A zsidó és a germán etnikumok elvesztése

Kopátsy Sándor                 EH                   2017 06 09

A zsidó és a germán etnikumok elvesztése

A 20. század második fele óta azért értik félre Európa keleti felén történteket, mert figyelmen kívül hagyják, hogy ez a térség elvesztette a társadalmi élcsapatát, a zsidó és germán etnikumot.

Az európai vasúthálózat kiépítése ugyan tizedére csökkentette a Nyugat-Európát vízi úton el nem érhető keleti felének távolságát. Ez a térség korábban alkalmatlan volt arra, hogy Nyugat-Európával társadalmilag integrálódjon. Ezért tartanám fontosnak az olyan térképek ismeretét, amelyek a személyek és áruk egynapi, egyheti szállítási távolságát ábrázolnák. Az ilyen térképek megmutatnák, hogy a vasút előtt Európa keleti, közeli tengeri kikötővel nem rendelkező térségei Nyugat-Európával a társadalmi és gazdasági együttműködésre képtelenek voltak a vasút és az autópályák előtt.

Mi a magyar történelmet máig úgy tanítjuk, mintha a Kárpát Medence gazdaság földrajzilag Nyugat-Európa szerves része volna. Holott Ukrajna, a Baltikum, a Balkán, de még Lengyelország is szállítási költségben sokkal közelebb volt Nyugat-Európához, mint a Kárpát Medence. Ez a különbség ugyan a vasút, majd az autópályák kiépítése után az áruk mozgatásában a tizedére csökkent, a repülőgépeknek, végül a kommunikációnak köszönhetően a személyek számára pedig megszűnt a távolság.

A Kárpát Medence gazdaságföldrajzi tekintetben, a vasúthálózat előtt, a honfoglalást követő ezer éven át is izolált maradt Nyugat-Európától. Exportálni csak a nagyon drága színes fémeket és a lábon elhajtható jószágot lehetett. A legnagyobb adottság, a legjobb kenyérgabona elszállíthatatlan volt. Ennek figyelembevétele nélkül érthetetlen a történelmi Magyarország történelme. Erről mégsem teszünk említést.

A vasúton történő szállítás azonban csak akkor jelent meg, amikor már az óceánok gőzhajókkal történő meghódítása megtörtént. Még említést sem teszünk arról, hogy a nyugat-európai piac vasúton elérhetővé vált, de ugyanakkor az amerikai, az ukrán és a lengyel, valamint az amerikai gabona az ötször, tízszer hosszabb távon, az óceánon még olcsóbbá vált. Tehát nem volt olyan helyzet az országunk történelmében, amikor gabonaexportunk a versenytársainkkal azonos helyzete került volna.

Ez a magyarázata annak, hogy a vasúthálózat nem annyira a gabonatermelő arisztokrácia, mint a falvak mezőgazdasági melléktermékeivel kereskedő zsidó polgárság, és a kisárutermelő parasztok számára jelentettek gazdasági előnyt. E nélkül aligha érthetjük meg a kiegyezés és az első világháború közti magyar történelmet.

A 19. századot Európa egész keleti felén az itt élő néhány százalékos zsidó etnikum példátlan meggazdagodása és a kisárutermelő parasztság árutermelésének megerősödése jellemezte. Ez talán sehol nem volt jellemzőbb, mint a történelmi Magyarországon.

Az ugyan 25 éve felismerhettem, hogy mint jelentett a parasztság életében az istállós tehéntartás. Ez lett a falusi asszonyok társadalmi felemelkedésének első lépése. A tejtermelés volt az első jelentős olyan családi faladat, ami megnövelte a nők családon belüli gazdasági szerepét. A városba behordott tej volt az asszonyok első saját jövedelme, ami a vasúthálózat kiépülése után minden faluban a tej begyűjthetőségét, a városokba juthatóságát jelentette. Népük életében a nők családon belüli fontos szerepe a tejtermelés volt.

Annak még az említésével sem találkoztam, hogy burgonya és a tej termelésének köszönhetően a család élelmezése jelentősen megjavult. Ennek hatására szorult vissza a két népbetegség, a csecsemőhalandóság és az angolkór, vagyis a csontritkulás. A családi élet alakulása szempontjából fontos szerepet játszottak a kapás növények. Nem véletlenül, a férj-feleség helyzetet az ásó és a kapa közös szerepével azonosították.

A vasúthálózat kiépülése azonban nemcsak a tej, hanem szinte minden falusi termék, melléktermék begyűjthetőségét, áruvá válhatóvá válását is jelentette. A tojás, a baromfi, a dió, a nyúlbőr, a gyümölcs, a zöldség korábban csak az asszonyok fején hordva, néhány kilométerről kerülhettek a városok piacára. A vasútnak köszönhetően szinte minden falu piaci terméke begyűjthetővé, és exportra is képessé, a távoli piacokra is leszállíthatóvá vált. Becsülni sem tudom, hogy ezek a melléktermékek mennyivel több jövedelmet hoztak a falusi asszonyoknak és a zsidó kereskedőknek, mint a gabona és a vágóállat a nagybirtokosoknak.

Az európai zsidóság meggazdagodása általános volt Európa, keleti, nagyobb felén. De arról sem szólnak a történészek, hogy a három legnagyobb zsidósággal rendelkező ország, Ukrajna, Lengyelország és Magyarország volt. Ezek között is a legnagyobb zsidó siker a mi országunkban volt. A 20. század küszöbén Nagy-Budapest volt a legnagyobb zsidó lakosságú város a világon, a lakossága ötöde volt zsidó. De nemcsak a számuk volt a legnagyobb, hanem a politikai és vallási szerepük a zsidó öntudat alakításában is jelentős volt. A nagyon gazdag és tekintélyes zsidó családok közül sokan Budapesten éltek.

A 20. század fordulója körül ebben a városban született a legtöbb világhírű zsidó. Ennek a kornak a két legnagyobb magyarja, Ady Endre és Bertók Béla is csak azért lehetett ilyen óriás, mert a magyar zsidósás felkarolta őket.

Számomra a magyar történelem egyik szimbóluma a Fasori Evangélikus Gimnázium, ahol a zsidó nagypolgárok gyerekei a lutheránus értelmiség gyerekeivel együtt tanulhattak, és végül az Egyesült Államokig menekülve, fontos tagjai lehettek az atombombát kifejlesztő tudóscsoportnak.

Ezt a virágzó Magyarországot tette tönkre az arisztokrácia és az úri középosztály revizionista, antiszemita szövetsége.

Azt, hogy mit vesztett Európa keleti fele a zsidósság és a germánság elvesztésével, minden országnak elsősorban a saját országán kellene lemérni. Ezt azonban egyetlen érintett ország sem tette meg. A zsidóság is ezt csak a maga tragédiáját látja utólag is. Ők sem hangsúlyozzák, hogy Európa keleti fele mit vesztett azzal, hogy jelentéktelenné vált a zsidó etnikuma, és azzal vigasztalja magát, hogy Hitler uralma nélkül aligha lenne saját hazájuk.

Nem vagyok a zsidó történelem szakértője, a zsidó nép múlhatatlan érdeme, hogy a vallástörténelembe hozta a keménye n egy istent hívő vallást, nélkülük nehéz elképzelne a két nagy világvallás, a keresztény és a mohamedán létrejöttét. Az is vitathatatlan, hogy a mohamedán vallás első ötszáz évében a Közel-Kelet értelmiségéhez tartoztak.

A Nyugat kultúrájában a motor szerepét azonban csak a vasút századában és Európa keleti felén játszották. Ezt a szerepüket átvitték a klasszikus Nyugatra is. A 20. század elejére az európai zsidóság a világ legfejlettebb etnikuma lett annak ellenére, hogy nem volt saját államuk. Diaszpórában a nyugati zsidóság volt a Nyugat élcsapata, a legfejlettebb etnikuma.

Európában a zsidóság történelmének legnagyobb eredményét érte el a vasút századában. A 20. századelején a Nyugton elő zsidóság a világ anyagiakban, tudományokban és művészetekben leggazdagabb etnikum volt. Ehhez azt kell hozzátenni, hogy ez a siker csak a Nyugaton élő zsidóságra volt igaz. A Közel-Keleten maradt zsidóság azonban megrekedt a környezete színvonalán. Izrael ezen akar minden áldozatot vállalva segíteni. Ehhez az Egyesült Államok zsidósága igen jelentős anyagi segítséget és védelmet ad.

Számomra az a kérdőjel, hogy a Közel-Keleten marad zsidóság miért együtt emelkedett és süllyed az arab környezetével, Európa keleti felén pedig a Nyugat csúcsát jelentette.

Európa keleti felén a zsidóság szerepének a felmérésre volna szükség. Bármennyire vitathatatlan, hogy ebben a térségben csodára volt képes az üldözött, a gettókból alig kiszabadult zsidóság egyetlen rövid félszázad alatt magasan az államalkotó etnikumok fölé emelkedett. Ennek a felülemelkedésnek azonban hiányzik a tudományos bizonyítása. Európa keleti felén mekkora volt az államalkotó etnikumnak és a zsidóságnak mekkora volt az egy lakosra jövedelme, várható életkora, iskolázottsága.

Különösen érdekes volna, hogy Trianon után gazdagabb, iskolázottabb és életképesebb állam lettünk annál, ami voltunk, de a zsidó etnikumunk mennyivel fejlettebb volt, mint a zsidókat ellenségnek tekintő magyar uralkodó réteg.

A magyar közvélemény azzal sincs tisztában, hogyan alakult volna a sorsunk, ha mink marad az egész történelmi ország. Magyarországról máig nem írta le senki, hogy egyetlen olyan ország voltunk ezer éven keresztül, ahol az államalkotó etnikum kisebbségben volt. Svájcban, Belgiumban ugyan két, vagy több jelentős etnikum élt és él a közös országukban, de mindegyiknek államalkotó joga van. Látni kellene, nem az volt az ezeréves hibánk, hogy az ország lakosságának a fele nem volt magyar, hanem azt, hogy a lakosságának a fele ki volt zárva az államalkotó státuszból, a harmada pedig még önkormányzati jogot sem élvezhetett.

Máig nem találtam olyan magyarországi etnikai felbontást, amiből kiderülne, hogy milyen etnikumok, milyen politikai státusszal rendelkeztek. A jobbágyfelszabadítás előtt csak a magyar nemesség volt teljes jogú állampolgár. Ezek alkották az államot birtokló etnikumot. Semmit sem találtam arról, hogy a nemességben mekkora volt a nem magyarok aránya, pedig szinte csak a horvátoknak volt saját nemességük, de azok sem vehettek részt az állam irányításában.

Még bonyolultabb volt a polgárság összetétele.

A magyar történelem megértésnek kulcsa az, hogy a nyugati, feudális társadalmakban kevés a nemes, alig egy százalék, de hatszor annyi városi polgár volt. Magyarországon városi polgársága csak a germán etnikumoknak, vagyis a szászoknak volt, de az államalkotó szerepük ezeknek is csak az Erdélyi Fejedelemségben volt, de ez is megszűnt 1848-ban Erdély önállóságának felszámolásával.

Az Oszmán Hódoltságtól eltekintve magyar etnikumú polgárság nem volt. Alig említjük, hogy ebben a magyarok többsége által lakott térségben élt a magyar etnikumú lakosság többsége. Itt nem voltak földesurak, főpapok, minden föld a szultán tulajdonában volt, aki nem tulajdonának, hanem önkéntes bérlőjének tekintette azokat, akik bérelték a földet. Ez a bérleti díj lehetett nagyobb, mint a földesúr jobbágyától elvont jövedelem, de nagyobb szabadságot jelentett a bérlői státusz. Felmondhatták a bérletüket, szabadon költözhettek, vásárolhattak ingatlant, kereskedhettek. Az ugyan kétségtelen, hogy a jobbágyok átlaga nem volt gazdagabb, de lehetett köztük nagyon gazdag marhakereskedő is.

Álszent módon elhallgatjuk, hogy Tököli apja dúsgazdag marhakereskedő jobbágy volt, akinek a felszabadítását a budai basa járta ki az osztrák császárnál. Ha nem is ilyen karriert értek el a falvakban élő parasztok, de a közigazgatásuknak büszke polgárai lehettek. Azonban ezek a büszke magyar etnikumú polgárok is csak a lakhelyükön számítottak parasztpolgároknak. Az országos politikában nem volt szerepük. Ezt a parasztpolgárságot tudományosan először Erdei Ferenc dolgozta fel, de az óta igyekszünk elfelejteni.

Pedig elég volna megnézni az első alapos országos népszámlálást, 1847-ből. Ebből világossá válna, hogy magyar etnikumú városaink szinte csak a Hódoltság térségeiben voltak.

Magyarország elvesztette a zsidóság öthatodát.

Trianonnal ugyan elveszett a magyar zsidóság harmada, de sértetlenül megmaradt a budapesti magja. A megmaradt ország lakosságán belül nőtt az arányuk, még inkább az értékük súlya. Közel száz éve minden bajunkat Trianonnal magyarázzuk, azt, hogy mit nyertünk vele meg sem említjük. A sok sirámból annyi igaz, hogy elvesztettük a magyar etnikum ötödét. Arról azonban hallgatunk, hogy végre nemzeti állam lehettünk, nem húznak vissza bennünk a lemaradó, minket joggal ellenségének tekintő etnikumok.

Diákkorom óta meggyőződésem, hogy Trianonnal többet nyertünk, mint veszettünk. Közel száz éve azon siránkozik a magyarság jelentős többsége, hogy elveszettük az országunk területének kétharmadát. Ez négyzetkilométerben igaz, de sok tekintetben többet nyertünk, mint vesztettünk.

Az első szempont, amiről megfeledkezünk, hogy Európában 1990 után olyan egyetlen ország sem maradhatott fenn, ami etnikai tekintetben olyan tagolt, volt, mint a Magyar Királyság. Trianon előtt ebben túltettünk az életképtelen Osztrák-Magyar Monarchián is.

Azt sem írta le egyetlen magyar történész sem, hogy Magyarország területén hatvan évvel tovább fennmaradt a jobbágyrendszer, mint a Monarchia örökös tartományaiban. Ráadásul az örökös tartományok egyike sem volt etnikai tekintetben olyan vegyes, mint Magyarország. Ez a Császári Udvar vezetői előtt tarthatatlan állapot volt, amit igyekeztek felszámolni.

A Szabadságharc végét látva, a csehországi Olmützbe menekült Bécsi Udvar 1849 áprilisában eljöttnek látva az alkalmat, leváltják az alkalmatlan császárt, és a még tízes éveiben lévő Ferenc főherceget jelölik utódjának. Azt, hogy mit várnak a fiatal császártól, jelzi, hogy felvetetik vele a Ferenc mellé a József nevet, ezzel utalva a Monarchiát megújító, a klérus hatalmát korlátozó, a jobbágyokat felszabadító II. József elbukott reformjainak, mindenekelőtt a jobbágyfelszabadításnak a magyarországi megvalósítását várják el tőle. De ezzel sem elégszenek meg. Az ezer éves Magyarországot felosztják. Horvátország, a Temesvár székhelyű Szerb Vajdaság és az Erdélyi Fejedelemség önálló örökös tartomány lesz. A szlovák többségű Felvidék azért nem kerül Csehországhoz, illetve nem válik magában örökös tartománnyá, mert Csehország megerősödését sem akarják.

A magyar történészek egyik legnagyobb mulasztása az Olmützi Alkotmány elhallgatása. Ha ez köztudott lenne, nem állíthatnánk be a Trianoni Szerződést valami háborúveszést követő büntetésnek. Be kellene vallani, hogy az Olmützi Alkotmány aláíráskor ott volt Andrássy Gyulais. Amikor Debrecenben közölték az ország Olmützben aláirt felosztását Kossuth Lajossal, az kimondatta az országgyűléssel a Habsburgok detronizálását. Ez ugyan a politikai elit számára köztudott volt, de a közvélemény előtt máig titokként kezeli minden magyar kormány.

Még nem találkoztam olyan történésszel, aki megfogalmazta volna, hogy Ferenc József azért kapta meg a József nevet a császárrá avatása előtt, hogy első császári faladata volt Magyarország felosztása, az önálló Erdély, Horvátország és a Szerb Vajdaság alkotmányba foglalása volt.

Ezzel szemen engem még arra tanítottak a gimnáziumban, hogy az Antant Hatalmak találták ki a háború végén, büntetésként az országuk felosztását. Mivel az ország vezetői tudtak az Olmützi Alkotmányról, felelőtlenek voltak a világháború elindításában.

Mindezt azért írtam le, mert utalni akartam arra, hogy egyik zsidó barátom a 80-as évek végén felhívott, hogy szeretne velem találkozni. Ott mondta el, hogy olvasta a Trianonról írt véleményem, és közölni akarta vele, hogy az apja ugyanezt mondta neki a halálos ágyán. „Fiam, te talán megéred, hogy valaki megfogalmazza, hogy Trianon nélkül még rosszabb sors várt volna az ország lakóira.”

Pár évvel később szétesett a soknemzetiségű Szovjetunió, polgárháborúban ölték egymást Jugoszlávia népei, és Csehországtól elszakadt Szlovákia. Történt ez annak ellenére, hogy mindhárom ország klasszisokkal jobb nemzetiségi politikát folytatott, mint a Trianon előtti Magyarország. Ebben először egy magyar zsidó nagytőkéssel érthettem egyet.

Magyarországon a vasút századában csak a zsidóság élt a vasút által biztosított lehetőséggel, azzal, hogy mind az országon belül, mind a nyugati exportra áruvá válhattak a magyar paraszti mezőgazdaság termékei. Azt is csak a magyar zsidóság ismerte fel, hogy a történelmi Magyarország már olyan törékeny volt, hogy képtelen lett volt élni az adódó alkalmakkal. Ha nincs Trianon, a fennmaradó Magyar Királyság szétesik, legkésőbb akkor, amikor a Szovjetunió és Jugoszlávia szétesett.

Csak az a Magyarország lehetett képes élni a kínálkozó lehetőségekkel, amelyik nemzeti állam, és csak két jelentős etnikuma van a zsidó és a germán marad. Ezzel szemben az első világháború után a magyar arisztokrácia csak azt érezte meg, hogy a százszor életképesebb zsidóság mellett nem rúghat labdába. Sajnos, ezt hitte nemcsak az arisztokrácia, de az úri középosztály is, ha nem lettek volna az élelmes zsidók, ők gazdagodtak volna meg.

Elhitték, vagy csak el akarták a közvéleménnyel hitetni, hogy a háborúvesztés oka a zsidóság volt. Annyi érzékük sem volt az országok katonai erejéhez, hogy felmérjék, a magyar zsidóság nélkül sokkal gyorsabban, és több emberáldozattal veszítünk, ha nincs a magyar zsidóság által felépített iparunk és kereskedelmi hálózatunk, és azt nem a zsidóság működteti.

Mint veszettünk azzal, hogy eltávolítottuk, elüldöztük a magyar zsidóság öthatodát.

Azt már a kormányaink is elismerik, hogy embertelenül bántunk a magyar zsidósággal. De arról mélyen hallgatunk, hogy milyen kárt okoztunk ezzel saját népünknek.

Az első világháború után a megmaradt ország lakosságának mintegy 6 százalékát tette ki a lakosságnak a zsidóság. De ez önmagában nem mond semmit. Azt kellene közölni a közvéleménnyel, hogy a tőke hány százalékával rendelkeztek a zsidók, milyen arányban szerepeltek a gazdasági életben használható diplomákkal, milyen volt az iskolázottságuk az átlaghoz képest. Vagyis mennyi fizikai és szellemi vagyon jutott az átlaghoz képest egy zsidóra. Milyen szerepet játszottak a kultúrákban, a tudományokban, a művészetekben, vagy éppen a Nobel díjasok között.

Nem veti fel senki, hogyan alakulhatott volna a politika, ha az országban megmarad a 6 százalék zsidó és azok politikai, gazdasági, kulturális befolyása.

Sokan felvetik a magyar zsidóságnak a Rákosi rendszerben játszott szerepét, de az senkinek nem jut eszébe, hogyan állt volna helyt a magyar zsidóság, ha nem éli át a magyar politikai hatalom által levezényelt és a közvélemény támogatását élvező antiszemitizmusát. Minden bizonnyal kritikusabb lett volna a sztálinista módszerekkel szemben. Senkinek nem jutott az eszébe, hogy a megmaradt zsidóság számára a bolsevik politikai terror, a kulturális szabadság hiánya, a piac kizárása a gazdaságból, sokkal inkább abszurdum volt, mint a magyar arisztokráciának és az úri középosztálynak.

Ez világosan bebizonyosodott, amikor kiderült, hogy a magyar zsidóság a gazdasági reformok mögé állt. Erre azonban Sztálin életében reménykedni sem lehetett. Amint azonban felcsillant a mechanizmus reformok esélye, a magyar zsidóság mögéje állt.

A Horthy rendszer és a nyilas uralom után azonban érhető, hogy a megmarat zsidóság az antiszemitizmusnak még az árnyékától is félt. Ezt a magyar közvélemény máig képtelen megérteni. Pedig elég volna csak arra gondolni, hogy a magyar zsidóság mit élt át nemcsak a náci nyomás és a nyilas rémuralom, hanem elve a Horthy korszakban is.

A germán etikumok szerepe.

A Trianon előtti Magyarországon a területi autonómiát évező szászok jelentették a nyugati értelemben vett polgárságot. Tekintettel arra, hogy ezek Trianon előtt csak Erdélyben és a Felvidéken éltek, akik még az Árpádoktól saját területet is kaptak, ahova más etnikumok be sem telepedhettek, és a jogrendszerük szinte olyan maradt, mint amit szülőföldjükön hagytak. A többségük a területük fővárosában élt, kereskedett és iparral foglalkozott. Brassó volt a keleti kereskedelem fő szervezője, a Selyemúton érkező luxuscikkek importjának bonyolítója.

Az oszmán uralom alatt az Erdélyi Fejedelemség, lényegében a szultán provinciája volt. A szultán által jóváhagyott alkotmánya három etnikumot tekintett államalkotónak, a magyart, a székelyt és szászt. A lakosság legnagyobb etnikuma a román azonban a hatalomból kizárt maradt. A nagy többségük a nagybirtokos magyar arisztokrácia jobbágya volt. Amíg a három hivatalos államalkotó etnikum nyugati keresztény, és a papjai hívatásuknál fogva nemeseknek számítottak, a románság ortodox keresztény volt, és még a pópái sem számítottak nemesnek, teljes jogú állampolgárnak. Amennyire a nyugati keresztény egyházak Erdélyben teljes jogúak voltak, ebben nem részesült a Habsburg császárok által elfogadhatatlan kereszténynek számító ortodox egyház.

Az oszmán uralom után aztán megindult az erdélyi ortodox románság erőszakos térítése. Akárcsak Nyugat-Ukrajnában. Trianon után a Romániához került Erdélyben az erőszakkal áttérített románság egységesen visszatért a románok ősi vallására.

Erdély visszaépítése a Magyar Királyságba az 1848. március 15.-i tíz pontban az Unió Erdéllyel pontban került megfogalmazásra. Ezt Kossuth utasítására, Bem tábornok katonai erővel valósítja meg. Ezzel az erdélyi szászokat is magunk ellen állítottuk. Erdélyt tehát nem Trianonban veszettük el, hanem akkor, amikor fegyveres erővel felszámoltuk a szászok sok száz éves államalkotói, és nem adtuk meg a legnagyobb erdélyi etnikumnak, a romáságnak az állami hatalomban részesülés jogát az Erdélyi fejedelemségben.

A Felvidéken is autonóm városi voltak a szászoknak, amik belső ügyeibe nem avatkozott be az országos törvényhozás. Trianon után azonban az egész felvidék Csehszlovákia részévé vált. A csehszlovák kormány sem avatkozott be a szászok önállóságába, de Hitler annál inkább. A Csehországban élő germánok nagy többségét a szudétanémetek jelentették. Ezek a második világháború előtt behívták a náci csapatokat azzal, hogy a Német Birodalomhoz akarnak csatlakozni. Ez a náci csábítás megfertőzte a Németországtól keletre élő germán etnikumok mindegyikét. A felvidéki és az erdélyi szászok, és a básági és magyarországi svábok is németek akartak lenni.

A történelmi Magyarországra az oszmán uralom kiűzése után jobbágyként betelepített svábok lettek a legnagyobb germán etnikum. Ezek Hitler befolyására megtagadták az államok hadseregébe való részvételt, a náci SS alakulatokba épültek be.

A második világháború után a megmaradt germán etnikumok nagy többségét erőszakkal kitelepítették, illetve később és folyamatosan a Német Szövetségi Köztársaságnak jó pénzért eladták. A megmaradó kisebbségük pedig elvesztette korábbi etnikai identitását.

Az első ezredforduló után a hazájuktól kitelepítet, illetve a kimenekült mintegy 10 millió germán a Német Szövetségi Köztársaságba települt vissza, és nagyon gyorsan felzárkózott a hazájuk lényegesen fejlettebb szintjének háromszorosára.

Amennyire eredménytelennek bizonyult a mohamedán munkaerő betelepítése, annyira sikeres volt a keletről kiűzöttek és kimenekültek germán lakosság beépülése.

A második világháború előtt mintegy húsz millió germánságát megtartó német élt Európa keleti felén. Ezek háromnegyede a háború után hazatelített, illetve haza menekült és gyorsan lényegesen jobban élő lett, mintha otthon maradhatott volna. A negyede pedig, mivel elvesztette történelmi autonómiáját, felszívódott az államalkotó etnikumokba.

A második világháború előtt mintegy húszmillió germán a 400 milliós kelet-európai térségen öt százalékos kisebbséget jelentett, de mivel ők voltak a puritánizmus, és a protestáns kereszténység képviselői, a szerepük legalább kétszerese volt az államok átlagának. Ezért mondhatom, hogy ma Európa keleti fele tíz százalékkal gazdagabb, iskolázottabb lenne, ha megmaradnak az itt élő germánok.

Összegzés.

Európa keleti fele a második világháború alatt és közvetlen azt követően elvesztette zsidó és germán élcsapatát, mintegy húszmillió embert és azoknak a társadalmi fejlődésében játszott szerepét.

Számomra csak a magyar történelemben játszott szerepük világos.

Szent István feudális államszervezése a német lovagok katonai ereje nélkül aligha lehetett volna ilyen sikeres. Ezt ugyan a magyar történészek igyekeznek elhallgatni. Pedig nem véletlen, hogy a 20. században, Itáliában talált korabeli feljegyzés úgy említi Szent István és Koppány csatáját, mint a királyt támogató német lovagok sikerét Koppány magyar serege felett. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy István oldalán nem voltak magyarok, csak azt, hogy a német lovagokon dőlt el a csata sorsa.

Számomra végzete hiba volt, hogy István a római pápától kérte a koronát, a jövőnk szempontjából százszor fontosabb lett volna a német-római, germán császár választófejedelmének lenni. Elég arra gondolni, hogy mennyivel jobban alakult a csehek sorsa. Ők lettek az egyetlen szláv nép, amelyik ezer éven keresztül a nyugat-európai germánok módjára élhetett. Még senki sem vetette fel, hogy a Habsburg Monarchiából csak két államalkotó nép lett valóban nyugat-európai, az osztrák és a cseh.

Azt sem valljuk be, hogy mit köszönhettünk annak is, hogy a Habsburg császár volt a magyar király. Ha mi valóban nyugat-európaiak akartunk lenni, és ez volt a reális érdekünk, akkor ne a balkáni népek feletti uralomra koncentráljunk, hanem az osztrákokkal és a csehekkel működjünk össze, akik sikerrel járták az első királyunk által kijelölt és az óta hangoztatott nyugatosodásunk útját.

A magyarországi zsidóság szerepe viszont csak a vasút századéban vált nemzeti stratégiánkká. Ezer évig krónikus polgársághiányban éltünk. Ekkor azonban először vált lehetőségünk arra, hogy a nyugat-európai piacokra mezőgazdasági termékeket vihessünk. A vasút tette lehetővé, hogy a paraszti mezőgazdaság termékeit össze lehessen gyűjteni, és azokkal a nyugat-európai piacokon megjelenhessünk. Erre a kereskedelmi feladatra csak az ország zsidó lakossága volt képes. A magyar arisztokrácia és az úri középosztály erre eleve alkalmatlan volt.

A vasúthálózat kiépülésének ötven éve alatt a magyar zsidóság gazdag, nyelveket beszélő polgár lett. Megdöbbentő lenne egy olyan tanulmány, amelyik bemutatná, hogyan változott meg a magyar zsidóság vagyona, iskolázottsága és idegen nyelvek ismerete 1849-1914 között a magyar átlaggal szemben.

A mási realista összehasonlítás az volna, hogyan bántak a kommün, és a Rákosi uralma alatt a hatalmon lévő zsidók az osztályellenségüknek tekintett arisztokráciát és úri középosztályt. Ezzel szemben hogyan bánt a fehérterror, általában a Horthy rendszer, majd a nyilas hatalom a magyar zsidósággal. Máig fennáll az a szemlélet, hogy az úri világnak joga volt a kegyetlenségre, a hatalomra került zsidóknak viszont nem. Nem akadt senki, aki elismerte volna, hogy a Rákosi uralom alatt a megmaradt és hatalmat kapott zsidóság viselkedése érthető volt. Az 56-os forradalom első tíz napja is azt bizonyította, hogy volt zsidógyűlölet, és oka volt a magyar zsidóságnak félni a bosszúállástól.

A náci Németország virágzása alatt a Kárpát Medencében élő germánok, ezen belül a magyarországi svábok viselkedése felháborító volt, de alig másként viselkedtek, mint a Trianon után határainkon túl rekedt magyarság. A történelmi előzmények ugyan mások voltak, de az utódállamokban rekedtek esetében már ez sem igaz.

Az Ausztriába került kisszámú magyarság nem lázadt, mert lényegesen jobban élhetett, ott, mintha az országában maradt. A Csehszlovákiába maradtak estében lényegében ez hasonló volt a helyzet. Arról személyesen győződhettem meg, hogy a kisalföld északi felében a magyarok is jobban, több politikai joggal élhettek, mint a trianoni országban maradtak. Tehát nekik sem volt több joguk arra, hogy elszakadást követeljenek, úgy viselkedjenek, mint a svábok Magyarországon, hogy csak a német hadseregben hajlandók szolgálni. A Benes-dekrétum tehát legalább annyira indokolt a csehszlovákiai magyarok, mint a mi sváb kitelepítésünk indoka volt.

A Jugoszláviába maradt magyarság sérelemi sem jogosak, mert a szerb partizánok valóban szigorú bosszút álltak a Horthy megszálló seregek ellenük elkövetett viselkedéséért, de nekünk is be kellene látni, hogy miután Örök Barátsági Szerződést kötöttünk Jugoszláviával, kapva kaptunk az alkalmon, és Hitler megszálló csapaival együtt foglaltuk el a Délvidéket.

Romániához került a legnagyobb számú magyar etnikum, és ők valóban rosszabbul jártak, mint az országukban maradók. De nem annyira anyagi, mint politikai tekintetben. Itt is jó volna a reális helyzet felmérésére törekedni. Az ott maradt magyarság helyzete romlott, hiszen Románia mindig lényegesen szegényebb ország volt, és maradt, mint a trianoni Magyarország lakosai. Az ottani magyarság valóban hátrányosabb helyzetbe került, mintha magyarországiak maradhattak volna. A megkárosodásukat az bizonyítná, ha volnának olyan adatok, hogy Erdélyen belül az egyes etnikumokban milyen a lakosság átlagos jövedelme, iskolázottsága, a gépkocsival rendelkezők, a Nyugatra utazók aránya. Mivel nincsenek ilyen adatok, csak feltételezni tudom, hogy Erdélyben a magyarság nem él rosszabban, mint az ott élő románok. Ugyanakkor szégyellem, hogy nem is törekedtünk a reális felmérésre, csak háborgunk.

Az Ukrajnához került magyarság jól járt, amikor Csehszlovákiához tartoztak, és nagyon rosszra fordult a helyzetük, amikor Ukrajnához csatolták őket. Ha valakiknek először kellene támogatást adni, ahhoz, hogy az anyaországukba települjenek, akkor az Ukrajnában élőkön kellene segíteni. Erre talán éppen most kínálkozik alkalom, amikor megkapták az EU térségében való szabad utazás lehetőségét.

Nem akarom tovább boncolgatni a Kárpát Medencében élő határainkon túli magyarság helyzetét, mert a reális megértést reménytelennek tartom, megelégszem azzal, hogy végre kimondhatom, hogy nemzeti kötelességeinket komolyan kell venni, és tárgyilagos megoldásokat kell keresni.