Kopátsy Sándor EG 2013-03-20
Az EU átépítése
Első
témakörüljárás
Marx műveinek
elolvasása a sok tanulság mellett azonnal egy fontos felismeréssel járt. A feje
tetejére állított a saját zseniális elméletét. Felismerte, hogy a társadalom szerkezete, politikai,
gazdasági és vallási élete felépítmény, ami szükségszerűen csak olyan lehet,
ami megfelel az alépítményének. Fellelkesedtem, hogy a társadalomtudomány vérre
tudomány lett.
Ez a felismerés
annyira meggyőzött, hogy azonnal felismertem, hogy ő mindezt forradalmi
buzgalmában a feje tetejére állította. Kitalált egy általa ideálisnak tartott
felépítményt, és meghirdette forradalmi vallását. Erőszakkal létre kell hozni a
javasolt közös felépítményt, és annak hatására létrejön a közös alépítmény.
Marxista lettem,
ezzel Marx tévedését felismerve képes voltam eligazodni a nagyon eltérő
társadalmak között. Elég volt annyit szem előtt tartani, hogy csak a közös, legalábbis nagyon hasonló alépítményű
társadalmaknak lehet közös, legalábbis hasonló felépítményük.
Azt, hogy mit
tekintsünk közös alépítménynek, Marx alig érintette. Pedig elég lett volna, ha
azt vizsgálja, hogy mely társadalmak a legfejlettebbek, és keresse azok közös
elemeit. Ezt tette a 20. század fordulóján Max Weber német politológus.
Megállapította, hogy a tőkés osztálytársadalmat másoknál hatékonyabban csak a
puritán népek képesek. Ezzel kimondta, amit ki sem mondott: Az alépítmény legfontosabb eleme a korának
társadalmaiban a lakosság puritán viselkedése, amit ő protestáns erkölcsnek
tekintett.
Annak ellenére,
hogy felismerésének igazságát minden tény bizonyította, nem akadtak követői.
Mivel állítását cáfolni nem lehetett, elhallgatták. Az elméleti felismerését
csak azzal lehetett kiegészíteni, hogy a protestáns etika helyett szerencsésebb
puritán mondani, és kiegészíteni azzal, hogy a távol-keleti népek is puritánok,
csak az ő puritanizmusukat konfuciánus viselkedési módnak hívják.
Az ezredfordulóra
bebizonyosodott, hogy fejlett társadalmuk csak a nyugati protestáns és a
távol-keletei konfuciánus népeknek lehet.
Weber óta jelentősen tovább nőtt a puritán
népek fölénye a latin és ortodox keresztény népekhez viszonyítva. Ez itt
történik az orrunk előtt, mégsem figyeltünk fel rá.
A Távol-Keleten
pedig bebizonyosodott, hogy az elmaradottabb többség tovább szaporodik, hacsak
erőszakkal le nem állítják. A kínai marxistáknak a felzárkózás csak attól
kezdve vált sikeressé, hogy politikai erőszakkal megfékezték a
gyermekvállalást.
Az már nem ilyen
egyértelmű volt, hogy a néhány ezreléknél gyorsabb népszaporulat leállása is
alépítményi előfeltétel. Ezt bizonyíja, hogy fejlett felépítmény csak ott jött létre, ahol a lakosság nem szaporodik
gyorsan. Ezt már nem olyan egyértelműen bizonyítják a tények, mert számos
olyan társadalom is van, amelyik nem gyorsan szaporodik, mégsem működik
hatékonyan. Ebből az következik, hogy mind a puritanizmus, mind a lakosság
számának lassú változása elengedhetetlen alépítményi követelmény.
A kettő között
azonban lényeges különbség van. A puritanizmus nem lehet erőszakkal bevezetni,
annak kialakulásához több generáción keresztüli erőfeszítésre van szükség.
Talán az is mondhatnám, hogy a puritán viselkedés létrehozására még nincs sem
elméletünk, sem gyakorlati példánk.
Ennek kulcsához
is Weber vezetet közelebb. Ő volt az első, aki bebizonyította, hogy a puritán
germán városba költöző lengyel parasztok gyorsan puritánokká válnak. Még
gyorsabb és erősebb a puritánná válás, amikor a nem puritán erkölcsű
bevándorlók Észak-Amerikába települnek. Webertől megtanultam, hogy a puritánná válás egyedüli módja a puritán
környezetbe való áttelepülés. Mivel ezek az utak a nemzeti államok számára nem járhatók. A fejlettek viszont
tudják, hogy nekik elég a munkaerő szabad mozgása, és hozzájuk sereglik a java.
Ezek tehát a munkaerő szabad piacával csak abban az értelemben foglalkoznak,
hogy a gyengét ne legyenek kötelesek befogadni. Arról hallgatnak, hogy ez
mennyi kárt okoz a kevésbé fejlett társadalmaknak.
A jelen
világgazdaságban tehát csak a puritán népek emelkedhetnek az ékvonalba, a
protestáns nyugatiak már ott vannak, a távol-keletiek közül a fejlettebb is
mind ott vannak. Potenciálisan csak a távol-keleti szegények csak akkor
kerülgetnek oda, ha két feltételt biztosítanak. Egyrészt piacosítani kell a
gazdaságot, másrészt erőszakkal féken kell tartani a gyermekvállalást. Ezt
tette meg jó harminc éve Kína, amivel azt is bizonyította, hogy a felépítménye
még nem lehet demokratikus. A gyermekvállalást a még szegény társadalmakban
csak a politikai erőszak képes meg állítani.
Az még nem
bizonyított, de joggal feltételezhető, hogy az erőszakot is csak puritán népek
képesek felhasználni a népszaporulat fékezésére.
Jelenleg már
csak két nép a vietnámi és az észak-koreai olyan puritán, amelyik erre az
erőszakra képes lehet.
A fentiekből az
derül ki, hogy Európában csak a puritán
lakosú országok érettek arra, hogy a világ élvonalának megfelelő felépítményük
lehessen. Ezért az Európai Unió létrehozóinak azzal kellett volna
számolniuk, hogy, Weber tanácsát megfogadva, a közösségbe csak a puritán népek államai szervezhetők.
Itt kell
kitérnem arra, hogy Weberrel szemben, vannak katolikus népek is, melyek
puritánok. Ilyenek elsősorban az Alpokban és Pireneusokban, valamint a germán
népek között élő, vagy épen a nyugati szlávok között is, puritán katolikusok.
Ha nem is vitathatatlan, az európai puritán népek vonalát körülbelül a
Barcelona, Firenze, Bécs és Helsinki városok vonala közelítené meg. Azzal a
fontos kivétellel, hogy Franciaország is ide sorolható. Nem annyira a franciák
viselkedési kultúrája, mint térségük és történelmük alapján.
A lényeges, hogy ettől a vonaltól délre, és
keletre nincsen puritán többségű lakosság. Ezeket ugyan kizárni sem szabad, de szorosan bevonni a közösségbe is veszélyes.
Elég lett volna
az EU tagállamok körét mohóan bővíteni, ha arra gondolnak, hogy Olaszország két
kulturálisan más felét, másfél század alatt nem sikerült a közös nyelvű
államban egymáshoz közelebb hozni. Kalkulációm szerint, az EU tagság előtt az
ország déli harmada, egy lakosra vetítve, a Marshall-segély húszszorosát kapta
az ország északi felétől. Ez a támogatás az EU-tól kapottal az óta
megkétszereződött. Az eredmény azonban semmi.
Spanyolországban
a baszkok, és katalánok soha nem voltak jobban a spanyolok előtt, mint
jelenleg. Kiderült, hogy ez a két etikum, minél fejlettebb a tudomány és a technika,
annál nagyobb az előnyük a mediterránokkal szemben.
A finnek a 20.
század elejéig Oroszország, az észtek a század végéig a Szovjetunió elnyomása
alatt éltek, és mégis skandinávok maradtak.
Az Európai Uniót
létrehozó és működtető bürokraták azonban nemcsak a mediterrán, de még a
balkáni népeket is bevonták a közösségbe. Azok pedig az alamizsnától
meghatódva, boldogan beléptek.
Mi késztette a németeket és a franciákat
arra, hogy az Európa egészét befogadó közösséget szervezzenek?
Európa ötszáz éves fölényét akarták
megtartani, ráadásul a kettős vezetésük alatt.
A hidegháború
egyértelműen éreztette az európai nagyhatalmakkal, hogy az Egyesült Államokkal
és a Szovjetunióval nem tartoznak egy súlycsoportba. Hozzájuk képes kicsik és
kiszolgáltattak. A hidegháború alatt már felismerték, hogy össze kell fogniuk,
ha erőt akarnak mutatni. Ezért a volt gyarmattartó országok politikai elitje
gazdasági közösséget javasolt. Ez mind a németeknek, mind a franciáknak
tetszett. A második világháború előtt a két európai nagyhatalom Németország és
Franciaország volt. Ellenben a háború után.
Németország harmada szovjet megszállás
alá került. Ennek ellenére az egyértelművé vált, hogy gazdasági téren ö áll az
első helyen. Politikai tekintetben azonban béna kacsa lett. Az ENSZ Biztonsági
Tanácsának csak Anglia és Franciaország lett a vétójoggal rendelkező tagja,
Németország máig kimaradt.
Franciaország ugyan megtarthatta a
győztesek rangját, a nélkül, hogy ebben számottevő szerepet játszott volna.
Gazdasági térten azonban nőtt a puritán államokhoz, Mindenek előtt
Németországhoz viszonyított lemaradása. A francia nyelv nemcsak az angolhoz
viszonyítva került hátérben, de a világon a spanyol, Európában a német is
megelőzte. Ezért aztán örömmel fogadta Németország ajánlatát, hogy ketten
legyenek az Európai Unió hangadói. Ráadásul Németország vállalata az EU felfújt
mértékű agrártámogatását, amiből bőven jutott Franciaországnak is.
Mindkét ország
azzal kívánta erejét növelni, hogy a vélt támogatóit bevonja a közösségbe.
Franciaország a latin országokra és a balkániakra épített. Németország
folytatni kívánta ezer éves keleti terjeszkedését, azért Lengyelországra,
Csehszlovákiára, Magyarországra, a balti országokra és részben a balkániakra számított.
Anglia kezdettől fogva nem volt a
lelkesek között. Elsődlegesnek az Egyesült Államokkal való viszonyát
tekintette. Mivel London pénzügyi szolgálatait meg kívánta tartani, fél-szívű
tag maradt. Az euró övezetbe azonban nem szállt be.
Az igazi
rokonainak azonban az északi tagállamokat tekinti. Létrehozta az Északiak Jövő Fórumát, aminek tagjai
Britannia mellett a skandináv és a balti államok, és évente tanácskoznak. Ezt
Protestáns Ligának is hívhatnánk, amiből Németország kimaradt, Litvánia viszont
belekerült. Kulturálisan sokkal homogénebb, mint az EU. Ezeknek természetes,
hogy angolul beszélnek, és puritánok módjára élnek. Ez a közösség akkor volna
erős és egészséges, ha Németország, Ausztria és Hollandia is tagja volna,
Litvánia pedig nem.
Anglia még
mindig megkülönböztetett kapcsolatot tart fenn nemcsak az Egyesült Államokkal,
hanem Kanadával, Ausztráliával és Új-Zélanddal.
Ehhez hasonló a Varsói Négyek közössége is, azzal a
különbséggel, hogy azok négy nyelven tárgyalnak. Ezek mindegyike többségében
nyugat-orientált, katolikus, nem puritán országok, de viszonylag azonos
kultúrájúak, hasonló gazdaági fejlettségűek. Ezek egymással beleférnének a
munkaerő közös piacába. Ebbe a közösségbe férne bele Litvánia.
Az is előnyös
lenne, ha a négy mediterrán
országnak volna közössége. Ebbe Franciaország lehetne vezető, ha nem találná
rangon alulinak. Ez a közösség ugyanakkor szoros kapcsolatot, vámuniót tarthatna
fenn a latin-amerikai országokkal.
Ezzel már fel is
vázoltan a Nyugat integrálódásáról az elképzelésem.
Az Európai Unió eleve hibás, halva
született koncepció. Ha nem is mondja ki, de tagadja a Nyugat egységét azzal, hogy azt Európára szűkíti le.
A Nyugat nem Európa, hanem az európai
kultúra, a kontinensen kívül a két Amerika, Ausztrália és Új-Zéland. A
Nyugat három lényegesen különböző kultúrára oszlik. Tehát nem egységes, ahogyan
Brüsszelben elképzelik.
- Lakosságának
nagyobbik fel nem is Európában él.
- Területének
öthatoda nem Európa.
- A
világgazdaság élvonalába tartozó, puritán része a Nyugatnak felerészt nem a kontinensen
él.
Aki a Nyugatot
Európával azonosítja, elveszi élcsapatának, területének felét. Katonai
erejének, és nyersanyagforrásainak kilenctizedét. Mivel ez volt, és maradt a
közösség célja, nincs jövője.
Az Európát
egyesíteni akaró politikusok nem számoltak azzal, hogy csak közös kultúrájú, és
közel azonos gazdaági fejlettségű államok alkothatnak hatékony közösséget.
A Nyugat
megosztottságát jól mutatja, hogy három keresztény kultúrára oszlik.
Kicsit
leegyszerűsítve.
I. A Nyugat élcsapatát a puritán, döntően
protestáns, angolszász, germán, és skandináv népek országai alkotják. Ezeknek
a többsége ma már a négy volt angol gyarmaton él. Tegyük hozzá, hogy jobban,
mint a három európai „nagyhatalom”.
II. A Nyugat fél-perifériája szintjén
vannak a latin, katolikus keresztény népek. Ezek nagy többsége ma már a
latin-amerikai országokban él. A kiváló természeti adottságaik ellenére sem
jobban, mind a volt gyarmatosítói.
Még nem merte
kimondani senki, hogy amíg az angol gyarmatokra vándorlók, mind, még azok is, akik
nem puritán országokból jöttek, gazdag puritánokká váltak. A spanyol és
portugál gyarmatokra települtek a puritánokhoz viszonyítva, egyre jobban
lemaradnak.
III. A Nyugat fél-perifériáját alkotják az
ortodox keresztények. Többségükben keleti szlávok. Annak ellenére, hogy
tőlük is sokan vándoroltak az újvilágba, ott a befogadó puritánokhoz gyorsan
igazodtak, és helytállnak. Ezzel szemben az óriási Szibériát és Közép-Ázsiát
képételnek voltak felemelni. Elég Kanadát és Szibériát összevetni, és kiderül,
hogy a pravoszlávok mennyire alkalmatlanok a gyors felemelkedésre. Ez a tény
arra is magyarázatot ad, hogy miért bukott meg a bolsevik rendszer. Azért mert,
pravoszlávok rendszere volt.
Ha a puritánok
gazdasági és civilizációs fejlettsége 100, a latinoké legfeljebb 50, az ortodox
keresztényeké 25. Ráadásul ezek a különbségek egyre nőnek. Ahogyan más lett a
három nyugati kultúra kereszténysége, még inkább más lett a társalmuk
fejlettsége is.
Ezért a Nyugat integrációját is a három
minőségéven eltérő kultúrához kellene igazítani.
Az EU csődjét
látva, vetődött fel a többszintű unió. De ezt egyelőre csak Európán belül
képzelik el. A háromszintű integrációnak
is csak az egész Nyugaton belül van értelme.
Egyértelműnek
látszik, hogy az elkövetkező század világgazdaságának két centruma lesz. A Nyugat
és a Távol-Kelet. A háromkultúrájú
Európa már ma is csak a Nyugat gyengébb fele, és egyre kevésbé lesz az.
Ezért eleve rövidlátás volt a kontinens nyugati felére tervezni a közösséget,
és kihagyni annak legdinamikusabb, legnagyobb erőforrásokkal rendelkező
angol-szász, tehát puritán erejét.
Elég lett volna
megnézni, hogyan értékeli az ENSZ statisztikája az erőviszonyokat. A világ tíz
legfejlettebb társadalmú országa a puritán Nyugathoz tartozik. Ebből hat,
viszonylag kis lakosú skandináv ország és Svájc európai. A másik négy az
Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland. Az utóbbi négynek a
területe, a lakossága, a nyersanyagforrása, a katonai ereje sokszorosa a hat
európai ország ének. Ráadásul mind a négy közös nyelve az angol.
Nagyon korlátolt
áttekintő képességre vall, hogy ezek nélküli Nyugatot, Európa nyugti felét,
akarták versenyképessé tenni a távol-kelettel.
Elég lett volna
az előző század két világháborújának tanulságára gondolni. A demokrata Európát csak ez a négy tengerentúli testvére tudta
megmenteni előbb a fasiszta, majd a bolsevik barbárságtól.
Mint látni
fogjuk, szoros politikai és gazdasági
közösséget csak a hasonló kultúrájú, és gazdasági fejlettségű társadalmak
alkothatnak. Ebből fakadóan, a
Nyugat integrációjának a kristályosodási magja csak Anglia és a négy volt gyarmata
lehet. Ezzel szemben az Európai Unió ennek az ellenkezőjére épült.
Németország és Franciaország összefogására annak érdekében, hogy ellensúlyt
teremthessenek az angolszász élcsapattal szemben.
Azzal, hogy a
Nyugat integrációjára van szükség, és annak magja az öt angolszász ország
legyen, nem szabad azt gondolni, hogy a többieket ki kell, illet ki szabad
zárni. Ez csak azt, hogy eleve legalább háromszintű közösségre lett volna
szükség, és ennek a felső szintjét puritán kultúrájú országok jelentsék. Ez azt
jelenti, hogy ide tartoznak az említett legfejlettebb tízen felül Németország,
Ausztria, Belgium és
Franciaország.
Ennek az egyetlen hivatalos nyelve az angol. Franciaország csak akkor lehet
tag, ha ezt tudomásul veszi. A többi puritán országnak nem volna ez ellen
kifogása. A több nyelv használata csak az alacsonyabb szinteken maradhatna meg,
átmenetileg.
A második szint azokat fogná össze,
amelyekben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem a felső szintnek a fele körül
ingadozik.
A harmadik szintbe azok a tagok
tartoznak, ahol a nemzeti jövedelem a fejlettek negyede körül ingadozik.
Azt, hogy melyik
szinte milyen szoros legyen az integráció, a következő fejezetben vázolom fel.
Méghozzá alulról, a harmadik szintről kezdem.
I. Áruforgalom
II. Munkaerő
áramlás
III. Tőkeáramlás
IV. Közös pénz
I. Szabad áruforgalom
Az árul és szolgáltatások közös piaca az
egyetlen olyan integráció, amelyik kultúrától és fejlettségi szinttől
függetlenül hasznos. Ezért a közös piac építése, hosszú távon, a
világgazdaság számára mindig, és mindenütt kívánatos.
Minden olyan
világgazdaság, amelyikben az államok maguknak építettek ki áruforgalmi uniót,
sértette a világgazdaság érdekét. Ennek ellenére ez volt a jellemző a tőkés
osztálytársadalmakban, ahol a gyarmattartók érdek volt, hogy a gyarmataikat saját
tulajdonuknak tekintsék és kizsákmányolhassák. Ez a rendszer azért vált
általánossá, mert az ipari forradalom
után a világkereskedelem lényegében a fejlettek és az elmaradottak közti csere
volt.
A 20. század derekára azonban a tudományos
és technikai forradalom hatására megváltozott a világkereskedelem, a súlypontja
a fejlettek közti munkamegosztás lett. Ezzel megteremődött az egységes,
vámok és dotációk által nem deformált, a gyarmattartók által fel nem szabdalt
világpiac igénye. A második világháború után ebbe az irányban megindultak a
változások. A vámok leépítése megindult. Ennek örvendetes példáját lehetett
üdvözölni az Európa nyugati felét integráló Közös Piacban is.
A közös piac az
is jelenti, hogy a lakosság mozgását nem, csak a letelepedésüket és a
munkavállalásukat korlátozzák a határok.
A munkaerő
szabad áramlásának feltételeivel nem foglalkoztak Brüsszelben, de még a fejlett
országok közgazdászai sem. Brüsszelben azért nem, mert nem értenek hozzá, a
fejlettek pedig azért nem, mert ez a jelen és a jövő kincsesbányája. A jó
munkaerő befogadása ugyanis talált kincs.
A napokban
számoltam ki, hogy egy fiatal diplomás kivándorlása egy olyan országból, ahol
mintegy tízezer euró az egy laksora jutó jövedelem, a felnevelési költségét is
számolva, közel félmillió euró. Ennyit veszít vele minden ilyen, közepesen
fejlett ország. Ha egy olyan országba
megy, ahol háromszor magasabb az egy lakosra jutó jövedelem, a bevándorló értéke
másfélmillió euró. De ez csak az átlag. A gyakorlatban az átlagnál értékesebbek
vándorolnak.
Ha a felnevelési
költséget is számolva mutatnák mi, mekkora a szellemi vagyon nettó nemzetközi
áramlása, kiderülne, hogy több mint a fizikai tőkeáramlás egyenlege. És ennek
az iránya éppen fordított.
Ennek ellenére,
még egyetlen közgazdásznak sem jutott az eszébe, hogy a munkaerőárunak
világpiaci ára legyen. A fizikai tőkének van, a szellemi vagyonnak, ha az nem
tőke, nincs. A találmányok védelmét a jogrendszer biztosítja, a két lábon
járóét senki sem védi. Ezért aztán a munkaerő szabad áramlása csak olyan
társadalmak, országok között lehet indokolt, amelyek bérszínvonala közel
azonos. Ahogyan az áruk nemzetközi cseréjénél azok értékét meg kell téríteni, a
munkaerő áramlás esetében ezt a nemzetközi jognak kellene szabályozni. Olyan
rendszert kellene bevezetni, mint ami a találmányok, szerzői jogok esetben
működik. A problémát az jelenti, hogy az egyének tudásvagyona sérthetetlen
személyi tulajdonnak számít, annak ellenére, hogy annak termelési költségét a
társadalom fedezte.
Ezért volna
szükség olyan nemzetközi szervezetnek, amelyik meghatározott módszer alapján
számolt munkaerő éréket tart nyilván, és a munkaerő országok közti mozgásánál a
kárt szenvedőnek meg kell téríteni.
A munkaerő
szabad áramlása ugyan fontos össztársadalmi érdek, de a csere esetén az
értékének megtérítését biztosítani kellene.
Erre azonban
egyelőre aligha számíthatunk, mivel az erősek érdeke, hogy ingyen juthassanak
minőségi munkaerőhöz. Ehhez járul, hogy a munkaerő is abban érdekelt, hogy a
tudását sérthetetlen személyi tulajdonaként hasznosíthassa.
Egyelőre meg
kell elégedni azzal, hogy a kevésbé fejlettek érdeke, hogy ne legyenek olyan
közösségnek a tagjai, amelyiknél sokkal értékesebb a munkaerő, ahol sokkal
magasabb a keresetek színvonala, mert az agyelszívás az erejét szívja el.
Maradjunk abban, hogy a munkaerő szabad
áramlása csak akkor lehet kétoldalú előny, amikor a közösség tagjai között
nincs jelentős jövedelemkülönbség.
A szabad
tőkeáramlás szinte minden kultúra minden szintjétől függetlenül megengedhető,
de az államok nacionalista politikai vezetése minden eszközzel igyekszik minden
olyan tőkemozgást megakadályozni, ami a nemzeti büszkeséget sérti.
Ezért aztán a
nemzetközi tőkemozgást a nemzetközi politikai és gazdasági intézmények
egységesen támogatják, a nemzetek képviselői azonban igyekeznek megakadályozni.
Az Európai Unió
befelé igyekszik megvalósítani, de mint intézmény görcsösen ellene munkálkodik.
Ennek példája az EU kezdeti nagy hibája, hogy megkülönböztetett dotációs
rendszere működik, és kifelé még egyetlen vámuniós szerződése sincs.
Katasztrofális
hibájának tartom, a nem egyedül rá jellemző, nagyarányú mezőgazdasági
támogatását.
Eddig csak az EU
szereződési hibáival foglalkoztam, pedig gyenge teljesítményének egyik fő oka,
a nagyarányú agrártámogatása. Kezdetben a költségvetésének nagyobbik felét
tette ki a mezőgazdaság támogatása, és még ma is ez messze a legnagyobb tétel.
Márpedig, ha van olyan gazdasági ágazat, amiben Európa nyugati felének
komparatív hátránya van, akkor az a mezőgazdaság. Ezért alapvető érdeke volna
az olyan külkereskedelem, amiben tudásigényes termékekért vásárolja meg a
mezőgazdasági termékeket. Buta politikai taktikából ennek az ellenkezőjét
teszi. Nemcsak az EU, de a két gazda ország, Norvégia és Svájc is, amelyek még
az EU-nál is jobban támogatják a mezőgazdaságukat. Ebben csak Japán lép még
rajtuk is túl. De az Egyesült Államok sem szabadult meg ettől a mániától.
Ezt az általános
ostobaságot két ok magyarázza.
- Egyrészt a
konzervatív pártok túlságosan a mezőgazdasági lakosságra, a falusi lakosság
szavazatára épülnek.
- Másrészt még
mindig a két világháború tapasztalatai alapján a lakosság háború alatti
élelmezési gondjait hatása alatt élnek.
Nem számolnak
azzal, aminek alapján Európa nyugati felének országai felszámoltak a
bányászatukat, és importra rendezkedte be. Rájöttek arra, hogy a jelenleg
tangeri szállítás már olyan olcsó, hogy a kikötőből, kikötőbe a sok ezer
kilométer is olcsóbb, mint amennyivel drágább a belföldi termelés és szállítás.
Ez ugyanúgy áll
a mezőgazdasági termékekre is. Azok importja sokkal olcsóbb belföldi ellátást
jelentene, mint a hazai termelés.
Még nem láttam
arra vonatkozó számítást, hogy mennyi volt az elmúlt húsz évben a mezgazdasági
dotáció költsége, és mennyivel magasabb áron fizette meg a lakosság az
élelmezését, ahhoz képest, ha importálták volna. Egy ilyen mérlegből világossá
válna, hogy ez sokszor többe került, mint a tagállamok államadósságainak
összege. Sőt az is kiderülne, hogy a
mezőgazdasági termékek importjára való átállás, és a dotáció megszüntetése
fedezetet jelentene az államadósságok kamatterhére és visszafizetésére.
Ráadásul az infláció is lelassulna.
A butaság mindig
nagyon drága.
Az Európa Unió fő célja az legyen, hogy
fokozatosan átalakul Nyugati Unióvá. Tudomásul kell venni, hogy az
integrálódó Nyugat nemcsak esélyes versenytársa a Távol-Keletnek, de óriási
előnyökkel is rendelkezi azzal szemben. Ugyanakkor az Európai Unió nemcsak a
Távol-Kelettel, de még a két Amerikával sem veheti fel a versenyt. Annak a két,
puritán állama szinte minden tekintetben erősebb, mint a puritán európai
országok együttvéve. Az előnyt fokozza, hogy a latin-amerikai államok nincsenek
beintegrálva.
Az Európai Unió
is sokkal erősebb lenne, ha csak a puritán lakosságú államokból állna.
Brüsszelben tudomásul kell venni, hogy a jelenlegi 27 tagállam három olyan
kultúra között osztódik fel, amelyek csak külön integrálódhatnak, de ha az EU
vezetése azonos szabályokat, feltételeket akar rájuk kényszeríteni, még akkora
teljesítményre sem lehetnek képesek, amit egymástól függetlenül elérnének.
Az EU bebizonyosodó csődje azt bizonyítja,
hogy ami nem összeillő, azt nem lehet összeilleszteni.
Ezt belátva.
1. A tagországokat három-négy rokon kultúrájú,
és hasonló fejlettségű csoportokra kell osztani. Ha nem is azonos fedéssel,
de lényegében a három kereszténységhez hasonlóan külön a protestánsok, azaz
puritánok. Külön a katolikusok, azaz a latinok. Külön az ortodox keresztények,
azaz a balkániak. Hiba volna, ha a terjeszkedési vágyból, és az Egyesült
Államok nyomásának engedve befogadnák a mohamedán Törökországot. Sokkal
logikusabb lenne, ha már van egy ortodox kultúrájú csoport, a keleti szlávokat
is előbb, mint a mohamedánokat.
Kelet-Európát
nem szabad kizárni Európából, annak ellenére, hogy a nyugati keresztényekkel
való integrálódásra nem alkalmasak. Európa területének nagyobb, alulnépesedett
felét ők. Ezek térségében van a nyersanyagkincsek nagy többsége. Az éghajlat
várható felmelegedése következtében Oroszország északi térségén az eltartó
képesség megsokszorozódik, az Ázsiát közelhozó északi vízi út pedig harmadnyi
közelségbe hozza Kelet-Ázsiát.
2. A négy angolszász tengerentúli országgal
vámuniót kell létesíteni. Ez volna az első lépés abban az irányba, ami nem
csupán Európát, hanem a Nyugat egészét kívánja a Távol-Kelettel azonos
súlycsoportba szervezni. Ennek a
folyamatnak lenne az elő lépése az Egyesült Államokkal vámunióba lépés. Ebből
következne, hogy ez Kanadára is kiterjed. Ez után az is természetessé válik, a
vámunió a másik két angolszász országgal, Ausztráliával és Kanadával is.
A minden puritán
gazdag ország vámuniója már a század közepére felnőtt Kínával, sőt az egész
Távol-Kelettel szemben is egyenrangú egység. Ha nem is a népessége lenne
hasonló méretű, de bővebben ellátott nyersanyagokkal, a térsége pedig bőven
fogadhatna be bármennyi munkaerőt a világ kevésbé fejlett, és túlnépesedett
térségeiből. Ezt a szempontot egyelőre nem kezelik kellő súllyal. Pedig az elkövetkező száz év legfontosabb
gazdasági eseménye az emberiség háromötödében jelentkező túlnépesedés
tehetségkínálata lesz.
3. Az agrártámogatásokat fokozatosan fel
kell számolni.
Már többször
leírtam, hogy az agártámogatások kidobott pénzt jelentenek. Vámunió esetében olcsóbb termékekhez jutnánk, csökkenne a fogyasztói ár, olcsóbb lenne a
munkaerő. A nyugat-európai mezőgazdaságban pedig a felszabadult munkaerő
képzett és fegyelmezett, az találna munkát.
Az
agrártámogatástól megtakarított pénzt pedig kutatásra, oktatásra,
foglalkoztatásra lehetne fordítani.
Ez olyan összeg,
aminek tört részét fordította az EU ezekre a célokra.
4. Az európai latin országok csoportját
pedig a latin-amerikai országokkal kellene szorosabb kapcsolatba hozni. Ez
egyelőre nem egyszerű feladat, de a legutóbbi pápaválasztás jó útmutató
lehetne. Ha a pápai állam megérti, hogy a latin népek kultúrájához kell
igazodni, az EU vezetés is megérthetné.