Kopátsy
Sándor PG 2012-06-24
AZ EURÓPAI UNIÓ TÖRTÉNETE
Azzal kezdettől
fogva tisztában voltam, hogy Európa jövőjét, a Nyugaton belüli helyzetét, és a
Távol-Kelettel való versenyképességét alítók éretlenek a feladatra. Ehhez a
feladathoz egyrészt túlságosan Európa centrikusak, másrészt nem ismerik a
világgazdaság fejlődését alakító tényezőket. A jövő útjának keresésére ugyanis
a politikusok közössége a legkevésbé alkalmas.
EURÓPA CENTIKUSSÁG
Európa az elmúlt ötszáz évben hozzászokat
ahhoz, hogy minden, ami fontos, körülötte forog. Annak ellenére, hogy a két
világháború, és a hidegháború egyértelműen jelezte, vezető szerepe elveszett,
ezt nem volt, és ma sem képes tudomásul venni.
A történészek
sem tudatosították, hogy a két világháborút, ha nem a megnyerését, hanem a
következményeit nézzük, egyedül az Egyesült Államok nyerte meg. A
hidegháborúban, az Egyesült Államok és a Szovjetunió katonai erejéhez képest Európa
nyugati fele csak másodrangú szövetséges volt. Ennek ugyan a színpada Európa
volt, de kontinens korábbi nagyhatalmai csak a statiszták szerepét játszhatták.
Még kevésbé
tudatosult, hogy a háborút követő ötven évben a helyzetén legtöbbet a háború
két legnagyobb vesztese, Japán és Németország javított.
Mindez csak
évtizedekkel a háború után valósult meg, de még az ezredfordulóra sem
tudatosult.
A háborút követő rendezés során az Európai
Unió gondolatának bajnokai azt már érezték, hogy egyikük sem lehet ismét főszereplő,
de elhitték, hogy az Egyesült Európa még az lehet. Elhitették az európai államok
összefogva méltó partnerei lehetnek mind Észak-Amerikának, mind a
Távol-Keletnek. Elhitték, mondom, mert semmiféle nyoma sincs annak, hogy
felmérték volna az egyenrangúság feltételeit.
A hibás ítélet
abból született, hogy Európát csak földrajzi dimenziókban látták. Nem értették
meg, hogy korunkban már, és a jövőben
egyre inkább, nem a földrajzi közelség köt össze, hanem a kulturális rokonság.
Európa csak földrajzi foglom, kulturálisan heterogén. Európa három egymástól nagyon eltérő kultúrájú és gazdasági fejlettségű
országok térsége. Ezen belül csak a puritán észak-nyugati harmada lehet
versenyképes Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel.
Az fel sem
merült, hogy a Nyugat már régen nem csupán Európa, hanem a két Amerika és
Ausztrália is. A Nyugaton belül csak a puritán Nyugat-Európa és a négy volt
angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland a versenyképes.
Európa déli, mediterrán és keleti,
pravoszláv része, valamint Latin-Amerika ugyan a Nyugat része, de nem
versenyképes, mert erre nem alkalmas a kultúrája. Még mindig nagyon általános, hogy a múlt történelmi és
földrajzi fogalmaival gondolkozunk. Volt idő, amikor a mediterrán kultúra
lényegesen jobban megfelelt a kor követelményeinek, és a Földközi Tenger
medencéje volt a Nyugat centruma. A reformáció, majd az ipari forradalom után
azonban Európa északnyugati, protestáns harmada lett a társadalmi fejlődésnek
megfelelő centrum. Ez a pozíciója lényegében a 20. század közepéig tartott.
Eztán az új centrum az Atlanti óceán északi medencéje és a Távol-Kelet vált
azzá.
Európa jövőjét tervezőinek azt kellett volna
szem előtt tartani, hogy a jövő a puritán és a konfuciánus népeké. Csak
azok a népek számíthatnak az átlagnál gyorsabb fejlődésre, amelyek puritánok,
vagy konfuciánusok. Azok a népek melyeknek a viselkedése ilyen, azok bárhol
élnek, számíthatnak a sikerre, amelyek pedig nem ilyenek, azok egyre jobban
lemaradnak. A kulturálisan rokon népek, az a távolságuktól függetlenül közel
vannak, hatékonyan
együttműködhetnek. A máskultúrához tartozók pedig hiába vannak közel, hiába
közös volt a múltuk, képtelenek a hatékony együttélésre. Ezért nemcsak a volt gyarmattartó, Anglia, de a puritán európai
államok mindegyike közelebb van a négy tengerentúli, angol nyelvű, puritán
országhoz, mint a déli, mediterrán, illetve a kelet-európai szomszédokhoz. A puritán nyugat-európai népek csak a
távoli puritán kulturális rokonaikkal, az Egyesült Államokkal, Kanadával,
Ausztráliával és Új-Zélanddal tudnak kooperálni, a szomszédos mediterrán és
kelet-európakkal nem. Ez annál is könnyebb, mivel a fejlettségük szinte is
azonos. Egyformán gondolkodnak és egyformán élnek.
Ezt nemcsak
akkor nem értették meg, hanem ma sem, amikor már az EU egységének csődje
nyilvánvaló.
Magas szellemi
magaslatra sem kellett volna felemelkedni, látni kellett volna, hogy a Nyugat
egyben is lényegesen kisebb potenciális erőt jelent, mint a Távol-Kelet. Az egész puritán Nyugat lakossága fele
sincs a konfuciánus Távol-Keletének. A Távol-Keletnek óriási előnyei
mellett, a legnagyobb nehézsége a túlnépesedettségéből származik.
Amennyire a
puritán Nyugat egyik nagy előnye, hogy a tengerentúli Nyugat, vagyis a négy
volt angol gyarmat, óriási még mindig jelentősen alulnépesedett és
erőforrásokban gazdag térség. Szem előtt kellene tartani, hogy amíg a
Távol-Kelet térsége alig tízmillió négyzetkilométer, az észak-amerikai és az
ausztrál térsége harmincmillió. A háromszor nagyobb térségben ma még alig
négyszázmillió ember él.
Ehhez még azt
tegyük hozzá, hogy a Távol-Kelet számára nincs kulturálisan rokon, kedvező
adottságú, alulnépesedett, további népességet befogadni képes térség. Ezzel
szemben a Nyugat számára potenciális terjeszkedő térség elsősorban
Latin-Amerika, és Európa nem puritán nagyobb fele, vagyis másik harmincmillió
négyzetkilométer.
Fontos szempont
a jövő alakulása szempontjából, hogy a Nyugat és fél-perifériái mezőgazdasági
és bányászati célokra óriási tartalékokkal rendelkeznek, a Távol-Kelet pedig e
tekintetben nagyon szegény. A szomszédságában vagy lakhatatlan, vagy
túlnépesedett térségek vannak.
A puritán Nyugat
számára a két Amerika és Ausztrália óriási terjeszkedési lehetőséget jelent. A
Távol-Kelet azonban csak magára számíthat.
Mindez nem azt jeleneti, hogy a
Távol-Keletet félteni kellene, hiszen a jelenkor, és a várható jövő
szempontjából a legfontosabban, az emberi vagyonban a leggazdagabb. A
konfuciánusok ugyanis a nyugati puritánoknál is puritánabbak, szorgalmasabbak a
munkában és a tanulásban, takarékosabbak, fegyelmezettebbek.
A jövő tehát egyértelmű abban az
értelemben, hogy a belátható jövőben a világ élvonalába csak a puritán Nyugat
és a konfuciánus Távol-Kelet tartozhat. A fölénye még a jelenleginél is
nagyobb lesz. Hozzájuk képest az összes többi kultúra egyre jobban lemarad. Még
az elmúlt ötven évnél is jobban egyértelműé válik a következő ötvenben, hogy csak ott történhet az átlagosnál gyorsabb
fejlődés, ahol a lakosság puritán, illetve konfuciánus módon él, és nem
szaporodik.
Ez már a második
világháború óta így van, de a politika és a tudomány nem veszi tudomásul.
Ez egyre inkább
így lesz, akkor is, ha nem válik tudatossá.
A fejlődésben csak az olyan társadalom
lehet versenyképes, amelyik a két előfeltételnek megfelel. Puritán és nem
szaporodik. Ez akkor válik általánossá, ha Kína és Vietnám felzárkózása az
élvonalhoz megvalósult. Ez viszonylag gyorsan, mintegy fél évszázad alatt biztosnak
vehető. A század derekára csak olyan
társadalom lesz a világ élvonalába, melyik lakossága puritán módon él, és
viselkedik, valamint a lakosság számának növekedése is leáll.
A tudományos forradalom azonban a
működtetőkkel szembeni minőségi igényt tette az elsődlegessé. Ebből a
tényből a közgazdaságtudomány máig sem vonta le a következményt. Már a jelenkori, de még inkább a jövő
gazdasági eredménye elsősorban attól függ, milyen minőségű munkaerő működteti.
Ezt először Max Weber vette észre, amikor leszögezte, hogy a tőkés
osztálytársadalom gazdasági teljesítménye elsősorban a működtetők kultúrájától
függ. Az óta a felismerése fényesen bebizonyosodott azzal, hogy minden puritán,
és a távol-keleti puritán, azaz konfuciánus nép fejletté emelkedett, és velük
szemben minden más kultúra lemarad.
Korunkban az emberiség, ezen belül a
kultúrák sorsát elsősorban az határozza meg, hogy a lakosságuk viselkedési
módja mennyire puritán.
Ennek vannak
nagyon egyértelmű illusztrációi is.
Ma a világ két
legfejlettebb, a tudomány és technika leghatékonyabb működtetője Nyugaton a
zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra. Iskolázottságban és vagyonban minden
államot megelőznek.
Az elmúlt ötven
évben Szingapúr volt a leggyorsabban fejlődő városállam. A siker titka, hogy
nemcsak kedvező a gazdaságföldrajzi adottsága, de kínaiak lakják, illetve ők
alakítják a sorsát. Ezzel szemben, talán még kedvezőbb adottsága van Panamának,
de nem megy semmire, mert spanyol kultúrájú a lakossága.
Izrael a
nyugatról menekült zsidóság állama lett. A gazdaságföldrajzi és a kulturális környezeti
adottsága ugyan rendkívül mostoha, mégis gazdaggá vált. Sőt a világ egyik
leggazdagabb társadalma volna, ha nem fogadja be a közel-keleti kultúrában
ragadt, a nyugati zsidósággal együttműködni képtelen vallási testvéreit.
Európában éppen
a jelenlegi pénzügyi vállság teszi nyilvánvalóvá, hogy Európán belül sem
férhetnek meg egy közösségen a puritánok és a mediterránok.
Ezt azonban száz
éve egyértelműen tanúsítja Amerikában a puritán és a mediterrán népek által
berendezett államok eltérő sorsa. A két észak-amerikai állam a világ
legfejlettebbjei között van, ugyanakkor minden latin-amerikai állam egyre
jobban lemarad. Pedig Argentína gazdaságföldrajzi adottsága közép-amerikai,
Csilléé kaliforniai. Csak a lakosság viselkedése más.
Az is tény, hogy
az Egyesült Államok néhány déli államában a lakosság nagy többsége latin,
vagyis mediterrán kultúrájú, és képes volt beilleszkedni, sőt felzárkózni. De
ennek feltétele volt, hogy az Egyesült Államok tagországa legyen. Nem Mexikó
zárkózott fel, hanem csak Texas.
A fentieket nem
azért írtam le, a felvázolt személetemet, mert vitathatatlanak tartom. Illusztrációnak szántam arra, milyen
szemlélettel kellene Európa jövőjét alakítóknak látni a világot ahhoz, hogy
kontinensünk jövőjét építhessük. Az ilyen személetnek azonban a csírájával
sem találkozhatunk.
AZ EURÓPAI KÖÖSSÉG
MEGSZÜLETÉSE
Az Európai
Közösség úttévesztését megérthetjük, ha szem előtt tarjuk, hogy azt a francia
német összefogás hozta létre. A
franciák találták ki, és a németek ismerték fel az abban rejlő lehetőségeket.
Nézzük meg, hogyan járt a hidegháború idejére
Európa négy legnagyobb népe, az angol, a francia, a német és az orosz.
Attól függetlenül, hogy kik álltak a háború
végén a győztesek és a vesztese oldalán, a század végére lényegében mindnyájan elveszették
nagyhatalmi szerüket.
A háború után ugyan a győztesek oldalán álló
hármat az ENSZ Biztonságai Tanácsának állandó, vétójoggal rendelkező tagjának fogadták
el, tehát politikai nagyhatalmi státuszt kaptak. Ez azonban csak rang volt,
hiszen a következő ötven évet a hidegháború két katonai szuperhatalma, az
Egyesült Államok, és a Szovjetunió jelentette. A két szuperhatalom között
csak katonai tekintetben volt egyenrangúság, de az is csak azért, mert az
Egyesült Államok érdeke volt, hogy a szövetségesei féljenek a Szovjetunió
katonai erejétől. Ezt a tényt a történészek máig nem ismerték fel. Pedig
könnyű elképzelni, hogy a Szovjetunió katonai erejétől, és politikai
befolyásától való félelem nélkül, nagyon másként alakul a gyarmatok
felszabadítása, az ezer éve egymással marakodó államok összeborulása, a háborút
követően a tőkés társadalomban a reformok megvalósítása.
De ehhez arra
is szükség volt, hogy a Szovjetunió örömmel, lelkesen vállalja a számára
Jaltában kiosztott szuperhatalmi szerepet, akkor is, ha ennek költségei a
rendszer bukásához vezettek. Nem
ismerem az orosz történészek véleményét, de a jelét sem látom annak, hogy
felismerték volna, hogy a bolsevik rendszer összeomlását elsősorban az
elviselhetetlen mértékű fegyverkezés okozta. Pedig ennek nagyon egyszerű a
logikája.
A hidegháború alatt a Szovjetunió nemzeti
jövedelmének 20-30 százalékát fordította fegyverkezésre. Ezt a számítást máig
nem végezték el, pedig az elviselhetetlen fegyverkezés vitathatatlan tény. Nemcsak
a közvetlen emberi és anyagi ráfordítások, de azoknak a békés gazdaságtól való,
ilyen mértékű elvonása évtizedeken keresztül, minden politikai rendszert
versenyképtelenné tett volna, nemcsak a bolsevikot.
Ez világossá válik, ha megnézzük, hogy a
hidegháború másik frontján olyan országok voltak, ahol az egy laksora jutó
jövedelem három-négyszer magasabb volt, és a katonai kiadások részaránya,
negyede-ötöde sem volt. Ráadásul, a demokratikus oldalon a haditechnika
eredményei a polgári gazdaságban is azonnal jelentkeztek, és nagyrészük abból
származott.
Elég volna feltételezni, hogyan alakul a
Szovjetunió sorsa, ha nem száll be a fegyverkezési versenybe. Néhányszor
tíz százalékkal magasabb lehetett volna az életszínvonal, még egyszer nagyobb a
békés célokra fordított felhalmozás. Akkor aligha omlik össze a bolsevik rendszer.
A
hidegháborúval az Egyesült Államok elérte mindkét célját. A szövetségese
engedelmesen viselkedtek, az ellenfele pedig beleroppant.
A Szovjetunió alkotóelemeire esett szét, még
a keleti szláv népek is kiváltak, és a maguk útját járják. Oroszország nemcsak
a Szovjetunióhoz, de a forradalom előtti Oroszországhoz képest is veszített a
súlyából. A fejlett világ felé jelentős ideológiai befolyása pedig megszűnt.
Ezzel a nyugat-európai országokban is másodrendű pártokká váltak a marxista
pártok. Európa legnagyobb népe a bányajáradékból élő béna kacsává süllyedt.
Mégis hiba volna, ha nem látnánk, hogy Kelet-Európa
népei eleve alkalmatlanok az élvonalba kerülésre. Távolról sem puritánok. Számukra
semmiféle felépítmény nem hozhat sikert. A tőkés demokrácia még a bolsevik
diktatúránál is kevésbé. A kelet-európai kultúra diktatúrát igényel,
függetlenül attól, hogy milyen ideológiára épül.
A három nyugat-európai ország relatív európai
nagysága elveszette korábban élvezett szerepét.
A háborúvesztést tudomásul vevő, a fasiszta
múltját megtagadó, kettéosztott Németország viselte el legjobban. A
század végére egyesült, és a kontinens legerősebb gazdasági hatalma lett.
Angliát némileg vigasztalhatja, hogy a nyelve fajunk
történetében példátlan szerepű világnyelv lett. A volt gyarmatai pedig fölé
emelkedtek. Angolnak lenni, a nép egésze számára nagyobb előny, mint valaha.
Sokkal jobban kapcsolódik a négy volt gyarmatához, mint amikor gyarmatai
voltak. Ezekben az életszínvonal magasabb, mint az őshazában. Csupán be kellene
látni, hogy nemcsak a birodalma, de maga is elvesztette korábbi elsődleges
szerepét.
Franciaország
veszett a legtöbbet, csak a
Biztonsági Tanácsban élvezett állandó tagsága jelzi, hogy száz éve még
nagyhatalom volt. Ez magyarázza, hogy az egyesült Európa gondolata tőlük merült
fel. Az volt az ország vezetőinek utolsó reménye, hogy Európa nyugati felén az
egyik vezető hatalom lehet.
Ebben a francia ambícióban azonnal meglátta
az akkor még megosztott Németország is a maga reményét. Létre jött a kontinens
nyugati felének két legnagyobb népének szövetsége, amire az európai gazdasági
közösség kiépítése elindulhatott. Az Európai Unió fokozatosan francia-német
közös létesítménnyé vált.
Anglia sem mellette, sem ellene nem volt a
Nyugat-Európát egyesítő tervnek. Kezdettől fogva fél szívvel ide, fél szívvel
az angol nyelvű volt gyarmataihoz, mindenek előtt az Egyesült Államokhoz
kapcsolódónak érezte magát. Belül is volt, kívül is az Unióban. Jellemző módon,
a közös valutától mér elhatárolta magát.
Az út, ami az Európai Unió történetét a
jelenlegi csődhelyzetig hozta, csak abból érthető meg, ha látjuk, hogy a
francia és a német érdekek alakították.
Azt, hogy a
négy mediterrán, latin állam is elsietett tagja lett az Európai Uniónak
Franciaország érdeke diktálta. Ez
az ország a reformáció óta billeg azon a határon, hogy kultúrájában latin, mégis
a puritán Nyugat-Európa nagyhatalma akar lenni, amire térsége predesztinálná.
Európa egész újkori történelmét nehéz megérteni, ha nem vesszük figyelembe,
hogy Franciaország az egyetlen latin, katolikus ország az Alpoktól északra,
amelyik nem képes a hovatartozásában egyértelműen dönteni. Máig nem
hangsúlyozzák a történészek, hogy milyen óriási hatása volt annak, hogy a
franciák nem lettek reformátusok. Ha úgy alakul, hogy a hugenották győznek,
egészen más módon alakul a történelem Európában. Franciaországban azonban az
ellenreformáció győzött. Ezután az ország a politikai támaszát a katolikus
mediterrán térségben kereste. Ez a törekvés érvénysült abban, hogy Olaszország
eleve az alapító tagok, a másik három mediterrán ország pedig hamar, éretlenül
az Európai Unió, sőt a közös valutarendszer tagja lett.
Az pedig a
protestáns Németország érdekének felelt meg, hogy az Európai Unió keletre
terjeszkedett. A germánság
ösztönösen mindig kelet felé kereste a támaszát. Tudatosan használom az
ösztönös jelzőt, mert soha nem vált be. A 20. század óta még kevésbé. Már a
Német-Római császárságban is, a cseh volt az egyetlen keleti szomszéd nép,
amelyik hozzájuk emelkedett, és kultúrájával integrálódni tudott. A német állam
azonban mindig keletről akarta fedezni a hátát a prosperáló nyugati
konkurenseivel szemben.
A németek
támogatták a franciák, a franciák pedig a németek bővítési törekvését. Ezek a feltételek nélküli csatlakozások az
euró-övezetben bontakoztak ki a maguk abszurditásában. A németek és franciák
közös pénze is abszurdum. A két kultúra pénzügyi kultúrája annyira eltérő, hogy
ami jó az egyiknek, rossz a másiknak. Nem is tudtak megegyezni abban, hogy
melyik ország adja a közös jegybankjuk elnökét. Végül abban egyeztek meg, hogy
megállapított idő után cserélik egymást.
A németeknek abban igazuk volt, hogy minden
protestáns ország az ő útjukon fog járni, tehát legyen tag. A franciák pedig a
mediterrán népekben bízhattak, hogy ellensúlyozni fogják a németek allergiáját
az inflációval szemben.
Így jutottak el oda, hogy 17 három
kultúrájú, nagyon eltérő fejlettségű országnak közös pénzük lett. Ez a pénz
történelmében példanélküli abszurdum.
MI A TEENDŐ
Egyelőre még attól is nagyon messze van az
európai politikai hatalom, hogy felismerje, hogy Európa eltévedt, hogy más
vágányra kell állnia. Pedig ez vak vágány nemcsak a szó technikai értelmében,
hogy nincs kiút, ás vágányra kell állni, hanem abban az értelemben is, hogy
vakok állították Európát rossz vágányra.
A szakszerűtlenségre épülő euró zóna ugyan
tarthatatlan, de valamilyen kompromisszumok alapján tartani fogják.
Két várható fejleményt képzelhetünk el.
Anglia
kifarol az EU közösségéből.
Fokozatosan felerősödik az Egyesült Államokkal, és a másik három gyarmatával
való politikai és gazdasági közösség.
Ezt a folyamatosan felerősíti az euró
fokozatos hanyatlása, ami Anglia, mindenek előtt London szerepélt növeli
Frankfurttal, az EKB szerepével szemben. Anglia azonban olyan kis szereplő,
hogy az ide, vagy az oda csatlakozásnak inkább csak jelzés értéke lehet.
Nagyobb
hatása annak lehetne, ha az egész puritán Nyugat-Európa ismerné fel, hogy
számára fontosabbak a tengeren túli puritán nyugatiak, mint az európai nem
puritánok. Csak ez lenne a Nyugat
egésze számára optimális megoldás. Erre azonban kevés a remény, mivel mind a
németek, mind a franciák számára az európai hegemóniájuk elvesztését jelentené.
Azt, hogy ez a két nyugat-európai mértékkel
mért nagy, nem akar világméretben kicsi lenni. Ezt jól jelzi, ahogyan a
jelenlegi euró vállsághoz viszonyulnak. Bármennyire egyértelmű, hogy egyetlen
mediterrán ország sem képes lerendezi az adósságát a nélkül, az erősek óriási
kifizetni engedményeket tegyenek. E tekintettben egy helyi étékkel nagyobb
összegekről van szó, mint amit a saját országuk közvéleményével el lehet
fogadtatni.
Brüsszel számára egy út marad, az EU olyan
lazább közösség lesz, amelyik megengedi a tagállamok nagyobb pénzügyi, sőt
gazdasági szabadságát, tehát nem előre lép, hanem hátra. Az euró övezet pedig
leszűkül a fejlett puritánok körére, legfeljebb a franciák férhetnek ebbe bele.
A felére olvad euró övezet közös valutája azonban sokkal erősebb lehet, mint a
jelenlegi, euró.
A mediterrán országok kiszállása azok számára
is hosszú távú előnyt jelent, hiszen visszatérhetnek az előző évtizedekben járt
pénzpolitikára, az erősekénél nagyobb inflációra, és a 20-30 százalékkal
leértékelt valutára. Ehhez egyrészt nem kell takarékoskodni, amire eleve
képtelenek, másrészt jobb külkereskedelmi mérlegre, és nagyobb turisztikai
bevételre számíthatnak.
Itt kell kitérnem arra, hogyan értelmezzük az
infláció és a valuták optimális mértékét.
Ami az
inflációt illeti.
Az infláció megítélésében még mindig németek
vagyunk. Az infláció minél kisebb annál jobb. Vagyis nincs is jó infláció.
Ezzel szemben az állam fedezetnélküli pénzteremtése, vagy a pénzontás a
pénzpolitika, de általában a gazdaságpolitika egyik legnagyobb vívmánya. A
gazdaságtörténelem nem ismer olyan pénzteremtőt, amelyik nem élt a pénzrontás lehetőségével.
A 20. század egyik nagy vívmánya, hogy ezt a jogot az államra bízták.
Az ugyan nem vitatható, hogy az államok
többsége nem élt vissza a pénzteremtés jogával, és sokkal jellemzőbb volt a
kívánatosnál nagyobb, mint a kisebb pénzteremtés. Vagyis a kívánatosnál nagyobb
infláció. Az pedig ritka kivételnek számított, amikor az indokolt inflációnál
kevesebbet engedtek.
Ennek ellenre amióta általánossá vált a
jegybankok fedezet nélküli pénzteremtése, gyorsabban növekszik a gazdaság,
kisebb romló hatással, visszaeséssel járnak a vállságok. Ugyan nem csak ezért,
sőt még nem is elsősorban ezért, de az állami pénzteremtés is szerepet játszott
a sikerben.
Egyelőre, az elmúlt ötven év tapasztalatai
szerint, a kevésbé fejlett, fél-perifériás országokban nagyobb volt az
infláció, mint a fejlettekben, hasonló színvonalon lévők között pedig a
puritánoknál volt kisebb az infláció. De nincs semmi olyan jelenség, ami arra
utalna, hogy a kisebb infláció jobb eredményre vezetett. Vagyis, azt kell
elfogadni, hogy az optimális infláció a viszonylagos fejlettségtől és a
kultúrától függ.
Ebből azonban az fakad, hogy a
különböző fejlettségi szinten és különböző kultúrákhoz tartozó országoknak nem
csak közös pénzük, de még közös gazdaságpolitikájuk sem lehet. Ha csak
ennyit tudnánk az EU brüsszeli illetékesek, fel sem merülhetett volna 17 ilyen,
mindkét tekintetben nagyon eltérő ország számára közös pénzt teremteni.
Nincs tehát
semmi reális remény arra, hogy Európa nyugati fele megérti a világtörténelmet
alakító erők működését, és annak megfelelően fog viselkedni.
A távlati remény csak az lehet, hogy majd
valamikor a század derekán, amikor Kína nemzeti jövedelme meghaladja az
Egyesült Államokét, tehát egyértelművé válik, hogy a világgazdaság súlypontja
már nem Európa, de még nem is az Atlanti Óceán északi medencéje, hanem a
Távol-Kelet, illetve a Csendes Óceán északi medencéje, az Egyesült Államok
saját súlyának növelése érdekében a Nyugat puritán országait, ezzel Európa
puritánjait is magához vonzza. Ez a Nyugat azonban nem földrajzi, hanem
kulturális foglom lesz. Minden tekintetben egyenrangú társa a Távol-Keletnek.