2012. március 26., hétfő

India nem stratégiai partner, hanem stratégiai teher

Kopátsy Sándor PG 2012-03-26

INDIA NEM STRATÉGIAI PARTNER, HANEM STRATÉGIAI TEHER

Az amerikai hadvezetés Indiában Kínát ellensúlyozó stratégiai partnert lát. Ezzel szemben a század legnagyobb stratégiai terhét India fogja jelenteni.

Az ugyan tény, hogy a világpolitikának Indiával számolni kell, hiszen már ma is egymilliárdnál több lakosa van, és a század közepére másfélmilliárd lesz. Ez azonban nem ellensúlyt, hanem egyre nagyobb terhet fog okozni.

A The Economist e heti száma Indiával foglalkozik, de legendásan hibás úton elemez. Szinte csak néhány mondatban tesz utalást arra, hogy a növekvő lakosságnak munkát kellene adni. De ezzel elintézi a problémát. Nem veti fel, hogy a következő negyven ében mintegy 5-6 százmillióval növekszik az ország lakossága. Ezt a problémát nyilván azért kerüli meg, mert a figyelembevételével azonnal minden további felvetés tárgytalanná válna.

A The Economist megragadva a tradicionális közgazdaságnál, nem számol a lakosság növekedésével járó felhalmozási igénnyel. Ha ezzel számolna, azonnal kiderülne, hogy Indiára a társadalmi összeomlás, a birodalom szétesése vár.

India jövője szempontjából ugyanis a mindent eldöntő feladat a népesség növekedésének leállítása. Ha ez nem sikerül, minden más probléma kezelése eleve lehetelten. Márpedig ezzel nemcsak a cikkek írói, de az indiai kormányok nem foglalkoznak. Nem foglalkoznak, mert a feladat megoldhatatlan. Már pedig ami megoldhatatlan, azt nemcsak a politikusok, de a tudósok is megkerülik, figyelmen kívül hagyják. Aki pedig az egyetlen megoldást felvetik, erkölcsi alapon lehurrogják.

Elég volna arra gondolni, hogy mi volna Kínában, ha politikai erőszakkal nem fékezik meg a gyermekvállalást. Demográfusok szerint ma Kínában 5-6 százmillió lakossal többen élnének. Ez nemcsak Kína számára jelentene robbanás közeli társadalmi viszonyokat, fele ekkora életszínvonalat és több százmillióval több munkanélkülit.

India nem tipikus állam, hanem birodalom, amiben nagyobb a kulturális, politikai, nyelvi tarkaság annál, ami tartósan egy országban megférhet. Ezek a különbségek nagyobbak annál, ami miatt szétesett a Római Birodalom, vagy az első világháború után az Osztrák-Magyar Monarchia, vagy a Szovjetunió és Jugoszlávia.

Az írás még nagyobb hibája, hogy a növekedést nem lakosra, hanem országra vetítve vizsgája. Ha a közgazdaságtan az egy lakosra jutó jövedelmet és vagyont, valamint a foglalkoztatási rátát vizsgálná, azonnal kiderülne, hogy Indiában az ország nemzeti jövedelme ugyan gyorsan nő, de a fenti mutatók alapján romlik.

India nemzeti jövedelme ugyan nagyon gyorsan, évi 6-8 százalékkal nő, de ez is kevés arra, hogy az egy lakosra jutó jövedelmét és vagyonát gyarapítsa. Elég lett volna megnézni, hogy az elmúlt ötven évben mennyivel nőtt a munkaképes lakosság száma, hogy kiderüljön, csökkent a foglalkoztatás. Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy India eleve túlnépesedett ország, amiben egyre drágább a természeti erőforrások biztosítása.

Az emberi faj közel kétszáz éve túlszaporodik, felélni a természeti környezetét. A jelenlegi hétmilliárdos emberiség közel kilenctizede túlnépesedett térségekben él. Alul népesedett térség csupán Észak-Amerika, a volt Szovjetunió térsége és Ausztrália. Ezeken mintegy milliárd ember élhetne nem túlnépesedett társadalomban, de ezek betelepítése évszázados feladat. Évente legfeljebb néhány tízmilliókra lehetne számítani. Ráadásul a várható felmelegedés ezek térségében megnöveli az eltartó képességet.

Ezzel szemben jelenleg a túlnépesedett térségek mintegy hatmilliárd ember él, és ezek száma évente százmilliókkal szaporodik. Ezek szaporulata a jelenkor legnagyobb problémája, ami mind a vele járó költségek, mind az érintett térségek kultúrája és politikai felépítménye miatt megvalósíthatatlan. Ebben a térségben lényegesen gazdagabban élhetne a lakosság, ha a létszáma a jelenleginek a felénél is kisebb volna.

Ma aligha volna fontosabb feladat, mint az optimális népesség és az optimális népszaporodás megállapítása. Becslésem szerint India lakossága legalább még egyszer ilyen jövedelmi szinte élhetne, ha harmad ekkora szinten leállt volna a népszaporulata. Az egy laksora jutó jövedelme pedig háromszor gyorsabban nőne, ha a lakossága nem gyarapodna. Ez fokozottan igaz Afrikára.

A jelenlegi túlnépesedettség és a létszámnövekedés évente nagyságrenddel többe kerül, mint a felmelegedés okán bekövetkező néhány méteres tengerszint elleni védekezés. Annak ellenére, hogy jó száz éve fajunkat fenyegető legnagyobb veszélyt a túlnépesedés jelenti, század annyi nem foglalkozik ezzel a tudomány és a politika, mint a felmelegedéssel.

Az amerikai katonai stratégák várakozásival szemben a túlnépesedés lesz a fajunkat fenyegető legnagyobb veszély, és ennek legallergikusabb térsége India lesz.

Két párt elég

Kopátsy Sándort EH 2012-03-22

KÉT PÁRT ELÉG

A liberalizmus politikai befolyásának erejét jól mutatja, hogy fel sem merül a kettőnél több párt hátránya, még kevésbé az, hogy adott esetben az egyetlen párt lehet az optimális megoldás.

Az osztálytársadalmakban lényegében egyetlen, a lakosság tizedén él is sokkal kisebb létszámú osztály diktatúrája volt az általános, és azon elül is ritkaság volt, hogy az uralkodó osztályon belül demokráciáról beszélhetünk. A 20. század elejéig még a nyugati fejlett országokban sem beszélhetünk a lakosság többségének demokratikus jogairól. Még a választási jog is szűk körű volt.

A 20. század előtt még fel sem merült, hogy a társadalom fejlettségét a demokrácia kiterjedtségével mérjék. Legfeljebb a gazdasági erővel, de még sokkal inkább a katonai erővel, a lakosság nagyságával mértek. Minden országnak az volt a célja, hogy nagyobb, számosabb lakosú és főleg erősebb legyen. Az egy lakosra jutó jövedelmet is csak ettől kezdve mérték, de azt is olyan másodlagosnak tartották, hogy fel sem tűnt, hogy ebben a tekintetben a városállamok, és a viszonylag kis országok tartanak előbbre. Azt, hogy melyik országban milyen hosszú a várható élettartam, vagy mekkora az iskolázottság figyelembe sem vették. Még jelenleg is ott tartunk, hogy nagyon kell annak bogarásznia, aki azt szeretné látni, hogy egy országban mekkora a különböző etnikumokban, osztályokban az átlagos jövedelem, a várható élettartam, az átlagos iskolázottság. Ezekből kiderülne, hogy a 20 század második fele előtt sehol nem volt össznépi demokrácia, és ma is csak a jóléti államokban lehet erről beszélni.

Valljuk be, hogy a politika még ma sem fordít kellő figyelmet arra, hogyan alakul a lakosság politikai egyenjogúsága.

A Nyugat tőkés osztálytársadalmai lényegében az óceánok meghódítása és az ipari forradalom óta, a 20. század közepéig, vagyis egy rövid félezer éven keresztül, az összes többi magas-kultúrával szemben fölénybe kerültek. Ezt a történészek elsősorban a tőkésosztályon belüli demokratikus rendszerükkel magyarázták. Ezt indokoltnak látszott annak alapján, hogy a Nyugat tőkés osztálytársadalmaiban jellemző volt a tőkésosztályon belüli demokrácia. Ez a párhuzamosság azonban nem bizonyíték.

A Nyugatot ugyanis nem emelte volna ilyen gyorsan a demokrácia, ha nem valósul meg a gyarmatok és befolyási övezetek kizsákmányolása, és nem tízszereződik meg a Nyugat élettere. Amerika felfedezése előtt Kína még szinte minden tekintetben a Nyugat előtt állt. A világtörténelem egyik nagy kérdőjele az, hogyan alakul a történelem, ha a csodálatos kínai flotta, nem délnyugatra, hanem keletre megy, és a két Amerikát kínaiak kezdik betelepíteni. Joggal feltételezhető, hogy ők legalább olyan sikeresek lettek volna, mint a nyugati puritánok. Velük szemben a Nyugat nem lehetett volna versenyképes gyarmatosító. Akkor mára talán kétmilliárd kínai élne Amerikába. Az ugyanis aligha vitatható, hogy sokkal többen mentek volna a gyakorlatilag üres kontinensre, és ott legalább olyan sikeresek lettek volna, mint a puritán nyugati telepesek, mint az angolszászok.

Európa fölényének voltak ugyan objektív alapjai.

Sajnos ezek nem kapnak a történészek előtt elég figyelmet.

I. A természetes csapadékra épülő, állattartással összeszövődő földművelés középutat jelentett a nagyon magas eltartó képességű öntözéses növénytermelés és a nagyon alacsony eltartó képességű állattenyésztés között. Ez egyúttal középutat jelentett a nagyon alacsony, és a nagyon magas lejtésű határköltség csökkenés tekintetében is. Az öntözéses növénytermelés optimális eltartó képessége ugyanis nemcsak nagyon nagy népsűrűséget jelent, hanem ennek az optimum környékén nagyon lassú a változása. Ezzel szemben a pásztortársadalmaknál nemcsak nagyon alacsony az optimális népsűrűség, de ennek nagyon gyors az esése is. Ezekben a túlnépesedés nemcsak gyors jövedelemcsökkenést okoz, de pusztulással, kénszerű népirtással, kirajzással is jár.

Ehhez járul, hogy az öntözéses növénytermelésnél viszonylag magas, a pásztortársadalmaknál alacsony az urbanizáció, és a munkamegosztás.

Európa nyugati fele szinte az optimumot jelenti a két véglet között. Ebből fakad, hogy az agrártechnikai forradalmakban is a természetes csapadékra épülő, tehát a Nyugat-Európában az első ezredforduló előtt kialakult földművelés járt az élen.

II. A kiscsaládos jobbágyrendszer hatékony féket jelentett a túlnépesedés ellen. Mivel a történészek fel sem ismerték a túlnépesedés társadalomformáló veszélyét, annak sem tulajdonítottak nagy jelentőséget, hogy ebben a rendszerben egy anyára alig fele annyi gyermekszülés történt, mint az emberiség azon kilenctizedében, ahol a nagycsaládos rendszer volt általános.

Az összes többi magas-kultúrával szemben Nyugat-Európában a házasságkötés közel tíz évvel később történt, tehát a nők számára legkedvezőbb szüléseket jelentő évek kimaradtak. Ebből fakadóan a spontán túlnépesedési nyomás fele akkora volt, mint a hasonló fejlettségű nagycsaládos társadalmakban. Ezért lehetett a nyugat-európai középkori társadalom sokkal humánusabb, mint az összes többi magas-kultúrában.

Történészként a legnagyobb jelentőségű felismerésemnek azt tartom, hogy minden néhány ezreléknél gyorsabban szaporodó társadalomban csak olyan osztálydiktatúra működhetett, amelyik lecsapolta a spontán túlnépesedést. Minél nagyobb volt a túl népesdési nyomás, annál nagyobb feladatként hárult a társadalomra a halálozás fokozása. Vagyis a társadalom csak akkor lehetett humánus, ha akkor sem szaporodott volna gyorsan a népesség.

Fajunk történelme egyetlen olyan társadalmat ismer, amiben nyomát sem találjuk az emberirtásnak. Ez a rénszarvasokkal pásztorkodó eszkimóké volt. Az olyan rideg természeti környezetben működött, hogy nem volt természetes népszaporulat, maga az ember is kevesebb volt, mint amennyi megélhetett volna.

III. A gyarmatosítás, a sok hónapos, hagy kockázattal járó tengeri kereskedelem számára a sok kis vállalkozás volt az ideális megoldás. Erre a vások tőkés polgárai sokkal alkalmasabbak voltak, mint a kínai mandarinok, akik nem anyagi érdektől, hanem a császárik kegytől függtek. A mandarin okos, képzett rabszolgája volt a császárnak, akit a hatalom kegye orientált. A nyugati városok vállalkozói azonban a saját anyagi érdeküktől vezérelt, kockázatot vállaló tőkések voltak.

Azért arról se feledkezzünk meg, hogy a gyarmatokkal való kereskedelem biztonságát az állami hatalomtól is támogatott intézmény, a németalföldi, és az angol állam Kelet Indiai Társasága. A magánvállalkozás és az állami hatalom már ekkor összefonódott.

A tőkés osztálytársadalomban pedig az állam vállalta a gyarmatok, és befolyási övezetek biztosítását a tőkések számára.

Mennyiben igazolja a jelen a demokráciák fölényét?

Elsősorban az, hogy a 20. századra a legfejlettebb nyugati puritánok és azok gyarmatai lettek az első olyan társadalmak, amelyekben végbement a tudományos és technikai forradalom, valamint leállt a spontán túlnépesedés.

A demokrácia is csupán a társadalmak politikai felépítményének egyetlen formája. Azt, hogy mennyiben megfelelő formája a kor felépítményének, csak az igazolja, ha a politikai demokráciák gyorsabban fejlődnek, mint a diktatúrák.

Tekintettel arra, hogy a 20. század közepére a legfejlettebb társadalmak azok lettek, amelyekben a tőkések szám ára demokrácia volt, általánosan elfogadottá vált, hogy a tőkés osztálydiktatúrák számára a tőkések demokráciája a legeredményesebb felépítmény. Ez ma a nyugati társadalomtudományok számára általánosan elfogadott.

Véleményem szerint ez esetben is azzal a tévedéssel állunk szemben, ami Max Weber felismerését is jellemezte. A tőkés osztálytársadalom nagyobb hatékonyságát a protestáns etikával magarázta. Ez esetben sem helyes az okozati lépcső. Az angolszász, germán és skandináv népek előbb voltak puritánok, és a kereszténységüket ehhez igazították a reformáció során. Helyesebb lett volna, ha Weber is azt mondja: nemcsak a kereszténységet, vagyis krisztus tanítását, de a tőkés társadalmat is a puritán népek működtetik hatékonyabban.

Már ha ez igaz, akkor az össznépi társadalmat is a puritánok építették fel először, és működtetik másoknál hatékonyabban. Amely okból másoknál demokratábbak voltak, építették fel másoknál előbb, és működtetik másoknál hatékonyabban az össznépi társadalmat.

Azt jó száz éve még Weber sem tudhatta, hogy a távol-keleti konfuciánus népek ugyan nem protestáns keresztények, de legalább annyira puritánok, mint ezek. Mára bebizonyosodott, hogy minden puritán nép meggazdagodott, illetve fergetegesen gazdagodik, ha puritán módon él. Függetlenül attól, hogy demokratikus, vagy diktátori a politikai felépítménye.

A siker elsődleges feltétele tehát nem a politikai demokrácia, hanem a lakosság viselkedése. Ahol még gyorsan nő a népesség, csak a kemény politikai diktatúra képes azt megállítani. Ezért azt kell tudomásul venni, hogy ahol gyorsan nő a népesség, szükségszerű előfeltétel a politikai diktatúra, mivel a politikai demokrácia képtelen megállítani a népesség növekedését.

Az elmúlt ötven évben a leggyorsabban fejlődő városállam, Szingapúr volt. Még addig sem jutott el a Nyugat, hogy megvizsgálják, mire ment volna Szingapúr, ha több párt vitatkozhatott volna a drákói szigorú intézkedések felett.

Egyelőre a jelenkor legnagyobb sikere a kínai egypártrendszer. Amennyiben Kínában a gazdaság piacosításával párhuzamosan bevezették volna a politikai demokráciát, a több pártrendszert, nem tudták volna leállítani a népesség gyors növekedését, ami nélkül a gazdaság piacosítása nem indíthatta volna be a viharos fejlődést. Ezt jól bizonyítja India példája, ahol politikai demokrácia van, ezért nem állítható le a gyors népességnövekedés, annak pedig az a szükségszerű következménye, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem és vagyon ötöd sebességgel nő, mint Kínában. Vagyis lényegében stagnál.

Hiába a történelem legnagyobb sikere zajlik Kínában, még foglalkozni sem szabad a gondolattal, hogy esetleg, bizonyos körülmények között az a legjobb megoldás a politikai diktatúra.

Az elmúlt harminc ében a világ leggyorsabban fejlődő birodalma Kína, és kritizálják, hogy nem jó úton jár, hiszen egyetlen párt birtokolja a politikai hatalmat. Ha nem ez történik, nemcsak megállíthatatlan volna a népesség növekedése, és szétesett volna a birodalom. Elég arra gondolni, hogy ma öt-, hatszáz fővel nagyobb lenne Kína népessége, negyed ekkora az egy laksora jutó nemzeti jövedelem.

Tanulhatnánk a bolsevik rendszer bukásából is. Az nem azért esett szét, mert egyetlen párt uralma volt, hanem azért, mert esztelenül fegyverkezett, mert nem biztosított teret a piacnak, mert a heterogén kultúrájú népeket, akik egyike sem volt alkalmas a társadalmi felzárkózásra, zárt egyetlen birodalomba zárta. Most, hogy miden nép megkapta az önállóságot, kiderült, hogy azok boldogulnak jobban, amelyekben egyetlen párt diktatúrája megmaradt. Ha levonjuk az egy laksora jutó nemzetei jövedelemből a bányajáradékot, akkor kikerül, hogy lassabban fejlődnek, mint a bolsevik rendszerben. Az ilyen mutatókkal mért az egy laksora jutó nemzeti jövedelemben, a várható életkorban, és az iskolázottságban Fehér Oroszország megelőzi Oroszországot. Pedig a Nyugat az előbbiről csak rosszat mond. A szovjet utódállamok közül pedig a legjobb eredményt a skandináv kultúrájú Észtország érte el.

A csatlós sorsra ítélt országok sorsa keményen annak alapján alakult, hogy melyiknek mennyire puritán a lakossága. A két leginkább puritán csatlós a kelet-német és a cseh él a legjobban. A legkevésbé puritán, nagycsaládos románok és bogárok maradtak a legszegényebbek. Akik a kettő között voltunk, most is közöttük vagyunk.

Jugoszlávia szétesése után az alpi népnek számító szlovének lettek a leggazdagabbak, őket követik a nyugati keresztény horvátok, mögöttük vannak az ortodox keresztények, és legjobban elmaradtak a mohamedán kultúrájú albánok.

Az euró övezet jelenlegi válsága egyértelműen azt mutatja, hogy nincs akkora EU segély, amelyik mellett a Lisszabon – Róma vonaltól délre élő népek a demokratikus politikai rendszerben sem képesek lépést tartani.

Vagyis Európában nem találunk kivételt az alól, hogy a népek

Az még világosabb tény, hogy az egyetlen szuperhatalomban, az Egyesült Államokban a két párt közti választás ciklusain belül, lényegében egy párt van uralmon.

Minél kevesebb a párt, annál gyorsabb a fejlődés.

A világ legfejlettebb tíz társadalma között hat európai van. Köztük a négy skandináv állam. Azok, amikben a háború vége óta nagyrészt, több cikluson keresztül egyetlen párt volt kormányon. Az ötödik Hollandia, amelyik majdnem skandináv. A hatodik Svájc, az egyetlen tisztán alpi ország. De a más országokban élő alpi népek, a bajorok, az észak-, és dél tiroliak, és egyre inkább a szlovének is, közel úgy élnek, mint a svájciak.

A hidegháború idején demokrata népek életszínvonala is a puritánságukkal arányos.

A tartósan egyetlen párt uralma volt jellemző a Távol-Keleten is.

A két Amerikában csak két ország lakosság puritán, az Egyesült Államok és Kanada. Ezekben az egy laksora jutó jövedelem többszöröse annak, ami a latin-amerikai országokban jellemző. Ezen az sem változtat lényegesen, hogy milyenek a gazdaságföldrajzi adottságok.

Dél-Ázsiában, Afrikában nyoma sincs a puritanizmusnak, és elviselhetetlenül gyors a népesség növekedése. Ezért semmi remény sincs arra, hogy ott tartani lehet a puritán világgal a versenyt, és működtetni lehet a politikai demokráciát. Ez bármennyire egyértelmű, a Nyugat nem hajlandó tudomásul venni.

Levonhatjuk tehát a tanulságot. Ha egy nép nem puritán, nem számíthat arra, hogy versenyképes, felzárkózik, illetve az élcsoportba maradhat.

Mennyi pártra van szükség?

A biológusok sem figyelmeztetnek arra, hogy a fajok története nem ismeri az egyedek között kötött kompromisszum elvét. Az ilyen kompromisszum soha nem szolgálhatja a faj érdekét. Ezzel szemben általános, hogy az egység vezetőjének akaratát a tagok érvényesítik. Ezzel szemben a liberális demokrácia azt akarja, hogy a döntéseket előzze meg a tagok minél több csoportjával egyeztetett kompromisszum. Ez a nézet elítéli az olyan döntéseket, amelyek nem tartalmazzák a részek érdekének figyelembe vételét.

Az emberi faj történetében ez az érdekegyeztetési igény csak a jelenkori Nyugat liberális politikájában jelenhetett meg. Az osztálydiktatúrákban csak kivételesen fordult elő, hogy a politikai vezető hatásköre alkotmányosan szabályozott volt. De ez esetekben sem volt szó a társadalom egészének a megkérdezése.

A kettőnél több párt léte azzal a veszéllyel jár, hogy egyetlen párt sem nyer abszolút többséget, ezért kénytelen valamelyik kis párttal koalíciót kötni, és annak igényét erején felül figyelembe venni. Ezt a gyakori helyzetet jellemzik azzal, hogy a farka csóválja a kutyát. Vagyis a kisebbség akarata erejét meghaladó mértékben érvényesül.

A kétpártos demokrácia, klasszikus értelemben, az angolszász országokban, mindenek előtt az Egyesült Államokban érvényesül.

Ennek lényeges feltétele, hogy csak közvetlenül, a választási körben nyerve lehet valaki tagja a törvényhozásnak, és nincsenek listák. Ehhez járul, hogy a győztes mandátuma a ciklusra szól, csak bírósági döntés alapján fosztható meg a mandátumától. Ez áll az állam elnökére is. Annak a ciklusa is a választási ciklusra szól, a kormányát maga nevezi ki. Ebből fakadóan a kormányzás soha nem koalíciós, és a választási ciklusra szól. Az ellenfelénél egyetlen szavazattal való győzelem egy ciklusra szóló hatalmat jelent, amit legfeljebb a törvényhozás két házának akarata tud jelentős mértékben korlátozni. Az elnök törvényjavaslatait legfeljebb egyszer visszaküldhetik, néhány fontos poszton az elnök nem válthat le, illetve az újak kinevezése a törvényhozás jóváhagyásától függ. A lényeg az, hogy soha nem kerül sor egy kis párttal való kompromisszum kötésére, és a kormánynak nem a leváltástól félni. Egy egész ciklusra kap felhatalmazást, és abban érvényesíteni tudja az akaratát.

Ebben a rendszerben gyakorlatilag nem fordul elő, hogy az elnököt és a kormányát leváltják. A rendszer kulcsa az alkotmány, és az olyan választási törvény, amelyben a törvényhozás tagja csak az lehet, akit a körzetében megválasztottak.

Ez a rendszer a négy volt angol gyarmatban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon, jellemző volt. Jelenleg mind a négyen a világ tíz legfejlettebb társadalmai közé tartoznak. Száz éve egyik sem tartozott ebbe az elitbe, vagyis a Nyugat legsikeresebben fejlődő társadalmai. Az ugyan igaz, hogy ezt nemcsak a politikai rendszerüknek köszönhetik, hanem a puritán lakosságuknak, az alul népesedettségüknek és a természeti kincsekben való gazdagságuknak is. De a politikai rendszerük megfelelése sem mellékes feltétele volt a sikerüknek.

A világ első tíze közé tartozik a négy skandináv állam is, amikben ugyancsak jellemző volt a legerősebb párt tartós, több cikluson át, tartó hatalma.

Ezzel szemben a második világháború után, Nyugat-Európa államaiban, divatba jött a listákon szerezhető mandátumszerzés lehetősége, ennek következtében a kettőnél több párt parlamenti képviselete, és gyakorivá vált a koalíciós kormányzás. Számos más ok mellett a koalíciós kormányzás is szerepet játszott abban, hogy Európa nyugati fele mind a Távol-Kelettől, mind a négy volt angol gyarmattól egyre jobban lemarad.

A sok párt törvényhozási szerepe, és az ebből fakadó kompromisszum kényszere egyszerűen felszámolható volna azzal, hogy csak a választókörben való győzelemmel lehet törvényhozóvá válni.

A két párt rendszer előnye az is, hogy nincsenek jelentős szerepet játszó szélsőséges pártok. Csak az a párt juthat jelentős törvényhozási szerephez, amelyik nincs távol a választók politikai súlypontjától.

Miért állt az ember két lábra?

Kopátsy Sándor EH 2012-03-25

MIÉRT ÁLLT AZ EMBER KÉT LÁBRA?

A biológusok abban ugyan egyet értenek, hogy az emberré válás szempontjából óriási jelentősége volt annak, hogy az ember két lábra állt. Azt, hogy miért állt az ember két lábra nem kutatták. A napokban került a kezembe egy írás, ami egészen új módon magyarázza a kérdést. Azt állítja, hogy az ember azért állt két lábra, mert a sekély vizekben való gyűjtögetés volt a fő megélhetési módja.

Carsten Niemitz berlini fejlődésbiológus állt elő az új elmélettel, hogy az ember a sekély vizekben gyűjtögetéshez alkalmazkodva állt két lábra.

A felismerésének két okból örültem meg.

1. Bátor gondolat. A tudományokban még mindig ritka a bátorság, az általánosan elfogadottnak kétségbe vonása. Az új, úttörő eredményeket rendszerint azoknak köszönhetjük, akik a nagyon nyilvánvalót megkérdőjelezik. Ez áll az ember kétlábúvá válása esetében is. A tudomány óriási jelentőséget tulajdonít annak, hogy fajunk két lábon járó lett. Márpedig ami nagyon fontos, annak a miértje is az.

2. Az indoklás sok korábbi felismerésemre ad magyarázatot. Azt nagyon korán felismerem, hogy a gyűjtögető ember számára a dagály-apály járta tengerpart volt az ideális életér. Az ilyen területen élt fajunk nagy többsége életének első kilenc tizedében. Mint természetjáró tudom, hogy a gyűjtögetésből való megéléshez ideális természeti környezet a dagály-apály járta tengerpart. Az ilyen területen százszor akkora az eltartó képesség, mint a szárazföldön. A tengerpart után a mocsárvidék következik, és a legkevésbé az ahol a tudomány a paradicsomot elképzeli. Az ember számára a földi paradicsom, vagyis az ideális élőhely a dagály-apály járta lapos, homokos partvidék volt.

Ezzel először Skóciában találkoztam, amikor a tengeri madarak milliói jelentek meg a dagály visszafordulása idején. Ezt látva döbbentem rá, hogy ahol millió madár megtalálja a napi táplálékát, ott van a gyűjtögető ember számára a paradicsom.

Az ilyen síkságokon naponta a dagály százszor annyi táplálékot hord ki, mint amennyi a legtermékenyebb tájon megterem. Nincs ehhez hasonló élettér, ahol naponta jön a friss táplálék, méghozzá olyan, amiért nem kell fáradozni, gyerek, öreg szinte azonos hatékonysággal hozzájut. Nem véletlen, hogy ezeket a tenger gyümölcsének nevezik. Ráadásul ezek fehérjében és zsírokban rendkívül gazdagok, és nyersen is könnyen emészthetők.

Az Atlanti Óceán partjain számos kagylódomb található, amik azt jelzik, hogy tízezer éveken keresztül itt a tenger gyümölcseiből élők települései voltak. Az óta szeretnék látni olyan jégkorszaki térképeket, amelyeken látni lehet, hogy hol voltak a hetven méterrel alacsonyabb tengerszint idején a partok, és mekkora terület volt a dagály által megjárt. Ebből kiderülne, hogy hol találnánk meg a mai hetven méternél sekélyebb tengerben a kagylóhalmokat, vagyis a tízezer évnél régebbi településeket.

Niemitz professzor és tanítványai a halat tartják őseink fő táplálékának, pedig azoknál százszor nagyobb szerepe volt a tenger gyümölcseinek, a puhatestűeknek. Ők is hasonló hibába esnek, mint a halászatot és vadászatot fő megélhetési forrásnak tekintők. Azokról mondom, hogy a vadak esetében százszor több volt a ragadozók által elejtett dög, és annál százszor több a puhaterű állat.

Abban a tekintetben azonban jó úron járnak, hogy a sekély, dagály járta tengerpartok voltak az ideális élőhelyek.

Szenzációs felismerésük volt azonban az, hogy a sekély vizekben való gyűjtögetés volt a két lábra állás oka. Ezt jól bizonyítja, hogy nagyra szelektálódott a talpunk. Fontos felismerés, hogy az ember súlyához viszonyított talpa sokkal nagyobb, mint a biológiai őseié. Az ember felállás, két lábon járása és nagy talpa a minél nagyobb terület bejárása, vagyis a gyűjtögetés szempontjából ideális.

Az is nagyon fontos felismerés, hogy a gyűjtögetett táplálék könnyen emészthető, és fehérjében gazdag volt. Ennek köszönhető a testsúlyunkhoz képes nagy és súlyához képest nagy kapacitású, tehát sok energiát igénylő agyunk. Ehhez azt kell hozzátenni, hogy az embervolt az első faj, amelyik a magvakat és a húst emésztésre előkészítette. Vagyis azokat kevesebb energiával emészthetővé alakította át.

Amennyire az ember nagy talpa azt bizonyítja, hogy vízben, puha aljon járt, a fogazatunk arról árulkodik, hogy emésztés megkönnyítésére előkészítettük a táplálékunkat.

A tárolható magvakat megtörtük, megfőztük, élesztővel erjesztettük, megsütöttük. A gabonák magjai ilyen előkészítés nélkül alkalmatlanok lettek volna a táplálkozásra.

Mint már említettem az ember sokkal inkább volt dögevő, mint vadász. A nagy ragadozókat tűzzel elzavarták, a döghúst a könnyebb emésztés, és a fertőzések megelőzése érdekében megtörték, megsütötték, megfőzték. A velős csontokat kővel feltörték, hogy a nagyon tápláló velőhöz hozzá jussanak.

Ezt a táplálkozási módot a fogaztuk, és az agyfejlődésük leplezi le.

Kétségtelen, hogy a két lábra állásnak voltak további kedvező következményei, de azt nem a szárazföldi életmód, hanem a vízpartokon való élés váltotta ki.

Nem vonom kétségbe, hogy Niemitz professzor szenzációs felfedezése még nem zárta le biológiai elődeink, és őseink két lábon járásnak minden okát, de jó vágányra terelte a probléma megoldását.

2012. március 19., hétfő

KÍNA ÉS INDIA

Kopátsy Sándor EH 2012-03-13

KÍNA ÉS INDIA

Sokadszor foglalkozom a két, kontinens méretű birodalom összevetésével. Ez érthető, mert mindegyik a versenyképes Nyugattal közel azonos népességű, és jelenleg annál gyorsabban növekedő. E két birodalomban, mert ezek nem országok, él az emberiség harmada, az ipari forradalom és Amerika benépesítése előtt kétharmada, az írástudók négyötöde. Lényegében ők voltak a világtörténelem. Hozzájuk képest a Mezopotámia, és Egyiptom azért vált jelentőssé, mert azokból sarja ki a keresztény Nyugat, ami az ipari forradalom után a világtörténelem fő szereplőjévé vált, és a mohamedán Közel-Kelet, ami alig ezer évig csillogott. A két amerikai magas-kultúra pedig csak évezredekkel megkésve, alig ezer évig élt, és az élvonalban akkor sem kerülhetett.

Az ipari forradalom előtt a magas-kultúrák gyakorlatilag hasonló fejlettségi színvonalon voltak. Köztük a Kínai Birodalom volt ugyan a legfejlettebb, és a legnépesebb, de ez a fölény a lakosság életszínvonalában nem jelentett nagyságrendi különbséget. A kínaiak a tudományokban és technikában ugyan előbbre volt a többinél, de a lakosságának életszínvonalában alig volt fölényt jelentő különbség.

A magas-kultúrák az óceánok meghódítása, majd az ipari forradalom előtt izoláltan élték a maguk életét, alig voltak hatással egymásra. Ez a két eredmény hozta Európa nyugati fele számára, hogy élettere megtízszereződhetett, nagyságrendi fölénybe került a tudományban, a technikában és a hadviselésben.

Ebből a fölényből fakadt, hogy a Nyugat hatása alá került az egész emberiség. Az eddig izolált kultúrákban élő fajunk sorsa ez után vált közösségé. Egészen a 20. század közepéig a Nyugat eredményeiből a többi kultúrának, az emberiség másik kilenctizedének sok haszna nem származott belőle. A Nyugat számos áldásából ugyan részesültek a kevésbé fejlettek is, de éppen ezek a technikai áldások billentették ki a többi kultúrát az évezredes egyensúlyából.

A legnagyobb változást az egészségügy vívmányainak beáramlása okozta. Ezek hatására lecsökkent a halálozás, és felgyorsult a népszaporulat. Éppen a legnagyobb halálokok legyőzése volt a legolcsóbb, a legkönnyebb. Az évezredeken keresztül alig változó népesség elkezdett évente százalékokkal növekedni. A közelmúltban állapítottam meg, hogy születésem óta fajunk létszáma három és félszeresére nőtt. Ezen belül Afrika lakossága tízszeres, Nigériáé húszszoros lett. Szinte érthetetlen, hogy az elmúlt száz év történészei nem ezt a demográfiai robbanást tartják a legfontosabb, méghozzá a legtragikusabb eseménynek.

Engem az elszabadult népszaporulat vezetett arra, hogy a megelőző mintegy ötezer év történelmét a népesség növekedés sikeres fékezőjeként minősítsem. Minden gyorsan, néhány ezreléknél gyorsabban növő társadalom elsődleges feladata a népesség növekedés féken tartása.

Az ipari forradalmat követően a méreteiben kicsi Nyugat került az emberiség nagy többségével szemben nagyságrendi tudományos, technikai és katonai fölénybe. Ez a fölény a 20. század második feléig minden más magas-kultúrával szemben egyre gyorsabban nőtt. Ekkor azonban a távol-keleti, a demokratikus táborba tartozó országok átvették a Nyugat technikai vívmányait, és gazdasági csodákat produkáltak.

Az ezredfordulóra három fejlett világgazdasági agglomeráció alakult ki, a nyugat-európai, az észak-amerikai és a távol keleti. Mára a puritán Nyugathoz tartozó, és a távol-keleti kisebb országokban a lakosságának, az emberiség alig ötödének jövedelme tízszeresénél is magasabb lett, mint a másik négyötödben.

Ha a fent birodalom képes lesz a felzárkózásra, akkor a fajunk fele lesz a másik felénél tízszer gazdagabb. Ezért a következő század sora azon múlik, mi lesz Kínával és Indiával.

Ha a politikusok és történészek ismernék a fontossági sorrendet, akkor ezzel a két birodalommal többet foglalkoznának, mint minden másikkal összesen. Ha e két birodalom, de akár csak az egyikük száz év alatt felzárkózik, nem kell félni a jövőtől, ha nem, akkor van mitől félni.

E két birodalomtól azonban nagyon eltérő jövőt várok.

Kína sikerében meg vagyok győződve, India jövőjében azonban kételkedem.

Ezzel szemben a politikusok és a közgazdászok úgy látják, hogy néhány országnak nő meg a világpolitikai és világgazdasági szerepe. E néhány közé a fenti kettő mellé néhány nagyot, de ezeknél sokkal kisebbeket, Oroszországot, Brazíliát, esetleg Törökországot sorolják. E három ország mindegyikét sokkal inkább egyre jobban lemaradónak, mint felzárkózónak tartom.

Miért?

Mert meggyőződésem szerint, a században a felzárkózásnak két alapfeltétele van, és egyre inkább lesz.

a. A lakosság viselkedését vagy a nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus kultúra jellemezze.

b. A lakosság növekedése ne haladja meg a néhány ezreléket.

A Nyugat puritán népei feleltek meg először a két előfeltételnek, és ma már a társadalmi és gazdasági fejlettség élvonalban, a világ átlag tízszerese felett vannak. A nem puritán Nyugat népei, a mediterránok és a kelet-európaiak pedig ugyan fejlődnek, de hozzájuk képest egyre jobban le fognak maradni.

A Távol-Kelet konfuciánus népei között ma már csak a kínaiak, a vietnámiak, és az észak-koreaiak szegények. Az előbbi kettő példátlan gyorsaságú felzárkózásban van, a harmadik sorsa pedig megjósolhatatlan, de méreténél fogva jelentéktelen.

Amit az alábbiakban Kína jövőjéről mondok, lényegében Vietnámra is értendő.

A távol-keleti országok között azok, amelyek a hidegháború demokrata frontján voltak, már meggazdagodtak. A bolsevik oldalon álló Kína és Vietnám a hidegháború vége óta példátlanul gyorsan fejlődik. Ezek sikere arról tanúskodik, hogy a bolsevik marxista út is sikeres, ha a lakosság konfuciánus, és a gazdasági életben működhet a piac. A marxista politikai diktatúra ugyan csak akkor lehet olyan sikeres, mint a demokrácia, ha a lakosság viselkedése puritán, vagy konfuciánus. Ha meg nem az, az alkalmazott módszertől függetlenül, nem lehet sikeres.

A Nyugat társadalomtudománya téved, amikor a sikeres fejődés elengedhetetlen feltételének tekinti a kultúrától, és a gazdasági fejlettségtől függetlenül a politikai demokráciát. A Nyugat nem puritán, azaz a mediterrán és a kelet-európai népei hiába kísérleteznek a politikai demokráciával, kudarcra vannak kárhoztatva. Ideje volna tudomásul venni, hogy a politikai demokrácia csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet fejlett, iskolázott társadalmaiban bizonyult hatékonynak.

Elég volna tanulni a két tényből.

- Amerikában a latin-amerikai országok egyre jobban lemaradnak a puritán angolszász volt gyarmatai mögött. A mediterrán népek demokráciájuk sem lehet igazán hatékony. Az Egyesült Államok, és Argentína gazdaságföldrajzi adottságai között alig van különbség, az utóbbiban egy lakosra jutó nemzeti jövedelem mégis alig ötöd akkora. A volt spanyol és portugál gyarmatokon a lakosság viselkedése kor kettős követelményeinek nem felel meg. Gyorsan szaporodnak, és nem puritánok. Bizonyítják, hogy demokratikus eszközökkel nem lehet a túlnépesedésüket lefékezni.

- Az ortodox keresztény kultúrájú országokban a bolsevik rendszer nem azért bukott meg, mert politikája nem volt demokratikus. Elég volna arra gondolni, hogy már a kereszténységük sem lehetett azonos, hogy nem érintette őket a reneszánsz, a reformáció, de még az ipari forradalom technikai vívmányait sem voltak képesek hatékonyan működtetni. Aki ezt megérti, és szem előtt tartja, az belátja, hogy nekik nem felel meg a demokrácia, de még a nyugati marxizmus sem. A bolsevik diktatúra bukása után sem mennek többre. Nyugati értelemben demokráciák sem lehettek. Pedig a népszaporulatuk leállt. Tehát a két előfeltétel egyike létrejött, de a másik, a lakosság puritán viselkedése, a szorgalom, a takarékosság, a fegyelem, stb. hiányzik.

A Nyugat nem veszi tudomásul a tényt, hogy a szegény országokban a túlnépesedést csak a nyomor, vagy a politikai erőszak tudja megfékezni. A politikai erőszak is csak a puritán, és a konfuciánus népek gyermekvállalást képes korlátozni. Ideje volna felismerni, hogy az elmúlt évtizedek legnagyobb történelmi eredménye: a népszaporulat megfékezése Kínában. Erre azonban csak a puritán társadalom lehet képes.

Bármennyire közismert, elfogadott tény, hogy Kínában, a népességkorlátozás nélkül, ma a lakosság 500 millióval több volna, a Nyugat ennek megakadályozásán botránkozik. Márpedig 500 millióval nagyobb lakosság esetén szó sem lehetne a gazdasági csodáról. Ezt azonban csak a politikai diktatúra képes megvalósítani. A Nyugat ennek ellenére görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy a politikai diktatúra sehol, semmilyen körülmények között nem fogadható el.

Miért vagyok biztos, Kína sikeres felemelkedésében?

Kínában a siker mindkét előfeltétele biztosított.

- Az ország lakosságának kilenctizede keményen konfuciánus.

- A meghatározó kilenctized kínai lakosság nem szaporodik.

Az elmúlt harminc évben, ami óta Kínában a gazdaságot piacosították, és korlátozzák a gyermekvállalást, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem és nemzeti vagyon példátlan mértékben gyarapodik. A megtakarítási ráta 28 százalék körül mozog. A foglalkoztatási ráta 80 százalékos, és az évente ledolgozott munkaórák száma 200 órával nagyobb, mint a Nyugati országokban.

A nyugati közgazdászok azon is botránkoznak, hogy néhány százalékkal több fiú születik, mint lány. Fajunk történetében mindig nőfelesleg volt. Ebben láttam a nők elnyomásának, alacsonyabb társadalmi helyzetének elsődleges okát. Szinte általános társadalmi törvény, hogy elnyomott az lesz, amiből felesleg van. Az emberi fajon belül mindig több nő volt, mint amennyire a fajnak szüksége volt. Többen születtek, mint ahogyan az eltartó képesség nőtt. A nők munkájára kisebb kereslet volt. Ez leginkább a pásztor és gabonatermelő társadalmakban volt így. Erre tett rá a nők katonaképességének gyenge volta.

A tudomásalapú társadalmak az elsők, amiben a nők értéke felértékelődik, hiszen szellemi munkára való alkalmasságban sokkal nagyobb az egyenrangúság, mint a fizikai erőt igénylőben.

A nők alárendeltsége semmiben sem volt nagyobb, mint a szexuális életben. Ebben a tekintetben, számukra fajunk életében először a fogamzásgátlás megoldása hozta meg az egyenrangúságot. Ennek ellenére még mindig nagyon távol vagyunk a nemek közti egyenrangúságtól.

Ezért várok sokat attól, hogyha nőhiány lesz. Ez hozza majd meg számukra az egyenrangúságot. Érthetetlen számomra, hogy nemcsak a vallások, de a történészek is milyen keveset foglalkoznak a nők egyenjogúságával, annak ellenére, hogy a lakosság fele nő.

Miért vagyok biztos India viszonylagos lemaradásában?

India az egyetlen magas kultúra, amelyik országos szinten mérve gyorsan fejlődik, de a felzárkózás mindkét előfeltétele hiányzik.

a. A már ma is túlnépesedett birodalom lakossága a megengedhetőnél tízszer gyorsabban növekszik.

b. A heterogén kultúrájú lakosságának a viselkedése nem puritán.

A társadalomtudományok egyik fogyatékossága, hogy a nemzeti jövedelem növekedését nem egy laksora vetítve, hanem országos szinten mérik. Ez még az egymással versengő, csak egymás rovására gazdagodható társadalmakban megbocsátható elméleti hiba volt, az egymással kooperáló világgazdaságban azonban súlyos elméleti és gyakorlati hiba. Ezt már számos esetben, többek között Kína és India összevetésével is bizonyítottam.

Mindkét birodalom nemzeti jövedelme kiemelkedően gyorsan nő. Az elmúlt húsz évben Kínáé közel 10, Indiáé pedig közel 8 százalékkal. Az egy laksora jutó jövedelem Kínában azonban 7, Indiában ellenben csupán 2 százalékkal nőtt. Még nagyobb volna a különbség, ha az egy laksora jutó nemzeti vagyont is mérnénk. Ez Kínában évi 10 százalékkal nőtt, Indiában pedig évi 2 százalékkal csökkent.

Az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon tekintetében India az országos szinten nagyon gyors növekedés ellenére lemaradó birodalom, Kína pedig a leggyorsabban növekedő.

Van ennél is meggyőzőbb példa. Japánban lassan nő az ország nemzeti jövedelme, de a csökkenő lakosság gyorsabban gazdagodik, mint az állami szinte mérve kétszer gyorsabban növekvő Egyesült Államokban, és a négyszer gyorsabban növekedő Indiában.

A közgazdaságtan egyáltalán nem számol a lakosság növekedésével járó felhalmozás és felnevelés költség igényével.

Márpedig a lakosság minden egy százalékos növekedése mintegy 3-4 százalékos felhalmozási többletigényt támaszt. Az 1 százalékos csökkenés pedig ennyivel növeli az egy laksora jutó fizikai és szellemi vagyont.

Nagyon fontos, hogyan alakul az egy lakosra jutó nemzeti vagyonigény az alul, és a túl népesedett társadalmakban. Többek között ennek is fontos szerepe van abban, hogy a világ legfejlettebb tíz társadalma között van a természeti adottságaihoz képest még nagyon ritka lakosságú Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. Ezzel szemben nincs köztük nagy európai, és egyetlen távol-keleti állam sem. Elsősorban azért, mert ezek túl népesedettek.

Visszatérve Kínára és Indiára. Mindkét birodalom a természeti adottságaihoz képest túl népesedett. Ezt Kína felismerte, és a túl népesedett térségében megállította a népszaporulatot. Ezzel szemben Indiában féktelenül növekszik a lakosság. A Nyugat társadalomtudományai hibának minősítik Kínában a gyermekvállalás leállítását, és nem veszik tudomásul, hogy India a gyors népességnövekedése miatt, egyre jobban lemarad.

Az sem veszik tudomásul, hogy a népesség meg nem engedhető növekedését csak a puritán népek képesek megállítani, mert ehhez kemény politikai diktatúrára van szükség.

A Nyugat nem győzi hangsúlyozni, hogy India számára előnyt jelent, hogy a demokratikus politikai rendszere. Ezzel szemben ez az egyik legnagyobb hátránya. Demokráciában nem lehet a spontán népszaporulatot megfékezni. Többek között ez az egyik oka annak, hogy a túl népesedett, szaporodó népességű országban nem lehet sikeres a politikai demokrácia, mert ez eleve lehetetlenné teszi a népszaporulat leállítását.

India eleve túlnépesedett birodalom volt, és az ENSZ demográfusai szerint, a lakosságának száma 2040-ig is gyorsan növekedni fog. Ötven éve India lakossága fele sem volt Kínáénak, 2040-ben meg másfélszerese lesz. Ez az egy adat bőven elég annak bizonyításához, hogy India nem felzárkózó, hanem az élvonaltól egyre jobban lemaradó birodalom lesz.

Szerintem, India birodalom marad, hanem tucatnyi kisebb, egymással az élettérért versengő országra fog szétesni.

Sem a történészek, sem a közgazdászok nem foglalkoznak azzal, hogy mekkora lakosság volna az egyes országokban az optimális, vagyis, ami mellett a lakosság jóléte maximális volna. Egy ilyen tudományos felmérésből kiderülne, hogy az emberiség ma lényegesen jobban élne, ha a létszáma a 20. század elején, a 2 milliárdnál megállt volna.

Ma már csak négy olyan ország van, ahol a lakosság száma még az optimum alatt van. A már említettek, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, valamint Oroszország. Ezek az optimális lakossága a jelenleginek a kétszerese lenne, ahol tehát mintegy 500 millióval több lakos élhetne optimális színvonalon.

A Szibériától déli Ázsiában a jelenleginek mintegy fele, mintegy 3 milliárddal kisebb volna az optimális létszám.

A latin-amerikai országok még nincsenek túl népesedve, de a jelenlegi növekedés gyorsabb, mint az elviselhető.

Afrikában a negyednyi népesség is sok volna.

Előbb azt írtam, hogy fajunk kisebb problémával állna szembe, és mintegy még egyszer ilyen életszínvonalon élne, ha a népesség megállt volna a 2 milliárdnál. Ez nem azt jelenti, hogy ma, vagy még kevésbé a jövőben is ez marad az optimális létszám.

Az optimum felé törekvés sebessége nagyon korlátozott. Aligha lehet gyorsabb évi néhány ezreléknél. Az elmúlt ötven év adatai alapján azt hiszem, hogy a túl népesedett országban a lakosság csökkenésének optimuma az évi néhány ezrelék. Az optimális népsűrűség alatti országokban a növekedés optimális sebessége azonban elérheti az 1 százalékot is. Ezek a számok nem tartalmazzák az országok közti mobilitást. A már fejlettek jó minőségű szelektált munkaerőt ezen felül is befogadhatnak. Ennek a hatása azonban kétoldalú. A befogadóknak nagyon előnyös, a kibocsátóknak azonban nagyon hátrányos. A fő probléma azonban nagyságrendben eltér. A túlnépesedett országokból évente akár százmilliók vándorolnának a gazdagok felé, és azok jelentős hányada nem kívánatos minőségű. A befogadók azonban ennek csak a minőséi elitjére várnak. A befogadottak száma pedig az éves túl népesedének a tizedét sem érheti el.

Ezért a mögöttünk, és az előttünk álló század legnagyobb feladata a túl népesdés megállítsa. A túl népesdés százaléka ugyan lassul, de a volumene alig csökken, és a belőle származó veszteség egyre nagyobb lesz. Ezt azonban mind a politikusok, mind a vallások, mind a társadalomtudományok nem hajlandók tudomásul venni.

A fajunk túl népesdésének megállíthatatlansága sehol sem nyilvánvalóbb, mint Indiában. A gazdasági növekedés feltételei ugyan kedvezőek, de a túl népesdés megállíthatósága teljesen hiányzik. Ezt ugyanis csak puritán nép kemény politikai diktatúrája képes megvalósítani. Ennek az állításomnak ellentmondani látszik, hogy Európában mid a mediterrán, mind az ortodox keresztény népek körében megszűnt a túl szaporodás veszélye.

Ennek azonban két oka van.

- Ezek a népek egyrészt szoros kulturális, és társadalmi kapcsolatban vannak a puritán Nyugat-Európával.

- A lakosság iskolázottsága széleskörű és magas.

- A fogamzásgátlás használata általános.

Ezt bizonyítja, hogy a mediterrán népek a távoli latin-amerikai országokban gyorsan szaporodók maradtak. Ott még fokozza ezt az indián őslakosság, és az afrikai leszármazottak még gyorsabb szaporodása, valamint az életterük alul népesedettsége is.

Visszatérve Indiára.

India legkevésbé azért nem hasonlítható Kínához, mert az utóbbi kínai lakossága, az összlakosság kilenctizede kínai, puritán, India pedig tucatnyi nyelvre, kultúrára és kasztokra osztott, amik egyikére sem jellemző a puritanizmus. Ezért Kína lakosságának kilenctizede megfelel a felzárkózás feltételeinek, és a birodalom egyben maradásának. India gazdasági fejlődésének a motorja azonban az angolul beszélő diplomás réteg, amelyik alig van a társadalom óriási többségével kapcsolatban.

Talán még ennél is nagyobb akadályt jelent, hogy a demokratikusan választott politikai vezetés nem rendelkezhet olyan hatalommal, ami képes a népszaporulatot megállítani. Vagyis a demokrácia, amit a Nyugat a legnagyobb előnynek tart, az Indiában a legnagyobb akadály.

Ott is gyors a változás, ahol lassú a fejlődés

Kopátsy Sándor PH 2012-03-09

OTT IS GYORS A VÁLTOZÁS, AHOL LASSÚ A FEJLŐDÉS

Soha nem gondoltam, hogy Európa keleti fele felzárkózhat. Európa négy kultúrája között csak a puritánok alkalmasak az élvonalba kerülésre, és az ott maradásra. Már a mediterrán kultúra is segítségre szorul, hogy nagyon ne maradjon le, a kelet-európai, a nagycsaládos, az ortodox keresztény pedig eleve alkalmatlan.

Történelemszemléletemben az egyik iránytű, hogy a kiscsaládos társadalom eleve fölényben van a nagycsaládossal szemben. Az előbbi fölénye elsősorban öt területen jelentkezett.

- 1. A kiscsaládos rendszerben fele akkora a gyermekvállalás, ezért lassabban szaporodik. Minden osztálytársadalomban a túlnépesedés volt a legnagyobb veszély. Ezt legjobban a nyugat-európai középkor jobbágyrendszere oldotta meg.

- 2. A kiscsalád az első olyan társadalmi sejt, amelyikben a családfő az értéktermelő, a döntéshozó személy. A nagycsaládban más dolgozik, mint aki döntést hoz.

- 3. Az új befogadására a kiscsalád alkalmasabb. Ezzel magyarázható, hogy a Nyugat felemelkedését szülő szellemi forradalmak, a nyugati kereszténység, az agrártechnikai forradalom, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás Európa keleti felén nem talált befogadásra.

- 4. A marxizmus csak a kiscsaládos térségben lett kellően rugalmas. Európa keleti felén dogmatikus vallássá vált.

- 5. A hidegháború után csak a kiscsaládos Európa lett demokratikus. Kelet-Európa a politikai demokráciára alkalmatlannak bizonyult.

Ezek jártak az eszembe, amikor Putyin harmadszori elnökké választása alkalmával megnéztem, hogy mi, hogyan változott meg 2000-2011 között Oroszországban.

Azt látom, hogy óriási változások történtek, de a társadalom ennek ellenére alig változott.

1. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, fogyasztói áron, 7 ezerről, 17 ezerre nőtt. Ilyen növekedés Európa nyugati felén is imponáló. A látványos eredmény mögött azonban két tény játszotta a fő szerepet.

- A nemzeti jövedelem növekedésének jelentős hányada a megdrágult nyersanyagoknak áremelkedéséből fakadt. Nem a munkából származó értéknövekedés, hanem bányajáradék.

- Csökken a lakosság. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem és nemzeti vagyon növekedése gyorsabb, mint Indiában, vagy Brazíliában. Bizonyíték arra, hogy a lakosságcsökkenése jelentősen megkönnyíti az egy laksora jutó eredmény javulását.

Ha e két tényezőt kikapcsolnánk, Oroszország lemaradása látványossá válna. Elég arra gondolni, hogy a másik két pravoszláv utódállam, Ukrajna és Fehér-Oroszország előtte járna. Kiderülne, hogy Európa keleti felén hatékonyabb felépítmény a politikai diktatúra. A két utóbbi diktatúra az ENSZ adatai alapján, a várható életkor és az iskolázottság tekintetében megelőzi Oroszországot.

2. Az ezer lakosra jutó gépkocsik száma megháromszorozódott. Ez is óriási változás, ebben is a felzárkózás jelentkezik, aminek jelentős lesz a tudatra való hatása. Ezzel hasonló hatása lesz annak is, hogy az országot elhagyó turizmus megkétszereződött.

3. Az internet használók száma ötvenszeresre nőtt. E mögött a bolsevik rendszer iskoláztatási eredménye áll. A szovjetrendszerről el kell ismerni, hogy az iskolázottságban sokkal jobban teljesített, mint a gazdaságban, és főleg a lakosság viselkedési kultúrájában.

4. A luxuscikkek fogyasztása tizenegyszeresre nőtt. Ezer éve az orosz társadalomban nemcsak viszonylag, de még a gazdag országokhoz is, nagyon gazdagok voltak a gazdagok. Ezt mutatja az is, hogy a dollármilliárdosok száma Moszkvában nagyobb, mint bármelyik gazdag ország fővárosában.

5. Egyetlen biztatóadat, hogy az IKEA üzletek száma tizenötszörösére nőtt. Ez azt jelenti, hogy a lakáskultúra széles körben fejlődik.

Mind az öt adat azt mutatja, hogy ebben a tizenegy évben is nagyobb társadalmi változások történtek Oroszországban, mint valaha a történelme során. Ezek természetesen, nem múlnak el jelentős tudati változások nélkül. Ugyanakkor azt is látni fogjuk, hogy a változás csak az orosz életben történt, de ezzel sem kerül közelebb az orosz lakosság viselkedési kultúrája a nyugati puritanizmushoz. Ahogyan a görögök, portugálok, dél-olaszok már túl vannak hasonló változásokon, de ezzel nem lettek hasonlóbbak a finnekhez.

A Szovjetunió népei közül az észtek hiába éltek elnyomottan az oroszok által uralt Szovjetunióban, skandinávok maradtak, és két évtized múlva azokkal hasonulnak.

A jelenkor nagy tanulsága, hogy a lakosság viselkedési kultúrája alépítményként viselkedik. Ma a norvégok a leggazdagabbak, mert a legpuritánabbak. A mediterrán, vagy az ortodox népek lehetnek bármilyen gazdagok, változnak ők is a gyorsan változó korral, de ettől nem kerülnek közelebb a norvégokhoz.

Nem nehéz megjósolni, hogy száz év múlva minden kultúra népe alapvetően másként fog élni, de a puritán nyugati és a konfuciánus távol-keleti népekhez képest egyre jobban lemaradnak.

Az euró még nincs megmentve

Kopátsy Sándor PG 2012-03-18

AZ EURÓ MÉG NINCS MEGMENTVE

A másodi görög mentőakció után indoktalan optimizmus vált jellemzővé. A pillanatnyi csőd ugyan elhárult, de nemcsak az euró zóna, de az EU gyengébb tagországainak katasztrofális helyzete nem javult. Semmi reális alapja nincs annak, hogy az államadósság az előírt szintre csökkenthető. Nemcsak ez, de még az sem reális, hogy a jelenlegi adósságszint tartható.

A pénzügyi vállság kezelői még addig sem jutottak el, hogy nem az adósságot, hanem annak terhét kellene a nemzeti jövedelemhez viszonyítani. Elég volna megnézni, hogyan fognak alakulni a lejártuk után megújított államadósság kamatai. Ugyan nem ismerem az államadósság lejáratainak ütemezését, és azok jelenlegi kamatit, de nem kell nagy fantázia annak felismeréséhez, hogy az államadósság szinten tartása is nagyon drága lesz, hiszen a lejártakat mintegy kétszer nagyobb kamattal lehet majd megújítani. Ez a kamatkülönbséget is nagyon nehéz lesz kitermelni.

Egy szakértő véleménye szerint a gyenge országoknak a következő két évben 2 trillió euró adósságot kell megújítani. Ennek a kamatterhe 2-3 százalékkal magasabb lesz, mint a lejártaké. Tehát évi 40-60 milliárd eurót kell kigazdálkodniuk ahhoz, hogy az adósságszintet tartani tudják. Ha ezt előteremtik, akkor is, ha szinten marad az államadósságuk.

Ennyi is elég ahhoz, hogy belássuk semmi realitása nincs annak, hogy az államadósságot a 60 százalékos határ alá csökkentsék, de még akkor sem fog csökkeni az adósságnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított súlya.

Azt sem számolta ki senki, hogy a belső fogyasztás milyen csökkentését jelentené, hogy az addigi felelőtlen eladósodásról áttérjenek a törlesztésre. Az elmúlt tíz évben a megtermelt nemzeti jövedelemnél 5-10 százalékkal több jövedelmet költöttek el, azután pedig a megtermeltnél 5-10 százalékkal kevesebb marad a belső szükségletekre.

Már többször leírtam, hogy az euró övezet csak akkor lehet hatékony, ha közel azonos fejlettségű és viselkedési kultúrájú országokra korlátozódik. Ehhez nem elég, hogy a költségvetési hiányukat korlátozzák. Sokkal jobb mutató volna, ha az egy laksora jutó nemzeti jövedelmükben, a foglalkoztatásukban és a hitelminősítésükben az átlaguktól való eltérését maximalizálnák.

Ebből azonban kiderülne, hogy a jelenlegi övezet, sőt maga az EU is annyira heterogén, hogy nem lehet hatékony.

Nőttek a jövedelemkülönbségek

Kopátsy Sándor EG 2012-03-18

NŐTTEK A JÖVEDELEMKÜLÖNBSÉGEK

Erről a témáról közöl a The Economist múlt heti száma egy rövid írást és egy kis grafikont.

A grafikon azt leplezi le, amit én a Nyugat elmúlt száz évnek leglényegesebb jellemzőjének tartok. Ezelőtt száz évvel a tőkés liberalizmus a világgazdaság lényegét jelentő Nyugaton elvesztette arányérzékét. A társadalom gazdasági elitje nemcsak abszolút, de relatív is aránytalanul gazdagodott.

Ezt a tényt az írás azzal ábrázolja, hogyan részesedett az Egyesült Államokban a lakosság felső tizede, illetve egyetlen százada a nemzeti jövedelemből.

1913-ban a felső tized részesedése meghaladta a 40 százalékot, és 1930-ban már megközelítette az 50 százalékot. A felső 1 százalék pedig az összes jövedelem ötödéhez jutott.

A nagy gazdasági vállság után tíz év alatt a felső tized részesdése 48-ról 33 százalékra csökkent, és a 80-a évek elejéig ezen a szinten maradt. Ez volt a Nyugat társadalmi átalakulásának fénykora. A tőkés osztálytársadalmak egyrészt az ipari forradalom óta leggyorsabban növekedők voltak, és lényegében össznépi társadalommá alakultak át.

A tőkések gazdasági terhelését jól mutatja, hogy a legmagasabb adókulcs 1932 és 1944 között 25 százalékról 94 százalékra emelkedett. Szerintem ez volna indokolt ma is. Az ugyanis nem igaz, hogy a magas adó csökkenti a gazdasági elit érdekeltségét. Az még tagadhatatlan, hogy ezt így éli meg, és sír, de a tények azt bizonyítják, hogy a tőkés sem akkor dogozik hatékonyan, ha nagyobb a jövedelemből való részesedése, hanem akkor, amikor jobban pezseg a gazdaság, amikor nagyobbak a meggazdagodás lehetőségei, amikor nagyobb a vásárlőerő. Ez pedig akkor nagyobb, ha nivelláltabb a jövedelemelosztás, ha a lakosságnak van pénze.

Még az is lehet, hogy a progresszívebb adózás mellett a tőkés érdekeltsége kisebb, de nemcsak neki kell az érdekeltségét optimalizálni, hanem a másik 90 százalékát is. A közgazdaságtan még mindig abban a hitben él, hogy elég, ha a tőkés érdekeltsége nagy, a munkást a nyomor fegyelmezi. A jelenkor fejlett társadalmaiban már a dolgozók motivációja fontosabb, mint a tőkésé. Ezt mindennél jobban bizonyítja a tény, hogy nem azok az országok fejlődnek gyorsabban, ahol nagyobb a tőkések jövedelme, hanem azok, ahol a profithoz viszonyítva magasak a bérek, és fegyelmezettek, azaz munkaszeretők a dolgozók.

Elég volna megnézni a tényeket. A tőkések viszonylagos jövedelme ott magas, az adójuk ott kicsi, ahol lassan fejlődik a gazdaság. Elég arra gondolni, hogy Oroszországban, a nyersolajban gazdag országokban, és Latin Amerikában nemcsak viszonylag, de még abszolút is, ott van a legtöbb milliárdos, ott a legkönnyebb azzá emelkedni. Tehát ott, ahol a társadalmi és gazdasági fejlődés lassú. Ezzel szemben Európa hat legfejlettebb országa mindegyike jóléti állam, amiben magasak az adók, az átlagosnál kisebbek a jövedelemkülönbségek, vagyis olyanok, akiknek a liberálisok harminc éve a vesztüket jósolják.

A közgazdaságtan mindaddig rossz tanácsokat ad a társadalomnak, mindenek előtt a politikának, amíg abban hisz, hogy elég, ha az elit jól érzi magát. Ezzel szemben a tények azt bizonyítják, hogy csak azok a társadalmak képesek az élvonalban maradni, illetve oda felemelkedni, ahol csak abból lehetnek milliárdosok, akik megérdemlik. Elég volna megnézni, hogy kikből lettek milliárdosok a puritán államokban, és kikből Oroszországban, Szaúd-Arábiában, Latin-Amerikában.

Visszatérve az ábrámhoz.

A 80-as években elkezdődött a pénzvilág térhódítása, és harminc él alatt a felső tized részesedése 33 százalékról 48 százalékra ugrott. Ezen belül a pénzügyi szektorban meggazdagodottak aránya háromsorosára nőtt. 2010-ben már újra ott tartott a fejlett Nyugat, ahol a 30-as évek elején volt. A liberálisok nem képesek megérteni, hogy ők is akkor járnak a legjobban, ha a társadalomban mindenki jobban jár. Pedig az élet ezt bizonyítja, hogy a tőke hozadéka nem a munkaerő árától, hanem a minőségétől, nem az adó nagyságától, hanem a társadalom hatékonyságától függ.

A világ legfejlettebb társadalmú országaiban nagyon drága a munkaerő, mégis magas a jövedelmezőség, és annak magas ugyan a kamatja, de mégis több marad a tulajdonosnak. Ez a végeredmény, de ennek a bonyolult összefüggése még messze nincs feltárva. Csak a tények alapján kell elfogadni, hogy a társadalom hatékonysága elsősorban a munkaerő hatékonyságától függ. Az pedig csak ott valósulhat meg, ahol mindenkit munkára lehet fogni. Ez pedig csak ott jöhet létre, ahol az állam a keletkező jövedelmeket erősen nivellálja, vagyis progresszíven adóztat, és a visszaosztással nivellál.

Amíg nem tudjuk tételesen megmagyarázni, hogy miért van ez így, addig is hinni kell a tényeknek, amik majd bizonyítanak.

2012. március 14., szerda

Oroszországban az órák lassan járnak

Kopátsy Sándor PH 2012-03-07

OROSZORSZÁGBAN AZ ÓRÁK LASSAN JÁRNAK

A The Economist vezércikket írt annak okán, hogy Putyint ismét elnöknek választották. Jellemző a cím: The beginning of the end of Putin. A jóslat arra épül, hogy egyre erősebb lesz Oroszországban a középosztály. Ez ugyan tagadhatatlan, de tévedés azt hinni, hogy az orosz középosztály olyan lesz, mint Európa nyugati felében. Az orosz középosztály úgy hasonlít a nyugatira, mint az ortodox kereszténység a protestáns kereszténységre.

Max Weber száz éve már felismerte, hogy ugyanazon társadalmi rendszer jelentősen más hatékonysággal, más módon működik a különböző kultúrában. Ő még csak azt ismerte fel, hogy a tőkés osztálytársadalom lényegesen hatékonyabban működik azokban az országokban, ahol a lakosság viselkedésére a protestáns etika a jellemző.

Az elmúlt század aztán azt bizonyítja, hogy mind a bolsevik marxizmus, mind az össznépi társadalom csak ott működik hatékonyan, ahol a lakosság viselkedését a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus viselkedés jellemzi.

A 20. századi marxizmusokról kiderült, hogy csak a puritán skandináv államokban, a jóléti társadalom formájában működött hatékonyan. A bolsevik változata pedig megbukott Európa keleti felén, viszont fényes sikert arat a konfuciánus Kínában. A Szovjetunió összeomlása után kiderült, hogy ott a tőkés rendszer sem hatékony. Európa keleti felén a lakosság viselkedési kultúrája nem felel meg a kor követelményének. Ott lehet ilyen, vagy olyan a rendszer lemaradnak.

Sem a politikusok, sem a közgazdászok nem veszik tudomásul, hogy jelenleg a társadalmi és gazdasági sikernek két feltétele van. Egyrészt álljon meg a túlnépesedés, másrészt puritán módon viselkedjen a lakosság. Ha e kettőnek egyike hiányzik, már elérhetetlen a siker.

Oroszországban nincs túlnépesedés, sőt csökken a lakosság száma, ellenben a viselkedésük nem puritán. Ez a viselkedés az orosz nagytőkéseket, és a középosztályt ugyanúgy jellemzi, mint a népet.

Ennek ellenére Oroszországban gyorsan fejlődött a gazdaság, az egy lakosra jutó jövedelem. Ennek azonban külső oka van: a nyersanyagokban való gazdagság, és azok árának emelkedése. Becslésem szerint, az elmúlt tizenkét évben elért gazdagodás négyötöde a nyersanyagárak, mindenek előtt az olaj és a földgáz árának emelkedéséből származott. Ha ezt a bányajáradékot levonnánk, szomorú képet kapnánk. Elég megnézni, hogyan alakult a helyzet Ukrajnában és Fehér-Oroszországban.

Az elmúlt ezer év bizonyítja, hogy a kelet-európai népesség számra nem hozhat sikert semmiféle rendszer, mert mások az emberek.

Ennek első bizonyítéka volt az első egyházszakadás. Ma három kereszténység van Európában, az ortodox, a katolikus és protestáns. Ugyanaz a megváltójuk, a tíz parancsuk, a Bibliájuk, de az életszínvonaluk, az iskolázottságuk, a viselkedésük nagyon eltérő. A köztük kialakult különbség már a középkorban is jelentős volt. A tőkés társadalmak idején megnőtt. A tudomány és technika korában még sokkal nagyobb lett.

A kicsi szép

Kopátsy Sándor PG 2012-03-08

A KICSI SZÉP

A The Economist e heti száma számos olyan véleményt közöl, ami azt mutatja, hogy a világ legtekintélyesebb hetilapja sem érti meg az idők szavát. Ezt bizonyítja a Small is not beautiful címmel megjelent írása is, ami a nagyvállalati érdek szolgálatát bizonyítja.

A nagyvállalatok fölényében minden klasszikus közgazdász, azoknál is keményebben Marx azon a véleményen volt, hogy a nagyvállalatok elseperik a kisebbeket. Ez a 20. század első feléig lényegében vitathatatlan volt, és ma is igaz lenne, ha csupán a tőzsdén szereplő vállaltokat tekinti a közgazdaságtan gazdasági szektornak.

Valamikor tíz évvel a rendszerváltás előtt, amikor még a bolsevik táborban a nagyállatok fölényében való hisztérikus ideológia volt az úr, az Egyesült Államok munkaügyi statisztikájának adatival bizonyítottam, hogy a társadalom érdekét nézve, a kicsik fölénye növekszik.

Az ellen már korábban is számos alkalommal tiltakoztam, hogy a vállalti nagyságot az értékesítési eredményükkel mérik. A hozzáadott értékkel kellene mérni. Ebbe az irányban legfeljebb addig megy el a közgazdaságtan, hogy a profitrátával mér. Ez még akkor sem volna elfogadható, ha a kisvállatok profitját mérni lehetne, még a nagyokét sem, nemhogy a kicsikét.

Az elmúlt harminc évben, különösen a rendszerváltás után felismertem, hogy a jelenkori társadalom elsődleges célja a foglalkoztatás. Ezért a vállalatok társadalmi értékét a munkaerőpiacon keresztül mérem.

Máig jól emlékszem a harminc éves adatokra. A megelőző húsz évben, akkor az Egyesült Államokban 25 millió munkahely létesült. Ezen belül az új munkahelyek legnagyobb hányada, közel az összes a 10 főnél kevesebbet foglalkoztató szektorban. Ezzel szemben az 500 főnél többet foglalkoztatóknál abszolút csökkenés volt.

A 10 főnél kevesebbet foglalkoztatókon belül a leggyorsabb növekedés a családi vállalkozásoknál jelentkezett. Ez nagy pofont jelentett nemcsak a bolsevik ideológiának, hanem a klasszikus közgazdaságtannak is.

Ezen belül számomra is meglepetést jelentett a mezőgazdaság, ahol szinte elseprő volt a családi farmergazdaságok győzelme. Egyetlen másik ágazatban sem volt olyan fölényes a családi vállalkozások térhódítása, mint a mezőgazdaságban. Ez agrárpolitikus múltam, és a bolsevik ideológia hisztérikus parasztellenessége miatt különösen elgondolkoztatott.

Marx talán semmiben sem tévedett jobban, mint az agrárpolitikában, a falusi társadalom karakterének megértésében. De nem csak ő tévedett, hanem pártom, a Nemzeti Parasztpárt, és köztük én is.

Marx, és hatásra a marxisták, köztük is leginkább a bolsevikok mániákusan parasztellenesek voltak. Szerintük, a falusi kisárutermelés szüli a kapitalizmust. Ez a rögeszme szülte az erőszakos kollektivizálást, és az óriás állami gazdaságokat.

Marx azt jó érezte, hogy a proletárdiktatúra legveszélyesebb ellensége a kisárutermelő parasztság, csak azt nem vette észre, hogy nemcsak az állam politikai túl hatalma, hanem a tőkével szembeni ellenállásban is a legnagyobb erő. Marxnak csak annyiban volt igaza, hogy a történelmi környezetében kisárutermelés fékezi a társadalmi változást. Vagyis nemcsak a proletárdiktatúrának, de a fasisztának, sőt a tőkésosztály diktatúrájának is ellenáll.

Azt már Max Weber is észrevette, hogy a lengyel paraszt otthon a falújában nem változik, mereven konzervatív, de a városba költözve gyorsan beilleszkedik a polgári környezetbe. Azt is megállapította, hogy az amerikás lengyel paraszt is gyorsan amerikai lesz. Addig azonban nem ő sem ment el, hogy Amerikában csak ott történt gyors és eredményes társadalmi fejlődés, ahova a parasztok és munkások mentek. Ma az új világban csak kétféle társadalom van.

- A volt angol négy angol gyarmat, melyik mindegyike ma a világ első tíze között van, ahova a munkát nem találó munkások, és a földet nem találó parasztok mentek dolgozni.

- A latin-amerikai országok, ahol a spanyol és portugál tábornokok, kalandorok és térítő papok rendezkedtek be.

Az előbbiek mindegyike a világ tíz legfejlettebb társadalma közé emelkedett. Az utóbbiak egyike sincs az 50 legfejlettebb között.

A paraszti bevándorlók lettek a legdinamikusabb polgárok. A tőkések azonban először rabszolgatartók lettek, aztán pedig a népet lenéző tőkés arisztokraták.

Az amerikás parasztokról még nem írta le senki, hogy ők alakították ki az a farmer mezőgazdaságot, ami legyőzte a tőkés versenytársait. Ez azt jelenti, hogy a kisárutermelő paraszt otthon a falújában minden változtatásnak ellenáll, de Amerikában a tőkés mezőgazdaságot is kiszorító farmerré alakult át. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a kisárutermelés új társadalmi és kulturális környezetben a társadalmi fejlődés legjobb iránytűje.

Ezt azonban csak a rendszerváltás után láttam be. Ennek tükrében az erőszakos kollektivizálást is át kellett értékelnem. A bolsevik falupolitika ugyan ázsiai módszereket alkalmazott, de történelmi eredményeket ért el.

- A falusi lakosság kétharmadának városi munkát adott. Ezzel egy millió falusi lakos változott parasztból munkássá.

- A fennmaradó kisárutermelő parasztokat munkássá, jelentős hányadukat szakmunkássá képezte át. Alkalmassá tette arra, hogy más szakmákban elhelyezkedhessenek.

- A falusi asszonyokat kiemelte a családon belüli alárendeltségből, saját jövedelemmel rendelkező családtaggá emelte. Vagyis modernizálta a parasztcsaládot.

- A Kádár-rendszer utolsó húsz évben a magyar falvak népe megtanulta, hogy a szabad idejében érdemes dolgozni, sőt vállalkozni, házat építeni. Akkor élhettem meg, hogy milyen tudatformáló szerepe van a munkahelyen ledolgozott idő utáni munkának. Sokszor leírtam, hogy a háztáji, a maszekolás, a kalákába történő házépítés a vállalkozóvá nevelés óvodája.

Erről az utóbbiról kissé bővebben írok, mert a rendszerváltás óta nemcsak elhallgatják a szabad időben történő gazdálkodás tudatformáló szerepét, de szervezik a munkátlanságot.

A családi vállalkozások legnagyobb társadalmi erényéből azonban nemcsak a liberális közgazdaságtan, de a The Economist idézett írása meg sem vesz tudomást.

A szabadidőben végzett munka tudatformáló szerepe.

A művészek és a hívatásos sportolók képzése már régen felismerte, hogy minél előbb kezdik e képességek fejlesztését, annál nagyobb lesz az oktatás eredménye. Ez talán semmire sem jobban igaz, mint a vállalkozó képesség fejlesztésére. Ezért tartom a bolsevik évtizedek talán legnagyobb eredménynek a szabad időben történő vállalkozást. Annak idején azt reméltem, hogy a bolsevik megszállás után a vállalkozások óvodáját kijárt népem végre iskolás lehet. Sajnos, ennek az ellenkezője történt, nem az óvodákat zárták be, de még másfél millió ember még a munkából való megélést is elveszítette.

A teljes foglalkoztatás, a munkások és családjuk szabadidőben történő jövedelemtermelők társadalmát átalakították az alacsony foglalkoztatású, a sokak munkátlanságban, alamizsnából sokan élők társadalmává. Ennél nagyobb társadalmi károkozást nem ismer a történelmünk. A sokak sokat dolgozók társadalma egészségesen átéli az idegen megszállást, a keveset dolgozók társadalma pedig szuverén államként is egyre jobban lemarad.

A bolsevik megszállás évtizedei alatt történtekre, a történelem emlékezni fog, még akkor is, amikor már az alkalmazott módszerek feledésbe merültek.

Külön kell értékelni a Kádár-rendszer falupolitikáját.

A Kádár-rendszer utolsó húsz évében a világtörténelemben is példátlan eredményt élvezhetett a magyar falvak népe. Az ország ugyan egyre kevésbé tartott lépést a demokratikus Nyugattal, egyre jobban lemaradtunk, de a szegénységen belül a falvak népe jobban és szabadabban élhetett, mint a városi lakosság. Erre nem ismerek példát a világon. A falusi nép jobban élhetett, mert többet dolgozhatott.

A falusi lakosság felszabadult munkaidejét példátlanul sikeresen hasznosította. A hivatalos munkaviszonyon felüli időben, talán a Nyugat történetében soha nem tapasztalt mértéket öltött a háztáji termelés, a saját rezsis házépítés.

Sajnos a rendszerváltás az eredményeknek nagy hányadát megsemmisítette. A liberális gazdaságpolitika általános kudarcán belül is elsősorban a falusi lakosságot sújtotta. Visszaállította az ezer éves munkaalkalom hiányt. Erre nem jelent mentséget, hogy a módszerek demokratikusak voltak. A kirúgottak kaptak segélyt, családi pótlékot.

Arra sem találtam adatot, hogyan változott meg a rendszerváltás óta a falusi lakosság munkaerejének kihasználtsága, jövedelme, felhalmozása. Nem véletlen, hogy lapítunk erről, hiszen az adatok példátlanul leleplezők.

A The Economist csak az látja, hogy a nagyvállalatoknál magasabbak a bérek, és nagyobb az egy dolgozóra jutó adóbefizetés. Addig ott sem jutottak el, hogy a családi vállaltok munkajövedelméről nincsenek, és nem is lehetnek reális adatok.

Ennél azonban sokkal nagyobb hiba elsiklani a felett, hogy mint kezdene a nagyvállalati szektor a nem elég hatékony kisvállalkozások felszámolása esetén felszabaduló munkaerővel. Pedig egyelőre eleve botrányosan alacsony a foglalkoztatás, és a munkanélküliség a legrosszabb hatékonyságú foglalkoztatásnál is sokkal drágább.

A jelenkori társadalmak legnagyobb gazdasági problémája az, hogy a nagyvállalati szektor nem képes foglalkoztatni a munkavállalással járó költsége, és az elvárt profitja összegénél kisebb értéket termelő munkaerőt. Ez a foglalkoztatási szabályozás megfelelt a tőkés osztálytársadalom érdekének, amiben a gazdaságnak kevés tőkéje, ugyanakkor ahhoz viszonyítva sok, és megfelelő minőségű munkaereje volt. Ezzel szemben a jelenkori társadalomban a munkaerő minősége a szűk keresztmetszet. A jó minőségű munkaerőből nem lehet elég. Ezért az érdeke, hogy még az is dolgozzon, aki szinte semmi új értéket nem termel. A tartós munkanélküliség nem csak költséges, de értékromboló is. Aki tartósan munkanélküliségre van kényszerítve, annak a minősége is romlik. Ráadásul minél gyengébb minőségű a munkaerő, annál gyorsabb a minőségének a romlása.

A teljes foglalkoztatást dogmaként kezelő rendszerben a polgári közgazdaságtan csak azt vette tudomásul, hogy a munkaerőhiány felveri a béreket, a kínálatnál nagyobb keresletet hoz létre, ezzel inflációt gerjeszt. Ennek klasszikus példája volt és maradt Magyarország.

A rendszerváltás előtt Kornai János könyvét, a Hiányt tekintették a magyar közgazdasági irodalom klasszikus művének. Ez a mű hánynak tekintette a keresletnél kisebb kínálatot. Nem vette tudomásul, hogy nem kínálatban volt hiány, hanem a keletkező keresletben volt kielégíthetetlen többlet. A kínálat akkora volt, amit a teljes foglalkoztatás képes volt megtermeli. A társadalom teljes munkaereje termelt, a kiáramló jövedelem azonban ennél is jóval nagyobb volt. Ez ellen a társadalom az árak mesterséges rögzítésével védekezett. Nem a kínálat volt kicsi, hanem a kereslet mesterségesen nagy. Nem áruhiány volt, hanem pénzfelesleg.

A pénzfelesleg azzal járt, hogy jelentős hányadát nem tudták kielégíteni. Ez ellen védekezett a társadalom a kiáramló bérek adminisztratív korlátozásával. Ha a közgazdászoknak volna gazdaságtörténelmi ismeretük, tudhatták volna, hogy háború esetén is áruhiánynak hívták a fedezet nélküli keresletet. De az volt jellemző a fejlett tőkés országokban is a második világháború után, amikor az újjáépítés munkaerőigénye kielégíthetetlen volt, ezért emelkedtek a bérek, amit az államnak kellett korlátozni. Akkor sem áruhiányról beszéltek, hanem pénzfeleslegről, inflációról. Valójában munkaerőhiány volt a tényleges ok, amit munkaerő importjával, és bérkorlátozásokkal csillapítottak. Ideje volna tudomásul venni, hogy a háborút követő húsz év a Nyugat legsikeresebb időszaka volt, ha az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, az iskolázottság, és a várható életkor növekedésével mérünk.

Ebből azonban nem tanult semmit a modern közgazdaságtan.

A legfontosabb tanulság azonban annak tudomásulvétele volna, hogy a modern társadalom elsődleges feladata a minőségi munkaerő újratermelése. Ezt azonban csak a magas foglalkoztatás, a tartós munkanélküliség felszámolása mellett lehet elérni.

Ebben azonban a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus népeivel nem lehet versenyezni.

A vállalti szektorban sokkal nehezebb a munkaalkalom teremtés, a tartós munkanélküliség felszámolása, de a szabad időben történő értéktermelő lehetőségek megteremtése csupán akarat kérdése.

Újra kell indítani a vállalkozások óvodáit.

A kicsi nemcsak hasznos, de szép is.