelenleg közel
hárommilliárd ember él olyan szegénységben, hogy számára karriert jelentene, ha
a gazdag országokban munkanélküli segélyből élhetne. Ennyi ember álma, ha a
fejlett országokban munkanélküli lehetne.
Fajunk korábbi életében a néhány
százalékos uralkodó osztálytól eltekintve, a többség jövedelme szinte hasonló
volt. A különbségek tized ekkorák voltak, de erről sem szerezhettek tudomást.
Most a kommunikációs csatornákon keresztül mindent látnak, a közlekedési
feltételek pedig lehetővé teszik, hogy szerencsét próbáljanak.
Ugyanakkor a fejlett országok felvevő képessége ezred része sincs az
odavágyókénak. Ez az ezrednyi lehetőség is csak azok számára realitás,
akiknek szakmájuk van, és legalább középfokon ismerik a befogadó ország
nyelvét.
A munkaerő fejlettebb országokba
vándorlás vágya azonban a fejlett világon belül is bőven fedezi az igényeket. A
hidegháborúban a két tábor között nehezen áthatolható kerítések, aláaknázott területek,
katonai határőrség volt. A hidegháború megszűnése után, az EU fejlett világán belül, a szomszéd államok között is vannak 4:1
arányú jövedelemkülönbségek. Ez számunkra az EU-n belül is működik. A
tagországok bérszínvonalai között is hasonló különbségek vannak. A gazdag és a
szegény országnak közös határuk is lehet.
Ennek klasszikus példája az
Egyesült Államok és Mexikó közti ezer kilométeres közös határ volt. Ráadásul a
határ közeli térségekben a spanyol nyelv elterjedt, azzal is lehetett munkát vállalni.
Ez a határon már évtizedek óta is állt kerítés. Jelenleg a világ legmagasabb,
legnehezebben átmászható kerítését tervezik. Az Egyesült Államok is felismerte,
hogy százszor annyi latin-amerikai szeretne ott élni, mint amennyi befogadása
hatékony lehetne. Nemcsak az Egyesült
Államok, de a másik három óceánokon túli angolszász ország is az elmúlt ötven ében
áttért a munkaerőigényéhez igazodó befogadásra.
A tudományos és technikai
forradalom azonban szinte mindenki számára kinyitotta a tájékozottságot és megoldhatóbbá
tette a távolságok legyőzhetőségét.
Az Egyesült Államok már száz éve
a latin-amerikai képzetlen és olcsó munkaerőt fogadta be. Ez szinte az
ezredfordulóig döntően mexikói bevándorlást jelentett, de ezután szinte az
egész Latin-Amerikára kiterjedt, ezek is a mexikói határon akarnak átszivárogni.
Ennek fékezésre ugyan felépítették az első, nem politikai okból létesített
technikai határzárat, ami fékezte, de nem állította meg a bevándorlást.
Az Egyesült Államok és a másik három óceánokon túli angolszász ország
maradt továbbra is a négy legjelentősebb befogadó. Mindegyikük igyekszik a
tényleges munkaerő piaci helyzetéhez igazítani a pályázókból történő szelekcióját.
Hogyan szabályozzuk a lakosság országok közti mozgását?
A jelen világpolitikai harcainak fő
jellemzője annak eldöntése, hogyan kell levezetni az jelenkor emberiségén
belüli munkaerő mozgását.
2015-ben vált először világpolitikai eseménnyé, hogy a lemaradó
Közel-Keletről az EU országokba akarnak milliók áttelepülni. Nem azért,
mert itt szükségük van rájuk, hanem azért, mert a nyugat-európai jóléti országokban a munkanélküliség is sokkal jobb
életviszonyokat teremt, mint amiben otthon nem is reménykedhetnek. Ugyanakkor
az EU fejlett országaiban a munkaerő alsó tizede jobb megoldásnak tekinti a
munkanélküliek társadalmi ellátását, mint a legkisebb igényű munkák
elvállalását. Ezért a fejlett, gazdag jóléti országokban hiány jelentkezett az
igénytelen munkák elvállalásában. Az euró övezeten belül Németország a
leértékelt valutájának köszönhetően óriási külkereskedelmi pozitív egyenleget
ér el, és ez az exportlehetőség növeli a munkaerő keresletét. Ezt a helyzetet
az EU brüsszeli bürokratái is félre értették. Ahelyett, hogy a tartósan
munkanélküliek társadalmi ellátását csökkentették volna, és ezzel az igényetlen
munkák iránt is megnőtt volna a kereslet, örömmel fogadták be az idegen
kultúrájú, képzelten és a befogadó ország nyelvét nem ismerő közel-keleti és
dél-ázsiai bevándorlókat. Nem vették tudomásul, hogy azok nincs semmi
képzettségük. Márpedig az ilyen
bevándorlók nem értéket, hanem terhet jelentenek a társadalomnak.
A gyenge munkaerőben hiányos
társadalmak ugyan az EU létrehozása óta élvezték a tagországokból a munkaerő bevándorlását,
de igyekeztek csak annak a javát befogadni. Az EU kevésbé fejlett, lényegesen
alacsonyabb bérű tagországokból örömmel fogadták be a képzett munkaerőt. Az
alkalmatlanokat igyekeztek elhárítani. Ezt jól jellemezte a tény, hogy az EU
dél-keleti részén élő cigányság befogadása elől elzárkóztak. Ebből is levonhatták
volna a tanulságot: A használható, de
igénytelen bevándorló talált kincs, a használhatatlan azonban elviselhetetlen
teher. Ez a teher annál nagyobb, minél agresszívebb a használhatatlan
bevándorló. A terhük pedig egyre nagyobb, mivel gyorsabban szaporodnak.
A bevándorlások magyar tanulsága.
Először nézzük meg az
ezer éves magyar tapasztalatokat.
Először azt kellene tudomásul venni, hogy mi a honfoglalás óta mindig
csak a legnagyobb, de mégis kisebbségét jelentő etnikum voltunk a Kárpát
Medencében. Mindig igyekeztünk ennek az ellenkezőjét bizonygatni, de ezt soha
nem a tárgyilagos tényekkel. Ezt első királyunk, Szent István az Intelmeiben is
hangsúlyozta. Az utódai mind nyugtról, mind keletről rendszeresen befogadók voltak.
A Kárpát Medencéből az egyetlen jeltős kivándorlás csak az utolsó kétszáz
névben az Egyesült Államokban történt. Ezen belül ez a magyar etnikumot sem
jobban érintette. Trianon után, a két világháború között, a döntően magyar
etnikumúvá vált országból nem volt jelentős kivándorlás. Nagyon nagy történelmi
veszteséget jelentett azonban a második világháború előtt, alatt és után a
zsidóságunk öthatodának az elvesztése. Ilyen
hatású veszteség ezer év alatt nem érte az országot. Ehhez viszonyítva minden
úgynevezett nemzeti tragédiánk jelentéktelen volt. Ennek ellenére még egyetlen
felmérést sem találtam arról, hogy mennyivel másként alakult volna az országunk
történelme, ha megmarad a mintegy 6 százalékos zsidó kisebbségünk.
Germán kisebbségünk.
Már a középkorban is az államunk pénzügyei érdekében fontos volt a
bányakincsek kitermelése. Ennek érdekében az ehhez értő német bányászokat
telepítettünk be. Ezek azonban csak
akkor voltak hajlandók, ha autonómiájukra garanciát kaptak. Erdély és a
Felvidék bányáira szászokat telepítettünk. Erdélyben, a Fejedelemségben nemcsak
autonómiát, de államalkotó etnikumi rangot is kaptak, és évezhettek egészen a
Szabadságharcban felszámolt Fejedelemségig. Máig nem valljuk be, hogy az 1848.
márciusi pontokban kimondott Unió Erdéllyel valóra váltása volt az első
tragikus lépés annak irányába, hogy Erdélyt Trianonban végleg elvesztettük.
A felvidéki szászoknak ugyan nem
volt soha államalkotó etnikumi rangjuk, de mint városok autonómiát élveztek.
Az első két nagy germán etnikumunk viszonylag jól érezte magát, és az
országos átlagnál lényegesen jobban érezhette magát.
A magyar történészek nagy
adóssága annak mellőzése, hogy a szászok voltak az egyetlen etnikum, amelyiket
viszonylag egyenrangúként kezeltünk egészen az Erdélyi Fejedelemség 1849-es
felszámolásáig.
Az oszmán uralomtól megszabadulva jelentős germán, svábnak nevezett,
jobbágyság betelepítése történt. Trianon után ezek maradtak a legnépesebb
etnikumunk. Annak ellenére, hogy II. József által bevezetett
jobbágyfelszabadulást sikerült megakadályozni, a Magyar Királyság területén
1849-ig a legjobban élő jobbágyok a svábok maradtak. Ez a fölényük Trianon után
megnőtt, mint kisáru termelő parasztságnak. Ez abban jelentkezett, hogy a
magyar közvélemény nemcsak az okos és ügye zsidókat, de a nálunk puritánabb
svábokat is irigyelte. Hitler náci Németországának sikerei aztán felélesztették
a svábok autonómiás törekvését, és országunk történetében először alakult ki,
hogy egy etnikum a többinél nagyobb függetlenséget, a náci hadseregben
teljesített szolgálatot követelhetett.
A náci birodalom bukása után aztán a bolsevik magyar kormány kapott az
alkalmon, és a svábok többségüket kitelepítette. Mára szinte felszívódott a
svábság.
A zsidó etnikumunk.
A 19. század közepéig az
országunkban élő zsidóság kis létszámú, és jelentéktelen szerepű,
megkülönböztetetten lekezelt volt, gettókba kényszerített etnikum volt. A
magyar történészek ennek az okát nem kutatták. Pedig egyértelmű a magyarázata,
a feudális magyar társadalomban nem volt a polgárosodás számára levegő, azaz
alkalom. Ehhez tegyük hozzá, hogy az óriási politikai súlyú római katolikus
egyház eleve antiszemita volt. A
vasúthálózat kiépülése előtt az országunkban sem a külkereskedelem, sem a
belkereskedelem nem játszott fontos szerepet.
A külkereskedelem az Oszmán
Hódoltság előtt szinte csak a színes fémek viszonylag jelentéktelen exportját
jelentette. Csak a Hódoltságban vált
fontossá a lábon kihajtott jószág, elsősorban a marha. Azok felvásárlása,
és a nyugati, a germán és az olasz kereskedőknek történő átadása a magyar
jobbágyokból lett tőzsérek feladata volt. Ez
a kereskedelem az országon belül tehát magyar etnikumú kereskedők kezében volt.
A magyar történészek egyik nagy
adóssága annak elhallgatása, hogy az Oszmán Hódoltságban nem volt röghöz kötött
jobbágyság. Minden föld a szultán tulajdonába került, amit a szpáhikon
keresztül adott bérbe a szabadon kötözhető, kereskedhető, vagyont birtokolható,
önkormányzatokban élő parasztpolgárok lehettek. Ez aligha jelentette azt, hogy
az átlagjobbágy jobban élhetett, csak azt, hogy az ügyesebbek
meggazdagodhattak, a településeik pedig önkormányzatok formájában működhettek.
Ezt Erdei Ferenc már a két háború
között tudományosan feltárta, de politikusok és a történészek igyekeznek
elhallgatni. Pedig az Oszmán Hódoltság óriási pozitív szerepet játszott abban,
hogy a szultán által uralt térségben parasztpolgárosodás és reformáció
történhetett. Egetlen történész sem hangsúlyozza, hogy Debrecen, Szeged,
Szabadka parasztpolgárok autonóm városok, és a még a falvak is önkormányzatok
voltak.
Még meglepőbb, hogy a protestáns
egyházak sem hangsúlyozzák, hogy a létezésüket csak a szultánnak köszönhetik.
Vallásszabadság csak a Hódoltságban és az Erdélyi Fejedelemségben volt. Ezt
Móricz Zsigmond miden politikusunknál és történészünknél jobban felismerte.
A Tisza szabályozásának történelmi jelentősége.
A túlságosan politikai alapon dolgozó történészek máig nem
hangsúlyozzák, sem a Tisza szabályozásának, sem a vasúthálózat kiépítésének a történelmi
szerepét. Pedig ezek voltak az országunk előző ezer éves történelmének a
legfontosabb eseményei.
A Tisza árterületeinek hasznosítása azt jelentette, hogy a Kárpát
Medencében először érékelődött fel a Tisza alföldi vízgyűjtő térsége. A magyar történészek máig nem
hangsúlyozzák, hogy a honfoglaló őseink számára a Kárpát Medencéből szinte csak
az Alföld peremvidéke, és az ország nyugati dombvidéke volt a földművelésre
alkalmas.
Ezt már középiskolás koromban
felismertem azon, hogy a keresztény
hitre tért országunk püspökségeinek mindegyike ott volt, ahol akkor megtörténhetett
a földművelésre történő áttérés. Ott, ahol a Tisza szabályozása előtt nem
volt lehetőség a gabonatermelésre térésre nem alakult egyetlen püspökség.
Egyetlen kivételnek a Csanádi Püspökség látszott. A Csanádi Püspökséget Szent
István később, fia nevelője, Gellért számára alapította, és nem Szegedre, hanem
a Maros-erdejébe telepítette.
Kalocsa pedig nem az Alföldnek,
hanem a Dunának, mint fontos vízi útnak, és a jobb parti Dunántúlnak
köszönhette a súlyát
A Tisza csak a szabályozása után lett a magyarság többségét eltartó
szántóföldi térség. Sokat mondana egy olyan adat, hogyan oszlott meg az
ország területén a gabonatermelés a Tisza szabályozása előtt és után.
A magyar történészek az ország
területi megtartását kiemelt követelménynek tekintették. Az mégsem jutott
senkinek eszébe, hogy a Tisza
szabályozásának köszönhetően közel tízmegyényi terület változhatott át
árterületről gabonatermővé.
A vasúttal tízedére közelebb kerültünk a Nyugathoz.
A romantikus magyar
történelemfelfogás szerint a Kárpát Medence gazdaságföldrajzi adottsága a
honfoglaláskor ideális volt. Máig senki sem teszi hozzá, hogy ez csak a
vasútnak köszönhető változás, majd az autópályák kiépítése után sem lett
kedvező, de nagyon meg javulást. A vasút
előtt a Kárpát Medence az áruszállítás szempontjából nagyon távol volt
Nyugat-Európához. Még egyetlen magyar történész sem írta le, hogy nemcsak
Lengyelország, de az egész Balkán, Ukrajna és a Baltikum is sokkal közelebb
voltak, ha a szállítást nem kilométerrel, hanem költségével mérjük. Ebben mérve
előbb a vasút, majd a közút, végül a repülő hozott, ha nem is fordulatot, de jelentős
javulást.
Az elsődleges feltétel a munkaerő
minősége lett.
Nem becsülöm le a fejlődés technikai feltételeit, de jelenleg a
legfontosabb feltétel a követező generáció minősége lett. Ennek érdekében három
javaslatom van.
Hasznosítsuk Finnország tapasztalatait.
Kéjük el Finnországtól a kilencven éve gyűjtött adatokat arról, hogyan
alakult az újszülöttek fejlettségétől függő társadalmi értékük. Ebből
egyértelműen kiderül, hogy a magzatok kihordásának eredményessége hogyan alakította
a társadalmi értéküket, milyen
összefüggés van a magzatok születéskori állapota és az életteljesítményük
között. Az általam ismert adatok azt bizonyítják, hogy a fejlettebb fizikai
állapotú újszülöttek életteljesítménye jelentősen jobb, mint a gyengébb
állapotúaké.
Ezeknek az adatoknak az ismeretében kell kidolgozni a szülő anyák
jutalmazási rendszerét. Ebben az évente elkészült szülési rangsor alapján
osztják fel a szülésért járó jutalmat, hogy az éves átlagnál jobb szülések után
a kilenc hónapra járó családi pótlékot elsőssorban az átlag felett szülő anyák
között lineárisan csökkenő mértékben osztják szét. Ugyanekkor elkészítik az abban az évben szülő anyák sorrendjét. e
sorrend alapján történik a jutalmazás. Hogyan alakult az országos átlag a
múltban, és a környező országokban.
Ezekből az adatokból kiderülne,
hogy hol áll az országunk a hozzá hasonló fejlettségűekhez viszonyítva. A társadalom fontosabb érdeke a magzatok jó
kihordása, mint a születések száma. Természetesen a mennyiség jelentős
változása is lehet tragikus, és ez mindkét irányban így van. A társadalom
érdeke mindkét irányban évente 1-2 ezrelékes változás, az énnél sokkal nagyobb
és kisebb létszámváltozás egyaránt lehetetlenné teszi a sikert, azzal a
különbséggel, hogy a gyors
létszámnövekedés eleve lehetetlenné teszi az egy lakosra jutó fejlődést. A
hiányzó mennyiséget a fejlettek szelektált befogadással pótolhatják. Az eleve
gazdagabb országokba örömmel vándorolnának a viszonylag szegényebb országokból
a lakosok. Ebből válogatni nemcsak lehet, de kell is. Éppen a jelenkori spontán lakosságmozgás bizonyítja, hogy a befogadó
ország számára a keresett minőséi munkaerő a legnagyobb ajándék, a nem
használható pedig óriási teher. Ezt a jelenlegi európai helyzet jól bizonyítja.
Az óceánokon túli négy angolszász
ország mindegyike megelőzte a volt gyarmattartóját, Nagy Britanniát, mert ötven
éve igyekszik olyan bevándorlókat fogadni, amelyekre szüksége van. Már többször
leírtam, hogy az Egyesült Államok ugyan
a világtörténelem legnagyobb szuperhatalma, de a három másik angolszász társa,
Kanada, Ausztrália és Új-Zéland megelőzik, mert az Egyesült Államokban aránylag
sok afrikai rabszolgát és latin-amerikait fogadott és fogad be. Ezek
lehúzzák a puritán lakosságuk átlagát. Ezt is tudatosítani kellene, mert
kiderülne, hogy a munkára fogható bevándorló áldás, a munkára nem, vagy csak
erőszakkal fogható pedig értékcsökkentő.
Ezt kellene Merkelnek, a német
kancellárasszonynak és az EU brüsszeli bürokratáinak tudni, hogy a második
világháború óta elért sikerét jelentős részben annak köszönhette, hogy
hazatelepítette a más országokban élő germánokat, és befogadta a nála kevésbé
fejlett EU tagországok munkaerejének a javát.
A születés utáni négy évben szerzett szókincs.
A jelenkor egyik legnagyobb találmányának azt tartom, hogy az Egyesült
Államokban megállapították, hogy a felnőttek várható szellemi értéke attól
függ, hogy az első négy életévben ki, mennyi szóval kommunikál.
Nem tudom, ki volt a
kezdeményezője annak, hogy a jelenlegi technika lehetővé teszi, hogy felmérjék
a szókincset. Tizenöt éve 400 ezer, négy éves gyermeknek felmérték a
szókincsét. Két héten keresztül felvették a beszédjét, és utána felmérték a
használt szavak számát. Az első adatok meglepőek voltak, az alsó tized és a
felső tized szókincse között ötszörös volt a különbség. Ez a mutató felkeltette a kutatók figyelmét, és néhány év után felveszik
a teljes generáció szókincsét. Ebből pedig nyilvánvalóvá vált, hogy a
négyévesek szókincsének nagyságától függ a várható tanulási eredmény. A
szókincs felmérését néhány országban átvették. A napokban olvasom egy
szaklapban, hogy a szingapúri oktatási miniszter levelet írt a legnagyobb
szókincsű gyermek szüleinek, hogy keressék fel a minisztériumban. Ott gratulált
a miniszter a szülőknek, és közölte, hogy a gyerekük választhat magának
iskolát, az angol nyelv tanítását pedig a minisztérium biztosítja. E hír
megjelent az újságokban és a televízióban. Országosan ismertté vált a gyerek.
Ez a hír számomra azt jelentette,
amit a magyar televízió komolyzenei tehetségfelmérése okozott a
közvéleményében. A győztesek nemcsak az országban, de fejlett országok
televízióiban is fellépési lehetőséget kaptak a millió forintos nyereményük
mellé. Nálunk is mérni kellene a
gyerekek szókincsét, és legalább ilyen sikeresnek kellene minősíteni azt,
akinek a legnagyobb szókincse van. Vagy visszatérve az előző fejezetben
kifejtettre, az az anya is megérdemelt országos figyelmet érdemelne, aki a
legjobban fejlett gyermeket szülte. A
társadalom kötelessége volna a kiválókat közismerté, példaképpé tenni.
A művészek és a sportolók képzési rendszere legyen általános.
A művészek és a sportolók képzésében a világ élvonalába tartozunk, az
általános oktatásukban pedig egyre hátrább csúszunk. Fordítva százszor jobb
lenne. Ebben csak az a szomorú,
hogy a Horthy rendszerben Budapesten volt a világ legsikeresebb középiskolája. A Fasori Evangélikus Gimnázium máig
utolérhetetlen abban, hogy hány diákja lett világhírű tudós. Ezt a
világrekordot ostoba antiszemitizmusunknak köszönhetjük. Az Ellenforradalmi
Szegedi Kormány egyik első törvénye volt a zsidógyerekek oktatásának a
törvényes korlátozása. Ezt lett Európa első oktatási törvény, ami már megfogalmazott
törvényben 6 százalékban korlátozta a zsidó családtagokat is tartalmazó gyermekeinek
iskoláztatását. Ekkor ugyanis az ország lakosságának 6 százaléka volt részben
zsidó. Ezt a kártékony törvényt az első kormány belügyminisztere, gróf Klebelsberg
Kunó terjesztette elő. Máig nem akadt olyan társadalomtudós, aki felmérte az
országban élő etnikumok és osztályok iskolázottságát. Az ugyan egyértelmű, hogy
az etnikumok között messze kiemelkedő teljesítménye az oktatásban is a zsidóságnak
volt. Minél magasabb volt a képzési fok, annál inkább. Ismereteim szerint, a 6
százalékos zsidóság aránya a műszaki, a jogi és közgazdasági szakokon a
diplomát szerzők aránya elérhette a 40 százalékot.
Az ugyan a Szegedi Kormány
tagjainak eszébe sem jutott, hogy az iparban, kereskedelemben, a tudományokban,
a művészetekben mekkora szerepet játszottak, az ott dolgozók számára mennyi
munkahelyet biztosítottak a zsidó tőkések. A Gyáriparosok Szövetségében szinte
csak zsidók voltak.
A zsidóség iskolázottságát
korlátozó politikusok arra sem gondoltak, hogy az arisztokrácia férfi tagjai
mind diplomások voltak. Még meggyőzőbb
volt a nemesség politikai szerepét átvevő úri középosztály számaránya is 6
százalék volt, és egyetemi diplomákat szerzők között az arányuk a zsidóságéval
hasonló volt.
A magyar zsidóság a kiegyezést követő ötven évben mind a gazdaságban,
mind a politikában talán világrekordot ért el. A gazdaságban, a
művészetekben, a tudományokban, amit elértünk, annak négyötödét a
zsidóságunknak köszönhettük. A magyarországi zsidóság példátlan sikerét nemcsak
a politikai hatalmat gyakorló arisztokrácia és úri középosztály, de a magyar
közvélemény többsége is azzal magyarázta, hogy tőle vette el a meggazdagodás
lehetőségét, ők is lehettek volna olyan gazdagok, ha nincsenek zsidók. Az
nemcsak ezekben, de a jelenkor politikusaiban és közvéleményében sem merült
fel, hogy a magyar arisztokrácia és az úri középosztály is, egyrészt alkalmatlan
volt a meggazdagodásra, másrészt ők is a haszonélvezői voltak a magyar zsidóság
gyors meggazdagodásának, ügyességének, rátermettségének. Vagyis, ha nem lettek
volna az alkalommal élni tudó zsidók, az ország egésze sem lett volna gazdagabb.