Rabok legyünk, vagy szabadok

Kopátsy Sándor                    PP               2014-03-27

Rabok legyünk, vagy szabadok

A magyar történészek vita nélkül elfogadták a nacionalista politika jelszavát, hogy a társadalom elsődleges érdeke a szuverenitás. Nem vonják kétségbe, hogy az ország szuverenitása minden más érdeket megelőz. Ennek szélsőséges megfogalmazása a jelenlegi alkotmányunk, ami a náci ás a bolsevik megszállás alatti évtizedeket, egyszerűen kizárja a történelmünkből.

Az alkotmányozók ezen az alapon kiiktathatták volna a történelmünk ezer évének felét. Koruknál fogva nem élhették meg, kik, és hogyan fogadták a bevonuló németeket a hadsereg tábornokitól a magyar zsidósság deportálásában nyüzsgő magyar közigazgatáson keresztül a brutálisan viselkedő csendőrökig. A Szovjetuniónak a kormányzó a törvényhozás támogatásával üzent hadat.

A német megszállással szemben nem volt számottevő tiltakozás. Még a magyar zsidóság sem szervezett ellenállást.

De térjünk vissza a történészek felelősségére. Senki sem akadt köztük, aki legalább azt mondta volna, hogy csak az olyan szabadság nemzeti érdek, amelyikkel élni tudunk, amelyik birtokában nő az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, növekszik a várható életszínvonal és jő az iskolázottság. Méghozzá olyan mértékben, hogy közeledjünk a fejlett Nyugathoz. A nagyobb nemzeti szuverenitásnak csak akkor van érelme, ha ezzel felgyorsul a felzárkózásunk tempója.

Legalább azt kellene tanítni, hogy a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően csökken minden nemzet szuverenitása. A korábbi értelemben vett állami függetlenség ma már elképzelhetetlen, de kártékony is. Az államok érdeke ma már az, hogy bölcsen igazodjanak a világpolitikai és a világgazdasági környezethez. A társadalmi környezethez történő alkalmazkodás az egyénnek, a részeknek is érdeke. Minél fejlettebb a tudomány és a technika, annál nagyobb érdek az önkéntes beépülés.

Ezt ugyan senki sem vonja kétségbe, ha a családtól, rokonságról, barátságról, településről, vallásáról, hazájáról beszél. A hazafiság a nemzet érdekéhez való könyörtelen alkalmazkodást jelenti. Ezen azonban sokan nem akarnak túllépni. A humanitás mégis azt jelenti, hogy az egyén szabadságát az emberiség igényéhez kell igazítani. Ebből azonban az is következik, hogy az európaiaknak az európai igényekhez kell igazodnunk. Ezért lettünk, nemzeti érdekből az EU tagja.

Ebbe a hibába Marx is beleesett, amikor az emberiséget boldogító célnak a politikai egyenlőséget tekintette, függetlenül attól milyen szinten van a társadalom.

A történelmi materializmusból az fakad, hogy gazdagnak, képzettnek kell lenni ahhoz, hogy boldogok lehessünk. Ez a cél, és nem a nemzet függetlenségének prioritása. Aki szegény, és képzetlen, az nem lehet szabad. A magyar történelemben nem az volt a tragédia, hogy nem voltunk elég szuverének, hanem túlságosan szegények és buták voltunk, maradtunk ahhoz, hogy szabadok lehessünk. Nem a nemzet szabadsága, hanem a gazdagsága és műveltsége az elsődleges. 

Miért volt hibás a Római Klub koncepciója?

Kopátsy Sándor                   PG                 2013-09-26

Miért volt hibás a Római Klub koncepciója?

A világ jelentős tudósai jó harminc éve meghirdették, hogy a nyersanyagok elfogynak. Akkor ez volt a sláger. Még nem voltak elég hangosak a felmelegedéssel riasztgatók. A Római Klub jóslatával szemben elve bizalmatlan voltam, mert már akkor sem hittem, hogy a jövőnket előre lehet látni. Abból pedig nem szabad kiindulni, hogy a világ fejlődése lineáris struktúrában fog történni. Az én életemben még a tudományok egyetlen előrejelzése sem igazolódott.

Talán semmiben sem volt nagyobbak a várthoz képesti események, mind a nyersanyagok keresletében és kínálatában.

Az olajárrobbanás idején azt lehetett hinni, hogy elfogy majd az olaj. Az olaj megdrágulása sem a hiánya okozta. Előzőleg a használati értékéhez viszonyított ára abnormálisan alacsony volt. A sokszorta magasabb ár mellett is versenyképes marad. A megújuló energiák egyelőre csak magas ártámogatás mellett nyertek vele szemben némi teret, de a jelentős kiváltása aligha várható.

Kína elképesztően gyors fejlődése nemcsak az olaj, de számos bányászati kincs, főleg a vasérc és a réz árát felverte. Ez a hatás olyan mértékű volt, amiből a vészjóslók arra következtettek, mi lesz, ha a világ másik háromötöde is majd követi Kína példáját.

Most arról akarok írni, hogy sajnos ez a veszély egyáltalán nem fenyeget.

Egyrészt forradalmi technikai fejlemények jelentek meg a Római Klub tanulmánya óta, másrészt semmi valószínűsége nem látszik annak, hogy jelentős új felhasználók belépnek a piacon.

Ami a technikai változásokat illeti.

- A klasszikus olaj és földház kincs kitermelésben a horizontális fúrás megjelenése lehetővé tette, hogy egy fúrással többszörös terület legyen kitermelhető. Ennek a tengerek alatti olajmező kitermelésében van nagy előnye.

- A közelmúltban megoldott a palákban rejlő olaj és gáz versenyképes költséggel való kitermelhetősége. Ez önmagában nemcsak megkétszerezi a kitermelhető mennyiséget, de a területei elosztása is sokkal egyenletesebb.

- A fémek kinyerésében megjelentek a biológiai módszerek és bővült az elektrolízissel történő hasznosítási köre. Ezzel a meddőhányók, és a kisebb érctartalmak hasznosítása megindult.

Ami a nyersanyagok keresletét illeti.

A belátható jövőben nincs esélye annak, hogy Kínáéhoz hasonló népesség jelentősen gazdagodjon, vagyis jelentős többlet keresletet jelentsen. Egyelőre semmi reális esélye nincs annak, hogy a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus népein kívül más kultúrák is felzárkózzanak, vagyis olyan gazdagok legyenek, hogy jelentősen növelhessék a nyersanyag igényt. Az emberiség jelenlegi kétötödében a lakosság olyan gyorsan nő, hogy nem vagy csak alig gazdagodik, ezért elsősorban többet akar enni.

Korábban elsősorban a világ rákosan növekvő népességének élelmezését tartottam a jövő legnagyobb problémájának. Pár éve azonban elindult a tengerek megművelése, amiben a szárazföld megművelésénél is nagyobb lehetőséget látok.

Ma már azt jósolom, hogy az ember azért fogja megölni a népességének jelentős hányadát, mert ösztönösen érzi a túlnépesedését. A fajok története azt mutatja, hogy minden túlnépesedett faj, maga oldotta meg a népességének az érekével valló összehangolását. A természet nem ismert túlnépesedett fajt.

Analfabéták országa leszünk?

Kopátsy Sándor                  PO                2014-03-20

Analfabéták országa leszünk?

A Népszabadság mai számában Ötvös Zoltán ezen a címen fejti ki aggodalmát a legutóbbi PISA jelentés után. Azt, hogy a rendszerváltást követően lemaradunk, egyetértek. A helyzetünk mégsem olyan tragikus, mint azt Ötvös állítja. A módszere nem tudományos, a valóságnál is rosszabb képet mutat.

Kezdem ezzel. Egy városállamot nem lehet országokkal összehasonlítani. Szingapúr vitathatatlan fölényét legfeljebb Budapesttel vethetnénk össze, de akkor is csak a családok leggazdagabb tizedével. Esetleg a legjobb budapesti öt iskoláéval.

Azonos oktatási eredmény csak azonos fejlettségű ország esetében vethető össze. Tekintve, hogy Szingapúrban az egy lakosra jutó jövedelem a budapestiekénél ötször magasabb, csak az ilyen jövedelmű szülők gyermekeit szabad szembe állítani.

Magyarország és Lengyelország oktatási eredményeinek a szembeállítása azonban jogos.

Vietnám esetében pedig azt kell látni, hogy a távol-keleti tanulási kultúra magasan a nyugati kultúra felett van. Aki tanított távol-keleti diákot, az tudja. Dél-Koreában a családi jövedelemből aránylag négyszer annyi pénzt és időt fordítanak a gyermekük iskolán kívüli képzésére, mint Európában.

Ötvös azonban csak azt bizonyítja, hogy okunk van az aggodalomra, az okát nem keresi.

Azt nem tanulhatjuk meg a konfuciánus népektől, hogy a gyermekük tanulási eredménye nagyon fontos, időt és pénzt megér. Azt azonban igen, hogyan alakítják ki a tanulócsoportokat. Szingapúrban tudják, hogy csak homogén képességű csoportot lehet jól tanítani.

A magyaroktatásnak a legtöbb kárt azzal okozták, hogy a liberálisok lehitették az oktatáspolitikával a valóség ellenkezőjét, a heterogén összetételű tanulócsoportok előnyét. Élettapasztalatommal ellentétben, a liberális szülők nagyon gondosan megválogatják, hol, melyik iskolában és milyen tanárok tanítsák a gyermekeiket. Az országot mégis arról győzték meg, hogy a minden tekintetben heterogén tanulócsoport az üdvözítő megoldás.

A távol-keleti oktatási sikerek legnagyobb tanulsága, hogy a tanulócsoportokat szinte évente annak megfelelően módosítják, hogy minél homogénebbek legyenek. Az átlagos diák az oktatás 12 éve alatt 5-6 tanulócsoportot jár meg. Egyesek tízet.

Az oktatók munkájának eredménye elsősorban attól függ, mennyire képes a tanítványai igényéhez igazodni. Heterogén csoportok esetében ez eleve lehetetlen.

Évtizedek óta mondom, hogy a magyar oktatás reformja egyszerű, csak át kellene venni, amit a magyar művészek és profi sortolók esetében bevált. Ebben ugyanis világszinten vagyunk. Ennek két ellenfele van: a pedagógus társadalom és a liberális politika.

A pedagógus érve kettős. Egyrészt ragaszkodnak a tanulócsoportjukhoz, másrészt az oktatási eredményüktől független fizetésükhöz. Azzal érvelnek, hogy éppen az a pedagógus fárad, dolgozik többet, akiket nehéz tanítani.

Azt ugyan senki nem vonja kétségbe, hogy ma már olyan korban élhetünk, amiben a legnagyobb értéke a szellemi vagyonnak van, mégis azt szeretnénk, ha ennek értékét a ráfordított fáradsággal mérnénk. Azt tudomásul vesszük, hogy a kultúrában és a hívatásos sportban is meg kell dolgozni a sikerekért, de az eredményt mégsem a ráfordítással, hanem az eredménnyel mérjük.

Még a pedagógusok sem botránkoznak azon, hogy nemcsak a művészeket és az élsportolókat nem a fáradságuk, hanem annak eredmények alapján díjazzák, de még az oktatóikat is.

Alkotmányos fékek…

Kopátsy Sándor                EP                    2013-06-22

Alkotmányos fékek…

A jelenlegi kormány legnagyobb bűne, különösen most a választási karcok élénkülése idején, hogy a kormány felszámolja, korlátozza a törvényhozástól független intézmények erejét. Olyan nagy az egyetértés az ilyen intézmények függetlenségnek elismerése, hogy fel sem merül a bizonyítás szükségessége.

Senki, sehol nem bizonyította, hogy a kultúrájától és viszonylagos gazdasági fejlettségtől függetlenül mindig és mindenhol e szervek függetlensége a leghatékonyabb megoldás.

Maga a demokrácia is új jelenség.

Az alapja az általános szavazati jog, a titkos választás még sehol nincs száz éves. A Legfelső Bíróság ugyan ennél öregebb, de akkor még nem volt mögötte az általános választási jog, tehát az egész nép akaratát kifejező törvényhozás. A Jegybank még fiatalabb.

Jelenleg az emberiségnek csak a fejlett nyolcada él olyan államokban, ahol össznépi demokráciáról beszélhetünk. Ez a nyolcad rész is csak két kultúrára korlátozódik. A puritán Nyugatra, és a konfuciánus Távol-Kelet fejlett államaira. Ehhez közel állnak az európai és az amerikai latin országok, de ezek össznépi demokráciája még sok kívánnivalót hagy maga után. Indiát és Kínát még nem lehet demokráciáknak tekinteni. Indiában a politikai felépítményt ugyan lehet demokráciának tekinteni, Kínában pedig éppen az nem.

Csak azok a társadalmak lehetnek demokráciák.

- A lakossága puritán, illetve konfuciánus erkölcs alapján él.

- A népesség természetes szaporulata nem nagyobb néhány ezreléknél.

- Az átlagos iskolázottság meghaladja a 12 évet.

- Ahol az egy laksora jutó nemzeti jövedelem meghaladja a 10 ezer dollárt, a vagyon pedig ennek mintegy ötszörösét.

Egyelőre nem ismerünk olyan társadalmat, ahol e négy feltéttel bármelyike nélkül is működik versenyképes demokrácia.

Nem vitatom, hogy van annak értelme, hogy bizonyos intézmények vezetése nem azonos ritmusban igazodjon a nép akaratához, de csak olyan országban, ahol bízni lehet abban, hogy bölcs embereket állítanak az ilyen intézmények vezetői közé, akik elég bölcsek ahhoz, hogy nekik is alkalmazkodniuk kell a népakarathoz, vagyis nem játsszák az ellenzék szerepét. Abban az esetben ugyanis, ha az ellenzéki pártok érekében működnek, akkor kárt okoznak. Vagyis az úgy nevezett fékek szerepét akkor sem játsszák, ha a személyes véleményüknek az felelne meg jobban.

Furcsán fogalmazódik meg a véleményem. A független szervek vezetése sokkal kevesebb kárt okoz azzal, hogy kiszolgálja a választott kormányt, mintha annak az ellenzékét játssza.

Életem egyik nagy szerencséje, hogy mindig tudomásul vettem a realitást. Elég hamar felismertem, hogy a Jaltai Egyezmény minket is, néhány másik közé-európai, balkáni országgal együtt a bolsevik szovjetunió felügyelte alá rendeltek, és ez évtizedekig nem változtatható meg. Ezért aztán csak annak van realitása, ami nem ellenkezik Moszkva akaratával. Csak ebben a korlátozott körben lehet a népem sorsát jobbítani. Ez a kör ugyan szűk volt, de mégis óriási társadalmi változásokat lehetett szolgálni. Akik arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem tehetik azt, amit szeretnének, kizárták magukat abból is, amit lehetett.

Egyénileg ezerszer annyit érhettem el életem során, mint amit elérhettem volna akkor, ha a két háború közti rendszer fennmarad.

Ezzel a szemlélettel írtam tegnap, hogy életem során Kádár János és Horn Gyula volt a két legnagyobb magyar politikus. Azt is hozzá tehetném, hogy nemcsak a második világháború után, de Mohács óta is. A régebbiek lehetőségét nem tudom reálisan megítélni.

Mivel a jelenlegi ellenzék szinte csak az alkotmányosság szempontjából bírál, hozzá kell tennem a fentiekhez még valamit. Felelőtlennek tartom azokat, akik demokratáknak tartják magukat, és fel sem vetik, hogy kiket képviselnek. Azt mondják, hogy a magyar népet, a magyar társadalmat, de fel sem tűnik nekik, hogy mekkora a nézeteik támogatottsága. Az ellenzékben jelenleg csak olyanok vannak, akik a közvélemény kisebbségét képviselik.

Tisztességtelennek, jobb esetben ostobának tartom, ha valaki a véleménye mögé képzeli azokat is, akik nem nyilatkoznak. A támogatottságot csak a pártok között választók belső aránya, vagyis a feltételezett választási eredmény alapján szabad mérni. Ehhez képest az ellenzék erejének sokszorosával hangoskodik. Bajnai azt mondja: Rendbe teszem az országot. A támogatottsága pedig a törvényhozásba kerülés küszöbe körül mozog, ha nem szerez nálánál sokkal erősebb támogatókat.

Ki sem számoltam, hogy 1945 óta hány szavazás volt az életemben, még mindig előre láttam az eredményeket. Most is biztos vagyon abban, hogy jövőre a Fidesz abszolút többséget szerez. Ez pedig azt követeli az ellenzéktől, hogy már ne is erre, hanem a következő, a 2018-s választásra készüljön.

Csak azokat tekintem demokratáknak, aki a hangerejüket, a programjukat a reálisan várható választási eredményhez igazítják.

Hetven éve a történelemszemléletem azon alapul, hogy sokkal kevesebb polgárunk van, mint kellene.

A rendszerváltás utáni időkben ezt azzal egészítem ki, hogy sokkal kevesebb a demokrata annál, amire a demokráciában szükség van.

Ukrajna jövője

Kopátsy Sándor               PP                     2014-03-24

Ukrajna jövője

Nemcsak a magyar politika, de a nemzetközi szaksajtó olyan primitíven kezeli az Ukrajnában történteket, ami megerősíti az évtizedes meggyőződésem, hogy a Nyugat politikai elitje egyre mélyebbre süllyed. Képtelenek a világpolitika logikáját megérteni.

Ennek első jelét abban láttam, ahogyan a világ nagyobb felében történő túlnépesedést nem veszik tudomásul, kultúrától és a gazdasági fejlettségtől függetlenül, mindenütt polgári demokráciát akarnának.

Ez már karakteres bizonyíték volt, amikor a Szovjetunió összeomlott, a nyugat politikusai azt hitték, hogy a Szovjetunió pravoszláv és mohamedán kultúrájú utódállamai sikeres demokráciák lesznek. Ukrajnát úgy kezelték, mint Európa egyik leendő középhatalmát, hiszen a lakosságának száma ennek megfelelő. Oroszországtól is azt várták, hogy nyersanyagokban gazdag, gyorsan fejlődő nagyhatalom lesz. Az sem zavarta naiv hitüket, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan várták. Az eredménytelenséget a hibás politikával magyarázták.

Ahogyan a Szovjetunó szétesését arra egyszerűsítették le, hogy megbukott a bolsevik marxista rendszer, mert alkalmatlan volt.

Senki sem jutott el odáig, hogy mind a kelet-európai ortodox keresztény, mind a mohamedán kultúrájú népek, a politikai rendszerüktől függetlenül, nemcsak az élhez való felzárkózásra, de még a lépéstartásra sem képesek. Erről az sem győzte meg őket, hogy nem akadt egyetlen pravoszláv és mohamedán kultúrájú utódállam, amelyik viszonylagos lemaradása ne lenne ma nagyobb, mint a széteséskor volt. A viszonylagos helyzetük nem javult annak ellenére, hogy a katonai kiadásaik ötödére csökkentek, és a bányajáradékok megtöbbszöröződtek. A lakosság nagy többségének életszínvonala minden utódállamban csökkent, ellenben a dollármilliárdosok száma gyorsabban nőtt, mint a tőkés demokráciákban.

Ukrajna jövőjét különösen rózsásnak tartották. A száz éve érvényes mércével mérve, valóban gazdag jövője lenne, hiszen akkor még fontos volt a gabonatermelő adottsága, és a szénben való gazdagsága. Mára azonban ez a két adottsága teljesen elértéktelenedett.

- Ma már olcsó gabonát csak ott lehet termelni, ahol diplomás farmerek több száz hektár földjükön, sokmillió dolláros felszereléssel termelnek. Ukrajnában azonban nincsenek diplomás farmerek, és sokmillió dolláros felszereltségek még a leghalványabb reménye is hiányzik. Ráadásul, Ukrajnában tízszer annyi munkaképes ember akar megélni a mezőgazdaságból, mint amennyi, és fele akkora csapadéka van, mint amennyit a gabonatermelés megkívánna.

- A Donyec Medence szén és vasérc vagyona még ötven éve is nagy geológiai érték volt, de ma már nem versenyképes a hajókon szállítható importtal. A kohászati üzemek pedig elmaradottak az utóbbi húsz év során Kínában építettekhez viszonyítva. A kapacitásuk azonban messze meghaladja a belföldi piac igényét. Ráadásul, ebben a térségben jelentős az orosz etnikum, amelyik jobban élne Oroszországban, mint Ukrajnában. Annak valószínűségét, hogy Ukrajna kettészakad, ha a nyugatiak nagyon a Nyugathoz kötik a sorsukat, mert a Nyugattól tizedét sem várhatják annak, amit Oroszországtól kaphatnak. Oroszország mai jövedelmének harmada a bányajáradék, ami bólé Ukrajna csak a gáz és olajszállításért részesedik. Ha nagyon ugrálnak ettől is elveszhetnek.

Az újságok tele vannak ukrán elemzésekkel, de megfeledkeznek a legfontosabb tényről. Ukrajna nyugati, Európa-barát felén lényegesen alacsonyabb mind a lakosság életszínvonala, mind az államkasszába fizetet adó, mint a keleti félben. Nem véletlen tehát, hogy az önállóság óta az ország keleti felén mindig oroszbarát kormányra szavaztak. Az ott élő lakosság nagy többsége jobban járna, ha a területük Oroszországhoz tartozna.

Ez különösen vonatkozik a Krimi félszigetre, aminek nagyságrenddel nagyobb turistapiacot jelent Oroszország, mint Ukrajna. Ennek a területnek a főértéke a meleg tengerpartja. Erre pedig Oroszországban tízszer nagyobb kereslet van, mint Ukrajnában.

A nyugati vezető újságok és szaklapok is azt hajtogatják, hogy a Nyugatnak segíteni kell Ukrajnát a gazdasági talpra állásban. Fogalmuk sincs arról, hogy ehhez mennyi pénz kell, de a tengernyi pénz sem lehet elegendő. Nincs annyi pénz, amivel Ukrajnát a demokrácia útján lehet tartani, és a gazdaságát fel lehet zárkóztatni. Számításaim szerint, a 25 milliós Dél-Olaszország ezermilliárdnál több támogatást kapott a második világháború óta, mégsem jutott semmivel közelebb az észak-olaszokhoz. Ideje volna tudomásul venni, hogy segélyből sem az egyént, sem az országot nem lehet felemelni. Jellemző módon, még nem akadt egyetlen politikus, aki ezt felismerte volna.

Ennél is nagyobb baj, hogy az EU egyetlen vezetője sem mérte fel, hogy mennyi pénzük lenne Ukrajna segélyezésre. Azonnal kiderülne, hogy nincsen forrásuk.

A demográfusok darabra számolnak

Kopátsy Sándor                  PD                  2014-03-26

A demográfusok darabra számolnak

A demográfusok még mindig abban a világban élnek, hogy a lakosságot darabban lehet számolni. Nem veszik tudomásul, hogy a jelenkorban az egyedek éréke között óriási különbségek vannak. A társadalmak teljesítménye szinte független a lakossága számától, az csak azok minőségétől függ. A demográfusok mégis csak szám okban gondolkodnak, és még azt is csak erkölcsi alapon kezelik.

Ennek bizonyítéka, hogy a gyermekszámtól függő adókedvezmény hatását a gyermekvállalás száma alapján értékelik.

Darwin óta illik tudni, hogy minden faj éreke, hogy szelektálódjon. Ez azt jelenti, hogy az összetétele a fejlődés érdekében alakuljon.

Sajnos a történészek sem vizsgálták, fajunk múltjában hogy alakult a szelekciónk. Ennek ugyan a múltra vonatkozóan nincs sok értelme, hiszen meg lehetünk elégedve a páratlan sikerünkkel, de a jövőre vonatkoztatva óriási jelentősége volna a tudatos szelekciónak.

Fajunk, biológiai érelemben nagyon rövid életében elképesztő fejlődésen mentünk keresztül annak ellenére, hogy nem volt jelentős az eddigi szelekciónk szerepe. Darwin számára a szelekció ugyanis fizikai képességekre irányult. Az ember ebben a tekintetben nagyon keveset változott, de ha változott volna, az eltörpülne az agyunk által elért eredmények mögött.

Az ember szinte minden fizikai adottsága gyenge. Fizikai erőnk, gyorsaságunk, látásunk, hallásunk viszonylag gyenge, és aligha változott jelentősen az elmúlt százezer év során. Annál jobban fejlődött az agyunknak köszönhető eszközök segítségével.

- A gépeknek köszönhetően nagyobb fizikai erőnk van, mint bármely élőlénynek.

- A távolságlegyőzés terén már a világűrbe is eljutottunk.

- Optikai eszközeinknek köszönhetően távolabb és kisebbet látunk, mint bármely biológia lény.

- A kommunikációs eszközökkel elképzelhetetlen messzire jutottunk.

Nincs olyan fizikai képesség, amiben nem messze minden faj előtt járnánk. Az eredményeket azonban nem a szelekciónak, hanem az agyunk fejlettségének köszönhetjük. Ebből következik, hogy az ember szelekcióját nem a fizikai, hanem a szellemi képességekre kell szelektálni. Erről azonban nemcsak a vallások és az erkölcstanok, de a tudományok, köztük a demográfia nem vettek tudomást. Tehát nem az volt a súlyos hiba, hogy az emberi fej eddigi életében nem szelektált, hanem az, hogy az óta sem eszi, amióta a szellemi képességek fejlettségén múlik az elsődleges társadalmi érdek.

A tudományos és technikai forradalom előtt, vagyis szinte a jelenkorig, nem szelektálódtunk, hanem az, hogy most kontra szelektálódunk.

Fajunk korábbi életében az emberek fizikai képességei voltak az elsőlegesek, most a szellemiek lettek. A fizikai munkavégző képességében ritka volt a néhányszor tíz százaléknál nagyobb különbsége. A mezőgazdaságban, a bányászatba, a gyárakban a munkaerő nagy többsége olyan volt, aminek a nagy többség fizikai ereje megfelelt. A munkaerőigény néhány ezreléke volt olyan, amiben nagyon magas volt minőségigény. Az ennek megfelelő képességűből sokkal több volt, mint a társadalom ez irányú igénye. Sokszorosa volt a magas szellemi igényre alkalmas tehetség, mint amennyit a társadalom igényelt.

A tudományos és technikai forradalom előtt.

A feudális társadalmakban sok volt a fontos közigazgatási és katonai vezetésre alkalmas egyén, de kevésre volt szükség. Ezért lehetett örökletes. A középkorban ritka volt az olyan arisztokrata, aki nem volt alkalmas arra, hogy főispán, püspök, vagy tábornok legyen.

A tőkés osztálytársadalmakban.

A tőke működtetése nem igényelt kiemelkedő képességet, ezért lehetett általános az, hogy a tőkét a következő generációra bízzák.

A diplomás szakemberek számát ugyan növelni kellett, de aki egyszer megszerezte a képesítését, azzal élete végéig felhatalmazást kapott arra, hogy mérnök, orvos, jogász, pedagógus legyen.

Minden osztálytársadalomban sokkal többen voltak magasabb szintű munkára képesek, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt.

A tudásalapú társadalomban.

A társadalom tudásigénye kielégíthetetlen, Ezért az ilyen társadalmak működtetését arra kell építeni, hogy minél több veleszületett képességet fejlesszen minél magasabbra. Ezért elsődleges feladattá vált a képességek minél korábbi felismerése, és azok kifejlesztése. Ennek ellenére azt az elsődleges társadalmi célt sem ismerték fel. Ennek tanúbizonysága az is, hogy a demográfus azt írja, hogy nem elég a családtámogatás adókedvezménnyel való támogatása, bölcsődékre is szükség van. Az állítás második fel ugyan igaz, de még inkább igaz az, hogy hiába vannak jó bölcsődék, ha a jómódú családok kevés gyereket vállalnak.

Választások előtt két héttel minden ostobaság megengedhető, de sajnos, ez nemcsak a választásokra szól.

Ha volna olyan statisztikai felmérés, ami megmutatná, hogy az adózás során kedvezményezettek gyerekeinek felnevelése hogyan aránylik a nem adózókéhoz, akkor lehetne megmondani, hogy mennyire hatékony az adózók gyermeknevelési támogatása.

Már egy tucatszor leírtam, hogy Magyarország ötven éven belüli felzárkózása érdekében azzal lehetne a legtöbbet tenni, ha a családok felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában akkora volna a gyermekvállalás, mint az alsó harmadban, és fordítva az alsó harmadban csak annyi, mint jelenleg a felsőben. A gyermekvállalási támogatás azonban nemcsak nálunk, de szinte minden fejlett országban éppen fordított. A felnevelt gyerekek nevelésére fordított kiadásokhoz és a várható értékéhez viszonyítva annál nagyobb a támogatás, minél kevésbé hatékonyan folyik a nevelésük.

Azon nem lehet vitatkozni, hogy a családi adókedvezmény a kedvező fordulat irányában mutat, de azon sem, hogy önmagában elegendő. Azt mégsem lehet állítani, hogy nem jó az iránya.

Ezen is javítana a minél korábbi közösségi nevelés, a bölcsödét, az óvodát is biztosítani kell, mert erre éppen a jól kereső anyák volnának a legjobban rászorulva.

Az adókedvezmény mellett még hatékonyabb módszert is ajánlok. Az öregkori ellátás mértéke a gyermeknevelés hatékonyágához kötődjön.

A társadalomnak ugyanis nem a minél több, hanem a minél jobban felnevelt gyerekekre volna szüksége.

Az ukrajnai lecke

Kopátsy Sándor              PG                   2014-03-12

Az ukrajnai lecke

A Nyugat a Szovjetunió és csatlósai politikai rendszerének összeomlását a bolsevik rendszer kudarcának fogták, és fogják ma is fel. Azt várták, hogy a polgári társadalmi felépítmény, a tőkés demokrácia ott is sikert fog aratni. Fel sem merült senkiben, még a Nyugat kommunista párt elitjében sem, hogy a kelet-európai kultúrkörbe tartozó népek nemcsak a bolsevik, de a tőkés rendszerben sem lehetnek eredményesek.

Ahogyan nem értették meg az ipari forradalom sikerei miért nem voltak eredményesek a kelet-európai és a balkáni népek számára. Ezt várták, hogy a bolsevik rendszer összeomlását társadalmi és gazdasági virágzás követi. Emlékszem egy Világbankban készült jelentésre, ami az utódállamok közül éppen Ukrajnában látott virágzó jövőt. Óriási mezőgazdasági adottsága van, és fejlett a tenger felé nyitott nehézipara és bányászata van.

Én tudtam, hogy az utódállamok, a három baltit kivéve, jövője reménytelen annak ellenre, hogy óriási megtakarítást jelent a számukra a horribilis katonai kiadások csökkentése, és néhányuknak az olaj és földgáz árának az emelkedése. A hadikiadások csökkenése ugyan jelentős életszínvonal emelkedést biztosított volna, ha az a lakossághoz kerül. De annál többet emésztett fel a korrupció, a dollármilliárdosok meggazdagodása.

A fejlet tőkések és politikusaik csak azt látták, hogy óriási perifériához jutottak. Az EU sorra vette és veszi fel a balkáni államokat, az utódállamokat pedig a csatlakozásra bíztatja.

Az Oroszországtól félő Ukrajnát is hitegették. Sikerült elérni, hogy a főleg nyugat-ukrajnai ellenzék megbuktatta a kelet-ukrajnai, orosz-barát vezetőket és EU barát ellenzék vette át a hatalmat.

Azt még megértem, hogy Ukrajna nyugati felén bőven vannak olyanok, akik naiv módon, az EU támogatásától várják csődbe jutott gazdaságuk segélyekkel történő felemelését. Köztük senkinek nincs fogalma arról, mekkora összeg segíthetne időlegesen a 46 milliós országon.

Annál jobban meglep, hogy az EU vezetése, és főleg Németország, ami a támogatások terhét elsőssorban viselné, fogalma sincs arról mekkora összeg szükséges. Becslésem szerint az 1.000 milliárd is csak átmeneti, mert tartósan az isten pénze is kevés. Vagyis Ukrajna talpra állásról szó sem lehet. Egyszerűen azért, mert Ukrajna lakossága, rendszertől függetlenül, alkalmatlan a felzárkózásra.

A Nyugat képtelen megérteni, hogy a nagycsaládos, ortodox kultúrájú népek eleve képtelenek nemcsak a felzárkózásra, de még a lépéstartásra is. Ez még a latin kultúrájú népekre is igaz, nemhogy a kelet-európaiakra és a balkániakra.

Az sem kisebb politikai naivitás, hogy Oroszország kezelje demokratikusan az érdekszférájába tartozó országokat.

A Nyugat érdek az volna, hogy ne törődjön azzal, mi történik azokban a kultúrákban, amelyek eleve reménytelenek. Ez ugyanúgy igaz Kelet-Európára és a Balkánra, mint Vietnámra, Afganisztánra, Irakra, Egyiptomra, mint Ukrajnára.

A fejlett világ érdeke, hogy hagyja magukra azokat, akikkel nem lehet együttműködni. A lehetetlennel kár vesződni.

Demográfiai robbanás

Kopátsy Sándor                 PD                  2014-03-12

Demográfiai robbanás

Hatvan év után végre felébredt a világ legszínvonalasabb lapja a The Economist. Nem egészen, de mégis örvendetesen. Az 50-es évek elején jelent meg a magyar könyvpiacon Rácz Jenő és Bródy András könyve, ami engem felébresztett. Ebben olvashattam először, és sajnos, utoljára, hogy a nemzeti vagyonnak együtt kell növekedni a nemzeti jövedelemmel. Ez azt jelenti, hogy az adott természeti környezetben az egy lakosra jutó vagyont is tartani kell. Vagyis a lakosság növekedésének százalékával növelni kell a nemzeti vagyont is.

Ebből következik, hogy az egy laksora jutó vagyont szinten kell tartani.

A könyv azt leírta, hogy a nemzeti vagyon a nemzeti jövedelemnek 3-5-szöröse. Északon ahol télen nincs mezőgazdasági termék, és védekezni kell a hideg ellen mintegy ötszöröse, a meleg éghajlaton pedig csak háromszorosa az éves nemzeti jövedelemnek a szükséges nemzeti vagyon. Az óta gondosan figyelem, hogy mekkora népesség növekedés, mekkora felhalmozási igénnyel jár.

Azt is megtanultam, hogy nem elég a fizikai vagyont mérni, a szellemit is kell attól kezdve, hogy már abból van a hiány. Ez a nemzeti jövedelemhez mért vagyonigényt, a 3-5-szrösről, a 6-10-szeresre növeli. Ezt a hivatkozott írás már érinti azzal, hogy az oktatással járó költséget is említi. Nem számol a nagyságával, de legalább említi.

Azt szinte csak öreg koromban ismertem fel, hogy lakosság növekedése esetén a többlet munkaerő felnevelésével is számolni kell. Ez is az óta válik nélkülözhetetlenné, amióta a munkaerőben is hiány lehet. Márpedig a fejlett országokban a minőségi munkaerő hiánya a szűk keresztmetszet.

Az ugyan a klasszikus közgazdaságtannak is súlyos elméleti hibája, hogy a munkaerő újratermelését nem vagyontermelésnek tekinti. Amennyire a fizikai tőke újratermelés értéktermelés, ami többségében az értékveszteség pótlása, de a növekedése felhalmozás. Növekvő népesség, illetve annak növekvő szellemi vagyona estében azok felnevelése és képzése felhalmozás.

Erre is csak utal az idézett írás. Több gyermeket kell felnevelni, iskolázni. De az összegével való számolást már ez esetben sem érinti. Ilyen meseszerű megjegyzéssel: „két gyermeket felnevelni, oktatni, olcsóbb, mint ötöt.” „Gyors népszaporulat esetében egy munkaképesre több gyermeknevelési feladat hárul.”

Végre idevágó adatokat is idéz a száz éve közölt statisztikai adattárból.

- 1970-ben Afrikának 360 millió lakosa volt, a világ népességének tizede. 2050-ben várhatóan 2.900 millió lesz, ami az emberiség negyede.

- Ha csak olyan mértében csökkenne, mint Ázsiában, 700 millióval kevesebben lennénk.

Abba már nem mélyed bele, hogy milyen költségvonzata van annak, hogy 700 millióval több lakost kell eltartani, számukra a szükséges vagyont, munkahelyet biztosítani. Pedig ez az összeg még Afrikai szinten is egy nagyságrenddel nagyobb, mint a klímaváltozás kivédése.

Azt már én teszem hozzá, hogy Kínában a gyerekvállalás korlátozása következtében 500 millióval kevesebben születtek. A kínai csodából semmi sem lehetett volna, ha ma ennyivel többen volnának.

De nemcsak Afrika és Kína van a világon, hanem 7 milliárd ember, akinek a sorsát ássa alá a túlnépesedés.

Az engem izgalomba hozott írás nagyon messze van attól, hogy a közgazdaságtan végre feltárja a népesség növekedésével járó terhet. Márpedig e nélkül nem is remélhető, hogy tudomásul vegyük, hogy már ma is 4-5-ször annyian akarunk megélni a földön, mint amennyi számára optimális az életterünk.

Szabados Tamás: Három kisfilm

Kopátsy Sándor                   PP                 2014-03-12

Szabados Tamás: Három kisfilm

Fák az Alpok alján.

A fák is az Alpok alján érzik jobban magukat. Az emberek is. A fák évezredek óta, az emberek csak jó száz éve. A 19. század közepén az Alpokban élők még szegények voltak, irigyelték azokat, akiknek búzatermő földjük van. A havas hegyek sanyarú életet jelentettek. Ekkor a Monarchia legszegényebb tartománya Tirol volt. De Svájc is csak akkor kezdett gazdagodni. Az alpi népek szegényebbek voltak, mint a magyarok. Most mind gazdagabbak.

Nekünk sem ártott volna az öreg fákra hallgatni. Számunkra azonban nem volt elég a közel négyszáz éves közös államiságunk ahhoz, hogy felismernünk, nekünk az osztrákokkal közös út vezetett volna Nyugatra.

Bernecebaráti összefog.

Közgazdászként a foglalkoztatás, vagyis a munkából való megélés a legfontosabb társadalmi feladat. Közgazdászként ezzel lehet mérni a társadalmak teljesítményét. E mutató alapján bizony rosszul vizsgáztunk. A munkaképes lakosság jelentős hányada képtelen volt a munkájából megélni. Korábban velük nem törődött a társadalom, a rendszerváltás óta pedig alamizsnán tartja. Másfélmillió munkaalkalom hiányzik. Ezek foglalkoztatása ugyan végre kormányzati cél, de csak hosszú távon. Itt a választási harcban szinte fel sem merül.

A mi az elmúlt négy évben történt, azt a Belügy Minisztériumra bízták. Nem az ő feladatuk volna, de az igyekeztük nemes. A munkából való megélést a vállalkozókra kellene bízni, őket támogatni abban, hogy a képzetleneket és a pályakezdőket is érdemes legyen foglalkoztatni.

A munkaképeseket nem alamizsnából eltartani, hanem a munkából megélésüket kell biztosítani.

Lápok az Őrségben!

Fajunk életének első 95 százaléka gyűjtögető életmódban folyt. Erről a tudomány romantikus, hamis képet ad. A gyűjtögetőket vadászoknak tartja, pedig élelmükben százszor akkora szerepe volt a gyümölcsöknek, magvaknak, gombáknak, puhatestűeknek, tojásoknak, mint a vadnak és halnak. Őseink több csigát, kagylót ettek, mint nagyvadat.

Ezért a termelésből való élésünk előtt a leggazdagabb életteret a dagály-apály járta síkságok, és a mocsarak jelentették. Erre a madarak tanítottak.

Alig egy éve kaptam egy újabb bizonyítékot. Az ember a súlyához képest legnagyobb talpú emlős. Nagy talpra csak a nedves, puha talajon van szükség.

A lápot azért is becsülöm, mert azon csak a lakói vannak otthon. A történelmünk folyamán a legjobb menedék volt. Alig tudatosult, hogy a honfoglalást követő közel ezer évig a Tisza ás mellékfolyóinak árterületén ötmegyényi terület volt láp. Ennek szántóvá változása valóban ország gyarapítás volt.

Március 15.

Kopátsy Sándor               PH                     2014-03-15

Március 15.

Tegnap részese lehettem egy számomra kedves iskola ünnepségnek. Ennek az iskolának olyan tiszteletbeli dédapja vagyok. Az iskola elhalt felségen nagyapjának Szentpáli Istvánnak a nevét viseli. Aki az előző századforduló évtizedeiben Miskolc polgármestere, osztásgyűlési képviselője, a Kereskedelmi és Iparkamarájának alapítója volt. Ezért feleségem vagyonát erre az iskolára hagyta. Halála után én örökölhettem meg ezt az iskolát, aminek a vezetői fiatal nők lettek, akik unokáim, a diákok pedig dédunokáim lehetnének. Annak a rangomnak megfelelően szeretnek, ünnepségikre meghívnak. Számomra ez a legkedvesebb rangom.

Mint minden ünnepséget az is gondosan és profi módon rendezte meg az erre a feladatra született kolléganő.

Az ünnepség elgondolkodtatott.

Egyrészt büszke voltam arra, hogy a népem ilyen meleg együttérzéssel ápolja múltját.

Másrészt elszomorodtam azon, hogy mennyire hiányzik belőlünk a múltunk tárgyilagos kezelése.

Ez legfeljebb még a lengyelekre jellemző. Mindketten súlyos árat fizettünk és fizetünk érte. A nemzetek közti érvényesülés ugyanis kemény tárgyilagosságot követelne.

Hogyan látom 1848. március 15. eseményeket.

Csodálatos fellángolása volt a pesti fiataloknak. A fiatal tehetségek megérezték az Európán végig vonuló forradalmak lendületét. Felismerték, még inkább megérezték, hogy Magyarországnak is joga van az állami függetlenségre, önálló kormányra, saját hadseregre, nincs szüksége cenzúrára. Ezek minden népnek szent jogai. Arra azonban nem is gondoltak, hogy milyen előnyünk származik abból, hogy a nálunk fejlettebb osztrákokkal és csehekkel való közös uralkodónk van. Ebben a két tagországban és az észak-itáliai örökös tartományokban a mienkénél sokkal fejlettebb társadalmak vannak. Rajtunk kívül, a Monarchia minden örökös tartományában hatvan év már nincs jobbágyság, az osztrákoknak, a cseheknek és az észak-olaszoknak erős saját etnikumú polgárságuk van. Azt még nem írta le egyetlen magyar történész sem, hogy milyen előnyünk származhatott volna ezek tapasztalatai átvételéből.

A 12 pont között ugyan nem szerepelt a Monarchia közös vámterületgének felszámolása, de annak a felismerése sem, hogy milyen jó nekünk, hogy a magyar gabonának és húsnak van felvevő piaca, és azért olcsón jutunk iparcikkekhez. A magyar gabona ugyanis akkor még nem volt eljutatható a gazdag nyugati piacokra.

Két kérdésben azonban hiányos, illetve téves volt a 12 pont.

1. Az ország lakosságának alig fele volt magyar.

Ez nemcsak március 15.-n, de előtte és utána, sőt a szabadságharc alatt is feledve maradt. Mi csak a magunknak jogosan járó szabadágra gondoltunk, az ország nem magyar lakossága hasonló igényére nem. Az etnikumok közül csak a lelkesen magyarosodó zsidóság nem volt ellenünk a szabadságharc során. A szabadságharc tehát csak az ország lakosságának egyik felének jelentett szabadságharcot. A lakosság második felének érdeke sokkal inkább az osztrák császár oldalán volt. Azt, hogy Ausztriával szembeni szabadságharcunk csak akkor lehet sikeres, hogy ennek győzelme a térség minden etnikuma számára kedvező, Kossuth is csak az emigrációban ismerte fel. Mi még ma sem. Máig nem írtuk le, hogy a mi szabadságharcunk csak a nemzetiségekkel közös érdek esetében lehetett volna sikeres. Ennek a fel nem ismerése vezetett aztán nemcsak a szabadságharc bukásához, hanem Trianonhoz is.

Magyarország függetlenségének elismerése jogos követelés volt, de annak a megtagadása Horvátország esetében súlyos hiba volt.

A császártól elvárta, hogy biztosítsa Magyarország önállóságát, de a császár részéről árulásnak tekintettük, és tekintjük ma is, hogyha ezt a horvátoknak is biztosítja. A horvátok Kossuthját hazaárulónak tekintjük, pedig csak azt követelte a horvátoknak, amit Kossuth a magyaroknak. Arról azonban hallgatunk, hogy már a szabadságharc során a magyar kormány elismerte a horvátok elszakadási jogát.

Még nagyobb a csend arról, hogy 1849 áprilisában a császár aláírta az Olműtzi Alkotmányt, ami nemcsak Horvátország, és Erdély önállóságát mondta ki, hanem még a Temesvár székhelyű Szerb Vajdaságét is. Azt még nem olvastam, hogy a császár és udvara milyen bosszút állt a szabadságharc hősein, ugyanakkor eltekintett a fél évvel korábbi Olmützi Alkotmánytól, ami sok tekintetben felért egy Trianonnal.

Tegyük hozzá, hogy Horvátország lényegesen nagyobb horvát többségű volt, mint amennyire akár az Erdély és Horvátország nélküli Magyarország lett volna.

Az nem annyira a márciusi fiatalok hibája, hanem sokkal inkább Kossuthé, illetve az első magyar kormányé. Azzal, hogy Horvátországtól és Erdélytől a különállás jogát megtagadta.

2. Az unió, vagyis Erdélynek az országhoz csatolása.

A márciusi 12 pontból 11 természetes, és jogos követelés volt. Viszont annak a követelése, hogy a még inkább megosztott etnikumú Erdély nem lehet önálló politikai egység, tragikus hiba volt. Legalább utólag illene látni, hogy Erdély csak akkor lehetett volna megőrizhető, ha három nép, a magyar, a szász és a román etnikumok közös fejedelemsége. Azt, hogy a románok, és a szászok kizárása esetén Erdély nem lehet önálló ország, nemcsak akkor, de ma sem értik meg a magyar történészek. Erdélyben a szászok évszázadok óta államalkotó nép státuszát élveztek. Ettől Bem seregei, Kossuth akaratából fosztották meg őket. Pedig a korszellemből az következett volna, hogy a svábokat is vonják be, tehát magyar, román és germán népek közös országa legyen Erdély.

Ideje volna bevallani, hogy mi Erdélyben nemcsak nem osztottunk kisebbségi jogokat, de a szászoktól még az is elvettük, amit sok évszázadon keresztül élvezhettek.

Nem azt gondolom, hogy a márciusi fiataloknak kellett volna tárgyilagosaknak lenni, még azt sem, hogy a mai tizenévesek ne velük együtt lelkesedjenek, de azt elvárnám, hogy legalább utólag legyünk tárgyilagosak.

Elvárnám, de nem reménykedem.

A Kárpát Medence sorsa 1526-1914

Kopátsy Sándor              EH                     2014-03-18

A Kárpát Medence sorsa

1526-1914

Egyre több független állam lesz, de egyre kisebb állami önállósággal. Európában ez az objektívfolyamat a magyarságot érintette a leginkább. A honfoglalás után ötszáz évig lényegében az egész Kárpát Medence a magyarok országa volt, úgy hogy a lakosság mintegy fele más etnikumokhoz tartozott. A törvényhozó hatalom birtokosai azonban a magyar földesurak és nemesek voltak.

Ezt először az Oszmán Birodalom bontotta meg. Három önálló részre szakadt az ország. Ennek a három résznek kellene jobban követni a négyszáz éves történelmét. A tisztánlátás érdekében indokolt volna, ha tanítanánk a három rész etnikai és vallási összetételét.

Mohács, 1526.

Miért jelentett a Mohácsi Csatavesztés történelmünkben fordulatot?

Mert utána három részre szakadt az ország, aztán sem lett teljesen független.

A csataveszést ugyan nem lehetett volna kivédeni, mert nemcsak Magyarország, de Európa egyetlen állama sem lett volna képes ellenállni az Oszmán Birodalom fegyveres erejének. Akkor ez volt Európa számára veszélyt jelentő egyetlen katonai nagyhatalom. Ahogy a mohamedán vallás megjelenése és gyors terjedése a könnyű lovasság katonai diadala volt. Az Oszmán Birodalom ereje az oktatási rendszerükkel megalapozott, állandó, lőporos fegyverekkel, mindenek előtt az ágyuk erejére támaszkodó hadseregre épült.

Ehhez én azt teszem hozzá, hogy mind a közigazgatása, mind a hadserege mandarin rendszerre, azaz oktatási eredményre épült. Ezt sem ártana hangsúlyozni.

Mohács történelmi válaszvonalat jelentett abban az érteltemben is, hogy előtte a lovas katona, utána a lőfegyverek jelentették a katonai fölényt. A lovak katonai értéke is kettős volt. A könnyűlovasság a felderítésben, a haderő mozgékonyágában, a páncélos nehézlovasság a csatákban jelentett fölényt. A középkori Magyarország addig volt jelentős katonai középhatalom, amíg meg nem jelent a puskapor. A lőporos fegyverek előtt a pásztorok és a páncélos lovagok jobb katonák voltak, mint a polgárok. Ellenük csak a várak jelentettek hatékony védelmet.

A lőporos kézifegyverek azonban leértékelték a pásztorok és lovagok katonai erejét, az ágyuk pedig a várak védelmi erejét. A lőfegyverek és ágyuk számára már állandó hadseregre, abban fegyelmezett polgárokra volt szükség. Márpedig Magyarországnak nem volt polgársága. Katonai szakember számára lovas bandériumoknak megütközni az állandó hadsereggel és a világ legmodernebb tüzérségével, éppen olyan reménytelen volt, mint háromszáz évvel később Napóleon hadseregével.

A katonai naivságunkat azzal leplezzük, hogy a kereszténységet védtük. Ebben legfeljebb csak az volt igaz, hogy a reformáció terjedése idején a római katolikus egyházat védtük. Azt pedig nem a mohamedánok, hanem a protestánsok veszélyeztették. Bámulatosan naiv mellébeszélés volt a kereszténység védelmét hirdető érvelés.

A mohamedánok nem pogányok voltak. A római katolikus vallásban sem láttak ellenséget, Európában nem volt semmi térítő szándékuk. A vallásszabadság hívei voltak, és katonai erejük azonban fontos szolgálatot jelentett a pápisták kereszténységét reformálni akaróknak. Az Oszmán Birodalom katonai fenyegetése a reformáció érdekét szolgálta. Ezt a protestánsok tudták. A Kárpát Medencében csak ott volt vallásszabadság, ahol a szultán hatalma érvényesült. Ezt Erdély és a Hódoltág történelme mindennél jobban bizonyítja.

I.

Királyi Magyarország.

Ez a mai ország északi peremvidéke, Szlovákia, Kárpát-Ukrajna, és a Nyugat-Dunántúl keskeny térsége volt. Ez adott menedéket a Hódoltságról menekült földesuraknak, főpapoknak és szerzeteseknek. Ennek területén a lakosok többsége szlovák volt. A magyarság aránya legfeljebb negyednyi lehetett. Csak az egyértelmű, hogy a Hódoltság földesurai, a felső papsága és a szerzetesrendek itt élték át az oszmán uralom másfél évszázadát. A magyar történészek elsősorban ezzel az országrésszel foglalkoznak. A túlélők leszármazottjai a Hódoltság megszűnte után visszatelepültek. Ezért a Királyi Magyarország feudális társadalmi berendezkedése lett újra általános az egész felszabadult Magyar Királyságban. Ez csatolta aztán magához az Erdélyi Fejedelmességet a Szabadságharc során.

II.

Erdély.

Erdély, a Kárpát Medence közel harmada a császár alá tartozó önálló fejedelemség lett. A politikai hatalom a magyar földbirtokos osztály birtokában maradt, de a székelyek és a szászok az államalkotó státuszt élveztek. Ez azonban nem sokat jelentett, a fejedelem és az államirányítás a magyar földbirtokos arisztokrácia kezében maradt. Ezek államvezetési bölcsessége azonban jó példa lehetett volna az egész Magyar Királyság számmára. Példát mutattak nemcsak a magyar királyságnak, de egész Európának mind az etnikumok, mind a vallások kezelésére. Bethlen Gábor alatt Erdélyben nagyobb vallás és etnikai szabadság volt, mint bárhol a kontinensen.

Ez az Erdély akkor veszett el, akkor lépett arra az útra, amin a 20. század végére balkéni térséggé süllyedt, amikor a Szabadságharc során Erdélyt betagoltuk a Magyar Királyságba, és felszámoltuk még a szászok politikai státuszát is.

III.

Hódoltság.

Az Alföld és a Dunántúl oszmán Hódoltság alá került. Ezen a területen maradt és élt a magyarság többsége. Ennek ellenére a történelemoktatásunk alig foglalkozik az ott kialakult társadalmi viszonyokkal. Szinte szó sem esik arról, hogy ott már nem volt jobbágyág. A földműves lakosság is ugyan a szultán alattvalója volt, mint bárki más. Nem a földbirtokos jobbágya, hanem a szultán földjének bérlője lett. A bérleti díja ugyan nem volt kisebb, de a földesúri szolgáltatások elmaradása okán kedvezőbb helyzetbe került. Szabadon költözhetett, kereskedhetett, vehetett ingatlant.

Nem véletlen, hogy itt indulhatott meg a parasztok polgárosodása. Ezt a tény máig gondosan elhallgatjuk. A 20. században, két világháború között, Erdei Ferenc mutatott rá először a Hódoltság alatt történt polgárosodásra. Ez sem volt azonban elég arra, hogy a magyar történészek felébredjenek. Pedig Debrecen, Szeged, Szabadka, Kecskemét, sőt még a falvak a szultánnak adót fizető magyar parasztpolgárok önkormányzatai voltak. Velük jelent meg először a magyar történelemben magyar etnikumú polgárság.

Történelemírásunk alig veszi tudomásul, hogy a magyar etnikumú polgárság a Hódoltságban született meg. Ráadásul, az önkormányzatokra nem települt rá a földbirtokosok és a katolikus egyház hatalma.

De nemcsak a történészeink lapítanak a Hódoltságban történtek eredményei felett, de még a protestáns egyházak sem hangsúlyozzák, hogy számukra vallásszabadság csak a Hódoltságban és Erdélyben, azaz a szultán hatalma alatt volt.

Jellemző módon, még nem találkoztam olyannal, aki hallott volna arról sem, hogy a fejedelem, Tököli Imre még jobbágyként született, az apja tőzsérként nagyon meggazdagodott a marhakereskedelemből, és megtehette, hogy a császártól is megvásárolja a felszabadulását.

Olmützi Alkotmány

A történelmi Magyarország felszabadítása után az ország teljes területe a Habsburg Birodalom része lett. Azt, hogy ebből, ilyen következmények eredtek, szinte nem is érintjük. A Habsburg Monarchiába való beépülésükből csak azt hangsúlyoztuk, hogy csökkent az állami szuverenitásunk. Azt nem vizsgáltuk, kikkel kerültünk közös politikai, katonai és gazdasági egységbe. Pedig ebből nagy társadalmi hasznunk támadhatott volna.

A Habsburg Birodalomnak három nálunk fejlettebb része volt, Ausztria, Csehország és Észak-Itália.

- Az osztrákok lényegében katolikus germánok, azaz katolikus puritánok, akárcsak a bajorok, a svábok. Az államalapítás óta célunkhoz, hogy a Nyugathoz idomulunk, csak az osztrákokon keresztül vezethet az út. Az osztrákok ellen harcolva távolodunk a Nyugattól. Az osztrákok a legkeletibb germánok, és jelenleg a gazdagabbak közé tartoznak.

- A csehek az egyetlen szláv nép, amelyik sikerrel tagolódott be a Nyugat polgári társadalmai közé. Közép-Európában csak ez a szláv nép vált sikeresen nyugati puritánná. Számára a csehek jelentik az államalapítási célunk sikeres megvalósítását.

- Az észak-olaszok voltak a Monarchiához való csatlakozásunk idején, a császárság legjobban polgárosult népe. Most is messze előttünk járnak. Ők azonban az egységes Olaszországban hittek, és nem vették tudomásul, hogy a dél-olaszok felemelhetetlenek. Ennek érdekében kiléptek a Habsburg Birodalomból.

Ezzel a három néppel közös politika lett volna a magyar társadalmi fejlődés érdeke. Ráadásul ezek mindegyike lényeges agrárimportra szorult, ezért ezekkel ideális volt a közös vámterület is.

Ezzel szemben az osztrákok ellen voltunk kurucok. A csehek velünk közös politikai rangja ellen még Deák is hisztérikusan tiltakozott, féltékenyen elleneztük a velünk azonos politikai státuszukat. Az már kabarétéma, hogy a Torinóban élő Kossuth az osztrákoktól akart megszabadulni, és a balkáni államokkal közös államot alkotni.

A 18. század végén egy nagy reformer, évtizedek óta német-római császár, az anyja halála után osztrák császár és II. József néven magyar király lett. Azonnal belevágott a társadalmi modernizációba. Ezeket a Monarchia minden örökös tartományában, a Magyar Királyság kivételével, sikerült megvalósítani.

Én minden reformjával egyetértek, de a jobbágyfelszabadítás elszabotálását tartom történelmünk egyik legnagyobb bűnének. Annál kevésbé értem a magyar történészeket, akik ezt elhallgatják.

Mivel a magyar társadalom eleve polgárhiányos volt, és ezt magával cipelte az államalapítás óta, minden magyar történelemkönyvet azzal kezdenénk, hogy a magyar társadalom azért nem lehetett már feudális viszonyok között sem nyugati típusú, mert nem volt polgársága. A nyugat-európai társadalmakban a lakosságnak csupán 1 százaléka volt nemes, és 6 százaléka polgár. A magyar társadalomban azonban fordított arány volt, 6 százalék a nemes, és 1 százalék a polgár. Ez az arány a magyar etnikumon belül még torzabb volt. 10 százalék felett voltak a nemesek, és ezrelék sem volt a magyar a polgárság aránya.

Hála az oszmán Hódoltságnak, abban kibontakozhatott a parasztvárosok polgárosodása. Ez ugyan nem jelent nyugat-európai puritán polgárságot, de ez épül tovább, és talán soha nem jobban, mint jelenleg, élvezhetjük.

Ezt a polgárosodást nyomta el a magyar országgyűlés azzal, hogy megakadályozta a jobbágyfelszabadítást. Márpedig ennél nagyobb bűnt nem lehetett elkövetni. Elég belegondolni, hogy mennyivel előbb lenne a magyar társadalom, ha a 18. század végén megtörténik a jobbágyok felszabadítása. Ezt a cáfolhatatlan igazságot még nem írta le egyetlen magyar történész sem.

E fejezetnek az Olmützi Alkotmány címet adtam. Tettem azért, mert annak elhallgatását a történészek megbocsáthatatlan bűnének tartom.

1849 tavaszán a császári udvar elérkezettnek látta az időt a Magyar Királyság feldarabolására. Ez már előre jelezte az, hogy a császár már 1848 tavaszán támogatta Jellasicsot Horvátország önállósulásában. Nem vagyok történész, de nem kételkedem abban, hogy a Kossuth vezette magyar önállósulás erjedését látva, a császári udvar az önállósulni akaró nemzetiségeket akarta megnyerni a magyar nacionalizmussal szemben. Ennek a sejtésemnek azonban nyomát sem látom a magyar történészek munkáiban. Pedig kézenfekvő, hogy a császári udvar kezelhetőbbnek tekintette a Kárpát Medencét, ha az nem egyetlen ország, hanem több darabra osztott.

Ezt a célt jól szolgálta a horvát nacionalizmus önállósági törekvése. A császárnak jól jött, hogy Jellasics ugyanazt akarja, amit Kossuth, és a márciusi fiatalok. A magyar politikai elit, és a történelemtudomány máig képtelen tudomásul venni, hogy Jellasics lényegében a horvát Kossuth volt. Ennek elkendőzése azért szükséges, mert ezzel a szabadságharc indokoltsága dől romba.

Mindez világossá vált 1849 tavaszán Olmützben. A császár és környezete már látta a magyar szabadságharc bukását, tehát kiterítette a kártyáját, felosztotta Magyarországot. Ez az alkotmány kimondta nemcsak Erdély és Horvátország önállóságát, de a Temesvár székhelyű Szerb Vajdaságét is. Ezzel Magyarország fele akkora lett. A Trianoni felosztással szemben egyetlen lényeges különbség volt, a szlovák többségű Felvidék a Magyar Királyságban maradt. Ennek az okát abban látom, hogy a kis Ausztria nem akart egy nagyobb Csehországot.

Annak az okát azonban nagyon szeretném megismerni, mi késztette a császári udvart arra, hogy októberben, a szabadságharc bukása után, meggondolta magát, és eltekintett Magyarország felosztásától.

Érdekes módon, erre egyetlen magyar történész nem kíváncsi. A Habsburg királyok alatt eltelt századokat nem lehet megérteni, ha csak az országon belüli eseményeket elemezzük. Sokkal többet kellene foglalkozni azzal, milyen célok foglalkoztatták a bécsi udvart, és mit gondoltak a kor magyar nagyjai. Ez is érthetőbb volna, ha a történészek azt is közölnék, ami fontos.

A császárral való kiegyezés ugyanis 1849 nyarán elkezdődött. Széchenyi, Eötvös, Deák már ekkor letették volna a fegyvert, és keresték a kiegyezést a császárral. A három legtekintélyesebb magyar ugyanis felkereste a császári hadak fővezérét, és a békefeltételekről érdeklődött. Ők, hárman tehát lényegesen előbb letették a fegyvert, mint Görgey. Ennek ellenére mi azt tanítottuk még száz évvel később is, hogy Görgey volt a hazaáruló.

A vasút százada.

A Kárpát Medence számára a vasúthálózat kiépülése jelentette a nagy gazdaságföldrajzi változást. Ezt megelőzően ugyanis a térségünk gyakorlatilag elérhetetlen távolságra volt a világ élcsapatát jelentő Nyugat-Európától. Ezt a távolságot a vasút időben, pénzben a tizedére csökkentette.

A magyar történészek is hangsúlyozzák, hogy a honfoglalással olyan térségbe kerültünk, amiben nyugatra kell orientálódnunk. Ehhez azonban hozzá kellett volna tenni, hogy vízi út hiányában nagyon távol voltunk. Korábban az ember és az árú hatékony mozgatása ugyanis csak vízen történhetett.

Ami az emberek térben való mozgását illeti.

A mai embernek alig van fogalma arról, hogy miért volt fogalom az egynapi járóföld. Azért, mert egy napnál hosszabb útra alaposan fel kellett készülni. Ahhoz élelemre és ruházatra is szükség volt. A gyalogos ember számára a tíz kilónál nehezebb csomag már nehézséget okozott. Ez a magyarázata annak, amit a francia történészek már a két háború között megállapítottak, hogy a vasút előtt, a házasságok 98 százalékát tíz kilométeres távolságon belül kötötték.

A vízi járművek előnye, hogy nem volt korlátozva a csomag nagysága, és szükség esetén szállást is biztosított.

Az egynapi járóföldet meghaladó utazásból gyakorlatilag a nők, gyerekek, öregek ki voltak zárva.

Ami a holt áruk mozgatását illeti.

Ez csak kocsival vagy málhás állattal történhetett. A nem nagy értékű árut főleg kocsival szállították. Ez sem viselte el a gyalog is megtehetőnél nagyobb távolságot, ráadásul az útviszonyok nagyon befolyásolták. Nagy sárban, meredek úton csökkent a kapacitása. Homokos vagy köves síkságokon mintegy húsz kilométer volt a még racionális szállítási távolság. Ezzel szemben, tengeren, lassúfolyású folyókon, csatornákon századába sem került egy tonnakilométer árú szállítása.

Mivel a Kárpát Medencéből minden folyó délkeletre, a Fekete Tengerbe vezetett, a másik három irányban nem volt szállítási lehetőségünk. Nem tudatosítjuk, hogy a Kárpát Medencéből sokkal drágább, költségesebb volt a gabona Nyugat-Európába szállítása, mint Lengyelországból, a balti államokból, Romániából és Ukrajnából.

A térségünkből szinte csak az élőállatot lehetett a lábán a nyugati piacokra hajtani. Elég volna arra gondolni, hogy az élő marha mintegy ezerötszáz kilométerre történő szállítása tizedébe sem került, mintha holt árut kellett volna szállítani, az eladott áru ára pedig közel tízszerese volt a gabonának.

Azonban ehhez is infrastruktúrára volt szükség. Mintegy 30 kilométerenként szálláshelyre, takarmányra.

A vasúthálózat kiépítése után már minden vasúton történt. Tizednyi költségen, tizednyi idő alatt jutottak az utasok és áruk a nyugati piacokra. Vagyis a 19. század utolsó harmadán már tized olyan közel voltunk a Nyugathoz, mint előtte ezer éven keresztül.

Ez a távolság a következő száz évben tovább rövidült. A közúti közlekedés már minden lakást, üzemet sokkal közelebb hozott egymáshoz. A kommunikáció pedig minden távolságot legyőzött.

A vasúthálózat kiépülése azonban nemcsak közlekedési és szállítási forradalom volt, hanem társadalmi is. A vasút teremtette meg a technikai feltételét annak, hogy a lényegében önellátó falvak és parasztgazdaságok árutermelőkké váljanak. Ezzel Európa keleti felén is megindult a polgárosodás.

A vasút előtt a paraszti mezőgazdaság lényegében csak gabonát és élő állatot adott el. A vasút azonban számos terméket vont be a piaci forgalomba. Először a tej begyűjthetősége jelentett a falusi családok számára rendszeres pénzbevételt. Aztán szinte minden mezőgazdasági termék, és melléktermék áruvá vált. A tojás, a toll, az állai bőrök, a gyümölcs, a zöldség, a dió.

A vasútnak köszönhetően egyetlen generáció alatt a falusi lakosok árutermelése, és áruvásárlása megsokszorozódott. Sajnos, erre nem találtam adatokat, de a néprajzból tudom, hogy a vasút előtt ipari termék alig került a falvakba. Vas kellett az ekéhez, ásóhoz, kapához, kocsi tengelyhez, patkóhoz, kaszához. A lakosságnak és az állatoknak szinte csak a sóra volt szüksége. Még gyufát és petróleumot sem használtak. Vagyis szinte minden a vasútnak köszönhetően vált áruvá.

A megsokszorozódott árufogalomhoz kereskedők is kellettek. Ezt az alkalmat ragadta meg a gettókban élő zsidóság. Száz év alatt Európa keleti felének zsidósága a térség társadalmi és gazdaági motorja lett. Maguk a fergetegesen polgárosodott zsidók sem értették meg a páratlan sikerük okát. A sikert fajuk erényének tulajdonították. A térség nemességből származott úri középosztály tagjai pedig azt hitték, hogy a zsidók lopták el előlük a meggazdagodási alkalmakat, és antiszemiták lettek.

A zsidóság sikerére a társadalomtudományok sem keresték a választ.

Pedig egyszerű a magyarázat. A vasút feltárta Európa keleti felén a paraszti mezőgazdaságban rejlő árutermelési potenciált, a zsidóság pedig kihasználta azt. Lényegében ugyanez történt a Távol-Keleten is, ahol a kínai diaszpóra hasonló sikert aratott. Jelenleg is a világ két legfejlettebb népe Nyugaton a zsidó, a Távol-Keleten a kínai diaszpóra. Ezek a szegénységből indultak, és jelenleg a világ leggazdagabb, legiskolázottabb etnikumai.

Amíg a Távol-Keleten hazájukban is felébredtek a kínaiak, és a világtörténelem legnagyobb csodáját élik meg, Nyugaton az üldözésüket túlélő zsidók csodálatos államot alkottak őseik földjén. Azonban azok a zsidók, akik az arab világban maradtak, nemcsak azok szintjén ragadtak, de a gazdag hittestvéreikkel közös országban is sikerteleneknek bizonyulnak.

Az, hogy a 19. század utolsó harmadán Európa keleti felén társadalmi és gazdaági felzárkózás indult meg, a vasútnak és a zsidósságnak köszönhető. Ebben a térségben az ipari forradalom polgárosodása mindaddig nem hatolt a társadalom széles rétegeibe, amíg a zsidóság nem vált ennek a motorjává.

A zsidóság elseprő sikere azonban olyan irigységet váltott ki az uralkodó politikai osztályban, és a kispolgárok között, amit a náci fasizmus meglovagolt, és példáját követőkre talált az európai fél-perifériákon. Az európai zsidóság többségét elpusztították, a maradék pedig hazájába, Izraelbe és az Egyesült Államokba menekült. Végül még a magát internacionalistának valló Szovjetunióból is kitelepültek.

A zsidósággal Európa keleti fele elvesztette társadalmi motorját, mintegy hatmillió zsidót, amit aztán megfejeltek azzal, hogy a térség másik motorját, mintegy tízmillió germánt is kitelepítettek.

A történészek ugyan nem vonják kétségbe, hogy a térség népei erkölcsi bűnt követtek el a zsidóságuk ellen, de azt nem látják be, hogy ezzel a saját társadalmukat is nagyon meggyengítették a társadalmi felzárkózásra.

Európa keleti felének államai ma, és a következő száz évben, tíz százalékokkal szegényebbek lesznek annál, milyenek a zsidó és germán kisebbségükkel együtt lennének. Becslésem szerint, a zsidó és germán kisebbségek elvesztése, alán százszor akkora veszteséget okoz, mint amekkorák voltak az első világháború utáni jóvátételek. Ezt mégsem írta le még senki.

Thomas Piketty: Capital in the Twenty-First Century

Kopátsy Sándor               EG                     2014-03-16

Thomas Piketty: Capital in the Twenty-First Century

Egy francia akadémikus a fenti címen megjelent könyve általános érdeklődést keltett. Bennem különösen nagyot. Még a könyv angol fordítása meg sem jelent, de az ismertetése is felcsigázott. Ő ugyan a jövedelem arányokkal foglalkozik, de ezen belül engem a nemzeti jövedelem, nemzeti vagyon arányáról közölt adatai érdekeltek elsősorban.

Hatvan éve elmúlt, hogy Rácz Jenő és Bródy András könyvének ebben a nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított arányáról közölt adatok izgattak fel. Ez lett egyik fő kapaszkodóm, iránytűm a közgazdaságtanban. Ennek köszönhetem, hogy megértettem, hogy a lakosság tartós növekedési átlaga nem haladhatja meg az évi 1-2 ezreléket. Ezt azonban csak az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon aránya bizonyítja. Az óta ez a legfontosabb iránytűm. Az országokra vetített növekedést pedig tudománytalannak tartom.

Piketty közöl először számomra is elérhető olyan adatokat, amelyek a nemzeti jövedelemhez viszonyított nemzeti vagyon arányát mutatják 1870-2010 között az Egyesült Államok, Nagy Britannia, Németország és Franciaország esetében.

A közölt adatok forrását és megállapításának módszerét ugyan nem ismerem, és megállapíthatóságának módszerében sem hiszek, de elmélkedésemhez ez is mankót ad. Azt ugyan Piketty sem vonja kétségbe, hogy a szellemi vagyon súlya nő, de megállapításával nem foglalkozik, pedig annak mérése nehéz problémákat vet fel. A közgazdaságtan ugyanis a munkaerő újratermelését, állapotának építését és védelmét nem tekinti értéktermelésnek. Csupán a tőkeformájában működő tudást tekinti nemzeti vagyonnak. A munkaképes korban törtnő tanulást, vagyis a szellemi vagyon képzésének klasszikus formáját sem tartja a társadalmi munkamegosztásban való aktív részvételnek.

Ennek ellenére érdemesnek tartom a közölt grafikonok értelmezését. Azok ugyanis azt mutatják, hogy a két világháború idején csökkent a nemzeti vagyon aránya. Ez érthető, ha az okozott károkra és felhalmozási hiányokra gondolunk. Ezzel ugyan szemben áll a termelésből kiseső munkaerő, az ezzel járó jövedelem kiesés.

Piketty adataiból kiderül, hogy az első világháborút megelőző negyven évben a nemzeti jövedelem 5-7-szerese volt a nemzeti vagyon. Ez az arány a két háború alatt és között 3-4-szeresre csökkent, majd a második világháború után 4-6-szorosra növekedett.

Ugyan utal arra, hogy a nemzeti jövedelem és vagyon növekedésében fele-fele szerepet játszott a létszámnövekedés, de azt mégsem veszi figyelembe, amikor a népességnövekedés nagyon gyors volt az Egyesült Államokban, és viszonylag kicsi a nyugat-európai demokráciákban.

A szerző sem tud szabadulni attól, hogy a növekedést az országokra mérje. Ezt éppen olyan logikai hibának tartottam, mintha a várható életkort és az iskoláztatást sem egy lakosra vetítve mérnénk. A társadalom fejlettségét helyesen az ENSZ statisztikusok mérik, amikor a tagországok társadalmi fejlettségét három mutató eredőjével fejezik ki. Ezek, az egy laksora jutó jövedelem, vásárlóerő paritáson; a várható életkor; és az átlagos iskolázottság években.

Jellemző adatnak tartja, hogy az európai országokban 1700-1950, vagyis az ipari és a tudományos forradalom közti kétszázötven évben, mintegy hétszeresére nőtt a nemzeti jövedelem. Ennél sokkal jobb adat volna az ENSZ három mutatóját használni. Az ugyan vitathatatlan, hogy az ipari forradalom Európa, különösen annak nyugati felének a diadala volt. De ennél százszor többet mondana, ha a három mutatót vetnénk össze, és a Nyugattal szembeállítanánk, az emberiség másik többségét. Ebből az derülne ki, hogy 1700-1950 között a Nyugaton, tehát beleértve Amerikát és Ausztráliát is, mintegy háromszorosára nőtt az egy lakosra jutó jövedelem, a világ többi térségben pedig másfélszeresére sem. A Nyugat fölénye még nagyobb volt a várható életkor és az átlagos iskolázottság terén.

Számunkra még többet mondana, ha a három európai kultúra 1700-1950 közti teljesítményét vetnénk össze. Kiderülne, hogy a Nyugaton belül is óriási a különbség. A siker kovácsai a puritán, Weber szavával a protestánsok voltak. Hozzájuk viszonyítva a latin, a katolikus népek lemaradása jelentős. Még inkább lemaradtak a kelet-európai és balkéni népek, az ortodox keresztények. Ezt Weber ugyan jó száz éve felismerte, de a tudományos feldolgozása máig várat magára. Annak ellenére, hogy a tények egyértelműk. Jelenleg a világ tíz legfejlettebb országa – az ENSZ mutatók alapján – mind protestáns.

Indoklásra szorul, hogy én a Nyugat fölényét 2010 helyett 1950-ig illusztrálom. Az utóbbi hatvan évben ugyanis már a távol-keleti csodáról kell beszélni. Ebben a hatvan évben ugyanis a leggyorsabb fejlődést a távol-keleti országok és a négy tengerentúli protestáns, volt angol gyarmat érte el. Hozzájuk képest az európai protestánsok csak otthon sikeresek, de a leggyorsabban fejlődőkhöz képest lemaradnak.

Az ipari forradalom 250 évét azonban a Nyugat páratlan sikerének kell tekinteni. Az utóbbi hatvan évben azonban Nyugat-Európa, ezen belül még a protestánsok is, lemaradnak Észak-Amerikához, még sokkal inkább a Távol-Kelethez viszonyítva. Ez a lemaradás ráadásul gyorsul. Az utóbbi húsz évben a Távol-Kelet országai háromszor gyorsabban növekedtek, mint az európai puritánok.

Ennek ellenére fel sem merül a kérdés: Miért marad le a puritán Nyugat-Európa?

Pedig egyszerű a válasz:

Azért mert keveset dolgozik, és keveset takarít meg. Még a puritán Nyugat-Európában is kevesebben és kevesebbet dolgoznak, kevesebbet tanulnak, és kevesebbet takarítanak meg, mint a Távol-Keleten. Ezt nem veszi az EU tudomásul, ugyanakkor olyan, nem puritán országokat vesznek fel az Európai Unióba, ahol még náluk is kevesebben, kevesebbet dolgoznak, tanulnak és takarítanak meg.

Piketty módszerével szemben több kérdésben gyanakvó vagyok.

Szerinte a világgazdaságban elért eredmények fele részben a népesség növekedésnek köszönhetők. Ez ugyan többé-kevésbé igaz a világgazdaság, és azon belül az országok teljesítményére, de nem igaz az egy lakosra jutó eredmény estében. Ma sokkal gazdagabb, tovább élő és többet tanuló volna az emberiség, ha a létszáma megállt volna valahol a kétmilliárd körül.

Értelmetlennek tartom azt a grafikont, ami a tőkemegtérülést és a gazdasági növekedést veti össze. Elgondolkodni mégis érdemes felette.

A tőkehozamok az első 250 évben, a mérhetőség hibahatárán belül 5 százalék volt. Az utóbbi hatvan évben pedig 4 százalék közelébe csökkent. Ezt nem is a tőkehozam változásának tekintem, hanem annak, hogy az utóbbi hatvan éven a tőkehozamokból megnőtt a menedzserek jövedelmének az a része, amit osztalékként kapnak.

Nagyon kevés figyelmet kap az a tény, hogy az ipari forradalmat követő 250 évben a tőke működtetése nem igényelt nagyobb képességet, maguk a tőkések működtették a vállalkozásukat. Mára a tulajdonos ezt szakemberekre bízza, akiknek a jövedelme jórészt profitarányos lett. Ez az oka annak, hogy a tőkét működtetők egyre kevésbé osztályt jelentenek, hanem szakmát, ami nem lehet örökletes.

Piketty ezt a viszonylag stabil tőkehozamot veti össze a gazdasági növekedéssel. Az ipari forradalom utáni első században a gazdasági növekedés fél százalékos volt. Az első 250 évben lassan emelkedve érte le az évi 2 százalékot. 1950-2010 között azonban megkétszereződött. Azt már nem értem, milyen alapon jósolja a szerző 2050 utánra a másfél százalékos növekedést.

Értelmesebb lenne a grafikon, ha a gazdasági teljesítményt egy lakosra vetítené. Abból ugyanis kiderülne, hogy a megtermelt jövedelem 4 százalékos növekedése sem adott elegendő fedezetet a lakosság 2 százalékos növekedése mellett keletkező vagyonigényre. A közgazdaságtan jelenlegi legsürgősebb feladta annak megmutatása, hogy mekkora népesség növekedéshez mekkora vagyonnövekedésre van szükség. Ebből kiderülne, hogy 1-2 ezreléknél gyorsabban növekvő lakosság vagyonigénye egyszerűen nem fedezhető.

Piketty eltekint attól, hogy a társadalmak vagyonigényének jelentős hányada természeti adottság. A természeti erőforrások, a föld, a levegő, a víz egyre nehezebben biztosítható. A közgazdaságtan megfeledkezik arról, hogy minden természeti környezetnek van optimális eltartó képessége. Ennél nagyobb lakosság esetében egyre költségesebb a természeti erőforrások biztosítása.

A közgazdaságtan, mivel csak az államok, vagy az emberiség egészének teljesítményét vizsgálja, és nem az egy lakosra jutó eredményt maximalizálja, nem számol az optimális eltartó képességgel. Ha azt nézné, azonnal kiderülne, hogy csak az optimális eltartó képesség alatti lakosság esetében a lassú népszaporulat mellett nő optimálisan az egy laksora jutó eredmény. Az ennél nagyobb népesség esetén ugyan nő a közösség teljesítménye, de már csökken az egy lakosra jutó eredmény. Nő ugyan nemcsak az emberség, de az államok teljesítménye, de csökken az egy lakosra jutó teljesítmény.

A közgazdaságtannak azt kell tudomásul venni, hogy az emberi faj célja nem a minél nagyobb összteljesítmény, hanem minél jobban éljenek az egyedek. Ezt a tudomány határhatékonyságnak nevezi, ami megmutatja, mekkora népesség esetén élnek az egyének a legjobban. A közgazdaságtannak akkora népességre kell törekedni, ami mellett a legnagyobb az egy lakosra jutó teljesítmény.

Már egyik korai könyvemben kimutattam, hogy minden termelési módnak más az optimális eltartó képessége és más a határhatékonysági görbéje.

Amelyik termelési mód mellett alacsony az eltarthatóság optimuma és meredek a határhatékonysági görbéje, alacsony a népsűrűség és kicsi a túlnépesedettség. Ilyenek voltak a gyűjtögetők, majd a pásztorkodók. Ezek ma is ritkán lakottak.

Ezzel szemben az önözéses növénytermelő társadalmakban az eltartó képesség nagyon magas, a határhatékonysági görbe pedig nagyon lapos. Ezekben nagyon magas a lakosság sűrűsége, és a túlnépesedettsége is.

Ebből fakadóan az időszámításunk első ezredének a végéig az emberiség óriási többsége az önözött gabonatermelő társadalmakban élt. Méghozzá a nagy többségük a telet nem, vagy csak alig ismerő, azaz a mérsékelt égöv déli felében élt. A nagyobb fele Indiában és Kínában. Abszolút értelemben ez ma is így van. Az önözéses növényterelő térségekben a legnagyobb a túlnépesedés.

Ha valaki kíváncsi lenne arra, hogy miért mard le az ipari forradalom óta az addig legfejlettebb két kultúra, a Távol-Kelet és Dél-Ázsia, egyszerű a magyarázat.

Annyira túlnépesedett volt, hogy nem lehetett gazdag.

Ezt az igazságot ma sem ismerték fel.

Nem ismerték fel, hogy az első ezredforduló végén Nyugat-Európában megjelent egy új termelési mód, a természetes csapadékra épülő gabonatermelés. Ennek az optimális eltartó képessége, és határhatékonysági görbéje a pásztorkodóké és az önözéses gabonaterelőké közt volt. Ráadásul, a nyugat-európai feudális társadalom volt az egyetlen termelési mód, amely a gyermekvállalást szinte a felére csökkentette.

A nyugat-európai társadalom ezer év alatt magasan a többi kultúra fölé emelkedett. Csak a harmadik ezred fordulóján látszik úgy, hogy a Távol-Kelet nemcsak újra felzárkózik, de még sikeresebb is lehet.

Sikerét elsősorban annak köszönheti, hogy képes volt megállítani a népszaporulatát. Ennek ellenére nagy teherként cipeli magával a túlnépesedettségét. Amin éppen úgy nem lehet gyorsan segíteni, ahogyan az alulnépesedett térségek sem érhetik el gyorsan az optimumot.

Még több aggályom van azokkal az adatokkal szemben, melyek azt mutatják, a lakosság felső 1 százaléka a nemzeti vagyon hány százaléka felett rendelkezik. Egyrészt ezt a mutatót a múlt társadalmaiban nehéz megállapítani. Ráadásul értelmetlen. A jelen társadalmak többségében a jövedelmeket progresszív adóztatják, és fordított arányban osztják vissza. A szocialista országokban a vagyon nagy többsége az állam és az önkormányzatok tulajdonában volt, illetve van.

A vagyon elosztásánál sokkal fontosabb volna a jövedelmek elosztása, az alatt a szolgáltatások formájában élvezett jövedelmeket is figyelembe véve.

A legjobb mérce azonban a társadalmi mobilitás. Ennek tudományos módszereivel sem foglalkoznak.

Azt kellene feltárni, hogy az osztályok mennyire zártak, az egyének társadalmi helyzete mennyire függ a beleszületéstől, mekkora a társadalmi, a jövedelmi helyzetek mozgása, vagyis mekkora a társadalmi mobilitás.

Ez ugyan mindig sokkal kisebb, mint optimális volna, de ma már sokkal nagyobb, mint akárcsak száz éve volt.

Az ipari forradalmat követő 250 évben a tőkésosztály még zárt osztály volt. Nehéz volt kívülről bekerülni, de könnyű volt benne maradni. Ez következett abból, hogy a tudomány, a technika és a piac lassan változott. Aki tőkét örökölt, könnyen tőkés maradhatott, a családi vállalkozások öröklődhetők voltak, különös képességre nem volt szükség, hogy fennmarjon. Jellemző módon nagyon ritka volt az olyan tőkés vállalkozás, aminek nem a tulajdonosa volt a vezetője.

Ez a 20. század során alapvetően megváltozott a nagyvállalatoknál, a gazdaság élcsapatában szinte eltűnt a családi vállalkozás, még akkor is, ha a nevében megőrizte az alapítója nevét. Annyira felgyorsult a tudomány, a technika és a piac fejlődése, hogy az abban való eligazodáshoz veleszületett képesség, kiváló képzettség és erkölcsi elkötelezettségre lett szükség.

Jó tőketulajdonos csak az lehet, aki a lehető legjobb szakemberekre, menedzserekre bízza a vagyonának működtetését. Ez ma már ott tart, hogy a tőkepiacon nem azt nézik, ki a tulajdonos, hanem azt, hogy kire van bízva a tulajdon működtetése.

Arról, hogy a politikai hatalomhoz jutásban még inkább megszűnt az örökletesség, keveset beszélnek. E változással szembeni ellenállást talán sehol nem lehetett jobban átélni, mint a két háború közti Magyarországon. A Horthy-rendszerben a miniszterek nagy többségét az arisztokraták közül válogatták. A gazdaság és a tudomány éléről lecserélték a zsidó polgárságot, és azt a politikára, közigazgatásra felkészült úri középosztályra bízták. Jelenleg a politikai elitben már ritkaságnak számít az arisztokrata, vagy a nagytőkés. Az arisztokrácia eltűnt, a nagytőkések pedig legfeljebb a háttérből irányítják a politikát, számukra a vagyonkezelés fontosabb, mint a politikai szerep.

Az sem lesz politikus, aki tehetséges. Nemcsak függetlenebb, de nagyobb és biztosabb jövedelmű lesz, aki kiváló tudós, művész, sportoló, de akárcsak a mesteremberek között a legjobb közé kerül.

Piketty könyvének ismertetéséből is sokat tanultam, annak ellenére, hogy a könyvének korlátait látom. Számomra nagy ajándék volt, hogy valaki a lakosság és a nemzeti jövedelem növekedésével járó vagyonigényt felismerte. Aki ezt szem előtt tartja, annak a demográfia is fontos, még akkor is, ha maga a tőkeigény, a tőkeprofit alakulását vizsgálja.